„Nyugtalanság völgye”

Az a tévedés, mely Babitsot páratlan formaművészete miatt állította be modern klasszikusnak a közönség szeretetében, e kiváltságos megtiszteltetésnél sokkal nagyobb hátrányt jelentett rá nézve, ti. lezárta az értékelést, lezárta oly hamar, hogy olvasói nagyobb részének teljes megértése elmaradt tőle, mikor régebbi három kötetének fejlődési lendületén látszólag kívül eső, távolibb és egészen új utakra indult. A kritika szeret skatulyázni, és nem veszi szívesen, ha a jövőben nem az ő jóslata teljesül. Ezért történt, hogy a Recitatív megjelenése óta, bár a régi lélek új formákból csengett felénk, ezeket a – nem formai, nem klasszikus – verseket a legtöbben excursiónak, lírai elkalandozásnak tekintették, mindig remélve, hogy írójuk előbb-utóbb vissza fog térni az általuk már megszokott és megkedvelt modorhoz.

Ennek egy speciális és két általános oka van. A speciális ok az a tartózkodó becsületesség, amellyel Babits a maga magas művészetének semmiféle külső propagandát csinálni nem tud, hogy csak műveit beszélteti maga helyett. Pedig az öndicsőítés nem szuggesztív erő. Ma azt is a zseni megnyilatkozásának tartják, hogy buta és arcátlan agitátorirodalmárok hangos harsonákkal hirdetik kiválóságukat, mint kupec a lovát. Babitsban még ez a szükséges és egészséges önzés sincs meg, hogy észrevétesse igazi magát. És büszkesége se hagyná: hát nekem kell ezt elmondani?

A másik két ok nagyon komoly, bár hatásában nem éri el a fentebbi komolytalant. Az egyik, hogy sokan a formát emlegetve új műveit éppoly hamis nézőpontból vizsgálják, mint a régebbieket. Magyarországon alig egynéhány ember tudja igazán, hogy mit jelent a költészetben ez a szó: forma, de azért a formai és nem formai verseket egyformán szidják. Tulajdonképpen kerülni kellene ezt a kifejezést, mert se tisztán formai, se tisztán forma nélküli vers nincs. Tisztán formai vers metrumra szedett, értelmetlen szótagokat: néma verset jelentene. A cél nem a forma. A cél a lélek kifejezése, a zene. De ez egyértelmű a legtökéletesebb formával. A forma nem külsőség, nem lehet üres, nem választható el a tartalomtól, mert a vers szavakból áll, és ugyanazok a szavak, mikor formát adnak, egyúttal valami fogalmat is határoznak meg. A szavakban ezen a fogalmi tartalmon kívül még más is él: él a hangzás édessége vagy zordonsága, tehát zenei harmónia vagy diszharmónia, mely az értelemmel együtt és egyszerre hat; él továbbá mindig valami régi vagy új zamat, szín, más szavakkal való rokonság, és még sok kileshetetlen titok. Ezeknek tökéletes használata csak a kiválasztott kevesek kincse, és akik a formát akadékoskodva emelték ki Babitsnál, a forma igazi értelmében csak versei tökéletességét ismerték el. A formátlanság tökéletlenség. A megformálni tudás igen nagy érték: minden ezen fordul meg. A forma problémája Babitsnál a szabad versekre való áttéréssel nem szűnt meg, ellenkezőleg: az új törvények sokkal törvényellenesebbek, szeszélyesebbek, határozatlanabbak s ennélfogva nehezebbek is, mint a régiek, amelyekben – be kell vallani – mégiscsak több a szabály, a számítás, így az eltanulhatóság is. Babits formaművészete itt is jelen van, de fejlettebben és mélyebbre rejtve.

A másik általános ok az olvasók kényelmessége. Az embereket meg kellene tanítani verset olvasni. Az eleven irodalom különös öröme az újszerűség, és a kényelmesség az új ritmusok és új zenék lehetőségének felismerésében csak a saját élvezetét kisebbíti, mikor elzárkózik az új elől. Jogunk lesz aztán forradalmár-költőknek megvetni az olvasó tömeget. Pedig hiába sajnálja a fáradságot: a teljesen szabad vagy a már jól ismerteknél kissé szabadabb költemény és a kettő között levő ezer átmeneti út valamelyike fog vezetni a jövőben minden valamirevaló magyar tehetséget, s a fejlődés a látók előtt hideg bizonyossággal erre, csak ebbe az irányba mutat. A fejlődési irány a cél felé hajlásának közvetlen oka az, hogy a magyar nyelv megérett a prózai verselésre. A tökéletes vershez szükséges csiszoltságot Arany János művészete adta meg nyelvünknek; 3-4 évtized múltán Babits Aranyéval rokon verseinek minden szépségét felölelő és továbbfejlesztő, mézédes zenéje emelte oly magasra, hogy ma már prózával is teljesen el lehet érni a vers hatását, hogy új ritmust és új hatékonyságot lehet teremteni, habár a közvetlenül megelőző korszakban Babitsnál a ritmus és a szavak hatékonysága már felülmúlhatatlanul tökéletes volt, s a haladás éppen ezen a területen kizártnak látszott.

Annak, hogy a prózai vers föltűnése tényleg a nyelv tökéletesedésének szükségszerű következménye, mintha ellentmondana az a körülmény, hogy barbár és félvad népek versei sem formai versek. Igaz, de ezek primitív voltukban rosszak is, és érdekességük másban rejlik, pl. az egzotikumban. Ellenben ha régi, pár évtized előtti magyar Walt Whitman-fordításokat nézünk meg – bővebben akad az ember ilyenekre, mint gondolná –, látni fogjuk, hogy megvan bennük minden, hűek, lelkiismeretesek, de hiába: eszközeik még túl durvák e munkához, holott Walt Whitman nyers hangja szinte kedvezni látszik a nyelv bizonyos zordságának. Mégis: a mondatokból hiányzik a költeménnyé válás lehetősége: a nyelv nem bírja végigringatni szavain az új ritmust, hanem darabokra töri. – Még inkább áll ez akkor, ha a prózai vers finom és dalszerű hatásra törekszik.

Babits megteremtette az új költői nyelvet. Ez az érdem már múltja érdeme, bár eredménye a jelené, mert mindenütt megérzik hatása. (Meggyőződésem, hogy a Babits-hatás a magyar irodalmat mélyebben és tartósabban fogja érinteni, mint az Adyé.) Új kötete azonban már a jövőnek szól, talán nem is a mai, hanem a következő generáció fiataljainak.

 

*

 

Sem a mai kor, sem a mai egyén nem elég nyugodtak ahhoz, hogy művészetük nyugodt szemlélődés maradhasson. Parnassien művészetet csak harmonikus lelkek teremthetnek. Babits új kötete: az elveszett harmónia, vagy annak siratása. Az élet külső harmóniájával együtt lelki harmóniáját is a háború ölte meg, e kettős fájdalmon át nő viharrá csöndes bánatú hangja, mikor a Legnagyobb Rombolóval, a Háborúval száll szembe. E ponton éri el művészete azt a nagy emberi magasságot, melyet manapság politikai célokból annyian szeretnének magukra hamisítani: azt a magasságot, mely a költészetet próféciává emeli. Természetes, hogy az utóbbi nyugtalan években nem születhettek benne olyan versek, mint azelőtt. Találóbb címe még alig volt verskötetnek, mint ez: Nyugtalanság völgye.

Értékének java része egész újszerű, végtelenül édes, szomorú vagy kétségbeesett költeményekből áll, melyek testvérei a régieknek, mégis olyannyira mások, hogy szinte azt lehetne mondani: egy új ember lépett föl velük az irodalomban, egy egész különös jelenség, puszta véletlen, hogy őt is Babits Mihálynak hívják.

Későbbi korokban, ha majd Babits belső fejlődése és külső élettörténete a legapróbb részletekig hozzáférhető lesz, megdöbbentő bizonyossággal látja majd az utókor, hogy ezek az emberi gyöngeség versei. Ez a lelki metamorfózis testi okokra, anyagi tényekre vezethető vissza: lírája akaratának gyengülésével és erősbödő idegbajával fokozatosan változott át. Hajlama mindenesetre korábban is megvolt a változásra: legszigorúbban klasszikus második kötetének idejéből ismernek barátai egy kiadatlan verset, mely valósággal kulcsa régi formáitól való elfordulásának. Sőt a Nyugtalanság völgyé-nek egyik kis verse, a nagyon intim hangjával, tudatosan primitív rímeivel, prózából versbe és versből prózába átjátszó hullámzásával egész mai-magára valló Szerelmes vers, szintén több év előttről datálódik. Viszont utóbbi korszakában is vissza-visszatért az elmúlt klasszikus képzet- és formavilágba: ezért adja a Nyugtalanság völgyé-nek fele a régi, fele az új Babitsot. Bár ez csak véletlen (az időrendi sorrendben utolsó költemények egyre szabadabbak), mégis megvan a maga előnye: így még a kényelmes olvasók is, akikről fentebb szóltunk, könnyen követhetik a változást, és átmenetet találhatnak a vers és a szabad ritmus között.

 

*

 

A kötet lírai tartalma: vágyódás az egyszerűségre, vágyódás a jóságra, vágyódás a békére. Azt mondanám: tipikusan keresztény érzések. […] Egyszerűség, jóság, béke – vagy kétségbeesés! ez Babits Zeitgedichtjeinek alternatívája. A békevágy fokozza legmagasabbra kifejezésének erejét, egész a Fortissimó-ig; s megíratja vele a legbabitsosabb versvéget: be jó volna a süket, öntudatlan tenyészés:

 

Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt!

 

A vallásos életszemlélet eddig is nagy szerepet játszott Babitsnál; de itt csúcsosodik ki abban az istenhitben, mely a végső Béke istenének hite, az élet megdönthetetlen törvényeiben, a múló divatok árján fölül az igazgató Eszmék megismerhetetlen logikájában és matematikai hatalmában való hit, fátum és predesztináció. […]

Babits vallásának istene, vagy mondjuk másképp, filozófiai gondolatainak végső formája az Eszme, e szó meghatározhatatlan nagyságában és gazdagságában. Soha még nem fejezték ki oly mélyen iszonyú gyarlóságunkat és a bennünket bármikor összeroppantani kegyetlen törvények rémületét, mint a Nyugtalanság völgyé-nek egyik utolsó költeménye: Isten fogai közt. Nem idézhetem az egészet, komor egyszerűségének, ásványszerű életének élettelen erejét csak az érezheti, aki egy áldott órájában maga olvassa el. E gondolat magva már régóta élt benne, testvérei: az indus Theosophikus ének, Hiszekegy, és különösen a formában is hozzá közeledő Isten kezében. Az utóbbinál azonban az Isten fogai közt egy skálával tragikusabb.

Csak Babits bölcsészeti tudása és eszmei értelemben vett vallásossága alkothatta meg az Egy filozófus halálára című költeményt. Nagy életre-vágyás tör ki a versből; az Ész ünneplése mellett visszasírja a halál percében a gyermekkornak édenét, heidelbergai dombokat, a kis vendéglőt a kis hegyen, „ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap, Kantról és Arisztotelesről…!” – Valószínűleg nem fogják sokan olvasni, előítéletből, pedig nem is olyan nehéz költemény. Minden szakszerűen tudományos látszat ellenére is megmaradt költeménynek. Nem tanköltemény, nem hasonlítható össze Schiller elmélkedéseivel. Az Örök Formák honában élő boldog Ész az Isten vagy az Isten álarca, és Babits a saját maga sorsának tükrét tartja elénk, mikor In Memoriam Aemilii LASK beszél. De a legfontosabb, hogy e költeménnyel új műfajt teremtett, bár elképzelhetetlen, hogy bárki ez új műfajban hozzá hasonlót írni tudjon.

 

*

 

Babits nem szereti a prózai költeményeket, célja a vers és a próza összeegyeztetése volt, s ennek megfelelően kötetében sok a kereszteződés. Hogy igaza van-e, ezt elméletileg eldönteni lehetetlen, de felfogását bizonyára megokolta magában. A kritikus ne azzal foglalkozzék, ami nincs valamely műben, hanem azzal, ami van. Bármennyire sajnálom tehát, hogy a teljesen prózai formákat kerüli, el kell ismerni, hogy amit csinált, az tökéletes. Versei szabad, de nem prózai versek: csaknem mindig lehetne találni valami sematikus vázat, amely, ha nem is az egész vers, de annak az egy sornak szabályos zenei képét külsőleg megadja.

A próza és a vers egybeolvasztásának ösztönös eszközeit meghatározni senki se tudná. Ami magukból a versekből megállapítható, az körülbelül a következőkben foglalható össze. A tisztán formai versekben legfeljebb két szótag lehet egymás után rövid, ez megtanulható, neve is van: anapesztus, daktilus vagy ión versláb. Babits szabad verseiben nemcsak két rövid szótag fordul elő egymás után, hanem több is, akárhány. A rövidséget pedig nem okvetlenül a metrikai rövidség adja, hanem az, hogy az értelmi hangsúly nem ezekre a szótagokra esik, s így felolvasáskor kiemelés nélkül át lehet és át kell siklani rajtuk. Ez egészen sajátos ütemet, szabályos-szabálytalan ringást hoz létre, és különösen jól alkalmazható nyugalmas hangulatú versekben. Valahogyan rokon ez a zene a görög drámai karénekek komplikált zenéjével. Továbbá hogy a prózát is átszövögesse a dallal, itt-ott tiszta formai részeket lop be verssoraiba. Ezekhez járul még rímelésének tudatos egyszerűsége (Szaladva fájó talpakon) és a sor végi átvitelek gyakori és szokatlan helyeken való alkalmazása, ami nagy nyugtalanságokra igen kifejező eszköz (Új esztendő). Ismétléssel és túl primitív vagy túl szövevényes mondatszerkezettel – az Előszó: egy vers: egy mondat – csodálatosan tudja egymáshoz fűzni nemcsak a szavak és szócsoportok, hanem a gondolatok külön-külön zenéjét is.

Ezek az új verstechnikai eszközök, mint már említettem, talán ideges, de mindenesetre csöndes hangnemhez illenek. Legtökéletesebben sűrítve vannak a kötet legszebb versében, A régi kert-ben. A tartalom itt is megköveteli a maga formáját, és ez a forma nehezebb és szebb a régieknél. – Az imbolygó lidérczenére és e versek egyéni mechanizmusára legyen szabad sok-sok helyett e néhány versszakot idéznem:

 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét. (Szerelmes vers)

 

*

 

…Megnémult hangos szemem, mint dob, ha verőit s hártya-kopogóját gyászvatta és fátyol párnázza – Csak tompán zengenek át a legfrissebb szinek ütemei is – mit érdekel engem a szín? Lombok, sugarak, görög romok, mit segít rajtam az idegen szépség? (Az óriások költögetése)

 

*

 

És lelkem üres hangszerláda, mely zenés lemeze híjján csak prózai csikorgásokat ad… (Az óriások költögetése)

 

*

 

Nézd, eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz! Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen. Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren? Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed? – pille száll és méhe rajz. (Dal, prózában)

 

*

 

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik, sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik. Tikkadtan a magas fának üzen akkor titokban a kis virág: „Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?” (A régi kert)

 

*

 

Az élettől elidegenültségnek, a hidegségnek és a közvetlenség hiányának vádjai – bár ezek egy karakternek jogos, de művészi munkának teljesen jogtalan meghatározói – a Nyugtalanság völgyé-nek megjelenésével el kell hogy szakadjanak Babits értékelésétől. E költeményekben nem klasszikus szemlélődés hűvös ragyogása kápráztat el bennünket, hanem emberi fájdalmak véreznek előttünk, s ez a meztelen líraiság jobban össze fogja kapcsolni a költőt olvasóival, mint bármelyik eddigi kötete. Itt minden vers egy-egy életrajzi adat.

Sok mindenről akartam még beszélni… Itt vannak papírjaim: mennyi feljegyzés! és mindegyikről mennyit lehetne és kellene írni! De bármennyit írnék: a téma kimeríthetetlen.