Szavak kémiája és a kimondott világ

Az irodalmi divat

Az irodalmi divat bizonyos megnyilvánulásait az ifjak és öregek harcának is szokták nevezni. Ez komoly dolog, bár a maradiak szemében egyúttal megbélyegzést is jelent. Nem szabad egy kalap alá vonni az irodalmi harcot az irodalmi divattal; minden újabb írói nemzedék természetes és szükségszerű harcban áll az előző kor irodalmával. Nagy ellentétről úgysem lehet szó, hiszen egy irodalmi mozgalom sem oly különálló és új, hogy ne lettek volna azonos elődei. A legszélsőségesebb forradalmárok is igyekeznek gyökerüket megtalálni a múltban; például az expresszionisták az egyéni túlfinomultsággal szemben az anarchikus korok primitív művészetéből való visszatérést és az ebből való továbbfejlődést hirdetik.

Az irodalom folyton megújul, mint a fa tavasszal, de az irodalom tavaszai nem évenként köszöntenek be. Az új irányok újszerűsége többnyire csak abban áll, hogy egy közös cél érdekében küzdő írók már előbb is felhasznált, de nem túlságosan kiélezett technikai eszközöket fokozottabb mértékben vesznek igénybe. Tárgyi, stiláris vagy formai újítást, lényeges újítást hozni nem lehet; az új műveknek legjobb esetben a megváltozott társadalmi környezet és az egyre nagyobb mennyiségű irodalmi hagyományból táplálkozó mai lélek egyéni színező ereje adhat némi módosítást. Az emberi gondolat és érzelemvilág útjai és korlátai minden korban azonosak voltak, és azonosak is maradnak. Legfeljebb új elnevezéseket találunk ki rájuk. – Igazságtalan elfogultság tehát a konzervatív részről megszokott berzenkedés minden „új” ellen, viszont éppily igazságtalan és elfogult az a felfogás is, mellyel zöld irodalmi matadorok a régi irodalom legnagyobb részét máglyára ítélik.

Az irodalmi harc is könnyen válhatik divattá, hiszen minden mozgalomhoz lármásan tódulnak a mitläuferek, akik a nemes cél aranyát felváltják a könnyű siker aprópénzére. Senki se hiszi például, hogy egészséges fejlődés eredménye volt a kommunizmus alatt az expresszionista versözön. Mindenki szabad versekben őrjöngött: az volt a divat. A divat, amely nagy úr az írók között is, a közönség szemében pedig egyenesen királyi fenség, melynek éppoly sietve hódol mindenki, mint a legújabb párizsi szoknyának. Az írókénál nagyobb veszély a közönség hóbortja, mert a kereslet a kiadókat is magával rántja. A divat felragyogtatja a sápadt színeket, de úgy látszik, szükség is van rá, éppoly szükség, mint a szélre, mely lerázza a rothadt gyümölcsöt. Idővel mindent ellaposít, megrág; de míg uralkodik, nincs hatalom vele szembeszállni, beférkőzik a könyvtárakba, silány munkákkal zsúfolja tele a kirakatokat, és csak egy másik, még szemfényvesztőbb divatnak engedi át a helyét.

Szerencsés eset, ha a felkapottság összeesik az igaz értékekkel. Dosztojevszkij divatos író, de neki nem árthat a hisztérikus idegzetek rajongása. Ady is divatos író volt; a kurzus alatt divatossága érthető okokból hanyatlani kezdett. Ady ma már „csak” kitűnő költő.

Babits Dante-fordításaiból, sajnos inkább a divat, mint az igazi műélvezet teremtett nálunk Dante-kultuszt. Elegen megtárgyalták Dante nagyságát, arról is felesleges beszélni, hogy Babits munkája milyen kitűnő – ez a divat szempontjából majdnem mellékes. A divat nem az értékekre tekint. Biztos, hogy a „modern” ember semmit se talál Dantéban; megveszi, de nem olvassa. S ha olvassa is, nem érdekli, szépségeit és mélységeit nem érti. Csakhogy ezt szégyelli bevallani. A mai „modern” ember Dantéhoz vagy Goethéhez oly érzelmekkel nyúl, amilyenekkel a Nemzetiből távozik, ha véletlenül valamelyik görög tragédia előadására váltott jegyet. Sejti, hogy itt valami nagyszerűség tárult föl előtte, érez is valami homályos tiszteletet, de hazamegy, és előveszi a Bain-meséket vagy Mereskovszkijt.

Még rosszabb napok járnak az antik írókra, minden nagy irodalom forrásaira. Angliában H. G. Wellset minden tudása mellett sem tartják művelt írónak, mert nem tud görögül; Franciaországban Leconte de Lisle túlzott lelkesedésében mindent rossznak ítélt, amit a görögök óta írtak; Itáliában Carducci és Pascoli latin verseket írtak, a németek most adták ki Pindarosznak, az expresszionisták atyjának az ódáit szabadvers-fordításban – nálunk pedig nem akad kiadó egy tisztességes új magyar Horatiusra. Hogy is akadna, mikor az írók maguk tartják, hogy „más időket élünk”, és a közönség felől még a bilingvis kiadványok is ott penészedhetnek az antikváriusok pincéjében.

És itt van a magyar klasszikusok ügye. Évek óta halljuk hangoztatni klasszikusaink új kiadásának szükségességét. Készítenek is egy teljes Petőfit, megjelent egy-két régi magyar könyv, legújabban egy kis Csokonai, és ígérnek egy Berzsenyit is. E kiadványokat azonban sehogy se lehet a nemzeti megújhodás jelének tekinteni. A kiadóknak eszük ágában sincs kultúrmissziót teremteni. A szép szándékokba mindig beleszól az üzlet, és a megjelenő könyvek túlnyomó többsége ma is olcsó pénzen megszerzett regényfordítás. Kitől? Mellékes! Klasszikusainkat csak azért adják ki, mert ezekért nem kell szerzői honoráriumot fizetni, és mert ezek egyúttal a kiadók nemzeti alapra való helyezkedését is mutatják.

A közönségnek mindegy: jó munkát is megvesz, véletlenül vagy illendőségből, a kiadók a közönséghez alkalmazkodnak, a magyar klasszikusok pedig várhatják tovább a feltámadást. Ők még divatba se tudnak jönni.

Szavak kémiája és a kimondott világ

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kezdetben volt az Ige. Persze az Ige rejtelmes tartalma itt többféleképp bontható és burkolható körül, a német azt mondja, hogy: „Im Anfang war das Wort”: Kezdetben volt a Szó.

A kezdet óta van a szó. Éppoly tényszerűen, mint a vér, vas és arany tényvilága; és anyagszerűbben, mint az érzelmi világ, a tények vetülete szívben és öntudatban. Az úgynevezett való világ és képzetvilág mellett a harmadik: a kimondott világ.

A szó nemcsak egyszerű és hasznos közlekedési eszköz a gondolatnak: a szó azonos a tettel, sokszor nagyon is szembetűnő intézője és parancsnoka a tényeknek, és néha még ennél is több: teremtőtársa az Istennek, aki kezdetben szintén csak egy szó volt: a Legyen! Tényként hagyja el testünket, de tény már megszületése előtt is, és végtelen a lelkek kémiája: gazdagabb anyagraktárból készíti vegyületeit és keverékeit, mint minden természettudomány.

E végtelen kémiában pillanatok alatt születnek, semmisülnek meg, lépnek átváltozásból átváltozásba az elemek. Élet és nemlét itt szinte ugyanaz. A rendőr-főkapitány szava, mikor bizonyos feltételek beváltása esetére letartóztatást ígér, tulajdonképpen már előre azonos a letartóztatással: olyan, mint egy tény, amely a holnapban van meg, de már ma is hat. Ha a bankár házitelefonján leszól a pénztárba: üzenete tény: azonos a pénz kiutalásával, megtagadásával, vagy a várakoztatással. Szeretőm szava: tény; még hazugsága is tény, amely álruhában jár. És nem tény a múltak szava? Petőfi verse? A Szeptember végén Magyarország számára éppoly ismert tárgy, mint a Lánchíd: a szavak úgy vannak, mint egy ház vagy mint egy erdő, s csak alapjuk, talajuk a könyv, a papír, mint ahogy a házak és erdők alapja a föld, a talaj.

Köröttünk élnek ezek a tények, köröttünk a kimondott világ, csak meg kell látni, hogyan borítja el a fizikai tények síkságait, domb- és hegyvidékét, mint a föld felületét az életadó levegő. Ki foghatná össze, minden pillanatban hány milliárd szó hat egymásra és a valóságra egyetlen országban is? Hány milliárd közönséges szó, amelyre szükség van, vagy nincs szükség, s amely elpusztul, mint más tények, cipő, kenyér, gyufaszál, szarvasmarha a vágóhídon és ember és ház! Hány milliárd szó röpül el pillanatonként az időben, s mily kevésnek van belőle különösebb igénye, mily kevésnek van reménye rá, hogy kitüzesedjék, magasra kerüljön, és világítson, csak annyira is, mint gyertyaláng a pincék sötétjében? A háborúban millió puskagolyó csapódott fűbe és földbe, bután (ugye?) és céljavesztetten, fölöslegesen, míg egy, amelyik ügyes volt, okos, céltudatos, sikeresen átüthette valakinek a homlokát! A felsőbb hadvezetőség sajnálhatta a pocsékolást, de nem segíthet: az emberek is szeretnék, ha minden szavuk eredményes volna.

Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek, és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud írni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín tovább megy, más otthont keresni, más fület és más színtörést.

Lelkes tény minden szó, hangulatai vannak: és minden pillanatban más erő lehet ugyanaz a szó. Szavaink, amiket adunk vagy kapunk, mint rétjáró méhek, megrakodnak mézzel és hímporral, hogy rájuk sem ismerünk. Olyan fényburok veszi őket körül, mintha meteorok volnának, vagy a nyargaló lámpák a képzelet sötét zűrzavarában. Hogy tud világítani egy-egy szó, amely máskor beteg volt és hamu; hogy fürdenek lelkük emanációiban! Költői alkotásuk pillanatai előtt, amikor a szellem gyanútlanul vár, s azt hiszi, vagy azt is észleli, hogy pihen: mily váratlanul gyúl ki egy-egy szó, mintha a kaotikus éjszaka valamelyik pontja kezdene izzani, belülről parancsoló, maga-kiemelő vakítással, s környezetét csak alig sejtetve meg a többi homályban; és mily rajtaütésszerűen, mint jelzőlámpák a telefonközpontok kapcsolótábláján, vagy vészjelek, piros szemaforok egy elhagyott, koromfekete pályatesten! A szó ilyenkor már nem az a közönséges szó, amely tegnap volt, és holnap lesz, nem az értelmi tartalma fontos, hanem képzelt érthetetlen járulékai, izzása, pillanat adta telítettsége, színe és rajzának vonalai, ami mind eltűnhet, de néha pár napon át meg bírja őrizni különleges energiáját, s csak ki kell mondani s máris újból megjelenik előtte egész izgalom- és színlégiójával, az a fényjel, az a vészjel, az a szemafor, parancsolva: állítsd be a váltókat, mert Valahonnan elindult Valami, s talán épp a te vágányodon fog átszaladni?

Ilyenkor teremt a szó, a közönséges szó; ilyenkor nemz zsenit a közönséges apa.

Divatok az irodalom körül

A szabad versről és egyebekről

Magyarországon az irodalomban minden író fiatal mindaddig, amíg egyszerre csak ki nem derül róla, hogy megülheti születésének ötvenesztendős jubileumát. Egy-egy név és hírnév kialakulásához legalább három évtized (éspedig nem annyira munkásság, mint egyszerűen idő) kell, s ha ez a három évtized hiányzik, nagyon könnyen az a meglepetés érheti az írót, hogy észreveszi: a közönség esetleg még őróla sem tud, és maga is konferansziéra szorul…

*

Kétségtelenül okos, tapasztalt, világot és kultúrát nálunk talán jobban is ismerő konzervatív öreg urak nem is olyan nagyon régen oly frappánsan félreismerték annak a nagyszerű költőnek a zsenijét, aki már a halottak élén jár, és akinek neve alatt a mai fiatalok megindultak: Ady Endrét. Mi a tehetség, mikor azt látjuk, hogy az irodalom húsz- és negyvenéves baloldali forradalmárjai sokszor teljes jóhiszeműséggel kutyába sem veszik komoly jobboldaliak munkásságát? Mi a tehetség? Senki sem tudja biztosan, ezért ezt az első legfontosabb követelményt meg kell hagynunk a mindenkor megújuló fiatalság titkának, rá kell bíznunk az új szívekre és agyakra, a fiatalok idegéletére, s velük szemben csak az a kötelességünk, hogy türelmesek legyünk, ha szokatlant hoznak, s megértsük és támogassuk őket, ha – szerencséjükre – olyan jeleit is látjuk tehetségüknek, amelyekre a mi másféle idegeink is tudnak reagálni.

*

Pár évtized óta az egész világon mindenütt dominál a lírában az úgynevezett szabad vers. Egyáltalán nem új valami, de a jelentkezése és a varázsa új. Lényegében azt jelenti, hogy egyes költők, köztük kitűnőek is, rím és ritmus nélkül fejezik ki mondanivalójukat. Ezt a törekvést a konzervatívok többnyire a maga egészében agyon szeretnék ütni, s ugyanezt a törekvést az úgynevezett modernek kizárólagos törvénynek tekintik. Ez a formai kérdés ma, jogtalanul és szinte véletlenül, az irodalmi hovatartozóság kérdésének tengelye lett: egymaga programot jelent. Jobboldali szempontból a szabad vers egyszerű hóbort, irodalmi divat, a baloldaliak szerint pedig az üdvözülés egyetlen kapuja.

A prózai vers egyik fajtája a lírai formák végtelenségének. Teljesen jogos forma, de semmi több. Kifogásolni nem a szabad verset szabad, hanem ezt vagy azt a szabad verset, mint ahogy lehet kifogásolni a legbravúrosabb formai költeményt is. Egy forma ez a sok közül, és nagyon szegény költő az, akinek csak egy formája van, akár modern, akár konzervatív. A fiatalságnak, ha akarja valamire vinni, minden formát tudnia kell, tökéletesen, oly bravúrosan, hogy már ne is gondoljon a versírás technikájára, éppen úgy, ahogyan a nagyszerű zongorista vagy karmester sem vesződhet produkciója közben azzal, hogy hogyan is kell kótából olvasni, és hogy van-e ilyen vagy olyan mélységű hang az oboán. Teljes, összefoglaló formai tudás esetén megszűnik a kötött formák konzervatívsága is, erre a teljes tudásra kell szerintem törekednie a mai kaotikus irodalmi életbe újonnan induló fiatalságnak.

*

Miért harcolni? Ez már a témák kérdésébe megy át. Itt is csak az összefoglaló, általános kifejezést kell használnom: az emberi élet teljességéért! Nincs az életben semmi, ami emberi agyat gyötört és emberi szívet megfogott, ami az írótól idegen volna. A korlátozódásban van a veszély, amely lassan a dogmatizmus korlátoltságára vezet, témában éppúgy, mint a formában. Semmi sem parancs önmagáért, és semmi sem tilalom önmagáért, semmi, a legkényesebb téma sem, a legüldözöttebb politikai érzés sem. Aki nem csak szórakoztatni akar, vagyis nem pénzt akar keresni az írásával, hanem bátran és belső kényszerűségből vizsgálódik, akinek van szeme látni és mennél többet látni, az rá fog jönni, hogy az élet minden generáció számára újra meg újra a régi dzsungel, átvizsgálandó ismeretlen terület, amelyen építeni és amelyben irtani kell.

Az irodalom propagandájáról

Kifogásolták, hogy balatoni íróhét akkor nyílt meg, amikor a nyaralóközönség már hazautazott. A kifogás jogos, ha az írók egyéni és pillanatnyi eredményért dolgoztak. Ha viszont, mint sokan hisszük, az efféle irodalmi propagandaakcióknak másban kell az igazi célját keresni, akkor rögtön mellékessé válik a kifogás, tekintet nélkül arra, hogy igaza van-e, vagy sem. A füredi Anna-bál rendezőinek feltétlenül helyszíni sikerre kell törekedniök; az írói hét azonban nyilván az egész országot és a kort szerette volna háttérnek. És ha így áll a dolog, akkor az a pár száz főnyi hallgatóság, amit a kongresszus a főszezon lezajlása miatt veszített el, semmi ahhoz a sok százezer közönséghez képest, amelyet egyébként most szintén nem sikerült megszereznie a sajtó útján.

Az íróhét sajtója aránylag jó volt. Csak aránylag, mert a sajtó többet is írhatott volna róla az unalmasság veszedelme nélkül. Hogy nem írt többet, azt bizonyára azért tette, mert ítélete szerint még mindig nem elég nagy azoknak a száma, akik az irodalomnak, mint élvezet- és tudásforrásnak az ügyeivel és embereivel együttéreznek.

Pedig, amióta a demokratikus berendezkedés elvette az irodalom régi létalapját, minden ezen fordul meg, a sok emberen, a tömegen. Igazi kulturális tömegről nálunk nem lehet beszélni, hiszen a magyar politikai múlt nem adta meg a széles körű szellemi érdeklődés általános gazdasági erőfeltételeit. Mindamellett azt hiszem, sokkal több embernek volna módjában Magyarországon részt venni a kulturális életben, mint amennyi megteszi. Sokkal több könyvvásárló, az írói hétnek sokkal több számontartója lehetne az országban, mint amennyi van.

Pusztán azért, mert ez az állapot az írókra nagyon hátrányos, még nem volna érdemes elgondolkozni a dolgon; az írók itt nem segíthetnek; de – szerencsére – káros a helyzet a kiadókra és könyvkereskedőkre is, ők pedig már inkább tehetnek valamit. Jó volna, ha komolyan és esetleg testületileg összefogva, felmérnék, milyen hatása lenne egy nagy, előrelátó, állandó nevelő- és propagandaakciónak. A propaganda külsőleges eszköze nem külsőséges követelményekkel járhatna.

Kultúra és irodalom nálunk még sohse kapott igazi üzleti reklámot. Pedig, részben, a kultúra is üzlet; üzlet annak, aki terjeszti, öröm és további üzletlehetőség annak, aki megszerzi. Hogy egy új varrógépgyár milyen remekül dolgozik, rögtön megtudjuk; hogy a tej élet, erő és egészség, arra is úton-útfélen szimpatikus plakátok figyelmeztetnek; hogy látogassuk hazánk szép vidékeit, arra szintén plakátok szólítanak fel. De hogy olvasni milyen élvezetes és hasznos, azt egyáltalán nem emlegetik hasonló buzgósággal, kitartással és lukratív áldozatkészséggel. Vannak ugyan alkalmi akciók, egy-egy sláger reménye megüti a nagydobot; azonban nem jelentene-e sokkal többet az írói és kiadói boldogulás szempontjából a sok 2-3000 példányos szerényebb siker?

Látogassuk az irodalom szép tájait! Olcsó és jó könyvsorozatok már vannak. De az árleszállítás egymaga nem elég: magára az olvasásra kelleme intenzíven felhívni a figyelmet, rávenni a kedvet, hiszen igen sok embernek meg a szórakozása fajtáit is szájába kell rágni. A kötelező iskoláztatás ingyen és előre megadja a kiadóknak azt a roppant előnyt, hogy mindenkit megtanít olvasni; miért hagyják hát a kiadók, könyvkereskedők és írók, mint összesség, kiaknázatlanul azt az óriási üzleti lehetőséget, amelyet a közellátó kiadói politikával szemben egy messze tekintő, mindenkinek hasznos és nagyvonalú üzletpolitika elérhetne?

Kidobott pénz – mondja erre az első, kényelmes válasz –, a közönségnek ma már egyáltalán nincs pénze.

De hát akkor miért igyekeznek más termelési ágak, köztük luxusjellegűek is, állandó pénzkidobálással megdolgozni, megtrágyázni a talajt? Propagandára „tudvalevőleg” épp akkor van a legnagyobb szükség, amikor nincs pénz. Aztán meg: pénz, valamennyi, mégiscsak van. A kispénzű közönség zsebéből a nem kulturális jellegű üzlet ügyessége ma is kicsalogat apró áldozatokat a legkülönbözőbb célokra. A redukált fizetésű ember is szórakozik, akárhogy tagadja; a jó polgári és kispolgári otthonokba mindig kerülnek luxusszámba menő haszontalanságok. Miért nem könyvre költik az emberek azt a keveset, amit futballjegyre és más, nem különb célokra sokszor a szájuktól vonnak el? Mert nem divat, mert nem érdem, mert nem tudják, hogy így jobban járnak, mert nincs a vérükben az a meggyőződés, hogy az irodalmat jobban lehet élvezni, mint sok egyebet. Meg kell tehát tanítani őket az irodalom hasznára és gyönyörűségére, fel kell bennük ébreszteni az irodalmi élmények szeretetét, és hogy úgy mondjam: testi élvezetté kell tenni valahogy az olvasást.

Folytatás nélküli ünnepségek, amilyen az íróhét, és könyvnapi gyorsüzletek éppúgy nem hozhatnak eredményt, mint émelygős kultúrprédikációk és beugrató frázisok. Nevelni kell. És nagyon gyorsan kell, hiszen a könyvvásárlás divatja már a gazdagoknál is elalvóban van. Komoly konjunktúrakutatás és nevelés nélkül ma csak a folytonos nívósüllyesztés és a gyilkos verseny kecsegtet ideig-óráig sikerrel, s a legnemesebb irodalom és a tisztességes kiadói kultúrmunka sorsa jórészt a szerencse kalandos szeszélyétől függ. Hagyjuk abba a véletlenek és az elszigetelt eredmények vak tiszteletét. Igazi üzletember nem rövid életű vállalkozásokat akar teremteni, hanem években és évtizedekben egyszerre kalkulál. Vannak nagy múltú és nagy jövőjű kiadóink; azért, ami a terveikben és érdekeikben közös, dolgozzanak együtt, új módszerekkel, üzleti és kulturális pjatiletkákkal, és meglesz a fellendülés.

Aki pedig természetes és megváltozhatatlan állapotnak tartja, hogy a mai Magyarország nyolcmillió emberéből (s mondjunk keveset: egymillió kispolgárából) általában csak 2-3000 számára lehet fontos a betű és a szellem, az jobb, ha rögtön megírja a végrendeletét, és megy meghalni.

Magyar költő 1933-ban

Az orvosság az, hogy nem kell megijedni. A baj pedig, amire az orvosságot ajánlom, az, hogy a költők 1933-ban (s egyébként mindig) túlságosan meg vannak győződve a fontosságukról, a közönség viszont (majdnem mindig) túlságosan meg van győződve az ellenkezőről.

Aki úgy gondolkozik, ahogyan a költők nagy része, az rettenetesen téved, és veszélyesen hajlamos arra, hogy ezen a mostani írókongresszuson is újra elsírja mindazt az elégiát, amit már százszor és százszor elsírtak a költők anyagi és szellemi nyomorúságáról. Arról, hogy a világ teljesen mechanizálódik, a lélek munkanélküli sorsra jutott, a politika megöli a gondolat szabadságát, a sport és a könnyű szórakoztatóipar lefoglalja a tömegek maradék érdeklődését, és jövőnket kikerülhetetlenül egyenruhába bújtatja a kollektív rend valamelyik válfaja […]

Mindezek nagyon komoly és érdekes problémák. Én azonban, hölgyeim és uraim, meguntam az elégiákat és a tragikus jóslatokat. A baj már túlságosan nagy, s ezért nem vagyok többé hajlandó vádolni és panaszkodni, hogy valami vesztett dicsőség fájó borzongását érezve, újra meg újra meggyőzzem magamat a fontosságomról, a társadalmi igazságtalanságról, ami velem történt. Éspedig kizárólag azért nem vagyok erre hajlandó, mert sem a vád, sem a panasz nem segít. Ha segítene, akkor az eddig e tárgyban elhangzott rengeteg felszólalás már ledöntötte volna a közönynek és butaságnak csakugyan meglévő falait. A falak azonban állnak; úgy látszik, van erejük hozzá. A mi trombitáinknak pedig a jelek szerint nincs erejük. Ez az, amivel számolni kell.

Annál is inkább, mert ez az egész, sokat siratott költői dicsőség egyszerűen csak gyerekes képzelődés, és sérelmeink legnagyobb része onnan ered, hogy legtöbbünk nem mer, nem tud és részben nem is akar szembenézni a valósággal. Fél, hogy elbukik a valóság területén. S bizonyára joggal fél. Mert az ilyen író oly lelkiállapotban van, mint azok a gyerekek, akik csupa alsóbbrendűségi érzésük miatt nyűgös zsarnokaikká válnak azoknak, akik szeretik őket. A gyerekek a Flucht in die Krankheit¹ segítségével azonban legalább ideig-óráig csakugyan fölébe kerekednek a náluk különbeknek, erősebbeknek, míg a költők említett része semmi eredményt nem ér el azzal, hogy jeremiádokba menekül. Meneküljön hát inkább valami teljesen őszinte, könyörtelen és nem freudi analízisbe, valami olyan elszánt és átvilágító leszámolásba, amely nemcsak mint egyénnek, hanem mint egy sajátos csoport tagjainak is megoldhatja egészségtelen konfliktusait a társadalommal. Ha pedig rövidebb utat akar, akkor pótolja az analízist azzal, hogy nem analizál, hanem egyszerűen és egészben eldobja múltja várakozásait, fütyül jogos keserűségeire és rankűnjeire, megpróbál közönséges, természetes ember lenni, mint Móricz Zsigmond, és az írói céh érdekeinek képviseletére felkér, ha ugyan talál, olyan bölcs és harcos embert, amilyen Pakots József volt.

Persze erre sokan azt mondják, hogy könnyű Móricznak, ő megengedheti magának a közönségességet, de mit tegyen az, aki nem olyan nagy tehetség, mint ő? Erre az ellenvetésre így felelek:

Éppen annak van szüksége legjobban a közönségességre, természetességre, aki nem olyan, mint Móricz. Minél szerényebb tűzzel világít valakiben az a bizonyos isteni szikra, annál többet nyer, ha nem kísérletezik. A nagy tehetség, a rendkívüli, az sokat, mindent megengedhet magának, talán a legnagyobb színészkedést is. Lehet arkangyal, mint Shelley volt, demokrata és lapos értelmű vadember, mint Walt Whitman, lehet elefántcsonttoronyba zárkózó próféta, mint Stefan George: mégis nagyszerű marad, ti. ember marad, és különböző magasságú skálákon, de mindig emberi hangon beszél. Ez pedig a legtöbb. Ez az, ami az emberfölöttinek is egyetlen igazán meggyőző jelentkezési formája, ez az, ami a legkülönbözőbb korok nagy költőiben egy rejtélyes és izgalmas rokonságot teremt: a nagy költők lényegükben mind hasonlítanak egymásra, szoktam mondani. Ady is az excentricitásai, tűrhetetlen stílusmodora, pózai, másfél évtized alatt világosan lelepleződött cifraságai ellenére nagy költő, – éppolyan nagy, amilyen volt, de nem mindenben. Az afféle nagy szörnyetegek, amilyen Ady is, megbűvölnek bennünket. Náluk a színészkedés is emberi lehetőségnek tűnik fel. De a szerény tehetségnek csak emberi hitelét rontja, csak gyöngéit fokozza komikussá a különlegesség, a rendkívüli követelése, a póz és minden cifraság. Ezért ajánlom, éppen a kisebb istenségek érdekében, a mindenkiben közös emberi hang keresését, mint a legnehezebb és legnemesebb belső, művészi fejlődés útját, és ezért ajánlom panaszkodó, balsorsuk tragikusan és szánalmasan giccses töviskoszorúját folyton mutogató, nagyon költői költő-kartársaimnak a közönséges ember szerepét, a közönségesség fogalmának átvizsgálását és újjáértékelését, a közönséges halandó sorsának nyugodt vállalását, e magatartás minden gyakorlati következményeivel együtt. Ez az eleinte sokszor fájdalmas leszámolás hamarosan egyéni megbékélést, új erőt és ezzel jelentős rangemelkedést hoz magával a szerényebb tehetségben is.

– Honnan tudom mindezt? – hallom a néma ellenvetést. – Miért veszem oly biztosra? És mit javít mindez?

Hogy honnan tudom … Hát magamtól, a magam tizenöt éves vizsgálódásaiból, tizenöt éves tapasztalataimból. Hangsúlyozom a szubjektivitást, mert úgy érzem, ez a meggyőzőbb. Ehhez tizenöt év kellett. Teoriát viszont egy óra alatt ötfélét felállíthatunk.

És hogy miért segítene a költői sorsnak egy „elközönségesítő” társadalmi szemlélete a költők helyzetén ? Azért, mert a költők lelkiállapotán segítene. Már fentebb mondtam, hogy nem akarom a magyar költő 1933-ban aktuális elégiáit újra elsírni: a kérdés közismert politikai és gazdasági vonatkozásainak részletezésével nem foglalkozom. Csak a kellemetlen, nyomorlélektani részt próbálom kissé megvilágítani, azt, amit elítélek a költők általános magatartásában. Elítélem a költői nagyzolást, veszedelmesnek tartom azokat a mesés várakozásokat, amellyel romantikus ifjúkorukban sokan annyira beoltják magukat, hogy később minden szociális munkára, minden közönséges életformára alkalmatlanokká válnak, elítélem azoknak a siránkozását, akik alkotóművészi pályára „mennek”, elítélem, illetve sajnálom azokat, akik a különlegesség, a csodabogárság beteg és ártalmas felfogásához ragaszkodva, egyrészt olyanféle (egyáltalán nem tiszteletteljes) distanciaérzést keltenek a közönségben, épelméjű, normális, mihozzánk nagyon hasonló embertársainkban, mint amilyet – a tisztelettel tetézve – a papok és a templomok keltenek, másrészt pedig lassanként parazitává, sajnos csak koldus parazitává süllyednek egy hazug idealizmusnak, parazitává minden írói érdekképviseletnek.

Nem az igazi, méltatlan mellőzések eseteiről beszélek, egyáltalán nem egyes esetekről beszélek, mert az egyénnek, aki bajban van, pillanatnyilag mindig igaza van előttem; hanem általánosságban szólok egy káros lelkiállapot, egy káros felfogás ellen; lélekből lélekbe szólok, és mintegy titokban, négyszemközt érzem most magamat mindenkivel, akit illet, és így, a lehető legbizalmasabban ajánlom fel, mint tapasztalatomat, azt a tanácsot, hogy akinek nyakán a kés, igyekezzék újjászületni. Oly sokszor, oly rettenetesen megalázta már közülünk a legszenvedőbbeket az élet, hogy nem szégyen a saját gyóntatószékünk előtt megalázkodni, lemondani minden hamis rangról, gőgről, különállásról és érdemhangoztatásról. Az IGE csak küzdjön tovább a mindenkor legeredményesebbnek látszó fegyverekkel az összességért, de az egyének is segítsenek magukon. Ismerjük be, saját, házi használatunkra, hogy a rang, az érdem és az érték nem valami objektív és abszolút valóság, hanem társadalmi képződmény, s ha nem adják meg, akkor nincs is, és hogy ilyenkor legokosabb ehhez a felismeréshez alkalmazkodni. Nem állunk külön gazdasági törvények alatt, mi, költők, nem vagyunk detronizált királyok – lássuk be, hogy olyan termelők vagyunk, akikre igen kicsiny a szükség. Mi olyasmit termelünk, mint közönséges társaink a nyomorban, a parasztok: valami eladhatatlant. De a parasztoknak Magyarországon a nem szükséges búzán kívül hétmillió kasza-kapa van a kezükben, s ez gyakorlatilag megér egy-egy bolettatörvényt. Vers-bolettát azonban nem tudna kiharcolni az IGE még akkor sem, ha a költői „őstermelésnek” tízezer „parasztját” tömörítené magában. Számunkra a harcok gyakorlata: a biztos gazdasági vereség, belsőleg az elcsüggedés, külsőleg legjobb esetben a parazitizmus.

Ez a helyzet, ezzel kell számolni. Én rettenetesnek érzem. A helyzet gazdasági részét éppúgy, mint lelki következményeit. Ezért ajánlottam, hogy a költő likvidálja a költőséget, mint foglalkozást, mint anyagi megélhetése alapját, és hogy likvidálja azt a felfogást is, amely szerint ő különb ember a többinél, neki külön rangja van, őt el kell tartani. Ez a rang mese az életben. A közösség csak olyan termelőágakat tart el, amelyre szüksége van. Céhszerű támogatást itt-ott ki lehet erőszakolni, ahogyan iparvédelem is létezik, de ez a mi kis tömegünk számára édeskeveset jelent. Az adott helyzetben csak az jelent valamit, ha ki-ki bátran, őszintén és nyugodtan vállalni meri és tudja a beilleszkedést a közönséges valóságba, az adott gazdasági rendbe, vagyis ha vállalni tudja azt, hogy miután másképp nem lehet írnia, ne azért írjon, hogy megéljen belőle, hanem írjon, noha másból él. Hogy ez a más mi lehetne, azt én nem tudom megmondani. Elvben az újságírástól és a kőtöréstől a főúri naplopásig minden, ami lehetséges, minden, ami mint megélhetési alap más, közönséges embereknek is rendelkezésére áll. Tücsök, légy hangya: ez az elv. A megvalósítás nehéz, hiszen ma hangyákra sincs szükség. De útjában nemcsak ez a nehézség áll, hanem a költők magasabbrendűségi komplexuma is. Erről a komplexumról mondtam az eddigi sok udvariatlanságot, és most hozzáteszem, hogy kiküszöbölése esetén vele együtt kiküszöbölnénk vagy enyhítenénk a bajokat, a gyötrelmeknek legalább azt a részét, amelynek mi magunk vagyunk az okai.

Valóban orvosság tehát, ha nem sok is, de igazi orvosság, hogy nem kell megijedni. Nem kell megijedni az undorító, közönséges munkától, a valóságtól, amelynek eszén vagy esztelenségén úgysem járhatunk túl. És a valóság, a közönséges valóság, a többi emberrel való azonosság ténye nemcsak szörnyűségekből áll. Vigasztaló is van benne. Például vigasztaló az, amit a nagyközönség nemigen tud, az, hogy ugyanaz a költészet, amelynek eddig látszólag hitelrontója voltam a költők felé, milyen fontos őneki. Éppolyan fontos, mint a hasa, meg a zsebe. A nagyközönség nem tud meglenni költészet nélkül, a hangyában benn lakik a tücsök. Csak nem mindig tudja, nem hiszi, csak nem sikerült megmagyarázni neki, a közönségnek, hogy ő is mennyire költő, és hogy hogyan lehet a költészet éppolyan valóság, mint a has és a zseb.

Uraim és hölgyeim, a művészet a világ érzékisége, gyönyörűsége. A költészet az a szavakba sűrített érzékiség, amelyhez önöknek éppoly közük van, mint azoknak, akik a verseket írják. Amikor önök csókolóznak, higyjék meg, nagyon költői dolgot művelnek. Az egész valóság egy csodálatos költészet, csodálatosan érdekes idegjáték. Én a magam részéről odáig megyek, hogy még a gondolkozást is érzékiségnek, valósággal szeretkezésnek tartom, lévén az agyvelő is csak egy fazéknyi ideg; de ha ezt túlzásnak gondolják is egyelőre, azt bizonyára elismerik, hogy más cselekedeteiknek egy része tagadhatatlanul érzéki élvezet. Például élvezet vasárnap délelőtt félórával tovább lustálkodni az ágyban, élvezet eső után a ragyogó nyári nap, élvezet a kereskedőnek esti redőnyhúzás után lepihenni, a munkásnak letenni a kalapácsot, és a miniszterelnöknek élvezet egyedül maradni az otthonában. Élvezet felsóhajtani, hogy milyen szép volna Dalmáciába utazni, élvezet máson segíteni, élvezet felgyógyulni a betegségből, élvezet a siker maga éppúgy mint az elképzelése és vágya, élvezet lehet sok fájdalom, és feltétlenül élvezet a pletyka. Hát, uraim és hölgyeim, ezért van telve az önök élete költészettel, ezért nem olyan idegen fajzat önöktől a költő, pláne ha emberi hangon beszél. Mert az a kereskedő, aki felsóhajt, hogy hála Isten, este van megint, abban a pillanatban maga is költő, és költő a munkás, mikor tudja, érzi vagy csak elgondolja, hogy mennyivel kellemesebb volna bankárnak lenni, költő a politikus, amikor beugratja valamibe a hallgatóit, költő az anya, aki a gyermekét nézi, és költő a boldog ifjú és az elhagyott leány. A borzalmasan veszekedő viciné lelkében lendületes rapszódiák zajlanak le, idill mereng a lillafüredi ablakból kitekintő vezérigazgató szemében, himnusz az uzsorásban, mikor a pénzét számlálja, éposz volt Dzsingisz kán élete, románc az írógép, ötfelvonásos tragédiákkal rémítget a szerelem a legközönségesebb polgári lakásokban, játszi meséket szövögetnek a kávéházi politikusok, ódákból áll egy-egy főispáni beiktatás, víziókat látnak a templomi hívek, költő a munkanélküli, amikor munkát remél, költő a pletykázó szalon egész hölgykoszorúja, és szabályszerű tragikomédia minden élet. A költészet és a valóság egy és ugyanaz, nem kell különválasztani egyiket a másiktól. Ne higgyék, kedves közönség, hogy ez nehéz, hogy cifra és időrabló valami, hogy összeegyeztethetetlen egy miniszterelnöki vagy sofőri állás felelősségteljes komolyságával – példáimat nagyon is közönséges életből merítettem. Szeressék hát a költőket és a költészetet, mint saját magukat: ők csak az önök szavakba és zenébe foglalt érzékisége. Hangya, költő vagy!

És én hiszem, nem vagyok költő, mikor azt remélem, hogy sikerült önöket meggyőznöm valamiről.

Beszéd a költőkhöz

A minap egy török újság került a kezembe, francia nyelvű török hetilap, a címe: Ankara. Kemál pasa kormánya küldi a nyugati világba, hogy ismertesse a modern Törökország kultúráját. Akkoriban előadásra készültem a rossz költő kérdéséről, nem csoda tehát, hogy ennek a számunkra kevéssé érdekes lapnak a közleményei között is megakadt a szemem egy kis karcolaton, amely a stílusról szólt.

A cikk írója, Ahmed Hászim, akit nagy költőnek kijáró tisztelettel mutat be a lap, elmondja, hogy felütött nemrég egy verseskönyvet, amely valaha valósággal eksztázisba hozta. A versek akkoriban sírva fakasztották, és a világnak egy új látványát nyitották álmai elé, most pedig keserű csalódással töltötték el. „Mintha anyagtalan, láthatatlan molyok szétrágták és elporlasztották volna a mű spirituális lényegét; a halál szíven ütött mindent, ami egykor a kötet újszerűségét adta: a képek, a jelzők, a metaforák élettelenül feküdtek ott, mint színes, feltűzdelt kis holttestek egy rovargyűjteményben.” S a cikkíró levonja a következtetést: a régi „szépségek” csak legtörékenyebb, legmulandóbb díszei voltak az irodalmi műnek, a nemrég tarkabarka, cicomás költőből kopott gúnyás, szegény ördög lett; ellenben Homérosz, „akinek nincsenek jelzői, képei, hasonlatai és metaforái”, örökké tiszta kristályként veri vissza a nap sugarait!

Az egyszerűséget mindig magasztalták, ha másért nem, hát azért, hogy újszerű értéket agyoncsapjanak vele, pl. a közérthetőség nevében. Ady egyes értetlen kritikusai miatt sokan közülünk már-már meggyűlölték az egyszerűséget. Azóta sok másféle forrongás után, nagyjában lehiggadt és egyúttal felszabadult az európai líra: felszabadult az új szavak tisztelete alól, sőt az alól is, hogy okvetlenül megvesse a régieket. A magyar költészet legjava munkásainak ma szintén az egyszerűség felé húz az ízlése. A mai harmincas nemzedék egyszerre látszik forradalmárnak és konzervatívnak aszerint, hogy belső felszabadultságát vizsgáljuk-e, vagy külső fegyelmezettségét. Ahogy én látom, az új magyar költészet külsőségeiben konzervatív, szellemében rendkívül szabad, és általános művészi elve egyezik azzal a felfogással, amelyet az avuló és maradandó stílus boncolgatásában az ankarai cikkíró kifejt.

Ha azonban így áll a dolog, miért nem hivatkoztam rögtön a fiatal magyar költők hitvallására? Miért kezdtem az ismeretlen Ahmed Hászimmal?

Azért, mert a török költő karcolatát nem a tartalma (amellyel egyetértek) tette érdekessé, hanem az az érzés, amivel fogadtam. S ez az érzésem azt mondta, hogy mi, mai magyar vagy közép-európai fiatalok, többé-kevésbé mindnyájan egy közös szellemi tájban, nagyjában ugyanazoknak a hatásoknak kitéve élünk, nem csoda tehát, ha fejlődő igazságaink többé-kevésbé szintén rokonok; itt azonban, ebben a karcolatban – folytatta érvelését az érzés – egy más világnak, egy buja metafizikával és buja realizmussal gazdag múltnak, a keleti arab-török-perzsa szellemi életnek egy mai örököse, szemlélője és munkása szólalt meg: s ha ő is, ez az ázsiai, azt érzi és mondja, amit mi – akkor a mi konzervatív vagy már újra modern igazságunknak csakugyan igazságnak, egyetemes veretű emberi tapasztalatnak kell lennie! Ezt éreztem, ennek a felismerésnek örültem meg, függetlenül a részletektől, és attól, hogy Homérosznak valóban nincsenek-e jelzői és hasonlatai, és hogy nincs-e olyan dísz is, amely már magához a költői lényeghez tartozik.

S ezzel, anélkül hogy néven neveztük volna, benne is vagyunk a rossz költő problémájának a közepében. A probléma nem jelentéktelen, mert egyrészt tíz, húsz, legföljebb ötven tehetség helyett Magyarországon, becslésem szerint, mintegy húszezer ember ír verseket, másrészt pedig azért, mert egyenesen hajmeresztő, hogy e tömeg túlnyomó része milyen képtelen dolgokat ért költőiség alatt. A rossz költő egyszer cifra és fennkölt, máskor meg annyira primitív, hogy minden igazi egyszerűséget túllicitál; de sohasem tud élményt a maga hitelességében megfogni, nem tudja a tárgyi világot eleven és továbbítható szellemi tapasztalattá változtatni. A rossz költő nem tud közel férkőzni magához, és a világhoz, amely benne van. Szavaiból, mialatt beszél, elpárolog a valóság ereje. Vagy valami szigetelő réteg van a szavai és a tárgyak között, vagy idegen témaroncs zavarja kompozíciója tisztaságát. A szigetelő réteg az elevenséget, a közvetlenséget csökkenti, a fölösleges elemek az összhatás biztos érvényesülését, az erőt. A dilettáns művész túlságos fontosságot tulajdonít a kifejezetten szép témának és a poétikus szavaknak, pedig költőileg mindaz szép, amit jól érzékeltetünk. Az igazi költészet főereje a közvetlenség, sőt közönségesség, vagy mondjuk így: a természetesség, illetve a természetesség látszata. Jó költő száján az angyalok és ördögök nyelve is emberi nyelv lesz. Ne tévesszen meg bennünket egy-egy nagy, romantikus tehetség, pl. Shakespeare ún. nagy stílusa: őnála is ott van a buján szétcsapó gazdagság mögött az egyenesség. A nagy költők valahogy mindig rokonok a felidézés egyenesvonalúságában, és ez teszi őket időállóvá.

Nézzük most már, hogy mi az egyszerűség, a természetesség, mi az emberi hang a költészetben? A kifejezés igazságossága és gazdaságossága. A költő akár lord, akár marhahajcsár, fejezze ki a lehető legpontosabbam és a lehető legrövidebben azt, amit mondani akar. A versek nem a tartalomnak, nem a gondolatnak és érzésnek, hanem a kifejezésnek a jóságával állnak vagy buknak. Érezni tud minden tehén, sőt én azt hiszem, hogy a fizikai és kémiai világ is érez. De nem ír verset! A versben az érzés tettenérése, a gondolat tárgyszerű talpra állítása számít, az a nehéz! A maga zsongó, meleg testi homályából és egységéből az öntudat számára felidézni egy élmény összes alkatrészeit, észlelhető és továbbítható képét, az életből önálló szellemi világot teremteni: ez az a bűvös munka, amely a nagy költészetet a lélektannak is testvérévé teszi. Érzékszerveink pillanatról pillanatra készítenek felvételeket a külvilágról, az ingerek hatása bent a testünkben rögtön szétsugárzik, és megszabja viselkedésünket, mielőtt még tudatossá válnának; ezt a sok, laza pillanatfelvételt azonban, amelyben ráadásul egész múltunk minden emléke is ott lappang, nem lehet csak úgy könnyedén valami gépies technikával előhívni. Hol van a lélek érzékeny lemezének aranyfürdője? Mivel emelje a költő az érzés sötétjéből a látható és érthető világosságba az élmény körvonalait? Hogyan tisztítsa ki a képet, mikor egész életünkre kapott egyetlen sora rajzolja rá a maga ismeretlen adatait? A felületen, a tudatban csak a konvenció lakik, s ha az igazat keressük, akkor felvételekkel tömött léleklemezről, egymásra fotografált foszlányok mély zűrzavarából kell történnie az előhívásnak – az alkotás kezdetének –, hogy a lassú részletekből összerakódjék a keresett kép. A költő tulajdonképpen keresés közben találja meg verse tartalmát, célját, a zseni tulajdonképpen csak munka előtt zseniális, magában a versírás munkájában már inkább csak becsületes, vagyis hűséges önmagához, a leleplezés elől szökni akaró élményhez. Igazán nem csoda, ha a gyenge költő alulmarad ebben a bonyolult munkában, amelynél az élmény kitisztítása mellett még egész sereg (végeredményben szintén analizálhatatlan) stiláris, zenei, ritmikai és szerkezeti törvényt is ki kell elégíteni, illetve a pillanatnyi szükségnek megfelelően újjá kell teremtenie, ha azt akarja, hogy műve ne csak felület, ne csak közlés legyen, hanem teljes érzékeltetés, vagyis igazi irodalom, igazi vers.

Az előhívásnak, a kihámozásnak, a kiegyszerűsítésnek nehéz és csodálatos munkája mintegy belső megformálását jelenti a versnek. A külső munka a szorosabban vett verstechnikai rész (amelynek vizsgálatáról most le kell mondanunk), mint az imént érintettem, szintén nehéz és bonyolult munka a költészet anyagával, a nyelvvel. Ez az anyag éppúgy ellenáll a költőnek, mint a márvány a vésőnek. De talán helytelen is külsőnek nevezni a „megcsinálást”: a jó versben a külső és belső munka egybefolyik. Az igazi mondanivaló akkor születik meg az öntudat számára, amikor megszületett a témát pontosan tartalmazó szó vagy szócsoport, az expresszió. Csak az igazi, pontos kifejezés evokál, és az igazi, pontos evokálás, fölidézés mindig egyszerű. Ha a költő szavai pontatlanok, plasztikátlanok, körülményesek, akkor nem is egyszerűek, és nem világosak: csak körülbelül ragadják meg az érzés és gondolat körvonalait, s a kifejezés torzít, téved, mint a rossz rajzoló ceruzája, akinek keze nem követi pontosan a lelkével látott vonalakat. Minden, ami a természetestől és igaztól eltér, tehát pl. a hagyományos „költői” magatartás nevetséges pátosza, a sallangos nyelv, a cifra szóképzés és nyelvtan, a megmerevítő konvenció, a rímek és verszene erőltetettsége, és minden ún. költői szabadság csak arra jó, hogy rontsa, piszkítsa, erőtlenítse a vers tisztaságát, egyszerűségét, a hatás biztonságát és maradandóságát. Ezek a bűnök, sajnos, már annyira beivódtak a köztudatba, hogy a primitívebb kritika is valami megbocsátó elnézéssel kezeli a költemények értelmi pongyolaságát. A nagyközönség ismert idegenkedése a verstől bizonyos tekintetben egészséges és jogos védekezése a rossz költőkkel szemben, akik oly sokan vannak, és oly banálisak, és oly affektáltak! A széplelkű, gyenge költőket akárhányszor még a szintén affektált és banális és szentimentális sanzonköltészet is megszégyeníti, mert a sikeres sanzonokban mindig akad valami jó részletmegoldás, valami nyers életszerűség, valami egyszerűség és igazság. Persze a közönség nem ezért az egészséges részletért kedveli a sanzonokat, hanem azért, mert ének- és zenekísérettel kapja.

Van az egyszerűségnek egy fajtája, amellyel sokan hadilábon állanak. Ez az ún. „gazdag egyszerűség”, a „bonyolult igazság”. Az igazi költészet számára tulajdonképpen idegen az ilyen megkülönböztetés, a tapasztalat tanácsára azonban, azt hiszem, nem lesz fölösleges erre is kitérni. A primitív kritika és a közönség épp annyira el szeretne utasítani a költészet világából egy sereg érzést és lelkiállapotot, mint amennyire lenézi a sznob kritikus és a sznob olvasó az „egyszerű egyszerűséget”. A jó költő nem törődhet velük, és tudja, hogy lényegében bizony „közönséges egyszerűség” az a „magasabbrendű egyszerűség” is, amely egyszerre több húron játszik, összhangzatokkal dolgozik, és a „Szellemi kultúrát” is megszólaltatja versében; „lényegében közönséges” ez az egyszerűség is, mert ha jó, akkor ugyanazoknak a törvényeknek megfelelően született, amelyek egy népdalt tesznek jóvá. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindig az éppen aktuális tartalom, az aktuális kifejeznivaló kívánalmai dönthetik csak el, hogy valamely kifejezés egyszerű, pontos, teljes, egyszóval szükségszerű-e. Aki pontosan kifejezte a maga bonyolult mondanivalóját, az egyszerű; aki a szavak mellé fog, az a maga szimplicista tartalmában is kusza és körülményes. Az igazi nagy költők egyformán írtak egyszerű és bonyolultan egyszerű verseket. Arany, Baudelaire vagy Tennyson egy-egy komplikált remekműve remekmű marad, ha a nagyközönség vagy némely kritikus nem érti is. Nem újdonság, hogy utóvégre mégiscsak vannak különbségek az idegéletben és a szellemi rangban, és nincs mindenkinek azonos élmény- és emlékkincse és problémaköre. Az ízlés demokráciájának túlzó híveit az a veszély fenyegeti, hogy végül már nem látják meg az iskolás egyszerűségben a legjobb utat a szegénység, a megszokottság és a hanyagság felé. Ne higgyünk sem a felfelé szimatoló sznoboknak sem a maradi konzervativizmusnak, ellenben higgyünk a nagy költők gyakorlatának. Higgyünk a pontos és tömör kifejezés értékében, és ne csak akkor tartsuk egyszerűnek a költőt, amikor ragyogónak mutatja a ragyogót, hanem akkor is, amikor esetleg komplikáltnak és homályosnak és bizonytalannak hagyja meg azt, ami természeténél fogva bonyolult, homályos és bizonytalan.

E felfogás igazolására bárki szolgálhat magának perdöntő bizonyítékokkal. Vegyünk elő néhány olyan költeményt, amelyet feltétlenül kitűnőnek ismer a közízlés. Pl. a Szeptember végén-t vagy a Falu végén kurta kocsmá-t. És próbáljuk megváltoztatni őket. Akárhogy cserélgetjük a sorról sorra adott tartalomhoz a behelyettesítő rokon szavakat, a vers mindig csak rosszabb lesz. Az az egyszerű, szép, reális megállapítás, amelyet mi magunk is tehetnénk, hogy ti. még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mindjárt elveszti erejét, frisseségét, értékét, és szentimentális, zavaros vagy affektált lesz aszerint, hogy hogyan változtatunk rajta. Ahogy Petőfi megírta, úgy a legegyszerűbb, úgy a legjobb. Ami legjobb, az mindig egyszerűbb minden más megoldásnál – a költészetben a szavak titokzatos megelevenítő ereje mellett ugyanaz a gazdaságosság uralkodik, amely a természet formáiban, a matematika képleteiben és a logikai meghatározásokban.

Legyünk egyszerűek, barátaim, jó és rossz költők! Legyünk bátrak egyszerűnek lenni, a mindenkori tartalomhoz mérten! Az egyszerűségben nincs minek avulnia. Ha egyszerűek és igazak vagyunk, akkor közelebb jutunk ahhoz, hogy időálló érték legyen a versünk, ne pedig afféle dísze hullató, álmodern irodalom, melynek tíz-húsz évvel ezelőtti termékeiből keleten és nyugaton egyformán és örvendetesen máris kiábrándult az ifjúság.

Intellektualizmus a költészetben

Épkézláb költői egyéniség, ha a „Vers helyett tanulmány?” kérdésével fordulnak hozzá, ösztönösen elutasítja magától a döntőbíró szerepét, ahogy lényegében a Keresztmetszet-ben megjelent tanulmány is tette. Nem akar választani, tiltakozik az ellentét felállítása ellen. A választás lemondást, elszegényítést jelentene, annyit jelentene, mint az élő, egész emberből kioperálni az agyat vagy a szívet.

A vita azonban mégsem fölösleges ilyen természetű kérdések fölött, mert kritikusaink egy része és a versolvasók túlnyomó többsége, sajnos, már választott: a „verset” választotta a „tanulmány” rovására. A választás igen rég megtörtént már, a vitának hosszú szakálla van, csak persze nem „vers” és „tanulmány” volt a két címszó, hanem ihlet és tudatosság, agy és szív, vagy érzés és gondolat. Az ellentét mindig abból az alap kérdésből nőtt ki hogy milyen szerepe van vagy lehet a költészetben az intellektualizmusnak. Az elhamarkodott, igazságtalan, de folyton tovább öröklődő régi agy-, tudat- és gondolatellenes döntés ellensúlyozásául, úgy hiszem, célszerű és szükséges a jelen esetben egy kissé a „tanulmány” védelmére állnunk. A költő igenis tanuljon, tudjon, értsen az élet mennél többféle reális kérdéséhez, legyen kedve és bátorsága „vetekedni” szellemi erőben a kritikus urakkal és az olvasókkal, akik többnyire megadják neki az ún. nagyobb érzékenység jogát és elismerését, hogy ezen a címen maguknak tartsák meg a szellemi kiválóság sokszor csak képzelt fölényét.

Eszem ágában sincs azt hinni, hogy a költők valamennyien okosak, még kevésbé, hogy okosoknak kell lenniük, különben nem írhatnak jó verset. Minden művészi tehetség egy speciális formaalkotó képesség, lényegében annyira formalisztikus funkció, hogy a tartalomtól már-már szinte független. A költőnek nem ésszel, szakismerettel, filozófiával, hanem elsősorban formatudással kell rendelkeznie. Ha pedig ért a formához (ami persze nem strófák és verslábak képleteinek ismeretét jelenti), és ért az érzéki megjelenítéshez, akkor nem árt neki az intellektualizmus sem, sőt csak növeli számára a feldolgozásra váró nyersanyagot. Az igazi költő, azon a rangon, melyet egész emberi mivolta képvisel, a maga szellemi izgalmait is éppúgy fel tudja dolgozni, mint a többi élményt, amit érzékei a külvilágról hozzá közvetítenek. Éppúgy, mint a többit, mondom, mert nagy tévedés volna azt hinni, hogy csak azért, mert nem rekesztjük ki mondanivalóink közül a szellemi élményeket, elzárkózunk a látás, hallás, ízlés, szaglás és tapintás kis és nagy szenzációi elől. Ha valódi költő az, akit a közvélemény „intellektuálisnak” mond, nem pedig afféle rímfaragó, aki stancákba szedi a Tiszta Ész Kritikájá-t, akkor biztosra vehetjük, hogy a közvélemény szokás szerint téved, és az ítélet hiányos. Mert egy ilyen költőnek csak „többek között” lehet tulajdonsága az intellektualizmus: amely eleinte csak azért használta vele kapcsolatban az intellektuális jelzőt, hogy másoktól megkülönböztesse, lassankint megfelejtkezik e jellemzés részigazságáról, és a kényelemből használt jelző a nem igazi versértők szemében valahogy rámerevedik az egész egyéniségre. Egy jellemvonás válik ilyenkor a köztudatban egyetlenné, kizárólagossá, kritikai renyheségből.

Az intellektualizmusnak azonban természetesen csak a jogát kell megadnunk a költő számára. Szabadságot kell adnunk, nem kötelességet. Bármennyire kívánatos és bármennyire jellemző a mai ifjúságra az értelmi érdeklődés, nem tehetjük paranccsá a „tanulmányt”. A költői egyéniséget legfeljebb szuggesztiókkal, éltető, tápláló ráhatásokkal lehet nevelni, irányítani, és arra az irodalomtudóra, aki kellő rugalmasság nélkül tesz megállapításokat, s mér határokat és szabályokat olyan autokratikus folyamatokra, milyen a költői munka és evolúció, nagyon könnyen rácáfol az élet. Az intellektualista és antiintellektualista pártot egyformán fenyegeti a dermesztő dogmatizmus veszélye. Bízzuk a gyakorló költőkre, hogy egyéb tulajdonságaik mellett mikor és mennyire akarnak „intellektuálisak” lenni, a kritika pedig képviselje a költők érdekében az intellektualizmus jogának elvét a kényszerrel és a tilalommal szemben. Vigyázzunk azonban, hogy az intellektualizmus szabadságának védelmében túl ne becsüljük az értelem értékét: egy jó vers, csak azért, mert nincs benne valami különösebb intellektualitás, semmiképpen sem válik alacsonyabb rendűvé, és az ún. „nehéz és nagy” verseknek is el kell érniök a „könnyűnek” tekintett versfajták frisseségét, érzékletességét, vitalitását. Hogy személyes is legyek: egy-egy „intellektuális” versemet, amelyet különösebb szeretettel és megértéssel emleget az ifjúság, én a magam részéről nem tudom nagyobb produkciónak tartani, mint pl. Erdélyi József legjobb dalainak egyikét-másikát, amelyekről maguk közt, kedves fiatal barátaim, aránylag kevés szó esik.

Aszfalt és föld

Én, sajnos, nem voltam ott. De nagyon helyesnek tartom, hogy Hódmezővásárhely tanyavilága három napig vendégül látta a minap a fiatal Magyarországnak azt a néhány íróját és szociológusát, akikről egy másik író most vasárnap egyik reggeli lapunk első oldalán leszedte a keresztvizet. Azzal az érveléssel szedte le, hogy a magasabb „urbánus” kultúra helyett csak a falut vitték vissza a falunak, megsuhogtatták a cifra mézeskalács kardot, megmutatták nagy, tükrös-verses szívüket, a nép azonban nem értette ennek az irodalmi különítménynek a verseit és előadásait, helyesebb lett volna városi írókkal szerettetgetni a vidéket, s általában a kastélyok szívét lágyítgatni, s végül, hogy a városban utóvégre mégiscsak van annyi örökbecsű érték, mint a falusi barkácsolók, ezermesterek, javas- és hímzőasszonyok, kursmidek és egyebek közt, a fosztókában és a malom alatt.

A cikk, megírásának motívumaként, óvatosan sejtet valami végsőkig elszánt harci készséget az elesett vidéki jobbsorsának kivívására, és ez a fátyolkönnyűen lobogó radikális szilajság egyúttal taktikai és elméleti kioktatás is akar lenni: itt a politikai üdvözítés kulcsa, nálatok a maszlag. Mögötte azonban annyi lekicsinylés jelentkezik hangosan, vagy árulja el magát véletlenül a „tanyai írók” és a „nép” felé, hogy a szavak elvesztik hitelüket, s az egész proletárpártiság olyasféle általános, meddő humanitássá hűl, amilyen távoli világrészek szegény négereinek is kijár minden tisztességes ember részéről.

A vasárnapi cikkben megint világosan tetten lehet érni a kérdés hamis szemléletét, erőszakos átértelmezését, és a vitatkozási módnak azt a rosszhiszeműségét, amely az efféle politikai-irodalmi csetepatékat eleve meddővé teszi. Mit szóljak a cifra mézeskalács kardhoz és a most Vásárhelyen járt írók tükrös-verses szívéhez, amikor éppen ezek az írók támadják leghevesebben az „urbánus” műnépiességet? Mit szóljak a karikírozó helyzetismertetés epés kitételeihez, amelyeket a cikkíró úgy használ, hogy mind költői kép is lehessen, de azért a közönség valóságnak is vehesse? Komolyan azt hiszi ez a kritikus, hogy a „népi” magyar költők legjava csízióból cinkos vagy naiv tájékozatlanságában bízva, valóságnak tüntet fel egy maga gyártotta, homályos torzképet, és véres komolysággal vonja le belőle a következtetéseket. A gondolat előbb a bohóc szerepét játssza, aztán bírói székbe ül, és elítéli – nem ellenfeleit, hanem saját magát. Nem bírom elképzelni, hogy ilyen vitamódszer mellett a vasárnapi cikkíró bármit is komolyan elérni reméljen a város és falu szellemi ellentétének tisztázása körül.

Ami a hamis pontból induló érvek tartalmát és a felvázolt ellenképet illeti: a saját gőgjébe vakult „urbanitás” nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak „urbánusat”, és ezért a népet is „urbanizálni” akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi. A cikkíró szemlélete szerint csak az aszfalt, a kávéház, legjobb esetben a klinika és a diploma kultúráját lehetne értékelni. Pedig mindezt kellőképpen becsülhetjük, anélkül hogy meglétük paradicsommá tenné szemünkben a nagyvárosokat, és hiányuk pokollá a réteket és szántóföldeket. Mindez lehet egy városi kultúra kelléke, díszlete, háttere; de miért ne lehetne ezzel egyidejűleg egy másféle kultúra is más lelkekben és agyakban, egy olyan kultúra, amelynek megszületéséhez a természet, a városon kívüli feladatok adták az anyagot, az ösztönzést, a hátteret? A nagy szabad terek, a felhők, az eső, a nap, a virágos mezők és dombok, a folyók, erdők, az ég mosolya és haragja, az egész föld éppoly rejtelmes erővel és sokkal régebben hatnak a lélekre, mint a város aránylag fiatal csodái. A másféle környezethatás lélekformáló misztikumához, melyet öntudatlanul, de évezredeken át mindig felfogott a mezei ember, a városétól különböző foglalkozások, játékok, örömök és félelmek ős hatásai járultak, tudások, tapasztalatok, ösztönök. A föld népe – kell ezt mondani? – a föld és az állat meleg közelségében dolgozik, sokkal közelebb az élethez, mint a városlakó, akinek számára a valóság száz és száz darabja már csak valami elvontságot jelent. A kétféle lélek persze át-átcsap egymásba, de azért lényegében kétféle marad.

Hogy volna helyes és hogy volna lehetséges a városi civilizáció hasznos kellékeivel együtt a városi lelket is átrakni a faluba? Ki akarja a kellékeket mellőzni? Hogyan képzelheti a túloldal, hogy a kortesnóta és a kalendárium hatásán és a rádiós-urbánus kultúrmázon kívül semmi egyéb művészet és intelligencia nincs a parasztlélekben? Van más is, rengeteg, egy egész külön világkép és kultúra, csak nem ismeri az „urbánus” fölény. A cikkíró egyszer azt írta, hogy a hortobágyi ember csak százötven vagy háromszáz szót ismer. A tanyai írók úgy tudják, hogy ismer bizony ez csak mesterségszóból is vagy ezerötszázat, ellenben nem akkor használja, amikor „urbánus” urakkal beszél. És ha nem tudnám, Herman Ottó megtanítana rá, hogy a kulturálatlan magyar halásznak csak a szakszókincse is háromezer szó.

Ha pedig ehhez a lelki kultúrához hozzáveszem minden élet, város és gazdagság alapját, az agrikultúrát, azt a roppant erkölcsi és fizikai teljesítményt, amit az ország lakosságának kétharmada szakadatlanul végez, és ha elgondolom ennek a népnek államfenntartó erejét, és mindazt a tehetséget, amely belőle sarjadt: bármily kifogásom van is az egyes ember ellen, csak tisztelettel, hódolattal tudok a nép összessége elé lépni. Akkor is tisztelettel és hódolattal, ha most még nincs fürdőkádja, ha most még nem egy szempontból nyomorult is, mert látom – noha éppúgy nem voltam ott a tanyai kongresszuson, mint a cikkíró úr –, hogy a barkácsoláson és a kortesnótán kívül mi minden van még a parasztságban, amelynek piros testében él az ország, piros vérében a jövő.

Könyv és színház

Öt percre megállítva még a függönyt, mely mögött az idő és az ember álmai készülnek jelenéseikre e színpadon, öt percig feltartva az örök Tragédiát, mit mondhatnék önöknek, hölgyeim és uraim, valami igazat és e helyhez illőt, a könyvről, a magyar Könyvről, amelynek küldötte vagyok?

A magyar irodalom, a magyar könyv, mint tudják, háromnapos ünnepét kezdi holnap Budapesten és az országban. Csak néhány folyosó, néhány fal választ el bennünket, a színpadnak, az élő hangnak és játéknak a szerelmeseit, az utcától, a Rákóczi út és a Nagykörút sarkától, ahol hétfő reggel szintén sátrat üt a könyv, a papírba préselt néma hang és mozdulatlan játék. Itt a zengő szó muzsikál, kint a fehér lapokon fekete betűkben némán alszik a szavak zenéje. Mi közük egymáshoz, hogy jön ide, önök elé a színházba, a könyv?

Úgy, hogy nem is kell jönnie. Itt van, és itt volt. Itt volt, előbb, mint mi valamennyien. Az a csodálatos képsorozat, amely itt színben és hangban mindjárt újra kibontakozik önök előtt, először fekete és néma betűk ezer és ezer sora volt, míg készült, fehér-feketén telenyomtatott oldalak néma gyűjteménye, irodalmi árucikk a vevőt váró könyvek ezreiben és tízezreiben; de aztán, közben, bejött a színházba, és itt megszólalt: alakok végtelen sora lépett ki belőle, a néma szó feljajdult a papírról, a hangtalan hieroglif elnevette magát, a tartalom belehelyezkedett a tér és idő valóságába, színt, vért, mozgást és plasztikát kapott a deszkák világában, amelyről pedig azt szokták mondani, hogy illúzió. Csipkerózsika volt a könyv, az irodalom, várta és várja, hogy felébresszék. A színház felébresztette.

De miért ébresztette fel? Miért tudta egyáltalán felébreszteni?

Azért, mert testvérek. A színház a játék, melyet önök – joggal – annyira szeretnek, és a néma és színtelen könyv, amelynek látszólag nincs közvetlen köze ehhez a szivárványosan zengő tündérvilághoz, egyek a múzsák testvériségében. Aki színházban gyönyörködni tud, az nem lehet idegen a könyvnek, az olvasásnak a gyönyörűségeitől. Annak az agya és lelke maga is egy-egy színház, az egyén birodalmának egy-egy saját nemzeti színháza, s ebben a belső színházban éppúgy megzendül a betű, éppúgy feljajdul és nevet a néma szó, éppúgy színt, vért, mozgást és valóságértéket kap az emberi élet minden olvasott tragédiája és komédiája, minden jó könyv, mint itt a színdarab. A színház élvezése igazán megtaníthatna mindenkit arra, hogy hogyan kell könyvet jól olvasni.

Az olvasmány, a könyvek világa a leggyönyörűbb és legváltozatosabb színdarabokat kínálja líra, regény és tanulmány formájában a lelkek külön-külön kis színházai számára. Szegény, nyomorult szellem az, amelyre egyetlen könyv sem tudott soha éppoly erővel hatni, mint a valóság, mint egy szerelem, vagy egy színielőadás. Én jól emlékszem első, igazán nagy olvasási élményemre, arra a napra és helyzetre, amikor felfedeztem a könyvet. Véletlenül az a könyv is egy színdarab volt, egyike legelső magam vásárolta könyveimnek. Már nem is sejtem, milyen sugallat ösztönzött, hogy megvegyem, és épp ezt a tízfilléres használt füzetet vegyem meg az antikváriusnál, akihez addig inkább csak elnyűtt iskolakönyveket eladni vetődtem be.

A debreceni kollégium harmadikos diákja voltam ekkor, és egy reggel, félórával iskolába indulás előtt, valahogy belekaptam, majd egyszerre sohasem ismert izgalommal belecsodálkoztam és belefelejtkeztem az ócska kis könyvbe, az Oidipusz király egyik jelenetébe. Úgy szedtem magamra a ruhát, hogy közben folyton a kis Olcsó Könyvtár-füzetbe tapadt a szemem, mosdás közben a kék lavór mellé, a kopott vasállvány párkányára tettem a könyvecskét, hogy még ezalatt is tovább jussak öt sorral vagy egy fél oldallal, olvasva reggeliztem, és olvasva siettem az utcán a gimnáziumba. Ekkor fedeztem fel az írás varázsát és hatalmát, a könyvet, ettől kezdve lettem könyvvásárló. És azután lassanként megismerkedtem a könyvek társadalmával, időfeletti életével, hierarchiájával, tragédiáival, megszületésük és sorsuk ezerféle mozzanatával, amelyet mind vérbeli kapcsok fűznek a valósághoz; és most, közel huszonöt évvel a könyv „felfedezése” után, én is szinte biológiai idegenkedéssel tudok csak gondolni a híres magyar figurára, aki dicsekszik, hogy „nem írok, nem olvasok, én magyar nemes vagyok” – ellenben igazán szívemből szól az a másik költő, aki azt mondta magáról, hogy „olvasva fogok meghalni”.

Mindnyájunknak vannak nagy, szép, első könyvélményeink. Gondoljanak a most következő napokban ezekre az élményekre, és szeressék jobban, szeressék még jobban a könyvet, elsősorban a magyar könyvet, amelynek mostanában oly nehéz a sorsa. A magyar könyv holnaptól kezdve három napon át az utcán köszönti önöket, s ha most itt, mint vendég, öt percre megállította a függönyt, csak azért tette, mert ismeri és tartja rokonságát hódító és ragyogó testvérével, az eszményi Színházzal, a megelevenedett és megzendült Könyvvel.

Költészet és optimizmus

Alkotás, búza, Bábel

Alkotás. – Amennyire mindenkit, annyira engem is érdekel a politika. Mégis azt kell hinnem, hogy rövidesen én leszek az egyetlen költő Magyarországon, aki nem politizál. Ezt nem dicsekvésképpen mondom, ahogyan azt se szeretném, hogy a politika kerülésére kötelezzem vele magamat. Sőt néha irigylem is azokat a barátaimat, akik lépten-nyomon oly lendületesen hozzászóltak a közélethez. Valamikor én is hittem, hogy összefér költészetemmel az eszmei politika, tanú rá egy egész verskötetem; s hittem, hogy költeményeimnek különleges hasznát veszi a szociális agitáció. Arra a népszerű és halhatatlan irodalmi körkérdésre, hogy politizálhat-e az író, talán százszor is feleltem hangon és lelkes igennel. Egyéniségem csorbítását féltettem azoktól az elvektől, amelyek elefántcsonttoronyba próbálják zárni az írót. A teljes életben akartam állni, még Szabó Dezsővel is egyetértve ebben a tekintetlen. Életem tapasztalatai alapján s az individualista-realista szellem jogán követeltem a szabadságot, hogy foglalkozhassam a kollektivitás dolgaival. Fűszál voltam, és éreztem magam körül a rétet. Később is így fogtam fel az író emberi hivatását, csak abban csökkent meg a hitem, hogy az irodalmi eszköz biztosítja legjobban a társadalmi hatás sikerét. Mint állampolgár, természetesen elkeseredve tiltakoznám ma is gondolkozási és egyéb jogaim nyirbálása ellen; a szociális munka vágya azonban valahogy áthúzódott a magánéletembe. Ma is erősek a véleményeim, de még erősebb bennem az a hit, hogy az írónak a magasrendű kultúrtermelés a legfontosabb nemzeti feladata. A réti fűszál a napot, a vándor szeleket is érzi, és a mulandóságot, a fent és lent minden szépségét, örök nagyságát és titkait. Öregebb lettem, zsugoribban bánok maradék időmmel. Nemcsak a rétben állok, a mindenségben is állok. Ahogy szűk volt az az ortodoxia, amely tiltani akart a résztől, idegen az is, amely az egészből próbál kirekeszteni. A folyton politizáló író, bármennyire igaz, amit mond, magasabb síkon, egy szellemi szümpozionban, sokszor bizony csak azt teszi, amit a kocsmai búsmagyar: nagyot iszik a hazáért, s felvisít, s felejti, hogy a legszentebb dogmáknak is megvan a maguk külön elefántcsonttornya. Módjával tehát, édes barátaim: ne feledkezzünk meg az ábrázolásról, a kifejezésről! Az irodalom lelkiismerete elsősorban mégiscsak ezt bízta ránk, a többire ezrével, százezrével vannak más hivatottak is. Az írói munka politikáját hirdetem az íróknak, az alkotás nemességének becsülését a közönségnek.

*

Búzaszem. – Sokszor halljuk, hogy a mai ember időnkint szinte hősnek érzi magát, egyszerűen csak azért, mert él. Van ebben az érzésben valami hasznos kis nagyzolás: vele segítjük át magunkat bizonyos nehézségeken és szükséges lemondásokon. Hősiességünk azonban tulajdonképpen majdnem arcpirító. Mert nem is olyan nagyok a nehézségeink, nem is olyan természetellenesek azok a lemondások. Csak felfújjuk őket, mert elszoktunk tőlük, mert azt hisszük, hogy a nyugalom a természetes állapot. Annyiszor és annyira magasztaltuk a kívánatos eszményt, hogy már-már valóságnak látszott. Pedig csak délibáb, melyet az első goromba szél megingat, az első vihar elfúj. Az új háború óta ilyenféle szelek gorombáskodnak velünk. De tulajdonképpen nélkülük is rájöhetünk a kényelmes életfelfogás ingatagságára. A minap megint történelmi könyveket olvasgattam, csak Európa történetét, és abból is csak két évszázadot. S elszörnyedve eszméltem rá, nem tudom, hányadszor, hogy bizony nem vagyunk hősök, hogy nem élünk kivételes időket. Végleg tudomásul vehetnék már idegeink, hogy az ember történelmében a béke és a nyugalom kivétel. Sőt azt is, hogy még a béke sem béke, a nyugalom sem nyugalom. Mi volna ez a tudomásulvétel: solamen miseris?¹ A pesszimizmus vigasztalja vele magát, vagy éppen betetőzi? Akár így fogjuk fel, akár úgy, mindenesetre ez a valóság, ezzel kellene számolni. Ha így alakulna alapvető szemléletünk, mellette, mint posztulátum, még mindig ott állhatna a szép, eszményi délibáb. De akkor nem lennénk olyan gyengék és érzelmesek, amilyenek most vagyunk. Nem hízelegnénk magunknak polgári lemondások miatt a hős jelzővel, vagy pedig hős lenne szemünkben minden farkas, minden cinke és minden búzaszem.

*

Bábel. – Csak nem gondolja, mondta nekem minap rezignáltan egy nagyon okos és nagyon tapasztalt asszony, csak nem gondolja, hogy érnek valamit az összejöveteleink, és hogy a vendégeink őszintén mernek beszélni? Meglepődtem a kételyén; de később is csak félig tudtam igazat adni neki. S azt hiszem, feltétlenül hasznos jelenség, hogy manapság tucatjával, sőt talán százával vitatnak meg vendégcsoportok itt is, ott is társadalmi kérdéseket. Az eredmény, igaz, nem sok; bár talán csak azért nem sok, mert amikor beszélünk, nem egymás nyelvén beszélünk. Amit egy politikai vagy szociológiai terminus nekem jelent, annak a szomszédom felfogásában egészen más a színe és az íze. Az egyéni tapasztalatokat és sugártöréseket teljesen mellőzve; szinte mindnyájunkban bábeli értelmük van a szavak tárgyi jelentésének is. De jó volna ebben a zűrzavarban egy új enciklopédia, egy egyetemesen tisztelt új fogalomtár, egy új aranykulcs ellenfeleink fekete világához, amelyről talán az derülne ki, hogy éppen olyan fehér, mint a miénk! Most százféle bibliát szorítunk a szívünkhöz, és úgy mondjuk, hogy isten engem úgy segéljen. Mindamellett csak mondjuk, csak ismerkedjünk, csak vitázzunk és érveljünk, akadnak még véletlenül szavaink, melyeket egyformán értünk. S egyébként is mindig megragad valami. A nyáron vidéken voltam, és éjszakánként sokat néztem az eget, és próbáltam összekeresni ismerős csillagaimat. Meg is találtam a Medvéket és a Sárkányt, a Bootest, a Vízhordót, a Hattyút, meg az Ikreket; sőt barátaimat is tanítgattam a csillagképekre; s végül egész jól tájékozódtunk az égbolton, mert mintegy „utcaneveket és házszámokat” adtunk a sötétség titokzatos fénypontjainak. Hazakerülve aztán egy csillagtérképen utánanéztem a tudományomnak, és szégyenszemre kiderült, hogy az Ikreket bizony összecseréltem valamivel, talán a Kutyával, az Arkturuszt az Antaresszel. Mindegy: tévedtünk és mégis eligazodtunk, sokkal jobban mintha egyáltalán nem adtunk volna nevet a megismerhetetlennek. A példa biztat. Csak vitatkozzunk, csak ismerkedjünk, majd csak eligazodunk egymás Bábelében.

A költészet dicsérete

Az ember, mihelyt tűrhető életkörülmények közé kerül, mihelyt nem köti külső cél, mihelyt ráér, rögtön játszani, szórakozni akar. Mulatságok százait és ezreit találta ki, hogy ne unatkozzék. Az unalom: üresség. Régi fizikusok úgy gondolták, hogy az űr valami fájó szakadás az anyag testében. A matéria, az éter, mihelyt teheti, rettenetes erővel árad, zuhan, ugrik mindenüvé, ahol még nincs. A horror vacui nevet adták ennek a vélt tulajdonságának, azt jelezvén vele, hogy a fizikai világ irtózik az ürességtől, melyet, mint tátongó, kiáltó sebet, azonnal enyhíteni, megszüntetni igyekszik.

A semmi borzadálya, az üresség irtózata nagyon szép, érzékletes kifejezés. Szellemi gépezetünk nem tud, nem akar üresen járni, az emberiség retteg az unalomtól. Fáj neki, hogy az egyéniség elve két aránytalan és árva világra osztotta a mindenséget. Csak az állatok és a nagyon okos, nagyon érző emberek nem unatkoznak, amikor „üresek”. A filozófus még tovább megy e tekintetben: benne önmagát figyeli és saját működése szabályait próbálja megállapítani a szellem. Számára nincs horror vacui, és roppant erőfeszítéseket tesz, hogy kedvére szétnézhessen a tiszta vagyis külvilággal keveredetlen ész konstrukciói között.

Mi, közönséges emberek, nem tudunk és nem is akarunk elszakadni a reális élettől. Adottságaink mintegy hidat vonnak a tiszta szellem és a tapasztalati valóság közt. Így van ez jól. Az öntudat fényereje szerint szüntelen ragyognak vagy derengenek, hullámzanak bennünk a dolgok, érzékeink tárt ajtain-ablakain szüntelen özönlik belénk a mindenség. Látjuk, szagoljuk, ízleljük, tapintjuk, rágjuk és esszük az élményeinket. Minden filozófiának és költészetnek a kezdete: hasznossági cél nélkül szemlélni az örök időt, amint változó tartalmával átlüktet a pillanaton.

A művészet is egyik öröme az öntudatnak és az érzékeknek. Öröm az alkotónak, öröm a műélvezőnek. A legtisztább gazdagság, a legveszélytelenebb mámor. „Minden szép dolog örök gyönyörűség!” Egyszerre hat benne az érzés felfogó, az emlékezés őrző és a képzelet kombináló ereje. Egész szellemi életünk ezen a három erőn épül. Bármelyiknek a hiánya még a lehetőségét is elveszi minden kultúrának. Ne észlelj, és csak az anyag ásványi életét élheted; az emlékezet az a csoda, amely tudássá halmozza észleleteidet; képzelet nélkül pedig nem teremthetsz újat, nagyot, ritkát, semmit, ami a fejlődésben már nem lép, hanem átugrik és repül. A művészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkozó igaz emberé.

A költészet is az. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen. Alkatrésze is mindnyájunk életének. Bármilyen nagy a különbség sors és sors, műveltség és műveltség, idegzet és idegzet között, valahogy rokonok is vagyunk valamennyien. Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha és csak passzíve az. Hol az ember, aki tud nem érezni, nem emlékezni, nem vágyódni? Ha tetten érjük csak egyetlen igaz rezdülésünket, egyetlen konvenciótlan gondolatunkat, már zeng bennünk valami, ami egybehangol az aktív művésszel. Elég ehhez egy fáradt vagy boldog hazagondolás iroda után, egy percnyi elmerengés azon, hogy tavaly is így láttam alákerengeni egy őszi levelet a fáról, elég egy női tekintet, amely a bőrünk alá borzong, elég egy pillanat őszinte csodálkozása, öröme vagy rémülete. Ne volna ez így, lehetetlen volna visszhangot kelteni. Mindnyájan költők vagyunk, csak éppen ritkán és tökéletlenül. Hogy ritkán, annak többnyire a túlságos anyagi elfoglaltság az oka, s hogy tökéletlenül, annak az érzelmi műveltség hiánya, illetve felszínessége és hazugsága.

Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik. Minden nagyobb szabású költői életmű önéletrajz és szellemi fejlődéstörténet. Nem a nem költők az igazi ellenségei, és nem is a műveletlenség; hanem a rossz költők, a szellemi merevség, a túlzott szemérem és a terrorista konvenció.

Érezni, emlékezni és kombinálni: láttuk, hogy ebből a három igéből áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni; ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. Mindenki érezhet, mindenki istenülhet. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, a szinte anyagszerűvé tett, objektivált élmény számít. Civilizációs időlegességeiből kibontva lényegében minden érzés és minden gondolat évezredek óta milliók és milliók közkincse. Erejét és frisseségét sok minden csak együtt adhatja a költői műben. Szükséges hozzá, hogy a vers mindig valami belső alkalomból szülessék. Hasson az érzékek, a szenzualitás, a realitás igazságával, melegségével; csak így tudja közvetíteni az élmény elevenségét, az első meglátás közvetlenségét, színét, ízét, örök újságát. A költészetben nagy lehet valami, mert nagyon finom, nagyon törékeny; erős és hatalmas lehet, noha dekadens! Legyen igaz, legyen pontos megfigyelés, kivonatolja és merítse ki a lényeget. Ne rettenjen vissza, hogy esetleg szokatlan, zord vagy kellemetlen, hogy ellentmond az általános hiedelmeknek. Bátorsága és hősiessége a kifejezés biztossága és igazsága. Legyen új és egyéni, de tárgyának megfelelően mindig természetes, „mondjon szokatlant szokott szavakkal”, és mint a halálos bűnt, úgy kerülje az úgynevezett költői szabadságokat. Ne temetkezzék esztétikai szépségekbe, öncélú leírásokba sem; és vállalja nyugodtan mindazt, amire a saját belső parancsa figyelmezteti a kor és a társadalom dolgaiból.

Követelmények hosszú sora folytathatná még a költői és esztétikai műhelynek ezeket a parancsait. Főként verstechnikai megfigyelésekről beszélhetnénk sokat, a zeneiség, a jó hangzás, a rím, a forma, a stílus, a kompozíció, a kijelentés és a szuggerálás rejtelmes szabályairól, amelyek tulajdonképpen nem is szabályok, hiszen minden költővel, sőt tulajdonképpen minden egyes verssel újjászületnek, s mindig csak általában és fenntartásokkal érvényesek. De úgysem tudnánk eligazodni rajtuk. Poeta nascitur, a költő születik. Fejlődik is, hogyne; de legfontosabb az, hogy natus est, hogy annak született. S mint a kis mag az egész cédrusfát, úgy őrzi magában, úgy fejleszti ki lassan világa kívülről táplálkozó, belülről építkező csodáját. A szellem a költészetben megteremti mindazt, amit a természet: a végtelen nagyok és végtelen kicsinyek rajzának egyformán isteni világát.

S mire jó mindez? Miért van művészet, miért költészet? Amiért szórakozás és játék és vallás és ismeretelmélet. Az ember érez, az ember unatkozik. Meg akarja ismerni magát és a világot. Le akarja győzni az elmúlást, a megváltást keresi. A mámort, amely a fájó egyént visszakapcsolja a boldog mindenségbe. Olyan jó Faustként ráfelejtkezni a megállított pillanatra, és megváltani a gyönyörködés időtlenségében! Gondolat elvillan, szó elhangzik, hús megrothad, követ és ércet megőröl az idő. De az érzés, melyben a költő mintegy konzerválta az észleleteit, sokszorosítható, mindig elővezethető, szakadatlanul megújítható. Ez a konzerv nem romlik, nem öregszik. A János vitéz erősebb élet, mint Vitéz János közhuszár, nagyobb valóság, mint akár a János-hegy. A való világgal párhuzamosan az irodalom műveiben ősidők óta épül egy másik világ, a matéria mellett a szellemi tükörkép. Csak műélvező kell hozzá, hogy megelevenedjék. Csipkerózsa felébresztéséhez a királyfi csókja, a költő művészetéhez az olvasás művészete kell. A világköltészet és a világirodalom legnagyobb kincstára az emberiségnek. Tükörképnek mondtam az imént? Sokszor talán egyéb is: kísérleti terepe a lehetőségeknek, anyagtalan küzdőtere a jövőnek, isteni irányítója a földi valóságnak. A legnagyszerűbbet deriválja belőlünk, és csak a legjobbat őrzi meg igazán. A világot az írás fejedelmeinek termékeiből jobban megismerheti az olvasó, mint az élet esetlegességeiből a tett embere.

Csokonai-napok Debrecenben

Író vagy, így hát augusztus 15-ére és 16-ára, az Új Idők képviseletében, téged is Debrecenbe szólít a Nyári Egyetem, s a kettős ünnep engedélyezi a leutazást. Úgy látszik, szeretnek, megbecsülnek. Este majd verseket olvasol fel az aulában, viszonzod a vendéglátók szívességét. Látni fogsz hatszáz fiatal magyart.

Egyelőre a tájat látod, az erdőt nézed. Tulajdonképpen csak a helyét a régi, híres, ismerős Nagyerdőnek. Innen, a magasból, a központi egyetem második emeletéről, ahonnan az ablakon át néha akaratlanul ki – és lenézel, különösen szabályos és szép a francia kert, a fehér lépcső, a bokrok nyírt sora, a tó, és azok a szobrok a geometrikus utak mentén. Valamikor, huszonöt évvel ezelőtt, épp ott volt a diáktanyád, egyik titkos és kedves búvóhelyed. A nagy nyárban utat törtél a sűrű bozótba, ágakat vágtál ki, zöld lugasbarlangot építettél a bokrok közé, s forró délutánokon oda jártál ki, ott hűsöltél és olvastál. Milyen boldogan lettél volna egyike a mai hatszáznak! De akkor öten-hatan ha akadtatok, másokat nem érdekelt különösebben se a magyar líra, se Goethe, se Lamartine. Fényért sóvárgó, magányos és kissé zavaros lelkek voltatok; egyszer írtatok Adynak, s a mester nem felelt; és nemcsak hogy irodalmi esthez nem jutottatok Debrecenben, de még ez a gyönyörű fehér palota sem állt. Ahol most a zártkörű ankét tagjai vitáznak körötted baráti együttlétben, a tanácsterem zöld asztalánál, ott a te idődben, abban, amelyet a magad idejének nevezel, még vadon zúgott, igazi vad vagy legalább félvad erdő, s ahol most te magad is beszélsz majd, olyasmit emlegetve, hogy az igazság és a nívó nem hazaárulás, ott, a mai második emelet magasságában, legfeljebb varjúfészkeket ringatott a szél a tölgyek ormán. Úgy érzed magad, mintha egy légvárban ülnél, amely megvalósult. És tovább figyelsz.

A gondolatod azonban minduntalan elcsatangol. Megint a hatszáz fiatal jár eszedben. Még nem láttad őket, s máris magadat keresed, sőt magadat látod köztük. Vendég vagy, és titokban és nagy szeretettel úgy érzed, mintha te hívtad volna ide össze még a rendezőséget is. Nem tudják, nem sejtik ezek a mostani egyetemi tanárok és diákok és városi urak, hogy ki vagy te itt, hogy lelki jogon mennyire házigazda vagy ebben az erdőben és magasságban. De rögtön elmosolyodol, gyerekes csínyek jutnak eszedbe, a simán suhogó, szürkéskék nagy palalemezek, melyeket olyan jól, olyan élvezettel és olyan messzire lehetett hajítani a lenti dombok zöld tengere fölött a szomszéd internátus tetejéről, amikor az első világháború alatt időnkint megálltak az egyetemi építkezések, és te fel-felszöktél a félig kész, csupasz palotákra, a téglatestű, vakolatlan épületek állványzatára. Akkor egyedül vagy majdnem egyedül voltál, s romnak látszott, ami most oly szép és tökéletes. Be kell vallanod, te nem tudtad volna mindezt így megcsinálni. Te csak játszani és tervezni tudsz. Képzelődni.

Most például azt képzeled, hogy előbb-utóbb más világ jön, talán még szebb és jobb is, mint a régi. Ez a hatalmas erdei kultúrtelep súgja álmaidat? Otthon munka és robot és keserű tülekedés vesz körül, örülsz, ha békén hagynak, és nem vársz semmi jót. Itt azonban csodák történnek.

Vagy nem csoda, hogy délben olyan nagyon szeretted volna meglátogatni édesanyádat a szomszédos Szoboszlón, de nem jött vonat, és semmi jármű, amivel kijuthattál volna a fürdővárosba, s amikor már beletörődtél a lemondásba, egyszerre csak, hipp-hopp, előállt egy városi autó: Mehetünk, hová tetszik parancsolni? Bizony csoda volt ez, sok régi kis sebet és fájdalmat megédesített. Jóformán azt se tudod, kinek tartozol köszönettel érte: a kitűnő Hankiss tanár úrnak, a fáradhatatlan nyári egyetemi rendezőségnek, vagy a polgármesternek? Ellenben megint érzed, hogy cselekedetek, közönséges tárgyi dolgok, amilyen ez a kora délutáni autós meglepetés is volt, hogyan alakulnak át örömmé, hálává, s végül valami immateriális szellemi ténnyé, emlékké és erővé.

A legmélyebb és legtermékenyebb hatásokat többnyire a puszta alkalmak teremtik. Íróknak nem irányítást kell adni, hanem megfelelő alkalmakat. Alkalmakat a szó legtágabb és legszabadabb értelmében. Kereteket kell felállítani, lehetőségeket kell teremteni, a többit pedig legcélszerűbb rábízni az egyéni becsületre, a tehetségre és a szerencsére. A kis ankét, amelyen részt veszel – és amely e pillanatban, amikor ezeket a sorokat írod, tulajdonképpen csak ürügy, hogy egyébről beszélj –, alapjában véve szintén csak alkalomadás valamire, aminek jó volna megszületnie. Valamire, aminek a tartalma, az eredménye valószínűleg éppannyira hungarológia lesz, mint amennyire világkultúra, éppannyira élet, amennyire tudomány és irodalom. Az egész szellemi és művészi élet lényegileg szuggerálásokból áll: Ha állam volnék, úgy lennék irodalombarát, hogy sűrűn kitenném alkotó művészeinket kívánatos és tiszta szuggesztióknak. Debrecen egy kicsit most ezt csinálja. Összehozza az írókat egymással, és az ország fiatalságának egy részével.

Honnan gyűltek össze azok a fiatalok, a hatszázak? Ahonnan a te társaid. Mindenünnen. Már a vonatban kollégákkal találkoztál, akiket, Isten tudja, miért, hónapok óta nem láttál. Tehát már ott Debrecen jegyében, Debrecen alkalmából fejtegette Abony táján véletlen szomszédod: Móricz Zsigmond, hogy Voltaire mennyire nem író, és mennyire politikus. Te meglepődtél, hogy ő, éppen ő, túlmegy rajtad a közéleti szándékú irodalom elhárításában, s magadban védeni kezdted azt a vehemens mozgású és hallatlan ragyogású elmét. Ha írnál róla valaha, most már mindenesetre emiatt a megjegyzés miatt is írnál.

Íróknál sohasem lehet tudni, mi válik élményükké, mi mozdítja meg őket. Egy tájkép Ladány előtt, egy anekdota Blahánéról, egy szép nő a fülkében? A fontos csak az, hogy mindig történjék velük valami. Ne sok, ne túl sok, az csak zavar és akadályoz a megformálásban, a kiérlelésben; de ne is túl kevés, mert az tespedés és halál. A szellem mozogni, érintkezni, tapasztalni akar, éhes és kíváncsi. Jót tesz vele és jól jár, aki táplálja, és aztán békén hagyja.

Debrecenbe érkezve a Bikában már egész kis íróköztársaság ebédelt együtt a fehér asztalnál: a szakma ereje fókuszba gyűlt Debrecenben: pécsi és kolozsvári ismerősökre bukkantál, valaki szombathelyi kultúrhíreket hozott, aztán bácskai panasz hallatszott, és pesti tervek és balatoni beszámoló: jó, családias érzés fogott el, akárcsak itt, most, a nagyerdei egyetemen, ahol már mindenki együtt van, aki csak ráért eljönni, és ha még az esti hallgatóságot is ide képzeled, valahogy csakugyan magad körül és az irodalom ügye körül érezheted egy kicsit az országot.

És ez az érzésed lassankint állandósul. Nemzeti szempontból talán ez a legnagyobb haszna és értelme az írói napoknak. Egyrészt eszmék, vágyak, ötletek és kezdeményezések, személyi és tárgyi dolgok áttekintése, baráti csereberéje folyik, minden terhes formalizmus és nagyképűség és pedantéria nélkül, másrészt érintkeztek az élő magyar világgal. Nem lehetünk egyszerre mindenütt, még két helyen sem, állapítod meg magadban a régi tételt, de örvendezve veszed tudomásul, hogy két hely és öt és tíz hely, íme, nagyon könnyen összegyűlhet egy helyen.

S azt is meg kell állapítanod, hogy feltétlenül a központok, egyesülések, a városok életerejére vall, ha időnkint össze tudják hozni a szétesőt, illetve a különállót. Ehhez persze, többek közt, pénz is kell. Mondd csak ki nyugodtan, még egyszer: igen, pénz is kell hozzá! De mihez nem kell pénz? S mi éri meg jobban az áldozatot, s mi igényel kevesebbet belőle, mint a szellem?

Egy ilyen kongresszus természetesen nem alkotás, nem teremtés. De vigyázzunk csak, igazán nem az, semmilyen értelemben nem az? Akkor a kereskedelem sem az. Pedig mennyire más az, hogy például egy narancs Szicíliában van-e a fán, vagy pedig Budapesten egy kirakatban. Az anyagoknak nemcsak a léte fontos; sőt a létük sokszor hollétükkel azonos. A kereskedelem igenis: termel, helyváltoztatást termel; s termeli mindazt, ami ebből a helyváltoztatásból következik.

Egyszerre azt veszed észre, hogy titokban lelkesedni kezdel, és szinte hangosan gondolod: az írókongresszusok ügyét is így kell nézni! Megérik a pénzt! Amikor áldoz rájuk, amikor összehívja őket, igenis alkot és teremt a közösség. Helyváltoztatásokat, együttlétet, ismeretterjesztést, tájékoztatást, öntudatot és emlékeket hoz létre. Alkalmat, igen, alkalmakat mindezekre. Nem lehet közömbös, hogy az országnak ez vagy az a fizikailag ilyen vagy olyan erejű gócpontja tud-e efféle kontaktusokat teremteni a maga otthonában, vagy nem tud, és nem is óhajt. Debrecennek, szalad tovább a gondolatod, egész jelenében erősen, hatalmasan benne él a múltja. Barátaid a tanácskozó asztalnál épp a nagy tömegek és az olcsó, jó irodalom összehozásáról, az utánpótlásról és más szakmai kérdésekről beszélgetnek, s te a háborúra gondolsz, aztán hirtelen a Sesta-kertre, amelyre kilátsz, és a cívisekre, akiket annyit láttál valaha a Piac utcai köpködő-kaszinón. Mi haszna mindebből a cívisnek, a debreceni polgárnak? Nem túlzás ez – tűnődsz magadban, kissé gyávulva és kedvetlenedve –, nem túlbecsülése ez a szakmád fontosságának? Azonban a kétellyel csaknem egyidőben a cívis természete, nyakas hite és büszkesége is eszedbe jut. A konzervatizmusa. S éppen ez az, ami továbbsegít. Már az utca emberével vitázol. Már szinte neki beszélsz, az adófizetőnek, akit tisztelned kell, akit meg kell értened, hiszen magad is az vagy. Vajon mindegy volna a kálvinista Rómának, hogy például van-e, volt-e hite, szelleme? Vajon elcserélné kialakult egyéniségét másokéval? Ha a régiek – magyarázod – nem áldoztak volna a szellemért, Debrecen sok minden lehetne, csak éppen Debrecen nem volna. Rengeteg szellemi találkozó idesűrítése és intézményes itt-tartása kellett ahhoz, hogy ez a város az legyen, ami. A magyar történelem és a reformáció speciálisan debreceninek tartott eseményei utóvégre másutt is megtörténhettek volna; tervek, beszédek, döntések másutt is kigondolhatók, elmondhatók és meghozhatók; embereket, erőket máshol is össze lehetett volna és össze lehet hozni; csakhogy ha mindez elmarad, akkor ma nem Debrecen nevéhez fűződnék sok minden, amit még a cívisnek sincs esze ágában odaadni.

Úgy van, bólintasz a gondolatmenetedre: hogy valami ne akárhol, hanem egy bizonyos helyen kezdődjék és történjék, azért áldozni kell, és érdemes áldozni. Ami magától történik, az rendszertelenül és véletlenül történik. A nagy tradíció már maga vonz és kötelez. Debrecen igenis legyen Helikon. A Nyári Egyetem előbb-utóbb azzá teszi. S ha ez pénzbe kerül, hát csak kerüljön. Nem adták ingyen a múltat, a jövőt sem adják.

Megkönnyebbülve lélegzel fel. Mégiscsak lidércnyomás, hogy folyton gondolni kell a pénzre. És most hirtelen úgy érzed, mintha fölösleges munkát végeztél volna a cívised (és a magad) meggyőzésével. Annak az érdemességét bizonyítottad be, amit Debrecen már úgyis elhatározott: a Nyári Egyetemmel kapcsolatban bizonyos Írói Napok létjogosultságát. Mert mialatt tűnődtél, az előkészítő ankét programszámai tovább morzsolódtak. Néhány általános vonatkozású, időszerű probléma megvitatása után, mialatt te a franciakertté varázsolt régi bozótot és a magasságban himbált varjúfészket kerested emlékeidben, egy helyi gyökerű, de országos fontosságú tervet vázolt fel az íróankét előtt Hankiss professzor és vezérkara.

A város és a Nyári Egyetem ezentúl minden évben Debrecenbe kívánja gyűjteni Magyarország íróit. Átgondolt, jól kiépített program alapján. Ez a mostani találkozó még úgyszólván csak rögtönzött megbeszélés volt. A pénz, a pénz, amelyet, úgy látszik, mások is fontosnak tartanak, a pénz, hallod, együtt van. A konkrét terv végleg visszacsábít a diákkori lombsátrak alól a mába. A megvalósítás arányain, technikáján még bizonyára fúrni-faragni fognak, akik a kivitel anyagi terhét-gondját vállalják, de a Csokonai Napok már biztosan meglesznek. A város, az egyetem, a Nagyerdő adja majd a külső keretet. Szép dolog lesz, mondod magadban: évről évre vendégként összejönnek majd az írók, s matiné és irodalmi est keretében évről évre találkoznak egy egész kis igazi szellemi Magyarországgal. Tapsolsz magadban, örülsz a tervnek, amely már úgyszólván valóság; úgy örülsz neki, mintha nem téged hívnának meg vele, hanem mintha te volnál diák, mintha még mindig a régi diák volnál, aki sohasem jutott hozzá, hogy szemtől szembe láthassa hazája íróit. Debrecen gyönyörű dolgot intézményesít a Csokonai Napokkal. A te városod. Nem enged fényeket kialudni, és új fényeket gyújt.

Valamikor éppoly büszke lesz rájuk, amilyen ma a régiekre.

Születésnapi ajándék

Nagy meglepetés a szívemben: örülök. Örülök, hogy élek, hogy legalább eddig éltem. Régóta nem éreztem ilyen könnyűséget, s mégis, mintha erősebben, biztosabban állnék a földön. S mindezt azért, mert rendeztem a múltamat: kijavítottam ifjúkorom hibás verseit. Nem lett volna jó valahonnan a túlvilágról, esetleg egy egész örökkévalóságon át bosszankodva nézni vissza a földre, hogy milyen rendetlenség maradt utánam. Mert biztosan ott álltam volna – ott állanék – tehetetlen kísértetként minden könyvtárban, ahol előveszik a műveimet. Elképzelni is szörnyű szorongás, hogy csakugyan ott vagyok, ott lebzselek, keringek az olvasó előtt és mögött, és sehogy se bírok jelt adni neki, nem tudom megkérni, hogy ezt a verset így értse, azt a sort úgy, és hogy a harmadikon legyen szíves egyszerűen túllapozni.

Szóval kijavítottam őket. Mit? A négy első verseskönyvemet. Tehát a Föld, Erdő, Isten-t, a Kalibán-t, a Fény, fény, fény-t és a Sátán műremekei-t. Azokat a munkáimat, amelyeket 1926 előtt írtam. A többi kötetemhez már nem kellett hozzányúlni. Most készen van, megvan a végleges szöveg – a texte définitif, az endgültige Fassung –, megjelenhetnek az Összes verseim, elég régóta készült a kiadásuk. Éppen a 43. születésnapomon fejeztem be, most, március 31-én. Az utolsó két évben ez volt a legfőbb elfoglaltságom, ez a lelkiismereti munka. De tulajdonképpen tizenöt esztendeje dolgozom rendszertelenül a múltnak ezen a jóvátételén. Tíz évvel ezelőtt, amikor Válogatott versek címmel, előbb Debrecenben, majd kibővítve Budapesten megjelent egy kis antológia az eredeti verseimből, már csak így, átírva, újjáöntve, végleges alakban engedtem nyilvánosság elé kezdeti munkáimat. Sok olvasóm bizonyára észrevette a könyv elején a megfelelő csillagos lábjegyzetet. Már akkor is mint régi vágyamra hivatkoztam az átdolgozásra, és mintákat adtam rá, öt, tíz, tizenkét verset az említett első kötetekből. Most aztán egészen kész vagyok valamennyivel, körülbelül 180-190 darabbal.

Hogy repül az idő! Hányszor meghalhattam volna közben, hogy másról ne is beszéljünk, hát csak ama bizonyos tégla miatt is! Ahogy teltek az évek, egyre jobban szorított a feladat. Mert közben sok mindent, nagyon sok mindent csináltam, ami, úgy gondolom, rendben volt, és rendben van. Írtam „magamat”: azt, ami velem történt, a fejlődéstörténetemet, ami végeredményben egyetlen igazi témája minden lírikusnak. Megírtam tehát versekben, további nagy kötetekben, egy több felvonásos, egy sokfelvonásos drámát, amellyel – hogy is mondjam csak? – meg vagyok, meg lehetek elégedve. És közben folyton azt éreztem, hogy a darab első felvonása, a négy első jelenet, a négy első és jóval kisebb verseskötet homályos, zavaros, sőt rossz, vagy legalább helyenkint az. Mit csináljak vele? Irtsam ki a világból? Fizikailag sem lehet; aztán meg úgyis számon tartják, számon tartatja a többi, a későbbi, az, ami jó, ami igényli az előzményt, az expozíciót. Vagy tagadjam meg? Hát ezt a megoldást vállaltam volna, már csak kényelemből is, hogy annál szabadabb erővel fordulhassak a jövő felé; de ez sem segített volna, a halálom utáni jövőnek nem parancsolok. S mindezeken felül, sajnáltam is ifjúságom alkotásait, és eszem ágában sem volt soha teljes egészében homályosnak, zavarosnak, sőt rossznak tartani azt a négy első kötetet. Kritikus is vagyok, láttam az erényeiket. Az erényeik megoszlottak, egybeszövődtek a hibákkal, sokszor ugyanazon a művön belül. Néha a hiba csak egészen kicsiny, mégis megrontja az egészet. Egyetlen botlás is nevetségessé tehet, egyetlen féreg is kedvünket veheti az almától. Jót és rosszat nem lehetett egyszerűen kettéválasztani azokban a versekben. Egységük természete nem a keveréké volt, hanem vegyületi. Fel kellett bontani az alkatrészeiket, megolvasztani a szöveget, visszaidézni az eredeti lelkiállapotot, amely sugallta őket, s úgy kellett újraönteni az öntvényt. A versek váza, alkata, csontozata mindegyiknél mutatta, súgta, elém rajzolta, szinte követelte a végső formát, az egyedül helyes, sőt egyedül lehetséges megoldást.

Hogy tehettél ilyet? Nincs jogod rá! Meghamisítottad a múltat! – mondta egyik-másik barátom a munka hosszú évei és különösen a rendszeresen dolgozó utolsó két esztendő alatt.

Nincs igazuk. S azoknak sincs, akik azt mondták, hogy nekik úgy is elég szépek, elég jók voltak azok az első versek. Az utóbbiak bizonyára valami személyes momentum miatt szerették az 1926 előtti verseket, s nem vették észre, vagy megbocsátották a hibáikat. A jövő nem volna ilyen jóakaratú irántam. A másik aggodalomra pedig, a többire, amely úgynevezett meghamisítástól tart, csak azt mondhatom, hogy aki ezeket a verseket most és az elmúlt években átírta, az nem én vagyok, az nem a mai énem volt. Nem a mai tartalmam, lelkiállapotom. Az ősöm végezte el a szükséges munkát, az az ősöm, aki annak idején voltam, s akinek – wordsworthi értelemben – az örököse vagyok: tudjuk, hogy a gyermek a felnőtt apja! Egy negyvenhárom éves férfinak egészen más a tudása, a kultúrája – de nem is ez a döntő: egészen más a látása, az érzékelése, a teste, a mirigyműködése, mint egy huszonkét évesnek. A versek nyersanyaga adva volt, mai énem csak a műgondot, a kellő munkát adta hozzá. Úgy látszik, nagyon sietve dolgoztam fiatalon, sok szuggesztió és sok felületesség csábított. A most véglegesen lerögzített verseken kellett volna még dolgozni egyenkint három-négy órát. Ezeket az elmulasztott munkaórákat, igaz, most adtam meg nekik, most pótoltam a mulasztásaimat. Tulajdonképpen rajzokat tisztítottam meg fölösleges, kusza, tehát értelemzavaró vonalaktól, hiányos és így értelmetlen vonalakat egészítettem ki, vagy húztam meg helyesen, úgy, ahogy az összkép követelte. Esztétikai meggondolások vezettek, a tárgyi tartalomhoz, az érzelmi hőfokhoz nem volt közöm, minden programatikus utalást vagy extremitást érintetlenül hagytam, amennyiben érthető, világos volt. S még mulattam is rajta, hogy bizonyos szélsőségesen intenzív vagy modern, majdnem expresszionista vagy futurisztikus darabokon néha semmit se vagy csak a címet és egy-egy szót kellett változtatnom. Ilyen verseket én már nagyon régen nem írnék, mégsem nyúltam hozzájuk. Lehetetlen lett volna, hiszen a saját terminológiájukon belül épkézláb alkotások: egészben kell elfogadni vagy elvetni őket. Nem hamisítottam a múltamat, hanem most mutattam meg igazán. A száznyolcvan költemény közül alig három-négy akad, amely csakugyan új; ezeknél teljesen használhatatlan volt a régi tartalom; a tartalom forrása azonban nem. Igen sok darab viszont csak minimális vagy egyáltalán semmi retust nem kapott. A régi verseknek számtalan része mutatja, hogy írójuk már fiatalon is tudott kész és végérvényes szövegeket teremteni. Időnkint, helyenkint, sőt nem is ritkán, elérte mindazt, ami a kifejezés kvalitásában elérhető. Az átírással most nem a maximumot akartam kihozni az adott témákból; célom legelsősorban az volt, hogy szándéktalan homályt, értelmetlenséget, aránytalanságot tüntessek el, hidaljak át, magyarázzak meg, akár részletértékek feláldozása árán is. El tudok képzelni egy túl rigorózus és pedáns felfogást, amely szerint a kötetjelző évszámok hitelessége most, utólag, bizonyos értelemben bizonytalanná vált; ennek a pedantériának azt felelhetem, hogy ha felmerül is ilyen kétség, annak csak nagyon gyenge és pusztán elvi jelentősége lehet. A régi, eredeti évszámok mindenesetre százszor jogosabban állnak továbbra is a versek előtt, mint ahogyan bármilyen más évszám odakerülhetne. Az átdolgozott kötetek egy elmúlt világ és egy elmúlt életkor dokumentumai, s a ma csak annyiban szól belőlük, amennyiben a líra időtlen. De mit jelent néhány év éppen az időtlen szemlélet számára?

Ezek a versek, amelyek máig megírt Összes költeményei-mnek körülbelül első harmadát alkotják, az én műveim, az én életem fekszik bennük. Jogilag erősebben az enyémnek, mint amennyire föld- vagy házbirtok egyáltalán gazdáé, tulajdonosé lehet. Nem vettem vagy örököltem, teremtettem őket. Azt csinálok tehát velük, amit helyesnek tartok. Nincs túlságosan nagy érzékem a történelmi értékelés iránt. Nem az irodalomtörténeti fejlődés az egyetlen és főleg nem a legjogosabb és legtermékenyebb szempont, amelyből egy írói életművet szemlélni lehet. Én jó vagy legalább elfogadható, használható műveket akarok. A filológus, ha kedve tartja, s ha megérdemlem, így is dolgozhat majd a régi és új variánsokkal, összevetésekkel; sőt most dolgozhat csak igazán velük. Ahogy tettem, úgy tennék akkor is, ha az első költő volnék a világon, aki változatokat ad ki. De nem én vagyok az első. Horatiustól Goethéig és Shelleyig, C. F. Meyertől és Baudelaire-től Yeatsig, Verhaerenig és Stefan Georgéig a legtiszteletreméltóbb írók végtelen sora dolgozta át már a verseit, csak nem föltétlenül tud róla olvasó és kritikus: mi rendszerint már az iskolakönyvekben is a végső variánsokat kapjuk a klasszikus szövegekből. A jó helyett a jobbat akarta mindegyik. Mindegyik, akinek futotta az életéből. Mindegyik, aki hibázott.

Ezt akartam én is. Kétségtelenül jobb lett volna, ha már 1926 előtt „véglegesen” tudok dolgozni, vagy legalább önkritikát végezni a könyvek kiadása előtt. Sajnos nem tudtam.

Ezért örülök most úgy, hogy élek, hogy utólag rendet teremthettem a múltamban, hogy szolgálatot tehettem az ősömnek, annak a régi, fiatal költőnek, akihez akkor is örök szálak fűznek, ha már semmi közöm sincs hozzá.

Technika és költészet

Azt hiszem, az egyik legrosszabb fajta konzervativizmus szólal meg az emberi lélekben, amikor itt-ott még mindig hallunk tiltakozást a technika költői megelevenítése ellen. A költészet a szellem legszabadabb, legfüggetlenebb gyermeke. Mindenre reagálhat, ami csak van a világon. A virágzó cseresznyefát költői jelenségnek tartjuk, egy lány aranyhaját szintén. Nem mintha a cseresznyefa és az aranyhajú lány pusztán költői valami volna. Egyáltalán nem az. A költőiség csak egyik tulajdonságuk, és nem tudom, nem mi, kívülállók, nézők ruházzuk-e fel egyáltalán őket ezzel a szépítő, dicsérő jelzővel. A dolgok nem önmagukban ilyenek vagy olyanok; minősítésüket viszonylatok adják. Az a cseresznyefa tetszik nekünk, az aranyhajú lány esetleg szintén. Ugyanígy azonban nagyon sok minden tetszik még, amiről nem merjük elhinni, hogy költői. Pedig talán még nagyobb, még őszintébb a csodálatunk iránta. Álljunk csak meg – hogy egy igen közönséges és régi példát említsek –, álljunk csak meg egy izgalomtól remegő, indulásra kész, hatalmas mozdony előtt a pályaudvaron – ki mondhatja, hogy nem élvezi a képet, a megfegyelmezett erők játékának látványát, vagy ha rajta ül a vonaton, akkor az eredményt, a hátraszédülő tájat, a sebesség mámorát, s külön és együtt az ember és az anyag csodálatos szerepét az egészben? Mióta kiürültek az egek, és a tudomány – sokak számára, a legtöbbek számára – leleplezte a mindenség misztikumát, azóta új misztériumokkal telt meg a mérhetetlen űr éppúgy, mint a parányi vízcsepp, sőt a legkisebb paránynál parányibb atom. Amit bal keze titokban lerombolt, azt jobb kezével még gazdagabban felépítette az értelem. Csak a lélek őskorában, amikor még istenek rejtőztek minden jelenség mögött, lehetett olyan áhítatosan és gyermekmód csodálkozni, mint az utolsó másfél száz esztendőben. A materializmus és a materialista szónak ma egészen új értelmet kellene adnunk. Az anyag, az anyagi világ a legnagyobb csoda, amellyel csak találkozhatunk. A technika pedig, a technika szinte kultikus szolgája, papja ennek az új csodának. Miért hitvány tehát, miért volna száraz vagy költőietlen? Miért tiltakoznak ellene?

Azért, mert az emberek nagy része túlságosan elgépiesedett. Mert nem tud, jobban mondva: nem mer őszintén érezni, reagálni a benyomásaira. Mert nem talál rá felhatalmazást a gyermekkori olvasmányaiban, tanulmányaiban. Az önállótlan műélvezőknek az tetszik, amit megszoktak, amit más is szeret, amiben nincs újság, meglepetés. Az ízlés bizonyos gyávasága ez. A mozdony igenis szép, gyönyörű, adott helyzetekben fenséges alkotás és jelenség: nincs gyerek, még gyerek sincs, aki ezt ne tudná nagyon jól. A felnőttek egy része azonban nem tudja. Meghökken, s azt kérdezi magától, hogy lehet-e szép egy gép. Keresi tudatos emlékei közt a klasszikus nevet, a költőét, aki már felfedezte, az esztétáét, aki szankcionálta művészetben és műélvezetben az új szépséget. S esetleg nem talál ilyen költőt, nem talál ilyen esztétát. Utóvégre a technika – mai méreteiben és változatosságában nem nagyon régi dolog. A görög Theokritosz körül, aki a világköltészet ős-idilljeit írta, birkák és tehenek csilingeltek és nyargalásztak a szicíliai hegyek és olajfaligetek közt, nem pedig lokomotívok és motorkerékpárok nyájai és csordái. Ennélfogva Theokritosz nem adhatott olyan világképet, amilyet például az 1916-ban meghalt belga Verhaeren, aki egyéb témákon kívül oly hatalmas erővel emelte be a költészet tárgyai közé a gyárakat, vonatokat, börzéket és a városok démonizmusát. De azért egyáltalán nem zárkózott el a technika meglátása, sőt versbe vétele elől. XIV. idillje, tudjuk, nagyvárosi idill: a „modern” Alexandriában játszik, és páratlan rajzát adja az ókori egyiptomi Párizs utcai életének. Technika mindig volt, csak nem volt olyan fejlett, olyan félelmes, olyan tolakodó, mint amilyen ma. Szerepelt is mindig a költészetben. Gondoljunk a görög-római hitregék Vulcanusára és az Etnára: azt a tűzokádó hegyet egyszerűen és misztikus-metafizikusan az ördög lakásának is lehetett volna mondani, a költők mégis valósággal technicizálták; Vulcanus rőt kohóit és a ciklopok roppant műhelyeit helyezték bele. A háborúk, a fegyverek tisztelete és félelme kezdettől fogva szükségképpen bekapcsolta a költői témák közé a kovácsművészetet: Homérosz egyik legtündöklőbb és milliószor idézett remek részlete az, amelyben Akhillész pajzsának készítését írja le.

De ne ragaszkodjunk a technikai témák megítélésében a vas szerepéhez. Egyáltalán: hol kezdődik a technika? A fejésnek talán nincs technikája? Vagy a kenyérsütésnek? A gályaépítésnek és a földmívelésnek? Miért nem vesszük észre ezeket a technikai elemeket az idilli költeményekben? Igazán nem tudom, miért technikai alkotás és technikai téma egy felhőkarcoló, és miért nem az egy fecskefészek. Egyiknek az ember, a másiknak egy madár a technikusa. Akik a modern világ egyes efféle témáitól, a kor, a napi élet természetes járulékaitól irtóznak, vagy akár csak meglepődnek, amikor versben találkoznak velük, tulajdonképpen gyerekeskednek és zsörtölődnek, konzervativizmusuk csak lelki gyávaság, lustaság, önállótlanság. Az ilyen konzervativizmus minden ellen tiltakozik, ami új, merész, sőt minden ellen, ami igazán természetes.

Hol kezdődik a technika? – kérdeztem az előbb. Én igazán nem tudom. A görög szó maga művészetet jelent; s mi is beszélünk a művészetek és a gondolkozás technikájáról. Nézzünk szét magunk körül, és rögtön be kell vallanunk, hogy életünk nagyobbik fele technika. Minden technika, talán csak a húsunk nem az. A húsunk? De la Mettrie már gépnek tekintette a testünket. Kár volt úgy felháborodni a vakmerőségén: a test gépi szemlélete lényegében csak új szempont volt, amelyből nézve ismét csodálni lehetett azt, aminek a csodálatára már csak kevéssé adott módot az élet túlságosan vallásos-spirituális szemlélete. A spirituális világképek magasztalói, akik folyton a lelket és a szellemet emlegetik, nagyon könnyen abba a hibába eshetnek – és esnek is –, hogy az ő eszük járása gépiesedik el valami verbális túlvilágban, valami transzcendentálisnak tetsző szómalom kattogásában. Persze az egész élet ellenük tanúskodik. Ellenük a múlt, az antik világ, sőt az első ember minden napja, órája, a lélek és az ész minden rezzenése, az anyag egész élete. Az élet mozgás. A protonok és elektronok őrült és rendszertelen viharzásába talán a véletlen vitte az első törvényeket, a véletlen teremtette meg az első egyesüléseket, központ-kialakulásokat, irányelveket és kényszereket; de ezeknek az első (és természetesen még emberen kívüli) törvényeknek lazíthatatlan logikuma rendezte, fordította milliárd és milliárd éveken át a – talán vak és buta – anyagot valami olyan elrendeződés felé, amely a lehetséges és a kényszerű csodálatos találkozásai révén lassanként létrehozta a mi mai életünket és világunkat. A világteremtés szakadatlanul folyik, bennünk és általunk is folyik. Mint zúgó szövőszék, dolgozik köröttünk az idő, mondta Goethe, s talán ez a külső világ, ez a ragyogó (és sajnos néha olyan komor) mindenség az istenség eleven ruhája, maga az Isten. A ruha, ami rajtunk van, a szeg a cipőnkben, a táplálék, amely éltet, a ház, amelyben lakunk, a hangszer, amelyen játszunk, de még a legközönségesebb és legkisebb apróság is, amely napi életünk tartozéka, tehát egy gomb vagy egy pohár: mind-mind ipari, technikai, kémiai termék. Vegyünk kiindulópontnak bármit, egy fogkefét, egy darabka tört ablaküveget, vagy egy aszpirintablettát, s ha van egy csöpp fantáziánk visszafelé nyomon követni létrejöttének az útját, kiépíthetjük köréje a munkának és a társadalmi egymáshozrendeltségnek azt az egész óriási építményét, amelyet az egyének, városok, országok, az emberiség rombolásból és építésből álló együttműködése jelent.

Nem tudom, hol kezdődik a technika. Az előbb azt mondtam, hogy a húsunknál kezdődik. Nem igaz. A húsom, a csontom, a vérem is technika valahogy. Igazán nagyszerű és izgalmas olvasmány végigfutni egy-egy ipari vagy kémiai fejlődéstörténetet. Vannak ilyen könyvek, sőt már meséket is írtak a technika és az anyagok, a geológia misztikus csodáiról; az emberi lelken kívül semmi titokzatosabb nincs a technikánál. Költészet és technika két testvér, s egyek a művészetben, a teremtésben, abban, hogy igazi mivoltukban mindig valami újat hoznak a világba, valamit, ami – olyan formában – még nem volt meg. Érzi ezt a tudomány is. A legnagyobb mai tudósoknak egész sora egyúttal kitűnő író. Hogy valami reális, az nem teszi kevésbé költőivé. Cholnoky professzor egy-egy földrajzi vagy földtani értekezése, Eddington vagy Jeans csillagászati könyvei szárnyakat kapnak a lelkességtől, az átéltségtől; ezek a tudósok és filozófusok igazi költők, nagy költők, amellett, hogy nyilván kitűnő szakemberek. A technika a sorsunk, mondja a német Reitz. S így folytatja: „A technikai világot fel kell dolgoznunk magunkban. Be kell látnunk az erőibe, a világmindenség összefüggéseibe. Hiszen minden növény, minden fűszál, minden mag egy-egy technikai paradicsom, tele nagy erőviszonyok feszültségével és csodás egyensúllyal. Saját vérünkben és testünk minden szervében technika lüktet, és kémiai történés él. Vérsejtjeinkben vas hullámzik… A józan technikát is sajátos költészet lebegi körül.”

Ezt a tudós, a kémikus mondja. Sajátságos módon sokkal költőibben, vagyis sokkal emberibben beszél, mint nagyon sok irodalomtörténetíró vagy tanár vagy esztéta. S azért beszél ilyen helyesen, mert van szeme látni, s szíve érezni. Tudja, hogy mindent csak a szív, az érzés eleveníthet meg. A technika hideg, száraz, unott, halott fogalom annak, akinek hideg, száraz, halott és unott a szíve, s aki képtelen harmóniába foglalni a maga kis vagy nagy tudását. De az olyan szívek számára hideg és halott az Isten fogalma is, és minden teológia, bármily kínos pontossággal követik is a liturgia előírásait. Szív kell, ember kell, érző, gondolkodó, szabad ember kell mindenhez, ami élet. Tehát a technika csodálatához, megértéséhez, becsüléséhez és korlátainak felismeréséhez is. Nem az a csodálatos, hogy költők foglalkoztak már technikával, hanem az, hogy csak oly kevéssé foglalkoztak vele. Hogy nem fedezték fel eléggé az átkait és áldásait, hogy nincsenek olyan állandó viszonyban vele az írásaikban, mint az életükben.

Költők azonban affektáció nélkül is nyugodtan lehetnek elfogultak a technikával szemben: utóvégre egy kis csónakról vagy egy vízen ringatózó falevélről írni nem hitványabb dolog, mint egy dreadnoughtról vagy a tenger alatti kábelekről. Akik azonban nagyon természetesek, nagyon közvetlen modorúak közülük, azoknak a számára a technikai jelenségek is természeti jelenségek. Goethe 1827 körül már reagált a vasutak létére, s úgy látta, hogy a gyorsuló és növekvő forgalom siettetni fogja általuk a német államok egyesülését. Petőfi is írt a vasútról: a kard és lánc-téma jutott eszébe róla. Baudelaire léghajózni vágyott, s úgy emlékszem, Gottfried Keller is írt a repülésről: nem elképzelt szárnyakról, ami a Daidalosz-monda óta ősi témája az emberiségnek, hanem valóságos repülőgépről. Nekem magamnak, aki vasutascsaládból származom, gyermekkori élményem a mozdony, s férfikori a tényleges repülés…

Bármi legyen is azonban az alkotók álláspontja, a technika mindenképpen csak egy a sok, a millió és millió téma között. A főtéma mindig az ember marad a költészetben, s a „technikai” versek, képek, szobrok és zenedarabok végeredményben valamennyien emberi, lelki megnyilatkozások. Művészi értéküket nem a tárgy vagy a korszerűség, a modernség adja, s a technika akárhányszor csak egy hasonlat, egy célzás, csak kiindulópont bennük. Ami az emberen túlmegy, az programköltészet, programművészet volna. Igazi művész nem keresi és nem kerüli a technikát; szép, jó, hasznos vagy káros, nagyszerű vagy gonosz, de mindenképpen természetes jelenségeknek tekinti a gépeket századunk flórájában és faunájában, s az új témákhoz lényegében véve alig van több köze, mint amennyi az üllőhöz, a szikrazáporos vashoz és a kalapácshoz a régi költőnek volt, amikor leírta, hogy egy mesebeli kovács hogyan verte fel a patkót egy sebesült kentaur patáira.