Divatok az irodalom körül

Nincs divat

Tagadom, hogy van irodalmi divat, tagadom, hogy ami az irodalom körül divat, az irodalom, tagadom, hogy bármely igazi író igazán hinne irányban; állítom, hogy amikor divatok vagy izmusok szerint akarják vizsgálni a művészetet, elfogultságnak, esztétikai üzletnek, esztétikai impotenciának vagy esztétikai infantilizmusnak vagyunk a tanúi.

Mindhárom jelenség oly gyakori, hogy miattuk el kell ismernünk a negyedik, a legkisebb alaphiba, az alkalmazkodó kényelem létjogosultságát, amit legjobb esetben a célszerűség teremt meg: használni a kész jelszavakat, mint olyan jelöléseket, amelyek érthető nyelven közlik az esztétikus gondolatait a tárgyhoz nem értők tömegével. Az ilyen alkalmazkodás még nem zárja ki, hogy időnként, akár reménytelenül is, ne történhessék vele kísérlet az értékek visszaállítására, az élősdi divatosságoknak a költői alkotásról való lehántására.

A divatok és jelszavak az alkotó munka örök egyforma magvára, az érett művészet termékeinek megszületési folyamatára nincsenek hatással, és lényegükben véve csak szavak, osztályozások, beállítások, külső szempontok, keretek. A kérdés minden más természetű tárgyalása a kritikai szemlélet eszmei nívósüllyesztését s esztétikai és kultúrtörténeti szempontok összekeverését jelenti, mert az értékelés háttérbe szorításával számontartásokra, mindenfajta relativitásra, riport jellegű vizsgálatokra kényszeríti a kritikust. Beállítás és osztályozás – a költészet igazi géniusza csak ilyen értelemben vehet tudomást az irányok és divatok jelenségeiről.

 

A teremtő szellem

Mit értek a költészet géniusza, igazi szelleme alatt? Azt a teremtő szellemet, amely érzések és gondolatok kifejezése révén minden melléktekintet nélkül akarja és tudja a világba állítani egy új embernek, az írónak eleven képét. Az irodalom igazi szelleme nem törődhet azzal, hogy a megteremtett ember szimpatikus, hasznos vagy káros-e, és az íróval szemben, az alapkövetelménynek tekintett kifejezőképesség értékelésén túl, rangemelő további igényekkel csak akkor lép fel, amikor már a formaadás technikai munkája mellett magának a modellírozó modellnek érzelmi és értelmi gazdagságát, szellemi köbtartalmát vizsgálja.

A magas költészet, létrejöttét tekintve, legelsősorban egocentrikus testi-lelki kielégülési kényszer, tehát sohasem cselekedhet valamely külső, politikai vagy erkölcsi hasznosság célzatával, illetőleg a témába beképzelt öntudatlan vagy akár hangosan hirdetett hasznossági (ideális) célzat esetén is mindenkor féltékenyen megőrzi belső szabadságát: az író csak önmagának felelős. A költészet s az egész irodalom igazi szelleme ennélfogva l’art pour l’art szellem, egyéni és arisztokratikus, bár az olvasóra tett gyakorlati hatása az ellenkező is lehet.

Az ilyen irodalom úgy néz el az irányok fölött, ahogyan az idő tekinthet a zsebórákra és percekre. Nem igaz, hogy lényegbeli különbség volna megállapítható a magas irodalom különböző irányokban elkönyvelt nagy alkotásai között – éppen megfordítva: a nagy alkotás maradandóvá születésének, a jóságnak, a jólsikerültségnek alig-alig megközelíthető egyetemes alaptörvénye sokkal inkább megvan két ellentétesnek látszó irányzatú nagy műben, mint ugyanannak az iránynak nagyszerű és silány termékei között. A nagy a naggyal, a jó a jóval, a hitvány a hitvánnyal rokon, és a lényegazonosságot nem érinti, sőt egyenesen ebből következik az, hogy egy-egy nagy irodalmi munkásság a különböző korok változott díszletei és problémái miatt különbözik, látszólag talán nagyon is különbözik attól, ami előtte ugyanaz volt, és utána ugyanaz lett. A lényegbeli azonosság, az élet teljes és biztos megformálása, közös minden kor minden nagy művészetében, bármennyire külön ruhába öltözteti is a feladatokat, a technikai és világnézeti miliőt a múló idő.

 

Biológiai és feldolgozatlan újszerűség

Az igazi irodalom sohasem születik a modernség, a divat szándékával, de mindig új, eredendően új, örök regenerálódás. Az újszerűség azonban nem külön lóg rajta, és mindig gyanús a kornak és környezetnek (vagy – megfordítva – a műnek) szellemi tisztasága és függetlensége, ha dicsérően vagy kifogásolóan túlságosan emlegetik a korszerűséget, az újszerűséget. Az újság maga művészileg egyáltalán nem értékelhető; részletek, formák, tartalmak és stílusok újszerűségét, minden eddigitől való – bizonyíthatatlan – különbözőségét, új divatra való alkalmasságát a legüresebb modorral is el lehet érni, és a nagy irodalomnak, az egyetlen irodalomnak a szelleme e tekintetben jobban idegenkedik a modern sihederéretlenségtől és zavarosságtól, mint a konzervatívok gyakorlatilag talán ártalmatlanabb, elzárkózó, megszűkítő igénytelenségétől és kényelmes passzivitásától.

Óh, könnyű volna a nagy művészet, ha egyszerűen csak újság kellene hozzá – éppoly könnyű, mint bármilyen pótlás, újítás vagy ötlet a világban, hatalmas gépeken vagy akár csak egy hajtű alakján! Csakhogy az igazi költészet szinte biológiai értelemben hozza az újat, az emberben és a társadalomban levő ismeretlen vonások fölfedésében, a helyzetek és lélekállapotok milliárdféle lehetséges kombinációjának vegyelemzésében, a részletek organikus eggyé formálásában, tehát a mű életteljességében, ami az első, fontos és ritka, nagyon ritka képesség, sokkal ritkább és sokkal komplikáltabb, semhogy eléggé becsülhető és valaha is teljesen megismerhető volna.

Naivság, amikor valaki valamely tipográfiai külsőség alkalmazásával, az értelmetlenség valamely új módjával, brutális, eseményszerű aktualitások egyszerű fölkapásával próbál új művészetet vagy esztétikát teremteni. Az ilyen törekvés modernül hathat, de nem szükségképpen művészi; viszont ugyanezek a nyers, megemészthetetlen modernségelemek, ha felolvadnak egy élő egészben, szükségszerűvé, magától értetődővé válnak – következésképp örökkévalóvá, „nem-újjá”. Ezért nehezebb meglátni az igazi újat, ezért csábítja a felületes vagy tapasztalatlan olvasót, vagy a kezdő írót a kényelmes, feldolgozatlanul maradt, külső újszerűség. A legigazibb művészi újszerűség egyszerűen csak életet hoz, készen, érett teljességben, olyan természetesen és annyira támadó gesztus nélkül, mint a fa, amikor gyümölcsét megtermi. S az igazán hivatott kritikus, és az az olvasó, akinek jó intuíciója van, az új terméknek, az új írónak nem mint újságnak, egyszerű különbözésnek, hanem mint többletnek, gazdagodásnak örül, hiszen számára az új mű teljes testi és lelki harmóniája jelenti azt az új csodát – s nem azt az új divatot, új érdekességet –, amely egyedül érdemli meg és egyedül bírja maradandónak megőrizni az életét. Az újság, mint az esztétikai élvezés önálló kritériuma is ellentmondana a művészi alkotás céljának és gyakorlati értelmének, mert az első megismeréssel a legkülönlegesebb újszerűséget s a legmeglepőbb ismeretlenséget is teljesen kimerítve, a pillanatnyilag és csak egyszer értékelhető ötlet jelentőségével tenné egyenrangúvá a legszebb műtermék jelentőségét is.

 

A megformálás teremtő ereje

Az igazi költészet, amikor a l’art pour l’art szabadságára féltékeny akaratával követeli, hogy kizárólag az írók egyéni temperamentuma válogassa ki a feldolgozandó témákat, de egyúttal kívánja azt is, hogy művészei minél teljesebb keresztmetszete legyenek minden emberinek – magától értetődően mond le az újnak fentebb tárgyalt öngyilkos tiszteletéről. Amennyiben tartalmi teljességre törekszik a tudatos és öntudatlan élet kifejezésében, ugyanúgy teljességükben akarja szolgálatába hajtani az összes formai kifejezőeszközöket is, mert korlátolt különcködésnek és öncsonkításnak érezné, ha valamely részletszabadsághoz vagy részlettilalomhoz kapcsolódnék. Célja az élő, új szépség, ami az egyensúly észrevehetetlen, édes fegyelmét, a kompozíció könnyed és megingathatatlan szilárdságát kívánja meg, és harmóniát követel még a diszharmónia ábrázolásában is. Az újnak és a szépnek biológiailag történő megteremtése, a művészi alkotásnak egyetlen igazi módja a tartalom és forma egyszerre születését jelenti, olyan élettani egységet, amely az alkotás legmisztikusabb műhelytitkaihoz vezet vissza, az átélésnek, a belső átlelkesítésnek, az öntudatlanul teremtő és újjáteremtő léleknek s a rendező, megvilágosító, de nem kevésbé misztikus értelemnek azokhoz az ismeretlen elemeihez, amelyeknél a derengő érzés és gondolat még minden létező és lehetséges formát megelőző keveredésben valami alaktalan, lebegő zeneszerű életet él.

Ez a zeneszerű komplexum szabad önkénnyel ölti magára lassú kikristályosodásának formáit, s tulajdonképpen saját magát teremti meg, amikor a lélek matematikájával és geometriájával kialakul, saját testét és életét nyeri a forma megnyerésével, amikor összes alkatrészeinek egységében, érzéki harmóniájában kiegyensúlyozódva, mint zárt, bonthatatlan hang- és szórendszer, készen és tisztán előmerül az öntudatlanságból. Ez a folyamat újonnan, elölről teremt meg minden formát, mindent, ami esetleg eddig is megvolt már – ezért lehet kétféle és ezerféle ugyanaz a rímpár, ugyanaz a jambus. A megformálással szemben minden feszélyezetlenséget megőrizni: minden műalkotás sikerének ez a titka. Ami enélkül született, az nem teljes irodalom. Ha a forma és tartalom egységét csak aránylag közelíti meg, a mű aránylag gyenge irodalom; s elvileg rossz irodalom az, amely nem kívánja, nem érzi, sohasem érezte, tehát tartalmon kívül álló bravúrnak képzeli a témának, stílusnak és formának életadó együttesét és zártságát, olyan naiv gondolkodással, amely ugyane jogon a nyomorék vagy halva született gyermekeket is mintaszerűnek, életképesnek, sőt tökéletesnek mondhatná, hiszen: az egyikben van tartalom, lélek, a másikban pedig kifogástalan a testalkat, a forma.

 

Kívül az irodalmon

Az igazi költészet nem törődhet ezekkel az esztétikai korlátoltságokkal, amelyek csak arra alkalmasak, hogy tévedéseik pontos ellentéteivel találkozva, kölcsönösen gúnyt vagy vak elvetést váltsanak ki, és esetleg divatossá tegyék egymást. Érdekes, hogy a modern módon rossz műveket nálunk újabban, általában türelmesebben kezelik, mint a régimódi vers-verkli termékeit. Az elmélet-verkli létrehozta költői munkákkal szemben mutatkozó óvatosság, amely gyakran már beugrásnak is nevezhető, annak a régi tárgyhoz nem értésnek újabb jele, amely oly kellemetlenül kompromittálta magát, amikor értelmetlen ellenállásával s a jónak oly frappáns félreismerésével forradalmat csinált Ady körül. Voltak elegen, akik kezdettől fogva látták Ady értékét és jelentőségét – de kérdem: lehetett volna-e forradalmár ez a költő, ha mindenki úgy elismerte volna, mint azok, akik értettek hozzá? Mi – csak kicsit magasabbról nézve is – a fontosabb: Ady művei, vagy a köröttük támadt háborúság? A környezetreakció éber és mozgékony butasága feltétlenül szükséges ahhoz, hogy forradalom váljék valami jóból – s már ez is elég ok volna egy még forradalmibb kiábrándulásra minden divatromantikából, ha nem történnék mindez eleve éppúgy kívül irodalmon és értékelésen, mind a divatnak az a kétes hasznú hatása, amely jó és rossz munkáknak különleges példányszámban való terjesztését teszi néha egyformán lehetővé. Kívül az irodalmon, valahol a véletlenek, üzleti érdekek, a politika, a nemes rajongást ki nem záró, de nem irányító tömeglelkesedés és esetleg a tömegellenszenv perifériáin, más szóval egy-egy kor bonyolult kultúrtörténetében, amelynek joga van ítélkezés nélkül egyszerűen csak a tényeket közölni.

Az irodalom berkeiben

De gondolkozzunk kissé gyakorlatiasabban …

Ha levetjük jogos bizalmatlanságunkat azzal az irodalmi szemlélettel szemben, amely túlságosan tiszteli a múló helyzetképeket, akkor kétségtelenül tudomásul kell vennünk, hogy léteznek divatos iskolák és irányok. Léteznek, abban a pillanatban, amikor emlegetik őket. Az emlegetés tudomásulvétele az első lépés a tájékozódás felé, nem ugyan az irodalomban, de az irodalom úgynevezett berkeiben.

De miért álljon meg gyakorlatiasságunk az első lépésnél? Jobban körülnézve azt láthatjuk, hogy minden korban minden irány egyszerre divatos, egyszerre van, és egyszerre érvényesül valahol. Az érdeklődő, az olvasó, aki csak az egyik – valamelyik – berekbe tette be lábát, az egész irodalmi élet határaival és céljaival tévesztheti össze az egyes irányok határait és programját. Még inkább az egész irodalmi életnek képzelheti magát az az aktív írói kör, amely saját elméletébe és kávéházába temetkezve, meggyőződésből nem vesz tudomást a többi hasonló csoportosulásról.

 

Az irányesztétikus

Az irodalmi felekezetekre szakadozás és elzárkózás történhet az emberileg legtiszteletreméltóbb jóhiszeműség mellett is, a jóhiszeműség azonban nem változtat az elfogultság tényén, és a gyakorlatban van olyan ártalmas, mint a rosszhiszeműség. Minden irány-meggyőződés egyforma lendítőerő, egyforma börtön, s egyik sem mérhető össze a szabadság, az önállóság szellemi erejével. Az irányhoz tartozó esztétikus az irodalmi élet egy-egy töredékének zárt légkörében élő, mindent a saját szellemi zugának szempontjai szerint elfogadó vagy mellőző literátor, rossz szakember, akit nem esztétikai rendszerépítés vágya, nem is az igazi filológusok speciális, önfeláldozó kutatókedve, nem önként választott korlátozódás hajt munkára, hanem az elfogultság és meggyőződéses pártosság korlátoltsága tart lekötve.

 

Esztétikai ateizmus

A homo unius libri testvére az ilyen irányrajongó: egy elméletre szimplifikálja az életet, nem elég széles és rugalmas elméletre, nem arra törekszik, hogy mindent rendszerbe hangoljon tételével, s így mérje meg a tétel helyességét, hanem elveti, ami nem felel meg neki, egyszóval nem egy vélt igazságnak, hanem annak az anyagrészletnek a javára elfogult, amelyből kiindulni vagy amelyre konkludálni akar. Ha minden elmélet szubjektív tévedés, akkor az övé kétszer az. Pártok és párthívek, irányok és iskolák vannak tehát az irodalmi életben, de nem látják tisztán egymást. Úgy tesznek, mint a vallásos emberek: dogmatikusan tagadják egymás istenének létezését. Vannak azonban az életben is, akik egyikben sem vagy mindenek fölött álló közös istenben hisznek; ezek az egyházak szempontjából ateisták. Az esztétikában én ilyen ateista vagyok, s bizonyosra veszem, hogy minden irány legjobbjai, alkotók és kritikusok, valamennyien e felé az ateizmus felé érlelődnek, ami – a hitélet dolgaival ellentétben – az irodalomban konzervatívosodást, de nem öröklött konzervatívságot jelent.

 

Egymás fölé rétegződött irányok

A szélesen nézett gyakorlati valóságban akármelyik irány jelszavainak uralkodóként emlegetett divatossága csak látszat. Progresszív divat? A progresszív líra termékei minden korban elenyészően csekély mennyiségét alkotják annak, ami a versírásban történik. Még a kitűnőnek a divatossága is a szemszög szerint változik, mert egyszerre s nagy részben egymást számon sem tartva, rengetegféle elmélet és irány fut egymással párhuzamosan, és semmilyen keresztmetszettel nem lehet meghatározni az egy időben egymás fölé rétegződött élő irányok számát, összetételét, keveredését és egyenkénti térfogatát. A termelés zöme mindig egyforma – valószínűleg konzervatív, tehát mennyiségi szempontból minden korszakot a konzervativizmus jellemezhetne leginkább.

 

Talaj nélküli divatosság

Vagy talán ne azt vegyük divatosnak, amiből a legtöbb van, hanem az olyan irodalmi csoportosulást, amely kicsiny, és ennek ellenére kelt feltűnést? Ebben az esetben már kissé módosul a témánk: a divatossághoz alapvetően szükséges mennyiségi elemet elhagyva, tulajdonképpen azt vizsgáljuk, amit azért emlegetnek, mert nem tudott divatossá válni – a talaj nélküli divatosságot, a puszta hírnevet.

Azt hiszem, az irodalmi életben ez a leggyakoribb divatosság, s ebben a sorsban örök alkotások osztoznak a legproblematikusabb kísérletek tömegével. Egyes, fárasztó, különleges szellemi értékű, tömegcikknek nem alkalmas munkák külső presztízsének parancsoló ereje e művek megvásárlására kényszerítheti ugyan a tömeget is, noha olvasására már nem; sőt századokon át folyton divat lehet emlegetni és idézni közönségsikert felmutatni nem tudó nagy alkotásokat az ismeretlenség szinte cinizmusig fejlesztett tiszteletével. Az ilyen műből – példákra könnyű volna hivatkozni – az lett divatos, ami divatossá tehet haszontalan és modern különlegességeket is: a bevehetetlenség, megemészthetetlenség, aminek formája igen sokféle, s oka éppúgy lehet magasrendűség, mint egyszerű bizarrság. Mi hat például olyan esetben, amikor valamely frappánsan újszerű irodalmi irányt vagy terméket sokat emlegetnek, noha nem alkalmas arra, hogy tömegcikké váljon? A bevehetetlenség, amely ebben az esetben – mondjuk – a frappáns butaság köntösében jelentkezik. A hatás persze teljesen felületi, de emellett a legáltalánosabb lehet. És miért? Mert a közönség szeret mulatni, s a hivatásos mulattatók szeretik felkapni a közönségmulattató jelenségeket.

 

A dadaizmus sikere

Hogy a dadaizmus nagy port vert fel, az lényegében nem jelent mást, mint egy groteszk esemény híre, amiről az újságok révén sokat beszéltek. A dadaizmust egy csapásra megismerte mindenki, de tévednek azok az esztétikusok, akik már-már azt próbálták fejtegetni, hogy ez a siker fejezi ki legjobban a huszadik század háború utáni, lezüllött, barbár, hittelen lelkületét, nihilista világszemléletét, amely – mint hangoztatták – művészileg a dadaizmusban vetítette ki magát. A vicc a legsikeresebb reklám: a dadaizmusban és a hasonló mozgalmakban néhány játékos kedvű fiatalember vetítette ki magát a saját pénzén – ami nem tilos és meg nem akadályozható tevékenység – vagy egy-egy kajánul tréfás vagy talán jóhiszeműen rossz irodalmi ízlésű szerkesztő vagy mecénás segítségével a világba, amelyen természetesen e kivetítés semmi nyomot nem hagyott. Mintha egy hatlábú borjúval több született volna meg, mindössze az események száma szaporodott. S ugyanily jelentéktelen lett volna a szellemi hatás akkor is, ha valami különleges propaganda eredményeként a dadaista műveket nyolcmillió példányban meg is vásárolták volna Magyarországon: a legszerencsésebb esetben nyolcmillió nevetés vagy bosszankodás történt volna, éppúgy kívül az irodalmon és szellemiségen, mint ahogy irodalmon kívül történik – például – nyolcmillió cigaretta elfogyasztása.

 

Üzleti siker és viccdivat

Éles különbség van tehát az irodalmi életben eredménydivat és hírdivat között. Az első csoportban a siker a mű természetéből indul ki, és feltételezi, hogy az írót széles körök ismerjék és kedveljék; a másodikban a lényeg a furcsaság nevezetessége, ami egyáltalán nem követeli meg a mű ismeretét, még kevésbé kedveltségét. A publikum az első esetben mint üzleti fogyasztópiac, a másodikban mint tétlen, kíváncsi tömeg jön számításba. A nagy üzleti sikerek ennélfogva esetleg az irodalmon kívül, de mindenesetre az olvasók szellemi életében gyökereznek, a viccdivatok azonban egyaránt kívül esnek irodalmon és közönségen. Pontos határokat természetesen nem lehet vonni. A két terület egymás fölé tolódhat, s egy-egy név komolyabbfajta népszerűsége esetén az író személyéről forgalomba hozott hírek, amelyek más esetben a puszta vicckategóriába tartoznának, szintén a tényleges anyagi siker fokozásaként realizálódhatnak. A divatnak ezt a maganövelő tulajdonságát egyes jó és rossz művészek minden időben alaposan ki is szokták használni, az ötletek és pózok számtalan variációjával.

 

Üzlet és reklám

Az a közönség, amelyhez az író személyesen vagy munkái révén elér, aránylag kicsiny; s a divatossághoz sokkal nagyobbra van szükség. Legfőbb támasza az íróknak e tekintetben a legolcsóbb és legnépszerűbb sajtótermék, az újság. Legalább hússzor annyi embernek kell ismernie valamely író nevét, mint amennyi a művei iránt érdeklődik; minden divatosságban óriási mennyiség tehát az üzletileg úgyszólván ki nem használható holt anyag. Ennek a holt tömegnek a megdolgozása a reklám feladata, ami legeredményesebben ismét csak a hírlapok útján érhető el. A közönség a sajtótól függ, de a sajtó divatteremtő munkájának az irányítása sem függetleníthető a közönségtől. Minden kommünikének, üzleti dicsérő cikknek a hangját – mint ismeretes, a fizetett cikkek és hirdetések szövegét nem az újság, hanem a kiadócég írja – előre megszabja az író múltja, a közönség, amelyhez a hirdető szól, és a cél, a nyereség, amely ma az irodalom-népszerűsítő vállalkozásoknak is, természetes mozgató és fenntartó eleme. Üzleti reklámot igazán nagy arányban élvezni főképp prózai munkák kiváltsága: a reklám mennyisége nem a hirdetett mű szellemi értékétől, hanem a hozzáfűzött reális anyagi várakozástól függ, s nagyjában alkalmazkodik az általános üzleti szokásokhoz. A gyakorlatias, kereskedelmi gondolkozás mindebben semmi kivetnivalót nem talál.

 

A kritikai kultúrmunka kollektivitása

De akaratán kívül alkalmazkodik a közönséghez annak a divatcsináló tevékenységnek legnagyobb része is, amit a kritikai élet jelent. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a kritika első vagy éppen eszmei célja a divatcsinálás volna; mindössze arra a magától értetődő igazságra utalok, hogy minden leírt szó erősen hozzájárulhat valamely író vagy mű népszerűsítéséhez. A népszerűtlenítéséhez már kevésbé. A kritikai élet, melynek a jó divatcsinálás volna nagyszerű gyakorlati feladata, egyáltalán nem mondható függetlennek, hiszen a kritikai mű maga is irodalmi termék lévén, szintén alá van vetve a nyilvánosságra jutás egyetemes érvényű törvényeinek, ami a valóságban illuzórikussá teszi a kritikus irányító és nevelő szerepét. Hiába független (tegyük fel, hogy független) önmaga és témája felé a kritikus – nem ő befolyásolja a korát, ha saját anyagi függetlenségén kívül nincs anyagilag megingathatatlanul megalapozott orgánuma, saját lapja. Egy-egy kor kritikai kultúrmunkája – a mai koré mindenesetre –, akár érdem, akár szégyen, magasabbról nézve kritikusoknak és lektoroknak, továbbá vállalatoknak, többé-kevésbé kiváló szervezőtehetségeknek, üzletembereknek együttes egyéniségét tükrözi vissza, akik financiális céljaiknak és kényszerűségeiknek megfelelően egyesítettek maguk körül különböző értékű kultúrmunkásokat. A kritikusnak – nagyon ritka a szerencsés kivétel – ebbe a kollektív világba kell beleilleszkednie, s ott a lehetséges legkisebb megalkuvással dolgoznia: a kiadóvállalatok, újságok és folyóiratok financiális világába.

Az újságok, folyóiratok maguk is kiadói érdekeket és szerkesztői elveket képviselnek, s többnyire már előre rostálást végeznek a kritikaírással megbízott személyek és megbírálásra kiosztott művek összeválogatásával, utólag pedig sokszor a kritikai termék áthangolására van meg eszmei s még inkább hatalmi joguk és eszközük. A szerkesztő és kiadó akaratát viszont épp a munkának ez a kollektivitása módosítja: egyetlen újság és folyóirat számtalan eszmét és meggyőződést képviselő írót egyesít magában, akiknek gondolkodásmódja szerkesztői egybehangolás esetén sem támogatja föltétlenül, sőt sokszor egyenesen gyengíti egymást.

 

Rendszertelen hatás és a jó diktatúrája

Élő szervezet minden lap, élő embereken keresztül, meggyőződéseken, szeszélyeken, hatalmon és véletleneken keresztül szűrődik ki belőlük minden gondolat a közönségbe. És ez a kevert, szerkesztett hatás még jobban keveredik és átminősül a világban aszerint, hogy mi hová jut el, és hová nem. Még ha föltételezzük is tehát minden kritikus jóhiszeműségét, és eltekintünk is attól, hogy igen sokféle őszinte meggyőződés van: az ideális kritika tevékenysége nevelőmunkájában, jó divatot keltő visszhangjában is fájdalmasan döntő szerepe van magának a kritikaközlő orgánum népszerűségének, az ügyesebb gazdasági megszervezettségnek.

A legértékesebb kritikai cikkek nem szükségképpen jelennek meg a legelterjedtebb lapokban, az önálló kultúrüzleti vállalkozások a maguk különböző szervezettségével és különböző anyagi erejével különbözőképpen hatnak különböző emberterületekre, és az olvasóközönség legnagyobb része talán örökre el van zárva a legjobb hatások elől. Az egyik közönséghez eljut a hírlap, a másikhoz a családi hetilap, a harmadikhoz az irodalmi folyóirat, a negyedikhez az avantgardista csatakiáltás, talán mindegyikhez a kereskedői reklám: és ha nem zártak is ezek a határok, a helyzet annyira bonyolult, a nevelés és a divatcsinálás munkája annyira szervezetlen, hogy rendszeres és statikus hatás teljes hiányának láttán időnként feltétlenül fel kell bukkannia az irodalmi élet objektív és gyakorlati megfigyelőjében valami vágynak a diktatúrára, az igazságos ítélkezés terjesztésének – a jó divatcsinálásnak – arisztokratikus diktatúrájára … Azonban minden ilyenfajta gondolatot sietve hárít el magától a tapasztalat, mert a szellemi diktatúráknak még nagyobbak lehetnek elméleti úton is könnyen megállapítható igazságtalanságai és veszélyei, míg a mai – egyébként örök – szabadversenyféle rossz rendszerben még mindig van valami kifürkészhetetlen erő, amely lassan és gyötrelmesen, néha ijesztően nagy késéssel, mégiscsak elvégzi valamennyire a szelektálás munkáját.

 

Ideális kritikus és ellenőrizhetetlenség

Bármennyire korlátolt a kritika szabadsága, bármennyire bizonytalan a kritikusi hatásterület, mégis nagyon sokat ér, nagyon sokat tehet a kritika az irodalmi élet kérdéseiben – noha az ideális nagy kritikus munkássága már alig érintené tulajdonképpeni témánkat, a divatot. Legfeljebb annyiban, hogy sohasem küzdene a divatért, hiszen magas szempontjainál fogva minden létezhető irodalmi divat jelentőségét magától értetődően redukálná a művészileg jelentéktelen események kategóriájába. Az ilyen kritikus filozófusa volna az irodalomnak, s enciklopédistája minden emberi akaratnak, amely írásban nyilatkozik meg: összefoglaló, párt feletti elme, aki felül állna divatokon és irányokon még akkor is, ha valamely általában meg nem értett és talán saját magát is puszta iránynak képzelő irodalmi tevékenységnek kelne szenvedélyes védelmére. Ez a kritikus, az irodalomtudománynak ez az ideális központi tekintélye azonban igazán csak ideál, igazán csak elképzelhető, míg a valóságban száz és ezer külön, megbénítottan és rendszertelenül dolgozó értelem, kultúra és temperamentum próbálja összeállítani egy-egy szellemi jelennek vagy múltnak igazi képét és értékét, egyre megbízhatatlanabban, hiszen az írásos termékek folyton növekvő mennyiségét s a modern technikai fejlődés révén egymással egyre gyorsabban érintkező távoli kultúrtörekvéseket és hatásokat ma már számon tartani is olyan feladat, amelyre aligha elegendő egyetlen élet. Az ellenőrizhetetlenség területe mindjobban növekszik minden irodalomban, teljes tájékozottságot már szinte kívánni sem lehet, s egy-egy komoly kritikai elme előtt az irodalomtudományban úgyszólván csak a specializálódás vagy a részletektől eltekintő elméleti munkálkodás útja van nyitva. Ezért fogadhatunk – természetesen nem egyforma – gyanakvással minden olyan művet, amely egyszerre az összefoglalás és részletes tájékoztatás szándékával készül, főleg irodalomtörténeteket.

 

Olvasók és társadalom

Többször érintettem már a közönség, a környezet, a társadalom szerepét. A közönség mint érdeklődő és esetleg fogyasztó piac, egyes emberekből, polgárokból összetevődő sokaság jön számításba: és mint állampolgárok összessége, s ennek az összességnek kerete, az állam. Mint az élet eleven organizmusának semmilyen más részlete sem, úgy a közönségnek ez a kettős szerepe sem választható el egymástól és az összes többi kultúréleti tényezőtől, ennélfogva célszerű itt is nagyon elvinek és rugalmasnak tekinteni minden meghatározást.

 

A ponyva vagy semmi közönsége

A műélvező közönség, mint az irodalom háttere, hatásterülete, csak igen kis töredékében vesz részt tudatosan a kultúréletben. A legnagyobb rész még látszólag sincs benne az irodalom szellemiségében, hanem minden írásos terméket, amiért a pénzét kiadja, közönséges ipari árucikknek, szórakoztatásnak és egy kicsit könnyelműségnek tekint. Ez az a közönség, amely esetleg olyan műveknek roppant divatosságát is lehetővé teszi, amelyeket a kereskedőkön kívül talán senki számon sem tart. A felelőtlen, de üdvözítő ponyva közönsége. Nem látom bizonyíthatónak azt az állítást, hogy ennek az olvasótömegnek az irodalompártolása hasznos volna, mint lépcsőfok, amely olvasáshoz szoktatás révén, idővel a jobb irodalom számára is megnyerheti az írni-olvasni tudók legszélesebb és legalacsonyabb közönségét. A kolportázsművek, ponyva és a giccs ebben a nagy körben örök és változhatatlan, de nem komoly szükségletet elégít ki, körülbelül olyasmit, mint a cifra színes papír a konyhai kredencen. Amíg a létért folyó harc brutális kegyetlenséggel nyomja el a lelket a legalsó társadalmi osztályban, addig igazi tömegfogyasztásra nem számíthat semmilyen magasabb kultúrtermék. Az igazi tömegekre ma csak a papság gyakorol rendkívül könnyen, de minden látszat ellenére gyökértelen, kezdetleges szellemi hatást, s ebből a közönségből még a szocialista szakszervezetek újabb eredetű kultúragitációja is csak ritkán emelhet ki érdemlegesen egyes kivételeket. Ez a közönség azonban a legodaadóbb és legboldogabb, mert alacsonyrendű művészettisztelete a maga teljes naivitásában még nem szolgál semmi külső hiúságot.

 

Az olvasói hiúság nevelőereje

Az olvasói kíváncsiság mellett az olvasói hiúság már bizonyos magasabbrendűség motora, s talán ez az első igazi általános tanító, nevelőerő az elemi iskolán túl. A hiú közönség nem kizárólag azért olvas, mert ő maga feltétlenül gyönyörködik, hanem mert megkívánják tőle a szomszédai és ismerősei. Ebben a közönségben már jelentkezik a versengés, a képzelt valóságos nívó mutogatásának vágya, és a törekvés: szellemileg is egyenrangú lenni a hozzánk hasonlókkal. Ez a réteg a legnagyobb és leggazdagabb, ez az igazi nagyközönség, amely a proletariátus legjavától a legfelsőbb társadalmi osztályig terjed, végződvén azoknál a bizonyára nem legkitűnőbb arisztokratáknál, akik már a hozzájuk hasonlókkal sem akarnak egyenrangúak lenni, s akik egyébként az elkülönböződésnek sokkal előkelőbb eszközeivel is rendelkeznek, mint amilyen az irodalom iránti közöny.

 

Nagyközönség, impulzusok

Ez a hatalmas tömeg a maga kulturális, társadalmi, földrajzi és vagyoni tagozódottságának és különbözőségeinek s az egyéni életvariációk számtalanságának megfelelően egységbe foghatatlanul sokféle érdeklődést árul el. Még azokat az impulzusokat sem lehet pontosan nyomon követni, amelyeknek e közönség minden tagja elkerülhetetlenül ki van téve. Azt már láttuk, hogy az újságokon, reklámokon és kritikákon keresztül folyó nevelő és divatcsináló kultúrpropaganda mennyire szétfolyik, mennyire bizonytalan. Ennek ellenére azt az újságokon keresztül megnyilvánuló hatást kell a legegyetemesebbnek, legkézzelfoghatóbbnak vennünk: egyik sajtótermék propagálja a másikat, létének puszta tényével agitál valami mellett vagy valami ellen, ha ugyan az agitáció ezer elszórt magva közül csak egy is reagálásképes talajra hull. Mert az üzleti-szellemi életben is megvan a természetben mindenütt észlelhető végtelen erőpazarlás és rendszertelen bőség. De emellett agitál, élénkít és ellankaszt a szellem területén az élet minden egyéb jelensége is, sport, háború, drágaság, azzal, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben tereli a figyelmet a fizikai szükségletekre, és fordítja az érdeklődést a vágyak más kielégülési lehetőségei felé. Ezeknek a befolyásoló jelenségeknek azonban ismét nem lehet döntő fontosságot tulajdonítani, hiszen valamennyien változók, mulandók, és már két olvasó életében sem játszódnak le egyformán.

 

Száll a divat szájról szájra

A sokféle kereszteződésből létrejövő kultúragitáció nagy erőpazarlásának végső hatásaképpen a nagyközönség elfogad bizonyos értékeket, s másokat szégyell, nem mer vagy nem akar értéknek elfogadni, megtalált gyönyörködését közli másokkal, s közli nemtetszését is, mindezzel pedig vágyat ébreszt környezetében úgy élvezetforrásainak használatára, mint máskor a tiltakozás és elvetés rejtettebb és kisebb örömének átélésére és megismétlésére: folytatja tehát a kultúragitációt, s rákényszeríti környezetét az olvasásra, a könyvkölcsönzésre, esetleg a könyvvásárlásra is. Ez az agitáció egyenkénti esetekben lehet rendkívül kicsiny és jelentéktelen, egészében véve azonban roppant erő, noha annyira és olyan gyorsan, mint a ruházkodási divat, sohasem érvényesülhet. Száll a divat szájról szájra, természetes egységben együtt emlegetve a legnagyobb szellemek nevét a népszerű riporterekével.

 

A divatautomata

Mármost mi az, ami megszabja, hogy az üzleti propaganda mellett a közönség a saját körében mit terjesszen? Mi mozgatja a közönségen belül automatikusan a divatot? Ha nemcsak egyetlen kort és nem jelentéktelen divatmozgalmakat vizsgálunk, akkor kellő óvatossággal talán így válaszolhatunk a kérdésre: a formai meglepetések és nehézségek hiánya, s az aktualitás és pikantéria. Az aktualitás és pikantéria persze igen sokféle lehet, kapcsolódhat az úgynevezett örök emberivel, és feldolgozása művészileg egyaránt lehet mulandó vagy halhatatlan. Tematikusan ilyen aktualitás lehet egy-egy nagy romantikus tudósítás, valami jó ígéret, vagy nagy katasztrófa jóslata, állandóan vagy átmenetileg erősebb megvilágítottságba került személyek vagy társadalmi osztályok irodalmi szerepeltetése, a gyűlölet vagy rokonszenv az életben is meglévő személyekkel vagy problémákkal szemben. Az ilyen aktualitások többnyire világnézettel és politikával kapcsolatosak; mellettük és kívülük van még néhány állandó, halhatatlan és kimeríthetetlen aktualitás, amilyen a szerelem, az anyaság, a halál. A pikantéria pedig mindig valami egzotikum: egyszer az olvasó és a téma közti földrajzi, időbeli vagy vagyoni távolság, máskor mérsékelten bizarr, csiklandozó problémamegtárgyalás, valami ismeretlen életrészletnek vagy finomságnak a megmutatása, valami jó vagy rossz szándékú leleplezés, valami új. A tömeg újat, szenzációt akar, de hagyománytisztelő; éppen ezért nem ért az új művészi értelméhez.

 

A divat visszahatása a termelésre

Mindezek a divatcsináló hatáselemek sem külön, sem együtt elvileg el nem vetendők, nem jelentik valamely mű értékét vagy értéktelenségét, sőt azt sem jelentik és nem biztosítják, hogy mindenkor egyformán sikerre vezetnek az életben. Viszont a divat sem marad meg az irodalomból az életbe átvetődött eredménynek, hanem cselekvően is visszahat az irodalmi életre: a közönség egy darabig kitartóan követeli azt, ami már ismert gyönyörűséget okozott neki, és azok az egyéni és társas vállalkozások, amelyek ezt a gyönyörűségadást szolgálják, ilyenkor versenyezve igyekeznek kielégíteni a jelentkező szükségletet. Ehhez a további kielégítéshez külön érzék és tehetség kell, ami az írók részéről nem epigonságot, vagyis jóhiszemű művészi gyengetehetségűséget, hanem tudatos megalkuvást, iparszerű munkára való áttérést követel: rosszhiszemű epigonizmust. Meg kell azonban különböztetni a divatnak epigontermelő visszahatását a természetes művészeti továbbfejlődéstől, amely az előző szellemi múltakból és a jelenből organikusan táplálkozva akkor is reagál más, nagy szellemi értékekre és művekre, ha azok sohasem váltak divatossá.

 

A közönség zsenije

A nagyközönség irodalmi szükségletét és ízlését, ha összefoglaló magasságból nézzük, valami sugallat megőrzi egyetemes emberi kíváncsiságnak. Nem egyes olvasók egyéni szükségleteire gondolok most, hanem az összes olvasóközönség együttes ösztöneire, a közönség zsenijére. Ehhez a nagy, homályos ösztönhöz, ehhez az egészséges, romlatlan, teljesen életből fakadó s naiv kielégülési vágyhoz azonban nem járul és nem járulhat megfelelő tudás, a gyermeki zsenialitáshoz elegendő intellektualitás, értelem és szakértelem, hiszen az életnek nem az az ismeretlen ős célja, hogy irodalmi vagy bármilyen másféle speciális tudásra nevelje az embereket.

A közönséget, a tömeget természeti jelenségeknek foghatjuk fel, óriási, tehetséges, kaotikus masszának, ösztönök tengerének, amelyből és amelyért minden jó és minden rossz születik. Ez a nagy tömeg, egy-egy nemzeti irodalom népe, sőt az egész kultúremberiség, saját magából teremti saját magának egy-egy nemzeti nyelv irodalmát és a világirodalmat, saját kiválasztott fiaiból, akiket kidobott, megérlelt, s akikben minden ösztönét és töredék értelmét úgy összesűrítette, hogy amikor a kiválasztottak visszaadják, amit tőle kaptak, a nagy szülőanya akárhányszor nem ismer rá gyermekeire, s nem ismer bennük saját magára sem, mert ezek a nagy reprezentánsok nemzedékek egyesített tulajdonságait, századok fölgyűlt kincseit vetik ki egy kor elé, és a lelki, szellemi és idegélet egész területén óriási rangmagasságban állanak a mindenkor egy, mindenkor gyermeki, mindenkor tehetséges és sohasem különleges tömeg fölött. Nem jelenti ez azt, hogy a közönség egyedei között szintén nem állhatnának fenn rendkívüli értelminívó-különbségek, vagy hogy a kiválóság pusztán csak irodalmi téren nyilvánulhat meg – az emberiség zsenije bizonyára ugyanígy dolgozik sok más szellemi vonatkozásban is. A tömeg, akit szülőanyának neveztem, nem ismer rá mindig nagyjaira, s nincs törvény, amely megállapíthatná, hogy miért szereti jobban ezt avagy azt a gyermekét. Valószínű, hogy azokat szereti legjobban, akik alapösztöneihez állanak legközelebb, vagy akik legjobban leszállnak hozzá – a gyakorlat legalább ezt mutatja, noha nem cáfolja kategorikusan az ellenkezőt sem.

 

Elvesztett elfogulatlanság

Az a tény, hogy a tömeg nem válogat, és csak szíve szerint különböztet meg, minden rossznak, minden rossz divatnak az eredendő oka, de egyúttal a jelenségek életén túl mélyebb, rejtettebb kapcsolatra is rámutat: a tömegnek eredetileg és egészében véve nincs belső iránya, elfogultsága, előzetes esztétikai megkötöttsége, és nincs iránya, speciális elfogultsága, előzetes esztétikája az igazi írónak sem. A nagy író csak kifejezi magát és élményeit: visszaajándékozza létrehozójának azt, amit tőle kapott, tekintet nélkül arra, hogy az anya meg tudja-e érteni vagy sem. Az íróban és a népben ugyanaz az ösztön működik, az élet nagy gazdagsága, sok ellentéte, minden igazságtalansága, de ez az ösztön csak az íróban magasrendű, csak a nagy íróban független. Mert a közönség ösztönében, bár függetlennek született, a tudás és szakértelem kifogásolhatatlan hiánya mellett nincs meg maradéktalanul már az eredeti, zseniális gyermeki elfogulatlanság sem.

A sok olcsó reklámhatáson kívül, ami egy-egy olvasó szellemét érinti, és amit megrontásnak, megfertőzésnek is lehetne neveznünk, egyedeinek gyermekkorától kezdve akaratába fogja és töri a gyermeknek, megnevelt gyermeknek később is megmaradó együttes nagyközönséget az iskola, a társadalom, az állam. Nem akarom érinteni e befolyásoknak helyességét vagy helytelenségét, csak létezésüket konstatálom, s rögtön hozzá is tehetem, hogy ugyanez volna a helyzet olyan társadalmi berendezkedés idején is, amely teljesen ellentéte a kapitalista-nacionalista társadalmi rendnek.

 

A közönség nem lehet bíró

A polgárok összességének egészséges, naiv, mindenfelé tárt gyermeki lelkébe belenyúl minden állam és minden egyház, és a naivság, egészség és teljesség rovására megteremt bizonyos, más szempontból szükséges rendet: valami hasonlóságát az erkölcsi és világnézeti uniformizáltságnak. Csak hasonlóságát, ami mellett még nagyon különbözők lehetnek az egyének, különösen magánéletük szabadságában – de már ez is elég ahhoz, hogy a tömeg elveszítse kíváncsiságának eredeti korláttalanságát, és hogy amikor ízlésének és értelmének változó méretű kifejlesztését megkapja, egyúttal elveszítse ízlésének szabadságát, ösztöneinek függetlenségét. Függetlenségüket csak a ritka kivételek tudják megőrizni, jobban mondva: idővel visszaszerezni. A szabadságnak ez a visszaszerzése kettős erőfeszítéssel jár: a szabad szellemnek először egy ellentétes rend eszméihez menekülve lassú, szigorú kritikán keresztül kell elszakadnia a nevelés rendjétől, de aztán el kell szakadnia attól a másik rendtől is, amelynek segítségével az előbbitől elszakadt.

Csak így érhető el az a szabadság, amelynek nincs sem erkölcsi, sem politikai, sem másféle előítélete, hanem mindenről megvan a maga saját külön átélt, független ítélete, amely most már az uniformizálódás veszélye nélkül találkozhat elméletben és gyakorlatban akármelyik rend tételével. Hogy tudna a tömeg ráérni erre a nagy egyéni kifejlődésre, és mi szüksége is volna rá? Mi szüksége volna ilyen független tömegekre bármely államnak […]? S ha nincs meg ez a szabadsága, hogyan lehetne a nagy közönség, mint egész, elfogulatlan bírája valamely szellemi mű szaktudáson kívüli részének is? A közönségnek emberi, de nem bírói joga a tetszés és a nemtetszés: a divat.

 

A divat haszna

A nagyközönség egyes munkák vagy írók divatossá tevésével egyáltalán nem hozhat irodalmi értékítéletet, de – s ennyiben lehet haszna a divatnak – érzéseket és gondolatokat terjeszthet, nem olyan széles körben, mint a politikusok parlamenti beszédei, vagy a napilap, de esetleg mélyebben és maradandóbban. A közönség teljesen ki van szolgáltatva a véletleneknek, amikor valamely jó vagy rossz mű mellé áll, mert kizárólag élvezetvágyának kielégülését várja az irodalomtól, tehát szeretetével elsősorban csak mennyiségileg növeli a divatot, csak arányait és határait tolja ki a divatnak. Nagyon kicsiny, elenyészően kicsiny az olvasóközönségnek az a része, amelynél a szórakozásnak, a fizikai jóérzésnek irodalmon keresztül történt fölidézése egybeesik intellektuális élvezettel, a művészi megformálás, a végzett munka kitűnősége előtt való meghajlás és elismerés magasabbrendű gyönyörűségével. Maguk az alkotóművészek és hivatásos kritikusok is meglehetős ritkán képesek erre az idők felett álló legnagyobb, legmélyebb műélvezetre, amely – noha egyedül volna hivatott ítélkezni – minden korban föltétlenül annyira kisebbségben marad az összes olvasók számával szemben, hogy divatot csinálni sohasem tud.

 

Kultúrsznobok

Csinálhat azonban – zártkörű – divatot egy másik olvasócsoport, amely időnként szintén leválik a fogyasztópiacot jelentő tömeg testéről, a kultúrsznobok csoportja, amely minálunk általános meggyőződés szerint újabban nagyon megfogyatkozott. A kultúrsznobság értékét gúnyosan és fölényesen szokták lekicsinyelni olyan részről is, ahol talán több a jónak és igaznak a megérzése, de több az elfogultság is, és kevesebb az intellektualizmus. Ez ellen a lekicsinylés ellen érdemes volna szót emelni, ha ilyen célzatú közönségkritizáló kampány változtatna a helyzeten, és növelné új elemekkel a kultúrsznobok kis seregét, érdemes volna, mondom, állást foglalni ellene, mert a veszély, amit a kultúrsznobság, az irodalmi termelésre nézve (s egyedül ez a fontos) jelent, sokkal kisebb és mulandóbb, mint amennyi állandó előny az a tény, hogy a túlfejlett és valahol föltétlenül deklasszé hiúság létrehozhat irodalmi szalonokat, amelyekben a műélvezők nemcsak egy nívón akarnak maradni a többiekkel, hanem meg is akarják előzni, felül is akarják múlni egymást, amikor a meglévőnél magasabb szellemi légkörbe próbálnak jutni. Kétségtelen, hogy a sznobot nem szellemi kiválósága teszi exkluzívvá, hanem furcsa kedvteléseivel szerez olyan belső disztingváltságot, amellyel imponálhat magának: kétségtelen, hogy a sznobot irodalmi ítélkezéseknél intellektuális természete túlemeli azon a határon, amelyet tárgyhoz értése üdvösen vonna meg, tehát a sznob önkéntelenül pökhendi a tiszta szellemiséggel szemben; az is biztos, hogy a sznob nagyra becsül mindent, amit nem ért, ami furcsa és valamiképpen üldözött és új, tekintet nélkül arra, hogy miért üldözött, és miért új; biztos, hogy a sznobok a maguk izgága lelki éretlenségével a környezetükbe került művészeket is bátorítják esetleges éretlen különcködéseikben, s ennélfogva késleltetik az egyéniség egészséges, szabad kifejlődését – viszont amelyik művész a hatásuk alatt maradt, azért nem volt kár, amelyik világnézet csak a sznobok közt lett divatos, az úgysem tudott volna kifelé hatni, míg ha életrevaló volt, sohasem ártott meg neki az ilyen dédelgetés. Maga az a törekvés, hogy tömegsikerre főként formai okokból nemigen számítható művészi termékek iránt a közönség bármily kis része jóakaratot tanúsítson, nem lehet kifogásolható; s az irodalmi sznobok, ha néha olyan ügy mellé állanak, amelynek érvényesüléséhez nem volna elegendő az igazi tárgyhoz értők kis csoportja, hinterlandszerepükkel hasznos szolgálatot végeznek. Ezenkívül a sznobok többnyire áldozatkészek, soraikból kerül ki a legtöbb mecénás, és végül: a kiábrándult sznobból könnyen válhat kitűnő műélvező, és egyetlen sznob sem sznob szellemi élete minden vonatkozásában.

 

Üzleti és szociálpszichológiai tény

A ponyvaélvező tömeg, az ingatag ízlésű, nem intellektuális és csak szíve szerint ítélő nagyközönség, a derékhad és a sznobok minden korban olyan óriási többségben vannak a műértőkkel szemben, hogy minden irodalmi divat, aminek szükségképpen tömegre kell támaszkodnia, eleve jogosan gyanús az esztétikus előtt. Csak gyanús, és semmi több, hiszen régi igazság, hogy a siker még a mű rosszaságát sem bizonyítja. A legjobb irodalom szellemi céljai közül is kizárólag a külső nevelő célnak szolgálja érdekeit a divatossá válás; az írónak a divat csak egyéni jóleső érzést és anyagi előnyt jelenthet; a divat, ha általában elfelejtett munkát ás is ki a közönség számára, akkor sem az irodalomnak, hanem a közönségnek és a kiadónak tett szolgálatot. Az irodalmi divat minden gyakorlati vonatkozásában is független az irodalom lényegétől, a spontán teremtő írói szellemtől; az irodalmi élet keresztmetszete mindig minden divatirányt egyszerre tartalmaz, s az irányok játéka minden korban csak jelentéktelen fodrozódás az egyforma művek vízözönének felszínén; a nagyközönség sugallatszerűen egységes, de kritizálatlan érdeklődése mint befogadó erő pontosan megfelel az irányok feletti, elfogulatlan, egységes művészi teremtő erőnek; az irodalmi divat egyik meghatározhatatlan, ellenőrizhetetlen, nagy üzleti és szociálpszichológiai ténye az életnek: az irodalmi divat következmény, amely éppúgy kívül esik az irodalom területén, mint amennyire független a fegyverkereskedés vagy a lőpor feltalálása a revolveres öngyilkosságoktól vagy a vadászok puskaropogásos mulatságától.

Izmusok

Legyek egészen gyakorlati, sőt aktuális?

Nem tudok igazán az lenni, mert nem hiszek semmi teóriában, csak a tehetségben és szabadságban. Ez a két szó, tudom, nem esztétikai rendszer. És óh, mennyire ki van építve a modern lírában az impresszionizmus, futurizmus, szimultaneizmus, aktivizmus, expresszionizmus, kubizmus, kozmikus és absztrakt költészet, abszolút művészet, dadaizmus és szürrealizmus elmélete! És a többi, amit számon tartani sem lehet: primitivizmus, aeternizmus, merizmus, brüitizmus, imaginizmus, tatlinizmus … egész légió! … Mennyi részletigazság van valamennyiben, s mily értelmetlenség minden egyes igazságuk, mihelyt az Egész akarnak lenni! … És velük szemben mennyire készen áll a konzervativizmus esztétikája! Mennyi részletigazság itt is, mily bölcs, összefogó cél, és mily szánalmas gyakorlat!

Tehetség és szabadság: minden elmélettel szemben eleget mond ez a két szó, ez a két követelmény. Az utóbbit akár el is hagyhatnám, az igazi tehetség megszerzi, megőrzi szabadságát, nem érzi rabságnak az átélt és önként vállalt, sőt újjáteremtett formai törvényeket, az élet romlatlan ereje legyűri benne az iskolamesteres konzervatívságot, és ledönti az irányok cellafalait.

 

Az izmusok már nem aktuálisak

Különben is, ezek az irányok és izmusok ma már tulajdonképpen nem aktuálisak. Az egyik hosszú évtized óta létezik, a másik fiatalabb, sok a háború előtt született, nagy részük a háború alatt és után, s némelyik alig élt egy-két esztendőt. Béke, világháború, bolsevizmus, várt és elmaradt gazdasági világforradalom, országok, kultúrák és tradíciók különbsége és mindenféle reakció, mindenféle hit, komoly vizsgálódás, ámítás és számítás, gúny, öngúny, beugrás és beugratás hozta létre őket. Amit látszólagos égiszük alatt költők teremtettek, az igen sokszor jó, sokszor nagyszerű. De ilyen esetekben a Szabad Tehetség termelt, akit örökkévaló megérzés vezetett. Az elmélet csak melléjük, reájuk és utánuk épült (talán ők maguk építették), és mindig szűknek bizonyult, valahányszor igazán nagy talentum volt az alkotó. Az alkotó művész nagyon sokszor rácáfolt bennük az esztétikai gondolkozóra.

Ezek az izmusok már nem aktuálisak, legfeljebb a nagyközönség számára, amelynek egyes rétegei néha alaposan el tudnak késni érdeklődésükkel. És azok számára, akik az elmélet némi kis módosításával vagy akár anélkül, ma is kísérleteznek, és bátorító, hősi múltnak hiszik az elvonult izmusok elméleti papírözönét. Az önállótlan szellemeket ezután is bűvöletükben fogják tartani újabb és újabb esztétikai paragrafusok, nem kár értük.

 

Részletigazságok uralma

Mi volt jó ezekben az elméletekben, amelyek, mint ismeretes, kiterjeszkedtek a színházra, a regénystílusra, a zenére, festészetre és szobrászatra is? Az alapgondolat magva. Nem mindig, de a legtöbb esetben. Egy-egy literátor vagy esztétikus meglátott valamely részletigazságot, de nem tudta vagy nem akarta univerzális törvényrendszerbe foglalni, hanem túlhangsúlyozta, kizárólagos szemponttá tette, s a divat gyakorlatában idomtalan vízfeje nőtt elméletének. Univerzalitást, kozmikusságot, mindenféle szintézist s témai és egyéb kiszélesítést hirdettek és követeltek ugyan, de ilyenkor csak ez, sőt csak ennek a követelése volt meg bennük. Szabadságot követeltek ők is, és ragaszkodtak a szabadvers egyoldalú, szegényes szabadságához, nem is sejtve, hogy minden jó mű élő szervezetében minden forma és minden rím újjászülethet. Végtelenbe vágytak, és elvesztettek talpuk alól minden földet. Az emberiségért küzdöttek, és benne rekedtek a kritikátlan pártpolitikában. Lelket követeltek, és sohasem látott undorral gazdagították a naturalizmust. A valóságot akarták, és víziókban, metafizikában robbantak szét. Konstrukciót hirdettek, és nem tudtak komponálni. Primitívséget, dísztelenséget hirdettek, és megszázszoroztak minden barokk cifraságot. Racionalizmust, agymunkát, a művészet-mesterség hasznossági tanát, plakátművészetet, tömegművészetet, a legfelelőtlenebb játékot, a leghitványabb l’art pour l’art-t. Minden logika kiirtását, a művészi értelmetlenséget kívánták, és távol voltak minden ösztöntől. A tudatalattiba merültek, és legfeljebb csak mindig egyforma dokumentumokat tudtak felhozni belőle. Rombolták a művész és a művészet tekintélyét, s a legéretlenebb szemérmetlenség, a legerkölcstelenebb nemzetközi bratyizás folyt és dölyfösködött köztük …

Mi volt a baj? Mi itt a hiba, amikor nem akad igazi író, aki külön-külön nem találja szimpatikusnak ezeket a törekvéseket? Kritikai életünkben van a hiba, a konzervatív esztétikában, amely merevségével, lomhaságával, élettelenségével nemcsak most, hanem mindig provokált s aztán egyrészt vakon gúnyolódott, másrészt szégyenteljes gyávasággal óvatoskodott az új elméletek bátor megvizsgálása helyett. A legfőbb hiba azonban magukban a mozgalmakban volt: nem voltak eléggé tehetségesek. Az elmélet szülte írók, vagy azok, akik fegyencei maradtak a maguk vagy mások elméleteinek, a fogásokat összetévesztették a költészettel, nem tudták a maguk helyén alkalmazni kifejezőeszközeiket, s nem volt sem elég eszközük, sem elég igazi tartalmuk. Hiányzott belőlük a rendező, központi, belső egyensúly és harmónia. Tökéletlenek voltak, gyenge tehetségűek, jelentéktelenek, elvek, ellenelvek, részletek és egymás epigonjai. És legfeljebb „divatosak”.

 

Ki akar divatos lenni?

Divatosak?

Ki akar még divatos lenni? Ki akarja ezt a divatot? Igazi írót, igazi irodalmi munkát nem meríthet ki egyetlen esztétikai jelszó sem, ezért szerintem nem expresszionista költő az a nagy költő, akit tévedésből, egyik tulajdonsága miatt expresszionistának neveznek. Az ilyen költő: tehetség. Tehetséget nem lehet szerezni, csak patentírozott világnézetet és művészetet. Zártkörű divatot. Ki akar, kérdem, divatos lenni? Aki tehetségesnek született, ahhoz nem fordulok, de szólok azokhoz, akik verset akarnak írni tehetség nélkül. Igen, írjanak a tehetségtelenek is: a többieknek nem vicc költőnek lenni! Néhány recept elegendő lesz, legalább az elindításhoz. Kérdezhetnék: miért állok a tehetségtelenek mellé, mikor mindenfelé láthatjuk, hogy a nemhivatottak tanácsaim nélkül is lelkesen és eredményesen dolgoznak? Miért igyekszem fokozni azoknak páratlan géniuszát, akik a tehetségtelenség kétségkívül szintén isteni ajándékával születtek, és akiket az intuíció szuverén biztonsággal vezet a maguk útján? Miért?

 

Gyakorlati sémák

Mondjuk, hogy azért, mert az emberi egyenjogúság és jogkiterjesztés híve vagyok: követelem, hogy akárki lehessen tehetségtelen. Meggyőződésem, hogy sokkal több tehetségtelen ember van, mint ahány – divatos verset mer írni. Látom, milyen nagy tömegek várnak még felszabadításra, és azt hiszem, e tömegek érdekében még akkor is hasznos munkát végzek néhány poétikai receptemmel, ha csak belekontárkodnom sikerül is velük a született tehetségtelenség nagyszerű alkotóerejének műhelytitkaiba. Fölösleges mondanom, hogy az alábbi kiskáté-tanácsokkal nem rajzolok meg minden variációlehetőséget; a név szerint megemlített írók közül egyik-másik egyebet is csinált; és hangsúlyozom, hogy azok a minták, amelyekkel segítségül hívott Tehetségtelen Barátom illusztrálja az egyes elméleteket, nem paródiák, hanem gyakorlati esztétikai sémák. Amennyiben az olvasó e mintákat nem találja eléggé jellemzőknek, ne ártatlan barátomra, hanem énrám vessen követ. Vegyük most sorra az egyes irányokat, kezdve Walt Whitmannal, hiszen általános felfogás szerint ő a modern lírának, a prózaversnek az őse…