A szabad versről és egyebekről

Magyarországon az irodalomban minden író fiatal mindaddig, amíg egyszerre csak ki nem derül róla, hogy megülheti születésének ötvenesztendős jubileumát. Egy-egy név és hírnév kialakulásához legalább három évtized (éspedig nem annyira munkásság, mint egyszerűen idő) kell, s ha ez a három évtized hiányzik, nagyon könnyen az a meglepetés érheti az írót, hogy észreveszi: a közönség esetleg még őróla sem tud, és maga is konferansziéra szorul…

*

Kétségtelenül okos, tapasztalt, világot és kultúrát nálunk talán jobban is ismerő konzervatív öreg urak nem is olyan nagyon régen oly frappánsan félreismerték annak a nagyszerű költőnek a zsenijét, aki már a halottak élén jár, és akinek neve alatt a mai fiatalok megindultak: Ady Endrét. Mi a tehetség, mikor azt látjuk, hogy az irodalom húsz- és negyvenéves baloldali forradalmárjai sokszor teljes jóhiszeműséggel kutyába sem veszik komoly jobboldaliak munkásságát? Mi a tehetség? Senki sem tudja biztosan, ezért ezt az első legfontosabb követelményt meg kell hagynunk a mindenkor megújuló fiatalság titkának, rá kell bíznunk az új szívekre és agyakra, a fiatalok idegéletére, s velük szemben csak az a kötelességünk, hogy türelmesek legyünk, ha szokatlant hoznak, s megértsük és támogassuk őket, ha – szerencséjükre – olyan jeleit is látjuk tehetségüknek, amelyekre a mi másféle idegeink is tudnak reagálni.

*

Pár évtized óta az egész világon mindenütt dominál a lírában az úgynevezett szabad vers. Egyáltalán nem új valami, de a jelentkezése és a varázsa új. Lényegében azt jelenti, hogy egyes költők, köztük kitűnőek is, rím és ritmus nélkül fejezik ki mondanivalójukat. Ezt a törekvést a konzervatívok többnyire a maga egészében agyon szeretnék ütni, s ugyanezt a törekvést az úgynevezett modernek kizárólagos törvénynek tekintik. Ez a formai kérdés ma, jogtalanul és szinte véletlenül, az irodalmi hovatartozóság kérdésének tengelye lett: egymaga programot jelent. Jobboldali szempontból a szabad vers egyszerű hóbort, irodalmi divat, a baloldaliak szerint pedig az üdvözülés egyetlen kapuja.

A prózai vers egyik fajtája a lírai formák végtelenségének. Teljesen jogos forma, de semmi több. Kifogásolni nem a szabad verset szabad, hanem ezt vagy azt a szabad verset, mint ahogy lehet kifogásolni a legbravúrosabb formai költeményt is. Egy forma ez a sok közül, és nagyon szegény költő az, akinek csak egy formája van, akár modern, akár konzervatív. A fiatalságnak, ha akarja valamire vinni, minden formát tudnia kell, tökéletesen, oly bravúrosan, hogy már ne is gondoljon a versírás technikájára, éppen úgy, ahogyan a nagyszerű zongorista vagy karmester sem vesződhet produkciója közben azzal, hogy hogyan is kell kótából olvasni, és hogy van-e ilyen vagy olyan mélységű hang az oboán. Teljes, összefoglaló formai tudás esetén megszűnik a kötött formák konzervatívsága is, erre a teljes tudásra kell szerintem törekednie a mai kaotikus irodalmi életbe újonnan induló fiatalságnak.

*

Miért harcolni? Ez már a témák kérdésébe megy át. Itt is csak az összefoglaló, általános kifejezést kell használnom: az emberi élet teljességéért! Nincs az életben semmi, ami emberi agyat gyötört és emberi szívet megfogott, ami az írótól idegen volna. A korlátozódásban van a veszély, amely lassan a dogmatizmus korlátoltságára vezet, témában éppúgy, mint a formában. Semmi sem parancs önmagáért, és semmi sem tilalom önmagáért, semmi, a legkényesebb téma sem, a legüldözöttebb politikai érzés sem. Aki nem csak szórakoztatni akar, vagyis nem pénzt akar keresni az írásával, hanem bátran és belső kényszerűségből vizsgálódik, akinek van szeme látni és mennél többet látni, az rá fog jönni, hogy az élet minden generáció számára újra meg újra a régi dzsungel, átvizsgálandó ismeretlen terület, amelyen építeni és amelyben irtani kell.