Mohácstól Csokonaiig
1. A magyar irodalom középkora
A költészet és elsősorban a líra kalauzolásával három évszázadon szeretném végigvezetni Önöket, úgy, ahogy azt a kiszabott idő – öt előadás – lehetővé teszi. Célom: átadni azt az élményt, melyet a magyar lélek színváltozásai Mohácstól Csokonai haláláig bennem keltettek. A tárgyi tudnivalót kisebb-nagyobb szakmunkák sokasága oly kitűnően összefoglalja,
hogy velük versenyre kelnem szerénytelenség és naivitás lenne. Én utazni, szétnézni szeretnék
egy kicsit a múltban, s megpróbálom felkelteni a vágyukat, hogy esetleg saját maguk kutassanak
és nézelődjenek tovább ezekben az öldöklő századokban.
Mindig emlegetni szoktuk, hogy mennyire „közel áll” hozzánk, milyen „érdekes” a
mindenkori jelen irodalma. Miért érdekes? Mert az élet anyagába csomagolja az örök emberit.
Az örök emberi azonban három-négyszáz évvel ezelőtt is örök emberi volt, s ezen az alapon egy-egy régi írás szintén érdekes lehetne legalább annyira, amennyire valamely divatos mai író
tárcája, aktuális és gyors elmefuttatása érdekel bennünket az újságjainkban. Hogy sokszor
mégsem az, annak egyoldalúságunk az oka. Az, hogy a jelen szűk csigaházába záródtunk, és
nincs érzékletes kapcsolatunk a magunk és nemzetünk átfogóbb sorsával.
Csakugyan szegénység ez, csakugyan veszteség? Minden tudatlanság az, minden
hiányosság szűkít rajtunk. Egészen kivételes nagy szellemek kikerülhetetlenül ránk erőszakolják
jelenségüket és hatásukat a világ és az idő minden tájáról. Azonban egyrészt még az ő igazi
ismeretük és jelentésük is ködös és lebegő marad, ha nem illeszkedik valami közös áttekintés
hálózatába; másrészt a hagyomány, a múlt éppúgy megeleveníthető, mint a mai nap. Egy
emberöltőnyi saját tapasztaláshoz egy emberöltőnyi idő szükséges, de a szellem századokat
megismerhet egy félesztendő alatt, s a hagyományban is élni: annyi, mint nagyobb életet élni,
egy nagyobb nemzetben élni. Magyar nemcsak annyi van, amennyi velünk egyszerre él és
lélegzik a nap alatt; a magyarsághoz hozzátartozhatnak a halott magyarok milliói, tíz- és
százmilliói. Tőlem függ, hogy hozzátartoznak-e. Pártvezérek nyilatkozatait hallgassam meg nap
nap után a magyarság sorskérdéseiről, és mondjak le a Zrínyi véleményéről? Igazi szellemi
szomjúság nem lehet ennyire igénytelen.
Igaz, hogy a múltba hallgatózni, a múltban élni eleinte határozott munka. Szokni kell
hozzá, mint minden új elemhez. Egy kicsit nyelvésszé, történésszé, kultúrhistorikussá kell
alakulnunk. Nem megy nehezen. Észre se vesszük, hogy nőnek ránk új érzékszerveink, s hogy
finomodnak. Az első, érzelmi kapcsolatot akármi megteremtheti. Ha megszerettük például azt a
nem tudom honnan összeszedett-összeérzett „ézös magyeri nyelvet”, amelyen Kodolányi János
nagy történelmi regényei, A vas fiai és a Boldog Margit beszéltetik az alakjaikat, valahogy mindjárt köldökzsinórunk nő a múlthoz, a XV.
század közepéhez, s mintha az ük-ükanyánk beszéde dadogna és keringene át belénk, olyan lírai
örömmel fogjuk hallgatni mondjuk a huszita biblia szavait „a napon meghevölt és megaszott
magvak” példázatáról, és azokról, melyeket „megöttek vala az égi repesők”. Izgalmas élmény a
szellemidézés? Megérne néhány órai türelmet egy olyan szeánsz, amelynek végén csakugyan
megszólalnak a lelkek? Csak pár perc kell, csak annyi, hogy felüssünk egy öreg könyvet, és a
régi Vulgátából, a Báthori-féléből, az okos és a balga szüzekről tart rögtön előadást a régi Pálos-barát, aki egykor a mai Szép Juhászné környékén remetéskedett: furcsa dialektusban beszél,
hallgassák csak: „…az öt bolondok felvevén hű lámpásokat nem vének olajt hűvelők; az belcsek
kediglen olajt vének hűvelők hű edényekben és lámpásokkal …” Aztán az Alexandriai Szent
Katalin-legenda fénösséges nyelve szólal meg (jobb rímekkel, mint a
későbbi Tinódiéi!), s azt mondja a hősnőjéről hogy: „Azomba nyakát lehajtá, – (És) a nyakvágó
hogy azt látá, – Egy vágással úgy legyinté, – (Hogy) ez világból kivégezé …” Észre kell
vennünk, hogy a nyakvágó előtt az a ritmusrontó És meg két sorral utána az a Hogy ugyanaz az auftakt, ugyanaz a félig szöveg nélküli verselőző szótag, melyet a
bakáink rántanak sebtiben a sor elé, mikor éneklik, hogy „(Hejde) jobb válláról a bal vállára
…” Egészen az, kezdünk elgondolkozni rajta, de „Idevezlégy kivánatosságos Uram, Jesus,
irgalmazz énneköm bynösnek,” siránkozza máris litániáját egy női hang : nem olyan ájojtatos asszonyállaté, mint amilyenekről a Winkler Kódex Mária-siralma beszél:
ez a bynös lélek 1515-ből fohászkodik az Úrhoz, Veszprémből, Kinizsi Pálné Magyar
Benignának hívják, és csak annyit tudok róla, hogy „gonosz életű” vala … Gonosz életű, nem
pedig „angyaloknak nagyságos asszonya”, aminek legelső ismert nevű költőnk, Vásárhelyi
András titulálta 1508-ban Szűz Máriát; de azért a férje révén egy kicsit talán Kinizsiné is
„Törököknek megnyomorítója” volt, hogyne, hiszen ez már a félholdas idők kezdete, Mátyásé,
akinek szabácsi viadaláról olyan verset olvasok, melynek erőtlen leírásaiban néhol háromszáz
esztendőnyire előre ragyogó formaművészettel rímel a vontatára a bontatása, a kétség-re az értsék: igen, Mátyás korában, Mátyás kora után lapozzuk már az időt, s a nagy humanista
és reneszánsz király birodalma, zsoldos hadserege és latin Corvinái jelennek meg előttünk, a
hódító Mátyás világa, akiről azt mondja a halálát sirató egykori magyar ének, hogy
„numurultaknak kies hajlaka” volt, s hogy „az vízen álló Velencére” törekedett … Mint
költőnek, nincs szívem szó nélkül hagyni még azt a verstani apróságot sem, hogy a még
évszázadokig lomposan csoszogó vala-vala-vala-vala végű vagy süket
ragrímeket ásító primitív négysoros strófák ezreivel ellentétben az az 1476-os emlékdal egyik
katrénjában az alábbi négy rím-csengőt fogja összhangba: ága, virága, drága,
Prága. Az ember nagyot néz az ilyesmin, már-már játszani kezdene egy pillanatra a
„drága-Prága-virága” témán, de szemünk előtt már új virág hajt ki, virágének: legény szól benne
a gyöngyruhás menyecskéhez, Katóhoz, akinek megjött a férje: megjött bizony, s most táncolni
kell, haja, haja, virágom! …Szellemet idéztünk? A keresztény
középkor végéről, vegyesházi királyaink birodalmából, a legkezdetlegesebb szellemi korból
hívogattam elő ízelítőnek néhány hangot.
Mindez azonban csak előjáték ahhoz a világhoz, amely Moháccsal kezdődik. Mai
előadásom tulajdonképpen e gyászos kor első száz évének, az 1526 és a bécsi béke – 1608 –
közti időnek a hangjait keresi. A lírai kórust keresi a nagy nemzeti tragédiából. De érthető a kar
jajveszékelése a dráma, a történelem nélkül? A magyar XVI. század a harcnak, kétségbeesésnek,
fájdalomnak és a feltámadás vágyának irtózatos gomolygása. Apokaliptikus idő. Az egész
század csupa izgalom és gyötrelem. Tehát csupa líra. És még sincs lírája. Száznál több költője
dolgozott, de csak az egyetlen Balassi az igazi közöttük. Vulkanikus hőség emésztette a fiait.
Soha így még nem égette a magyar érzés, soha lelket így nem sarkantyúzott végső erőkifejtésre a
pusztulás iszonya. Az eredmény mégis inkább csak fojtott izzás, parázs, füst. Nyelvét és önálló
szellemi életét ekkor találta meg igazán az irodalom, ekkor épült ki először olyasmi, amit
szellemi Magyarországnak mondhatunk, és mégis inkább majdnem mindenütt csak roncsokat
látunk. Az épülő ház és a rom hasonlat a szellemvilágra is érvényes.
Ami ez alatt a század alatt extra Hungariam történt, az majdnem teljesen hatástalan
maradt a magyar glóbuszon. Az ország csak avval ért rá foglalkozni, ami a húsába vágott: a
török és a Habsburg-hatalommal, és a Habsburg-világ ellenségével, a nagynémet reformációval.
Ebben a században indult meg a fiatal Amerika, Mexikó, Peru és Brazília kincseinek
átszivattyúzása az Óvilágéba. Ez a század hozta II. Gyula pápa művészetbarátságát, a
tengerentúli nagy felfedezéseket és a krumplit, a dohányt, a kávét, ekkor vetette meg VIII.
Henrik után világhatalma alapjait a vérző Anglia, ekkor uralkodott Rettenetes Iván, és hódította
meg Szibériát az orosz expanzió, ötszáz éves polgárháború után ekkor indult meg Japán
expanzív nemzeti élete, ekkor nem ment le a nap V. Károly és II. Fülöp birodalmában, ekkor élt
Tizián, Holbein, Dürer, Michelangelo, Medici Lőrinc és Cervantes és Lope de Vega és Ronsard
és Morus Tamás és Spenser és Shakespeare és Bacon. Minálunk Mátyás olaszos-latinos
kölcsönfényű reneszánszát elsorvasztotta a belső romlás. A népi megújhodás korai vágyát és
őrjöngő kísérletét Dózsa után tűzbe-vérbe és gyalázatba fojtotta az álláshalmozó nagypapság és
az önző nemesség. A nemességen belül is megoszlást teremtett a Werbőczy vezetésével
szervezkedő köznemesség érdeke és a trónutódlás. A nemzeti királyság és a centralizáció
reménye együtt züllött szét a Mátyás-féle modern zsoldos hadsereggel. Mindenkinek az egység
volt az álma, de a széthúzás a közvetlen érdeke. Mikor aztán a Habsburgok túlhatalmát
helyrebillenteni a francia kezdeményezés és az európai liga megmozdította a zseniális Szolimánt,
a rendi Magyarország, ez a tehetetlen ütközőállam, egyszerre összeomlott és szétesett. Ismerjük
a részleteket, a nyugati és az északi részek súlytalan szerepét a császári világpolitika nagy
játékaiban, Erdély balanszírozó szerepét, múló tündérkert-ragyogását, császári és tatár
kínoztatását, benső háborúit, melyek tíz hónapra még Vitéz Mihály román vajdát is uralomra
segítették, s végső megnyomorodását, és ismerjük a török uralom alatti részek állandó égését és
kiégését. A félhold a Dunán túl és Tiszán túl és északon folyton előbbre nyomult, már csaknem
kettévágta a Nyugat és Kelet-Magyarországot, elesett Temesvár és Drégely, Sziget és Fülek,
majd a második rohamra Eger is, az emberről lenyúzták a bőrt, a földről az embert. A
gumiszerűen rugalmas határok még az időközi békék alatt is folyton mozogtak, és a Királyság
határszéleit száz és száz kilométernyi fronton végvárral védelmezték. Erdély, ameddig tudta,
karddal és okos machiavellizmussal, a császári Magyarország karddal és alkotmánnyal
védekezett a két ellenséggel szemben, amely persze barátnak is jelentkezett, ha a másiknak
kellett ártani. A rabló, de sok tekintetben mégis lovagias, „jópofa” basák, akiknek világáról oly
mulatságos, színes úti riportokat mesél Evlia Cselebi, rabszolga- és aranykaravánokat
küldözgettek haza, de a kincseket néha pár ezer levágott orral helyettesítették, és száz meg száz
szalmával kitömött emberfejjel díszítették városaik palánkját. A század végén tizenöt éves
komoly határháború tört ki, és állandósította a várharcokat.
Hol jelentkezhetett ilyen korban a líra? Ugyanúgy kérdezhetném, hogy hol hallgatott?
Ez a száz esztendő egyetlen líra volt, mondtam az előbb. A száz lírikus éppen azért nem
produkált különb eredményt, mert a nemzeti végzet túlságosan kedvezett a lírai kitöréseknek. A
korbácsolt ember nem verset ír, hanem jajgat, esetleg meghal. A XVI. század nem hagyott időt a
recueilliment-ra, a Sammlungra, a magábaszállásra. Az egzaltált jóslat, az átok, a harci riadó, a
jeremiád és a káromkodás a legnagyobb feszültség hangján szólal meg, és nem ismer
árnyalatokat. Végletek és szélsőségek világa ez, igazán fegyvere volt a szellem, és a fegyver
szükségből akkor is jó, ha csak furkósbot. Márpedig fegyverek minden fajtájára szüksége volt a
védekező nemzetnek, hiszen az iszlám csatakiáltásával egyidejűleg, sőt pár évvel előbb
felhangzott a „lutherani comburantur” parancsa is, amelynek máglyái nyomán a háromszor
csonka Magyarországon irtózatosan elvadult a hitújítás, a reformáció védekező és támadó harca.
A múltjából, uraiból és jelenéből kiábrándult nemzet szomjasan fordult az új eszmék felé,
amelyek egyúttal a lelkiismereti szabadságot, a népi megváltás reményét hozták, és megfelelően
átalakulva egyenesen a „magyar vallást” teremtették meg ebben az országban. A tudomány és a
műveltség kitört a klastromok falai közül, harcos és világias lett. A nemzeti öntudat és irodalom
az édes anyanyelven beszélt, és mindenkihez beszélt, s még hadakozni is csak magyarul lehetett
ellene. Megszülettek a nyomdák és vándornyomdák, megszülettek a protestáns nemzeti iskolák
és főiskolák, mindegyik egy-egy szellemi végvára lett a magyarságnak, ahogyan Isten és a
magyarság végvári katonáinak érezték magukat. Dévai Bíró Mátyások, Szegedi Kiss Istvánok,
Bornemisza Péterek és hihetetlen tűzzel hadakozó prédikátortársaik is. Hol volt a lírájuk?
Öltözködött és rejtezkedett; műfajban, témában és hangnemben a szükséglethez alkalmazkodott.
Dávid király ősi zsidó zsoltáraival volt képes magasztalni Krisztust, gyalázni a törököt, és az
ellenséges, de eleinte még ájult katolicizmust, és utat nyitni a vezeklési és gyónási
szükségleteknek, melyekre az új hit nem adott közvetlen módot. Mi minden el nem fért egy-egy
XVI. századbeli prédikációban! Vers és próza a legforróbb érzéstől és lírától lángol ebben az
anarchikus világban, egyszerre bizonyítva a műfaji dogmák tarthatatlanságát, és azt, hogy
formaművészet nélkül az irodalomban édeskeveset ér az őszinteség és a barbareszk erő. A
politikai-nemzeti élethalálharcot valósággal polgárháborúk sorozatával kísérte a nagy szellemi
harc, és az új vallás szinte leterítette római ellenfelét. A diadalmas reformációval csak az (1561-ben behívott) jezsuiták, Oláh Miklós esztergomi érsek, Telegdi Miklós pécsi püspök kezdték
felvenni a szellemi küzdelmet a század második felében, majd pedig Pázmány, a zseniális
renegát, aki aztán már egyenesen kicsavarta a győzelmet a prédikátorok kezéből, anélkül hogy
magyarellenes lett volna. Ez azonban már az új század tartalma lesz; a XVI. század a
protestánsoké, a magyar szellemi forradalomé, amelynek többek közt az is tragédiája volt, hogy
mindjárt a diadala után már fel kellett lépnie a saját kifejlődésének elve, a szabad vizsgálódás
tana, a saját szélsősége, az unitarizmus ellen.
A lírizmus tengerén és ugyanakkor a líra sivatagában utazunk. Hadakozó, vitázó
papok és tanítómesterek irodalmában, akik vallást teremtettek, és azt írták, amire maguknak és
táboruknak szüksége volt. Lehetetlen elkülöníteni irodalmunkban a műfajokat. A magyar biblia
megteremtése, akár a hihetetlenül sokoldalú és termékeny Heltai Gáspáréra, akár a Károlyi
Gáspáréra, akár Sylvester János újszövetségére gondolok, lírai cselekedet. A reformáció korának
heveny vallási intoxikáltságát belülről kell néznünk és éreznünk: minden lírának hit az eredete,
érzés a mozgatója. A leghimnikusabb érzés akkor a vallás volt. S hogy a vallásosság mennyire
megfért, sőt összeforrt az emberben a magyar hazafisággal, a nép szerelmével, mutatja Sylvester.
Ő írta szép, ízes ízű dialektusban az első jó magyar disztichonokat bibliája elején „az magyar
népnek, ki ezt olvassa”, mondván, hogy: „Próféták által szólt rígen níked az isten”, és hogy most
már másképp szól: „Minden nípnek az ű nyelvin, hogy minden az isten – Törvínyin iljen s
minden imádja nevit”: s ugyanakkor ő, a harcos prédikátor és humanista, egy örök dicsőségére
szolgáló széljegyzetben magasztalja – elsőnek – a népi lírát, az egyetemesen üldözött szerelmi
dalköltészetet, a virágénekeket. A gúny, a lelkesedés, az öröm, a remény és a felháborodás, tehát
a leghevesebb érzések olvadnak össze a kor híres prédikátoraiban, Bornemiszában, Méliusz
Juhász Péterben, a debreceni pápában, Beythe Istvánban, az erdélyi Dávid Ferencben, az
unitáriusok mártír-püspökében. Mi volt több e szörnyű hitvitában, érzés vagy teológia? Ha
igemagyarázat közben Méliusz Juhászt úgy elfutja a düh, hogy nekiesik a pápista
szerzeteseknek: „Hát ti, böndő, here papok, barátok, borcsiszárok, néma ebek, mit heverésztek a
klastromokban?!” – kell-e még kérdeznem, hogy vajon tudományos értekezést adott-e elő ez a
vastag rabelais-i hang, vagy inkább lírai káromkodást prózai versben?
A gyülekezetek erős, komor, szigorú, ótestamentumi líráját zengték az országban az
első zsoltárfordítók, Szenczi Molnár előfutárai, a graduálék szerzői, a katolikus latin
himnáriumok és az egykorú vallásos német líra műfordítói. Eine feste Burg ist unser
Gott, hallik a határon túlról Luther dicsérete, és máris visszhangozza a magyar ének: Erős várunk nékünk az Isten. A nem gyülekezeti vallásos líra, a sok
„istenes ének” úgy buggyan fel, mint a vad talajvizek. Jeremiádokba, vontatottan üvöltő
siralmakba búvik a társadalomkritika, a keserves feddő és dorgáló kitörések a fejedelmek
erőszakossága, az urak fösvénysége, a parasztság szenvedése ellen. Különleges érték közöttük
Bornemisza (az a gyönyörű nyelvű Bornemisza, aki Balassi Bálint nevelője volt, és akinek
minden ízében megmagyarosított antik Elektrá-ját Móricz Zsigmond
úgy megünnepelte napjainkban), és a mózesi átkot idéző tállyai pap, Szkhárosi Horváth András.
Idéznem kell Szkhárosi fenyegetéseiből, akit úgy ítéltek meg, hogy új Mészáros Lőrinc lett volna
egy új Dózsa mellett: „Érccé válik felett a szép csillagos ég, / Vassá válik talpad alatt az nagy jó
zsiros föld. / Port, harmatot, aszu hamut eszik az aszu föld. / Megrepedez, úgy panaszol reád a
szomjú föld.” Ugyanő később: „Azt tudjátok, hogy az isten megvénhödt már, nem lát, / De nem
alszik, reánk pislog, noha sok bosszut lát; / Így jól látja ez világnak minden álnokságát, / Majd
levágja az fejszével a gonosz termő fát.” Sokszor mintha köveket rágnánk, olyan a puszta
szövegük, de az énekben fenségessé válik a zordonságuk. Kodály Psalmus
Hungaricus-a kóruszenéjének hatását mi már nem tudjuk különválasztani
Kecskeméti Vég Mihály LV. zsoltár átdolgozása szövegétől, de azt hiszem, az a „mikoron Dávid
nagy busultában” kezdetű nehézsúlyú vers zene nélkül is épp eléggé hátborzongató. Érdekesek
és népszerűek voltak a „haláltánc-énekek” is, pedig nálunk nem voltak párjai az egykori (és
korábbi) Európa temetőfalairól fenyegető Danse Macabre-oknak és Totentanz-oknak, amelyek
Villon és Holbein fantáziáját nevelték. Ahova nyúlunk, mindenütt tűz, vér, testi-lelki háború,
közélet és pátosz. Üdítő ellentét a „lakodalmas verseknek”, a Házasok Éneké-nek, az Adhortatio mulierum-nak sokszor vaskos, durva,
de éppoly sokszor kedves humora és paraszti realizmusa, amely szinte egyedül őrzi a magánélet
apró és derűs jeleneteit. Mert hogy a mindennapi életnek ebben a rémületes korban s a török
hódoltsági részeken is mennyire megvoltak a maga barátságos, emberséges és üdítő mozzanatai,
arról Takáts Sándor műve a legérdekesebb bizonyíték.
Úgy látszik, ami élvezhető volt ebben az élvezhetetlen világban, azt legjobban a
katonák észlelték és becsülték. A végvárak, vagy ahogy akkor mondták, a végházak népe.
Balassi verse nem tud szebb dolgot elképzelni a végek tavaszi életénél. Turi György kanizsai és
palotai kapitány „harci éneke” véres; de ugyanakkor milyen jókedvű! Az egymást gyilkoló
magyar és török vitézek közt sok lovagias, pajtáskodó és kereskedelmi kapcsolat kialakult.
Például az ellenfelek közösen tartottak fenn őrlőmalmokat. Összeházasodások, követjárások,
levelezések, kémhistóriák, vitézi tornák, borozások, vendégeskedések eseményei és emlékei nem
maradhattak hatástalanul a sok rokonvonást mutató két népre. Ne felejtsük, hogy a török barát
is volt, a nemzeti felkelések és a reformáció támogatója, kímélte a már meghódított népet, és
mindig éppúgy sajnálta, hogy nem szövetségese a magyar, ahogy annak idején Dzsingisz kán
fiai egy kissé szintén testvérnek éreztek bennünket, és nem értették, hogy miért nem ővelük
tartunk. A fegyvercsörgéstől és nótáktól zengő végvárakban mindkét oldalon mintegy 20-20 000
ember állhatott állandóan fegyverben. A magyar őrségek sorsa különben egyre siralmasabb lett,
és ahogy nőtt a bécsi hatalom és az inkvizíció sikere, úgy fokozatosan hanyagolta el és szerelte
le a magyar seregeket a császári bizalmatlanság. Ezeknek a végházaknak és kastélyoknak a
történelmi életét főképp a század magyar elbeszélő költészete rajzolja elénk, amely nemcsak a
Biblia, a Gesta Romanorum és Boccaccio anyagát dolgozta fel épülésül és szórakozásul, hanem
Tinódiban és Ilosvaiban arra is vállalkozott, hogy historikusa legyen a közelmúltnak és
jelennek. Tinódi szobrán, melyet a Nemzeti Színház előtt látunk, éppúgy ott van a koboz és a
kard, mint a címerében. A derék dunántúli íródeák, amikor hadirokkant lett, felcsapott
nevelőnek és rímelő riporternek. A török Kassára szorította fel meghalni. Gyarló versezeteit
néhol lírai közbeszólások tarkázzák, összetartásra buzdít, és helyenként eléri az élénk epika,- sőt
az igazi balladahangot. Kolozsvárott kinyomtatott műveihez kótát is mellékelt, és megérdemelte
Ferdinándtól az ötvenforintos írói honoráriumot, főképp azért, mert alighanem ő maga is
tisztában lehetett az értékével, hiszen valószínűleg a saját szavait idézték vissza rá, mondván, az
angyalokhoz megy jobb muzsikát találni.
A jó, az igazi muzsikát e lírikusokkal zsibongó kor egyetlen igazi lírikusa, a
tüneményes életű Balassi Bálint, már a megszületésekor magával hozta Tinódi angyalaitól. Ő a
végvárak Petőfije. Szinte felfedezi a magyar költészet számára a természetet: daru krúgat,
fülemüle csattog, méh zsong, szél fújdogál verseinek a pünkösdös tavaszában és hideg őszében.
Igazi reneszánsz figura, katona és költő. Hivő, művelt és koldus főúr, erőszakos zsarnok és
epekedő kalandor. De van benne már valami modern meghasonlottság is, valami lelki baj és
presziőzködés; ez az utóbbi alighanem csak a petrarkizmus hatása nála. Petőfi rosszabb katona
volt, de egészségesebb lélek. Az Óceánumig, az Északi-tengerig hányta-vetette pörlekedő,
acsarkodó, hadakozó és szerelmes sorsa, és mikor Esztergom ostrománál ellőtték a két lábát,
haldokolva olyasmit sóhajtott, hogy ő akarta így. Összesen negyvenhárom évet élt. Tudott
latinul, törökül, horvátul, lengyelül, olaszul, oláhul. Megfoghatatlan, hogy mikor tanult és
dolgozott ez a doctus poéta, ez a katona-költő, akit még szerelmei is katonák lányaihoz fűztek:
az egri Dobó István lánya, Krisztina lett a felesége, akivel rosszul élt, és gyermekkorától kezdve
reménytelenül rajongott Losonczy Istvánnak, a temesvári hősnek a lányáért, Annáért, akit
Júliának és Céliának nevez a verseiben. Istenhitébe is belekeverte a katonáskodást. Téged Hadnagyomnak örömmel kiáltlak: így fordul az istenéhez. Legénykorának
első kilenc évét a végvárak veszélyes és vidám élete, háború, bor, tánc, szerelem és vezeklés
töltötte ki. A többit is majdnem ugyanez. Mértéktelen volt mindenben. Anna képe folyton és
elérhetetlenül csábította, de azért oly hűtlen volt hozzá, ahogy hűtlen volt Bebek Judithoz és
Morgay Katához és Csáky Borbálához és Hagymásiné Sanyiki Krisztinához és a bécsi
Zsuzsannához és Annamáriához és a lengyel citeráslányhoz, és a feleségéhez. Benne valóban
egyéni istentisztelet volt a vallás, istenes lírája személyes bensőségével az Adyéra emlékeztet.
Teste bűnei közt úgy vergődik a lelke, mint viharban a tétova madár, a bűn és a testi romlás
leírásaiban majdnemhogy versenyre kel Villonnal, Verlaine-nel. Istentelen életével mindamellett
abba a látszatba tudott keveredni, hogy áttért az iszlám hitre, és török módra körülmetéltette a
gyermekeit, holott ez már csak azért sem igaz, mert akkor katolizált protestánsból. Férjek dühe,
vérbűn vádja, szégyen, elkeseredés és lelkifurdalás remetének űzte az erdélyi havasokba:
olvasom, hogy talán még Angliába is elvergődött. Hazafias és katonai lírája egybefolyik vezeklő
hangulataival, ilyenkor a legegyénibb. Azután, hogy tanítványa, Rimay János, 1595-ben kiadta
a verseit, kétszáz esztendőn át nem jelentkezett hozzá hasonló erejű lírikusunk, és már egy örök
glóriához fűzött újabb glóriát a szerencsés véletlen, amikor a harmadik száz év vége felé, 1874-ben Zólyomban, egy kódexben megtalálták vagy nyolcvan ismeretlen versét. Elsikkasztott
szerelmes verseit, a virágénekeket, amelyeket keserűségében, mint hitte, maradéktalanul
feltüzelt a költő. Csodálatos, hogy egyszerre milyen gyermeki-frissen, milyen készen áll előttünk
Balassi művében a líra, az öntudatra ébredt, kulturált, zengő magyar, amelyért oly formátlanul
csikorogva vajúdott az egész század. Kár, hogy oly nehéz szétválasztani saját verseit az
átdolgozásoktól és a Balassi-utánzók sokszor nagyon kitűnő költeményeitől.
Hadd dicsérjem meg végül azt a versrajongót, aki megőrizte még egy tehetséges
egykorú lírikusunknak, Divényi Mehemednek a hírét, és néhány versét. E versek közül csak
egyet ismerek. A címe: Madzsari türki, vagyis török minta szerint írt
refrénes magyar nyelvű szerelmes vers egy fekete szemű, szemöldökű, narancscsecsű, keskeny
derekú nőhöz. A refrénje mindig ezt mondja „szeretlek én, te’s megszeress.” Valami kéziratos
antológiából került elő, török betűkkel írta le az egykorú kéz. Szép, fegyelmezett, érzéki vers. A
szerelmes Mehemed renegát volt, a törökhöz szegődött tolmácsnak, de a szíve hazahúzott:
magyar versben udvarolt, s ha magyarul, hát bizonyára nem háremhölgynek.
A kor legnagyobb költője a katolikus gróf Zrínyi Miklós. Van lírája is, zsenijét
azonban hőskölteménye és emberi-katonai-politikai egyénisége bizonyítja. Szerelemről
„csendessen” írt idilliumait álarcosjátéknak érzem, hidegen hagynak; jobban megragad a
kisfiának, Izsáknak halálára írt költeménye, akit azért vesztett el, mert – mondja – éppen tavasz
van, s a mennyei virágplántáláshoz kellenek a kisded angyalkák. Az idilleknél nagyobb egyéni
érzés épült bele kis epigrammjaiba, és még nagyobb az eposzába. Katonás, férfias líra, kettős
célú. Betétei egyrészt nyugvópontokat adnak, másrészt tanítanak, agitálnak. Zrínyinek, a
türelmetlen Pázmány türelmes tanítványának, Mátyás történetírójának ugyanis agitátori célja
volt a Zrínyiász-szal, a szigeti hősnek, nagy Szolimán nagy ellenfelének
történetével: tanítani és biztatni akarta a magyarokat: egységre, okos szervezetre és igazi vezérlet
elfogadására, hogy megbirkózhassanak a pogánnyal, és olyan kitartásra, önfeláldozásra,
amilyenre a dédapja adott példát, aki tudta, magától az istentől tudta, hogy el fog esni, és mégis
vállalta a küzdelmet. Mint olasz műveltségű, sok nyelvet beszélő európai látókörű kultúrember,
mint tündöklő tehetségű katona, aki az 1664-es téli hadjáratban oly csodálatos sikereket ért el a
török ellen, hogy a pápa és Európa fejedelmei egészen mai módon sorra küldözték neki dedikált
fényképeiket, és mint államférfi és horvát bán: igazán hivatva volt és egyedül volt hivatva rá,
hogy olyan vezére legyen a magyarságnak, amilyenre ma is szükség volna. […] Csak az idő
parancsa tette, hogy inkább katona volt; még fő művét, eposzát is „egy télben” kénytelen papírra
vetni. Nem ért rá! „Igazsággal mondom – hirdeti előszavában –, hogy soha meg nem corrigáltam
munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek.” Neki nem énekelnie
kellett, hanem üvöltenie: „Szegény magyar nemzetem … Egyedül leszek-e én őrállód, vigyázód,
ki megjelentse veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való
szeretetet rám tette, íme kiáltok, íme üvöltök: hallj meg engem, élő magyar nép, ihon a
veszedelem, ihon az emésztő tűz.” […] Önfeláldozást sürgető, megváltást csak a saját
erényeinktől váró egész írói műve egyetlen kiáltás: Fegyverbe! A Zrínyiász végső tanítása: harc és hit. Ugyanaz, ami a Madáché: küzdj és bízva bízzál.
Biztatása egész a máig elhallik, és kívánatos is, hogy elhallatszódjék. […] Zrínyinek van olyan
joga beszélni a mához, mint akármelyik képviselőnek a parlamentben. Külső segítség csak fél
segítség, csak a belső erőnk támaszthat fel igazán: hirdeti-hirdette ez az örök nagy magyar.
Mindent a magyar fegyver szerzett egykor, és csak az tarthat meg. „Az mi régi Szent István
királyunknak koronája semmi az pallosa nélkül; héába azzal koronázza fejét, aki oldalára
kardját nem övedzi.”
A török áfium ellen támadó politikai és katonai szakírónak ez az […] agitációja a Zrínyiász lírai közbeszólásaiban, a harci leírásokban és az elégikus
elmerengésekben is számtalanszor jelentkezik. A középiskolás éveknek ezt a rettegett kötelező
olvasmányát csak felnőtt élvezheti. A sok fakó, zengéstelen, primitív ragrím, a fogaskerekeken
járó lejtés, a strófák tartalmának a négy egyformán szubordinált sorhoz igazodó-kényszeredő
görgése, a néhol latin és török szókkal kevert, nehézkes, homályos vagy éppen száraz nyelv
mind-mind csak részletnehézség ugyan, de a lényeglátás érett öröme kell ahhoz, hogy a Zrínyiász-t szerethessük, fenségét megláthassuk. Nem csoda, hogy
folyton át akarták dolgozni, barátságosabbá simítani. (Arany János is.)
Egész frissen, a mai felolvasásom írása közben, elolvastam a Zrínyiász tizenöt énekéből a négy elsőt. Ha többre futja időm, most talán csak erről az
eposzról beszélnék. Hadd adjam tovább Önöknek a jegyzeteimet, egy olvasó széljegyzeteit,
sorjában és azon mód, ahogy leírtam. Megkapó a gyors, energikus hang, az elbeszélés sodra,
célratörő, katonás tisztasága. Ugyanakkor elmosolyodtam az ah-okon, melyeket a „bosszuálló”
isten „ű szentsége” a magyarok elleni haragos panaszába kever. Friss látomásként villantak elém
az arkangyal „sugár” szárnyai. A centralizáló politikust halljuk Szelim szavaiból, aki fiát,
Szolimánt támadásra buzdítva ezt mondja a magyarokról: „Mert ha egyességek volna, van
erejek”! Örökké aktuális fejmosás ez a két sor: „Az magyarok penig leghenyélőbb népek. Egyik
az másikat gyűlölik, mint ebek.” Páratlan erejű jellemzését kezdi a török seregnek az a sor, hogy
„Könnyü had és bátor, és gyors, mint az árvíz”. A költő-politikus megbízható történész, tudja,
hogy Egyiptom Sziget harcához mérve még friss hódítás: látszik egy megjegyzéséből: a
mamelukok ugyanis „Szolimánnak nemrégen lettek hódolók”. (Hallják közben a rossz
sormetszeteket?) Megint az államférfi tanít: a törökök különféle népek voltak, „de okos vezér
alatt egyesek voltak!” Egy szó: a tüzérséget úgy nevezi, hogy „tüzes mesterség”. Plasztikus
leírás: a magyarok megrohanják a részegen alvó török tábort, s az öldöklés során „soknak teli
gégéjéből bor kiomlik.” Ezt a képet csak olyan ember írhatta le, aki a saját szemével látott
hasonlót! Aztán édesen és atyailag megint félbeszakítja a nyugodt epikát a lírikus vitéz, és hadi
tanácsokat ad, hogy: a renyheség különösen hadi dolgokban káros, és hogy „az jó hadviselő bor
nélkül el légyen.” A katona szíve gyönyörűsége kell az olyan remek leíráshoz, amilyen a
Szolimán szerecsen lovát mutatja be. Moziba illik! Szemléltető hasonlat a hadai közepén vonuló
szultánról: „azt tudnád, hogy nagy erdő jár körülötte.” Újabb lírai közbeszólás: „Ne higyj a
töröknek!” A református zsoltár ismert hangja szólal meg, amikor Istenhez könyörög: „Hajtsd le
füleidet az magas kék égből.” Gyönyörű a folytatása is : „Mert az én érdemem nálad annyit
teszen, mennyi vizet kis fecske szájában veszen”, szinte tetten érjük vele a lírikus katona egy-egy
idilli pillanatát és figyelő elmerengését. Mély, egyszerű, igaz vallásosság árad az egész műből, ez
a hit erőt ad, és nem gyenge, hisztériás, mint a mienk, a moderneké. Eredeti meglátás a kelepce
és „a sokat csavargó róka” hasonlata. Egyáltalán bűbájos minden idilli rész, minden, amiből
rekonstruálhatjuk az írás előtti élményt, a lírikust. Csodaszép Mehmet énekes ifjának csacska
dala az állandó szerencséhez. Aztán megint a hadiiskola főnökének leckéjét halljuk: „senkit az
nagy bátorság el ne ragadjon”. Ugyanaz figyelmeztet később és helyeslő hangsúllyal, hogy
Zrínyi a siklósi győzelem után a vitézeit mind együtt tartó, „török táboron kapdosni nem
bocsátá.” Ugyanaz a katonai tanácsadó szellem jegyzi meg dicsérőleg, hogy a vezér éjszaka a
tábort megszállván „szorgos istrázsáit körüle járatá.” Idilli és reális megfigyelések rajzanak elő a
szerencse forgandóságának leírásából. A szerencse úgy gyönyörködik az ember esésén, „mint
juhász kűsziklán kűnek görgésében.” Ezt ő maga látta, ebben ő maga gyönyörködött: szinte
előttünk van, ahogy megáll a sziklán, nézelődik, hallgatózik a természetbe. Legjobb, ha úgy
veszi a szerencse ajándékát az ember, mint egy piros almát, „az kit bánat nélkül mingyárt
visszaadhat, avagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.” Milyen egyszerű, természetes, milyen
élő kép! Erőteljes ige és jelző: „robban” a „harangszavu” dob. A Mehmet-epizód után
szanitécmunkára oktat ki a versíró hadvezér. Remek a zsákmányolt nagynyakú tevék, bialok,
elefántok menete Zrínyi szigeti hazatérésénél. Szép hangutánzó szó: a holló „kákog”.
Tulajdonképpen helyesebb, pontosabb, mint a károg. És megint és mindig a vallás: „Mert
egyedül vitéz mindenható isten” – kiált fel a rabságba került Olaj béggel a költő. Mintha
Balassit hallanók, aki végvárában hadnagyának mondta az istent… És így tovább, így tovább,
csak a széljegyzetek értek véget, a Zrínyiász-ból hátra volna még
tizenkét ének. Azt hiszem, az ilyen apró mozzanatok, tettenérések nagyon árulóak. Előttem
valósággal leleplezték az eposzíró Zrínyiben az embert, a lírikust. A sokoldalú, egészséges
zsenit. A legkiegyensúlyozottabb lelkű magyar író és politikus zsenit.
Előzőleg a XVI. és XVII. század költészetéről, elsősorban a lírájáról beszéltem
önöknek, a lírát kerestem az epikus és prózai alkotásokban, sőt a történelemben és általános
emberi magatartásokban is. A török katasztrófa és a reformáció hatásának hatalmas gyűrűzéseit
figyeltük az ezerötszázas években, és kevésbé viharos, kevésbé érdekes, de érettebb,
rendezettebb és sokoldalúbb irodalmi megnyilatkozásokat találtunk az ellenreformáció és a
vallási és nemzeti szabadságharcok századában. Mint láttuk, a XVII. században a szellemi
vezetést a nép, a köznemesség és az alsópapság fiaitól lassanként visszavették a felsőbb
osztályok. Fejtegetéseim a lírát illetően a század úgynevezett kuruckori költészeténél álltak meg,
amely nagyrészt megint népköltészetnek minősíthető. Ma erről a korszakról fogok beszélni, a
Wesselényi-összeesküvés és a szatmári béke közötti négy évtizedről.
Az egész század világtörténelmi keretét már felvázoltuk. Emlékeztetőül és
kiegészítésül most már csak néhány adatot: Sobieski János volt a király. A francia
gyarmatbirodalom Québec-től a Mississippi torkolatáig terjeszkedett. Ugyanakkor az
anyaország nagy királya, XIV. Lajos, szinte szakadatlan harcban állt a német Nagy
Választófejedelemmel és szövetségeseivel, a protestáns tengeri hatalmakkal, és 1685-ben
megszüntette a már csaknem százados nantes-i ediktumot, a francia protestánsok
vallásszabadságának biztosítékát, számos hasonló európai egyezségokmány ősét, ami miatt 50
000 hugenotta emigrált. Bécs alatt Lotharingiai Károly és Sobieski megtörték a hatalma
tetőpontján vélt török erőt, úgyhogy 1686-ban bekövetkezett Budavár visszafoglalása, majd az
1699-ig, a karlócai békéig tartó felszabadító hadjárat győzelemsorozatának eredményeképpen a
félhold visszaszorítása a balkán hegyekig. A nagy Szövetség közben megtörte Franciaország
főhatalmát, s az európai vezetést Anglia, illetve a szárazon ismét a Reich kezdte átvenni a maga
harmincegymilliós népességével. Erdély látszatönállósága a század végére Apafival megszűnt, és
Magyarország lélekszáma a másfél százados török uralom végén egy-másfél millióra csökkent.
A század utolsó harmadában a magyar széthúzás olyan tragikus mértéket öltött, mint
közvetlenül Mohács előtt. A kuruc-labanc ellentét idején a nemzet egyik fele a másikra tört a
szabadságjogok és a rendiség védelmében. Az a háború, amelyet Thökölyék és Rákócziék Lipót
császár ellen viseltek, szükségképpen polgárháború is volt! A nagy nemzeti vitának külpolitikai,
vallási, ideológiai, faji és szociális indítékai voltak. Minden beidegzettségünk a kurucokhoz húz,
akiknek nem egy énekét ma is énekeljük otthon és iskolában, kirándulásokon, és korcsmai
borozások közben. A vesztes fél mindig rokonszenvesebb, azon kívül ennek a magyarsága
jobban látható. A daliás kurucvilágot úgy érzem, túlságosan ragyogó fénybe és egyoldalú
megvilágításba szoktuk vonni: ez egymagában véve nem baj, hiszen nevelő és erősítő
idealizálásokra szükség van. De ne higgyük, hogy a másik oldal csak kollonicsokból, árulókból
és buta, gyáva fajankókból állt. Ész, tehetség és szent akarat mindkét oldalon akadt, és tragikus,
hogy a nemzet nem tudta mindig érvényesíteni azt a fajú okosságot, amely a császárpárti
Pázmány kardinálist összehangolta az erdélyi fejedelmekkel, és politikailag a többnyire
törökbarát protestánsok mellé állította a törökellenes és katolikus Zrínyit. Ami az egyéni
jellemet és kiválóságot illeti, elég az árnyékos oldalon gr. Koháry Istvánra, Lipót későbbi
tábornagyára és országbírójára mutatnom, a költőre; én nem tudom kétségbe vonni ennek a
mohácsi rabnak, Thököly labanc ellenfelének sem irtózatos szenvedések közt edzett lelkierejét,
sem kiváló vitézi érdemeit, sem a hazafiasságát. És úgy látszik, Zrínyi Ilona sem tudta, mert
titokban segíteni igyekezett nemes rabja sorsán. A történelmi szemlélet főképp a sikert szokta a
politikai akciók mérőeszközévé tenni: annak volt igaza, aki győzött. Helytelenítsük tehát a
kuruc küzdelmeket, a kuruc külpolitikát? Vonjuk tehát kétségbe Zrínyi eszét és magyarságát,
mert miközben persze a magyar öncélúságot hirdette, a török kiűzését tartotta a mindennél
fontosabb feladatnak? Vagy marasztaljuk el magyarságában azt a Thökölyt, aki a török
fegyverrel szövetkezett, melynek hatalmát szinte az összeroppanás órájában is
törhetetlennek vélte? Hogyan gyömöszöljük be egyetlen ideológiai skatulyába a nagynémet
eredetű reformációt, amely életre hívta a Habsburg-ellenes „magyar vallást”? Ezekben a két
pogány közt egy hazáért vérző századokban minden magyar politikus – és melyik nagy magyar
nem politikus? – tudta, hogy a gyakorlatban kénytelen választani, és hogy szörnyeteg bizony az
a pogány is, amellyel összeáll a másik ellen. De nem tehetett mást. Bármelyik hatalom mellé áll
oda egységesen az ország, jobban járunk. Az egységes cselekedet fontosabb lett volna, mint az
igazság, mint minden elmélet.
A kuruc költészetet a leghevesebb politikai harcok és ellentétek hevítették olyan
forróvá, hogy ma is az élet igazi melegét érezzük benne. A kölcsönösen ontott magyar vér máig
sem hűlt ki. A kuruc szó maga nagyon régi; már a Dózsa-lázadás után használták az akkori
kóbor harcosokra, a szegénylegényekre. A labanc eredete bizonytalan; valószínűleg a
landsknecht szóra vezethető vissza. Általában akkor tűnnek fel tömegesen a kurucok, amikor az
elkeserítő vasvári béke után a magyar urak katolikus része is Bécs ellen fordult, és megszervezte
az 1671-es szánalmas és tragikus Wesselényi-féle összeesküvést, és az elvetélt felkelést, melynek
nyomán a megvadult vallási politika és gazdasági retorzió elől tömegesen menekült a
magyarság, főleg a protestánsok, oda, ahova tudott. A földönfutó nép és a kisnemesek Apafi
Erdélyében és a török hódoltság határ menti részein húzódtak meg, és portyázó hadjáratot
kezdtek a királyi terület katonasága és – szükségből – a népe ellen, Petrőczy, Szuhay és mások
helyi vezérlete alatt. A hadjáratban is, a költészeti időbeosztás szempontjából is ezek a kuruc
előidők, az első korszak, melynek kezdő évét Riedl 1664-re teszi. A második a Thököly-, a
harmadik a Rákóczi-felkelés kora lesz.
Természetesen már az első kuruc korszakot megelőzően is kellett hogy legyenek
csatadalok. Még zengtek a végvárak énekei. Néhány költemény fenn is maradt, az egyik Bethlen
Gábort gyászolja, a másik Báthori Gábort magasztalja, kettő pedig Zrínyi halálát siratja.
Mindnyájan ismerjük Szőke Ambrus szép erdélyi üzenetét a magyarországiakhoz: „székelyföld
mindig zöld” stb. Ez már 1670-ből kelteződik. Van egy másik ilyen rövid soros verse is Szőke
Ambrusnak: a Kemény induló, anno 1662: „Jön Kemény / És remény /
Véle jön / Körösön / Német had / Serény, vad / Lovon már / Reánk vár.” Körülbelül ekkortájt
írták a szép erdélyi éneket a Kemény Jánossal együtt tatár fogságba esett 18 000 vitéz
szenvedéséről. Sok változatban húzódott át népköltészetünkbe és betyárdalainkba az a strófa,
hogy: „Ha kérdik, mint vagyunk, / Mondd meg: rabok vagyunk, / Térdig vasban járunk / És
csak sarcoltatunk.” Az első tábori kuruc költő, aki már a „hajas szomszéd”, a német ellen is
tüzel, talán Petkó Zsigmond volt; addig jóformán csak a törökről esett szó. A többi költő később
is legnagyobb részt névtelen, de valami 15-nek, 20-nak a nevét is tudjuk. Foglalkozásra nézve
leginkább katonák, altisztek, papok, tanítók, íródeákok voltak. A legszebb ének a korai kuruc
időkből a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás; ez már tipikus kuruc dal;
sajnos Thaly mindössze szájhagyományra hivatkozhatott, amikor kiadta.
Külön kategóriája e kor fájdalmas lírájának a protestáns gályarabok költészete. Az
embervadászattá fajult vallási rémuralom és az erőszakos tömegtérítés mártírok seregét
teremtette. A jezsuiták ezrével, tízezrével fogták a lelkeket, fegyveres segítséggel koboztál el a
protestáns templomokat és iskolákat, a prédikátorokat elűzték, vagy a pozsonyi, nagyszombati
vésztörvényszék elé hurcolták. Négyszázan voltak a szerencsétlen vádlott papok, közülük
kilencven elfogadta a habsburgi hitet, és vele a habsburgi kegyelmet, a többit bebörtönözték,
megkínozták (volt, akit megnyúztak, és a bőrét kicserezték!) és végül gályarabságra vitték őket,
Triesztbe meg az akkor spanyol Nápolyba. Emlékoszlopuk a debreceni református kollégium
előtt áll. Öt évvel később, 1676-ban szabadította ki az élve maradtakat Ruyter hollandi
protestáns tengernagy. Primitív mártírénekeikben oly különlegesen izzik a németgyűlölet, mint
Thaly lendületes kurucutánzataiban. Nevezetesebb az ilyen papi jeremiádok közül a Czeglédi
István siratása 1671-ből: a jámbor kassai papot betegen hurcolták Pozsonyba, de már útközben
meghalt. Híres vers a Papvilág Magyarországon is 1672-ben, amely a
papok hatalmát és bűneit támadja. „Akárhova tekints, mindenütt pap az úr, / Kincses
jószágodban a kedve szerint dúl / Minden dolgaidban, tanácsodban pap túr, / Akaratjuk ellen
nem pöndülhet egy húr;” A költő elhallgatja a nevét: „Az autornak nevét itt szükség ne tudja,
/Mert megemésztené papoknak fullánkja.” A versfőkből ez a mondás állítható össze: „Papvilág
magyart rág, mert nála uraság;”, végül a szerző istent kéri, ne engedje, hogy „németnek,
papoknak legyünk az jobbágyok”. Rettenetes szenvedésekről tudósít az „Óh Sión leánya,
keserves anyám” kezdetű ének, meg a többi hasonló: tömlöcök bűzéről, a rabok szorongásáról,
talpon töltött éjszakáikról, a botozásokról, kényszermunkákról és pervátatisztításról, bilincses
ájulásról és éhenhalásról. „Hitelősebb szava csácsogó klérusnak, / Hogy nem mint egyníhány jó
reformátusnak.” „Vagyunk még számszerint ötvenkilencen” – hangzik az egyik csoport
maradékainak siráma; a másikban sorra megnevezik magukat a meggyalázott prédikátorok és
búcsúzkodnak, például Komáromi István ekképpen: „Tégedet peniglen, édes feleségem, / Én
csak azon kérlek, hogy ne sirass engem, Tudod, mint szerettem egy Istók gyermekem! / Azt
szintén úgy őrizd, mintha látnál engem.” Az adriai gályarabok a hajóhoz láncolva, izzadva és
vérezve az utolsó ítéletet várták. „Megzöndült a tenger habok zúgásával”, mondta az énekük,
majd az egész mindenséget átöleli a keserűségük: „Az hold megepedett keserűségében, / Sírnak
a csillagok, bujdosván fölyhőkben.” Végül pedig: „Az tenger halai, jól tudom, testemet /
Megeszik, de hiszem, hogy Isten lölkömet / Megnyugosztja: Mindjárt az égi szenteket /
Meglátom – vég nélkül az én Istenemet.”
Hogy elforduljunk ezektől az üvöltő siralmaktól, üdülés a kuruc előidőkben az a
költészet, melyben a vitézi élet festése és a szerelem találkozik. Megvan természetesen az
ellenképe is a kurucokat dicsérő nótáknak, csak ezekről ritkán vagy sohse hallunk: a katolikus
labanc vitéz (gyakori szokás szerint) szemére hányja a kurucoknak a sok pusztítást, a „pápisták
véghazájának megmarását”, „A török császárnak segítségére futását”, „a barát vérrel festett
szószékeket”, a „jezsoviták és több papok megherélését”. Kárörvendő gúnyolódásokat hallunk
a „patyolat” kuruc bukásáról és lerongyolódásáról. Egy ilyen versben (1672) szerepel a nagyot
akaró tehetetlenség kifejezés, amellyel egy Szepessy Pál nevű végbeli kapitányt tisztelt meg a
labanc hazafias ének. Fájdalmas olvasmány ez a veszekedő költészet, ha nemcsak az egyik
oldalt nézzük, és megint csak Tolnai Mihály protestáns prédikátornak kell igazat adnunk, aki Vitézek tüköre című munkájában 1676-ban kétségbeesve ajánlgatja,
hogy: „Magyar ne vesszd a magyart”. „Akár lutherista, akár pápista, akár kálvinista légy,
csakúgy magyar vagy, ezért egyenlő a sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod leszen: legyen tudva
nálad, s emlékezzél erre.”
A kurucvilág második korszaka: a Thököly-idők, főképpen az 1678–82-es évek. A
magyar tragikumot, végzetes meghasonlottságunkat és szerencsétlenségünk okainak
sokrétűségét talán ez a kor mutatja legvilágosabban. A fő csapás a török barbár hatalma volt,
amely még delelőjét hazudta, bár épp összeomlás előtt állt, továbbá az, hogy az újkori
abszolutizmus, amelytől sok jót is tanulhattunk volt, nem nemzeti uralom, hanem idegen
elnyomás képében jelentkezett. Eötvöstől kezdve sokan érezték bajaink kútforrásának azt, hogy
Mohács óta a rendi alkotmány feudális védelmezőinek sorsa annyira összekapcsolódott a
nemzeti függetlenség védelmével. Ebből ered a kuruc kor költészetének kettős arca, ebből
Thököly tragikuma.
Gróf Thököly Imre páratlanul érdekes jelenség. Öreg édesapja várát a Wesselényi-felkelés miatt ostrom alá vette a császári had Árvában. A gyermek Thököly álruhában átszökött
az ostromgyűrűn, Erdélybe menekült, Apafiék, Teleki Mihályék nevelték fel. Bethlen Gábor
volt az ideálja, szabad Magyarországot akart török fennhatóság alatt, mert rendületlenül hitt a
félhold erejében. A határ menti bujdosó kuruc bandák és szabadcsapatok gerillaharcainak a
daliás fiatal gróf megjelenése egyszerre jelentőséget adott. 1677 végén a könnyű lovas kurucok
átmenetileg már a felvidéki bányavárosokat is megszállták. 1680-ra a lutheránus Thököly már a
kurucok fővezére lett, tekintély külföldön is, akivel barátkozni kezdett a Lipóttal hadakozó XIV.
Lajos, és egyezkedni Lipót. Az ifjú vezér kitűnő katona, nagyszerű szónok és csodálatos
diplomata tehetség volt, simulandi milus artifex, a képmutatás csodálatos művésze, ahogy írták
róla. A kikényszerített fegyverszünetek alatt mindig több és több eredményt csikart ki lerongyolt
és kiéhezett felkelőinek, főképpen jó téli szállásokat, új tarolatlan területeket, két, majd három
vármegyét. Barátja, a török ünnepelte, segítette hódításaiban, királlyá akarta emelni, és neki
szánta Erdélyt, annyira, hogy erre Erdély lett császárpárti. Tekintélye nagyot ugrott, amikor
férjhez ment hozzá I. Rákóczi Ferenc özvegye, a katolikus Zrínyi Ilona. (Így lett Thököly
mostohaapja II. Rákóczi Ferencnek.) A kurucok nagyon előretörtek, elfoglalták Kassát, török
segítséggel lerombolták Füleket (ekkor esett rabságba az említett Koháry), és mialatt a felkelők
folyton békével és barátsággal hitegették Bécset, a füleki mezőn Ibrahim Szerdár Magyarország
királyává kiáltotta ki Thökölyt. Az ifjú vezér azonban csak a hagyományos fejedelmi címet
fogadta el, és Kara Musztafával már Bécs alatt meg a morva határon járt. Magát Bécset nem
ostromolhatta, mint keresztény, a pogánnyal együtt. Ekkor következett el az iszlám hirtelen
összeomlása, a meglepetésszerű világpolitikai fordulat, amely örökre megbuktatta a törökpárti
hazafiak külpolitikáját. A felső-magyarországi urak, főleg persze a katolikusok, sietve, sőt
lelkesen pártoltak a királyhoz, aki végre reményteljesen nekiláthatott az ország
fölszabadításának. Thököly fogyatkozó serege északkelet felé hátrált, várai sorra hullottak;
Zrínyi Ilona három éven át hősiesen védte Munkácsot Carafával szemben, de már-már hazaáruló
számba menő hősi férje 1685-ben egészen átszorult a török területre, ahol szintén gyanúba
fogták, hogy talán mégiscsak a császáriakkal tart. Ahmed váradi pasa meghívta fekete levesre,
aztán vasra verve szekereztette Belgrádba. A szultán ott már észre tért, és szabadon engedte,
Ahmednek pedig selyemzsinórt küldött; ekkor azonban már elesett Kassa is, majd elesett –
felszabadult – Budavára, elesett – felszabadult – Belgrád: felszabadult az egész Magyarország, s
az igaz magyar hazafi, a magyar fejedelem, a nagyszerű kuruckirály ott ült Nikápolyban, hosszú
emigránsszakállt növesztve, és nem tudva, hogy örüljön-e vagy sírjon, amiért hazája végre
lerázta a százötven éves török igát. Négy évig török főtiszt volt. 1690-ben meghalt Apafi. Erre a
szultán Thökölynek adta Erdélyt, amelyet Teleki kancellárral együtt már német hadak védtek.
Újabb fejezete a tragédiának: a kuruc király húszezer török-tatár, oláh és kuruc élén megindult a
hazája ellen. A hazája ellen? Ő úgy érezte, hogy a hazájáért. Győzött. Teleki, aki nevelte,
elesett. Az elfogott császári tábornokokért cserébe később visszakapta a feleségét, akit a
munkácsi kapituláció után a két kis Rákóczival együtt Bécsbe internáltak. Lipót ekkor kibékült
volna az új erdélyi magyar fejedelemmel, de azt kívánta, hogy Thököly is forduljon vele együtt a
török ellen. A követelést teljesíteni lehetetlen volt. Bádeni Lajos erre egykettőre kiverte
Erdélyből a „pünkösdi királyt”. Annyi haszna viszont mégis megvolt a balsikerű felkelésnek,
hogy Lipót kénytelen volt kiadni az 1691-es diplomát, amely sokáig alapja maradt az erdélyi
alkotmánynak. Tulajdonképpen ugyanezt érte el a későbbi Rákóczi-felkelés is: bukásában is
megtörte a császári abszolutizmus további merev érvényesülését.
A kor ellentéteinek, a kibogozhatatlan szövevényekbe kényszerítő helyzetnek a
jellemzéséül mondtam el Thököly történetét. A kuruc évtizedek költészetét csak akkor tudjuk
megérteni, ha frissen szemünk előtt állnak az események, amelyekre a líra reagált. A
költeményekben ott visszhangzik minden fordulat. Lelkesedés, kétségbeesés és vád egyformán
megszólal bennük. 1680 körül íródott a Thököly haditanácsa című
hosszú költemény. Sorban felszólalnak Thököly meg a többiek. Közben felzúg a tömeg, a
rettenetes gyűlölet Bécs ellen. Fegyvert követelnek: „Fegyverrel, fegyverrel köll itt bosszút állni,
/ Magyarnak fegyverrel köll veszni vagy nyerni, / Hittel csalattattunk: nem köll ezért hinni! /
Fegyver fog közöttünk igazságot tenni!” Említettem már a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról című költeményt, melyben
„az rongyolt haza” eléjük borul, mert már csak őbennük bízik. A magasztaló hangok mellett
megvan viszont az ellenvers is a pünkösdi király gúnyolására, sőt átkozására: „Hallottad-e hírét
az új királynak, / Istentül elszakadt hazánk fiának? / Ismered-é, elhiszed-é, hogy a pogányság /
Kalazza, mert rád hozta; csak tart prédának. / A királya ellen az ki fegyvert von, / Törökkel-tatárral békességet bont, / Nemzetébül, kereszténybül ártatlan vért ont, / Templomokat,
oltárokat éget, pusztít, ront … / Nem segíté s megverté isten szégyennel, / Futva szalad, alig
marad török ebekkel. / Elszaladt az török; valahol leli, / Német, lengyel, pallosheggyel magyar
is öli, / Somfa pálca, akasztófa már fejét fűzi.” A vers vége a leghátborzongatóbb kitörés:
„Törökkel bélelt, te, nyúzó, fosztó, / Pártütő, prédáló, lator kóborló, / Országrontó és vérontó,
békességrontó: / Te, Thököly, papherélő, hazánkpusztító!” Felzaklatnak ezek a kevéssé ismert,
de nem elhallgatni való, gyötrelmes magyar versek, s persze hogy kedvesek nekünk az akár
borongós hangulatú bujdosó énekek is. A harcok már elcsendesedtek. „Most jöttem Erdélyből,
Erdély országbul”, sóhajt Thököly szegénylegénye, s indul szomorúan nagy Törökországba a
vezér után. Leggyönyörűbb közöttük az „Egy bujdosó szegénylegény, / Idegen földön jövevény”
kezdetű. Szívbemarkoló, halálfinom líra! Az a Gondviselő édesatyám és a Bujdosik, bujdosik szegény árva legény is. Az előbbiben éjjel
„szegény madarak módjára” „fészket rak” az ágakra a menekülő vitéz, emebben meg így beszél:
„Csak az isten tudja, hol lesz maradásom, / Az idegen földön hol leszen romlásom, / Vagy piros
véremnek hol lesz kiontása, / Az gyarló testemnek csontja kihullása…” Ekkor lett megint
nagyon aktuális és kapott új változatot a Balassi-féle Őszi harmat után.
A bujdosók keserűsége mellett aztán megszólal az elbetyárosodott otthonmaradtak és a
kesergő parasztok lírája is. A Mit búsulsz kenyeres? vagy más címen Buga Jakab éneke még humorizál is a nyomorúság leírása után: „…
mint élhetek: élek, / Kivetem hasamat az szép verőfénynek, / Csak úgy dohányozok – az midőn
éhezek, / Igy én is másokkal szépen eltengődök.” Aztán jelentkezik a hajdúk, kisnemesek és
pórok kitörése a magyar földesurak önzése, jóléte, cifrálkodása ellen, az ezüst helyett kapott
rossz pénz ellen. „A németet immár magyar nem szólhatja”, mondják, mert a magyar úr is
rosszul bánik a szegény vitézekkel. A megvénült hadviselt legénynek nehéz tanulni,
mesterséghez fogni, jobbágysorban az adók gyötrik, koldulni szégyell, a „béle” üres, lenézik,
mindenütt csak jövevény, és csak az Úristen vigyáz rá. Megdöbbentő leírásait olvashatjuk az Óh szegény magyarság strófáiban, még nemesek szájából is, az idegen
szoldates koldulásának. A háborúk közben határvillongásokká zsugorodtak; törökellenes
emlékük az Óh gyönyörű tavaszidő. Bent az országban egyre sűrűbben
jelentkeznek megint a „jezsoviták” dúlásait és a „napnyugati sas” körmeit sirató protestáns
jajongások, főleg a dunántúli újabb vallásüldözések idejében.
A gyülemlő, forrongó elkeseredés 1697 nyarán tört ki újból. A Hegyalján a
felszabadító császári katonaság ellen Tokaji Ferenc volt hajdú hadnagy és Szalontai János
köznemes fellázadt, feleskette a népet Thökölyre, elfoglalta Tokaj és Sárospatak várát.
Kegyetlenül és hamar leverték őket. A Tokaji veszedelem című
balladaszerű költemény keservesen átkozza a hirtelen támadt szörnyű vérontás okozóit.
Szalontai Kárpátaljára menekült, Tokajit elfogták, de életét meg tudta menteni a derék Koháry
István. A legtöbb felkelő Törökországba menekült, Thököly vezérhez, akit erre az 1699-i
karlócai béke után az új török-magyar határtól még beljebb parancsolt a rémült szultán és a
diadalmas császár egyezsége. Thököly ekkor szorult Nikápolyba, feleségével, a Heister és Doria
tábornokokért kiváltott hűséges és hősi Zrínyi Ilonával és egyre fogyó udvarával együtt
Konstantinápolyba. 1701-ig ott tengődtek az úgynevezett erdélyi házban, Zrínyi Ilona az
ékszereit el-eladogatta, Thököly bormérési engedélyt kapott, hogy megéljen, mert a napi hatvan
tallér török segély kevés volt az udvartartásra. Elmondom már a végét is a történetnek: osztrák
intrikára még távolabb kellett húzódniok, átmenekültek a tengeren Izmirbe, 1702-ben Thököly
egy szép virágos völgyben, a város határában, villát bérelt, vadászgatott, halászott a pisztrángos
patakban, köszvényét gyógyítgatta. 1703-ban meghalt a felesége (aki 15 évvel idősebb volt,
mint ő). Boldogító hír volt számára, hogy mostohafia, Ferenc kiszabadult a bécsi rabságból.
Szeretett volna átjutni Franciaországba, de azok már kutyába se vették. Neki is volt Mikese:
Komáromi Pál, az temette el Izmirben, az örmény temetőben, egy nagy fa alá, egy hideg forrás
mellé. Hívei hazatértek Magyarországra, mert a Kárpátalján ekkor már újra felzengett a kuruc
tárogató: II. Rákóczi Ferenc folytatta mostohaapja harcát, sikertelen hősi küzdelmét a hosszú
életű Lipót ellen.
Ezzel a harcoknak és a kuruc költészet virágzásának harmadik korszakába lépünk.
Sorra megismétlődnek a Thököly-kor hangulatai, a kétségbeesés, a németgyűlölet, a hetyke
diadalujjongás, a kölcsönös véres gúnyolódás, és végül a vereség után a bujdosók újabb
keserűsége. Ragyogó vagy komor fénybe vonva, sokszor már balladaszerű előadásban, egyes
nevezetesebb fegyvertények leírását kapjuk. A komor és fájdalmas hang a túlnyomó. Ha csak
egyes darabokat olvasunk vagy hallunk, teljesen téves képet kaphatunk a korszak költészetéről,
s főképp a későbbi stilizált kuruc versek közvetítenek hamis lelkiállapotokat a korról. Hogy a
kuruc költészet ebben a harmadik periódusban egyszerre különleges nagyot fejlődött volna, hogy
a színek és érzések hevesebben izzanának, mint előbb, azt a kétségtelenül eredeti emlékek
alapján nem lehet mondani. Ismeretes, hogy Thaly Kálmán, a költő és történetíró, a múlt század
hatvanas-hetvenes éveitől kezdve mily sokat tett a kuruc költészet emlékeinek összegyűjtéséért.
Érdemeit nem kisebbíti Riedl Frigyes szintén közismert tanulmánya, amely mintegy huszonöt
évvel ezelőtt kimutatta, hogy Thaly, a gyűjtő szinte szerelmes elfogultságával és eszményítő-hazafias célzattal saját archaizált balladáit és dalait is eredeti kuruc szerzeményeknek tüntette
fel. Riedl erre vonatkozó esszéje és stílusanalízise szakember számára olyan izgalmas
olvasmány, mint egy detektívregény. Az érveit nem részletezem. Ami az én felfogásomat illeti,
csodálom, hogy utánuk még lehetett ellentmondás, és biztosra veszem, hogy ha jó nyelvérzékű és
irodalmilag kulturált olvasó egyszerre végigolvas száz-százhúsz kuruc kori verset, feltétlenül rá
fog jönni, hogy melyek az Arany-féle tisztult népiesség hatását mutató, gyorsan pergő, sima,
szinte túl sima, modernségüket ódon zománccal leplező sorok, Riedl, aki már 1908-ban az
egyetemen gyanúsnak minősítette előadásaiban a Bujdosó Rákóczi-t,
tudtommal csak tíz Thaly-féle kuruc verset elemzett, épp azokat, amelyek a legszebb,
leghatásosabb népballadáink volnának. A tíz költemény a következő: Esztergom
megvétele, Ocskay László balladája, Rákóczi búcsúja, Bezerédy nótája, Nagy Bercsényi
Miklós, Balogh Ádám nótája, A kölesdi harcról, Német sas ver fészket, Újváriak dicséreti és a Dunántúli bujdosók éneke. Thalynak a versekről
közölt adatai nagyszerű fikciók; e hamisítványok közös tulajdonságainak összevetése és
nyelvérzék alapján, én azt hiszem, hogy még nem egy további kuruc versnél jogos a
kételkedésünk. Ezeknél a verseknél, ha megnézzük az Adalékok adatait,
rendszerint szintén az derül ki, hogy Thaly a feljegyzésüknél csak szájhagyományra hivatkozik,
ami az ő módszere ismeretében alig több a semminél. Kimondhatatlan kár, hogy a kuruc
költészetnek nincs kritikai kiadása, olyan gyűjteménye, amely már kellőképpen ellenőrizte az
anyagot.
A Thaly-féle verseket nem kell levennünk az előadó esték műsoráról, én azonban a
továbbiakban is csak olyan kuruc versekről beszélek, amelyeknek valódiságában nincs okom
kételkedni. Élénken tükröződik a felkelésnek népi forradalomból rendi forradalommá történt
alakulása, a protestáns hangsúly és az idegengyűlölet mellett, a polgárháborús magyar lelki
meghasonlottság. A népies szín sok, a hang egyszerű, sokszor primitív, viszont az igazán népi
tartalom és a népmélyi eredet jellemvonásai aránylag ritkák; ez különben a most megtárgyalt
négy évtized költészetére általában is jellemző. Esze Tamásék, az a pár fegyveres paraszt, aki
Rákóczit 1703 nyarán a ruszin földön fogadta, alig szerepel. Annál több a mitologikus latin
díszítő elem, egyebet is elárulva neves vagy névtelen szerzőjükről, mint ami nekik fontos volt.
Az egyes darabok lépést tartanak az események hullámzásával, a történelmi háttér nélkül tehát
kevésbé érthetők. A kezdettől fogva reménytelen felkelés a teljes erővel tomboló spanyol
örökösödési háború idején, amikor a hatalma teljében álló osztrák császárság az országból
kénytelen volt kivonni a katonáit, tudvalevőleg gyors és nagy kezdeti sikereket ért el, aztán
stagnálni kezdett, belső személyi és pénzügyi zavarok támadtak, az ónodi országgyűlésen már
vér folyt a kuruc urak közt, a hideg-meleg francia támogatás Jenő herceg győzelmei után
mindinkább befagyott, a külföldi cserbenhagyásokat véres belső ellentétek, majd árulások
követték, kétségbeejtően megmutatkozott az idejemúlt rendi hadvezetés csődje, a vitézek és
vezérek egyéni bátorsága csak gerillaharcokban ért el mutatós sikereket, a hosszas
béketárgyalások eredménytelenül zárultak, közben Bécs nyugaton rendezte a dolgait, és Savoyai
Jenő háromfelől koncentrált végső támadása elől a vezérlő fejedelemnek Vereckén át idegenbe
kellett húzódnia, Károlyi Sándor pedig 1711-ben megkötötte a szatmári békét, s az utolsó 12
000 kuruc nyolcévi küzdelem és tenger szenvedés után a nagymajtényi síkon letette a fegyvert.
Thököly történelmi alakját valami vad és szertelen ragyogás övezte. A Rákócziét fájdalmas
nemesség. A katolikus fejedelem, akinek hadait kilenctized részben protestánsok alkották, nem
fogadta el az amnesztiát, Lengyelországba, Danzigba, Angliába, majd Franciaországba emigrált.
Mindenütt csak hitegették. Török földön, Rodostóban halt meg 1735-ben. Titkára, Mikes
Kelemen temette el. Vallásos áhítatú politikai költemény fogadta a megjelenését, gyászének
siratja az első ügyetlen harcok veszteségét, a holdvilági és feketehalmi kuruc „veszedelmet”,
Újvári Tamás nyitrakövesdi kántor viszont az elfogott Ritschan tábornok szájába adott vezeklő
monológgal magasztalja a szomolányi diadalt. Megrázó az 1704-es koroncai harcról szóló újabb
gyászének: Miszlai András írta le benne, hogyan tizedelte meg Heister tábornok Forgách Simon
gyakorlatlan katonáit; „holt tetemek között való életemben szerzém ez éneket”, mondja a
csakugyan holt tetemekkel zsúfolt, rémült és rémületes költeményben. De jó napjai is voltak a
nyalka és dáridókedvelő kurucoknak, s azt hiszem, hogy még a túl hetyke önérzetet és más
nemzetiségek szinte kéjes gúnyolását sem kell a versekben fenntartással fogadnunk, hiszen
megvannak a kárörvendő ellendarabok is, amelyek már igazán nem magasztalásból sorolják fel
a kuruc nemesek pompázatos ruha- és fegyverdíszeit. Kitűnő a „Musztafa, Carafa és az
akasztófa” kezdetű kis dal. Most kellene említenem az egész korszaknak megtévesztő színt adó
nevezetes, hamis balladasorozatot: ezek a legvidámabbak, legdrámaibbak, leghősiesebbek és
leggyűlölködőbbek. Az egyik költő az előbb ünnepelt, utóbb gyalázott Bezerédi szájába adja a
bűnbánat vezeklését a vérpadon. Rossz gondolatokat ébresztenek a szegény kurucok szociális
panaszai az urak ellen, és megint nagyon szépek az újabb bujdosóénekek. Fájdalmukba folyton
belejátszanak a virágénekek szerelmes hangjai. A 17 töredékből összeállított Rákóczi-nóta zárja
le a bujdosósorozatot, illetve Mikes Kelemen még későbbi rodostói éneke: „Lakunk partján a
tengernek, / Töltjük napját életünknek.”
A fegyverzaj és a tárogató elhallgatott, de emlékük még sokáig élt az egykorú
irodalomban. Dálnoki Veres Gerzson székely katona 1722-ben régi krónikás modorban megírta
a harcok történetét, noha „soha is csak rudimentumait is nem tanulta” a versírásnak. Költő volt
már a felkelés idején a külföldről hazaszökött báró Palocsay György kuruc tábornok is.
Tehetségéből a költészetben nem sokra futotta, de a fegyvert csak jóval a szatmári béke után
tette le. Vak Bottyán özvegyét, Forgách Julianna grófnőt vette feleségül, és még késő
öregkorában is verselgetett, szidva az új idő, az új világ dolgait, elégedetlenkedve, ahogy
Gvadányi előfutárjához illik. Mint a békekötés után még sokáig élő költőt, ismét említenem kell
a hős Koháryt, aki 1731-ben, a halálakor százezer forintot, a mai pénzben legalább félmillió
pengőt hagyott a szegény diákoknak. A kurucvilág költészetének stílusa a kései korokra
ösztönzően hatott. Csak megemlítem a Thalyén kívül Endrődi Sándor és Ady nevét.
Pár szót még a rodostói irodalomról. Rákóczi maga nagy könyv- és költőbarát volt,
princeps poetarum, a táborban ládaszámra vitette maga után a könyveket. 1665 után ő adta ki az
első magyar újságot: Mercurius Veridicus ex Hung. I. 1705. Rodostóban írta meg az
emlékiratait franciául. Tollnoka, titkára, Ráday Pál, aki a felkelés kezdetén a Recrudescunt kiáltványt szövegezte a világhoz, imákat és primitív, de belsőséges
zsoltárstílusú verseket írt. További rodostói magyar emigráns író volt Kiss István: 1730-ban
készült el Magyar filozófia című könyve: azt fejtegeti, hogy az
istengondolat mély tengeréhez képest mily sekély tenger a bölcsészet. Kedves, romantikus szín a
rodostói életben Kőszeghy Zsuzsika, leánya annak a Kőszeghy Pálnak, aki Bercsényi titkára
volt, s aki verses trilógiát írt ura három házasságáról. Ennek a bercsényiásznak, amely
kultúrtörténetileg érdekes közléseket tartalmaz a XVII. századbeli magyar főúri életről, lakásról,
vadászatról, étkezésről és divatról, csak a harmadik éneke került elő pár évtizeddel ezelőtt
Varsóban. Ez az ének Bercsényi és Csáky Krisztina házasságát meséli el, Gyöngyösi-utánzat. A
költő Kőszeghy még Magyarországon meghalt. Lányát, Zsuzsikát, Bercsényiék nevelték, és
magukkal vitték a száműzetésbe. Őbelé volt szerelmes Rodostóban a levélíró Mikes, a könnyed
és bensőséges prózaírás mestere, akinek rodostói versét már említettem; Zsuzsi azonban Csáky
Krisztina halála után excellenciás asszony lett: negyedik Bercsényiné. Az urához és
szerelmeséhez egyformán hűséges Mikes Bercsényi halála után ismét reménykedett, de az
özvegy Zsuzsi nem bírta már Rodostót, és Lengyelországba költözött, ahol a Bercsényieknek
valami birtokuk volt. Nyilván ő vitte magával édesapja Bercsényi-eposzának említett énekét.
A nagy vallási és szabadságmozgalmakban kimerült magyarságnak ezután a
költészete is hosszú időre elernyedt. A pihenés és erőgyűjtés korszaka következett ránk. A
XVIII. század második fele aztán már megint gazdag pezsgést mutat, az első megújhodás költői
iskolájának versengését, a század vége pedig meghozza az új magyar költőzsenit, Csokonai
Vitéz Mihályt.
Lezártuk lírai terepszemlénket a XVII. században, sőt a kuruc költészet harmadik
periódusának, a Rákóczi-kornak, majd a rodostóiaknak az irodalmát és a lírai magatartását
vizsgálva már a XVIII. század első évtizedeibe kalandozunk át. Az 1711-es szatmári békével
azonban több zárult Magyarországon, mint egy irodalmi korszak. A történetírók azt mondják,
hogy ekkor ért véget a magyar középkor. Annyi biztos, hogy az új századdal, melyet a
boldogabb nyugaton az ész századának s egyúttal a barokk és rokokó kultúra tetőfokának
minősítenek, minálunk is egészen új dolgokat indított el, olyasmit, ami Mátyás óta nem volt az
országban: jólétet, kulturális fejlődést, világpolgári szellemet, udvari életet. Mint egy óriás
mágnes, úgy vonzott, mint óriás gyémánt, úgy ragyogott és vakított nyugat felől a hatalma
tetőpontján álló Bécs.
A vére vesztett ország, a mai értelemben vett nép, nem érezte a vonzást, nem látta a
ragyogást. Az arisztokraták és a nemesek, akik a hazát jelentették, kivirultak a császári korona
és egy szép királynő, Mária Terézia kegyének sugaraiban, és maguk is utánozták a magasabb
rendű idegen világot. A török dúlás után Magyarországon egymillióra-másfélre fogyott a
lakosság létszáma, maga a félhold már a Balkánra magaslott, sőt Thököly és Rákóczi
könyörtelen ellenfelének, a törökverő Jenő hercegnek katonai zsenialitása átmenetileg régi
hűbérországainkat, Szerbiát és Romániát is Szent István koronája alá kényszerítette. Némi véres
ingadozás után 1739-ben a Duna lett a végleges déli határ, és a dinasztia elkezdte behajtani
országfelszabadító érdemeiért az ellenszolgáltatást. Kezdődött az újjáépítés, az összmonarchia
érdekei szerint. A főurak végleg elvesztették ugyan a fegyveres ellenállás jogát, és a szabad
királyválasztást az örökös királyság rendszere váltotta fel, de az alkotmány, a rendi jogok
összessége nem szenvedett olyan sérelmeket, hogy az urak ne tudtak volna őszintén
megbarátkozni a szabadságharcok után simább kézzel dolgozó osztrák hatalommal. Annál
kevésbé, mert a kihalt dunántúli és Duna-Tisza közi magyar pusztákon, ahová ember kellett a
föld megmívelésére, a hadi szolgálataik jutalmát kérő idegen főtisztekkel, zsoldosokkal és
szállítókkal együtt a katolikus főuraink és régi nemesi családaink ekkor kapták új birtokaikat,
illetve ekkor kapták vissza ősi latifundiumaikat. Ekkor születtek az új óriás feudális
nagybirtokok, ekkor adta a királyi ház a jogot hitbizomány-alapításokra. Sok bajunk, melyet a
nagy földbirtokreform révén oly lázas akarattal és még ma is oly kevés eredménnyel próbál
megszüntetni az ország, még ebből az időből kelteződik. S ebből az időből a nemzetiségi kérdés
szövevényének súlyossága is, mert ekkor történtek a nagyarányú emberpótló német telepítések,
ekkor népesítették be a szerb határőrvidéket a szerb felkelés menekültjeiből. Keleten a román
áradat kezdett a havasokból a kipusztult magyarság helyére a völgyekbe leszivárogni, míg a
zordonabb havasi tájak még mindig vonzó otthonnak látszottak a román fejedelemségek
világából felénk özönlő újabb román népi hullámoknak. Az első román nyelvű nyomtatott
könyvek Erdélyben jelentek meg, még az előző században.
A magyar állami élet regenerálódott, de az új század első felében alig van nyoma az
irodalomban a népi magyarság életének. Ezek az évtizedek igen sivárak, a nagy szellemi
pezsgés, amely az ész századának tudomásulvételét jelenti, csak 1772-ben, a testőrökkel indult
meg. Ahol most időzünk, az a hanyatlás korszaka, a nemzetietlen kor. A latin nyelv és irodalom
virágkorát élte, de a magyar alig-alig lélegzett.
Ijesztő, hogy e korszak költői milyen magányban dolgoztak. Ha az irodalomtörténet
összefoglaló keretében egymás mellett látjuk is őket, ez csak az utólagos muzeális rend. A
valóságban ez a kor lírailag meglehetősen pusztaság volt. Akinek élete a már múltkor említett
főúri költők közül áthúzódott a XVIII. századba, mind későbbi felfedezések a nyilvánosság
számára. Ráday, Orczy egyedül, szinte maguknak dolgoztak. A bájos és ízes Mikes Kelemen negyven évig írta a messze Törökországban édes
nénjének szóló leveleit az íróasztalának. Az itthoniaknak éppúgy nem volt publikuma, mint
őneki. Valódi közönsége csak a papi műfajoknak volt: a gyülekezetek. Az irodalmi művek
legnagyobb része kiadatlan maradt, sok még ma is az. Más kiadványok pedig elkéstek, mint pl.
Faludi Ferenc Téli éjtszakái: amikor a Révai a század vége felé kiadta
ezt a remek magyar prózakötetet, már nem tehette meg a maga természetes nevelő hatását.
Pedig Faludin és Amadén, e sivár korszak két kitűnőségén kívül érdekes munkákra
bukkanunk. Egy-egy kuriózum egyenesen a mai napjainkban támadt fel. Most értesültem pl.
Turóczi-Trostler Józsefről, hogy karácsonyra a gyomai Knernél az ő filológiai feldolgozásában
megjelenik egy XVIII. századi kis népi nyomtatvány, A nyúl éneke. Ez
a vers igen kedvelt vásári ponyvafüzet volt, írni talán már száz évvel előbb megírta, jobban
mondva fordította valaki latinból. (Az irodalmi eredetiség szempontja és igénye ez idő tájt még
mellékes volt.) A nyúl éneke különben nemzetközi vándortéma: az
üldözött, ártatlan, szegény ember panaszkodik a remegő kis állat álarcában a vadász és a sorban
felvonuló többi kártékony hatalmasság ellen. Természetes, hogy megvan az ellenképe is, A farkas éneke. Aztán itt van – én is csak olvastam róla – egy Florinda című könyv, 1766-ból: eposzszerűen megverselt földrajz, Spanyol-, és
Franciaország földjéről, városairól. Meglepett a hozzáférhetetlen egykorú írások közt
Szartoriusz János protestáns prédikátor kéziratos versgyűjteménye is, melynek Lelkióra a címe. Csak annyit tudok róla, hogy mindenféle fordított és eredeti
vallásos versekből ollózták össze. A címe megmagyaráz valamit, amit eddig nem értettem.
Tudjuk, hogy Rilkének, a mintegy tíz évvel ezelőtt meghalt világhírű német költőnek
legnevezetesebb verskötetének Das Stundenbuch a címe. A könyv maga
gótikus hangulatú istenes és halállíra. Modern ember nem érthette, miért Stundenbuch, Órák könyve a cím. Nemrég aztán láttam egy régi kis német
népkönyv mai fakszimile kiadását – az újabb német könyvkiadás tömegével önti piacra a régi
népi emlékeket: –, és annak is Stundenbuch volt a címe, a füzetke maga
pedig imádságos naptár. Rilke szerzetesi hangulatú kötete tehát szerkesztésében egy középkori
formára mutat vissza. Naptár – mulandóság – a Stundenbuch – Lelki óra: ugye látják a szálat, amely kölcsönösen egybefűzi Szartoriusz magyar vallásos
versgyűjteményét akár a modern Rilkével is.
A múltat járva lépten-nyomon felfedez az ember valamit, amit talán már felfedeztek
ugyan, de csak egy adat, egy elmerült és már szintén felfedezésre váró cikk vagy szakdolgozat
erejéig. Mialatt mostanában én is a szokottnál szorgalmasabban olvasgattam a múltban, éreztem,
hogyan nő az érdeklődésem és a türelmem a régi dolgokkal szemben. Ami nem fontos, mint
irodalom, fontos vagy érdekes lehet, mint dokumentum. És ha csak egy kis szeretettel ássuk ezt a
kétszáz évvel ezelőtti magyar idősivatagot, bizonyára közel fog férkőzni szívünkhöz annak a
Bod Péternek az emléke, aki ekkortájt már szintén ásni kezdte a feledés még mélyebb, még
távolibb rétegeiből a magyar irodalmi múltat. Ez a nehézkes stílusú református pap és történetíró
irodalmunk első agitátora, úgy élhetett, mint a Hortobágy poétája Ady versében: ifjú korában
Erdélyben nyaranta Bethlen Kata támogatta, egyetemet végzett Hollandiában, aztán itthon
lelkészkedett és tudóskodott: közel hatszáz magyar írót ásott elő műveik címével együtt
lexikonszerű munkájában, a Magyar Athénás-ban, az első magyar
irodalomtörténetben. Hányról beszéltünk mi a hatszáz közül? A múltat igazán megismerni
lehetetlenség. S ha már a felfedezéseknél tartunk, felfedezte végre-valahára ez a kor a külföldön
már száz éve ismert nyolc finn-magyar nyelvrokonságot: Sajnovics Jánosnak, a Norvégiát
megjárt jezsuita csillagásznak az érdeme ez az igazán lírai hevű nyelvészeti cselekedet.
Lelkendező magasztalás és dühös tiltakozások gyalázata fogadta. Megemlítem még, hogy az
első magyar nyelvű matematikakönyvet szintén ebben a korban írták: Maróthy György
debreceni professzor műve az újítás, a címe pedig: Számvetésnek mestersége. Most azonban térjünk át sietve a költőkre.
Faludi Ferenc, ez a rengetegféle egyházi hivatalt viselő, derék jezsuita páter és tanár,
aki többek közt magyar gyóntató volt Rómában, és német hitszónok a budai vízivárosi
templomban, versben és prózában elsőrangú tehetség. Köznemességünk latinul beszélt,
arisztokráciánk németül, a magyar nyelvet igen sok jó hazafi is halálosan elmaradottnak,
megmenthetetlennek ítélte. Faludi mégis olyan magyar prózát írt, amilyet talán még Pázmány
sem, és olyan magyaros ritmusú verseket, amilyet – a ritmus tisztaságáról beszélek – Balassi
sem. Az európai népköltészet propagálását még nem indította Herder, és Faludi már
szorgalmasan járogatott „a köznép és tseléd közé”, „Tsak avégett, hogy őket szabadabb beszédre
bátorítván, igazabban kitanulhassa a tulajdonabb magyar szóejtéseket.” Nevezetes tette, hogy
lefordította többek közt Gracián Baltasar spanyol életbölcs aforizmáit, akit sokkal később
Schopenhauer emelt az égig Németországban. Ez a Gracián szintén jezsuita volt, az „Estilo
culto” művésze, szikrázó ész, kegyetlen veséző, vitriolos, elegáns és immorális moralista,
könyve diplomaták kalauza lehetne. Faludi messze megelőzte a korát: olyan munkát tolmácsolt,
amelynek levegője, témái, problémái és erkölcskritikája a mi szimplább társadalmi életünkben
még egyszerűen nem voltak aktuálisak. „Amit írtam,” mondja, „avégre írtam, hogy nyelvünk is
terjedjen s hírét is adjam, mibe, miként fárasztják ezeket a külső nemzettségek”. Nehéz munka
volt ez a Gracián-fordítás, de bírta. Teljesen magyarosan, tősgyökeresen, ízesen, festőien írt, új
szókat és fordulatokat alkotott (újság, ellenfél, figyelem: mind az ő szavai!), Pázmány egy-egy
veszendő szép magyar szavát megint népszerűvé tette, a nép szavait viszont a műveltek közé
vitte. Vagy legalábbis ezt akarta tenni. Idézek jellemzésül pár sort a Téli éjtszakák-ból, amely csak 1787-ben, elkésve látott napvilágot. Kazimir és Iréne szökéséről,
hajójáról van szó. „Ki vala terítve fölöttek az égnek csillagos serege, szarvára fogyott a hold, de
mégis azon tiszta képét szépen mutigatta a tengerben. A napkeleti szél hamarosan kísérte a
hajót…” így kezdődik. Ugye szép? Ilyen simán, plasztikusan eddig még nem írtak. Külön
figyelmükbe ajánlom azt a rendkívül tömör kifejezést, hogy „szarvára fogyott a hold”. Tiszta
vers, prózában! Éjfélkor aztán kitört a vihar. „Az ég tüzes villámlásokkal gyulladozott”, a szél a
hajót „hol a haboknak tornyos tetején hordozta, hol megint iszonyú mélységekre lecsapta”, és
minden erejével „túrta a felforrott tengert”. A „zörgölődő ég” aztán lecsendesedik, és „úgy
megállott a tenger, mint a sima márvány és pirulni kezdett a hajnal”. Ami a költeményeit illeti,
Faludi idegen strófamintákat honosított meg, azonban a ritmushoz és a magyar hangsúlyhoz
olyan érzéke volt, mint Csokonaiig senkinek. A derűs, szélcsöndes öregkor okosságát, szatíráját
s a népdalok tiszta természetességét találjuk (néhol egyenesen a durvaságig népies) verseiben,
már közel volt az az idő, amikor „ha gáláns púderfelhőn át, de már mégis a nép felé kezdett
kacsingatni a rokokó világ”. A feszülethez írt versét – Szüzek, ifjak, sírjatok – mindenki ismeri; azt is, hogy: Fortuna szekerén ügyesen ülj és a Tarka madarat is: ezt az utóbbit Dugonics oly ős-tősgyökeres magyar versnek találta, hogy nevezetes regényében egyenesen elénekeltette a
honfoglaló Árpád fejedelem állítólagos lányával, Etelkával. Idézem az Útravaló első és utolsó szakaszát: „Ne marasszuk, elmehet, / Amint tetszik, úgy vehet / A
faképtől végbúcsút / Előtte az országút! … A forgószél kergesse, / Záporeső veresse: / Igen
finom ember, volt – / Jó hogy tőlünk elpatkolt”. Nagyon, nagyon sokáig nem látjuk párját ennek
a nyelvi fejlettségnek, ennek a tiszta ritmusnak.
Másik jelentős költője a XVIII. század első felének, br. Amade László. Igazi barokk
gavallér, dáridózó, pörösködő huszártiszt, öreg korára csöndes, beteges, bölcs udvari kamarás.
Egész életében irtózatosan küszködött a hitelezőkkel, a pénzzel. Ilyen természetű bajait versbe
foglalni akkor még lehetetlen lett volna; megelégedett egy másik újítással: a házasélet
civakodásainak költői megpendítésével. Két szerencsétlen házassága volt, és rengeteg szerelme.
Bomlott a nőkért, azok meg érte. A jezsuita nevelésű, istenfélő, gyöngéd, de amellett indulatos és
kártyás és pompakedvelő aranyifjú, aki mellesleg filozófiai doktor is volt, dalaiban
tulajdonképpen a lírai impresszionizmus első magyar képviselője. Könnyed, virtuóz dalait csak
hatvan évvel a halála után nyomtatták ki, kéziratos irodalma tehát igen kis hatást tehetett az
élete folyamán. Pedig úttörő volt az énekelt műdal történetében. Még a legújabb esztendőkben is
folyton fedeztek fel tőle kiadatlan költeményeket, régi családi könyvtárakban, most már
körülbelül kétszáz versét ismerjük. Minden kézikönyvben olvashatjuk híres katonadalát: „Az
szép fényes katonának / Arany, gyöngy élete”. Ezt a versét Arany János zenésítette meg. Ritka
véletlen, ha Amade nem a szerelemről ír. Ő a legszerelmesebb magyar költő. Az olasz és osztrák
barokk dalzene hatott rá. Balassi formáit fejlesztette tovább és cifrázta tele belső rímekkel,
táncoló, rövid sorokkal, kissé retorikus stílusban. Tudatos népiességről nála sem beszélhetünk,
de nagyon dalszerű. Akiket a versfőiben megnevez, Borcsa, Éva, Krisztina, Jozefa, Zsófia,
Mária, Tereska, Ilona, több különböző Anna, Julika és Pannus: azok mind futó szerelmei voltak,
egyik feleségéről sem írt szerelmes hangon. Magas érzelmi hőfokra hevített, viszont kissé
fantáziátlan, bőbeszédű líra ez. Írt egy verses regényt is, Toldy Ferenc még látta a kéziratát
Kultsár István könyvtárában: az volt a címe, hogy Amade László szerelmei, és a kalandjait írta meg benne „a személy és helynevek pontos előadásával”. Ez a
műve elveszett. De oly sokat írt, hogy így is pontos képünk van róla. Igen gyorsan dolgozott.
Tanúk vannak rá, hogy akárhányszor ebéd közben kért plajbászt, hogy leírja a rögtönzéseit. A
rögtönzéseket „szapora gondolatoknak” nevezte, a komolyabban kidolgozott verseket
„tsinálmányoknak”. Egyik ilyen szerelmes tsinálmányban már benne van a Petőfi-féle Szeptember végén hangulata: „Kérlek, arról emlékezzél, / Kit sirban
téssz s tovább nem él, / S ki még ott sem változik.” Máskor formailag már majdnem Himfyt
zendíti meg, s milyen bensőséges ez a négy sor: „Óh mért nem mondottad, / Hogyha nem
szerettél, / Ha nem szenvedhettél, / Miért kísérgettél?” Említettem, hogy családi
összezördülésekről is írt. Én eddig azt hittem, hogy ez a témakör legeslegújabb líránkban
jelentkezett először. Igaz, hogy Amade a Nőtlen és házas élet-ben
második házassága zavarait siratva, elég óvatosan beszél. „Nagy kereszt a házasság”, sóhajt fel a
végrendeletében. Egyik versében a mézes méhről szól, aki „Rászállt a szivére, de mérgét benne
hagyta”. Más helyt – esetleg komikus célzattal! – így ír: „Azért felesége, hogyha van is kinek, /
jobb lesz, ha eladja aztat valakinek, / Hogyha pedig pénzen nem kellene senkinek, / Ugyis
odadhatja bizvást bárkinek”. Mulatságos véletlen, hogy Amade László beteges és öreg korára
mogorva édesapja, Antal báró, aki fiatalon szintén írt verseket, és akinek aztán egyenesen
rémületes viszonya volt a feleségével, Horváth Simoncsis Rozáliával, a házasság titkainak
kikürtölésében mennyivel túltesz a fián. Pergő nyelvű feleségének írta egyszer az apja, hogy
szökjék haza hozzá, végleg, valami ürüggyel. Ebéd közben a menyecske rögtön össze is veszett
az urával, felugrott, és menten hazament édesapja barátjával, a levélhozóval. Az öreg Amade
báró ilyen szokatlan realizmussal festi az említett családi jelenetet: „Nem köll az ebéded, ily
szókra fakadtál, / Ételt, italt, ruhát ad: olyra akadtál, / Fogják a lovakat gyorsan! – kiáltottál /
Együtt pártosoddal tőlem elszakadtál”. Egész jó drámaian eleven vers. A fiatalabb Amade
később szintén kutyarossz viszonyba került dúsgazdag és bigott édesanyjával, aki késő
vénségében zseniális bosszútehetséggel forgatta ki végrendeletében örökségéből az Amadékat.
Családi perpatvaraiktól csak úgy zengett a Csallóköz és a környéke, ahol az Amadék fészke
volt, s ahol pihennek e régi családi villongás hősei.
Amadéval kimerült a XVIII. század első hét évtizedének, a nemzetietlen kornak a
költészete, s ami most következik, az olyan gazdag és zsúfolt időszak, hogy szinte lehetetlen
áttekinteni. Ez a kor az első irodalmi felújulás korszaka. Az úttörőké, és nem a zseniké. Mégis
milyen más, mint a század eddigi hét első tizede volt. Eddig a XVIII. századból tulajdonképpen
csak két költőről beszéltem. Nemigen lett volna több! S milyen kevés, két rendes költő hatvan-hetven esztendő alatt! Hozzá még olyan költő, aki egymásról sem tudott, és akik csak később
jutottak közönséghez. Manapság legalább húszezer ember ír folytonosan verset
Magyarországon, ennyiből kerül ki a – mondjuk – nemzedékenkint húsz tehetség, akiről
érdemes tudni. Igazán nem a titkos költők és dilettánsok nagy számát nélkülözöm, de
kétségtelenül kell egy bizonyos széles körű érdeklődés és vágy az emberekben ahhoz, hogy
megtörténhessen a művészi alkotók megfelelő szelekciója. E szélesebb magyar kultúrérdeklődés
fölpezsdülése hozta meg az új korszakot.
Éppen ideje volt. Külföldön már meghalt Leibniz, meghalt Newton és Bach, már
megvolt Defoe Robinson-ja, Swift Gulliver-je,
Hume, Doktor Johnson, Lessing, Goethe, Schiller és Mozart műveit s az ossiani költészetet
ünnepli vagy már alkotóik egy részét gyászolja az idő. Lengyelországot felosztották, az Egyesült
Államok fegyvert fog a függetlenségéért Anglia ellen, Galvani elektromos kísérleteit végzi a
békákon, vizet hasít az első gőzhajó, pöfög az első gőzgép, égre emelkedik Montgolfier első
léggömbje, Laplace átszerkeszti az egész világegyetemet, társadalmi téren pedig a katolikus
Voltaire, a rajongó Rousseau, a materialista Diderot és enciklopédista társaik nyomán új eszmék
ragyognak és gyújtogatnak Franciaországban, XVI. Lajost lefejezik, felzendül a Marseillaise, a
nagy francia forradalom megreszketteti a világot. Európa-szerte, világszerte feltámad a népek
szabadságvágya. A francia liberté szónak a szülőhazájában befelé szociális, kifelé pedig
imperialista tartalma volt, illetve lett; külföldön viszont romantikus, szociális és nemzeti telítést
kapott. Nálunk az új írók egész sorát juttatta börtönbe a forradalmi rokonszenve, a század végén
pedig Olaszországban és Egyiptomban már Napóleon csatázik. A magyar nemzeti ellenállás már
akkor erőre kapott, amikor a Mária Terézia alatt tapasztalt lassú, sima és asszonyian
diplomatikus elnémetesítést a zseniális és elfogult II. József erőszakos, bár önmagukban véve
nagyrészt kitűnő reformjai követték. A német nyelv hivatalossá tétele lassankint aztán a latint is
megutáltatta Magyarországon, és az olyan akciók, amilyen pl. a magyar ruha propagandája a
XVIII. század végén, nemcsak a nemzet maradiságából, hanem az önállóság vágyából is eredtek.
A legjobb magyarokban nem zárta ki egymást a haladás és a hazafiasság, gr. Fekete János, a
tábornok-költő, lelkes voltaire-iánus és magyar izgató tudott lenni II. Lipót ujjongó
országgyűlésén, s ugyanez az 1790/91-es országgyűlés már csak egy régebbi szándékot tett
magáévá, amikor magyar tudós társaság alapítását sürgette. Jellemző az is, hogy eddig egyetlen
újságunk sem volt, s most alig egy évtized alatt 6-8 újság és folyóirat indult meg, és ha maga az
Akadémia nem tudott is megszületni, egymás után alakultak a magyar nyelvművelő társaságok.
Az első Sopronban.
Az Akadémia megteremtésének jámbor szándéka eredetileg a testőr Bessenyei György
már jóval régebbi álma volt. Az ő fellépésétől, 1772-től szokás számítani a század második felét,
az irodalmi megújhodást. Egyszerre, mint a tavaszi rétet a virág, öntötte el az országot az
irodalom. Költők serege rajzott elő, írói csoportok, szövetségek, esztétikailag zárt iskolák
alakultak, hogy versengést támasszanak a műveikkel, elméleti tisztázást a vitákkal. Ezek az írók
fedezték fel közvetlen elődeiket, tehát Faludiékat, de kívülök azokat is, akik eddig egészen szűk
körben sem hatottak, az egészen elsikkadt, de még élő öregeket, gr. Ráday Gedeont és br. Orczy
Lőrincet. Lehetetlen szó nélkül elmennünk a megújhodás e két előfutárja mellett. Ráday, az
országos hírű műgyűjtő, költő és diplomata, apjától, attól a Ráday Páltól örökölte a tehetségét,
akiről már említettem, hogy Rákóczi diplomatája és pennája, a Recrudescunt kiáltvány szerzője, zsoltárhangú, bensőséges, vallásos énekek írója volt. Én már az
apjánál, Pálnál éreztem a költői forma bizonyos finomodásának, a jövő magyar rímtechnikának
apró előjeleit; fia, Gedeon, egyenesen megteremtője lett az ún. Ráday-versnek, a rím és az
időmérték első összekapcsolója. Ráday, mint sokkal később, közvetlenül a világháború előtt
Tóth Árpád, hőskölteményt kezdett írni a honfoglaló Árpádról, éspedig francia alexandrinokban.
Olyan kezdeményezés ez tartalmi szempontból, amelyet Dugonics Etelká-ja rögtön folytat prózában, s amelynek a Zalán futása lesz
költőileg a betetőzése. A Zrínyiász-t is meg akarta menteni Ráday
Gedeon: úgy hitte, hogy hexameterre átírva népszerűbb lesz a zord mű. Érdekes közbevetőleg
megemlíteni, hogy ugyanabban a korban a tábornok-költők mellett egy szegény őrmester-költő,
külföldi színművek és elbeszélések fordítója, prózai „hadiregényt” írt a Szigeti
veszedelem-ből. Ráday hátrahagyott verseit elégette a fia: nyilván szégyellte még
mindig, hogy grófi apja tollat fogott. A másik előfutár, Orczy a hétéves háború hőse, Mária
Terézia tábornoka, később abaúji főispán, „álgyuk zengése közt” kezdett írni, és megható, hogy
milyen szeretettel fogadták a Bessenyei-kör tagjai. A gőzhajótól s minden újkori találmánytól
még irtózó, az egyszerű falusi életmódot magasztaló öregúrnak ők adták ki először néhány
versét. Orczy hagyott fel nálunk először a négyes rímű alexandrin sorral. Egyike legbájosabb
filozofálgató költőinknek: örök dicsősége az a nagy vers, melynek A szegény
paraszt néphez intézett beszéd a címe: még ma is megszívlelhetnék egyes
törvényhozóink! S hogy a realizmushoz milyen érzéke volt, mutatja a bugaci csárdáról írt
költeménye, amely máig megőrizte természetes frissességét.
Maguk a testőrírók, akik az új korszakot megnyitják, s akiknek nyomában egyszerre
felsarjad a többi költői iskola, első vezérükkel, Bessenyei Györggyel együtt éltek, tanultak és
katonáskodtak Bécsben, a királynő gárdájában, ahová 1760-tól kezdve a magyar nemes ifjak
legjobbjait gyűjtötték. Húsz évig, 1792-ig dolgoztak, ők az ún. franciás iskola. Tévedés volna
abból vetíteni vissza rájuk valami fényt, amit manapság tartunk francia szellemnek. Bessenyeiék
csak azért voltak franciások, mert abban az időben egész Európában divatját élte a párizsi
műveltség. Mária Terézia idejében a francia színművek külteleki bretlire szorították a német
színházat: s még zsarnokabban franciás volt Nagy Frigyes Berlinje, melynek Versailles-utánzó
kastélyaiban egyenest Voltaire-t látta vendégül ez a törzsökös germán uralkodó. Bessenyeiék –
Báróczi, Barcsay, Ányos Pál, a versesmese-író Péczeli, az iskola későbbi vezére, s vegyük még
hozzájuk az öreg Orczyt – igazi költői jellegzetessége csak egy bizonyos neoklasszicista szellem és
a haladó gondolkodás a formailag nehézkes általános magyarosság keretén belül. Ez a Corneille-Racine-hatás nyomán kialakult esztétikai szemlélet inkább csak ösztönző hatásában volt
életteljes. Goethe meg tudta teremteni a sajátos német-görög klasszicizmust: Bessenyeiék közt
ilyen goethei eredmény teremtésére nem volt kellő tehetségű író, és mentségük, hogy akkor
tulajdonképpen még hiányzottak is ehhez a magyar költészetben a formai és nyelvi előfeltételek.
A korán elhallgatott, de óriási munkásságú filozófus és verses drámaíró Bessenyei mindenesetre
európaibb és magyarabb kultúrát akart, társaival együtt irodalmunk legmeghatóbb alakjai közé
tartozik. Az angol Pope nyomán írt tankölteményében, Az ember próbájában, Csokonai nagy filozofikus költeménye előfutárját kell látnunk; politikai
államregényét, a Tariménes utazásá-t, diákok adták ki pár évvel
ezelőtt. (Hadd hívjam fel itt a figyelmüket arra az okos és nemes divatra, amely mostanában oly
erősen hódít középiskoláinkban: néhány lelkes modern irodalmi tanár vezetésével a VII-es és
VIII-os diákok saját pénzükből versengve adnak ki a „Régiségek-ritkaságok” és más
sorozatokban régi kéziratos magyar irodalmi műveket.) A Martinovics-féle összeesküvés és
Péczeli halála után ez a sokat fordító franciás iskola megszűnt, a párizsi dolgokat növekvő
gyanakvás fogadta, sőt a századfordulón az új írók legjobbjainak nagy része már kifejezetten
franciaellenes. Bessenyein kívül igaz örömömet tudtam lelni Barcsay Ábrahám lendületes,
közvetlen verseiben, a halavány holdnál panaszkodó és huszonhét éves korában már meghalt
Ányos Pál pasztellszerűen színezett ábrándos hangulataiban, melyekben a későbbi romantika és
szentimentalizmus is felcsillan már. Helyenkint még gr. Teleki László esetlen erőteljessége is
megfogja az embert.
Sokkal jobb költőink tartoznak az ógörög és főleg a latin költészet és esztétika magyar
híveinek csoportjába. Ezek a „deákos” költők rendkívüli formai fegyelmet s ezzel olyan erőt,
tömörséget vittek időmértékes verseikbe, hogy írásaik egy-egy részlete eredetiség nélkül való
remekmű. Többnyire kitűnő elméleti írók is voltak, maguk közt és a többi iskola felfogásaival
rengeteget vitáztak, iskolájuk egész 1820-ig hatott. Baróti Szabó Dávid, a Háromszékből jött
jezsuita, az Aeneis fordítója, a leghazafiasabb ódai magyar hangot üti
meg aszklepiádeszi, sapphói strófáiban, hexametereiben: a 2500 éves nagyszerű minták még jó
epigrammok írására is kihegyezik a tehetségét. A deákos Baróti Szabó még Milton Elveszett Paradicsom-át is hexameterekben kezdte fordítani. Kár, hogy a latin
formaművészettel együtt a latin szórendi furcsaságokat is azonmód átültette a magyar versíró
gyakorlatába, s olyan nyakatekert érthetetlenségeket is leírt, mint: „Estefelé leveled második éri
kezem” vagy mint ez: „Bűn minden kárát mondani tudja ki meg?” Társa, Révai Miklós, Faludi
és mások felfedezője és kiadója, a népköltészet egyik első lelkes és sikertelen propagátora, igen
szép nyelven ír, és engem nemegyszer valósággal elbűvölt. Hogy a tartalom is szép legyen, egy
Tibullus-fordításából idézek: a háborút szidja, ekképpen: „Amig bükkfa pohár mértékletes
asztalon állt. / A bosszús harcnak senki se nyögte baját; / Még nem rémültek nagy kőszálakra
felépült / Várakon, a sáncnak senki se tudta nevét; / Óh! az időt inkább élném! nem gyötrene
félénk / Szivdobogás, hallván trombita durva szavát. / Most már harcba megyek! s valahol már
gyenge nyakamnak / Kardját ellenség vad katonája feni.” Eredeti versei rímesek, rokokósak,
népdalszerűek. Igen nevezetes az a felhívás, melyet a népdalgyűjtés ügyében Ráth Mátyás
hírlapjában az országhoz intézett. A hazafias Kőszeghi Rájnis Józsefet már inkább csak a nagy
elméleti tudás és formakezelés teszi nagy költővé. Nagy dicsősége ellenben a deákos iskolának
Virág Benedek pálos szerzetes. A szent öregnek, akinek hamvait pár hete vitték át a tabáni
temetőből a gellérthegyi sziklakápolnába, ekkortájt még csak egyes külön nyomtatott lapokról
ismerte verseit a közönség. Még nagyobb hatást tett a század utolsó évében megjelent Poétai munkái-val. Virág Horatius fordítója, már majdnem Berzsenyi!
„Hiába tapsolsz, rettenetes Halál” – érzik e sor élő fenségét? „Fegyverre Párizs népe!” kiált
megint. „A vad szabadság versenyes angyala”: „De változások közt forog, ami van, / csak a
teremtő szüntelen egy s az ő Törvénye: állandót kívüle / Más hatalom nem ad a világnak.” Igen,
ez a hang néha már eléri a legjobb Berzsenyi Dánielt, aki a jövő században fő dicsősége lesz a
latin költőcsoportnak.
Mint láttuk, magyarosak voltak a XVIII. századi fellendülés franciás költői,
magyarosak a deákos tagjai. Mi mások lehettek tehát annak a harmadik iskolának a költői,
amelyet egyenesen magyarosnak nevezünk? Vezérük a regényíró Dugonics András, piarista
tanár, egyenesen ősmagyar versekkel spékelte meg külföldi regénysablonok mintáját követő Etelká-ját: Faludi Ferenc említett verseivel! Az ő mitológiai tárgyi
költeményeinél fontosabbak Pálóczi Horváth Ádám versei, nem annyira a Hunyadiakról
elkezdett, kissé esetlen eposza, a Hunniász, mint inkább a friss, népies zenéjű dalai. Ő jött rá
először, hogy magyar versben nem szabad az értelmet az egyik sorból a másikba átvinni, áttörni
a másikba. (Dayka Gábor ugyanakkor viszont arra jött rá, hogy mégis át szabad vinni.) Az igen
sokoldalú Pálóczi Horváth legnevezetesebb munkája az Ó és új, mintegy ötödfélszáz
énekek, ki magam tsinálmánya, ki másé. A kötetnek a fele volt a maga
tsinálmánya: többet ér azonban a másik fele: sok régi népies és hazafias költemény feljegyzése.
A Dugonics-féle primitív, tradicionalista magyaros iskola műveltségben és formában nagyon
elmaradt még a saját kora mögött is, de tárgyi szempontból helyes irányú érdeklődést indított el:
folyton nemesedő és gazdagodó vonal vezet tőlük egészen Arany Jánosig. A sokkal fejlettebb
többi iskola irodalma ebben a korban tulajdonképpen nem kellett a nagyközönségnek, a
magyarosok ügyefogyott írásaira azonban megdobbantak a szívek, tüzet fogott a nemzeti hiúság.
Volt bennük valami mélyebb igazság. Hozzájuk tartozott az epikus Gvadányi József gr., a
huszár generális, a Pestre utazó falusi jegyző meg a Rontó Pál írója, akinek a színpadra is
felkerült kedves és mulatságos Peleskei nótárius-át megint láthattuk
újra a Nemzetiben.
A századvégi erjedés írói eszmei csoportjai az említett három iskolával még nem
záródtak le. Idegenszerű és talán mégis legfontosabb kovász lett a németes iskola, vagyis a
nyelvújítók, az akkori nyugatosok csoportja, Kazinczy és köre; az ő munkásságuk azonban csak a XIX. század elején érik ki igazán. Ötödik iskolának ott voltak még az ún. válogatósok vagy
ingadozók is: Verseghy Ferenc, a finom, sejtelmes-modern Dayka Gábor, a forradalmas
Párizzsal fenyegetőző ideges és epés Batsányi János, a linzi temető halottja, és Szentjóbi Szabó
László, aki nem bírta ki Batsányi mellett a kufsteini börtönt. Munkásságukat lehetetlenség
részleteznem. A válogatós elnevezés mindenesetre jogosultalan rájuk, hiszen a másképp
elkönyvelt irányok hívei, hol formában, hol tartalomban szintén folyton átkalandoztak egymás
területére. Természetesen válogatósak voltak a németesek, Kazinczyék is. A választófalak
omladoztak, elmosódtak, hiszen mindegyik iskola bukkant igazságokra, melyek elől a többi sem
zárkózhatott el, s a szellemi élet a maga sokfejű hatásával ekkor még elég gyors
csereforgalomban volt Európában, és szinte küszöbön állt a világirodalom létezésének goethei
tudatosulása. Kicsiben és erjedőben ez a korszak már világirodalmi színtöréseket mutatott a
magyar szellemi glóbuszon. Csak a nagy művek, az igazi nagy alkotások hiányzottak.
Mindezt a lírai pezsgést és forrongást éppoly joggal káosznak is mondhatnók: tisztító
és termékeny káosznak. A sok eszmei súrlódásnak és a sokféle költői gyakorlatnak két irányban
lett üdvös eredménye. Mindkettőre céloztam már. Az egyik: a népi nyelv, a népi
hagyománykincs és a népköltészeti emlékek feltárása, a végeredményben a Petőfi-Arany-féle
magyar klasszikus líra útjának előkészítése. A másik eredmény: bizonyos alapvető nyelvi és
formai kérdések tisztázása és a magyar klasszicizmus lírai eszközeinek gyakorlati megteremtése.
A nagyközönség nem tudja elképzelni, mennyi időt és gyakorlatot kíván a teljes költői
formatudás. Emlékszem, gimnazista koromban magam is mennyit vesződtem a versformákkal.
Úgy néztem rájuk, mint egy rejtvényre, amelyhez nem elég a poétikai tankönyv kulcsa. A
hangsúlyos, vagyis magyaros verselésen könnyű eligazodnunk: a népdalok üteme könnyen
utánozható példákat adott nekem is. Csak szótagszámra kellett figyelni, rímnek pedig elég volt
az utolsó szótag egymaga. Ezek a formák énekelnek, táncolnak, szinte kizökkenni a nehéz
belőlük. „Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára”, vagy: „Hortobágyi pusztán fú a szél”;
vagy: „Kitették a holttestet az udvarra”, ezekben a sorokban a puszta szótagszám dirigálja a
ritmust. Négy-négy, és 4 – 2 – 3 és 4 – 4 – 3: ennyi az egész matematikájuk. Ez a magyarázata
annak is, hogy ún. naturalisták olyan jól boldogulnak a népdalokkal a zongorán. A strófán belül
a sor számtani ritmikai képlete mindig ugyanaz. Ezt, mondom, könnyen megértettem. A
magyaros formák azonban nem illenek minden témához, és nagyon sokáig nem értettem, hogy
miért lüktet olyan jól pl. az a sor, hogy: „Mily had kel a drégeli völgyön elé”, vagy az, hogy:
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Ezek a teljesen természetes, magyaros ritmusok
ugyanis idegenből szerzett ritmus-zsákmányaink: bennük az egyes szótagok rövidsége,
hosszúsága, sorrendje és száma egyszerre fontos. Bennük egész más a rím törvénye is. A
hangsúlyos, vagyis eredeti magyar versben az „elé” szóra pl. nyugodtan rímelhet a „ketté” szó,
míg az időmértékesben ugyanez a rím nemcsak hogy rossz rím lenne, hanem egyenesen a
fordítottja mindannak, ami rím. A nyugat-európai ütem a szótagok különféleképp szétbontható
időértékéből áll, ez benne az állandó, nem a szótagszám. Ahogy a zenében egy egész hangot
feloldhatok két fél hangra, négy negyedre vagy nyolc nyolcadra, és mégis ugyanannak az egy
ütemnek a keretében maradok, éppúgy a nyugatias versütemben is növelhetem a szótagszámot,
ha csökkentem a szótagok időhosszát. Ez alapvető különbség a kétféle verselésben, a két
egymást ütő költői formaelv azonban néha meglepetésszerűen találkozhat és együtt is haladhat a
gyakorlatban. Mindebből rengeteg félreértés és zavar támadhat, ha valaki nem ért a formatitkok
minden részletéhez. Minden mai magyar költőnek tulajdonképpen minden szabályt tudnia kell. S
akárhonnan veszi a tudását, fő segítsége az, hogy gyermekkorától kezdve kitűnő kész példák
seregét látja és hallja. Néhány esztendő alatt ma már megtanulható az egész költői formalizmus,
amelynek titkai közül az imént csak éppen érintettem egy olyat, amelynek megvan a maga zenei
párhuzama; ahogy a Zeneakadémián is megtanítják pár év alatt a zongorázás technikáját,
anélkül hogy a formatudáshoz hozzáadhatnák az alkotó tehetség születési ajándékát. Amíg
azonban a forma elvei és egy-egy kultúrnyelv zenei lehetőségei elméletileg és gyakorlatilag még
nem tisztázódtak, évszázadok telnek el többé-kevésbé csikorgó nyelvi barbárságban, és ebből
még az egyes irodalmak korai zseniális poétái sem tudnak kitörni. Ezért esetlen és nehézkes
Zrínyi, ezért az Balassi Bálint, s ezért lehet sima és gördülékeny egy harmadrangú mai tehetség.
(Igaz, hogyha húszezerre tesszük a titkos és nem titkos költőink számát, tizenkilencezer-kilencszáz a maiak közt is egész életében ott tart, ahol a XVI. és XVII. század, vagy pedig
népdalokat utánoz.) Másrészt azért nagy dolog Sylvester János első jó magyar hexametere, ezért
nagy esemény, hogy Ráday Gedeon nemcsak magyaros, hanem már ún. francia, vagyis jambikus
alexandrinokban is írt. A formaművészetnek, a szerkesztésmódnak és a stílusnak vannak
természetesen megfontolhatatlan, minden törvényen kívül álló komponensei is, ezek teszik szinte
végtelenné a költészetben az egyéni variációk lehetőségét. Mindenesetre rendkívül örvendetes,
hogy a XVIII. század három utolsó évtizedében egyszerre hatféle költői iskola is dolgozott: a
magyar poézis végre minden formai kérdést felvetett bennük, és már csak az összefoglalóra volt
szükség, aki valamennyi meghódított szerszám birtokában mindazt zavartalanul ki tudja majd
fejezni, amit ember érezhet és gondolhat.
Volt egy ilyen költőnk, egy magyaros, olaszos, latinos, németes, franciás, egyszerű és
népies és komplikált nagy tehetség a XVIII. század legvégén. Csokonai Vitéz Mihály.
|