Camões, a portugál Zrínyi Miklós

A portugáloknak, annak a rokonszenves, kis, baráti népnek, amely Spanyolországtól nyugatra az Ibériai-félszigeten lakik, sok jellemvonása meglepő hasonlóságot mutat a magyarokéval. Ahogy mi Kelet és Dél felől védtük a Nyugatot a török ellen, ugyanúgy harcoltak a portugálok Európa védelmében évszázadokon át a Félholddal, melynek ereje Afrikából fenyegette, sőt jó időre el is özönlötte Délnyugatot. S érdekes, hogy a szabadságszerető portugál nép legnagyobb költője éppúgy hős és katona volt, ahogyan a költő Zrínyi Miklós (1620-1664) a mi törökverő diadalmas hadvezérünk, a szigetvári Zrínyi unokája, sok szép lírai vers és a Szigeti veszedelem c. hősköltemény szerzője.

A „portugál Zrínyit” Camõesnak hívják. Ráérő negyedórákban érdemes bepillantanunk a sorsába és a – szívébe.

Luiz de Camões 1524-ben született, és 1580-ban halt meg. Családi nevét így kell kiejteni: Kamoiz¹. Apja gazdag ember volt, Indiában is járt, de egész vagyonát elkönnyelműsködte. A kis Camõest a nagybátyja nevelte föl. A fiú kitűnően tanult, latinul, olaszul és spanyolul is beszélt. Fiatalon bekerült a lisszaboni királyi udvarba, és 1544-ben beleszeretett a királynő egyik udvarhölgyébe, Catarina de Ataide-ba. Ez a szerelem tette költővé. Éles nyelve és tehetsége azonban sok irigyet szerzett a fiatal költőnek, és Camões elkeseredésében 1550-ben katona lett. Előbb a pogány ellen harcolt, aztán 1552-ben a királyi flottával mint közlegény a Távol-Keletre vitorlázott: Hátsó-Indiába, Makaóba és Malakka félszigetre, ahol most a japánok harcolnak. 16 álló esztendeig katonáskodott és hivatalnokoskodott különféle rangokban és állásokban Ázsiában, és nagyrészt ott írta meg világhírű hőskölteményét, a Luziádák-at. A nagy költemény a portugálok gyarmati hőstetteit és a tengerekkel vívott csatáit beszéli el, hőse tulajdonképpen az egész portugál nép. A költő egy ütközetben ágyúgolyószilánktól elvesztette a fél szemét. Hazatérőben hajótörés érte, csak úszva tudta megmenteni hőskölteménye kéziratát. Már Indiában „a költők hercegének” nevezték a honfitársai, otthon pedig évjáradékot adott neki a király, s nevét egyszerre szárnyára kapta a világhír. Mégis nyomorban halt meg, fájdalmában, amikor a spanyolok elfoglalták Portugáliát. De még a megszálló spanyol császár, a hatalmas II. Fülöp is annyira tisztelte, hogy a halott Camões évjáradékát tovább folyósította a költő édesanyjának, akiről feljegyezték, hogy egyszerű asszony, és hogy már „nagyon szegény és nagyon öreg volt”.

A portugál Zrínyi Miklósnak sok olyan kisebb lírai verse is fennmaradt, amelyből ma is a lelkébe láthatunk. Közöljük magyarra fordított két szonettjét. Camões 350 ilyen szonettet írt. Az egyikben bizonyára Caterinára gondol, és így beszélget benne magával:

Az örök szerelem

Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.

Mit mondasz, szív? – Szeretek mindörökké.

Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.

Miért? – Valami megváltoztatott.

Lélek, mit érzel? – Igy kell tönkremenni.

Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? – Csak a múlt, az emlék.

Csak ennyi a fény az életedben? – Ennyi.

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.

Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy? – Az, aki megadta magát.

Kinek? – A fájó, örök szerelemnek.

A másik szonettet jóval később, hányódásai közben és olyan tájon írta a költő, amelyről a mostani világháborúban is sok szó esett. A vers magyarul így hangzik:

Messze a hazától

Megkínoztak az évek, tönkrenyúztak,

néhány ragyogott csak sorsom fölött:

alig értem meg az ötször-ötöt,

egemre vad viharfelhők tolultak.

Sok földet s tengert bejártam, sok újat,

az üdvömért; de hát akit örök

keblétől a Szerencse tovalök,

az bajban és vészben se boldogulhat.

Portugália szült, a zöld, az édes

Alemquerben; de a sors dühe végül

idevert, rád, halak eledeléül,

rád gonosz óceán, aki a rémes

Abessziniát mosod – óh, de távol,

de szörnyen távol szeretett hazámtól!