Madarak
Arisztophanész a Nemzeti Színházban
A végén kezdem. Arisztophanész Madarai-nak előadása után az
ember azzal az érzéssel indul haza a Nemzeti Színházból, hogy a műélvezeten kívül valami ritka,
személyes ajándékot kapott. Többet, mint amennyit az érdekes darab és a kitűnő előadás jelent. A
tény, hogy a harmadfélezer éves görög vígjáték úgy le tudta rázni magáról a múlt porát, valahogy
bennünket is felfrissít: észrevesszük, hogy a mának, a jelennek szintén megvan a maga pora, hogy
modern szokások, igények, hiedelmek és elfogultságok hordaléka és üledéke rakódik állandóan az
idegzetünkre. Finom elektromos műszerekben működési zavarokat idézhet elő a por. Az idő pora
a lélek fogékonyságát bénítja a történelem és az örök emberi iránt. S ha aztán valami megfelelő
élmény felszabadít, érdeklődésünk friss vérkeringése boldogan kapcsol akár egészen távoli
világokba is. Régi művekben alighanem azért fogadjuk olyan különös örömmel és hálával azt, amit
modernnek érzünk.
A varázs, amellyel Arisztophanész az időtlen felhőkbe röpít, a fantázia. Állít valamit, és
szavainak valóságértéket ad a költői erő. Még csak olyan technikai trükkel sem él, mint később
kollégája, Edmond Rostand, aki a Chantecler-ben szintén emberszabású
madarak állatseregletét viszi a deszkákra. Rostand-nál a színigazgató kilép a függöny elé, s
megmagyarázza, hogy a nézőtér és a színpad közé épp most eresztenek le a munkások egy óriási,
láthatatlan üveglencsét, amely majd emberi arányokra fogja felnagyítani a közönség számára a
madarak világát. Arisztophanésznek erre nincs szüksége. Nála az égbe nyúló szirten Euelpidész és
Peiszthetairosz, a hitelezők és a demokrácia elől megugró két athéni jómadár elé a megfelelő
pillanatban egyszerűen kilép a bozótból a Bankává változott Téreusz király. Ha a görög színház
közönsége esetleg még hitt a mitológiában, mi semmi esetre sem hiszünk: és mégis elfogadjuk a
mesét, a csodát. A fantázia hitető és teremtő ereje, ellenállás nélkül győz. A kétely, hogy mindez
nem igaz, fel se merülhet az irreális realitásban. Még jó, hogy a görög költő nem a Lovak Országát
vitte színre, ahová gyermekkori barátunk, Gulliver, tudvalevőleg szintén elkalandozott, és nem a
Lámpák Országát, amelyről Lukianosz, a zseniális görög szofista adott fantasztikus útleírást az
ókorból.
A többi aztán magától megy. Peiszthetairosz vezetése alatt a madarak népe ég és föld közé
megépíti Felhőkakukklakot, ahonnan, mint valami mennyei Gibraltárból, ostromzár alatt lehet
tartani Zeusz levegőegének tengerét. A földről felszálló áldozati füstöt és illatot a madarak elfogják,
ezzel kiéheztetik, alkudozásra, végül meghódolásra kényszerítik az isteneket: Zeusz átadja nekik
a trónját, leányát pedig, Baszileiát, vagyis a Világuralmat feleségül veszi a felhőkarcoló, sőt
egetverő szemtelenség és határtalan gründolási láz hőse, a madarak új királya, a diadalmas
Peiszthetairosz. Ami a földet, az embereket illeti, azok már előbb meghódoltak neki: aranykoronát
kapott hódolatuk jeléül, és a nagy, a legnagyobb konjunktúra jegyében sikeresen épülő légvárból
– mondjuk így – már vezérigazgató korában alig győzte visszakorbácsolni a törtetők és ingyenélők
földből kinövő siserahadát. Az örök mese él és hat a darab fantasztikus keretében és egész
atmoszférájában, az örök emberi a realisztikus „földi” betétekben, az élősdi típusok nagy
seregszemléjében. A gazdasági és politikai konjunktúra örök lovagjait s a demokráciát és
„undokrációt” Peiszthetairosz szíján kívül a gúny korbácsával is kegyetlenül megtáncoltatja a költő.
De az isteneknek is kijut a paródiából: s itt kezdődik a darab rejtelme: mit akar mondani
mindezzel Arisztophanész? Tudjuk, hogy afféle egészséges haladó-konzervatív szellem volt, a régi
erkölcsök és a mértéktartás magasztalója, a Szókratész- és Euripidész-féle modernizmusok és a
szofisták kipellengérezője. Mégsem átallotta nevetségessé tenni a néphit isteneit? Mindenkit
kigúnyolt, csak a főkalandor Peiszthetairoszt nem? Vagy csak a régi népvallásba betolakodó, újabb,
ázsiai kultuszoknak szólt a szatírája a görögül alig makogó, halandzsázó Triballosz, a tohonya
barbár isten kifigurázásában? Sok feltevés és sok egymást cáfoló ideológiai és politikai magyarázat
kereste már a Madarak igazi tendenciáját. Legvalószínűbbnek azt kell
tartanunk, hogy Arisztophanész elsősorban az athéniek elbizakodott vállalkozókedvét (a csúfosan
végződött szicíliai kalandot, mondja a történelem) karikírozta ki ebben a vígjátékában, és azt
hiszem, hogy bármely lelkesen csattogtatja kancsukáját Peiszthetairosz a szerencsevadászok hátán,
a költő őt is kigúnyolja: a világbíró madárkirály végső sikere nem más, mint a blöff
mennybemenetele.
Az előadás a szó szoros értelmében tündöklő. Banka, Rigó, Bíbic, Kakadu, Pingvin,
Szarka, Kakas, Fülemüle, Pacsirta és egyéb madár urak és hölgyek szivárványos sokadalma ugrál,
táncol, trillázik és rikácsol fantasztikus kosztümökben a fantasztikus fellegvárban. Jaschik Álmos
díszletei és madárruhái, a szcenikai gépezet, Both Béla játékmesteri és Németh Antal rendezői
munkája. Makláry, Gózon, Várkonyi, Major meg a többiek játéka, a tánc és a kísérőzene: mind-mind sikeres összhangba épül, hogy amennyire csak lehet, megvalósuljon a görög költő álmának
legmodernebb kerete. Szükség is van erre a nagy és díszes apparátusra, hiszen a harmadfélezer
esztendős vígjáték cselekménye meglehetősen epikus jellegű, szerkezeti technikája nem dolgozik
fokozódó, nagyívű feszültséggel. Az eredeti darab értéke a keretben, az egyes jelenetekben, a
madárkórusokban és a nagyszerű költői nyelvben van. Sok túl nyers részlet és még több
érthetetlenné vált egykori aktualitás mellőzésének ellensúlyozásául Révay József, a kitűnő
klasszika-filológus, aki Arany János után kifejezetten színpadi céllal a darabot újrafordította és
adaptálta, egyes alakokat és jeleneteket más Arisztophanész-vígjátékokból illesztett a Madarak-ba. Munkáját, áthidalásait, módszerét, megoldásait és pótlásait csak hosszú
és elmélyedő szaktanulmány tudná helyesen értékelni. Pergő verstechnikát, szédületes szójátékokat,
merész, élő és modern szöveget hallunk a színpadról. A fordításnak kétségtelenül igen nagy része
van a sikerben. Kár, hogy nincs babilóniai, egyiptomi drámaköltészet, amely ugyanígy feltárná
előttünk az ókor egyéb népeinek örök emberi életét és gondolkozását.