Csokonai-napok Debrecenben

Író vagy, így hát augusztus 15-ére és 16-ára, az Új Idők képviseletében, téged is Debrecenbe szólít a Nyári Egyetem, s a kettős ünnep engedélyezi a leutazást. Úgy látszik, szeretnek, megbecsülnek. Este majd verseket olvasol fel az aulában, viszonzod a vendéglátók szívességét. Látni fogsz hatszáz fiatal magyart.

Egyelőre a tájat látod, az erdőt nézed. Tulajdonképpen csak a helyét a régi, híres, ismerős Nagyerdőnek. Innen, a magasból, a központi egyetem második emeletéről, ahonnan az ablakon át néha akaratlanul ki – és lenézel, különösen szabályos és szép a francia kert, a fehér lépcső, a bokrok nyírt sora, a tó, és azok a szobrok a geometrikus utak mentén. Valamikor, huszonöt évvel ezelőtt, épp ott volt a diáktanyád, egyik titkos és kedves búvóhelyed. A nagy nyárban utat törtél a sűrű bozótba, ágakat vágtál ki, zöld lugasbarlangot építettél a bokrok közé, s forró délutánokon oda jártál ki, ott hűsöltél és olvastál. Milyen boldogan lettél volna egyike a mai hatszáznak! De akkor öten-hatan ha akadtatok, másokat nem érdekelt különösebben se a magyar líra, se Goethe, se Lamartine. Fényért sóvárgó, magányos és kissé zavaros lelkek voltatok; egyszer írtatok Adynak, s a mester nem felelt; és nemcsak hogy irodalmi esthez nem jutottatok Debrecenben, de még ez a gyönyörű fehér palota sem állt. Ahol most a zártkörű ankét tagjai vitáznak körötted baráti együttlétben, a tanácsterem zöld asztalánál, ott a te idődben, abban, amelyet a magad idejének nevezel, még vadon zúgott, igazi vad vagy legalább félvad erdő, s ahol most te magad is beszélsz majd, olyasmit emlegetve, hogy az igazság és a nívó nem hazaárulás, ott, a mai második emelet magasságában, legfeljebb varjúfészkeket ringatott a szél a tölgyek ormán. Úgy érzed magad, mintha egy légvárban ülnél, amely megvalósult. És tovább figyelsz.

A gondolatod azonban minduntalan elcsatangol. Megint a hatszáz fiatal jár eszedben. Még nem láttad őket, s máris magadat keresed, sőt magadat látod köztük. Vendég vagy, és titokban és nagy szeretettel úgy érzed, mintha te hívtad volna ide össze még a rendezőséget is. Nem tudják, nem sejtik ezek a mostani egyetemi tanárok és diákok és városi urak, hogy ki vagy te itt, hogy lelki jogon mennyire házigazda vagy ebben az erdőben és magasságban. De rögtön elmosolyodol, gyerekes csínyek jutnak eszedbe, a simán suhogó, szürkéskék nagy palalemezek, melyeket olyan jól, olyan élvezettel és olyan messzire lehetett hajítani a lenti dombok zöld tengere fölött a szomszéd internátus tetejéről, amikor az első világháború alatt időnkint megálltak az egyetemi építkezések, és te fel-felszöktél a félig kész, csupasz palotákra, a téglatestű, vakolatlan épületek állványzatára. Akkor egyedül vagy majdnem egyedül voltál, s romnak látszott, ami most oly szép és tökéletes. Be kell vallanod, te nem tudtad volna mindezt így megcsinálni. Te csak játszani és tervezni tudsz. Képzelődni.

Most például azt képzeled, hogy előbb-utóbb más világ jön, talán még szebb és jobb is, mint a régi. Ez a hatalmas erdei kultúrtelep súgja álmaidat? Otthon munka és robot és keserű tülekedés vesz körül, örülsz, ha békén hagynak, és nem vársz semmi jót. Itt azonban csodák történnek.

Vagy nem csoda, hogy délben olyan nagyon szeretted volna meglátogatni édesanyádat a szomszédos Szoboszlón, de nem jött vonat, és semmi jármű, amivel kijuthattál volna a fürdővárosba, s amikor már beletörődtél a lemondásba, egyszerre csak, hipp-hopp, előállt egy városi autó: Mehetünk, hová tetszik parancsolni? Bizony csoda volt ez, sok régi kis sebet és fájdalmat megédesített. Jóformán azt se tudod, kinek tartozol köszönettel érte: a kitűnő Hankiss tanár úrnak, a fáradhatatlan nyári egyetemi rendezőségnek, vagy a polgármesternek? Ellenben megint érzed, hogy cselekedetek, közönséges tárgyi dolgok, amilyen ez a kora délutáni autós meglepetés is volt, hogyan alakulnak át örömmé, hálává, s végül valami immateriális szellemi ténnyé, emlékké és erővé.

A legmélyebb és legtermékenyebb hatásokat többnyire a puszta alkalmak teremtik. Íróknak nem irányítást kell adni, hanem megfelelő alkalmakat. Alkalmakat a szó legtágabb és legszabadabb értelmében. Kereteket kell felállítani, lehetőségeket kell teremteni, a többit pedig legcélszerűbb rábízni az egyéni becsületre, a tehetségre és a szerencsére. A kis ankét, amelyen részt veszel – és amely e pillanatban, amikor ezeket a sorokat írod, tulajdonképpen csak ürügy, hogy egyébről beszélj –, alapjában véve szintén csak alkalomadás valamire, aminek jó volna megszületnie. Valamire, aminek a tartalma, az eredménye valószínűleg éppannyira hungarológia lesz, mint amennyire világkultúra, éppannyira élet, amennyire tudomány és irodalom. Az egész szellemi és művészi élet lényegileg szuggerálásokból áll: Ha állam volnék, úgy lennék irodalombarát, hogy sűrűn kitenném alkotó művészeinket kívánatos és tiszta szuggesztióknak. Debrecen egy kicsit most ezt csinálja. Összehozza az írókat egymással, és az ország fiatalságának egy részével.

Honnan gyűltek össze azok a fiatalok, a hatszázak? Ahonnan a te társaid. Mindenünnen. Már a vonatban kollégákkal találkoztál, akiket, Isten tudja, miért, hónapok óta nem láttál. Tehát már ott Debrecen jegyében, Debrecen alkalmából fejtegette Abony táján véletlen szomszédod: Móricz Zsigmond, hogy Voltaire mennyire nem író, és mennyire politikus. Te meglepődtél, hogy ő, éppen ő, túlmegy rajtad a közéleti szándékú irodalom elhárításában, s magadban védeni kezdted azt a vehemens mozgású és hallatlan ragyogású elmét. Ha írnál róla valaha, most már mindenesetre emiatt a megjegyzés miatt is írnál.

Íróknál sohasem lehet tudni, mi válik élményükké, mi mozdítja meg őket. Egy tájkép Ladány előtt, egy anekdota Blahánéról, egy szép nő a fülkében? A fontos csak az, hogy mindig történjék velük valami. Ne sok, ne túl sok, az csak zavar és akadályoz a megformálásban, a kiérlelésben; de ne is túl kevés, mert az tespedés és halál. A szellem mozogni, érintkezni, tapasztalni akar, éhes és kíváncsi. Jót tesz vele és jól jár, aki táplálja, és aztán békén hagyja.

Debrecenbe érkezve a Bikában már egész kis íróköztársaság ebédelt együtt a fehér asztalnál: a szakma ereje fókuszba gyűlt Debrecenben: pécsi és kolozsvári ismerősökre bukkantál, valaki szombathelyi kultúrhíreket hozott, aztán bácskai panasz hallatszott, és pesti tervek és balatoni beszámoló: jó, családias érzés fogott el, akárcsak itt, most, a nagyerdei egyetemen, ahol már mindenki együtt van, aki csak ráért eljönni, és ha még az esti hallgatóságot is ide képzeled, valahogy csakugyan magad körül és az irodalom ügye körül érezheted egy kicsit az országot.

És ez az érzésed lassankint állandósul. Nemzeti szempontból talán ez a legnagyobb haszna és értelme az írói napoknak. Egyrészt eszmék, vágyak, ötletek és kezdeményezések, személyi és tárgyi dolgok áttekintése, baráti csereberéje folyik, minden terhes formalizmus és nagyképűség és pedantéria nélkül, másrészt érintkeztek az élő magyar világgal. Nem lehetünk egyszerre mindenütt, még két helyen sem, állapítod meg magadban a régi tételt, de örvendezve veszed tudomásul, hogy két hely és öt és tíz hely, íme, nagyon könnyen összegyűlhet egy helyen.

S azt is meg kell állapítanod, hogy feltétlenül a központok, egyesülések, a városok életerejére vall, ha időnkint össze tudják hozni a szétesőt, illetve a különállót. Ehhez persze, többek közt, pénz is kell. Mondd csak ki nyugodtan, még egyszer: igen, pénz is kell hozzá! De mihez nem kell pénz? S mi éri meg jobban az áldozatot, s mi igényel kevesebbet belőle, mint a szellem?

Egy ilyen kongresszus természetesen nem alkotás, nem teremtés. De vigyázzunk csak, igazán nem az, semmilyen értelemben nem az? Akkor a kereskedelem sem az. Pedig mennyire más az, hogy például egy narancs Szicíliában van-e a fán, vagy pedig Budapesten egy kirakatban. Az anyagoknak nemcsak a léte fontos; sőt a létük sokszor hollétükkel azonos. A kereskedelem igenis: termel, helyváltoztatást termel; s termeli mindazt, ami ebből a helyváltoztatásból következik.

Egyszerre azt veszed észre, hogy titokban lelkesedni kezdel, és szinte hangosan gondolod: az írókongresszusok ügyét is így kell nézni! Megérik a pénzt! Amikor áldoz rájuk, amikor összehívja őket, igenis alkot és teremt a közösség. Helyváltoztatásokat, együttlétet, ismeretterjesztést, tájékoztatást, öntudatot és emlékeket hoz létre. Alkalmat, igen, alkalmakat mindezekre. Nem lehet közömbös, hogy az országnak ez vagy az a fizikailag ilyen vagy olyan erejű gócpontja tud-e efféle kontaktusokat teremteni a maga otthonában, vagy nem tud, és nem is óhajt. Debrecennek, szalad tovább a gondolatod, egész jelenében erősen, hatalmasan benne él a múltja. Barátaid a tanácskozó asztalnál épp a nagy tömegek és az olcsó, jó irodalom összehozásáról, az utánpótlásról és más szakmai kérdésekről beszélgetnek, s te a háborúra gondolsz, aztán hirtelen a Sesta-kertre, amelyre kilátsz, és a cívisekre, akiket annyit láttál valaha a Piac utcai köpködő-kaszinón. Mi haszna mindebből a cívisnek, a debreceni polgárnak? Nem túlzás ez – tűnődsz magadban, kissé gyávulva és kedvetlenedve –, nem túlbecsülése ez a szakmád fontosságának? Azonban a kétellyel csaknem egyidőben a cívis természete, nyakas hite és büszkesége is eszedbe jut. A konzervatizmusa. S éppen ez az, ami továbbsegít. Már az utca emberével vitázol. Már szinte neki beszélsz, az adófizetőnek, akit tisztelned kell, akit meg kell értened, hiszen magad is az vagy. Vajon mindegy volna a kálvinista Rómának, hogy például van-e, volt-e hite, szelleme? Vajon elcserélné kialakult egyéniségét másokéval? Ha a régiek – magyarázod – nem áldoztak volna a szellemért, Debrecen sok minden lehetne, csak éppen Debrecen nem volna. Rengeteg szellemi találkozó idesűrítése és intézményes itt-tartása kellett ahhoz, hogy ez a város az legyen, ami. A magyar történelem és a reformáció speciálisan debreceninek tartott eseményei utóvégre másutt is megtörténhettek volna; tervek, beszédek, döntések másutt is kigondolhatók, elmondhatók és meghozhatók; embereket, erőket máshol is össze lehetett volna és össze lehet hozni; csakhogy ha mindez elmarad, akkor ma nem Debrecen nevéhez fűződnék sok minden, amit még a cívisnek sincs esze ágában odaadni.

Úgy van, bólintasz a gondolatmenetedre: hogy valami ne akárhol, hanem egy bizonyos helyen kezdődjék és történjék, azért áldozni kell, és érdemes áldozni. Ami magától történik, az rendszertelenül és véletlenül történik. A nagy tradíció már maga vonz és kötelez. Debrecen igenis legyen Helikon. A Nyári Egyetem előbb-utóbb azzá teszi. S ha ez pénzbe kerül, hát csak kerüljön. Nem adták ingyen a múltat, a jövőt sem adják.

Megkönnyebbülve lélegzel fel. Mégiscsak lidércnyomás, hogy folyton gondolni kell a pénzre. És most hirtelen úgy érzed, mintha fölösleges munkát végeztél volna a cívised (és a magad) meggyőzésével. Annak az érdemességét bizonyítottad be, amit Debrecen már úgyis elhatározott: a Nyári Egyetemmel kapcsolatban bizonyos Írói Napok létjogosultságát. Mert mialatt tűnődtél, az előkészítő ankét programszámai tovább morzsolódtak. Néhány általános vonatkozású, időszerű probléma megvitatása után, mialatt te a franciakertté varázsolt régi bozótot és a magasságban himbált varjúfészket kerested emlékeidben, egy helyi gyökerű, de országos fontosságú tervet vázolt fel az íróankét előtt Hankiss professzor és vezérkara.

A város és a Nyári Egyetem ezentúl minden évben Debrecenbe kívánja gyűjteni Magyarország íróit. Átgondolt, jól kiépített program alapján. Ez a mostani találkozó még úgyszólván csak rögtönzött megbeszélés volt. A pénz, a pénz, amelyet, úgy látszik, mások is fontosnak tartanak, a pénz, hallod, együtt van. A konkrét terv végleg visszacsábít a diákkori lombsátrak alól a mába. A megvalósítás arányain, technikáján még bizonyára fúrni-faragni fognak, akik a kivitel anyagi terhét-gondját vállalják, de a Csokonai Napok már biztosan meglesznek. A város, az egyetem, a Nagyerdő adja majd a külső keretet. Szép dolog lesz, mondod magadban: évről évre vendégként összejönnek majd az írók, s matiné és irodalmi est keretében évről évre találkoznak egy egész kis igazi szellemi Magyarországgal. Tapsolsz magadban, örülsz a tervnek, amely már úgyszólván valóság; úgy örülsz neki, mintha nem téged hívnának meg vele, hanem mintha te volnál diák, mintha még mindig a régi diák volnál, aki sohasem jutott hozzá, hogy szemtől szembe láthassa hazája íróit. Debrecen gyönyörű dolgot intézményesít a Csokonai Napokkal. A te városod. Nem enged fényeket kialudni, és új fényeket gyújt.

Valamikor éppoly büszke lesz rájuk, amilyen ma a régiekre.