Ady Endre

 

Két évtized Ady

Ötven éve született s alig tíz esztendeje, hogy meghalt Ady Endre, és a mai generáció csodálkozva hallja és olvassa azt a fölháborodást, amellyel fellépését fogadták. Én, e generáció tagja, aki csak ravatalán láthattam először Adyt, minél többet olvasom a líráját, annál indokolatlanabbnak érzem az elmúlt háborúságokat, s azokat az utóvillongásokat, amelyek még a mába is áthúzódnak. Nem arról a feltűnésről beszélek, amely egyedül méltó a zseni verseihez: az újság és kitűnőség szenzációjáról: ezt a szenzációt Ady hozta, kiküzdötte, megkapta és megérdemelte. De nem érdemelte meg azt a másik hírnevet, amelybe belekergették.

Alig két évtizede annak, hogy Ady hatni kezdett, s mi, „adysták”, már klasszikusnak, megtámadhatatlannak, csak magyarnak és egyedülvalónak érezzük Ady Endrét. A mi számunkra már kérdés és érdekesség, hogy Adyt valaha érthetetlennek is lehetett tartani. Mi benne érthetetlen? Hol van az formai és tartalmi destrukció, ami felháborodást válthat ki? Halljuk, mondom, és olvassuk a vádakat és a védelmet, hiszen kortársaivá nőttünk azoknak, akik támadták és védték a költőt, de máris nagyon korhoz kötöttnek, idegennek és elmúltnak hisszük az Ady körül folyt irodalmi harcokat. Ady kinőtt számunkra a relativitásból, bennünk már függetlensége és halhatatlansága első állomásához érkezett.

Az Ady-harcok ma is folynak, de a mai harcok még a régiek, és csaknem kizárólag a régi barátok és ellenfelek – egyesek és csoportok – tartják szükségesnek az újabb és újabb riadókat. A közönség és irodalom új generációja azonban egységesen áll Ady mellett; hol van ma fiatal író, aki kétségesnek érez valamit Adyban? hol van fiatal tanár, aki nem tisztelettel beszél Róla? Néha-néha fölvetődött bennem a gondolat, hogy ez a csendesedés nem Ady-tiszteletünk és szeretetünk elcsöndesedését jelenti-e, és mindannyiszor meggyőződtem róla, hogy nem. Nem a szeretet csökkent, hanem Ady erősödött ez időben. Adyról hámlottak le romantikus gáncsok és védelmek, Ady koncentrálódik egyre inkább önmagára, s minden egykorú vagy elkésett esetlegesség fölé egyre hatalmasabban és tisztultabban emelkedik az Ady-oeuvre. Az idő máris sokat kirostált Ady mellől, s ez a folyamat csak erősödni fog ezután, hiszen Adynak nagyobb a jövője, mint a múltja, a két szép, romantikus évtized és a saját hangja – munkáinak élő szava – erősebb, mint barátok dicsérete és ellenfelek kifogása.

Hogy Adyból mi marad meg, azt szinte lehetetlen fölmérni. S olyan sincs lírájában, ami teljesen elveszhetne. Csak elhalványodásról lehet szó. Fenséges szavakat kell idéznem, ha csak érinteni próbálom is a jövendő Ady sorsát. Stefan George magas és tiszta szeretetével kell szólanom, amellyel Goethét ünnepli a másik nagy német:

 

„…Doch ahnt ihr nicht dass er der staub geworden seit solcher frist nocht viel für euch verschliesst und dass an ihm dem strahlenden schon viel verblichen ist was ihr noch ewig nennt.” [„…De nem sejtitek, hogy ő, aki por lett, még mindig mily sokat rejt számotokra s hogy rajta, a tündöklőn, megfakult sok minden, amit öröknek neveztek.” Szabó Lőrinc fordítása]

 

Én nem akarom örökkévalónak mondani a Tündöklőn azt, amit máris sápadtnak érzek; nem hiszek a napfoltok halhatatlanságában, de hiszem, hogy Adyban – ha Goethe-távolságba kerül majd korától – oly nagy idő múltán is lesz még sok új és fölfednivaló. De már hamarább is, a közeljövőben, sőt a jelenben szükségesnek, elkövetkezőnek és kialakulónak látok egy új fölfedezést. Ady három verskötetének igazibb rehabilitálását. A Minden-Titkok versei-nek, A menekülő Élet-nek és A Magunk szerelmé-nek elmélyült és rejtelmes szépségeire ugyan egyre több hang figyelmeztet, e kötetek azonban még mindig nem büszkélkedhetnek azzal az esztétikai népszerűséggel, amelyet súlyos értékeikkel éppúgy megérdemelnének, mint az Új versek színes és Ady-viszonylatban sokszor könnyednek mondható darabjai. Ezen a ponton – nem egyes versekről, hanem általában beszélek – kívánatosnak és valószínűnek tetszik az újraértékelés Ady javára.

Ady fiatal romantikája ellen szólna ezzel szemben az első jelentős kötetek új megmérése? Nem. E véres és aranyos hangulatú új versek általában kisebb és dalszerűbb feladatokkal birkóznak meg, mint a későbbiek, de nagyszerű költemények, s egyenkinti zártságuk és tiszta lírájuk miatt oly könnyen akcipiálhatók, hogy örök népszerűségük ellen akkor is eredménytelen lenne minden síkraszállás, ha szükség volna ilyenféle felszólalásra. Ezek a versek: egy-egy vonal, tiszta óra vagy perc, egyszerű mozdulat. A későbbiek: összetett mozdulatok, melyekben egy határtalan lélek rajzolja meg magát, életét, filozófiáját és halhatatlanságát, még akkor is, amikor másról beszél. Később is születtek, fejlődés eredményei. De: különbek is? Adyn belül s mindig Ady-mértékkel mérve a kevésbé különbet is: különbek, mert belső energiájuk fogyhatatlanabb. Az első nagy kötetek vitalitását, azt hiszem, nem csökkentené az olyan átértékelés, amely Adynak erről a – saját értékeit nagyszerű színromantikában ragyogtató – szellemi korszakáról későbbre helyezné át a jelentőség hangsúlyát.

Jelentős részben ebbe a tetszetősebb kezdeti stádiumba tartoznak Ady napfoltjai is. Az a két évtized, amely az Ady-hívek új generációját fölnevelte, elég volt ahhoz, hogy megmutassa: mi az, ami ebből a nagy lírából ki nem hullhat, de megsápadhat. Nagyon kevés – maga a felsorolás szinte többet mutat – az, ami az Ady-versekben korhoz kötött irodalmi harc, személyes üzenet és kihívás, jóslat és ígéret volt. E versek átérzéséhez kellett az aktualitás, a békebeli légkör, amelyben oly tragikus összeütközések és robajok híján, amelyekben az új Magyarországnak bőven volt része – komoly jelentőséget nyertek ma már teljesen jelentéktelennek látszó irodalmi incidensek is. Ezek a harc-versek a Ma számára megfakultak, s igazi életenergiájuk megszűnik, mihelyt könyvből és elbeszélésből éljük Ady korát. Megsápadtak Ady szocialista versei is – nem mind! –, de ezeket a költeményeket, bár akárhányszor sanzonszerűek vagy elmélkedések, továbbra is éltetni fogja a magyar szocializmus lelke. És végül meghalványodtak kissé Adynak azok a versei, amelyek a sanzontechnikából épültek szimbólum-románcokká és dekadens lélek-balladákká.

Mindez egytizedét vagy egyhuszadát jelenti Ady lírájának.

A többi – a világirodalom egyik legnagyobb gyónó híradása az emberről – megmaradt és megmarad számunkra, és a jövő legfeljebb csak kihangsúlyozásokkal fog változtatni a mai Ady vonásain.

 

*

 

[…]

Az istenes Ady

 

Minden gondolatának alján Istennel élt és halt Ady Endre, minden tettnek a sokarcú isten volt valahol a talapzata Adyban, s mikor a szentlélek közelebb vitte vagy a korcsmagőz eltávolította: Ady Endre előtt mindenkor egyformán az Isten volt a szilárd pont, és emberi életével csak a közte és Isten közti változó távolságot mérte, mindaddig, amíg nemcsak lelke, hanem teste is elmondhatta a megtalált és a megölelt Istennek, hogy: egyek vagyunk mi a halálban.

Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő.

Igen, a természettudományos gondolat-éra legnagyobb költői reprezentánsa, az erotikus, forradalmár és istentelen Ady: a félreértett Ady: a legnagyobb magyar vallásos lírikus. Emberi gyarlóságait különleges értékek és erények tartották egyensúlyban, és lelkének jó és rossz összetevői olyan hatalmas egyéniséget hoztak létre, hogy Ady már nem is személy, hanem egymaga egy egész társadalom, önmaga társadalma, amelyben eleven egységbe rendeződik arisztokratizmus és szocializmus, fajszeretet és magyarszidás, ateizmus és istenhit. Ady nagysága nem lenne ennyire összefoglaló, nem volna ennyire igazi, ha hiányzott volna elmúlt emberi életéből bármilyen emberi részlet; Ady személyisége végletes volna, ha csak az egyik végletet tartalmazná, de Adyban benne van minden véglet és minden átmenet: Ady lírai teljesség.

Ebben a teljességben a harangzúgás egyszerre zengett a nevetségességig sokat emlegetett bűnök forró muzsikájával, s lassan győzedelmeskedett, mint a zarándok kórus andante maestosója a hisztérikus vénuszi-tannhäuseri hegedűfutamokon. Mindig csak neki harangozunk, az Istennek, mindig neki harangozott Ady Endre is, és költészetének minden tématartománya csodálatosan benépesült az Isten-misztikummal. A központi élmény egy rendkívül személyesen induló panteista megsejtés: a Borzalmas és Gyönyörűséges alternatívájának egybőlindulása, a Jó és a Rossz minden anyagra, erőre és élőre kiterjedő Együttese, amelyben a keresztény Sancta Trinitas hármas arca helyett (és néhány határozottabb megjelenési forma mellett, amilyen a Halál, Sors, Idő stb.) az Isten számtalan elmosódott alakban jelentkezik. Ez az istenszemlélet oly eredendő, naturális ereje, és érzelmi területe oly nagy, hogy minden dogmatikus vallásnak egyformán alapja lehet, ha fölébe emelik valamely hittan épületét, ennélfogva semmilyen felekezet felfogásával sem áll eszmei ellentétben. Ady vallásélménye természetesen erősen reagált az Isten egyházi és társadalmi múltjára és jelenére is, kapcsolódott a környező európai szellemiséghez; a katolicizmushoz ritkábban, megtörtebben, s inkább a teljes megaláztatások pillanataiban, a protestantizmushoz kissé gyakrabban, keményebben és tételesebben. Vallásos költészetének az a része, amelyben a szocialista értelmű Igazság az Isten, terjedelemre, s véleményem szerint költői feszültségre nézve is, aránylag jelentéktelen: a szimbólumfelhasználásuk itt többnyire külsőséges, bár ezek a versek is meggyőzően mutatják, hogy a lelke mélyéig vallásos Ady egyetlen nagy kérdéshez sem nyúlhat Isten nélkül.

Ady istennel telítettsége és vallási megérése Az Illés szekerén írásának idejére eshetett: e kötet megrendítő vallásos ciklusa előtt a költőben még inkább más földi és metafizikai hatalmasságok küzdöttek, de hallgatott az Isten. Az előkészítésnek ebben a korszakában, az elszórt, utólagosan érdekes, de konvencionális és félig nietzschei lázongások idején, tulajdonképpen csak a megtörtség és vezeklés még nem okvetlenül vallásos hangjai igazán adysak. Az Illés szekerén azonban pozitív Istenhez fordulás, és egyszerre a legmagasabb istenköltészetet szólaltatja meg: új hangokkal az ősi panteista-keresztény lélektartalmat.

Milyen új és milyen közvetlen ez a hang, s milyen fájó ez az intimitás, amely úgy beszél Istenhez és Arcaihoz, mintha saját magához szólna! Oly közelről, hogy Ady stílusában itt-ott némi tiszteletlenséget kifogásolhatott az értelmetlen környezet-reakció: írók és olvasók már túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy Istennel csak himnikus és ódai hangon lehet beszélni. Mint a hang, idegenszerűen hatott annak idején ezekben a versekben az is, hogy a költő az istennel egyesülés érzésében roppantul megnövelte saját egyéniségét, egészen az egyéni hübriszig. Adyban kétségtelenül a kozmikus világérzésnek saját egyéniségére való visszavetítődése lendítette meg azt a gesztust, amellyel később, A Magunk szerelmé-nek csúcsán, szent magához, a saját szent személyéhez is imádkozott. Az egyszerű hit s az abszolút racionalizmus előtt érthetetlennek tűnhet fel e gesztus őszintesége, Isten és ember ennyire patetikus egyesülése, de ez az érzés, megfordítottjával, a teljes semmiség érzésével együtt, tulajdonképpen mindenkiben csírázik, aki valaha Istenről, életről és halálról gondolkozott, s Adyban, a rendkívül magabízó, féktelen és arisztokratikus magyar gőggel párosulva, költői zsenijének megfelelő arányokat öltött. Ha ez az érzés tiszteletlenség volna, őrületnek és önzésnek a jele, őrültségnek kellene mondanunk az úrvacsorai istennel egyesülést is. Minden vallásban van valamennyi panteizmus, és aki nagyon erősen hisz, abban könnyen állandósulhatnak az úrvacsora ünnepi pillanatai. Ady s minden panteista lélek számára az Isten nem emberfölötti úr, hanem személytelen és egyetemes életakarat és életkényszer az ilyen hivő csakugyan egy része, töredéke a megérthetetlen mindenségnek, otthon van az Istenben, s annyira közel hozzá, hogy ölelkezésüket már csak a megsemmisülés mélyítheti el az emberi öntudat megszüntetésével. Egyek leszünk mi a halálban.

A legmélyebben átélt vallásosság természetes következménye tehát, hogy a költő oly meglepően közvetlen hangon szólt az Istenhez, és Istenen át a saját egyéniségét is végtelenségig növelte. Ősi istenre hajlamosság és istenbe mélyülés bizonyítéka ez a közvetlen személyesség s ez a jákobi küzdelem: Ady istenverseinek megjelenésekor meglepődni tulajdonképpen csak azon lehetett volna, hogy lírában mennyire újak és frissek ezek az Isten körül évezredek óta keringő gondolatok. Mert ezzel a lírával aligha lehet vallásos irodalmat összehasonlítani, annyira távol állnak az Ady-féle istenversek úgy a sémákba merevedett egyházi imáktól (amelyek egyébként nem is művészetet akarnak elsősorban), mint régebbi nagy költőink istenverseitől, amelyekben éppen a magas rendű, reflexív, moralizáló ünnepélyesség mutat bizonyos távlatot Isten és ember között. Teljes együttérzéssel ismétlem meg Makkai Sándor kolozsvári református püspök e tekintetben perdöntő Ady-könyvének idézett tételét: Ady Endre az egyetlen magyar vallásos lírikus, legalábbis a legnagyobb.

Ady úgy áll az Isten előtt, úgy néz az arcába, ahogyan a primitív ember nézhetett valamikor szembe a természettel. Nincs háza, nincs barlangja: nincs oltalma és erőssége sehol; s a rettenetes, meztelen, emberi magányosságban zápor sújtja és napfény veri. Nincs hová menekülnie ellenségei elől, mindenütt előtte – az Istenen belül – kavarog a létért való kegyetlen küzdelem, erők eleve elrendelt küzdelme, és felrémlik a rejtelmes, babonás Természet-isten és Minden-isten arca. Hogy e borzalmas és idillikus Erő-isten világában a szép, nagy fenevadak győznek, azt Ady szörnyűnek, de természetesnek találja, s megnyugszik a tények igazságában, hiszen ő is kedvelt szörnyetege az Istennek; de csakhamar észreveszi, hagy a mai küzdelem bonyolultabb a legelső, naturális formulánál, komplikáltabb és érthetetlenebb a természet is, mihelyt az emberi társadalom formáiba öltözködik, s az egyéni mellett szociális érdekek, fegyverek és érzések roppant komplexumával még jobban összebonyolítja a primitív fizikai életben folyó harcot. Szociális szempontból az intellektus megfelelőtlennek, túl egykedvűnek és türelmesnek érzi az egyébként rettenetes panteista-keresztény Isten kormányzatát, s az első, egyéni, emberekkel csak mint saját jobb-rosszabb képmásaival törődő, naturális tevékenységű s emiatt mintegy konzervatív Isten mellett megszületik Adyban az emberi erők küzdelmét szervezni akaró kollektív Isten, a társadalmi igazság ellenzéki Istene. Mindkét Isten saját heroldjának tekinti Adyt, az első mint különleges értékű embert, a második mint a társadalmi fejlődés harcosát. Mindkét Isten védi Adyt, de csak külön-külön, egymással azonban harcol mindkettő, azaz inkább csak az új Isten a régi ellen, akit ő, a célszerűség posztulátuma, évezredek termékeny, de speciálisan emberi viszonylatokban rendszertelen erő-összegének tart. Adynak ez az új szocializmus-istene lázadó strófákat írat a régi Isten és a régi Krisztusok ellen, s itt történt Ady legérdekesebb látszólagos emberi összeütközése önmagával: a gőgös, arisztokratikus úr a szocialisták táborába került, s a legnagyobb istenhívőből – pillanatokra, de mindig vissza-visszatérően – a sátán kevélye lett. Nem feladatom most Ady szocialistabarátságát analizálni, viszont ez a már előbb is érintett kérdés itt sem mellőzendő egészen: Ady szocialista rokonszenve, amely szervesen hozzátartozik érzelmi körének teljességéhez, semmiképpen sem vonható kétségbe, azonban – ha pusztán istenes-társadalmi versei alapján ítélünk – nézetem szerint azt kell mondanunk, hogy a költőt ehhez az igazság-istenhez legfeljebb gyakorlati eredetű meggyőződés fűzte, míg Jehovához elszakíthatatlan vérségi kapcsolatok. Más szóval: Adyból nem lehetne kollektív isten-költőt csinálni: néhány istenes-forradalmas versét a szocialisták tekinthetik Marseillaise-nek, a polgári társadalom tekintse fájdalmas, elkeseredett vészjelnek, s egyik fél se feledkezzék meg az Ady-oeuvre olyan örök emberi értékeiről, amelyek mindenféle társadalmi rendszerben egyetemesen érvényesek maradnak.

A rettenetes és gyönyörűséges Isten mindenütt jelenvalóságát úgy érezte Ady, ahogyan állat a levegőt, napot és esőt: meztelen élete egész felületén. Erejét és gyöngeségeit, minden jót és rosszat tőle, az Istentől kapta, a természeti feleségek térbeli és időbeli összességétől, a megismerhetetlen mindenségtől, amely előtt nincs mit szégyellni, titkolni, s amelyben elsősorban az arány tisztelnivaló, a nagyság, az a különbség, amely az emberi és az isteni nagyszerűségek és kegyetlenségek között megvan, s az a fenséges titokzatosság, amelybe az Isten burkolózik. A nagyságtisztelő Ady nagyon sok istenverse tehát, noha az első pillanatra harcnak és szemrehányásnak tűnik fel tartalmilag, tulajdonképpen minden sorában dicsőítés: a költő a Rosszat is úgy dicsőítette, mint ami Istentől való, Isten tartozéka.

Ezen a ponton ütközik ki a legjobban a katolicizmussal többször kíváncsian kacérkodó Ady protestáns jellege. Istene a próféták istene volt, stílusa sokkal közelebb áll az ószövetség zord félelmességéhez, mint a szelídebb és melegebb újtestámentumhoz, amelyből főleg az apokalipszis hangja felelhetett meg neki legjobban; Krisztus személyéhez is, különösen kezdetben, legfeljebb emberileg állt közel Ady: ez ugyan nem protestáns vonás, mégis kapcsolatban lehet azzal a rokonszenvvel, amellyel a protestáns egyházak az irodalmi szempontból egyébként is érdekesebb ótestámentumot a közhit szerint általában kezelik. Azt hiszem, a Jó és Rossz együttérzésének kifejlődését is a panteizmushoz érzésem szerint némileg közelebb álló protestantizmus predesztinációs hite segíthette elő Adyban, hiszen a kálvinista Istennel üldözött, de szinte fiúi viszonyban lehet a Rossz is, amelyet a Teremtő maga rendelt végérvényesen rossznak, míg a katolikus lélekben a Rossz mintegy hivatalos ellenzékbe szorul. Ady mint panteista tekintette semlegesen a bűnt, és csatázott Istennel a Rossz miatt, mint panteista látta a Rosszat is a mindenség szerves részének, de mint református kapott a szabad vizsgálódás tana révén bátorítást arra, hogy csapások idején szembe is szálljon Istennel, vagy akinek, amennyiben e tettét csak a véges emberi értelem látja elhibázottnak, szükségképpen megbocsátónak kell lennie az általa eleve elrendelt Rossz-sággal szemben. Hogy Ady felfogása, illetőleg a fenti értelmezés esetleg eltér a hivatalos protestáns állásponttól, az véleményem szerint itt mellékes, hiszen a versírás lélektana nem alkalmazkodik a teológiához, s a felvázolni próbált lélekállapot a Rossz szerepének tekintetében nem a protestantizmusnak, hanem a protestáns hit és egy-egy lélekanyag önálló keveredésének eredménye, önállóan, megakadályozhatatlanul kialakult, de törvényszerűsége semmiképp sem pretendáló eredmény. A költő szuverén fájdalma és daca különben a fentieknél is tovább ment: Ady verseiben számtalanszor jelentkezik az a hit, hogy Isten nemcsak sírva szánja eltévelyedésre rendelt és szinte jogosan dacos gyermekeit, hanem egyenesen büszke is rájuk, amennyiben bűnösségükben nagyszerűek. Ady istene az Übermensch barátja: annyira szereti a kiválóságot, hogy megkülönböztetett könyörületességgel bánik velük, kedvelt és sújtott szörnyetegeivel, amikor porba hullanak előtte, éppúgy, mint a sok-sok jelentéktelen kis-jó és kis-gonosz.

Ady istenfogalma Az Illés szekerén idejében már rendkívül gazdag, a sok arc, a Nihil-isten, Mindenség-isten, Gyermek-isten, Élet-isten Titok-isten, Halál-isten, Szerelem-isten, Én-isten, Szocializmus-isten és Öröm-isten mind jelentkezik benne. Későbbi köteteiben mindegyik istenarc kap elmélyülést és új vonásokat, de a kötetperiódusok az Istennek többnyire egy-egy arcát rajzolgatják mindig kifejezőbbre. A fejlődés, amely egyre szélesebben s néhol epikusan kapcsolja a témákba a gyermek- és diák-Ady templomos emlékeit, egyszerre indult meg az egész hitvonalon, de mikor Isten, kétség, bor, nő, betegség testét-lelkét összesebezték, a harcos ember mindjobban telítődik az alázatosság érzelmeivel. Az Isten most már váratlanul és mindig gyakrabban beleszól egy-egy nem istenesnek induló költeménybe, a stílus egyre inkább elejti a régebbi részletekben még gyakran ünneplő-leíró hatású színeket, a pesszimizmus, amely előbb tragikus ízt adott a megnyugvó hangulatoknak is, enyhülni kezd, édes őszi melegség járja át a verseket, s a költő csaknem állandóan azt érzi most már, amit előzően csak ritkábban fejezett ki: az Isten mégiscsak inkább jelen van az egészségben, mint a romlásban, jobban szereti a békét, mint a háborút. Ady élete vége felé elfordul a harctól, mint ahogy életigenlése is elfordult a dekadenciától, irtózott a rákényszerült háborúságoktól, s a háborús vallásos lírájában a megrettenés és tiltakozás páratlan megnyilatkozásai mellett legtöbbször Istennek és a már jobban megértett Krisztus-szimbólumnak, a feltámadó, diadalmas életnek örömhirdető, megváltó erejét és kötelességét emlegeti és kéri, a közeli elmúlás érzésének bensőséges, néhol optimista hangján adva hálát minden jóságért, szépségért és nyugalomért.

Az Illés szekerén óta a költő egyéb témái is állandóan telítődnek Istennel, s minthogy Ady minden mondanivalóját többször (és rendszerint mindig jobban) feldolgozta, összevetésekből könnyű megállapítani, hogy vallásos háttere van nagyon sok olyan versének, amelyben nincs is tényleges utalás az Istenre. Még inkább fokozza a komplikáltságot az, hogy Ady rendkívül sok víziónak formált látható alakot, eszméket és tárgyakat személyesített meg, és szimbólumokat teremtett – nem éppen istenes, de misztikus, mitologikus szimbólumokat, már az Új versek-ben és a Vér és arany-ban – s egyéni felfogás dolga, hogy ezek is beletartoznak-e a költő egyetemes metafizikájába. Az elhatárolás itt nagyon nehéz, s az istenmitológia, ha minden szimbolikus és transzcendentális rokonelemmel kiszélesítjük, az Ady-munkáknak talán egyharmad részét is kitenné. De ha el kell is tekintenünk a misztikumban valahogyan elkülöníthető költeményektől, amelyekből szép kis gyűjtemény jutna például Ady halála-mitológiájának illusztrálására: az istenes verseken át a költő egyéb tartalmú metafizikájába is beletekinthetünk.

[…]

Ady emléke egy budai kávéházban

Ady Endre nevezetes bohémtanyái közt ritkán emlegetik a Délivasút kávéházat. Pedig itt, az Alkotás utca elején, ebben a békés budai kávéházban, amelynek tőszomszédságából indulnak a gyorsvonatok a tenger és az „Azúr-ország” felé, egyre növekvő szeretettel és büszkeséggel őrzik a háború előtti évek Ady Endréjének emlékét.

Tóni, teljes becsületes nevén: Konecsny Antal, a főúr, látva, hogy a ceruzával, papírral szórakozó törzsvendégek közé tartozom, már régebben eldicsekedett, hogy ismerte Adyt. Az asztalát is mutatta: ott van, az utolsó páholyban, az oldalfronton.

Ma aztán kivallattam, mondja el, mit tud Adyról.

– Sokszor járt nálunk – mesélte Tóni két fizetés között, boldogan, mert a nagy bohém emléke a saját fiatalságát is felidézte, amikor még kiszolgáló pincér volt. – Itt kezelték valahol a szomszédban, a szanatóriumban. Este szokott jönni, vagy még többször késő éjjel. Olyankor már nem volt zene, de a cigányok itt rostokoltak, várták, jön-e vendég a szeparéba. Hát jött Ady. Egyenesen a főnökhöz ment: „Csak egy szál cigányt, nagyságos asszony, csak egy szál cigányt!” Akkoriban Dani Gyuri muzsikált nálunk, Ady nagyon szerette, leültetett magához bennünket is, és azt mondta, hogyha velünk van, úgy érzi magát, mintha hercegek közt ülne. Nekem meg dalolnom kellett. Mikor azt énekeltem, hogy: „Szeretném én akkor azt az urat látni, aki velem versenyt tudna furulyázni!”… hát az szörnyem tetszett neki.

A főúr megismétli, hogy szörnyen tetszett, majd hozzáteszi: annyira tetszett neki, hogy netovább! meg hogy: pfű! és legyint hozzá, így fűszerezve előadását, tótos beszédét. Mert Tóni a Felvidékről származott Budapestre, nem tökéletes a magyarsága, s ezért aztán nem nagy csoda, hogy versét bizony egyet sem tudja Adynak, még sorokat sem tudna idézni. A főpincér szemével és szívével néz és vágyik vissza a múltba.

– Néha elszundított. Hagytuk aludni. Reggel négy óra felé aztán odaült ahhoz az asztalhoz – és Tóni a hátsó sarok felé mutat –, és írni kezdett. Akárhányszor pénz nélkül jött be mulatni, de azért nem maradt adós. Telefonáltatott a messzendzser boyért, az jött, kapott egy cédulát, egy óra múlva pedig hozta valahonnan a pénzt, húsz vagy harminc koronát. Mi csak néztük…!

Az interjút sűrűn meg-megszakítják a vendégek, akik ide is hívják, oda is küldik Tónit, de azért csak haladunk. Megtudom, hogy Ady még titkárának is meg akarta tenni az énekes pincért. Pedig volt neki másik, igazi titkára. Meg hogy valami lány is volt a dologban. A lányról Tóni édeskeveset tud. De mikor azt kérdeztem, hogy milyen külseje volt Adynak, felkapja az öklét, úgy mutatja:

– Ekkora szeme volt, ni! Mindig elegánsan járt, kellemes megjelenése volt, nagy kalapot hordott, néha egész óriás kalapban jött… Egyszer meg – folytatja – autón érkezett a barátaival. Akkor még más volt az autó, nagy ritkaság volt, micsoda feltűnést keltett, kéremalássan, micsoda feltűnést! Azt hittük, valami börziánerek jönnek, aztán láttuk, hogy az Ady, és mindjárt tudtuk, hogy lesz pia!

A lányról, aki benne volt a dologban, többet tud a tulajdonosnő, özv. Donnerreich Hermanné. Az ősz hajú, halk beszédű, fekete ruhás hölgy akkoriban egymaga vezette a kávéházat. Most két veje segíti. Nagyon jól emlékszik Adyra.

– Igen, igen – mondja –, volt itt egy lány. Lujzának hívták, ha jól emlékszem. Nagyon szép, kreol arcú, fekete hajú, kék szemű, érdekes, filigrán teremtés volt. Ez a lány az oka, hogy Ady járni kezdett hozzánk. Úgy ismerkedtünk meg, hogy 1912 vagy 1913 nyarán, éjjel két-három óra tájban bejött két úr. A fiatalabbik hamarosan odajött hozzám a kasszába, és azt mondta, hogyha tudnám, kicsoda az a másik úr, biztosan rögtön elengedném vele a kisasszonyt, a Lujzát. És mondta, hogy az az úr Ady Endre. Én azt feleltem: – „Nézze, ma Ferenc József az első az országban, de ha az jönne, akkor se engedném, mert rendnek kell lenni. Különben elmenne a kávéfőző is, és mindenki, és én itt maradnék egyedül.” – Hát az urak megnehezteltek, és elmentek, hogy soha többet ide be nem teszik a lábukat. Két óra múlva visszajöttek, és elkezdtek pálinkázni. Megvárták, míg hat óra lett, akkor a kisasszonyt leváltották, ők meg elkísérték. Így ismerkedtünk meg mi Ady Endrével.

– Mi lett a Lujzából?

– Eltartott vagy másfél évig az ismeretségük. Én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. A lány se nagyon beszélt, de egyszer-másszor nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjék: Adynál volt uzsonnán. Azt hiszem, Ady támogatta is a lányt. Lujza aztán elment tőlünk.

A tulajdonosnő is megismétli, amit Tóni már elmondott, Adyt a szomszéd Városmajor-szanatóriumban kezelték, és ide járt mulatni.

– Annyira szeretett mulatni Dani Gyuri bandájával, annyira leitta magát, hogy sokszor mondtam is neki: „– Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza!” Néha egész magánkívül volt, úgy vitték el, Lebeda Feri, az akkori főpincér meg a fiatal Tóni támogatta a konflisba. Ha a szanatóriumba hazafelé tartott, előbb mindig ide jött a kocsival, és mert tudta, hogy ott szigorúan tartják, tőlünk vitt magával egy pár üveg bort. Mert inni muszáj volt. Vagy másfél évig állandóan járt hozzánk. Igen kedves ember volt. A szeparéban szeretett mulatni, a mostani konyha helyén. „Csak egy szál cigányt!” – kérlelt, majdnem minden éjszaka ugyanazokkal a szavakkal, mert tilos volt a kései zene, és néha bizony büntetést is kellett fizetnem miatta.

– Tudta nagyságos asszony, hogy milyen nagy költő a vendége?

– Hogy nevezetes ember, azt tudtam, hogy nagy költő, azt, az igazat megvallva, nem nagyon. Akkoriban még gúnyolták Adyt, és a költészet minket különben sem nagyon érdekelhetett a sok munka miatt. Én az embert találtam rokonszenvesnek, illetve az embert sajnáltam benne. Ignotus, Hatvany báró és Bíró Lajos is vele voltak néha, a Nyugat folyóiratot tiszteletpéldányként küldték. Inkább utólag tudtuk meg, hogy milyen nagy író volt a mi vendégünk… Mikor megnősült, egyszer a feleségét is elhozta… Később aztán nagyon beteg lett, folyton panaszkodott, és emlegette, hogy szeretne még egyszer elmenni Párizsba, és lassanként elmaradt tőlünk…

Ady Endre rövidesen emléktáblát kap a Délivasút-ban.