Babits Mihály

 

„Nyugtalanság völgye”

Az a tévedés, mely Babitsot páratlan formaművészete miatt állította be modern klasszikusnak a közönség szeretetében, e kiváltságos megtiszteltetésnél sokkal nagyobb hátrányt jelentett rá nézve, ti. lezárta az értékelést, lezárta oly hamar, hogy olvasói nagyobb részének teljes megértése elmaradt tőle, mikor régebbi három kötetének fejlődési lendületén látszólag kívül eső, távolibb és egészen új utakra indult. A kritika szeret skatulyázni, és nem veszi szívesen, ha a jövőben nem az ő jóslata teljesül. Ezért történt, hogy a Recitatív megjelenése óta, bár a régi lélek új formákból csengett felénk, ezeket a – nem formai, nem klasszikus – verseket a legtöbben excursiónak, lírai elkalandozásnak tekintették, mindig remélve, hogy írójuk előbb-utóbb vissza fog térni az általuk már megszokott és megkedvelt modorhoz.

Ennek egy speciális és két általános oka van. A speciális ok az a tartózkodó becsületesség, amellyel Babits a maga magas művészetének semmiféle külső propagandát csinálni nem tud, hogy csak műveit beszélteti maga helyett. Pedig az öndicsőítés nem szuggesztív erő. Ma azt is a zseni megnyilatkozásának tartják, hogy buta és arcátlan agitátorirodalmárok hangos harsonákkal hirdetik kiválóságukat, mint kupec a lovát. Babitsban még ez a szükséges és egészséges önzés sincs meg, hogy észrevétesse igazi magát. És büszkesége se hagyná: hát nekem kell ezt elmondani?

A másik két ok nagyon komoly, bár hatásában nem éri el a fentebbi komolytalant. Az egyik, hogy sokan a formát emlegetve új műveit éppoly hamis nézőpontból vizsgálják, mint a régebbieket. Magyarországon alig egynéhány ember tudja igazán, hogy mit jelent a költészetben ez a szó: forma, de azért a formai és nem formai verseket egyformán szidják. Tulajdonképpen kerülni kellene ezt a kifejezést, mert se tisztán formai, se tisztán forma nélküli vers nincs. Tisztán formai vers metrumra szedett, értelmetlen szótagokat: néma verset jelentene. A cél nem a forma. A cél a lélek kifejezése, a zene. De ez egyértelmű a legtökéletesebb formával. A forma nem külsőség, nem lehet üres, nem választható el a tartalomtól, mert a vers szavakból áll, és ugyanazok a szavak, mikor formát adnak, egyúttal valami fogalmat is határoznak meg. A szavakban ezen a fogalmi tartalmon kívül még más is él: él a hangzás édessége vagy zordonsága, tehát zenei harmónia vagy diszharmónia, mely az értelemmel együtt és egyszerre hat; él továbbá mindig valami régi vagy új zamat, szín, más szavakkal való rokonság, és még sok kileshetetlen titok. Ezeknek tökéletes használata csak a kiválasztott kevesek kincse, és akik a formát akadékoskodva emelték ki Babitsnál, a forma igazi értelmében csak versei tökéletességét ismerték el. A formátlanság tökéletlenség. A megformálni tudás igen nagy érték: minden ezen fordul meg. A forma problémája Babitsnál a szabad versekre való áttéréssel nem szűnt meg, ellenkezőleg: az új törvények sokkal törvényellenesebbek, szeszélyesebbek, határozatlanabbak s ennélfogva nehezebbek is, mint a régiek, amelyekben – be kell vallani – mégiscsak több a szabály, a számítás, így az eltanulhatóság is. Babits formaművészete itt is jelen van, de fejlettebben és mélyebbre rejtve.

A másik általános ok az olvasók kényelmessége. Az embereket meg kellene tanítani verset olvasni. Az eleven irodalom különös öröme az újszerűség, és a kényelmesség az új ritmusok és új zenék lehetőségének felismerésében csak a saját élvezetét kisebbíti, mikor elzárkózik az új elől. Jogunk lesz aztán forradalmár-költőknek megvetni az olvasó tömeget. Pedig hiába sajnálja a fáradságot: a teljesen szabad vagy a már jól ismerteknél kissé szabadabb költemény és a kettő között levő ezer átmeneti út valamelyike fog vezetni a jövőben minden valamirevaló magyar tehetséget, s a fejlődés a látók előtt hideg bizonyossággal erre, csak ebbe az irányba mutat. A fejlődési irány a cél felé hajlásának közvetlen oka az, hogy a magyar nyelv megérett a prózai verselésre. A tökéletes vershez szükséges csiszoltságot Arany János művészete adta meg nyelvünknek; 3-4 évtized múltán Babits Aranyéval rokon verseinek minden szépségét felölelő és továbbfejlesztő, mézédes zenéje emelte oly magasra, hogy ma már prózával is teljesen el lehet érni a vers hatását, hogy új ritmust és új hatékonyságot lehet teremteni, habár a közvetlenül megelőző korszakban Babitsnál a ritmus és a szavak hatékonysága már felülmúlhatatlanul tökéletes volt, s a haladás éppen ezen a területen kizártnak látszott.

Annak, hogy a prózai vers föltűnése tényleg a nyelv tökéletesedésének szükségszerű következménye, mintha ellentmondana az a körülmény, hogy barbár és félvad népek versei sem formai versek. Igaz, de ezek primitív voltukban rosszak is, és érdekességük másban rejlik, pl. az egzotikumban. Ellenben ha régi, pár évtized előtti magyar Walt Whitman-fordításokat nézünk meg – bővebben akad az ember ilyenekre, mint gondolná –, látni fogjuk, hogy megvan bennük minden, hűek, lelkiismeretesek, de hiába: eszközeik még túl durvák e munkához, holott Walt Whitman nyers hangja szinte kedvezni látszik a nyelv bizonyos zordságának. Mégis: a mondatokból hiányzik a költeménnyé válás lehetősége: a nyelv nem bírja végigringatni szavain az új ritmust, hanem darabokra töri. – Még inkább áll ez akkor, ha a prózai vers finom és dalszerű hatásra törekszik.

Babits megteremtette az új költői nyelvet. Ez az érdem már múltja érdeme, bár eredménye a jelené, mert mindenütt megérzik hatása. (Meggyőződésem, hogy a Babits-hatás a magyar irodalmat mélyebben és tartósabban fogja érinteni, mint az Adyé.) Új kötete azonban már a jövőnek szól, talán nem is a mai, hanem a következő generáció fiataljainak.

 

*

 

Sem a mai kor, sem a mai egyén nem elég nyugodtak ahhoz, hogy művészetük nyugodt szemlélődés maradhasson. Parnassien művészetet csak harmonikus lelkek teremthetnek. Babits új kötete: az elveszett harmónia, vagy annak siratása. Az élet külső harmóniájával együtt lelki harmóniáját is a háború ölte meg, e kettős fájdalmon át nő viharrá csöndes bánatú hangja, mikor a Legnagyobb Rombolóval, a Háborúval száll szembe. E ponton éri el művészete azt a nagy emberi magasságot, melyet manapság politikai célokból annyian szeretnének magukra hamisítani: azt a magasságot, mely a költészetet próféciává emeli. Természetes, hogy az utóbbi nyugtalan években nem születhettek benne olyan versek, mint azelőtt. Találóbb címe még alig volt verskötetnek, mint ez: Nyugtalanság völgye.

Értékének java része egész újszerű, végtelenül édes, szomorú vagy kétségbeesett költeményekből áll, melyek testvérei a régieknek, mégis olyannyira mások, hogy szinte azt lehetne mondani: egy új ember lépett föl velük az irodalomban, egy egész különös jelenség, puszta véletlen, hogy őt is Babits Mihálynak hívják.

Későbbi korokban, ha majd Babits belső fejlődése és külső élettörténete a legapróbb részletekig hozzáférhető lesz, megdöbbentő bizonyossággal látja majd az utókor, hogy ezek az emberi gyöngeség versei. Ez a lelki metamorfózis testi okokra, anyagi tényekre vezethető vissza: lírája akaratának gyengülésével és erősbödő idegbajával fokozatosan változott át. Hajlama mindenesetre korábban is megvolt a változásra: legszigorúbban klasszikus második kötetének idejéből ismernek barátai egy kiadatlan verset, mely valósággal kulcsa régi formáitól való elfordulásának. Sőt a Nyugtalanság völgyé-nek egyik kis verse, a nagyon intim hangjával, tudatosan primitív rímeivel, prózából versbe és versből prózába átjátszó hullámzásával egész mai-magára valló Szerelmes vers, szintén több év előttről datálódik. Viszont utóbbi korszakában is vissza-visszatért az elmúlt klasszikus képzet- és formavilágba: ezért adja a Nyugtalanság völgyé-nek fele a régi, fele az új Babitsot. Bár ez csak véletlen (az időrendi sorrendben utolsó költemények egyre szabadabbak), mégis megvan a maga előnye: így még a kényelmes olvasók is, akikről fentebb szóltunk, könnyen követhetik a változást, és átmenetet találhatnak a vers és a szabad ritmus között.

 

*

 

A kötet lírai tartalma: vágyódás az egyszerűségre, vágyódás a jóságra, vágyódás a békére. Azt mondanám: tipikusan keresztény érzések. […] Egyszerűség, jóság, béke – vagy kétségbeesés! ez Babits Zeitgedichtjeinek alternatívája. A békevágy fokozza legmagasabbra kifejezésének erejét, egész a Fortissimó-ig; s megíratja vele a legbabitsosabb versvéget: be jó volna a süket, öntudatlan tenyészés:

 

Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt!

 

A vallásos életszemlélet eddig is nagy szerepet játszott Babitsnál; de itt csúcsosodik ki abban az istenhitben, mely a végső Béke istenének hite, az élet megdönthetetlen törvényeiben, a múló divatok árján fölül az igazgató Eszmék megismerhetetlen logikájában és matematikai hatalmában való hit, fátum és predesztináció. […]

Babits vallásának istene, vagy mondjuk másképp, filozófiai gondolatainak végső formája az Eszme, e szó meghatározhatatlan nagyságában és gazdagságában. Soha még nem fejezték ki oly mélyen iszonyú gyarlóságunkat és a bennünket bármikor összeroppantani kegyetlen törvények rémületét, mint a Nyugtalanság völgyé-nek egyik utolsó költeménye: Isten fogai közt. Nem idézhetem az egészet, komor egyszerűségének, ásványszerű életének élettelen erejét csak az érezheti, aki egy áldott órájában maga olvassa el. E gondolat magva már régóta élt benne, testvérei: az indus Theosophikus ének, Hiszekegy, és különösen a formában is hozzá közeledő Isten kezében. Az utóbbinál azonban az Isten fogai közt egy skálával tragikusabb.

Csak Babits bölcsészeti tudása és eszmei értelemben vett vallásossága alkothatta meg az Egy filozófus halálára című költeményt. Nagy életre-vágyás tör ki a versből; az Ész ünneplése mellett visszasírja a halál percében a gyermekkornak édenét, heidelbergai dombokat, a kis vendéglőt a kis hegyen, „ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a nap, Kantról és Arisztotelesről…!” – Valószínűleg nem fogják sokan olvasni, előítéletből, pedig nem is olyan nehéz költemény. Minden szakszerűen tudományos látszat ellenére is megmaradt költeménynek. Nem tanköltemény, nem hasonlítható össze Schiller elmélkedéseivel. Az Örök Formák honában élő boldog Ész az Isten vagy az Isten álarca, és Babits a saját maga sorsának tükrét tartja elénk, mikor In Memoriam Aemilii LASK beszél. De a legfontosabb, hogy e költeménnyel új műfajt teremtett, bár elképzelhetetlen, hogy bárki ez új műfajban hozzá hasonlót írni tudjon.

 

*

 

Babits nem szereti a prózai költeményeket, célja a vers és a próza összeegyeztetése volt, s ennek megfelelően kötetében sok a kereszteződés. Hogy igaza van-e, ezt elméletileg eldönteni lehetetlen, de felfogását bizonyára megokolta magában. A kritikus ne azzal foglalkozzék, ami nincs valamely műben, hanem azzal, ami van. Bármennyire sajnálom tehát, hogy a teljesen prózai formákat kerüli, el kell ismerni, hogy amit csinált, az tökéletes. Versei szabad, de nem prózai versek: csaknem mindig lehetne találni valami sematikus vázat, amely, ha nem is az egész vers, de annak az egy sornak szabályos zenei képét külsőleg megadja.

A próza és a vers egybeolvasztásának ösztönös eszközeit meghatározni senki se tudná. Ami magukból a versekből megállapítható, az körülbelül a következőkben foglalható össze. A tisztán formai versekben legfeljebb két szótag lehet egymás után rövid, ez megtanulható, neve is van: anapesztus, daktilus vagy ión versláb. Babits szabad verseiben nemcsak két rövid szótag fordul elő egymás után, hanem több is, akárhány. A rövidséget pedig nem okvetlenül a metrikai rövidség adja, hanem az, hogy az értelmi hangsúly nem ezekre a szótagokra esik, s így felolvasáskor kiemelés nélkül át lehet és át kell siklani rajtuk. Ez egészen sajátos ütemet, szabályos-szabálytalan ringást hoz létre, és különösen jól alkalmazható nyugalmas hangulatú versekben. Valahogyan rokon ez a zene a görög drámai karénekek komplikált zenéjével. Továbbá hogy a prózát is átszövögesse a dallal, itt-ott tiszta formai részeket lop be verssoraiba. Ezekhez járul még rímelésének tudatos egyszerűsége (Szaladva fájó talpakon) és a sor végi átvitelek gyakori és szokatlan helyeken való alkalmazása, ami nagy nyugtalanságokra igen kifejező eszköz (Új esztendő). Ismétléssel és túl primitív vagy túl szövevényes mondatszerkezettel – az Előszó: egy vers: egy mondat – csodálatosan tudja egymáshoz fűzni nemcsak a szavak és szócsoportok, hanem a gondolatok külön-külön zenéjét is.

Ezek az új verstechnikai eszközök, mint már említettem, talán ideges, de mindenesetre csöndes hangnemhez illenek. Legtökéletesebben sűrítve vannak a kötet legszebb versében, A régi kert-ben. A tartalom itt is megköveteli a maga formáját, és ez a forma nehezebb és szebb a régieknél. – Az imbolygó lidérczenére és e versek egyéni mechanizmusára legyen szabad sok-sok helyett e néhány versszakot idéznem:

 

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét. (Szerelmes vers)

 

*

 

…Megnémult hangos szemem, mint dob, ha verőit s hártya-kopogóját gyászvatta és fátyol párnázza – Csak tompán zengenek át a legfrissebb szinek ütemei is – mit érdekel engem a szín? Lombok, sugarak, görög romok, mit segít rajtam az idegen szépség? (Az óriások költögetése)

 

*

 

És lelkem üres hangszerláda, mely zenés lemeze híjján csak prózai csikorgásokat ad… (Az óriások költögetése)

 

*

 

Nézd, eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz! Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen. Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren? Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed? – pille száll és méhe rajz. (Dal, prózában)

 

*

 

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik, sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik. Tikkadtan a magas fának üzen akkor titokban a kis virág: „Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?” (A régi kert)

 

*

 

Az élettől elidegenültségnek, a hidegségnek és a közvetlenség hiányának vádjai – bár ezek egy karakternek jogos, de művészi munkának teljesen jogtalan meghatározói – a Nyugtalanság völgyé-nek megjelenésével el kell hogy szakadjanak Babits értékelésétől. E költeményekben nem klasszikus szemlélődés hűvös ragyogása kápráztat el bennünket, hanem emberi fájdalmak véreznek előttünk, s ez a meztelen líraiság jobban össze fogja kapcsolni a költőt olvasóival, mint bármelyik eddigi kötete. Itt minden vers egy-egy életrajzi adat.

Sok mindenről akartam még beszélni… Itt vannak papírjaim: mennyi feljegyzés! és mindegyikről mennyit lehetne és kellene írni! De bármennyit írnék: a téma kimeríthetetlen.

Babits Goethe-fordítása

Babits fordító-elméletének fő jellemvonása, hogy tudja, mi a fontos, min van a hangsúly, mi a lényeg, és művészete ezt a lényeget legpontosabban vissza tudja adni, legjobban tudja hangsúlyozni. Ezzel összefügg a fordított munkák egyéni stílusának megőrzése. Mily hiba volna pl. Goethe nemes tisztaságú költeményének egyes részeit – akár formai kényszerek miatt is –, a szenvedély nyugodt, klasszikus elbeszélését lázas tónusban modern nyugtalansággal szőni át! E költemény erotikusnak nevezhető részében nincs semmi dekadencia. A fordításban sincs. Pedig mily könnyen eshetett volna a fordító egy kis baudelaire-izmusba, észrevétlenül, nem is meggondolatlanságból, hanem érzésből. A Napló-t és általában Goethét nem lehet szívvel fordítani, ésszel kell! Goethét két évig foglalkoztatta e költemény, és csakugyan távol is van az érzelem közvetlen erejétől, minden ingerlő hatástól – epikája nem rejtett líra, hanem a legtisztábban lehiggadt elbeszélés. Utólag mesél, hírül ad, tudósít, oktat, s nem jelent varázsol elénk. A múltat nem az a külső körülmény adja meg, hogy az igék múlt időben állnak, hanem az, hogy szenvedélyes dolgokat szenvedély nélkül adnak elő.

Ha egy modern költő Baudelaire-t fordít, kissé szabadabban, mint lehetne, ha beletesz munkájába a maga idegességéből is valamit: Baudelaire még mindig Baudelaire marad, mert a modern hang, az izgalmasság, a vergődés változatlanul: érzékileg és érzelmileg áll előttünk. Azonkívül modern költők Baudelaire-be befordított kifejezései nagyon könnyen beillenek oda, nem teszik a fordítást stílustalanná, hiszen a nagy francia mester, sok mással együtt, valószínűleg minden fordítójának egyik szellemi kútforrása volt – Goethe távolabb esik a mai kortól. Goethéből ma már nem tanulnak, Goethe póza és modora ma már idegen. Legtöbben, ha egyáltalán olvassák, tisztelik, de nem szeretik. (Ez nem baj, hisz nem lehet mindenkit egyformán szeretni.) – Ezt az eltávolodást csak ésszel lehet áthidalni, különben a fordítás szép lesz, de tartalmán kívül hamis. Egy modern jelző, egy erősebb ige, egy nem közvetlenül kapcsolt gondolat-összefogás, egy lélektani „ugrás” már megöli az író szándékát. Testvérnek kell lenni a fordítottal: ekkor az érzelmi rokonság segít; vagy pedig az észhez és a meggondoltsághoz kell fordulni. Goethe öntudatos munkát kíván. Ha Arany János pl. német és Goethe angol volna, Aranyt magyarra csak Babits, Goethét németre csak George tudná fordítani.

Jól fordítani! A jó fordítás nemcsak jó technikát követel. Kitűnően pergő és elsőrangúan rímelő fordítások lehetnek – nem rosszak, hanem hamisak. Hiszen a technika nem jambusokat és rímeket jelent, hanem megformálást, minden szónak a maga helyére írását, pedig a zenei eszközök teljes és biztos kezdésén kívül azt a meggondolást is jelenti: illik-e ez a szó ehhez a költőhöz, ehhez a költeményhez. Egy meggondolatlan (bár szép) szó vad és szenvedélyes némberré formálja a gyermeki, gyöngéd, tapasztalatlan Krisztinát, vad, modern és dekadens alakká a nagyszerű költő-miniszterelnököt.

A kis könyvet élvezettel olvassa az ember, s a végén mégis valami csalódást érez. Mintha becsapták volna. Hát ennyi az egész? – kérdi, és már-már hajlandó az okot Goethében keresni. Vagy a fordítóban. Én legalább így voltam vele, és ennek az érzésnek hatása alatt elhatároztam, hogy akadékoskodó leszek. Később azonban, soronként és szavanként újra és újra átvéve a fordítást, megtaláltam a becsapottság igazi okát: a hiba nem a költeményben van, hanem ott, hogy ezt az alig 200 soros verset nem is füzet, hanem könyv alakban kaptuk kézhez, és természetes, hogy egy „könyv”-től az ember legalább terjedelemben többet, hosszabbat, hosszabb lekötést vár.

Babits formaművészete – (nem metrum- és rímművészet!) – lefegyverzett. Különös, hogy épp a legtömörebb sorok visszaadására vigyázott legjobban. Mily kitűnő pl. a 41-42. sorban az élénkséget, a szerep váltogatódását festő igék hatása:

 

Jött-ment, szóltam s ő válaszolt, ügyeség minden szavában s bővül egyre jobban –

 

és a 60. sor, melyben ugyanezek az eszközök a lassúságot fejezik ki:

 

Ment s visszanézett, és ment, vonakodva.

 

Alig van versszak, mely nem tökéletes, és egy sincs, mely elejtené a goethei tónust. Ide írom (idézni sok volna), hogy mely stanzákat tartok, nemcsak mint magyar verset, hanem mint fordítást is, legjobbaknak: talán a 33-40., 97-104., 121-128., 137-144., 145-152., 161-168., 177-184. sorokat; – de mégse! nem jó a lista: folyton új számok akarják kiszorítani vagy kibővíteni a régieket. Kétségbeejtően szép ez a négy sor:

 

S óh ti nászágyunk függönyei! széles dunnák s ti dagadó mély csipkepárnák! Paplanok, kik hőn vetettétek kéjes csatáinkra selymetek zizge szárnyát!

 

És mily remek, tiszta kép tartja foglyul a hajnalban kisurranó lány emlékét:

 

Szép tagjait tekintetem megőrzi.

 

Ez, úgy hiszem, az egészben a legszebb sor. Oly szép, hogy ha költő olvassa, az örömöt megöli benne az irigység.

Vannak kifogásaim is, sok apróság. Majdnem mellékesek e munka nagy szépségeivel szemben. Ezeket azonban máskor fogom kifejteni. Ti. a Napló-t Kosztolányi is lefordította, és úgy tudom, az ő fordítása is hamarosan megjelenik, jó alkalmat adva érdekes és tanulságos összehasonlításra, kölcsönös kifogásokra és dicséretekre.

A kiadót – nem vagyok oly hiszékeny, mint Babits – nem tudom, hogy a „költő aggályai” késztették-e arra, hogy kevés (mindössze ezer!) példányban nyomatta ki a Tagebuch-ot, és hogy oly borsos árat szabott a könyvnek. Nem oly biztos, hogy „az irodalom igazi barátai” mind gazdag emberek. A kevés példányszámra vonatkozólag: ezer példány nem olyan nagyon kevés, bár lehetett volna akármennyi, hiszen ily nagyszerű költeménynél igazán nincs helye aggálynak. A Genius jobban ért az üzletekhez, mint Goethe; aggályai talán mégsem a Goethe aggályai voltak. Ami pedig az árat illeti, azt részben indokolttá teszi a finom papír, a Weiss-nyomda szép technikája és a díszes kötés.

Az igazán szép kiadás Prihoda Istvánt is dicséri, aki négy kőrajzzal és egy záródísz-metszettel gazdagította a hatíves kis könyvet.

Gondolat és írás

Mint az évekkel ezelőtt elfogyott Irodalmi problémák testvérkötete jelent meg karácsonyra az Athenaeum kiadásában Babits Mihály nagyobbrészt külföldi vonatkozású tanulmányainak gyűjteménye, a Gondolat és írás. Tizennyolc mélyenjáró esszé, tizenöt súlyos, eszmékkel és eseményekkel tömött esztendő terméke. Tárgy szerint nagyon különböznek egymástól; van közöttük tisztán irodalmi jellegű írás, filológiai kérdésekkel foglalkozó fejtegetés és félig-meddig költői elmélkedés is, de mindnyájan „az irodalom és filozófia határterületein” járnak fénylő lámpásaikkal.

Babits kultúrájának legfőbb jellemzői az egyetemesség és elsődlegesség. Egyetemes tudás nyilatkozik meg tanulmányaiban, nyelvhatárokon játszva áttörő tudás, amely a múltban-jelenben egyaránt otthonosan érzi magát. És elsődleges a tudása, mert Babits mindig az első forrásból merít, és tudásának ez a közvetlensége nem engedi, hogy széles horizontú vizsgálódásai fárasztóan vagy szárazon hassanak az olvasóra. A Gondolat és írás-ban találunk magyar kérdésekkel foglalkozó tanulmányokat is (Ady, Király György, Népköltészet stb.), de a kötet alaptónusát mégis a külföldi tárgyú értekezések adják meg. Babits szeret a múltba mélyedni. A tudás éterikus anyagát életté sűríti, és kézzelfogható plasztikus szobrokat formál az absztraktumokból is, életet, élő szobrokat, testeket, amelyek a múlt egymás mögé helyezett rétegeiből elzarándokolnak hozzánk, hogy az író eszméinek ragyogó keretében megmutassák magukat, és mintegy megnézzék, mi maradt meg belőlük haláluk után.

Babits, mint esszéíró, nem szubjektív; egyéniségének szuverén megőrzése mellett sokkal többet ad az egyszerűen egyéni látásnál és ítélkezésnél. Nem az egyéni, tehát esetleges szempontokat keresi, mert azok itt megszűkítést és korlátokat jelentenek, hanem az egyetemes, önmagáért való objektív igazságot. Ha egy szobrot különböző fényű reflektorokkal más-más oldalról világítunk meg, a hatás meglepő, de többé-kevésbé felületes és hamis lesz. Babits nem mesterséges fényhatások szerint vizsgál, hanem teljes napsütésben mutatja meg e szellemszobrok minden porcikáját. Nem látszatot kelt, hanem valóságot teremt. Vagy legalábbis annyi szempontból nézi a tárgyat, annyi reflektor sugárkévéit vetíti rá, hogy e szempontok és reflektorok már nem egy-egy felületet vagy oldalt, hanem három kiterjedésű testet, egészet, objektív valóságot emelnek elénk a homályból.

Babits kizárólag oly témákról ír, amelyek aktuálisságukban is örökkévalóak. Csak érdemes szellemekkel, eszmékkel és kérdésekkel foglalkozik. De azért ezek az írások mégsem a tiszta elvontság országából valók, ellenkezőleg: kemény és harcos munkák, és első megjelenése idején mindegyik utat tört, vagy utat törni segített. Az eszmei súlyosságot pedig kellően ellensúlyozza a tanulmányok tárgyi változatossága, a vizsgálódás formai sokfélesége és különösen az író életteljes, egyszerű és rugalmas stílusa.

A Gondolat és írás, amelynek néhány tanulmánya (Szent Ágoston, Meredith, Browning, Tudomány és művészet, Játékfilozófia, A veszedelmes világnézet stb.) mélységével, előadásának világosságával és kemény logikájával íróját legkitűnőbb esszéistáink közé emeli, nemcsak Babits oeuvre-jének maradandó alkotása, hanem ünnepi ajándéka az egész magyar irodalomnak is.

A költő

Bevezető a rádió Babits-emlékestéjén

Hölgyeim és uraim!

Szeretném látni az arcokat, amelyek ebben a percben, ebben az órában a rádióra figyelnek, Budapest felé néznek. Azt hiszem, sokan vagyunk. Együtt ülünk egy óriási hangversenyteremben. A falak… de nem, ennek a teremnek a Kárpátok sem szabnak határt; biztosra veszem, hogy a legtávolabbi Észak, Kelet, Dél és Nyugat sok-sok pontján kapcsolódnak ma lelkek az áramkörünkbe. Kultúrestet rendezünk, irodalmi ünnepet tartunk a három hónappal ezelőtt meghalt Babits Mihály emlékére. Földrészünk kultúráját a maga fókuszába sűrítve, gépek és technika nélkül, így sugározta szét erejét az országba és Európa jó részébe a költő is. Goethe országa felé, ahol annyi műve megjelent; Dante hazája felé, amely nemrég még külön díjjal és megbecsüléssel tüntette ki; s a hazája felé, melynek költőit annyira szerette; mindenüvé, ahol figyelni tudnak szavára, minden pontjára a világnak, ahol magyarok élnek. Hívei bizonyára mind közöttünk vannak most abban a megfoghatatlan, de azért mégis létező, sokat emlegetett közösségben, amelynek szellemi Magyarország a neve.

Különös törvényei vannak az ilyen közösségnek. Összetartó erejük nem a kényszer, hanem a vonzás. Közelebb jutunk a titokhoz, emberibbé tesszük a megértését, ha a vonzás helyett azt a szót használjuk, hogy szeretet? A tiszteletben és rajongásban, melyet egy-egy nagy író kivált, föltétlenül van szeretet, sőt gyakran bizonyos fokú szerelem is. Ez a szeretet azonban még mindig csak következménye vagy kísérő tünete valami egyébnek, ami megragadott bennünket. Annak a lelki vérátömlesztésnek, amellyel a nagy költő az életünkbe hatol, azt neveli és gazdagítja. Az egész irodalmi életet valahogyan egy nemzet, sőt az egész emberiség csodálatos, iskolán kívüli népművelésének tekinthetjük, magánkezdeményezésből összeálló és végtelen tagozódású közösségi intézménynek, amely együtt él, épül, alakul az idővel, és amely legmagasabb fokán az egyéni érzelmi és értelmi életnek mintegy állandó szabadegyetemi felsőoktatása. A nagy író saját magát is folyton tanítja; s még inkább azokat, fiatalságot és nagyközönséget, akik még nem tudnak, már nem tudnak vagy esetleg csak nem érnek rá frissen érzékelni. Pedig a fizikai élet néhány alapvető szükségletén kívül a friss érzékelésnek ez a képessége az, amiből minden tartós és magasrendű öröm, boldogság, amiből minden új gondolat fakad. Természetes tehát, hogy minden téren szeretjük, hogy hálával vesszük körül, hogy csodáljuk azokat, akik így emelnek bennünket, akik kiemelnek a megszokottból, az örököltből, a rutinból. Kicsiben az apa, a nevelő, sőt a teremtő művét végzi, folytatja minden nagy író; világszerte csak az igazi költők és tudósok lehetnek az önismeret és a lelkiismeret független kutatói; az ő hatásuk alatt nyílik ki a lelkekben többé-kevésbé a belső végtelenség, a szellemi élet, amelynek aztán egészen más törvényei vannak, mint a fizikainak. Ebben a világban a fogalmi tisztaság foka méri a súlyt, az erőt, s így végeredményben, ha gondolatokról van szó, az igazságot; az érzékletesség foka a valódibb életet; ebben a világban örök harc folyik, akárcsak az atomokéban; s ez a harc mégis valahogy csak együttes gondolkozás, közös mérlegelés. Az ember tulajdonképpen csak a mellékcélokat nem szolgáló magas irodalomban és a filozófiában lehet érdektelen és igaz, az isteninek a rokona; mi lenne a matematikából, szokta kérdezni Babits Mihály, ha mégoly szent földi érdekekhez szabná is a törvényeit és igazságait? A gyakorlati életben sokszor fényűzés ez a látásmód és ez a független ítélkezés; mégis mindnyájan vágyunk erre a luxusra. Nem túlságos csoda tehát, hogy az igazi írók még a tények és hasznok földi világában is vonzani tudnak, hogy minden erőszak nélkül úgy megragadnak és hódítanak. Egy szebb, jobb világba vezetnek, amelybe érdemes sóvárogni, és amelynek – hál’ isten – legmateriálisabb és legküzdelmesebb hétköznapjainkba is át-átragyognak a fényei.

Hogyan alakul ki egy-egy ilyen erejű írói presztízs? Művek, munkák kellenek hozzá, és mögéjük, mint Goethe követelte, ember, egyéniség. Babits Mihály nemrég még testileg is közöttünk élt. Igazi kortársai az ún. nyugatos írók és költők voltak, és az a közönség, amely köréjük csoportosult. A kortársakhoz hozzá kell azonban számítanunk az utánuk következő nemzedéket is, a mai negyvenéveseket, mindazokat, akik életük egy jelentős szegmentumában szemtanúi lehettek szelleme alakulásának, művei születésének, világa érésének és tetőződésének. Halála óta megjelent róla vagy száz-százötven tanulmány, vallomás, visszaemlékezés, csak az Emlékkönyve mintegy hetvenet közöl. S e sok cikkből az ember és a művész képe rakódik össze; láthatjuk azt is, hogy hogyan küzdöttek vele, ellene. Amit a visszaemlékezések elmondanak, újabb emlékeket lobbant fel, s a sok apró láng és fény, csoportosítva, már törvényt és szabályt mutat a zseni hatásának útjáról.

Emlékszem rá én is, hogy hol találkoztam legelőször vele, a műveivel. A debreceni kollégium könyvtárának olvasótermében. Még szinte gyerek voltam, az ötödikes diákok előtt megnyíló könyvtár csak kivételesen fogadott be negyedikeseket. Akkor már tudtam valamit az irodalom létezéséről; kevéssel előbb még csak a tankönyv példatárát ismertem, s az olvasnivalót, a kölcsönkérhető érdekes regényeket, melyeknek a szerzője számomra éppoly mellékes volt, akár a kiadója. Petőfi, Arany és Tompa egy-egy munkáját ismertem már, de sohasem gondolkoztam el emberi, életbeli gyökereiken. Az alma, a körte, esetleg a vadkörte volt a fontos, ha egyáltalán fontos volt, nem pedig a fa természetrajza. 1914-es nyári vakációm alatt aztán egy Szatmár megyei pap nagybátyámnál megismerkedtem a Beöthy-féle Irodalmi kis tükör-rel, egy másik pap nagybátyámnál pedig, Heves megyében, Karinthy versparódiáival. A komoly mű éppoly csodálatos világot tárt föl előttem, mint a humoros. Mindkettő felfedező útra indított az irodalom felé. A kollégiumi könyvtárban ettől kezdve Adyt, Babitsot és a Nyugat-ot olvastam May Károly helyett. S csakhamar hullámokban áradt felém a líra, magyar és külföldi, az utóbbiból először Heine és Baudelaire.

A sok szál közül azonban, amelyből csakhamar önképzőköri és egyéb viták és csaták fonódtak, csak a Babitsét követem. Nevettem a művein! Ez a mű akkor még csak két verseskönyvből állt, az Irisz-ből és a Herceg-ből. Ma már tudom, hogy a csodálkozás nevetett bennem. A csodálkozás, a tetszés, hogy ilyen jó, érdekes és természetes verseket is lehet írni. (Adyt, főleg eleinte, természetellenesnek találtam.) Ezekben a Babits-versekben uszodáról, autóról, moziról és budai szállodáról volt szó. Közönséges dolgokról. Az iskolás és többnyire balladás költői témák kissé unt és porosan eszményi tárházába betört az élet, és groteszkül hatott a természetesség. S éppoly groteszkül az eredeti egyéniség és a tökéletes verszene. Az akadémikus költészet, Arany gyöngébb utódainak irodalma, különösen az előírt iskolás tálalásban, valami érdektelen szentség volt a szememben; s jött Babits, s vele valami érdekes szentségtelenség. A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában. Nevettem rajta, mint valami szokatlan és sikeres bűvészmutatványon. Először ezt láttam ki belőle, s a tetszés nevetésében még ott bizonytalankodott a játék, és a Karinthy-féle utánzatok emléke. De csakhamar látnom kellett, hogy ez az ember, ez az új költő, Ady társa, akiről közben megtudtuk, hogy fiatal tanár, nagyon okos, teljesen érthető és igen mély dolgokat mond. Tulajdonképpen azt mondja, amit a nagy költők mindig mondtak; de mennyivel elegánsabban, frissebben, színesebben és szabadabban, mint a tankönyvben propagált élő költők! Azok kezdtek mellette nyelvileg és tartalmilag szimplává válni; műveikben nem akadt vagy alig akadt jelző és ige, amely valósággal közvetlenül az idegeimbe kapcsolta a költő észleleteit a külvilágról. Babits látni és érzékelni tanított, s megadta az első és legfontosabb irodalmi követelmény kritikai szempontját.

Alig telt bele fél év, s minden hangos és felületi Ady-rajongás mellett tulajdonképpen már Babits lett a mérték. A költő, aki a távoli, titokzatos Budapesten írta a verseit. Bizonyára száz és ezer leendő tanár gondolt rá abban az időben úgy, ahogy én. Aztán személyi kapcsolat is akadt, közös ismerős, gimnazista lány, akinek felnőtt bátyjai a költő legjobb barátai közé tartoztak. Ilyen korban minden értesülés, minden parányi adat csak szítja az érdeklődést, az ifjú rajongást. Mondtam, hogy még a paródia is tanított: „Szekszárdon született, színésznőt szeretett.” (sic!) S most hír jött egy másik lányról, arról, akinek a kisujjával a költő játszott. S az izgató, sejtelmes dolgok mellé objektív értesülések: valaki látta, még Baján, másvalaki Erdélyben. A gimnazista lányismerős hírét hozta a pesti tisztviselőtelepről, hogy a költő – akit ő egyszerűen csak Mihálynak szólíthatott – mindig keménygallért hord, félszegen mozog, szép szeme van, kitűnően tud görögül és latinul, és hogy új kötete jön. Rögtön nagyot ugrott a görög nyelvtan ázsiója, magánszorgalomból végigpreparáltuk, végigolvastuk eredetiben az Antigoné-t, s kezdtem gyűjteni a pénzt, hogy megvehessem a Recitatív-ot, mihelyt megjelenik. A részletek változhattak, de lényegükben az ilyenféle izgalmak és események zajlottak akkoriban országszerte az intellektuális fiatalság körében. S ezek a tünetek nem olyan jelentéktelenek vagy nevetségesek, mint amilyennek utólag talán láthatja őket a szem. A sok szikra, a sok kis őrtűz, amely egy-egy jelentős író hatása nyomán itt is, ott is felgyúl, lassankint összekapcsolódik, nemzedékhatássá nő, s noha természetesen egyelőre messze mögötte marad annak a komoly hatásnak, amelyet az író – ez esetben Babits – első kortársaira, a felnőtt társadalomra gyakorol, fontosságot ad neki az idő, az utánpótlás elve és természetes menete.

Azonban messze vezetne az írói presztízs kiérésének és rögzítődésének lélektani, társadalmi vagy életrajzi vizsgálata. Mi, mai negyvenesek, korunknál fogva nagyrészt műveinek születésével párhuzamosan ismerhettük meg egyre jobban Babits Mihályt. Láttam, tudom, olvasom, nem egy nálam fiatalabb kortárs milyen szívdobogással nézett fel később is a költő ablakára, a Reviczky utcai lakásra, ahol – idők múltán – én két évig már az ő lakótársa, vendége, napi tanulmányainak és munkájának osztályosa lettem. Lassankint mind többünket fogadott barátaivá. A gimnazista kori Baudelaire-rajongás jutalma és eredménye lett, hogy a francia költő születésének századik évfordulójára – Tóth Árpád és én együtt készítettük el a magyar Fleurs du Mal-t, barátilag megharmadolva a halhatatlan verskötetet. Több más közös munkát is terveztünk. A felnőttek élete azonban könnyen kerül ütközésekbe, és sokszor elhajolni kénytelen az összetartozó. Mint másoknak, nekem is el kellett szakadnom tőle; de ez, úgy hiszem, lényegében mindvégig inkább csak a személyi érintkezés ritkulását jelentette. Távolról változatlanul számon tartottuk egymást. Hét évvel ezelőtt, egyik kötete megjelenése alkalmából írt versem nem nevezte meg a címzett-et, de ő magára ismert benne, és nekem is jólesett, hogy annak vette, aminek szántam.

Most könyvekben és dobogókon tulajdonképpen az az egykori diáknemzedék vette át Babits Mihály örökségét, amelynek első irodalmi eszméletéről az imént beszéltem. Igazi kortársai, első fegyvertársai közül sokan már előtte meghaltak. A mi feladatunk lett őrizni és továbbadni művét és művészelveit, minden nagy költészetnek ezeket az örök tételeit és parancsait. Feladatunk, bármennyire áthatják még személyi, érzelmi momentumok, nem kegyeleti jellegű, hiszen Babits munkássága közben örök kincsévé gazdagodott a magyar szellemi kultúrának. A Recitatív óta, amelynél a diák még diák és a költő még talán csak nagy művész volt, versben, esszében, regényben, novellában, a világlíra nagyjainak tolmácsolásában Babits Mihály hónapról hónapra, évről évre a szemünk láttára nőtt, mélyült, emberiesedett. Erényeit és értékeit a halála óta is sokan és szakszerűen megtárgyalták; majdnem mindnyájan benne látjuk a mesterségbeli tudás, becsületesség, kitartás, az ösztönök és a legmélyebb kultúra tökéletes találkozását. Aki ifjan nem értette, most vezeklő vallomással és magyarázattal fordul hozzá; s láttuk, hogy az is tisztelgett a halott előtt, akivel csakugyan szembeállították elvek és idegek. Közelebb vagy távolabb mindnyájan mint hozzátartozói álltunk testileg vagy gondolatban a betegágy körül, melyen éveken át annyit és oly hősiesen szenvedett. S bármennyire fáj az elvesztése, nem azt érezzük, hogy meghalt. Romolhatatlan lényegében köztünk van, és utódaink közt fog maradni. Gyönyörű, gazdag, lezárt életműve, csodálatos, felszabadult lelke továbbra is éppúgy gyújtani fog, ahogy két-három évtizeddel ezelőtt azokban a fiatal lelkekben gyújtogatta az önállóság, szabadság, igazság, szépség és nemesség tüzeit. S határainkon belül és kívül e tüzek őrei mindazok, akik szeretik a magas költészetet, örök emberi örömök, fájdalmak, kételyek és reménykedések világrangú magyar megszólalását.

 

Babits műhelyében

Babits Mihály néhány évére, az 1920-as esztendők fordulójára, úgy gondolok, mint egy szellemi tündérországra, amelyben gyermek voltam, mint egy műhelyre, melynek lakóként és munkatársként láttam, figyeltem, éreztem lüktető és rejtelmes üzemmenetét; úgy gondolok rá, mint egy csodálatos, fájdalmas, érthetetlen és döntő fejezetére a saját életrajzomnak. Meg kellene, meg kell majd írnom, noha távol kívánok maradni vele a telt zengésű idealizálástól; őneki is tartozom vele. Amit most mondhatok, az csak rögtönzött kivonatolás lehet, s nem egy mondata tulajdonképpen egész fejezetet kívánna.

A műhely gazdáját és sűrű párnázatú emberi s magaslatian tiszta eszmei légkörét 1918 végén ismertem meg személyesen; a kapcsolat maga, egyoldalúan, már előbb kezdődött. A fiatal Babits borotvált, sima, rejtetten fanatikus és zárkózott arcát, a keménygalléros tanárarcát és a meleg, barna szemeket pár évvel hamarabb láttam már egy illusztrált könyvben, s nem tetszett: akkor, úgy látszik, még csak byroninak vagy petőfiesnek tudtam egy híres költő arcát elképzelni. Szlávos neve megütött. 1915 körül hallottam először, ötödik vagy hatodik gimnazista koromban, Debrecenben; s negyedév múlva már sejtettem, tudtam, hogy közöm lesz a viselőjéhez. Miféle közöm? A teljesen könyvhöz és tanrendhez szabott, önállótlan diákból akkoriban bújt ki bennem a lázadó. Nevettem az első versén, amely elém került, az Új leoninusok-on! A bravúrossága, mint egy bűvészmutatvány, mulattatott. Aztán megijesztett, megrémített a bravúr mögötti tökéletesség. Úristen, ez az ember úgy hajlítja, gyúrja, lebegteti a szavak ércét és márványát, mintha a levegőből szabna szobrokat! Ezt így most mondom, de akkor is éreztem. Voltak ismerőseim, akik ismerték. Glóriája rájuk is átragyogott. Egy osztálytársam, egy lány, olykorú, mint én, per Mihály viszonyban volt vele, s mindig látta rokonainál, a tisztviselőtelepen, valahányszor felutazott Pestre. Egy sápadt arcú, fekete hajú fiatalember viszont, aki már cikkeket is írt egy szociológiai folyóiratban, egyenesen csodákat mesélt a modern irodalomról. Felsőbbrendű lény! Az én leendő viszonyomat Babitshoz természetesen nagyon szerénynek gondoltam. Rendkívül kishitű gyerek voltam, csak az ösztöneim voltak elég jók, biztosak. Talán, esetleg, majd én is írhatok egyszer-másszor valami szerény kritikafélét a Nyugat-ba. Hírek jöttek. „Adynak minden zsidó szépasszony a szeretője a Lipótvárosban.” „Néhányan úgy gondolják, hogy Babits Adynál is különb!” Hogyhogy? Minden szépasszony, és nála is különb? Szédültem, Pestre vágytam, és kezdtem ettől kezdve mindent elhallgatni, ami belül irtózatosan izgatott. Egy Baudelaire-fordításomat, az Őszi ének-et, a diáklány-barát húsvétkor magával vitte, és Pesten megmutatta Babitsnak. Az csodálkozott, és érdeklődve olvasni kezdte, hangosan, a vidéki diák versét. Az eleje majdnem azonos volt az 1922-es fordításom kezdősoraival. Ezek voltak az első szavaim, amelyek eljutottak hozzá. Sajnos – közölte később a vers postása – társaság érkezett, s a megkezdett költeményt félretették.

Két év múlva, a forradalmas novemberben, katonaruhában, levágott önkéntes tizedesi csillagokkal, magam kerestem fel. Verseket és műfordításokat vittem hozzá. Jöjjek el megint, egy hét múlva: „Kérem, nyugodtan ki lehetne adni, de azt ajánlom, hogy várjunk. A forma teljesen kész. De hát a méh is a sejteket készíti el előbb, a tartalom azután jön.” Alighanem az elveim, az ítéleteim keltették fel tehát a figyelmét; hisz olyan kezdő voltam még! Fiatal neveket említett, Sárközi Györgyöt és Komjáthy Aladárt; mélyen alattuk éreztem magamat. S meghívott: legközelebb ne a Nyugat-nál – akkor a Vilmos császár úton – keressem, hanem a Reviczky utcában, a lakásán. Harmadik találkozásunkkor Stefan Georgét olvastuk, együtt; borral kínált meg, és összetegeződött velem. Azt hittem, a világ legnagyobb rendjele gyúl ki a mellemen, és szívemben a nap. Csak fiatal költők tudnak rajongani a mesterükért. Az egyetemen kívül lassanként már csak őhozzá jártam. Nemsokára mindennap. Kérem, higgyék el, akkoriban az életemet adtam volna érte. Mi a szerelem görcsös, rohamszerű, jövő-tűnő mámora és káprázata a szellemi tisztelet állandó és immateriális rajongásához képest?! A múltba néző szem lassankint száz és ezer kis és nagy emléket idéz vissza ettől kezdve róla, a házassága előtti időkből. Eleinte nem volt semmi zavar. Délutánokat és éjszakákat átbeszélgettük, egész éjszakákat, kávéházban, a lakásán, vagy az utcán, hajnalig sétálva, egymást kölcsönösen és folyton hazakísérve. Közlései furcsák, hihetetlenül őszinték voltak. Csak nagy ugrásokkal érintem az eseményeket, a valóságot. Aztán elmúlt a kommün. Akkor magához vett, nála laktam, mintegy két évig. Ő kezdett angolul tanítani. S mennyi mindenre még! Úgyszólván valami kommunitásban éltünk. Akkor láttam be először az emberi nyomorúságba és nagyságba. Néha azt hiszem, hogy egy kicsit őrültek voltunk. Az ő körében egyszerre belülről láthattam az „irodalmi életet”. Beszélgetéseink témái: az ő élete „Fogaras, Szekszárd, Budapest”, s a művei, meg ami keveset már én éltem és csináltam. És verseké, elveké, a világirodalomé. Előttem dolgozott az akkori műhelye, előtte kezdett kiépülni az enyém. Sok sebet is okozott. Különösen később. Bizonyára én is neki. De hát legértetlenebb, legneveletlenebb éveimben ismert meg, akkor érintkeztünk legtöbbet. Barbár voltam mellette; más lélek, de szerkezetben olyasféle is. Egyetlenegyszer írt rólam, az első verseskönyvemről; aztán két évtizedig, úgy gondolta, hallgatnia kell. Pedig a korkülönbség – 17 év – ellenére mennyi közös tervünk volt! Regény ez, bonyolultabb, mint amilyennek az igazsága egy lírikus felsőbbrendű szemérmetlensége nélkül elmondható. S végeredményben teljesen ártatlan.

Művekkel körülhatárolva, őnála az Erató-nak, a Timár Virgil, a Karácsonyi Madonna és a Pávatollak kiadásának, a Nyugtalanság Völgyé-nek, a Baudelaire-kötetnek és a második Danténak az időszaka ez; az én részemről korai, kiadatlan verseknek, aztán az Omárnak, a Shakespeare-szonetteknek, a Föld, Erdő, Isten-nek, Baudelaire-nek és a Kalibán felének a korszaka. Sok mindent feljegyeztem, sokat bizonyára el is felejtettem a részletekből. Abban az időben, amelyről beszélek, s amikor még nem ismertem eléggé az embert, sokszor egyéninek gondoltam Babitsnál egyes bajokat, hullámzásokat, olyasmit, amit könnyű és kényelmes szóval bolondériának neveztünk; s ugyanígy törvényszerűnek egyet-mást, ami viszont csak az ő képletéből következett. A megtiszteltetés, hogy mellette vagyok, lehetek, a hála, az irodalmi hódolat, az emberi szeretet, az egyéni különbséget már-már eltörlő együttérzés, melyet vívódásai, szenvedései és kapcsolatunk bensősége belőlem kiváltottak, átmenetileg több vonatkozásban hátrányosan is visszahatott rám: például idegesebb lettem mellette, a külső életben tétlenebb, kiszolgáltatottabb, sőt kissé hisztériás, s a közeli nagy, szuggesztív példa láttán ezt tartottam természetes állapotnak, mintha csak utánoztam volna, holott – úgy gondolom – egészében véve talán egészségesebb, nyugodtabb, reálisabb alkat vagyok, bár szintén rejtekező lélek és ideológus hajlamú; s főleg: eltolódtam szélsőségek felé, természetesen az ő ízlése, tudása és – még azt is mondhatnám – az excentrikusságra megszerzett egyéni jogai nélkül. Főleg ezen a ponton éreztem aztán nagy megingást, amikor testvéries kapcsolatunk romlani kezdett, majd jóval később, nyílt és elhallgatott szemrehányásoktól sajgó barátsággá, sőt talán valami passzív ellenségességgé romlott. Fejlődésemben nyilván látható volt a fordulat, az észrevétlenül jelenvolt ellenőrzés és szuggesztió megszűnése. Amikor elszakadtunk, akkor lettem a legbizonytalanabb, s mire több évi kerülővel mégis visszataláltam magamhoz, már csak messziről néztünk egymás felé.

Babits tulajdonképpen nem tanított; az én tapasztalataim szerint csak általánosságban és egészében bírálta a hozzá érkező kéziratokat, és senkit sem segített olyan értelemben, hogy javított volna egy versen, vagy megmutatta volna a helyes megoldást. A műhelyben inkább csak elvekről esett szó, mindig és mindenütt érvényes elvekről; a gyakorlatban nem avatkozott bele, vagy sokkal kevésbé, mint amennyire később, mondjuk, akárcsak én is hajlamos lettem. Őrizte, néha már-már azt hittem, őrizte a titkait; vagy pedig túlságosan respektálta a kéziratokat, a mások egyéniségét, a legkisebb kezdőkét is. Igaza volt: tehetséget adni nem lehet, de a meglevő tehetségnek gyorsítható a fejlődése. Én magam, még ha bizonyos értelemben ő mondta vagy jóváhagyta is ezt a véleményt, egyáltalán nem voltam készen; csak legfeljebb mintegy elméletileg, potenciálisan, lehetőség szerint. A verseim iránt tanúsított érdeklődését is csak ezzel magyarázhatom, most utólag; hiszen csupa hiba voltam és keresés!

Babits rögtön meglátott minden jót és rosszat, villámgyors ész volt. És igen gyors munkás, amikor nem oldozta szét a figyelmét a szórakozottság. Ezekben az években fejben dolgozott, s igen komplikált verses műveket nagy részleteikben készen vetett papírra. Kissé később is elhűltem rajta, hogy milyen hamar, három-négy hét alatt elkészült a Baudelaire-fordításaival. Szeretett séta közben fogalmazni, utcán, kertben, a szobákban járkálva; ülve kevésbé, kávéházban talán soha, vagy csak legnagyobb kényszerből. Többnyire magányra volt szüksége, szabályozható magányra; viszont elszórakoztatta és elvette az idejét; egy időben kézírásos, nagybetűs plakátokkal aggattam tele a dolgozószobája falait, a könyvtár minden sarkát, hogy bárhova néz, bármilyen könyvet akar leemelni a polcról, mindenünnen visszaküldje valami szembeötlő figyelmeztetés a papírhoz, vagy, ha prózáról, nagyobb műről volt szó, a kis Erika-írógéphez. Apró ceruzavégeket tartott a mellényzsebében, azokat kaparta elő az ujjával, s velük kanyarította korrektúrák hátára, papírdarabokra, levélborítékokra, ami épp akadt, akármire, a verssorait, nyugtalan, elrángatott betűkkel. Hosszú szál ceruzát talán sose láttam a kezében, s töltőtollat is aligha. Rengeteg verstöredéke volt, és még több maradhatott; sokszor fel is dolgozta őket; némelyik versének több évszám csak egyszerre lehetne a születési dátuma. Ezzel különben minden idősebb költő így van, az ihlet patakjai egybeszakadnak. Ha lendületben volt, és jókedvű, igen hamar elkészült komoly költeményekkel éppúgy, mint afféle játék-versekkel – mert játékos természet is volt, s ilyenkor derűs –, afféle előre megadott formájú, rímű és tárgyú és sokszor nyilvánosságra hozhatatlan vicc-versekkel, amilyenekkel, ha öregek, ha fiatalok, mindig és mindenütt bolondoznak a költők. Ellenben hallatlanul feszélyezte minden hivatalos vagy üzleti terminus, kényszer, sőt már a felkeltett várakozás maga is; szinte megbénította a kötelezettség érzete. S a tudat is, hogy mindig újat és újat követelnek tőle. Óh, az Arany példája, s a Tennysoné; vagy tíz esztendeig mindkettő hallgatott! Időnkint pedig undort kapott a saját tudásától, s nemcsak darócba bújtatta légies és bársony- vagy márványsima verseit, hanem egyenesen parodizálta a formát és stílust, s oly hangokat kezdett fogni a hegedűn – jóval előbb, mint gondolnánk –, amelyek valahogy a csikorgást harmonizálják. Ide tartozik a groteszkség kedvelése; elfogadhatóvá tenni a tréfákat, különös szóösszefüggéseket, értelmetlenségeket; a tennysoni puhaság és édesség és a swinburne-i dallam mesterét a maga módján nemcsak az egyszerűség és a népi formák vonzották, de még az is, amit sokszor oly rosszul és üresen csináltak későbbi modernizmusok. Magasztalásnak persze könnyű és külsőséges volna a formai gazdagságát és virtuozitását emlegetni; az ő versművészetének lényege úgysem a gépies tökéletesség, hanem valami más, az a titokzatos áram, amit belső formának nevezünk, ami sose hiányzik az írásaiból, amit az egyéniség és a tehetség ad, s amiről végeredményben nem tudjuk, hogy micsoda. A költészete, amelyről más alkalommal eleget írtam, csakugyan ekkortájt és ezután melegedett át, de sohasem valami absztrakció volt a lényege: ugyan ki érezte jobban valamely zsúfoltan vérző vagy ordítva lángoló stílusnak az élettelenségét és ürességét, mint éppen ő, a legnagyobb ész és a legnagyobb érzékiség? Éppen ezekben az években roppantotta le magáról klasszikus burkait, a Herceg-et, sőt már a modernet is, a Recitatív-ot, hogy az egyre közvetlenebb, egyenesebb élményt tudja tetten érni, s nem nagyon szerette az olyan költeményeit, amilyen például a Bolyai-szonett. Még a fordításain is érzik az ugrásszerű fejlődés: a Pokol és a Purgatórium stiláris és zenei plasztikája, a szavak rajzoló ereje, tisztasága és melegsége közt általában óriási a különbség.

De vissza kell fordulnom az egyes versektől és az impresszionista részletektől: inkább az egész helyzet, a lélek alkata, erőinek működése a témám. Bár tulajdonképpen lehetetlen reálisan megrajzolni, érzékeltetni Babits szellemét és szerkezetét. Ezer további lírai vers kellene hozzá. S minthogy mindez nekem is az életem, talán még egyszer ezer. Hogy mit írunk meg, versben, s mi mivel, hogyan és miért keverődik, az jórészt véletlen. Vers-támpont mint életrajzi adalék, mindkét részről van; de nem sok. S noha csak a vers érzékeltet igazán, nincs valódi, dokumentáris bizonyító hitele. A vers forma és amalgám is! Különösen a Babits lelkéből fakadó, amely csak nagy ritkán egy percnek vagy csak egy realitásnak a gyermeke. S ki tudja, milyen irodalomtörténet vagy baráti emlékezés tudja számon tartani az elmaradt verseket, dokumentumokat? Babits inkább csak mint kísértet élt a földi világban: erre csak az érzékeinek volt szüksége, innen csak táplálkozott és építkezett; a másik, az igazán övé, a szavakba foglalt világ volt, amelyben az ideák istenibb módon mindent utánaképeznek a valóságnak, és amely – néhány évezred legnagyobbjainak művei révén – teljesebb képet ad az életről, mint amilyet a múló és töredékes tapasztalás.

Babitson láttam először, hogy a költőnek tulajdonképpen mindegy, mi történik vele, hogy boldog-e vagy boldogtalan; az élet, akármit hoz, mindig csak nyersanyag. A baj ott kezdődik az élettel, amikor fizikailag elveszi a szabad időnket. A lelki dolgok fő motorja, szállítója, gazdagítója az érzékenység (minden értelemben), a szellem állandó kincstárnoka pedig, tudjuk, az emlékezet. A múzsának Mnémonüszé az anyja! „Gyáros fejem”, mondja Babits az egyik versében. A gyáros fejek mindig nagyon jól észlelnek és emlékeznek, s mindig keverik az időket. A harmincnégy éves Babits folyton gyarapodott, folyton és félelmetesen töltekezett. Mi tömte, zsúfolta? Az, ami mindnyájunkat. A folyton érkező jövő, a folyton növekvő múlt. Csakhogy őt még különlegesebb erővel, még nagyobb gyorsasággal és változatossággal. Az olyan ember, amilyen ő volt, egy folyton mozgó, alakuló, folyton bonyolódó labirintusban jár és él: az emlékezet és a fantázia mozgó falú barlangjaiban, s életérzésének és eszmei életének egymásba nyíló, állandó végtelenében valahogy mindig csak egy négyzetméternyi és pillanatnyi kis hordaléksziget a jelen. Vérbeli naturalista, helyesebben szólva: egy vérbeli tett-ember el se tudná képzelni, mit jelent (többek közt milyen vérbő és gazdag naturalizmust is jelent) egy igazán szellemi ember tétlen és eseménytelen élete! Nem hiszem, hogy megtévesztene ismert Babits-versek szuggesztiója: nem versanalízis és nem rálátás, rávetítés, amit mondok. Babitsnak higanyszelleme volt; súlyosság és nyugtalanság nem zárja ki egymást, ahogy erő és kecsesség sem. És lángszelleme, éber és mohó, óriási nyersanyagfogyasztó. Az ilyen szellem szakadatlanul táncol a dolgokon, s ugrik és átugrik; mozdulatai kivonatolnak, teret és időt spórolnak; másodpercek alatt kiszívják, kiürítik a tárgyak és jelenségek érző velejét. A magasrendű nyugtalanok értelménél nincs nagyobb rabló, biztosabb taktikus, különb hadvezér. S nagyobb Don Juan sincs. Ami földit a vágyuk megszáll, az talán nem is tudja, észre sem veszi, hogy mi történt; s minden MA és ITT és minden elmúlt. MA és az összes volt és lehető MINDENÜTT csábítja és szítja a vágyukat. Félelmes és tulajdonképpen rettenetes jellemek a szellemnek, az emlékezésnek és a fantáziának ezek az anyagtalan, nagy erotikusai. Életemben nem találkoztam okosabb emberrel, finomabb és áthatóbb értelemmel, mint amilyen Babits volt. Amit ő tudott, s ahogyan tudott, amilyen halk és ijesztő precizitással az esze mozgott, ahogyan a maga igen széles, de természetesen nem teljes érdeklődési területén oldott és kapcsolt, azt csak csodálni lehetett. Neki kristálytiszta szerkezet, üveg alkatrészek légies és testetlen épülete s amellett élő épülete volt, ami nekünk a gondolati világ, a magunké és a másoké, s ahol lépésről lépésre sokszor csak fokozatosan merítjük elő a félhomályból a következő lépcsőt vagy fogalmat, fénykezével ő egyszerűen és könnyedén átnyúlt a rengetegen, s máris megmutatta, kijavította, elénk tette, amit akart, amit kerestünk, a villogó megoldást, összefüggést, magyarázatot, a képet vagy a virágot. „Fáraszt, ugye?” – mondta egy este a kis vendéglőben a Szentkirályi és Baross utca sarkán, ahol vacsora után egyebek közt – ha szabad úgy mondanom – filozofáltunk; s már rég tudom, hogy sose fogom Kantot igazán érteni, mert azon az estén és oly sok továbbin másra fordult a szó, nőkre, a fogarasi cukrászkisasszonyokra, a gyerekkori flóbertpuskára, az angol tavi költőkre és prozódiára és rímekre, s mert engem akkor kevésbé fárasztott az „állatszagú erdő”, mint a metafizika.

Engem, így mondtam… de tulajdonképpen jogosulatlannak érzem a különböztetést: a szellem tud csak igazán sóvárogni az ellentétre! A metafizikus Babits is tele volt a földi párhuzam vonzásával, emlékekkel és friss vágyakkal, a Reviczky utcai együttlakásunk idején a fiatal társ példája, közele, rendetlen életmódja sok tekintetben felszabadította benne az efféle titkokat, és közlésük, megbeszélésük vágyát. Annak idején nem értettem, de nem is nagyon vizsgáltam természetét és indokait annak a gátlástalan önismertetésnek, azoknak a vallomásoknak, amelyek engem, aki még szinte gyerek voltam, úgy megleptek egy felnőtt részéről; ma már tudom, hogy nem volt azokban semmi különös; súlyukat a személy és csak a fojtottság adta, az, hogy addig – egy-egy lírai megfogalmazáson kívül, ami azonban, épp a szubjektivitásával, egyszersmind takart is – alighanem mindig elhallgatta, azt nem annyira szeméremből tette, mint inkább a megszégyenülés félelme miatt. A rajongó, a tanítvány, a fiatalember előtt, aki szükségképpen nem rendelkezhetett az idősebbek tapasztaltságával, de akinek közvetlensége és őszintesége ragályos is lehetett, nagyobb biztonságban érezte magát.

Mert szégyenkezni nem szeretett – ugyan ki szeret? –, és kétségtelenül hiú volt – ugyan ki nem az? –, bár egyáltalán nem mindenre; például a megjelenésével, az öltözködésével sohasem törődött. Érezte is ezt a gyengéjét, s nem tudom, idézetképpen-e, vagy mint saját megállapítását, de sokszor hasonlította előttem a hiúság hajtó, feszítő erejét egyenesen a nemiséghez és az éhségéhez. Ahogy alkotó fantázia, alkotó hiúság is van, becsvágy a neve. A Babitsé ilyen volt. S nemessége ezzel is küzdött. Küzdelmei nehezek és makacsak voltak, és ugyanabból a gyökérből táplálkoztak, mint a félelem érzetei. Folyton küszködött lelke alapvető szükségletéért, az objektivitásért, s ellenszenveinek és féltékenységének kivédésére, hatálytalanítására törekedett: ti. az agya becsületességére is hiú volt, ami sokkal ritkább és sokkal nagyobb erény, mint amilyen bűn a magunk szerelme. Szerette, sőt nagyon szerette a dicséretet, a hódolatot; azonban, mint a dicséret, éppoly fontos volt neki, hogy érdemes helyről (és érdemes formában) jön-e az elismerés. Örökre megjegyezte, hogy melyik művéről ki mit mondott, melyik kinek tetszett különösebben, ahogy az ellenségeit és még a tűszúrásokat is számon tartotta; de amiként a kritikát, ha hozzánemértésből eredt, lenézte, noha megjegyezte, az avatatlanoknak a tetszését is csak mint a szeretet jelét, csak mint valami kedvességet jegyezte meg. Az objektivitás az igazságszeretetünk szemérme és hiúsága, s mindig nagyon jól összefér a lírával, ha a lírikusnak esze, különleges esze van. Babits igen pontosan tudta vagy érezte, hol fut a határ az értelmi és az érzelmi ítéletek és igazságok közt, s éppoly érzékeny volt a szív érvelésére, mint az észéire. A hazugságon, a tettetésen rögtön átlátott. Felsőbbséges okossága mellett mindig emberi volt, és nyilván százszorosan megszenvedte egyes igazságtalanságait. A szívét még meg lehetett vesztegetni, az a büszke szív őt magát is becsaphatta; a feje azonban, belül, tovább mérlegelt és tiltakozott, még ha aztán végül néma és passzív maradt is az ember, aki eredetileg szólni akart. S a tiltakozása nem szűnt meg soha. Talán innen eredt egy része bizonyos riadalmainak dúltságainak, féltékenységeinek és önvádjainak. De a sokszínűségének is. Annak, hogy disztinkciókban olyan gazdag lett a gondolkodása, olyan sokdimenziós az érzésvilága, olyan örvénylő az egyénisége.

Adyhoz nem volt egyirányú, egy előjelű a viszonya. Eleinte semmi esetre sem becsülte, erre biztosan emlékszem; később imponált neki Ady; aztán megszerette, fegyvertársának tekintette. Legtöbbre ezekben az években tartotta. Ítélete módosulását azzal magyarázom, hogy eleinte nyilván irtózott Ady keresetten és olcsón újszerű, gyorsan öregedő, cifra, szecessziós stílusától, ami e nagy költőnek legnagyobb tehertétele; de aztán a festék alá nézett, s megragadta a keresett képek és szókapcsolatok alatti-mögötti indulat, az élmény viharos mozgása. Ezzel különben ma is úgy vagyunk, valahányszor tömegesen olvasunk Ady-verseket: nemtetszésünk önkéntelenül áttolódik valami messzi és speciális irodalomtörténeti stílusmúltba, s ezzel mintegy átmenti Ady lényegét. Ady, akit testileg én először már csak a koporsójában láthattam, irodalmi vezér akart lenni, s az is volt, diktátor, nem inter pares primus, hanem az egyetlen, az első; hódító modora a kurucos lerohanás, az érzelmi hajrá volt. Lényegesen, mintegy vad elszántsággal, mindent kockáztatva és vállalva, reformátusmódra volt az. Talán furcsán hat, de (az önkényességtől irtózó) Babits is diktátortermészet volt; katolikus és szellemi értelemben, s valahogy megalapozottan, kimunkáltan akart az lenni, s a roppant kultúra és az igazságosságára is kényes ész kontrolltevékenységének beszámításával. Ady idegzetét, bármilyen rossz volt is, nehezebb lett volna szétrágni, ő mindenre rögtön reagált, s valami végletes magányba, üldözöttségbe, „revízióba”, sőt esetleg fizikai emigrációba szorítva is mindig megmaradt volna legalább egy nagyon lírikus Victor Hugónak, egy nagy gesztusú, romantikus trónkövetelőnek. Babits fedettebb jellem, neki derogált volna követelni, pláne trónt – ízlése éppoly biztos volt, mint az ítélete –, bármennyire sóvárgott rá, hogy bebizonyítsa (magának s még inkább szekszárdi családjának, s aztán a világnak) az elsőségét. Az említett években néha mégis csaknem összeroppant, nemcsak idegileg, de időnkint még az önbecsülésében is, bár kifelé, a magas elviség és az enunciációk síkján, akkor is megőrizte tartását, attitűdjét – szerette ezt a szót –, amikor pár napra vagy órára oly kegyetlen poklot gyújtott köréje – mondjuk – egy detektívidézés, melyet a Centrálból gyanútlanul hazamenet egy este az asztalán talált.

Rettenetes riadalmak rázták ezt az erős lelkű, óriás szellemű és gyenge idegzetű embert; nemcsak amikor oka volt rá (mint az említett esetben, amely különben, úgy tudom, ismétlődött), hanem szinte szakadatlanul. A dolgoknak a szív adja súlyát, értékét. Mi lett volna Babits az értelme és a kifejező ereje nélkül? Egy kéjre, megnyugvásra szomjas és fájdalmakban fürdő meztelen szív, egy védtelen, gyermeki szív, egy életképtelen tanár. De viszont mennyi kínt megtakarított volna, ha vállalni tudja magát, ami a hasonló gyengék első lépése a gyógyulás, a megváltás felé, és ha van elég fölénye és bizonyos humora – ez az utóbbi, jeleztem már, nem volt egészen idegen tőle –, az úgynevezett vállvonó, nyugodt embermegvetésre s ezen belül egy kicsit a sosem ártalmas – önmegvetésre. Arany zsenije letörölte a sáros, lócsiszáros sértéseket és bántalmakat, s kevésbé szenvedett. A hierarchikus Babitsnak, aki családjában úrnak született, és csak író lett, más titkos ideálja volt magáról, őt a félelem és gáncsnélküli szellemi eszmény bűvölhette meg valaha, anélkül hogy az eszmény megfelelő, komisz fegyvereket adott volna neki a földi lovagi harcokhoz. Sem a közvetlen és jókedvű hadakozásra nem volt igazi ereje (bár aránylag elég sokat hadakozott), sem a nyílt, igazságtalan önzésre, sem az „irodalmi canaille” és az élet sima, rezignált lerázására és felejtésére. Immortale jecur volt, halhatatlan máj: fogyhatatlan ambícióit, nagy rangtudatát és gyermeki szorongásait naponta megszállták az éhes keselyűk, a valódiak és képzeltek. Az ő időtlen és világnagy értelme előtt szörnyű balkáni nyüzsgés lehetett – hiszen mindig az – az úgynevezett irodalmi, társadalmi, tudományos és politikai élet túlnyomó része, s már maga a kultúrája és a velejáró igényesség egy kicsit hontalanná tette az aktualitások és a realitások közt. „Kakasviadal, bolhaverseny” – hangzik, a vanitatum vanitas variálva, ítélve az életről; bár ez, mondom, csak az ész ítélete volt nála, csak elv, s nem is állandó és egyetlen elv, és mindenesetre sokkal gyengébb páncél, mint amilyet egy másféle lelkület, egy másféle elszántság, az egyéniségnek egy másirányú fejlődőképessége buddhisztikus vagy schopenhaueri különbékeként, megváltó burokként lassan ráizzadhatott, ráboríthatott volna kagylós meztelenségére.

Ezzel különben majdnem mindnyájan így vagyunk: minden modern irodalomban éppen a legmélyebb, legdifferenciáltabb és legfüggetlenebb szellemek közül – főképp költőkre gondolok – mind többen mutatnak hasonló alapmagatartást. A tünet általános, de még mindig végtelenek a változatai. Művészileg, szellemileg egyáltalán nem látszik hanyatlónak a produkció, de a lélek mintha egyetemesen „betegebb” volna, pusztán csak azért, mert az, aminek lennie kell: egyéni. A líra rég elérte a társadalmi teóriák legtávolabbi álmát, a tiszta, eszményi uralomnélküliséget; s az élet persze elmaradt mögötte. Ezért borzong, ezért magányos, ezért vannak időnkint önvádjai, s ezért kereskednek oly sokat az „írástudókon” egyes esszéírók, zsurnaliszták, moralisták és világmegváltók. Még mindig „dekadenskedünk”? Talán: igen. Nézzünk csak őszintén a lelkünkbe: rengeteg írásunk és analízisünk, amely sorra vizsgálja a tegnap, a tegnapelőtt és az azelőtt nagy halottjait, nem úgy hat-e, mintha egyúttal folyton saját magunkról beszélnénk? S nem érezzük-e többé-kevésbé naivnak vagy másrészt célzatosnak azt, ami másféle, ami egyirányú, egyszínű: az „egyhitű”, „egészséges” és valamilyen irányban „kollektív” megnyilatkozásokat? S legtöbbször nem szimplák-e azok valóban? A társadalom, mialatt az egyének, akikből áll, nagyrészt szeretnek és megértenek, szolgálatába akar törni bennünket, mint közösség. Kérdezek, és nem állítok; s azt hiszem, a kérdésre csak érdekeltség, csak propaganda felelhetne valami harcos tagadással. Mert – ha a gyanú igaz – akkor, már majdnem száz év óta, valami olyan fejlődési periódusának éli talán a közepét Európa szellemi és érzelmi kultúrája, hogy azt lényegében másmilyenre át nem színezheti egyéni akarat vagy tehetség, s annak ívelése csak további nemzedékek hosszú során túl zárulhat le. Babits nem hitt: utolsó korszaka és babonái ellenére én úgy látom, hogy nem hitt, legalábbis nem hihetett igazán. Nem mondom, hogy ez a baj, a baj inkább a vergődés: az, hogy hinni akart, és már nem tudott, nem lehetett. A baj az, hogy jó ideje mások az egyénnek, a művésznek az eszményei, mint azok, amelyek a környező társadalmakat áthatják. Az egyetemes jelenségeket nem változtathatja meg agitáció, csak a társadalom lelkiségének kívánatos vagy nemkívánatos, de alapvető átalakulása, s nem ítélheti meg, nem foghatja át egyes generációk szellemtörténete: kínai korszakmértékek kellenének hozzájuk. Reakcióink szintén csak a meghasonlottság újabb termékei és bizonyítékai; egyenkint vagy kis, zárt klánokban még csak elébe se mehetünk valami képzelt jövőnek. A politikusnak ilyenkor talán más a dolga. A legjobb, amit mint írók tehetünk: a legigazabbat adni magunkból, s úgy, ahogy legjobb erőnktől telik.

Babitsnak is ez volt az útja.