A Mindenség látomása

Szeretek csodálkozni, régi és távoli világokba kalandozni. India is vonz, mint minden, ami Kelet. Isten ments, hogy szakértő volnék a történelmében vagy a vallási misztikájában. Ismerek azonban egyet-mást az irodalmából, és szívesen kalauzolom az érdeklődőket. Ezért fordítottam le a Bhagavad-Gítá XI. énekét.

Az emberi szellemnek ezt a táját Angliában 1785-ben fedezték fel Európa számára, és a kéziratos híres költeményt Wilhelm Schlegel 1823-ban szanszkrit és latin nyelven már könyv alakban is kiadta. A kétezer éves nagy vers nagy feltűnést keltett. Azt írták róla, hogy legszebb és talán egyetlen igazi filozófiai költeménye minden irodalomnak, melyet csak feltárhatunk. Sőt hogy a maga egészében alighanem a Gítá, az Ének a legmélyebb és legfenségesebb irodalmi termék a világon. Az elragadtatás ilyen ítéletei feltétlenül túlzások, de alkalmasak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést iránta. Én is kíváncsi lettem rá, s megvallom, eleinte erősen csalódtam. Úgy látszik, rossz helyen ütöttem fel. (Szanszkritul nem tudok, egy verses német és egy modern prózai angol fordítást olvastam össze.) Mindaddig idegen maradt számomra a vallásnak, etikának és költészetnek ez az idomtalan konglomerátuma, míg az egyik énekben rá nem bukkantam egy hatalmasan áradó lírai passzusra, amely aztán vérrel töltötte meg a halott részeket is. Ardzsuna vezér himnusza volt ez a részlet: a fantázia szédítő képsorozata Visnu istenről, hódolat a teremtő és romboló mindenség előtt. Ez a tipikusan hindu Teofánia, ez a rettentő vízió, a Mindenség Látomása hangolt hozzá a Bhagavad-Gítához, a 19 könyvből és 200 000 verssorból álló ősi Mahábháratá-nak ehhez az önálló epizódjához, betétjéhez. (A betét maga 18 ének.)

A Bhagavad-Gítá cím annyit jelent, mint: A magasztos éneke, vagy: A felséges éneke. (Ti.: A felséges Isten éneke.) Röviden csak Gítá-nak, Ének-nek hívják. Mégpedig titkos éneknek, titkos tanításnak: a teljes címben ott van az upanisád szó is, jelezve a mű „beavatottaknak” szóló tartalmát, amely valamennyi bonyolult hindu bölcsészeti rendszerrel kapcsolatot tart, és hatásával, mint írják, egészen a máig sugárzik.

A költeménynek dramatizált formája s tulajdonképpen csak két valódi szereplője van. Az egész tehát egy 18 énekre terjedő dialógus. Érdekes, hogy éppen ez a két igazi beszélő alak mellékfigura a műben. Az egyik: Dhritarástra, a vak barata-király; a másik: Szandzsaja, a hírnök. Az ő párbeszédük adja a Gítá formai vázát, és tartalmilag a gyér epikai áthidalásokat, de az öreg király mindössze két verssornyi szöveget mond: felszólítja Szandzsaját, mesélje el, hogyan folyt le a nagy ütközet, a Kuru-párt és a Pandu-párt világcsatája, amelyről a Mahábhárata szól. A hírnök jelentést tesz a vesztett csatáról, és előadása során idézetek formájában folyton a tanköltemény két igazi hősét beszélteti, Ardzsunát, a panduk íjas és varkocsos vezérét és Visnu istent. A Bhagavad-Gítá tehát így lényegében a Vezér és az Isten vitája, amelyet kihallgatott s királya előtt újra előad és a maga mondanivalójával néhol meg-megszakít Szandzsaja, a hírnök.

Ez a szűkebb keret, ez illeszkedik a Mahábhárata szörnyeteg keretébe. A Kuru és Pandu hercegek 18 napig tartó csatájának kezdetén vagyunk, Delhi közelében. A szörnyű testvérharcban népek, istenek, állatok és természeti erők csapnak össze. Már áll a két front, a kürtöket megfújták. Végtelen sorban vonulnak fel előttünk a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű hindu hősök; szinte figyelni is felesleges rájuk, így, tömegben; éppúgy, ahogy felesleges később is a jó és rossz szellemek különféle rajaira: az olvasó érzi a differenciálhatatlan tömeget, és hála Istennek, a hindu költő maga is el-eltéved a nevek dzsungelében. Mikor a két csatasor közt Ardzsuna, a vezér meglátja az ellenség soraiban a saját rokonait, nevelőit, barátait, akiket most meg kell majd ölnie, egyszerre meginog és kétségbeesik. Ez a Bhagavad-Gítá nyitánya. Az emberszeretet csodálatos szavait halljuk tőle. Reszket, leteszi a fegyvert. Körötte már suhognak a nyilak és dárdák. Visnu isten, aki Krisna kocsivezető alakját öltötte magára, korholni kezdi a gyávaságáért. A vezér feleleteiből és Visnu-Krisna ellenválaszaiból aztán lassanként, sok ismétléssel, helybenjárással, sok száraz, egészen elvont fejtegetéssel és még több költői lendülettel kialakul a Bhagavad-Gítá nagyszabású morális világképe.

Az isten és a hadvezér végigtárgyalja a halál és a halhatatlanság, a panteizmus és teizmus, a tétlen szemlélődés és a gyakorlati cselekvés, a kényszer és az akaratszabadság, az önzés és az önzetlenség s az egyén és a közösség kérdéseinek ellentétpárjait. A világ, fejtegeti összefoglalóan Visnu, értelmetlen játék, melyet az istenség saját magában folytat, ahogy a brahmanizmus tanította. A brahmanista következtetés helyett azonban, hogy ti. az ember legyen tétlen szemlélője az egyetemes bábszínháznak, a Bhagavad-Gítá azt ajánlja, hogy az Isten iránti szeretetteljes odaadásunk következményeképpen igenis vegyük ki részünket a játékból. Hogy van-e értelme, vagy nincs, azt megítélni nem a mi dolgunk. Aki érdektelenül és egy magasabb erő vagy cél eszközeként cselekszik, az tulajdonképpen cselekedve sem cselekszik: a jó és rossz fölött álló Istenség hat általa. A fontos csak az, hogy az embert ne valami előny vagy élvezet vezesse a tetteiben. Nem az öl, aki öl; s halál különben sincs! A Gítá túlmegy az aszkézist elvető Buddha tanain, és a kötelesség hangsúlyozásával – tedd meg, ami helyzetedből, kasztod parancsaiból ered – kibontja, mint Albert Schweitzer fejtegeti, a Kant-féle categoricus imperativusnak egy korai hindu válfaját, illetve metafizikai töprengések alapján erkölcstant állít fel, teóriát, amely egyenrangúsítja az önzetlen cselekvést az önzetlen gondolkozással. Külsőleg csak cselekedjünk; belülről kell lemondanunk a világról! Ardzsunának tehát szabad, sőt kell harcolnia; erkölcs, vállalni a háború immorális cselekedetét!

Szinte hihetetlen, hogy a passzív és spirituális Indiában egy hindu költő-filozófus éppen egy isten száján át hirdette mindezt 2300 évvel ezelőtt. Az elmélet különben következetlen; minden nézet hangot kap benne, még olyasmi is, amit valami aktivista kereszténységnek nevezhetnénk. Színjátszó értelme miatt az upanisádok mellett egyik legfőbb alapja lett a későbbi hindu teológiai gondolatépítményeknek. A Gítá-nak a modern Indiában különösen nagy a hatóereje; politikai vezérek sűrűn mutatnak rá, mint nemzetmentő kinyilatkoztatásra, az „energizmus” klasszikus forrására.

Ez a Bhagavad-Gítá eszmei tartalma. A vita végén Ardzsuna zavara és kételyei eltűnnek, a vezér nekilát az emberölésnek. És győz.

A XI. ének, melyet lefordítottam, mintegy nyugvópont az isteni vitában. Ebben van a nevezetes himnusz, A mindenség látomása. Előtte és utána egy kevés verses spekuláció. A már bátorodó Ardzsuna kéri a lótuszszemű Urat, hogy jelenjék meg előtte a maga teljességében. Visnu isteni szemeket ad neki, hogy kibírja a látványt. A hírnök, Szandzsaja, előadja erre vonatkozó dialógusukat, aztán idézi Ardzsuna rémületes himnuszát, majd az isten feleletét, aki az örök Idő nevében válaszol, s előbbi alakját felvéve, teljes istenbe olvadásra szólítja fel a híveit. Ez az ének s különösen a középső himnikus rész, költői szempontból legragyogóbb fejezete az egész Bhagavad-Gítá-nak.