Magyar költő 1933-ban

Az orvosság az, hogy nem kell megijedni. A baj pedig, amire az orvosságot ajánlom, az, hogy a költők 1933-ban (s egyébként mindig) túlságosan meg vannak győződve a fontosságukról, a közönség viszont (majdnem mindig) túlságosan meg van győződve az ellenkezőről.

Aki úgy gondolkozik, ahogyan a költők nagy része, az rettenetesen téved, és veszélyesen hajlamos arra, hogy ezen a mostani írókongresszuson is újra elsírja mindazt az elégiát, amit már százszor és százszor elsírtak a költők anyagi és szellemi nyomorúságáról. Arról, hogy a világ teljesen mechanizálódik, a lélek munkanélküli sorsra jutott, a politika megöli a gondolat szabadságát, a sport és a könnyű szórakoztatóipar lefoglalja a tömegek maradék érdeklődését, és jövőnket kikerülhetetlenül egyenruhába bújtatja a kollektív rend valamelyik válfaja […]

Mindezek nagyon komoly és érdekes problémák. Én azonban, hölgyeim és uraim, meguntam az elégiákat és a tragikus jóslatokat. A baj már túlságosan nagy, s ezért nem vagyok többé hajlandó vádolni és panaszkodni, hogy valami vesztett dicsőség fájó borzongását érezve, újra meg újra meggyőzzem magamat a fontosságomról, a társadalmi igazságtalanságról, ami velem történt. Éspedig kizárólag azért nem vagyok erre hajlandó, mert sem a vád, sem a panasz nem segít. Ha segítene, akkor az eddig e tárgyban elhangzott rengeteg felszólalás már ledöntötte volna a közönynek és butaságnak csakugyan meglévő falait. A falak azonban állnak; úgy látszik, van erejük hozzá. A mi trombitáinknak pedig a jelek szerint nincs erejük. Ez az, amivel számolni kell.

Annál is inkább, mert ez az egész, sokat siratott költői dicsőség egyszerűen csak gyerekes képzelődés, és sérelmeink legnagyobb része onnan ered, hogy legtöbbünk nem mer, nem tud és részben nem is akar szembenézni a valósággal. Fél, hogy elbukik a valóság területén. S bizonyára joggal fél. Mert az ilyen író oly lelkiállapotban van, mint azok a gyerekek, akik csupa alsóbbrendűségi érzésük miatt nyűgös zsarnokaikká válnak azoknak, akik szeretik őket. A gyerekek a Flucht in die Krankheit¹ segítségével azonban legalább ideig-óráig csakugyan fölébe kerekednek a náluk különbeknek, erősebbeknek, míg a költők említett része semmi eredményt nem ér el azzal, hogy jeremiádokba menekül. Meneküljön hát inkább valami teljesen őszinte, könyörtelen és nem freudi analízisbe, valami olyan elszánt és átvilágító leszámolásba, amely nemcsak mint egyénnek, hanem mint egy sajátos csoport tagjainak is megoldhatja egészségtelen konfliktusait a társadalommal. Ha pedig rövidebb utat akar, akkor pótolja az analízist azzal, hogy nem analizál, hanem egyszerűen és egészben eldobja múltja várakozásait, fütyül jogos keserűségeire és rankűnjeire, megpróbál közönséges, természetes ember lenni, mint Móricz Zsigmond, és az írói céh érdekeinek képviseletére felkér, ha ugyan talál, olyan bölcs és harcos embert, amilyen Pakots József volt.

Persze erre sokan azt mondják, hogy könnyű Móricznak, ő megengedheti magának a közönségességet, de mit tegyen az, aki nem olyan nagy tehetség, mint ő? Erre az ellenvetésre így felelek:

Éppen annak van szüksége legjobban a közönségességre, természetességre, aki nem olyan, mint Móricz. Minél szerényebb tűzzel világít valakiben az a bizonyos isteni szikra, annál többet nyer, ha nem kísérletezik. A nagy tehetség, a rendkívüli, az sokat, mindent megengedhet magának, talán a legnagyobb színészkedést is. Lehet arkangyal, mint Shelley volt, demokrata és lapos értelmű vadember, mint Walt Whitman, lehet elefántcsonttoronyba zárkózó próféta, mint Stefan George: mégis nagyszerű marad, ti. ember marad, és különböző magasságú skálákon, de mindig emberi hangon beszél. Ez pedig a legtöbb. Ez az, ami az emberfölöttinek is egyetlen igazán meggyőző jelentkezési formája, ez az, ami a legkülönbözőbb korok nagy költőiben egy rejtélyes és izgalmas rokonságot teremt: a nagy költők lényegükben mind hasonlítanak egymásra, szoktam mondani. Ady is az excentricitásai, tűrhetetlen stílusmodora, pózai, másfél évtized alatt világosan lelepleződött cifraságai ellenére nagy költő, – éppolyan nagy, amilyen volt, de nem mindenben. Az afféle nagy szörnyetegek, amilyen Ady is, megbűvölnek bennünket. Náluk a színészkedés is emberi lehetőségnek tűnik fel. De a szerény tehetségnek csak emberi hitelét rontja, csak gyöngéit fokozza komikussá a különlegesség, a rendkívüli követelése, a póz és minden cifraság. Ezért ajánlom, éppen a kisebb istenségek érdekében, a mindenkiben közös emberi hang keresését, mint a legnehezebb és legnemesebb belső, művészi fejlődés útját, és ezért ajánlom panaszkodó, balsorsuk tragikusan és szánalmasan giccses töviskoszorúját folyton mutogató, nagyon költői költő-kartársaimnak a közönséges ember szerepét, a közönségesség fogalmának átvizsgálását és újjáértékelését, a közönséges halandó sorsának nyugodt vállalását, e magatartás minden gyakorlati következményeivel együtt. Ez az eleinte sokszor fájdalmas leszámolás hamarosan egyéni megbékélést, új erőt és ezzel jelentős rangemelkedést hoz magával a szerényebb tehetségben is.

– Honnan tudom mindezt? – hallom a néma ellenvetést. – Miért veszem oly biztosra? És mit javít mindez?

Hogy honnan tudom … Hát magamtól, a magam tizenöt éves vizsgálódásaiból, tizenöt éves tapasztalataimból. Hangsúlyozom a szubjektivitást, mert úgy érzem, ez a meggyőzőbb. Ehhez tizenöt év kellett. Teoriát viszont egy óra alatt ötfélét felállíthatunk.

És hogy miért segítene a költői sorsnak egy „elközönségesítő” társadalmi szemlélete a költők helyzetén ? Azért, mert a költők lelkiállapotán segítene. Már fentebb mondtam, hogy nem akarom a magyar költő 1933-ban aktuális elégiáit újra elsírni: a kérdés közismert politikai és gazdasági vonatkozásainak részletezésével nem foglalkozom. Csak a kellemetlen, nyomorlélektani részt próbálom kissé megvilágítani, azt, amit elítélek a költők általános magatartásában. Elítélem a költői nagyzolást, veszedelmesnek tartom azokat a mesés várakozásokat, amellyel romantikus ifjúkorukban sokan annyira beoltják magukat, hogy később minden szociális munkára, minden közönséges életformára alkalmatlanokká válnak, elítélem azoknak a siránkozását, akik alkotóművészi pályára „mennek”, elítélem, illetve sajnálom azokat, akik a különlegesség, a csodabogárság beteg és ártalmas felfogásához ragaszkodva, egyrészt olyanféle (egyáltalán nem tiszteletteljes) distanciaérzést keltenek a közönségben, épelméjű, normális, mihozzánk nagyon hasonló embertársainkban, mint amilyet – a tisztelettel tetézve – a papok és a templomok keltenek, másrészt pedig lassanként parazitává, sajnos csak koldus parazitává süllyednek egy hazug idealizmusnak, parazitává minden írói érdekképviseletnek.

Nem az igazi, méltatlan mellőzések eseteiről beszélek, egyáltalán nem egyes esetekről beszélek, mert az egyénnek, aki bajban van, pillanatnyilag mindig igaza van előttem; hanem általánosságban szólok egy káros lelkiállapot, egy káros felfogás ellen; lélekből lélekbe szólok, és mintegy titokban, négyszemközt érzem most magamat mindenkivel, akit illet, és így, a lehető legbizalmasabban ajánlom fel, mint tapasztalatomat, azt a tanácsot, hogy akinek nyakán a kés, igyekezzék újjászületni. Oly sokszor, oly rettenetesen megalázta már közülünk a legszenvedőbbeket az élet, hogy nem szégyen a saját gyóntatószékünk előtt megalázkodni, lemondani minden hamis rangról, gőgről, különállásról és érdemhangoztatásról. Az IGE csak küzdjön tovább a mindenkor legeredményesebbnek látszó fegyverekkel az összességért, de az egyének is segítsenek magukon. Ismerjük be, saját, házi használatunkra, hogy a rang, az érdem és az érték nem valami objektív és abszolút valóság, hanem társadalmi képződmény, s ha nem adják meg, akkor nincs is, és hogy ilyenkor legokosabb ehhez a felismeréshez alkalmazkodni. Nem állunk külön gazdasági törvények alatt, mi, költők, nem vagyunk detronizált királyok – lássuk be, hogy olyan termelők vagyunk, akikre igen kicsiny a szükség. Mi olyasmit termelünk, mint közönséges társaink a nyomorban, a parasztok: valami eladhatatlant. De a parasztoknak Magyarországon a nem szükséges búzán kívül hétmillió kasza-kapa van a kezükben, s ez gyakorlatilag megér egy-egy bolettatörvényt. Vers-bolettát azonban nem tudna kiharcolni az IGE még akkor sem, ha a költői „őstermelésnek” tízezer „parasztját” tömörítené magában. Számunkra a harcok gyakorlata: a biztos gazdasági vereség, belsőleg az elcsüggedés, külsőleg legjobb esetben a parazitizmus.

Ez a helyzet, ezzel kell számolni. Én rettenetesnek érzem. A helyzet gazdasági részét éppúgy, mint lelki következményeit. Ezért ajánlottam, hogy a költő likvidálja a költőséget, mint foglalkozást, mint anyagi megélhetése alapját, és hogy likvidálja azt a felfogást is, amely szerint ő különb ember a többinél, neki külön rangja van, őt el kell tartani. Ez a rang mese az életben. A közösség csak olyan termelőágakat tart el, amelyre szüksége van. Céhszerű támogatást itt-ott ki lehet erőszakolni, ahogyan iparvédelem is létezik, de ez a mi kis tömegünk számára édeskeveset jelent. Az adott helyzetben csak az jelent valamit, ha ki-ki bátran, őszintén és nyugodtan vállalni meri és tudja a beilleszkedést a közönséges valóságba, az adott gazdasági rendbe, vagyis ha vállalni tudja azt, hogy miután másképp nem lehet írnia, ne azért írjon, hogy megéljen belőle, hanem írjon, noha másból él. Hogy ez a más mi lehetne, azt én nem tudom megmondani. Elvben az újságírástól és a kőtöréstől a főúri naplopásig minden, ami lehetséges, minden, ami mint megélhetési alap más, közönséges embereknek is rendelkezésére áll. Tücsök, légy hangya: ez az elv. A megvalósítás nehéz, hiszen ma hangyákra sincs szükség. De útjában nemcsak ez a nehézség áll, hanem a költők magasabbrendűségi komplexuma is. Erről a komplexumról mondtam az eddigi sok udvariatlanságot, és most hozzáteszem, hogy kiküszöbölése esetén vele együtt kiküszöbölnénk vagy enyhítenénk a bajokat, a gyötrelmeknek legalább azt a részét, amelynek mi magunk vagyunk az okai.

Valóban orvosság tehát, ha nem sok is, de igazi orvosság, hogy nem kell megijedni. Nem kell megijedni az undorító, közönséges munkától, a valóságtól, amelynek eszén vagy esztelenségén úgysem járhatunk túl. És a valóság, a közönséges valóság, a többi emberrel való azonosság ténye nemcsak szörnyűségekből áll. Vigasztaló is van benne. Például vigasztaló az, amit a nagyközönség nemigen tud, az, hogy ugyanaz a költészet, amelynek eddig látszólag hitelrontója voltam a költők felé, milyen fontos őneki. Éppolyan fontos, mint a hasa, meg a zsebe. A nagyközönség nem tud meglenni költészet nélkül, a hangyában benn lakik a tücsök. Csak nem mindig tudja, nem hiszi, csak nem sikerült megmagyarázni neki, a közönségnek, hogy ő is mennyire költő, és hogy hogyan lehet a költészet éppolyan valóság, mint a has és a zseb.

Uraim és hölgyeim, a művészet a világ érzékisége, gyönyörűsége. A költészet az a szavakba sűrített érzékiség, amelyhez önöknek éppoly közük van, mint azoknak, akik a verseket írják. Amikor önök csókolóznak, higyjék meg, nagyon költői dolgot művelnek. Az egész valóság egy csodálatos költészet, csodálatosan érdekes idegjáték. Én a magam részéről odáig megyek, hogy még a gondolkozást is érzékiségnek, valósággal szeretkezésnek tartom, lévén az agyvelő is csak egy fazéknyi ideg; de ha ezt túlzásnak gondolják is egyelőre, azt bizonyára elismerik, hogy más cselekedeteiknek egy része tagadhatatlanul érzéki élvezet. Például élvezet vasárnap délelőtt félórával tovább lustálkodni az ágyban, élvezet eső után a ragyogó nyári nap, élvezet a kereskedőnek esti redőnyhúzás után lepihenni, a munkásnak letenni a kalapácsot, és a miniszterelnöknek élvezet egyedül maradni az otthonában. Élvezet felsóhajtani, hogy milyen szép volna Dalmáciába utazni, élvezet máson segíteni, élvezet felgyógyulni a betegségből, élvezet a siker maga éppúgy mint az elképzelése és vágya, élvezet lehet sok fájdalom, és feltétlenül élvezet a pletyka. Hát, uraim és hölgyeim, ezért van telve az önök élete költészettel, ezért nem olyan idegen fajzat önöktől a költő, pláne ha emberi hangon beszél. Mert az a kereskedő, aki felsóhajt, hogy hála Isten, este van megint, abban a pillanatban maga is költő, és költő a munkás, mikor tudja, érzi vagy csak elgondolja, hogy mennyivel kellemesebb volna bankárnak lenni, költő a politikus, amikor beugratja valamibe a hallgatóit, költő az anya, aki a gyermekét nézi, és költő a boldog ifjú és az elhagyott leány. A borzalmasan veszekedő viciné lelkében lendületes rapszódiák zajlanak le, idill mereng a lillafüredi ablakból kitekintő vezérigazgató szemében, himnusz az uzsorásban, mikor a pénzét számlálja, éposz volt Dzsingisz kán élete, románc az írógép, ötfelvonásos tragédiákkal rémítget a szerelem a legközönségesebb polgári lakásokban, játszi meséket szövögetnek a kávéházi politikusok, ódákból áll egy-egy főispáni beiktatás, víziókat látnak a templomi hívek, költő a munkanélküli, amikor munkát remél, költő a pletykázó szalon egész hölgykoszorúja, és szabályszerű tragikomédia minden élet. A költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a másiktól. Ne higgyék, kedves közönség, hogy ez nehéz, hogy cifra és időrabló valami, hogy összeegyeztethetetlen egy miniszterelnöki vagy sofőri állás felelősségteljes komolyságával – példáimat nagyon is közönséges életből merítettem. Szeressék hát a költőket és a költészetet, mint saját magukat: ők csak az önök szavakba és zenébe foglalt érzékisége. Hangya, költő vagy!

És én hiszem, nem vagyok költő, mikor azt remélem, hogy sikerült önöket meggyőznöm valamiről.