Két évtized Ady

Ötven éve született s alig tíz esztendeje, hogy meghalt Ady Endre, és a mai generáció csodálkozva hallja és olvassa azt a fölháborodást, amellyel fellépését fogadták. Én, e generáció tagja, aki csak ravatalán láthattam először Adyt, minél többet olvasom a líráját, annál indokolatlanabbnak érzem az elmúlt háborúságokat, s azokat az utóvillongásokat, amelyek még a mába is áthúzódnak. Nem arról a feltűnésről beszélek, amely egyedül méltó a zseni verseihez: az újság és kitűnőség szenzációjáról: ezt a szenzációt Ady hozta, kiküzdötte, megkapta és megérdemelte. De nem érdemelte meg azt a másik hírnevet, amelybe belekergették.

Alig két évtizede annak, hogy Ady hatni kezdett, s mi, „adysták”, már klasszikusnak, megtámadhatatlannak, csak magyarnak és egyedülvalónak érezzük Ady Endrét. A mi számunkra már kérdés és érdekesség, hogy Adyt valaha érthetetlennek is lehetett tartani. Mi benne érthetetlen? Hol van az formai és tartalmi destrukció, ami felháborodást válthat ki? Halljuk, mondom, és olvassuk a vádakat és a védelmet, hiszen kortársaivá nőttünk azoknak, akik támadták és védték a költőt, de máris nagyon korhoz kötöttnek, idegennek és elmúltnak hisszük az Ady körül folyt irodalmi harcokat. Ady kinőtt számunkra a relativitásból, bennünk már függetlensége és halhatatlansága első állomásához érkezett.

Az Ady-harcok ma is folynak, de a mai harcok még a régiek, és csaknem kizárólag a régi barátok és ellenfelek – egyesek és csoportok – tartják szükségesnek az újabb és újabb riadókat. A közönség és irodalom új generációja azonban egységesen áll Ady mellett; hol van ma fiatal író, aki kétségesnek érez valamit Adyban? hol van fiatal tanár, aki nem tisztelettel beszél Róla? Néha-néha fölvetődött bennem a gondolat, hogy ez a csendesedés nem Ady-tiszteletünk és szeretetünk elcsöndesedését jelenti-e, és mindannyiszor meggyőződtem róla, hogy nem. Nem a szeretet csökkent, hanem Ady erősödött ez időben. Adyról hámlottak le romantikus gáncsok és védelmek, Ady koncentrálódik egyre inkább önmagára, s minden egykorú vagy elkésett esetlegesség fölé egyre hatalmasabban és tisztultabban emelkedik az Ady-oeuvre. Az idő máris sokat kirostált Ady mellől, s ez a folyamat csak erősödni fog ezután, hiszen Adynak nagyobb a jövője, mint a múltja, a két szép, romantikus évtized és a saját hangja – munkáinak élő szava – erősebb, mint barátok dicsérete és ellenfelek kifogása.

Hogy Adyból mi marad meg, azt szinte lehetetlen fölmérni. S olyan sincs lírájában, ami teljesen elveszhetne. Csak elhalványodásról lehet szó. Fenséges szavakat kell idéznem, ha csak érinteni próbálom is a jövendő Ady sorsát. Stefan George magas és tiszta szeretetével kell szólanom, amellyel Goethét ünnepli a másik nagy német:

 

„…Doch ahnt ihr nicht dass er der staub geworden seit solcher frist nocht viel für euch verschliesst und dass an ihm dem strahlenden schon viel verblichen ist was ihr noch ewig nennt.” [„…De nem sejtitek, hogy ő, aki por lett, még mindig mily sokat rejt számotokra s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult sok minden, amit öröknek neveztek.” Szabó Lőrinc fordítása]

 

Én nem akarom örökkévalónak mondani a Tündöklőn azt, amit máris sápadtnak érzek; nem hiszek a napfoltok halhatatlanságában, de hiszem, hogy Adyban – ha Goethe-távolságba kerül majd korától – oly nagy idő múltán is lesz még sok új és fölfednivaló. De már hamarább is, a közeljövőben, sőt a jelenben szükségesnek, elkövetkezőnek és kialakulónak látok egy új fölfedezést. Ady három verskötetének igazibb rehabilitálását. A Minden-Titkok versei-nek, A menekülő Élet-nek és A Magunk szerelmé-nek elmélyült és rejtelmes szépségeire ugyan egyre több hang figyelmeztet, e kötetek azonban még mindig nem büszkélkedhetnek azzal az esztétikai népszerűséggel, amelyet súlyos értékeikkel éppúgy megérdemelnének, mint az Új versek színes és Ady-viszonylatban sokszor könnyednek mondható darabjai. Ezen a ponton – nem egyes versekről, hanem általában beszélek – kívánatosnak és valószínűnek tetszik az újraértékelés Ady javára.

Ady fiatal romantikája ellen szólna ezzel szemben az első jelentős kötetek új megmérése? Nem. E véres és aranyos hangulatú új versek általában kisebb és dalszerűbb feladatokkal birkóznak meg, mint a későbbiek, de nagyszerű költemények, s egyenkinti zártságuk és tiszta lírájuk miatt oly könnyen akcipiálhatók, hogy örök népszerűségük ellen akkor is eredménytelen lenne minden síkraszállás, ha szükség volna ilyenféle felszólalásra. Ezek a versek: egy-egy vonal, tiszta óra vagy perc, egyszerű mozdulat. A későbbiek: összetett mozdulatok, melyekben egy határtalan lélek rajzolja meg magát, életét, filozófiáját és halhatatlanságát, még akkor is, amikor másról beszél. Később is születtek, fejlődés eredményei. De: különbek is? Adyn belül s mindig Ady-mértékkel mérve a kevésbé különbet is: különbek, mert belső energiájuk fogyhatatlanabb. Az első nagy kötetek vitalitását, azt hiszem, nem csökkentené az olyan átértékelés, amely Adynak erről a – saját értékeit nagyszerű színromantikában ragyogtató – szellemi korszakáról későbbre helyezné át a jelentőség hangsúlyát.

Jelentős részben ebbe a tetszetősebb kezdeti stádiumba tartoznak Ady napfoltjai is. Az a két évtized, amely az Ady-hívek új generációját fölnevelte, elég volt ahhoz, hogy megmutassa: mi az, ami ebből a nagy lírából ki nem hullhat, de megsápadhat. Nagyon kevés – maga a felsorolás szinte többet mutat – az, ami az Ady-versekben korhoz kötött irodalmi harc, személyes üzenet és kihívás, jóslat és ígéret volt. E versek átérzéséhez kellett az aktualitás, a békebeli légkör, amelyben oly tragikus összeütközések és robajok híján, amelyekben az új Magyarországnak bőven volt része – komoly jelentőséget nyertek ma már teljesen jelentéktelennek látszó irodalmi incidensek is. Ezek a harc-versek a Ma számára megfakultak, s igazi életenergiájuk megszűnik, mihelyt könyvből és elbeszélésből éljük Ady korát. Megsápadtak Ady szocialista versei is – nem mind! –, de ezeket a költeményeket, bár akárhányszor sanzonszerűek vagy elmélkedések, továbbra is éltetni fogja a magyar szocializmus lelke. És végül meghalványodtak kissé Adynak azok a versei, amelyek a sanzontechnikából épültek szimbólum-románcokká és dekadens lélek-balladákká.

Mindez egytizedét vagy egyhuszadát jelenti Ady lírájának.

A többi – a világirodalom egyik legnagyobb gyónó híradása az emberről – megmaradt és megmarad számunkra, és a jövő legfeljebb csak kihangsúlyozásokkal fog változtatni a mai Ady vonásain.

 

*

 

[…]