Születésnap

Illés Bori utált dolgozatot írni.

A dolgozatírásban csak a füzetek széthordása volt kellemes. Mikor Ibi néni megjelent a kék papírba kötött füzethalmazzal, mindig elsőnek jelentkezett kiosztásra, s többnyire Kucses előtt ért ki a katedrához, ami nem volt kis szó, mert Kucses is nagyon iparkodott és Várkonyi is.

Az osztály beletörődött, hogy a széthordás az ő hármuk szórakozása; így volt ez évek óta, s ők is tudomásul vették, hogy beszedni már mások fogják a kész munkákat: Istvánfi, Holly és Hegedüs. Minden osztálynak vannak hagyományai, ez a füzet-dolog a hetedik osztály egyik hagyománya volt. Füzetet osztani vagy beszedni jó, az ember ideugrik, odahajol, mindenkinek oda lehet súgni valamit, járkálni meg nemhogy szabad, de kötelesség, s ha az embernek szerencséje van, olyan füzetcsoport kerül a kezébe, amely a legutolsó padtól a legelsőig megsétáltatja. Mozogni csuda élvezetes, az ember úgyis annyit ül! Hanem aztán írni!

A magyar nem volna rossz tantárgy, csak ne kellene nyelvtant tanulni, dolgozatot írni és műveket elemezni. A magyart valahogy rosszul tanítják, mert a magyart csak hallgatni volna szabad, nem pedig magolni. Ha Ibi néni felolvas valami verset vagy regényrészletet, mindenki odafigyel, még ha az ezerszer hallott Toldiról van is szó. De felelni, írni, elemezni…

VIII. dolgozat. Eperjes Benjámin utca.

Hetek óta sejtik már, hogy ez következik. Olyan hetedik osztály még nem járt ebbe az iskolába, amelyik meg ne írta volna Eperjes Benjámin vagy az Eperjes Benjámin utca történetét. Ibi néni jó egy hónapja megkezdte már az előkészítést, az otthoni fogalmazványok utca-, tér- és épületleírásokat kívántak. Először a Frank utcát kellett ismertetniük, aztán a honvéd-emlékművet, a Hal teret, végül, legutoljára, a gimnáziumot a Forgács tér sarkán. Magáról Eperjes Benjáminról ugyan nem esett szó, de mi a csudának kellett volna hetek óta gyakorolniuk, miképpen tudnak szóval megeleveníteni egy teret, egy emlékművet, egy iskolát. „Eperjes Benjáminról fogunk írni – jósolta Mikes Jutka is, és mindjárt hozzá is tette: – jaj, de jó!” Jutka ilyesminek is tud örülni.

A hetedikesek kikészítették a piszkozati papírt. Hetenként egyszer dupla magyarórájuk volt, éppen a dolgozatírásokra való tekintettel, így kerek száz percet szánhattak az írásra. Vázlatot is kell készíteniük, undorító szokás. Rémes, hogy nem lehet kihagyni a helyét és beírni a dolgozat befejeztével! Ibi néni, sajnos, még hatodikos korukban rájött: előbb írják meg a dolgozatot, mint a vázlatot, azt csak a munka elkészülése után, a fogalmazás alapján, legutoljára szokták megcsinálni, s ez – érthetetlen módon – nem tetszett neki. Azóta, alighogy felírja a dolgozat címét a táblára, már jön is a padsorok közé, s figyeli, készülnek-e a vázlatpontok.

Kucses, Bori padszomszédja felsóhajtott, aztán írni kezdett. Bori hátrapillantott a mögötte ülő Mikes Jutkára. Jutka vázlata már majdnem elkészült. No persze, neki könnyű, ő szereti ezt a lehetetlen utcát, amelyen egyetlenegy épület sem hasonlít a Körút vagy az Üllői út gyönyörű, új házaihoz. Bori tulajdonképpen felhőkarcolóban szeretett volna élni vagy legalábbis egy teljesen modern lakótelepen. Eperjes Benjámin utca… Most aztán végképp elborult, mert eszébe jutott, hogy tőle valami különleges dolgot fognak várni, hiszen ő az a szerencsétlen, aki Eperjes Benjámin hajdani házában él – ott született, azok közt a falak között, ahol valaha az utca névadója lakott.

Bevezetés

Mit írjon bevezetésnek? Az Eperjes Benjámin utca a Belváros egyik utcája, girbegurba, hosszú, szabálytalan. Valamikor nem is így hívták, hanem Kanál utcának, csak a felszabadulás után kapta ezt a nevet. Eperjes Benjámin az ősidőkben élt, olyantájt, mint Csokonai, nyelvújító volt, évekig dolgozott a börtönben valami magyar nyelvtanon, amelynek bevezetéséből az ő házukra tett emléktáblára is rávéstek, de ő még életében nem tudta rászánni magát, hogy elolvassa. Olyan magasan van az emléktábla, a Scholzék erkélye alatt! Ez az Eperjes nem is volt tanár, mint az ember gondolná, hanem orvos, s élhetett volna békében, de hát nem nyugodott, írt valami forradalmi vagy milyen iskolareform-tervezetet a Martinovics-pör ideje táján, ami miatt aztán pörbe fogták. Elég különös, hogy valakit pörbe fogjanak és elítéljenek egy iskolareform-tervezet miatt. Általános közoktatást akart, magyar nyelvűt, s mikor elvitték a börtönbe, a fogságban megírta híres nyelvtankönyvét – mostanában adta ki az Akadémia. Tulajdonképpen nem lett volna szabad dolgoznia, mert beteges volt, de azt mondta, ha nem dolgozhatik, ugyan minek is jött ő a világra, aztán erőt vett rajta a tüdővész, és meghalt a börtönben, harmincnégy éves korában.

„Most aztán kivághatom a rezet” – gondolta Bori. Ibi néni bizonyosan az ő dolgozatát nézi meg elsőnek. Minek is kellett neki éppen az Eperjes-házban születnie? Még jó, hogy legalább a földszinten laknak, nem ott, ahol valaha Eperjes élt, az most a Scholzék lakása. Scholzék nemsokára költöznek, mert a Házkezelőség kitette őket: nem vigyáznak a műemlékre, és tönkretettek valami kilincseket. Ahelyett, hogy a tanács lebontatná az épületet, s újat építtetne a helyére, még őrzi, mint a szeme fényét! Más házban légfűtés van, náluk csak „védett” lépcsőrács, kilincsek meg ablakkeretek. „Mint a csipke” – mondta a múltkor Mikes Jutka, mikor megérintette a lépcsőforduló vas rózsadíszeit. Annak minden régi vacak jó.

Bevezetés: Eperjes Benjámin emlékezete

Tárgyalás: Az utca általános jellemzése

Itt talán lehetne írni az újabb létesítményekről is, mert például a troli, az új, és az átalakított üzletek is. Ha az ember megírhatná, ami valóban eszébe jut erről az utcáról, nem is volna utolsó dolog. Bori elmosolyodott, elképzelte Ibi nénit, amint kinyitja a dolgozatfüzetet, és elkezdi olvasni az igazi dolgozatot az igazi Eperjes Benjámin utcáról…

„Én az Eperjes Benjámin utcában születtem – írta gondolatban Bori –, és abban az undok, hosszúkás, háromemeletes házban lakom, ahol Eperjes Benjámin élt, s amelynek anyukám a házfelügyelője. Apukám is ebben az utcában dolgozik, ez a vonala. (Apukám trolivezető.) A házat utálom, csak az teszi elviselhetővé, hogy ott lakik Auer Szilvia is, a legjobb barátnőm, a harmadikon, Scholz néniék mellett. Szilvia második gimnazista és gyönyörű.

Cila testvérem is itt született, innen is ment férjhez. Az utca olyan hosszú, hogy egyik vége elér a Forgács térig, a másik meg a Hal térbe torkollik. A Forgács tér és a mi utcánk sarkán van egy csudálatos Szivárvány Áruház. Az iskola, ahová járok, éppen a házunkkal szemben áll. Ha valaki a Forgács tér felé megy, az Eperjes-gimnázium mellett megtalálja a Lantorna eszpresszót. A Lantornában az a furcsa, hogy ősrégi bútorokkal rendezték be. Szerintem ronda, Cila testvérem szerint nem. Szilvia nemigen jár oda, azt mondja, jobb a Primula, ahol Galambos Pistával találkozik.

Én teszem lehetővé, hogy Szilvia és Galambos Pista találkozzanak.

Az utca nagyon lakott. Új ház nincs benne, errefelé nem járt bombázás. Jutkáék háza is éppolyan öreg, mint a mienk, csak abban nem élt senki nevezetesség, Jutka nagy bánatára. Jutka imádja Eperjes Benjámint, szerintem jól is teszi, úgyse lesz soha más férfi az életében. Jutkának meghaltak a szülei, a nagymamája neveli. Jutkának olyan kabátja van, mint egy furulya. Folyton nyüzsög, és mindenféle tennivalóval izgatja az embert. Persze bizonyos tekintetben hiába nyüzsög, Varjas Miklós nekem udvarol, nem neki, pedig véleményem szerint Jutka legalább egy éve szereti Varjast.

Egyébként Varjas is ebben az utcában lakik, csak valamivel lejjebb, mint mi. Az apja rokkant. Varjas különben nem is tetszik nekem úgy igazán, csak átmenetileg foglalkozom vele, mert valakivel kell, Szilvia azt mondja, ebben a korban természetellenes, ha az embernek nincs senkije. De persze nem szeretem Varjast, sose tudnék hozzámenni feleségül. Én tulajdonképpen Rudolfot szeretem, és nekem – legalábbis remélem – Rudolf lesz a férjem.

Az őrsöm is itt lakik az Eperjes utcán, ki a páros oldalon, ki a páratlanon. Én az őrsömből Kucsest kedvelem a legjobban, nem mert a padszomszédom, hanem mert majdnem olyan jól lehet vele fiúkról beszélgetni, mint Szilviával.

A százhúszas számú ház is műemlék, úgy hívják: Sas-ház. Bejáratánál kétoldalt lépcső vezet fel az utcáról, ezt szerintem réges-régen le kellett volna bontani már, de hát ezt is védi a tanács, pedig igazán rémes épület. A lépcső két oldalán két sas áll, a sasok melle lyukas. Nem úgy lyukas, hogy kilyukasztották, hanem eredetileg is lyukasra csinálták, Jutka azt mondja, fáklyát vagy mit dugtak a mellükbe valamikor. A Sas-házban lakik Galambos Pista, aki az idén érettségizik, és akinek az a zsarnok mamája van a tejboltban.

Szilvia azt mondja, fel kellene jelenteni, mert elnyomja a gyereke szabadságvágyát; folyton prédikál Galambosnak, hogy tanuljon jobban, és szemére hányja, minek járkál Szilviával. Szegény Galambos Pista rémes helyzetben van, mert Szilvia titokban a menyasszonya, és Galambos néni utálja Szilviát. A legnagyobb nehézségek árán tudnak csak találkozni; Galambos néni lesi a fiát, és lesi a gimnáziumot is, ahová Szilvia jár, sajnos, éppen oda lehet látni a tejboltból a gimnázium kapujára. Már a postással is megbeszélte, hogy a lakása helyett a tejboltba adja be neki a leveleket, a Pistának érkezőket is. Még jó, hogy én a világon vagyok, s mindennap elviszem Szilvia levelét, és elhozom Galambos válaszát a sas hasából. Rám senki sem gyanakszik, ez az előnye annak, ha valakinek copfja van. (Egyetlen előnye.)

Néha rettenetesen nehéz kivárni a pillanatot, mikor betehetem a postát a sas hasába, vagy kivehetem belőle, mert a Sas-ház éppen szemben fekszik a rendőrőrssel, és a múltkor is megszólított Balázs bácsi, a rendőr, hogy mit piszkálom a műemléket, pedig nem piszkáltam, csak kihúztam belőle a levelet.

Különb dolgokat is megtennék Szilviáért, mert ő is mindent megtesz értem. Minden titkát megosztja velem, és adott már rúzst is meg egy angyali piros retikült. Auer néni, Szilvia mamája rendes szülő, nem szól bele semmibe, de azért nélkülem mégse menne ez a Galambos-ügy semmiképp sem, mert Auer néni azért nem valószínű, hogy vinné-hozná a leveleket.

Egyébként nekem nagyon nehéz életem van. Otthon nem akarnak megérteni. Évek óta érzem, hogy felnőtt vagyok már, olvasni is csak az Auer néni könyveit szeretem, és a gondolataim…

Ha otthon ismernék az én gondolataimat!

Anyu elég rendes, de, sajnos, teljesen apa befolyása alatt áll, s apa azt hiszi, csecsemő vagyok. Úgy bánik velem, úgy öltöztet… Ha nem akarom, hogy baj legyen, mindenben alkalmazkodnom kell hozzá.

Persze, ennek most már vége.

Holnap betöltöm a tizennégyet, Szilvia azt mondja, ezzel aztán hivatalosan is befejeződött az úgynevezett gyerekkor. Voltak a régi világban, akik ennyi idős fejjel már férjhez is mentek. Voltaképpen már nyolcadikosnak kellene lennem, puszta véletlen, hogy hetedikbe járok: harmadikos koromban pihennem kellett egy évet, úgy megviselte a szívemet a skarlát. Persze, ennek már régen nincs nyoma. Csuda egészséges szívem van. Csuda egészséges!

Bejelentettem otthon, mit kérek, mondtam, hogy az osztályban már négy lánynak van tűsarkú cipője és igazi ruhája, és hogy én is ezt szeretnék, valódi, nagylánynak való ruhát meg cipőt, meg hogy szabad legyen levágatni a hajamat, vagy legalább engedjenek kontyot vagy egyágú hajfonatot. Anyu a fejét csóválta, azt mondta, nemigen hiszi, hogy apa beleegyezik, de én azért nem gondolom, hogy most is ellenállna. Tizennégy leszek! Tizennégy! A múlt században egyesek tizennégy éves korukban már több iskolából megszöktek.

Holnap lesz életem egyik legjelentősebb napja. Kár, hogy nem holnap kapom meg a személyazonosságimat, hogy ez a születésnap csak amolyan házi ünnepély. Milyen jó, hogy vasárnapra esik, hogy sokáig lehet aludni – bár lehet, hogy korán felver az izgatottság. Anya mindig a konyhába szokta kitenni az ajándékaimat.

Jaj, az a ruha, amit kinéztem magamnak!

Az a cipő!

Csodálatos lesz nagylánynak lenni!

Jutka persze ezt sem fogja fel, Jutka elsősorban őrsvezető, és csak másodsorban lány. Bár ha valakinek olyan furulyakabátja van, mint neki, sok minden érthető. Jutkának hiába szóltam a ruháról és arról, mit jelent számomra a holnapi nap, legyintett, azt mondta: »Csacsi!« Pedig én igazán jóhiszeműen szóltam neki, ő beszél örökké arról, hogy jog meg igazság, gondoltam, ő csak tudja, mihez lehet az embernek joga, és mik a szülők kötelességei.

Remélem, nem uszítja rám az őrsöt, és nem fognak nevelni és agyongyötörni a kémiával. Ez a Jutka mindig kitalál valamit.

Azt bezzeg nem tudta kitalálni, hogy Varjas őbelé szeressen, nem énbelém.

Eperjes Benjámin utca. Több tanár is lakik itt, például Ibi néni és Bende tanár úr. Ibi néninek két kislánya van, és a férje fogorvos. Az utca, ha nem akar SZTK-rendelésre menni, Ibi néni férjéhez jár. Én még sose voltam nála, olyan fogsorom van, mint egy plakátnak. Ha valamikor nekem készítenének emléktáblát, mosolygós képet kellene rátenni, hogy lássák, micsoda fogaim voltak. Egyébként is szép vagyok, legszebb az osztályban, azt mondja Szilvia. Szőke hajam van, kék szemem.

Az őrsömet úgy hívják: Szabadság. Még két őrs van az osztályban, a Béke és a Szorgalom. A Béke tagjai folyton veszekednek, nálunk nincs veszekedés. Jutka borzasztó rendet tart.

Az iskolánkat tavaly megfejelték, két emeletet építettek rá. Rengeteg gyerek lakik ebben a körzetben. Ha itt végeztem, én is a Szilvia gimnáziumába készülök. Apa azt szeretné, ha pedagógus lennék, de erről szó sem lehet. Nem vagyok valami híres tanuló, s ha nem volna Jutka meg az őrs, közepes se lennék, csak kettes. Dehogy leszek én tanár, isten ments! Kozmetikusnak készülök, rengeteget fogok keresni. Auer néni is az, a Szilvia mamája. Nagyon jó pálya. Legjobb volna, ha Rudolf bőrorvos volna, akkor ketten rendelhetnénk, ő csinálná a munka orvosi részét, én a kozmetikát. Piros autót szeretnék, fehér bőrüléses piros autót.

Ha férjhez megyek, neonvilágítás legyen a lakásomban. A tanács olyan utcai lámpákat készíttetett a mi utcánkba, hogy rémes: olyan lámpáink vannak, mint a Lánchídnak. Nálam távfűtés lesz és rengeteg gép.

Mi a csudának íratnak minden esztendőben dolgozatot Eperjes Benjáminról?”

 

Árnyék esett a piszkozati papírra. Ibi néni elolvasta Illés Bori vázlatát:

Bevezetés: Eperjes Benjámin emlékezete

Tárgyalás: Az utca általános jellemzése

Fekvése

Fontosabb épületei

Lakói

Hangulata

Befejezés-összefoglalás: A múlt haladó emlékei ápolásának fontossága

– Nagyon jó vázlat – suttogta Ibi néni, hogy ne zavarja a többieket. – Igazán jó. De miért nem dolgozol? Rád csengetnek, és nem lesz időd lemásolni.

– Gondolkoztam – mondta Illés Bori halkan, és ráhajolt a füzetére.

Úgy érezte, ezt már nem lehet elviselni.

Gondolta, majd megbünteti őket, semmi kérdésükre nem válaszol. Feszítette az indulat, mint egy kis kazánt. Csak beszéljenek hozzá, nem felel ő, bár meg tudná állni, hogy ne is egyék. Sajnos, rettentően éhes minden étkezéstájt, és Jutkához hiába megy, az nem tudna ennivalót adni neki, s csak nem koldulhatja végig az utcát. Amellett az se bizonyos, hogy Jutka nem állna-e az anyáék pártjára, Jutkát nem lehet kiszámítani.

Egyelőre nem szól hozzájuk, legalább tüstént kiderül, mi a véleménye az eljárásukról. Ha valakinek ilyen hangon és ilyet mond az apja, akkor ne csodálkozzék semmin. És méghozzá a Romeo és Júlia előadásán, amikor még a világ egyik legnagyobb írója is őmellette bizonyít!

A taps elhallgatott, becsukták a vasfüggöny ajtócskáját, a rivaldafény kialudt. A leglelkesebb tapsolók is mozgolódni kezdtek.

– Kimenjünk? – kérdezte apa.

Nem tőle kérdezte, anyától, ami már magában véve furcsa volt, mert hiszen nem anyának ünnepelték a születésnapját, hanem neki. Anya csak a szemével felelt, a pillantása azt ragyogta: „Hát persze! A Nemzetiben?”

– Jó – mondta apa –, megyünk a büfébe!

Hát csak menjenek. Kettőjük között ült, ez is olyan buta szokás, mindig maguk közé veszik, mint egy bölcsődést. Fel kellett állnia, hogy apa ki tudjon lépni, de tüstént vissza is ereszkedett, és belemélyedt a heti műsorba.

– Indulj, Bori!

Szóval még szünetben sem maradhat békén. Mennie kell, mint valami rabnak, mikor egyáltalán semmihez sincs kedve, és legszívesebben otthon sírna egy sarokban. Csak egy sarokban, mert nincs külön szobája, mint Szilviának, az embernek ott kell szenvednie, mindenki szeme láttára, a konyhában vagy a szobában.

Anya kézen fogta, a kislány kirántotta az ujjait. Hogyisne, majd még vezessék, miért nem fűzik mindjárt pórázra?! Anya csak ne fogja az ő kezét, anya cserbenhagyta, apának adott igazat.

Anya nem erőszakoskodott, apába karolt. A kislány kelletlenül ballagott utánuk. Ha nem lett volna olyan haragos és boldogtalan, élvezte volna a szünet nyüzsgését, a színház sehol másutt nem érezhető különös levegőjét, ám most képtelen volt valami önfeledt élmény befogadására. Ha szép ruhát látott, elkapta a szemét, lebámult a földre. Ott meg gyönyörű tűsarkú cipők kopogtak, pici, pici, tűsarkú cipők… „Nincs már hová néznem sem – gondolta a kislány –, minden erre a nyomorult napra emlékeztet. Minek is születtem én? Minek akarnak az emberek gyereket, ha boldogtalanságra nevelik?”

– Ennél valamit, Bori? – kérdezte anya.

Csak a fejét rázta. Pedig a büfében gyönyörű édességek vannak.

– Nem is innál?

Nem. Úgyis csak Bambival kínálnák vagy málnaszörppel; ha szólna, hogy szeretne egy kávét, megint csak kinevetnék. Pedig azt meginná, bár nem nagyon szereti; akárhogy megcukrozza Szilviánál, mindig keserűnek érzi, de azért csak iszik belőle mindig, mert az a felnőttek itala.

Anya ásványvizet kért, jóízűen kortyolgatta, közben ide-oda tekingetett. A tükröket nézte, a csillárt, a mennyezet díszítéseit.

– De gyönyörű – mondta anya –, de gyönyörű itt, Karcsi! De boldog vagyok ma este!

Apa nem felelt, megköszörülte a torkát. „Csak legyetek boldogok – gondolta a kislány –, legalább valaki legyen boldog, ha már én nem.” A színház valóban szép, és az előadás is kiváló; ő, ha a szülei helyében lenne, megváltoztatná a délelőtt kifejtett nézeteit, még mindig nem késő. Most a saját szemükkel láthatják, mit jelent az, ha az ember tizennégy éves. Itt van Júlia, férjhez megy, és miket nem beszél – lám, Ibi néni nemhiába mondta mindig, hogy Shakespeare a világ egyik legnagyobb írója. Az bezzeg tudta, hogy az embernek tizennégy éves korára akár már férje is lehetne. Ő nem férjet akar, eszébe sincs, ráér a házasság még néhány évig. De hogy valakinek ne lehessen egy nyomorult felvehető ruhája, egy cipője… Mért szeretik őt kevésbé a szülei, mint más gyereket?

Reggel költés nélkül ébredt, annyira izgatta, mi várja a konyhában. Érezte, hogy kinn lesz a konyhafogason a nejlonruha, amelyben végre emberek közé mehet, és ott áll alatta a tűsarkú cipő is, a világoskék, amelyet megmutatott anyának a Szivárvány kirakatában. A konyhában csakugyan ott lógott az ajándék: egy új, sötétkék télikabát, amelynek most, májusban amúgy se volt semmi értelme – egy gyerekes, nem is divatos télikabát. Sírva fakadt, mikor meglátta – hiszen tízszer is elmondta már, hogy nem ajándék, ami kell, semmiféle kabát nem ajándék, még egy csuklyás, modern szabású se volna az; a kabát szükséglet.

Megnyikkant mögötte az ajtó, ott állt anya pongyolában, nézte őt, mosolygott, aztán odahúzta magához, s lecsókolta a nagy könnycseppeket az arcáról.

„Vízben úszik egy kis hal, annak neve harcsa” – kezdte anya duruzsolni, s ettől olyan indulatba jött, hogy kitépte magát a karjából, és visszarohant a szobába. Apa az ágy szélén ült, éppen ásított, amikor beviharzott, aztán felállt, rámosolygott, nyújtotta a karját, hogy meghúzza a fülét. Apa legalább nem mondott köszöntőt neki.

– Mondtam, hogy örülni fog – szólt anya, aki utána sietett. – Ugye, mondtam? Látod, sír.

Akkor már bőgött és kiabált. Érte rohant, bevitte a szobába a kabátot, rázogatta anya felé, nem volt nagyon értelmes, amit zokogott, de azért annyit meg lehetett érteni a szavaiból, mennyire csalódott, és mennyire kétségbe van esve. Hát hiszen ő nem ezt kérte, meddig kell még neki csecsemőéletet élnie, mikor felnőtt; nem érti apa, hogy felnőtt? Miért ilyen nyomorult gyerekkabátot vesznek neki, ami az ötödikeseknek való, és miért kell neki copfot hordania, és egyáltalán, hogy képzelik ezt? Hogy képzelik?

Elfáradt saját indulatától, lezuppant a székre. Anya hirtelen öregnek látszott, öregebbnek ötven événél. Mintha hirtelen még a haja is megfakult volna. Apa arca változatlan volt, csak éppen kihúzta magát, s ettől még szálasabbá vált, pedig apa így is elég magas volt, magasabb mindenkinél, akit Bori ismert.

– Na, Stefi – mondta apa –, kinek volt igaza?

Apának legalább van ítélőképessége – gondolta akkor –, apa sejtette, hogy ez nem örömnap lesz, hanem a bánat ideje.

– Ezért aztán dolgozhattál! – folytatta apa. Kikapta Bori kezéből a kabátot, amely olyan puhán és magatehetetlenül lógott a kislány karján, mint valami állat lenyúzott bőre, s letette a fotelra. – Ezért igazán takaríthattál Scholzéknál, ugyan érdemes volt! Megköszönték szépen! De megmondtam neked előre! Nem bánom, legalább máskor nem vállalsz külön takarítást, hogy ruházni tudd a lányodat. Látod, milyen hálás!

Anya nem felelt, kiment. Hallatszott, ahogy motoz, készíti a reggelit. Bori érezte, hogy nagy baj van, pedig senki se kiabált rá, és senki se szidta össze. Kifújta az orrát. Anya igazán nagyon kedves, hogy rá gondolt, nem igaz, hogy nem méltányolja, az sem, hogy ne volna hálás a gondoskodásáért, csak azt értenék meg végre, hogy ne azzal próbálják meglepni, amire se szüksége, sem igénye nincs. Nagylány már, nyugodjanak bele! Tizennégy éves! Nem az első gyerekük, aki felnő, Cila huszonegy, már három éve asszony. Auer Szilvia még csak tizenhat, és már évek óta maga dönti el, mit akar viselni. Csak ő maradjon óvodás?

Apa ki-be járt a fürdőszobából, tiszta fehérneműt szedett elő, borotválkozott, fürdött, anya megterítette az ünnepi asztalt. Nefelejcscsokor volt az asztal közepén, anya szerette a nefelejcset, apának is kék szeme volt, mindkét lányának is. A kabát már eltűnt a szekrényben. Anya eloltotta a gázt, asztalhoz ültek.

Senkinek se volt étvágya, pedig apának minden szabadnapján különlegesen jólesett az étel, anya pedig legjobban reggelizni szeretett, sokkal inkább, mint akár ebédelni, akár vacsorázni, azt mondta, reggel mindig pihent, s ilyenkor több kedve van az ételhez.

Apa reggeli közben fejtette ki a véleményét.

Úgy beszélt vele, mint valami semmirekellővel.

Nem mintha szidta volna, pedig apa tudott cifrákat mondani, sőt kiabálni is, de az valahogy mindig kisebb vihart jelentett, ha apa ordított egy nagyot, olyan volt a kiabálása, mint valami kurta vihar: megdördül az ég, pár percig szakad az eső, aztán szertefutnak a fellegek, a fák vidáman lélegzeni kezdenek, s a friss tócsákban ott bukdácsolnak a napsugarak. Apa most higgadtan beszélt, fel sem emelte a hangját, s Bori azt érezte, jobb volna, ha megverné, az ütés nem fájna úgy, mint hogy ennyire semmibe veszi.

– Aki kunyerál, aki hálátlan, akivel nem lehet értelmesen beszélni, az nem felnőtt – mondta apa. – Aki folyton csak önmagára gondol, az sem az. Akinek az a fő problémája, hogy legyen tűsarkú cipője, divatos ruhája, és mindenben Auer Szilviához méri magát, az fejletlenebb agyú egy ötödikesnél. Amíg az ember gyerek, addig köszönettel elfogadja, amit kap, s igyekszik érte hálás lenni. Ha igazi nagylány volna, bizonyára arra gondolna, hogy megköszönje az anyjának az új télikabátot, s nem járna az esze mindenféle hiábavalóságokon. Aki gyerek, az hallgasson a szüleire, engedelmeskedjék nekik, mert nyilván nem fejlődött még ki az ítélőképessége, és nem tudja egyedül eldönteni, mi jó neki, és mi nem. Majd ha felnőtt lesz, igazi nagylány, megtárgyalhatják, hogy öltözködjék. Hajlevágásról vagy kontyról szó sem lehet, a copf nagyon kedves hajviselet, Boriskának, az ő meghalt kis húgának is így volt a haja befonva mindig, és soha nem szólt ellene. Egyébként sajnálják, hogy nem sikerült örömet szerezniük a kabáttal, ők igazán jót akartak vele, s arra gondoltak, míg választották, hogy nekik, apának meg anyának, soha életükben nem volt új télikabátjuk, még régi is ritkán, míg meg nem tudták keresni a rávalót. Ha különben olyan indulatba jött, hogy egyre csak sír, és kétségbe van esve, talán a színházjegyet se kell elfogadnia – estére ugyanis színházjegyet vett hármuknak, Csiszár néni megígérte, hogy helyettesíti anyát, míg haza nem jönnek. A Romeo és Júliá-t adják, de nem muszáj megnéznie, hátha nem érzi megfelelőnek a matrózruhát, amelyben mennie kell. Ha nem akar jönni, szóljon át Mikes Jutkának, az bizonyára szívesen elkíséri őket.

Anya hallgatott, ide-oda húzgálta a kannákat, csészéket, kicsi volt az asztal, nehezen fértek el rajta a virágdísz miatt. Apa aztán egyszer csak leemelte és félretette a nefelejcset – minek a virág, ahol nem ünnepelnek?

Reggeli után némán dolgoztak anyával, anya mosogatott, ő törölgetett, megjött a postás Ciláék dísztáviratával, sőt Jutka is átszaladt, hozott egy tábla csokoládét az őrs nevében. Anya megkínálta Jutkát tortával, de Jutka nem evett, azt mondta, máris fut, dolga van – Jutka mindig kitalált magának valami tennivalót vasárnapra is. Anya még mindig hallgatott, pontosabban nem szólt hozzá, apa bőgette a rádiót.

Anya csak takarítás közben szólalt meg.

Ő törölgetett, mint máskor is, ha vasárnap volt, s éppen undorral kirázta a portörlőt a járókelők fejére, amikor meglátta Szilviát kilépni a kapun. Rémülten visszakapta a rongyot, elviselhetetlen gondolat volt, hogy Szilvia gyönyörű görög kontyára ejtsen valami tollacskát, csepp hulladékot. Szerencsére nem történt semmi. Anya elvette tőle a portörlőt, és végre beszélt hozzá. Anya volt a körzet legjobb házfelügyelője, szerette a munkáját, s amit féken tartott magában kora reggel óta, mikor a kislány öröm helyett dühös sírással fogadta az ajándékát, most kitört belőle:

– Tessék az udvarra rázni a porrongyot, nem az utcára! Mintha ötéves volnál, igazán! Hányszor mondjam már, míg megjegyzed, mit kell csinálni!

Becsapta az ablakot. „Mindenki üldöz – gondolta Bori. – Nem állhatok meg senki előtt.”

– Borikám – mondta anya sokkal csendesebben. – Borikám.

Ki nem állhatta a nevét, hétköznapinak, közönségesnek érezte, de ha anyától hallotta, néha úgy érezte: szép név.

– Ide hallgass, kislányom. A felnőttség nem függ életkortól, próbáld meg már elhinni végre. Borzasztóan fáj, hogy úgy számítottál erre a napra, mint valami határnapra. Hogy azt hitted, ha betöltöd a tizennégyet, minden másképp lesz. Semmi se lesz másképp. Még mindig gyerek vagy.

„Nem igaz – gondolta a kislány. – Ha tudná, milyen gondolataim vannak, milyen vágyaim, milyen szenvedélyek élnek bennem, milyen kívánságok, igények… Gyereknek nem lehetnek ilyen különös, vad gondolatai, csak annak, aki már felnőtt.”

Anya kitalálta, mit gondolt. Ez néha máskor is előfordult, s borzasztóan különös tulajdonsága volt anyának.

– A vágy… a vágy, az semmi. Valami mástól függ a felnőttség. Nem tudom én azt megmondani, mitől. De majd megérzed. Ha eljött, megérzed, és megérezzük mi is. Most még gyerek vagy. Igazi kislány. És ne bánd a copfjaidat, ha édesapád annyira szereti.

A copfok! Egy sose látott halott, apa kis húga kedvéért. Anya megint mindenben apának ad igazat. Miért vigasztalja őt, minek magyarázkodik, ha nem segít?

Anya megint tudta, mire gondol.

– Scholzné nagyon piszkos asszony volt – mondta anya. – Örülök, ha kinn lesz a házból, és örülök, hogy az a fiatal férfi kerül ide, az a mérnök, aki tegnap itt járt, mikor felmentél Auerékhoz. Az rendes embernek látszik. Rövidesen beköltözik, csak nem fog még itt lakni, mert Kínába utazik egy félévre, ott dolgozik majd.

Érdekli is őt Scholzné meg az új lakó!

– Minden másodnap, mikor felmentem Scholznéhoz takarítani – mondta anya, s gondosan újratörölte a bútorokat, amelyeket Bori éppen csak hogy megsimogatott –, arra gondoltam, ezt a pénzt neked keresem. Akkor már nem izgatott, akármennyi undok mosatlant és szemetet találtam is Scholzéknál. Nem éreztem, hogy kellemetlen Scholzné után sikálni, mert rád gondoltam. Majd emlékezz rá, ha nem leszek!

Visszament a konyhába. A kislány azt érezte, most aztán igazán gyűlöli már a kabátot; valahányszor felveszi, Scholz nénit fogja látni a soha ki nem szellőztetett, mocskos lakásával, amelyben anyának kellett dolgoznia, hogy mindent el ne borítson a szenny.

Később már nem beszéltek semmiről. A vasárnap olyan volt, mint akármelyik másik, csak éppen nem ment el kirakatot nézni, nem érdekelték őt most az elérhetetlen, üveg mögötti tárgyak. Minek bámulja, ha úgyse lehet az övé, amit szeretne? Anya főzött, apa olvasta a Népszabadság-ot, senki se figyelt rá. A kislány csak ténfergett konyhából szobába, szobából konyhába, azt érezte, hogy igazságtalanság történt vele, s ugyanakkor mást is, valami reménytelen, tompa szomorúságot, amely azt mondta, ő is igazságtalan volt ma valakihez, talán éppen a kabáthoz, amely pedig nem tehet semmiről, arról sem, hogy nyár van, sem arról, hogy nincsen csuklyája. Anya arca nemigen látszott, mert odahajolt az ételei fölé. A lakók be-becsengettek, bejelentettek vagy kértek valamit, a délelőtt olyan volt, mint máskor.

Este persze csak elment a színházba.

Ha nem érezte volna magát olyan rosszul kislányos ruhájában, még jól is mulatott volna. A darab elragadtatta. Romeo és Júlia kettős élményt jelentett a számára, elbűvölőnek találta Shakespeare különös, lebegő mondatait, a színpadi képek tarkaságát, s mintha valami ki nem mondott kérdésre is megfelelt volna a darab, időnként szemrehányóan apára pillantott: hallja-e, mit beszélnek a színpadon? Na, ugye, hogy felnőtt már egy fiatal lány, ez a Júlia is csak annyi idős, mint ő, s iskolába se küldik, port sem töröl, szerelmes, bálba jár, férjhez megy… Apa rá se nézett, a színpadot bámulta, olyan arccal, mint aki mindent elfelejtett a világon a darabon kívül.

Mikor összecsapódott a függöny a harmadik felvonás után, anya megkínálta Borit cukorral. Ez is anya fura szokásai közé tartozott, hogy minden mozi- vagy színházi előadásra hozott magával cukrot, de mindig csak szünetben evett vagy kínált belőle; azt mondta, előadás közben tiszteletlenség recsegtetni a papírt. Bori elfordította a fejét, nem evett a cukorból.

– Ne adj neki – mondta apa, és nevetett. – Gyereknek való a cukor, nem ilyen felnőttnek. Jövő héten férjhez is megy, mint Júlia.

Hát ez volt az, amiről azt gondolta: nem lehet elviselni.

Most álltak a büfé előtt, az emberek el-elsodródtak mellettük, néha valaki súrolta a ruhájukat. Bori Csuha bácsira gondolt, aki kiszabta és ellenőrizte a munkájukat a politechnikás napokon. Csuha bácsi célzott rá, hogy nyáron lesz munkalehetőség a kertészetben, igazi munkalehetőség, amiért fizetnek, munkaegységek szerint. Akkor azon gondolkozott, miképpen húzza ki magát a nyári munkából, ha netán Jutka úgy döntene, hogy az ő őrsük elszegődjék, mert ő a nyarakat Miskolcon szokta tölteni, Cilánál, és utál kapálni. Persze, most majd meggondolja, mit tegyen. Ha az ember dolgozik, keres. Ha keres, megvehet magának olyasmit is, amit az apja-anyja megtagad.

Füst volt, langyos páragőz, kávészag, nevetés, zsongás. Ez jó volt, megnyugtató, kellemes. Anya és apa úgy tárgyaltak egymással, mintha reggel nem történt volna semmi, vagy mintha közönséges hétköznap volna, nem is a születésnapja. Apa egyszer sem említette, amit máskor ilyenkor mindig többször is elmondott, milyennek találta, mikor először megpillantotta, milyen kis kövérnek, pirosnak, hadonászó, apró karjaival. Nemigen vettek róla tudomást, ez most külön rosszulesett neki. Bori éppen a nagy tükörbe látott, ott látszottak az aranykeretű lapon valamennyien: apa széles vállú, szálas, zömök teste, deresedő nagy haja, anya karcsúsága, szép, komoly, fekete ruhája, nyakában a háromsoros gyöngy. Magát is látta, súlyos copfjait, amelyek a fehér matrózgallérra hullottak. „Ha megkaptam volna a ruhát – gondolta a kislány –, én volnék most itt a legszebb. De azért Varjas így is büszke volna rám. Vajon jövőre mennyit lesz velem? Varjas nem tanul tovább, mindjárt dolgozni megy, öreg Varjas így akarja.”

Most apa ivott valamit, ő se kávét, szódavizet, mint anya. Milyen furcsák, értetlenek, régimódiak! Szódavíz, mikor nekik nem muszáj, azt vehetnének maguknak, amit akarnak. Ha most erre jönne az a színész, aki Romeót játssza, odamehetne hozzá, megmondhatná, hogy ő ma lett tizennégy éves, nagyobb joggal eljátszhatná a szerepet, mint az a színésznő…

– Itt a mérnök! – mondta anya. – Ott áll, ni. Megismered, Karcsi?

A kislány unatkozva követte a pillantásukat. Eddig Scholzék laktak Auerék és Pelikán néni között, a harmadikon, most majd egy mérnök fog. Vajon hány gyereket hoz a házukba? Legalább olyan magakorabeliek lennének, ne kisebbek, őnáluk csupa gyerektelenek vagy öregek élnek, nincs máshol fiatalság, csak az ő lakásukban meg Aueréknál.

Nem látott senkit, aki Scholzék lakásába illett volna. Anya tekintetének sugarában egy óriási váza állott, a váza mellett két szőke nő, alighanem testvérek, mert hasonlítottak egymáshoz, túlfelén meg egy magános fiatalember.

– Hol?

– Ott, a vázánál. Nem ismered meg? Te is beszéltél vele. Ott, ahol a két szőke nő áll, csak a váza másik oldalán.

Ez volt az a pillanat, amelyben Varjas Miklós eltűnt Bori érdeklődési köréből. Nem egyszerre tűnt el, hanem nagyon sajátságos módon: mintha szőnyegen állt volna Bori gondolatai között, mindig a kislány felé fordítva értelmes, nem szép arcát, s valami titokzatos erő egyszer csak húzni kezdené a szőnyeget, húzni, húzni. Varjas alakja egyre távolodott, egyre kisebb lett, aztán egyszer csak eltűnt egészen, mintha sohase lett volna.

Ötödikes korukban egyszer, egy helyettesítési órán, mikor Bende tanár úr volt benn, aki nem szokott lányokat tanítani, csak fiúkat, s helyesírást diktált, hogy ne teljék egészen munka nélkül az óra, megtervezték Kucsessel jövendő életüket. Kucses orvos akart lenni, s úgy döntött, nem megy addig férjhez, míg nem lesz állása meg lakása, és azt is elhatározta, hogy két fia lesz és egy lánya, a lányát Györgyinek fogja nevezni, a két fia meg legyen Attila és Buda. Kucses jól rajzolt, lerajzolta, milyen legyen a jövendőbeli férje, ezen nagyon csodálkozott, mert Kucses rajzolt egy egész füzetlap nagyságú fiatalemberfejet, és mindenütt nyíllal jelezte rajta a színeket. „Szőke” – mutatta a nyíl Kucses jövendőbeli férje haját, „szürke” – mutatta a szemét, és a szájához is tett Kucses egy nyilat, hogy „piros”. Ő megállta, nem nevetett, pedig igazán nevetséges volt, mert hát milyen legyen Kucses férjének a szája, ha nem piros, talán csak nem fehér vagy fekete…

„Kálmánnak fogják hívni” – mondta Kucses, erre ő is lázasan rajzolni kezdett, és ő is feltette a nyilakat, hogy „fekete”, mármint a haja, és „fekete”, mármint a szeme, de a szájához nem írta oda, hogy „piros” mert persze hogy piros, cseresznyepiros. Mindig nagyon tetszett neki a Rudolf név, aláírta a képnek, hogy Rudolf.

Bende tanár úr diktált, Kovács Nikolett írt a táblára, ők meg az utolsó előtti padban rajzolták a fejeket. „Közös segítséggel – vigyázz, összeolvadás! – többre megyünk – vigyázz: középfok! –, mint egyedül. A szépség magában nem elegendő, az egészség és a becsületesség, a munkaszeretet és a tisztesség…” Magas. Ezt Kucses nem jelezte, de ő igen, egész magas, és alá is húzta. És nem valami kölyök, suttogta Kucsesnek, idősebb valaki. Megegyeztek Kucsessel, hogy Kálmán és Rudolf érett férfiak legyenek, úgy huszonkét-huszonhárom évesek, amikor már túlestek az első ifjúságon, és esetleg megszerezhettek sok mindent – autót, lakást, hűtőszekrényt, magnót, amit később kettesben kellene megvenniük. Akkor irigyelte Kucsest, aki a legjobb rajzos volt az osztályukban, ő sajnos nem tudta úgy megeleveníteni Rudolfot, ahogy a képe benne élt, Rudolfnak ugyanis két gödröcskét is képzelt az arcába, de mikor megpróbálta lerajzolni, lyuk lett a gödröcskéből, Kucses először bibircsóknak nézte, aztán meg lyuknak. „Talán az arcán át húztak neki fogat?” – kérdezte Kucses, és elkezdett pukkadozni a nevetéstől, Bende tanár úr meg odanézett, és megkérdezte: „Mi van ott hátul, kérem?” Ő is majd megpukkadt, de mérgében, mert hogy lehet ilyet kitalálni, hogy Rudolfnak az arcán át húztak fogat! Össze is tépte a papírt, mert érezte, jobb, ha csak benne él ez a kép, ha nem rajzolja le. Majd ráismer, ha találkozik vele! Jutka megbökte a hátát, hogy figyeljen, akkor elkezdték Kucsessel másolni a helyesírást.

Mint a hullám, emelte-ejtette a kislányt az emlékezés. Mert Rudolf, az ötödikben megálmodott és lerajzolt Rudolf most ott lépdelt feléjük, magas volt, rettentő magas, szeme-haja koromfekete, s arcán, ahogy anyára mosolygott, megjelentek a gödröcskék.

– Jön Sós – mondta anya. – Úgy örülök, hogy ő lakik majd nálunk. Sós Tibor.

„Ez legyen a férjem” – gondolta a kislány, és lesütötte a szemét, mintha hirtelen valami különös fényesség sugárzott volna rá, amelyet nem bírna elviselni.

Rudolf, akit Sós Tibornak hívtak, közeledett.

– Milyen lehet az a hídépítés? – kérdezte anya. – Nehéz munka az? De furcsa, hogy valaki Kínába megy hidat építeni…

Kína!

Alighogy beköltözik, már megy is Kínába. Először rettenetes volt a gondolat, aztán valahogy megnyugodott. Most úgyse mehet hozzá még, és van abban valami gyönyörű, ha az ember Kínából várhat haza valakit. Mire megjön, majd csak kitalálnak valami okosat Szilviával. Szilvia adott neki tanácsokat akkor is, mikor Varjast akarta meghódítani, most aztán viszonozhatja a Galambos-féle levélhordást.

Varjas. A nyolcadikos Varjas. A kétszer nyolcadikos Varjas, mert hiszen Miklós ismétlő. Tizenöt éves tacskó. És ő még szóba állt vele, bátorította! Igazán nevetséges. Persze Varjas csak azért kellett neki, amiért a bronz kontycsat, amelyet már megvett, pedig még copfot kellett viselnie – hogy legyen. Ha másnak van, neki is legyen. De azért mégis… „Mit játszol vele, mit vadítod? – kérdezte egyszer rosszkedvűen Jutka. – Nem is szereted.” Akkor külön dühös volt Jutkára, mert minek szól bele mindenbe, nem arról van szó, szereti-e, hanem hogy legyen valaki, aki állandóan elkíséri. Rudolf nem volt sehol, és mit csináljon az ember, ameddig Rudolf nincs? Beéri Varjassal.

A kislány, aki sose volt zavarban fiúk társaságában, most mélyen, riadtan elpirult. Jött, jött Rudolf, lehetett olyan huszonöt éves – utóbb a lakókönyvből megtudta, hogy huszonkilenc –, jött és mosolygott. „Istenem – gondolta Bori –, matrózruhában vagyok, a két copfom majdnem a derekamig ér. Ha megvolna a ruhám, amit kértem… a cipőm…”

Szállt, szállt a képzelet, mint az elszabadult léggömb. Ez a nyomorult, nyomorult matrózruha! Ezek a nyomorult, gyerekes hajfonatok…

– Jó estét kívánok!

A felnőttek kezet fogtak.

– Boriska lányom – mondta apa.

„Ha megnőttök, ti nyújtotok majd előre kezet a férfiaknak, nem fordítva” – tanította Ibi néni osztályfőnöki órán, mikor egyszer azzal foglalkoztak, mi illik, mi nem illik. „Nekem kell kezet nyújtanom – gondolta a kislány –, nem neki.”

Sós Tibor megelőzte, elébe tartotta a tenyerét.

– Szervusz, Boriska.

Megszólalt a csengő, az emberek elkezdtek visszafelé áramlani a páholyokba meg a nézőtérre. A nevető és zsongó sokaság felett, mint valami felleg, kísérte Borit a tanácstalan szomorúság.

Sós Tibor főleg anyával beszélt, hogy anya legyen szíves segíteni neki a költözéskor, vele nem törődött senki. Rudolf nem azért előzte meg a kézadással, mert sose volt az Ibi néni tanítványa, és nem tudja, mi illik, hanem mert nem veszi felnőttszámba, gyereknek nézi. Miért is ne, ebben a matrózruhában. Ha megkapta volna, amit kért, ha teljesítették volna a kívánságát… talán… talán…

Sodródtak lefelé. A kislány nézte a lépcsőt, amelyet piros szőnyeg borított, a szőnyeget rézrudak szorították a lépcsőfokokhoz. Rudolfnak még a hangja is olyan volt, amilyennek képzelte: mély és vidám.

De nem vele beszélt.

Iskolába menet Varjassal találkozott, Varjas lóbálta a táskáját, fütyült, várta. Varjas Miklós! Mit képzel ez a fiú: ő is valaki?

Máskor ilyenkor lassított, hogy ne essék csorba Varjas méltóságán, mert hát mégiscsak kerületi olimpián győzött tavalyelőtt, s nem illett volna, hogy loholtassa maga után. Most ment, mintha meg se látta volna, oda se intett neki. Varjas persze pillanatok alatt utolérte, nem ingyen nyert érmet a futásban is.

– Megvesztél? – kérdezte Varjas.

„Milyen rossz modora van – gondolta a kislány. – Nem is köszön, igazi nyers kamasz.” Csak ment, nem válaszolt neki, magasra tartotta a fejét. Varjas úgy nézett rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy vele is megtörténhetik ilyesmi. Nem volt csinos fiú, csak a szeme volt szokatlanul meleg és szép, Jutka mindig azt mondta, a szeme mutatja Varjas igazi lényét, „derék szeme” van. Varjas szeme szürke; ugyan kit érdekel egy szürke szempár? És kit érdekel egy ismétlő nyolcadikos? Bori egy perc alatt elfelejtette, hogy Varjas sose kezdett volna udvarolni neki, ha ő nem bátorítja, s hogy tavaly ilyenkor igazán mindent elkövetett annak érdekében, hogy Miklós észrevegye őt, részint Szilvia tanácsai, részint maga Varjas miatt – ő volt a legfelnőttebb fiú a nyolcadik fiúosztályban, úgy jött-ment, élt, ahogy akarta, az apja nem szólt bele semmibe. No persze, egy kicsit az is érdekelte, milyen képet vág majd Jutka, ha látja, hogy másnak sikerül az, ami neki nem: maga felé fordítani Miklós figyelmét. Bori inkább érezte, mint tudta, hogy az érdeklődés, amelyet Jutka Varjas iránt tanúsít, nem az úttörő érdeklődése már, hanem egy lányé – ám könnyű dolga volt, mert Miklós meg se látta Jutkát az emlékezetes közös júniusi tornabemutató után, amelyen Jutka szemrehányást tett Kullernek, Varjas rajvezetőjének, hogy rosszul dolgozik: nem foglalkozik eleget Miklóssal. Azon a délutánon Kuller is majd megpukkadt, aki a világ legjobb rajvezetőjének tartotta magát, Varjas is. Mikor Miklós legközelebb találkozott Jutkával, elkezdett rá ordítani a nyílt utcán, hogy hagyja őt békén, és törődjék a maga dolgával, és este már Borit várta a házuk előtt.

„Hát majd ezentúl nem vár” – gondolta a kislány, s besietett az iskolakapun.

Első óra ének volt.

Bori még jelentés alatt is Varjason gondolkozott, milyen fura képet vágott, milyen értetlenül nézett rá. Lát pedig még nagyobb csodát is rövidesen. Sajnos, tegnap túl későn jöttek haza, nem jutott hozzá, hogy Szilviával beszéljen, no, majd ma délután. Holnap úgyis könnyű nap lesz, bár ha nehéz volna is, felmenne Auerékhoz. Szilvia még nem is gratulált. Vajon mit kap tőle? Most jó előre figyelmeztette, hogy születésnapja lesz, mert szegény Szilvia tavaly is elfelejtette, s utólag kapkodott, szégyenkezett, mikor kiderült, nincs mivel megajándékoznia.

Nem feleltek, új dalt tanultak. Az énekórát mindig szerette, teljesen máson jártak ugyan a gondolatai, mint ami az osztályban történt, de énekelni jólesett, kieresztette a hangját, s vitte-vitte a dallam terveit és reményeit. Kerek utcaszeglet, jártam én ott eleget… – fújta mellette Kucses is. Egyszerre borzasztóan megsajnálta Kucsest, akinek nem volt udvarlója, s érezte, mennyi vágy és lelkesedés cseng Kucses hangjában: Jaj, istenem, este van, az én rózsám messze van… Hát az ő rózsája már nincsen messze. Meg fogja mondani Kucsesnek, hogy megvan Rudolf.

Aca néni vezényelt és gyönyörködött. A hetedik osztály volt a legjobb torkú osztálya. Mindenütt szerettek a gyerekek dalolni, de ebben az osztályban valahogy a legszebb hangszínű és legjobb hallású tanulók kerültek össze, mintha 1946-ban, abban az évben, amikor ezek születtek, csupa tehetséges kis énekes jött volna a világra a kerületben. Bori ráírta az énekfüzete hátára:

 

MEGJÖTT RUDOLF!

 

Jegykendőm is nála van – bömbölte elragadtatva Kucses, s átvette a ceruzát. Ha valaki meglátta volna, mit csinál, nem sokat értett volna Kucses ábrájából az énekfüzeten. Kucses Bori titokzatos mondata alá egy madarat rajzolt, olyat, amilyen Mátyás címerében volt, egy hollót, még gyűrű is volt a csőrében.

„Ahá – gondolta Bori –, Varjas!”

Alárajzolt a madárnak egy keresztet. Nagyon nagy kereszt volt, sírkoszorút is rajzolt rá.

– Mit csináltok? – suttogott a hátuk mögött Jutka.

– Mindjárt észreveszik! Ne bomoljatok, versenyben vagyunk!

Micsoda ünneprontó! De azért valami magyarázatot akartak neki is adni, hát elhúzódtak egymástól, ki-ki a padja szélére. „Szépen homorítanak, és rendesen ülnek – gondolta Aca néni –, Illés néha rendkívül fegyelmezett. Szinte ujjong! Hiába, a népdalnak nincs párja. Cikket kellene írni a magyar népdal nevelő erejéről.”

Jutka meglátta a mondatot, a varjút és a keresztet. Jutka is majdnem tizennégy éves volt, nagyot sóhajtott. Megjött Rudolf! De hát hogy? Mikor? Honnan? Tegnap, mikor átvitte Borinak az őrs ajándékát, még nem volt semerre.

Szünetig kellett várniuk, míg megtudhatták a részleteket, szünetben aztán körülvette Borit az egész őrs. Kucses, Várkonyi, Falus, Tímár, Kovács Nikolett, Surin, Elek, Kozma. Mindenki el volt ragadtatva, csak Jutka nem, Jutka elnevette magát.

Bori olyan indulatba jött, hogy maga is meglepődött. Mit is avatja be, mikor tudhatná, milyen hitetlen! Kucses bezzeg lelkes, Falus és Surin táncolnak. Ilyen szerencse! Rudolf van! Scholz néni lakásában fog lakni, rövidesen beköltözik! Mi kell még a boldogsághoz? Mi kell még?

– Hogy mi? – kérdezte Jutka. – Hát például maga Rudolf. Hogy akarja-e majd Borit egyáltalán? Vagy szándékozik-e nősülni? Vagy hajlandó-e várni, míg Bori férjhez mehet? Nem vőlegény véletlenül?

Micsoda jelentéktelen részletek! Kozma fel volt háborodva.

– Minden Borin áll – kiabálta Kucses, és Várkonyi és Kovács Nikolett buzgón helyeselt –, ha eddig nem vette észre, majd észreveszi. Illés néni azt mondja, nőtlen. Ha meg akart volna nősülni, százszor is megtehette volna. De hát nem tette. Nyilván vár valakire. Nyilván ő is vár a maga lány-Rudolfjára.

– Lány-Rudolf! – mondta áhítattal Tímár. Gyönyörű szó volt, örökre megjegyezte.

– Elkergetted Varjast? – kérdezte Jutka.

Még éppen nem, de percek kérdése. Délben végez vele. Jutka kinézett az ablakon, csupa lomb volt a gesztenyefa. Bori nem szerette a tekintetét.

– A mérnök hülyeség – mondta Jutka. – Rudolf fütyülni fog rád, és hiába csinálsz akármit, nem kellesz neki, mert mért kellenél? Amit Varjassal csinálsz, az gonoszság.

Bori azt mondta magában, csak szónokoljon, rá se figyel, elég, ha Kucses meg a többiek megértik, de azért rosszulesett, amit hallott, s szidta magát, minek is szólt neki. Egész kémiaórán gyötörték Jutka szenvedély nélküli, halk szavai, mert hátha van valami igazság abban, amit beszélt, s hátha csakugyan nem kell ő a mérnöknek. Így, ahogy most van, amilyen, bizonyára nem is kelthet figyelmet, persze ha másképpen öltözködnék…

Az Eperjes Benjámin Általános Iskolának volt egy olyan hajdani növendéke, aki korengedéllyel, tizenöt éves korában férjhez ment – Tahi Zsuzsa. A lányok bálványozták. Most már tizennyolc éves volt Tahi Zsuzsa, két fia volt és harmadik férje. „Korengedéllyel is férjhez lehet menni – gondolta Bori –, és akkor az embernek nem kell engedelmeskednie senkinek többé, úgy öltözik, ahogy akar, azt a kis háztartást majd csak ellátja…” De jó volna úgy lakni, hogy anya lenn a földszinten, ő meg a harmadikon! Akkor anya egyben vezethetné az ő háztartását is. Minden csak azon múlik, megtetszik-e a mérnöknek. De talán igen. Ha meglesz a ruhája, bizonyosan. Szilvia majd segít.

A kísérlet sikerült, és Bicó tanár úr arra gondolt kézmosás közben, milyen szokatlanul figyelmesen nézett rá ma Illés Borbála, pedig máskor gyakran elbámészkodik. Lehet, hogy ez a kísérlet érdekelte. Nagyon izgalmas kísérlet is volt…

A tornaórát élvezték. Gertrúd néni, mintha csak sejtette volna, milyen feszültség van bennük, az udvaron tartotta az órát, futtatta őket, aztán ugraniuk kellett, páros gyakorlatot végezniük, soha életükben nem dolgoztak így meg Kucsessel. Jutka nem érezte jól magát, félreült, kezelte az ugrólécet. Tímár még soha nem ugrott akkorát, mint ezen az órán, annyira lelkesítette Rudolf megjelenése.

A negyedik órára aztán lekókadtak, végigunatkozták a nyelvtant, csak az ötödiken kezdtek vidulni, akkor már csak percek voltak hátra a napból. Az ebédre gondoltak, délutáni tennivalóikra, az előző nap félretett könyvekre. Bori félpercenként nézte az óráját, annyira vágyott már Szilviával beszélni.

Varjas, mint mindig, ott várta a sarkon.

Rámosolygott, ahogy más napokon, s Miklós arca egyszerre kiderült. „Csak örülj! – gondolta Bori. – Majd fogsz te még szomorkodni is.”

– Gyere, Miklós!

Jutka elnézte, hogy ugrik Varjas, hogy kerül Bori bal oldalára. Nézte, mint egy beteget, aki nem tudja magáról, hogy nagybeteg – most mindjárt fájni fog neki valami. „Olyan nem szép ez – gondolta Jutka –, olyan nem szép ez Boritól.” Magát is megijesztette, mennyi részvéttel gondol a fiúra, aki olyan durván visszautasította segítő szándékát. „Hát fontos, mi történik ezzel a Varjassal? – kérdezte magától, majdnem ingerülten. – Nem mindegy?” „Nem mindegy – felelt meg magának riadtan –, semmi sem mindegy. Senki se mindegy. Egyetlen ember se mindegy a világon.”

Szilviának volt egy jellegzetes fejtartása, Bori így igazította be a nyakát. Mentek át az úttesten, hol balra pillantottak, hol jobbra, az Eperjes utcán mindig nagy volt a forgalom, s vigyázni kellett a robogó autók meg a trolik miatt. Főleg a trolik miatt, nem csak közlekedési szempontból. Illés bácsi nem szerette, ha Borit fiú kísérte haza. Varjas, a hangos, beszédes Varjas most szótlan volt. „Kuka” – gondolta a kislány, de ő se mondott semmit, míg a kapualjuk elé nem érkeztek, ott aztán szembefordult Varjassal.

– Hát szevasz, Miklós. Ezentúl ne kísérgess, jó?

Varjas nem kérdezte, miért nem. Nem volt az arcán még elképedés sem. Bori meg volt sértve. Nem is szisszen?

– Nemigen érdekelsz, aztán minek untassuk egymást.

Csend.

Bori most már dühös volt, azt akarta, hogy Varjas kérlelje, hogy megpróbálja rábeszélni: ne küldje el. Ám Varjas hallgatott, csak éppen átcserélte egyik kezéből a másikba a táskáját.

– Megnémultál? – kérdezte Bori ingerülten. – Legalább köszönj, aztán engedj bemenni!

– No, menj! – mondta Varjas.

Az Eperjes Benjámin utcán az úttest két oldalán gesztenyefák állottak, vénségesen vén gesztenyefák. Varjas rácsapott a mögötte lombosodó fa törzsére, mintha csak egy ló nyaka volna, azt mondta: „szia”, aztán elballagott. „Ezzel is jó volt végezni – gondolta Bori sértődötten –, hát hiszen ez még csak nem is szenved.”

Jutka, aki a másik oldalon a második osztályosokat igazgatta, elkapta pillantását a közelgő Varjas arcáról. Varjas arca annyira közönyös volt, hogy Jutka belereszketett, mintha hirtelen megütötték volna. „Fáj neki – gondolta Jutka –, és ha tudná, mi miatt van minden. Kezdődött Szilvia kedvéért, végződött Rudolf miatt. Semmi se temiattad, Varjas. Semmi.” „Köszönni!” – mondta a második osztálynak, s a kicsik, akik nagyon szerették, még egyszer ünnepélyesen elkiáltották a köszönést: „Jó napot kívánok!” – aztán utána csivitelték egyéni üdvözletüket: „Szervusz Jucika!” A sarkon túl már szabad volt önállóan közlekedniük, elgurultak színes kis ruháikban, mint egy doboz kiszóródott üveggyöngy.

 

Anya ugyanolyan volt, mint máskor.

A színházról, a kabátról vagy a születésnapról nem esett szó, anya meghallgatta, mi történt az iskolában – semmi, nem felelt, csendes nap volt –, ebédet adott neki. Ma ketten ebédeltek, apa délutános volt. Ő is beszámolt róla, mi volt délelőtt a házban, lenn járt Tibainé – Tibainét hívta Bori Pelikán néninek –, kért egy tojást, mert nem tudott kimenni a piacra érte, fájt a lába, Bori majd hozzon neki egy tucatot, ha a csarnok felé jár. Scholzné bútorait délután szállítják, holnap küldi a Házkezelőség a festőket meg a mázolókat, ha azok végeztek, jönnek a parkettások, beletelik pár nap, míg rendbe hozzák a lakást, annyira tönkretették ezek a Scholzék. De azért jöhet a mérnök nemsokára.

Csak behajigálta az ételt, semminek sem érezte az ízét, a cseresznyét, pedig még újdonság volt, nem is ette meg az asztalnál, begyömöszölte a köténye zsebébe. (Ez is rettenetes szokás, vagy iskolaköpeny, vagy kötény. Apa így kívánja.) Összekapkodta a füzeteit, menni készült.

– Szilviához?

– Igen. Nagyon nehéz a holnapi számtan. Szilvia segít.

– Nem veszem észre a bizonyítványodon – mondta anya.

Letette a poharat, amelyből éppen ivott, odalépett a lányához. Bori nem szerette, ha a szemébe néznek, az imént Varjas pillantása is idegesítette, most anya tekintetét is elkerülte.

– Te Bori – mondta anya –, ezek az Auerék nem nekünk való emberek. Mondta apád, most elmondom én is. Én nem hiszem, hogy te ott valamikor is jót tanulhatnál. Az a lány nem rendes lány. Barátkozz inkább Jutkával.

Hogyne, Jutkával! Jutka meg a furulyakabát meg az örökös intelmek és kételyek!

– Auerné réges-régen elvált a férjétől, a csuda tudja, hogy él, én nem kutatom. Mindenesetre nem úgy, ahogy egy ekkora lány anyjának kellene. Szilvia meg fiúzik. A Galambos fiút szédíti, mondta Galambosné reggel a tejboltban, hogy csak azt nem érti, mikor tudják megbeszélni a találkáikat.

„A sas – gondolta Bori, és összeharapta a fogait, hogy el ne nevesse magát. – A sas!”

– Tönkreteszi Galambos Pistát – folytatta anya. – Az olyan derék, kedves; szorgalmas gyerek volt még egy-két évvel ezelőtt is. Tanult, iparkodott. Most egyeben se jár az esze, csak hogy minél hamarabb maga mögött hagyja a technikumot, aztán elmenjen állásba. Meg akar nősülni. Galambosné egyetemre szánta – mindenki egyetemre szánta, a tanárai is. De Pista nem megy. Csak Szilvia, csak a házasság. Mint aki megveszett.

– A fizika… – suttogta Bori. Nem szerette hallgatni, amit hallott. Mit lehet arról tenni, hogy Szilvia és Galambos szeretik egymást? Nem kell mindenkinek egyetemet végezni.

– A fizikát megtanítja neked Jutka. Hallgass rám kislányom, apád meg én jobban ismerjük az embereket. Nem szeret téged az a lány igazán, nem vagy te hozzá való. Eredj át szépen Jutkához.

– Jó, átmegyek.

Hát ha a felnőttek nem értik meg a gyermeküket, akkor ne csodálkozzanak semmin. Anya maga kényszeríti őt hazugságra, mert minek űzi át Jutkához, elege van neki Jutkából most napokra. Ha nem engedik Szilviához, kénytelen engedély nélkül felmenni hozzá, és kénytelen elhitetni anyával, hogy Mikesékhez ment. Anya most nem mehet ki a lakásból, míg apa meg nem jön, mert valakinek mindig otthon kell lennie a házfelügyelőéknél, hát nem fogja látni, hová ment. Hadd higgye azt, átfutott Jutkához, hadd higgye, ha így szeretné. Azt már igazán nem kívánhatja tőle senki, hogy ne közölje Szilviával, ha az élete fordulópontjához érkezett. Nem is érti, miért van anya annyira ellene, hogy barátkozzanak. Szilvia igazán többet ér bárkinél, akit ismer.

Felsuhant a harmadikra. Auer néni nyitott neki ajtót, csupa ragyogás volt az arca, de azonnal kioltotta, mintha valami villanyt kapcsolt volna ki magából.

– Csak te vagy? – kérdezte csalódottan. – Na, gyere be!

„Auer néni azt hitte, kezelésre jön valaki” – gondolta Bori. Őrajta nem múlik, hogy nem arra jött, ő igazán szívesen beülne Auer néni kozmetikai szalonjába. Mit szólna apa, ha egyszer kikészítve menne haza? Auer néni vendégei mindig olyanok, mintha zománc volna az arcukon, mikor kezelés után lejönnek. Vajon ha nevetnek, szétreped az a zománc?

Szilvia a szobájában ült, rosszkedvű volt, ideges.

– Kikaptál?

– Ugyan…

Majd éppen ő is „kikap”, mint Illés Borbála! Szokott is ő kikapni! Mit ért ez a gyerek az ő életéből?

– Gondoltam, lejössz…

Bori hangja halk volt, reménykedő.

– Gondoltam, lejössz, mondasz valamit, hát hiszen tudod, milyen nap volt tegnap…

– Jaj, te Picur!

Szilvia arca jószagú volt, ahogy megcsókolta.

– Isten éltessen, kis Picur!

(Vajon nem kapott ez a születésnapjára valakitől pénzt? Anyánál napok óta nem járt senki, tőle hiába kér, és Galambos olyan gyáva, hogy nem tud szerezni. „Lopjak?” – nyögött tegnap is, mikor szólt neki, hogy nem ülhetnek örökké a Primulában, mert már megőrül, hogy egyre csak feketét kell innia, ő táncolni akar, valami értelmes italt, hát mért nem mennek máshová. Nincs pénze? Kérjen! „Anyának sincs – mondta Galambos, és olyan undokul szomorú volt és sápadt –, hanem talán vállalok valami különmunkát.” Hát vállaljon, nem kell mindig a könyveit böngészni, úgyse lesz tudós.)

– Azt hitted, elfelejtettem? Mintha el lehetne felejteni, hogy neked születésnapod van! Ma este akartam lemenni hozzátok. De jobban tetted, Picur, hogy feljöttél, mert itt nyugodtabban lehet beszélgetni.

Szilvia, ha nagyon kedves akart lenni hozzá, Picurnak szólította. Mindenkitől rossz néven vette volna, Szilviától ez is jólesett.

– Mit kaptál? Mesélj!

Felhúzta szép, hosszú lábát, cigarettázott. Sajnos, a gyerek nem kapott pénzt. Ó, bár csoda történnék, és kidobhatná ezt a Galambost örökös kételyeivel, lelkiismeret-furdalásaival, prédikációival, hogy dolgozzék ő is – ő! –, annál hamarabb összeházasodhatnak. Ki akar dolgozni? Férjhez akar menni, hogy még az iskolát se kelljen látnia, nemhogy más munkahelyet. Autót szeretne, sok-sok külföldi utazást. Anyának oly rosszul megy, mióta megnyitották a Hal téri állami fodrászatban a kozmetikát.

– …még csuklyája sincsen, és igaz, hogy isteni anyag, de hát most először is nyár van, és másodszor is, tudod, mit kértem, megmutattam neked is a Szivárványban azt a…

Jól van, Picur, panaszkodj. Romeo és Júlia, ez is jellemző Illésékre, Shakespeare-re viszik ezt a gyereket, kit érdekel Romeo és Júlia?

– …és akkor azt éreztem, hogy eláll a szívem verése, mert jött Rudolf, két gödör volt az arcán, és pontosan olyan volt, amilyen lett volna, ha tisztességesebben tudok rajzolni. Akkor mindjárt elhatároztam, hogy Varjast…

Varjas, az Eperjes Benjámin utcai Don Juan. Varjas, az ismétlő, a hajdani bajnok. Mindegy, hadd locsogjon, jó gyerek ez, mindig vele küldi le a suszterhoz a cipőjét. Mit adjon neki? Valami vacakot, ennek minden jó. Varjas ezek szerint most özvegységre jut, mert Bori kidobja. Ha ennek a Varjasnak több pénze volna, mint Galambosnak, ha idősebb volna Pistánál, jobb állású…

Szilvia levágta a cigarettáját. Hát nem borzasztó, hát nem rettenetes, hogy valakinek így kell élnie, mint neki? Hogy mindig olyan alakokat jegyeznek el igazi, jó állásban levő férfiak, mint az a málé Szabó Vilma, és aki az ő osztályából menyasszony, az egy sem akar barátkozni ővele, hogy legalább a révükön megismerkedhetnék komolyabb emberekkel. Aki fiú hozzá verődik, az mind mást akar, mint amit ő adni szeretne. Nem arról van szó, mintha volna abban valami, amit akarnak, de hát neki más a szándéka: ő férjhez akar menni, és úgy szeretne élni, mint az igazi asszonyok. Nem bolond együtt futni azokkal, akik nem tartoznak sem a menyasszonyokhoz, sem a vénlányjelöltekhez, sem a magolókhoz, ő ugyan nem csapódik azokhoz az osztályban, akik úgy szórakoznak, ahogy azt bizonyos fiúk kívánják. Hát hiszen ez csak izgalmas, de nem megoldás – a fiúknak nincs pénzük, nincs állásuk, neki meg pénz kell és olyan ember, aki keresni tud rá. Nem szent ő sem, dehogy szent, nem arról van szó, csak hát neki a szórakozás már kevés.

Mit gondol az a Galambos fiú, mért választotta ki éppen őt? Mihelyt elkezdtek együtt járni, Galambos már házasságról beszélt, igaz, hogy eleinte csak úgy, hogy várjon rá, míg elvégezte az egyetemet. Dehogy vár ő, majd ha bolond lenne! Nagyon jó iskola a villamosipari, ha elvégezte, technikus lesz Galambosból, ezerhatszázat kap, abból már meg tudnak élni, persze csak ők ketten, az anyját nem támogatják, még csak az kellene; hogy néz rá a tejbolt ajtaján át, mint egy gyilkosra. „Tönkreteszi szegény fiút…” Tönkre ám, van is rajta mit rontani, most már azt se hiszi, hogy olyan tehetséges, mint amilyennek magasztalták. Ha az volna, nem állna olyan rosszul az iskolában; ha valaki annyira nagyra hivatott, akkor tanulás nélkül is tudhatná azokat az elektromos dolgokat. A sétálástól, eszpresszóba járástól, mozitól, néha-néha tánctól még éppen nem kellene annyira romlania a bizonyítványának, ha csakugyan akkora zseni volna. Nevetséges. Galambos és zseni!

Rudolf?

Jól hallotta?

Ide, ebbe a házba költözik egy Sós Tibor nevű nőtlen mérnök, ide, az ő közvetlen szomszédjukba? Ez a Bori titokzatos, valóra vált szerelme? Ez Rudolf?

Bori elérzékenyedett. Végre valaki úgy hallgatja, ahogy kellett. Kucses meg az őrs csak örülni tudott vele, lelkesedni, Jutka nem hitt neki, de Szilvia gyakorlati tanácsokat adott. Szilvia azt mondta, most aztán vége legyen minden gyerekeskedésnek, a mérnökkel majd az ő segítségével fog találkozni, ő majd mindent megszervez, hálából azért, hogy olyan szépen elintézte neki a Galambossal való levelezést. Most legelőször azt fogják kitalálni, hogy szerezhetné meg Bori a ruhát, mert a ruha nagyon fontos, sose volt még ilyen fontos, mint ma.

Szilvia kifutott, tálcával tért vissza, likőrt hozott, két poharat. Letette, aztán összeszorított két öklét Bori elébe tette.

– Válassz, kis Picur!

Bori megérintette a balját – üres volt. Szilvia magától szétnyitotta a jobb kezét, tenyere közepén ott csillogott egy kis doboz.

– Az ajándékod.

Még jó, hogy anya nem vette észre, míg benyúlt a fiókba, anya állt az ablaknál, és unatkozva és reménytelenül nézte a gesztenyefákat. Ez a drágábbik szemhéjfestékük, amelyben ezüst porszemek vannak. De megéri. Mindent megér, amit most hallott. Rudolf!

Bori irult-sápadt örömében. A rúzsa is Szilviától származott, de rúzsa nem egy lánynak volt már az osztályban. Hanem szemhéjfesték… Zöld szemhéjfesték!

– Ezt Rudolfért kapod – mondta Szilvia. – Sok boldogságot, és isten éltessen. Idd fenékig!

Teletöltötte a két poharat. Bori utálta az alkoholt, otthon csak vizes bort volt szabad innia, meg sört. Most lehajtotta a Hubertust, Rudolfért.

„De buta ez a gyerek – gondolta Szilvia, és újra töltött magának. – Nem emberi, milyen ostoba. Rudolf! Akihez hozzá fog menni!”

Mire hazament Aueréktól, Scholzék már el is költöztek. Mint mindent, ezt is rendszertelenül és sok zavart keltve csinálták, mérhetetlen sok piszok maradt utánuk, nem csak a szobákban, a lépcsőházban is. Anya szó nélkül összetakarított mindent – utoljára. Scholzék nem is köszöntek be hozzájuk, mert sejtették, anya jelentette a tanácsban, hogy csirkét nevelnek Eperjes Benjámin hajdani otthonában, és leszerelték a műemlék kilincset.

Másnap megszállták a lakást az iparosok.

Bori valami ürüggyel fel-felfutott a harmadikra, s belesett a mindig nyitott ajtón. Egy kicsit úgy nézelődött, mint aki saját jövendőbeli otthonát szemlélgeti. Szilvia sose volt ilyen megértő hozzá, mint ezekben a napokban. „Én majd mindenben segítek – ismételgette folyton –, mert te még nem vagy gyakorlott az ilyesmiben, még nem is csókolóztál soha, kis Picur. Csak bízd rám Rudolfot, összeismerkedem vele, s mindenféle alkalmat megteremtek, hogy találkozhassatok.”

Az első alkalom, sajátságos módon, Szilvia segítsége nélkül érkezett.

Rudolf pénteken délelőtt felszaladt megnézni, hogy halad a munka a lakásában, bejelentette, hogy a következő hét keddjén beköltözik, s megkérte anyát, hogy addig is, míg most itthon lesz, de később is, ha megjön, vállalja el a takarítást nála. Ő maga is megcsinálhatná – mesélte anya mosolyogva (anya rögtön szerette Rudolfot!), de hát úgy gondolja, anya mégiscsak ügyesebb nála, s neki kár takarításra fordítani azt a pár szabadon maradt óráját, okosabb, ha azalatt inkább tanul. Kínaiul, hogy ne csak mindig tolmács segítségével tudjon érintkezni jövendő munkatársaival. Ha megjön külföldről, akkor is inkább csak tanulni szeretne, amikor már végzett a munkájával. Anya, bár a télikabát-ügy óta megfogadta, nem vállal több takarítást, s még élénken emlékezett a Scholzéknál töltött gyötrelmes félnapokra – fél évig dolgozott náluk, s csak akkor hagyta őket ott, mikor már kétségtelen volt, hogy nem tud megbirkózni Scholzné rettenetes nemtörődömségével, és hiába szedi rendbe minden páratlan napon a lakást, páros napokon megint csak olyan lesz minden, mintha török dúlta volna fel –, megegyezett vele. „Ez a mérnök olyan rendesnek látszik – gondolkozott hangosan anya –, nem is olyan ez, mint egy lakó, hanem mintha valami barát volna, vagy régi ismerős.”

Bori majd fellökte Pelikán nénit, úgy rohant fel Auerékhoz a hírrel. Pelikán hebegett valamit, megdicsérte fürge lábát. Pelikánban többek közt az volt az elviselhetetlen, hogy mikor az ember nekifutott, és kiverte a kezéből a botját, nem azt mondta, hogy „Mért nem vigyázol?” vagy „De haszontalan kislány vagy”, hanem, hogy „De gyors vagy, de ügyes, mintha szárnyad volna!”. Még szeretettel utána is nézett a száguldónak. „Ez még azt is eltűrné, ha pörgetnék vagy lökdösnék, csak legyen kihez szólnia – gondolta Bori, míg továbbfutott. – Rettenetes vénasszony!”

Szilvia úgy meglepődött, hogy eleinte nem is szólt semmit. Bori ragyogott. Igen, igen, ha kívánja, ezentúl akár mindennap felmehet Rudolfhoz, felvinni neki valamit, ezt-azt, íveket, üzenetet, virágot öntözni azzal az ürüggyel, hogy anya délelőtt elfelejtette. Naponta találkozhatik a mérnökkel, beszélgethet vele feltűnés nélkül, szinte kötelességből. Nem nagyszerű?

– Nem – mondta Szilvia, s olyan ingerült volt a hangja, hogy a kislány csak ránézett. Aztán mindjárt megnyugodott, mert Szilvia már mosolygott is, ismerős, nyugodt mosolyával.

– Ne csinálj bolondot, kis Picur – mondta Szilvia –, beszaladgálni hozzá nagyon illetlen dolog. Neked mindenesetre az. Te elvégre hozzá akarsz menni. Rudolfhoz legfeljebb én járhatok át, aki nem akarok tőle semmit. Az olyan kislányos, ha rajtakap, amint szorgoskodol ezekkel a copfokkal, kötényben… Szerintem csak akkor szabad látnia téged, amikor gyönyörűen fel vagy öltözve, és a hajad is normális. Ha mindig felmégy, mint valami kis fullajtár vagy szobalány, kiábrándítod, mielőtt még beléd ábrándult volna.

Nem, Bori csak várja meg az alkalmakat, amelyeket ő teremt a számára.

A kislány elszontyolodott. Annyit hallotta a rádióban és mindenkitől, hogy a férfiak azért manapság is a házias nőket szeretik, s olyan jó ötletnek érezte, hogy feljöjjön időnként Rudolfhoz, megkérdezze, nincs-e valamire szüksége, ne adjon-e, hozzon-e, főzzön-e neki valamit. (Ez utóbbi kicsit nehéz lett volna, mert Bori nem tudott főzni.) De ha Szilvia nem tartja helyesnek, akkor nem teheti. Szilvia többet tud az életről, és Szilvia a legjobb barátnője.

Hogy várta a keddi napot, hogy eltervezte, mint fogja végignézni az iskolaablakból Rudolf bútorai érkezését! Ha már az embernek iskolában kell ülnie, legalább üvegen át láthassa élete eddig legjelentősebb eseményét. Majdnem sírt, mikor Ibi néni szombaton bejelentette: kedden nincs tanítás, fogászati kezelésre mennek.

Bori azonnal jelentkezett. Közölte, soha életében nem volt baj a fogával, azt se tudja, mi a tömés vagy a húzás. Ibi nénivel persze nem lehetett zöld ágra vergődni, valami rendeletre hivatkozott, és még mosolygott is: annál jobb, ha ilyen egészséges fogsora van, legalább nem fogja bántani senki, éppen csak hogy elmegy, megmutatja magát az orvosnak, s már végzett is. A kislány azt hitte, felrobban. A fogászat a Frank utcában volt, minden évben háromnegyed nyolckor szoktak elindulni, ha vizsgálatra mentek, és sosem értek még haza két óra előtt.

Más esztendőben el volt ragadtatva az ilyen vizsgálati naptól, mert mindig mást kínoztak, őt soha; ilyenkor papírt vitt magával, valami könyvet Auer néni készletéből, s egész jól eltelt az idő. Ez volt az első alkalom, hogy még a tanítással együtt is szívesebben vállalta volna az iskolát. Ibi néni csak a fejét rázta minden könyörgésre, a kislány szeme teleszökött dühös könnyel.

Falus aztán megmagyarázta neki szünetben, nem érdemes ennyire izgulnia. A délelőttön nem sok múlik, délután igazán mindent pótolhat, kizárt dolog, hogy egy költözködés olyan hamar befejeződjék. Lesz neki alkalma rendelés után is, hogy megnézze Rudolf bútorait.

Bori valahogy megnyugodott. Ám mikor Jutka hétfő délelőtt tizenegykor összehívta az őrsöt, és közölte, hogy csütörtök helyett kedden fognak rendkívüli őrsgyűlést tartani, úgy érezte, ezt már igazán nem lehet elviselni. Ezúttal nem csak ő lázongott. A hetedikeseknek sok dolguk volt, nemigen akadt szabad délutánjuk. A keddi nap mindjüknek kellett volna valamire, ki vívni járt, ki – lévén május – valami javító feleletre készült a következő napra, volt, aki nyelvórára ment volna, zongoraleckére. Még Elek is a szokottnál egy oktávval magasabb hangon kérdezte, ugyan minek ez a rendkívüli összejövetel, mi az a halaszthatatlan, ami nem várhat csütörtökig. „Majd délután megtudjátok – felelte Jutka –, nem örömömben rakok át dátumokat én sem. Meg kell beszélnünk valamit, és azonnal. Nem tehetek róla, nem én találtam ki.”

„Nyilván a titokzatos telefon” – gondolta Bori elkeseredetten. Jutkát a kilences szünetben az irodai telefonhoz hívatta patronáló üzemük, a nagy budai kertészet, ahol politechnikai képzésük folyt. Minden összeesküszik ellenük, minden! Tímár morgott, mi lesz vele, neki vívnia kell, Surin is lázongott, keddre kapott végre jegyet ahhoz a filmhez, amelyet hetek óta próbált megnézni már. És mindez tetejében kedden délután, mikor szerdán három tantárgyból is van javító felelés!

– Intézzük el a fogászaton! – javasolta Bori.

Jutka és az őrs egy személyként fordult ellene: nincs mindenkinek olyan fogsora, mint neki. Ki bír fontos őrsi döntéseket hozni, mikor a fogát fúrják, vagy pláne kihúzzák? Inkább visszajönnek, de csak háromtól négyig, és ha akkor nincs vége, otthagyják az összejövetelt.

– Csuda rossz őrsvezető lehetek én – mondta Jutka –, ha ilyenek vagytok, amikor valami igazán fontos dologról van szó.

Erre mindenki elhallgatott, mert Jutka kiváló őrsvezető volt, készséges, okos, tapintatos, és Jutkát mindenki szerette.

– Nem erről van szó – mondta rosszkedvűen Kozma –, hát hiszen eljövünk.

De mennyire nem erről van szó! – gondolta Bori is. Igazán rettenetes, hogy ez a Jutka annyira nem méltányolja Rudolfot! Valahányszor rátereli a szót, csak annyit kérdez: „És most mi legyen Miklóssal?”

Kit érdekel Varjas? Majd jár egyedül.

Varjas, amióta megmondta neki, ne kísérgesse, nem csatlakozott senkihez, s ez jólesett a kislánynak, néha még el is gondolkozott az okán. Lehet, hogy ez a fiú komolyan szerette őt? Nem tudott választ kapni senkitől, Szilviának szégyellt most már Varjasról beszélni, Jutka olyan komolyan nézett rá, valahányszor Miklós szóba került, hogy nem érezte magát jól, Kucses meg csak nevetett, azt mondta, nem baj, most legalább Varjas is megtanulja, milyen az, ha valakinek kiadják az útját.

Varjas, az egyetlen, aki meg tudta volna mondani, mi jár hát most a fejében, hallgatott. Kucses jóvoltából már az egész nyolcadik fiú tudta, mi történt, és Borinak roppant megnőtt a tekintélye, olyanok is köszöntek neki, akik eddig soha.

A nyolcadikos fiúk, különös módon, minden részvét nélkül figyelték Varjas hanyatlását. Eredetileg se kedvelték valami nagyon, hogy hozzájuk került ismétlőnek – rontotta a statisztikájukat –, Molnár, a rajvezetőjük hasztalan próbálkozott vele, pedig Molnárnak ez idáig mindig sikerült kézbe vennie egy-egy nem tanuló osztálytársát. Molnárt – akárcsak tavaly Kullert – sértette, hogy csődöt mond a tudománya Varjas esetében. Hiába iparkodott: Miklós úgy élt az osztálytársai között, mint egy unatkozó rosszkedvű felnőtt. Már hatodikos kora óta lányokkal járt, cigarettázott is, az apjának meg minden vágya az volt, hagyja már ott az általános iskolát, és menjen dolgozni, otthon sem üldözte senki a tanulással.

Amióta politechnikára jártak, az a szégyen érte a nyolcadik fiúosztályt, hogy Miklós lett az első közöttük a kertészmunkában, Csuha főkertész kedvence. Varjas politechnikai sikereit ugyanolyan közönnyel fogadta, mint azt, hogy Dietrich tanár úr, a tornatanárjuk eltiltotta minden edzéstől, amióta másodszor járta a nyolcadikat. „Hát muszáj nekem kerületi bajnoknak lennem?” – kérdezte Varjas Molnártól, aki azzal próbált rá hatni, legalább annyit tanuljon, hogy átmenjen; ha csak átmegy, megint engedik különtornára. Miklós a vállát vonta, azt felelte, nem izgatja a sport. Az osztály tornaóráin, magasugráskor, átsuhant valami fantasztikus magasságon, mint egy rosszkedvű, hallgatag madár, aztán leült a földre, összefonta karját a térdén, figyelte a többit. Molnár olyan ideges lett, ha csak ránézett, hogy folyton leverte a lécet. Kidobta az Illés lány, az a copfos? Úgy kell Varjasnak!

A fogászaton Bori idegesen járt fel s alá az ismerős folyosó mozaikján. Nézte az óráját, és számítgatott. Most érhetett oda a bútorszállító kocsi, most vihetik fel a holmit, anya nyilván segít rendezgetni. A mérnök mára szabadnapot vett ki, egész nap otthon lesz, ugyan hol fog ebédelni? Van az Eperjes Benjámin utcában vendéglő is, az is mesterségesen ódon, mint a Lantorna, úgy hívják: Bástya. Nyilván ott, az van a legközelebb.

A mérnök náluk ebédelt.

Nem tudott megszólalni, mikor belépett a lakásba, s meglátta Rudolfot az asztalnál. Az ő székén ült, gulyáslevest evett, anya karimáig merte a tányérját. Azt hitte, megfullad a keserűségtől. Szilvia megmondta, mindig a legszebb ruhájában mutatkozzék előtte, anya ma reggel még szalagot is kötött a copfjai végére, piros masnit. Úgy lebegtek az arca körül, mint a részeg pillangók. És iskolaköpeny volt rajta, amelynek – május lévén – végre legombolhatta az ujját, az is nagyon hódító látvány lehetett, a kurta ujjakon körbefutó, felesleges gombsor.

– Vendégünk van ebédre – mondta anya. – Akkora munkában vagyunk, hogy nem engedtem át a Bástyába, kár az időért. Azt mondja, ízlik neki. Mossál kezet!

Mosson kezet! Mintha magától nem tudná! Sosem ült úgy asztalhoz, hogy kezet ne mosson. De azért anya figyelmezteti, mintha még mindig óvodás lenne.

– Szervusz – mondta Rudolf. – Gyere ebédelni! Csuda jó.

A kanál mélyen merült a piros lébe. „Nem áll fel, nem ad kezet – gondolta Bori. – Eszik. Mért is állna? Ki vagyok én? Egy copfos gyerek, akinek mondani kell, hogy mossa meg a kezét.” Ebben a pillanatban olyan hevesen kívánta, hogy távol élhessen anyáéktól, más lakásban és önállóan, hogy mindent odaadott volna, ha elérheti. Apát és anyát is.

Bement a fürdőszobába, dühösen megsúrolta a kezét. Ebben a nyomorult köpenyben menjen vissza – hát nem sírnivaló? Szilvia mindig megfürdik, mielőtt valami programba fogna, hát neki erre sincs ideje; nem fürödhetik, míg egy fallal odébb kinn eszik Rudolf. Hol az a zöld szemhéjfesték? Kinn hagyta a táskájában a tolltartóban, mert akkor azt lehet mondani mindenkinek, rajzórára kell, újfajta tempera. A legtöbb tanár meg szülő nem is sejti, hogy van zöld színű rúzs is. Ha anyában van egy csöpp szeretet, nem árulja el, hogy nem így szokott fésülködni otthon, s ha nem szól, Rudolf azt hiheti, a copf csak az iskola rendkívüli szigorúságának szól, otthon és a magánéletben ő kontyot visel. A Nemzetiben… aznap éppen nem jutott ideje megfésülködni. Utolsó percben mentek.

A fürdőkád lábának egy cirádájára akasztva ott volt a bronz kontycsat, amelyet már egy esztendeje megvásárolt. Kinn tartotta, itt szokott különféle frizurákat fésülni magának, itt volt a legjobb világítás. Lázasan kefélte felfelé a haját, még jó, hogy gyakorolta már. Így is lassan készült a konty, sajnos, nem lehet jól dolgozni, ha az ember ennyire rohan.

– Elhűl – kiáltott be anya. – Mit csinálsz annyi ideig, Bori?

Kilépett, leereszkedett Rudolf mellé. Vérvörös volt az izgalomtól, úgy érezte, szokatlanul, feltűnően szép, majdnem izgalmas. A mérnök a gulyás legutolsó falatjait kanalazta, nem nézett rá. Eleinte anya se vette észre, csak amikor visszafordult a tűzhelytől.

– Megbolondultál? – nevette el magát anya. Nem haragosan kérdezte, mosolyogva. – Tessék nézni – mondta anya –, micsoda figura ez! Csak az apja haza ne jöjjön hamarabb, mint szokott, mert akkor kikap.

Kikap! Rudolf azt fogja hinni róla, hogy elfenekelik. Csak ütögette kanalával a tányért, nem bírt enni.

Rudolf ránézett, tetszéssel és közömbösen, mint egy cicára.

– Jól áll neki – mondta, s a kislány szíve megtelt hálával.

– Jól, csudát – nevetett anya –, ne tessék már ilyet mondani, mert elhiszi. Öregíti. Ha más ruha van rajta, nem a köpenye, el se hinni, hogy még csak tizennégy.

„Ebben az egyben igaza van – gondolta Bori. – Ezekben a gyerekholmikban sose lesz igazi tekintélyem. Kell a tűsarkú cipő, kell a nagylány ruha. Kell!”

– Így fogsz nekem követ mosni? – kérdezte anya. – Talpig kontyban?

Sürgött-forgott, nem nézett rá többé, Rudolffal tárgyalt valami szennyespadról, megígérte, hogy holnap átmegy az asztaloshoz, és vesz egy zöld szennyespadot. „Előtte nem mosok követ, akármi lesz – gondolta a kislány –, nem fogok négykézláb állni és alulról felnézni rá, mint egy kiskutya. Akármi lesz, amíg itt van, nem mosok követ. Mosson anya!”

Úgy érezte, a leves sós volt, majdnem ehetetlen, pedig anya sose főzött fűszeresen.

A mérnök megköszönte az ebédet, anya kiadta Borinak az utasítást, mit csináljon. Bori gyűlölködve leszedte az asztalt, s előkészített mindent a mosogatáshoz. A mérnök megint azt mondta neki: „Szervusz” – aztán eltűnt anyával. A kislány azt hitte, megfullad a keserűségtől. Mosogatott.

Anya háromnegyed háromkor jött vissza, ő éppen elkészült a konyhával, s a haját fonta: konttyal nem mehetett őrsgyűlésre. – Anya most nem tett megjegyzést a hajára, más foglalkoztatta.

– Kalapács – mondta anya. – Még hogy kalapács. Micsoda teremtés!

Fütyül a kalapácsra. Mit érdekli őt most akármi?

– Megyek őrsgyűlésre – mondta rosszkedvűen. – Jutka legújabb ötlete. Állítólag négykor vége.

– Jó.

Anya rakosgatott. Anya mindig megigazított mindent, amit Bori már elrendezett; így, némán mondta meg neki, hogy sose végez tökéletes munkát. „Bánom is én – gondolta Bori. – Pontosan ez a legnagyobb problémám…”

– Kalapács… Hallatlan! Tisztelem az anyját. Szegény Galambosné, hogy odavan, igazán megértem.

Anya Szilviáról beszél. Mennie kellett volna már, de megállt a küszöbön: csak mondja el anya, ami miatt úgy felbőszült. Mindent tudnia kell, ami a barátnőjére vonatkozik.

– Te Bori, most aztán komolyan mondom: vége legyen az Auerékhoz való mászkálásnak!

A kislány a cipőjét nézte. Ez ismerős lemez volt, apja vagy anyja hetente négyszer is eljátszotta. Most jön Szilvia bűnlajstroma, pusztán azért, mert szép és kellemes, és túlnőtt az érdeklődési köre a felmosóvedreken.

– Ajtó-ablak nyitva, mert mészszag van benn, festékszag, padlóbeeresztő. Mindent összenyitottam, hadd szellőzzék. Már nagyjából el is készültünk, csak a képek hiányoztak. Azt mondja ez a Sós, szeretné feltenni azokat is, legalább addig is élvezze, míg itthon van, úgyis hamarabb el kell mennie, mint hitte, már a jövő héten.

(Ó, istenem, a jövő héten! És még egy szót sem beszéltek egymással!)

– Fenn volt már a karnis, a függönyök is, a kalapács meg sehol. Határozottan emlékszem, hogy a kötőm zsebéből szedtem ki, mikor valamit igazítani kellett a karnison, még a mérnök mászott fel, én fogtam meg neki a létrát. Most meg nem lelem, elnyelte a föld. Letettük valahová, aztán rákerült valami, vagy leesett, mit tudom én. Mondom Sósnak, van idelenn egy másik a hokedlifiókban, leszaladok érte, azt mondja, dehogy hagy ő engem szaladgálni, majd lefut ő, neki fiatalabb a lába. Már készült is, hogy lejön…

(Nem jött, pedig akkor kettesben lehettek volna, s neki talán eszébe jut valami. Bár nem. Jobb, hogy nem jött. Itt guggolt, és mosta a követ.)

– Hát egyszer csak ott áll az Auer lány a nyitott ajtóban, áll, cigarettázik, bámul befelé, aztán beköszön. „Kalapács kellene? – kérdezi mosolyogva. – Kalapács?” A mérnök csak nézi, hát ez ki, mit akar. Mondom Szilviának, hogy már hozzuk, de csak rázza a fejét: „Ne tessék fáradni, Illés néni!” Ilyen gyöngéd lett hirtelen, máskor elnéz mellettem, ha meglát az utcán, anyjostul. A mérnök csak áll, muszáj volt valamit mondanom nekem is. „A szomszédja!” – mondom nagy kelletlenül. Hát persze kezet ráztak, aztán az Auer lány elrohant, és jött ám vissza egy nagy kalapáccsal. „Remélem, jó szomszédok leszünk!” – mondja, a mérnök meg bólogat, nézi a képeit, méricskéli a falakat. „Segítsek?” – kérdi az Auer lány, s nem ráül a nagy ládára, lógázza a lábát? Olyan rövid ruhát hord, hogy nem tudom, hogy tűrhetik az iskolában! Mit mondjon neki a mérnök; hát persze hogy segítsen. Most ott ül a láda tetején, dirigál, a mérnök meg aggatja a képet, ahová az Auer lány mondja.

„Ahogy megígérte – gondolta Bori. – Megbarátkozik vele, aztán rólam beszél. Segít nekem, mint én segítettem a Galambos-ügyben.” Nagyot sóhajtott örömében, és futott át az iskolába.

Most nem énekeltek, társasjáték se volt, Jutka szavának állt, az őrsgyűlés valóban rendkívüli volt és szokatlan rövid: csak előterjesztésből állt és szavazásból. A patronáló üzemük felhívta Jutkát, megkérdezte, van-e kedvük nyáron dolgozni a kertészetben. Parkosítják a Gallyas út egy részét, planírozni kell, gyomlálni, ágyást csinálni, locsolni, segíteni a kertészeknek. Az ő őrsük volt a legügyesebb, azért telefonáltak éppen nekik, a párhuzamos fiúosztályból is a legügyesebb őrsöt hívták. Ezúttal órabért kapnak, a munka hat hétig tart. A délutánjaik szabadok.

Jutka azt mondta, nem akar befolyásolni senkit, neki tetszik az ötlet, a kertészkedést mindannyian szerették, most pénzt is kapnának, bizonyára meg is erősödnének, le is sülnének munka közben. Mindenesetre döntsenek, ahogy akarnak, ha az őrs nem megy, ő jelentkezik egymaga is, Csuha bácsi azt mondja, önállóan is lehet jelentkezni.

Falus Várkonyira nézett, Várkonyi Falusra. Kozma, Elek azonnal a fejét rázta, Jutka bólongatott: nem baj. Kozmának is, Eleknek is vidéken volt a rokonsága, mindkét lány minden nyári szünetet vidéken töltött. Kozma és Elek eleve kiesik. Maradnak nyolcan. Döntsenek.

Jutka valahogy azt érezte, nem lesz itt vita. Az őrs vállalkozni fog a munkára, ezek a lányok szeretnek együtt dolgozni. Itt csak Illés vonakodik majd, Illés utál minden munkát, legszívesebben egész nap csak a tükörben nézné magát. „Milyen kár – gondolta Jutka –, milyen kár érte, olyan kedves, szeretetre méltó gyerek ez az Illés, csak hát annyira gyerek még.” Mindegy, ha eleinte vonakodik is, majd rábeszéli, Illés hallgat rá, csak sokat jár a szája. A vállalat holnap reggelre vár választ, addigra megpuhítja Illést, és mennek nyolcan Csuha bácsihoz.

Illés csak néz, csak néz. Bizonyosan Rudolf jár az eszében, nem a planírozás, a kapa. Mindegy. Holnap reggelig még sok az idő.

– Szavazzatok – mondta Jutka. Fáradt volt, délelőtt fogát is tömték, ebédfajt a nagymama megint rosszul érezte magát, orvosért kellett mennie, főzött is. Nagymama olyan öreg, olyan gyenge. De muszáj volt háromra visszarohannia, mert az őrs semmi más időpontot nem vállalt.

Illés megmoccant. Most elkezd ellenkezni. Mindegy. Az ember úgy szereti Illést, amilyen majd lesz, ha megjön az esze, nem olyannak, amilyen most. Csak ne sokat vitatkozzék, csak ne sokat! Még nem vásárolt, és holnapra annyi a lecke.

– Én megyek – mondta Bori. – Megyek, egész nyáron. Szívesen. Legfeljebb az idén nem nyaralok Cilánál.

Elképedve néztek rá, Kovács Nikolett megbökte Tímárt. Illéssel már előre és külön beszélhetett ez a Jutka – de hogy mikor… Talán a fogászaton. Illés két szalmaszálat nem tesz keresztbe, ha nem muszáj, most meg kapálni akar, füvet nyírni…

A szavazás egyhangú volt, három óra húszra befejezték a foglalkozást. Tímár elrohant vívni, a többi együtt ment le a lépcsőn, Jutka Borival. Valamennyien itt laktak az Eperjes Benjámin utcában, tudták, hogy Rudolf beköltözött, de most a nyári munkáról beszéltek, s különös módon Jutka volt az, aki a mondatok mögött és a tervezgetések árnyékában Rudolfra gondolt. Micsoda játék, micsoda bolondság, Rudolf, szerelem, házasság… Jutka nem volt mesebeli jó kislány, csupa önzetlenség, áldozatszeretet, lemondás, Jutka is mindenfélére vágyott, mint akárki az őrséből, csak alkalmazkodott a körülményeihez, amelyek nem voltak könnyűek, s megfékezte a fantáziáját, az indulatait. Rudolf, Rudolfok, most még messzi az ilyesmi. El kell végezni az általánost, ki kell sikeríteni a középiskolai tandíjat…

– Ni, Varjas! – mondta Várkonyi. – Néhai szívkirály. Nyugalmazott lovag.

Csakugyan Varjas ment el mellettük, még köszönt is, odamorgott valamit, s továbbsietett. Az őrs kuncogott.

– Ne vihogjatok! – suttogta Jutka. – Fáj neki.

Nézett a fiú után komolyan, szomorúan. Jutka és Varjas között nem volt egyetlen közös vonás, Jutka csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott lépést tartani a jó tornászokkal, s csak az igyekezet segítette át hibátlanul a kötelező gyakorlatokon, Varjas maga volt az ügyesség. Jutka szorgalmas volt, céltudatos, törekvő, Varjas mindennek az ellentéte. „Most megint meg fog bukni, és nem tanul tovább, megy kertészkedni Csuha bácsi mellé – gondolta Jutka. – Valahol nem vigyáztak erre a Varjasra. Tavaly Kuller nem segített neki úgy, ahogy kellett volna, az idén Molnár…”

– Néhai Varjas – mondta megint Várkonyi. – Hallod, Bori?

Bori nem hallotta, önmagában figyelt s a hangra, amely azt ismételgette benne: órabér. Órabér, hat héten át. Rudolf Kínában lesz karácsonyig, s mire hazajön, ha apa a feje tetejére áll is, megkeresi a rávalót a nejlonruhára meg a tűsarkú cipőre.

Dolgozni egyébként utál. Sose fog dolgozni, ha felnő, neki mondhatnak akármit. Majd valaki kitakarít. Esetleg anya. Ő meg él Rudolffal, és cserélgeti a vázákban a virágot.

„Anna napja – gondolta Falus Anna. – De fura…”

A gratulálók ott feküdtek körötte, volt, aki aludt. Bicó tanár úr, az aznapi ügyeletes egy fa árnyékába húzódott, nekitámasztotta tarkóját a fatörzsnek. Meleg volt, hihetetlen meleg. „Ilyen névnapom még sose volt – gondolta Falus –, és ennyi köszöntőm se, máskor egy-kettő ha átszalad az osztályból, és meggratulál, most itt vagyunk mind a nyolcan és a hetedik fiú Sólyom őrse is meg Varjas – húszan dolgozunk… Ezek a bolondok összeadták a pénzt az üvegstólára, és a fülem, azt hiszem, két centit nyúlt reggel óta. Csuha bácsi csokrot adott… még sose kaptam ilyen virágot… De fura itt, istenem, de fura…”

„Soha ezentúl nem fog tudni úgy végigmenni ezen az úton – gondolta Falus –, hogy eszébe ne jusson, ő is dolgozott ezen a parkon. Itt gyomláltam, fiam – fogja mondani majd a gyerekének –, itt kapáltam, követ is kellett hordani, de a követ azért inkább fiúkkal hordatták, talicskán. Mi ástunk. Csuda ronda lett a kezünk. Illés Bori néha nyögött, mert letörött a körme, de nem sajnáltuk, mért nem vágta le önszántából. Hát kezet csókolni nem lett volna tanácsos nekünk munka után, de milyen jó volt itt, milyen jó…”

Mindjárt vége a pihenésnek, de nemigen mozdul senki, akkora a hőség, hogy az ember moccanni se szeret. Július huszonhat, Anna napja. Hetenként kapnak bért, mint az igazi munkások. Csuha bácsi azt mondja, kioszk is lesz itt egyszer. Ha elkészül, eljön ide, és akkorát fagylaltozik, de akkorát…

Fiúkkal egész jó dolgozni.

Ronda szájuk van meg rengeteg árnyoldaluk, de jó. Az ember nekidühödik, meg akarja mutatni, hogy ő is bírja úgy, mint amazok, aztán, mint a villám… Még Illés is, aki pedig nem szereti a kapát…

Illésnek egyáltalán semmi szava se lehet, Illés annyi izgalmat élhet át itt, amennyi öt filmre is elég. Mikor elvállalták a munkát, szó se volt még arról, hogy Varjast is ide osztják be melléjük. Varjas, hajdani iskolatársuk, jelenlegi kertésztanuló és segédmunkásjelölt…

Most dolgozhatik együtt Illés Borival. Ha Illés a pihenést nem arra használná fel, hogy levágja magát a földre, és elterüljön, mint a béka, hanem ellógna a piacig, megláthatná a majdnem apósát is, az öreg Varjast, ott árul a platánfák alatt. Varjas bácsinak biciklije van, amelyre rá van szerelve egy kis üvegláda, abban tartja a cukorkáit. Biciklizik a bódék között, árul. Varjas bácsi rokkant.

Falus elképzelte, hogy Varjas bácsi meglátja Illést, aki cserbenhagyta a fiát, és orrba vágja egy rúd árpacukorral. Felnevetett, aztán nyújtózott egy jó nagyot. Ezen a nyáron nőttek is, híztak is. Most már izomlázuk sincsen, mint az első héten. Az ember csudára megszokja ezt a kertészeti munkát, ha folyamatosan csinálja, s nem csak kóstolgatja, hetenként egyszer, politechnikán. Hiányozni fog télen ez az állandó tevékenykedés, az eredmény… Hogy valami még az imént csak kő volt, gödör, pár nap múlva meg út meg virágágyások. A semmiből lett valami, a kezük munkájának látható jele, ez fog hiányozni.

„Jövőre is elmegyek dolgozni – gondolta Falus. – Jövőre, gimnázium előtt. Legszívesebben ide vissza. Mindig ügyvéd akartam lenni. Ne legyek mégis kertész? Gondolkozom rajta…”

 

Fellegek. Vastag, tömör, súlyos fellegek, mint a madártej tetején a hab. Még a madártej sárgája is átüt a lombokon, át, ez a júliusi, vad, arany ragyogás… Lusta fellegek, nem hoznak esőt, pedig hogy kellene, száraz a föld. „Víz – gondolta Kucses. – Hogy lehetne a vízkérdést megoldani? Annyit kínlódtunk, míg felástuk ezt a részt, a gyomlálásnál is majd kiszakadt a karunk, a dudvával együtt kiborult a rög is. Meg fogom kérdezni, milyen pályán foglalkoznak ilyesmivel. Ibi néni tudja…”

 

„Egyem a szíveteket – gondolta Csuha bácsi. Micsoda bitang nyár, a bőrötök lefőtt, a kezeteket hólyagosra törte az ásó nyele, aztán eleinte pofákat vágtatok, most meg mindig csak nevettek. Ha erre járok jövőre, akármikor, itt lesz a mosolyotok mindig a fák között. Ezt a kis vékonyt szeretem közöttetek a legjobban, ezt a Mikes Jutkát.”

 

„Szóljak neki? – töprengett Mikes Jutka.

Nem nekem kellene. Illésnek kellene rábeszélni, tegye le azt a pótvizsgát… Miért hagyja, hogy így maradjon ez a fiú, ilyen félig készen? Miért nem törődik vele?

Folyton csak Rudolf, Rudolf. Rudolf, mióta elment, egyetlen lapot írt, azt is az egész háznak: »Szeretettel üdvözlök minden lakót Kínából: Sós Tibor.« Gondol is Rudolf rá… És Auer Szilvia! Hogy nem szégyelli elmondani ez a Bori, mire vette rá Auer Szilvia?… »Esküdj meg, Jutka, hogy nem mondod el senkinek! Mindig azzal heccelsz, hogy nem tudom, Rudolf nem vőlegény-e. Hát nem! Tudd meg, hogy nem! Azt mondtam anyának, felszaladok egy kicsit szellőztetni a mérnökhöz, vittem a lakáskulcsát, bementünk Szilviával. A mérnök íróasztalának kulcsa ugyanolyan, mint a Szilviáék konyhaszekrényéé, ezeknek a modern bútoroknak majdnem egyforma zárjuk van. Hogy esetleg később csalódás ne érjen – mondta Szilvia –, nyissuk ki Rudolf íróasztalát, nincs-e nyoma valami izgalmas kapcsolatnak. De sehol semmi levél, fénykép. Látod, Szilvia olyan okos!«

Szilvia okos? Betörő. Meg is mondta Borinak a véleményét, az se lesz egyhamar bizalmas hozzá. Borzasztó ez az Auer lány, Galambos néni is napokig sírt, mikor Pista bejelentette, nincs egyetem, elfogadja a zegercsi állást, mert szeretne minél hamarabb megházasodni…

Ha ő nem találna egy fiatal férfi fiókjában semmit, ami valami lányra vagy szerelemre vonatkozik, arra gondolna, hogy ez lehetetlen, és hogy az illető, ami emléke, képe volt, nyilván magával vitte, hogy ne legyen olyan egyedül Kínában. Rudolf…

Ez a Bori úgy dolgozik, mint egy gép, s bérfizetéskor valami különös, sóvár arccal nézi a pénzt. A többi rögtön elrohan a piacra, kifosztja Varjas bácsit meg a fagylaltost, Illés soha. Gyűjt. Merev az arca, feszült. Ebből a pénzből venni akar magának valamit, de mit?

Varjas bácsi… Mi lesz a fiával?

Mi lesz mindenkivel? Varjas az Eperjes utca gyereke, mint ők valamennyien. Varjast otthagyta az anyja, Varjas néni nem szeretett együtt élni egy rokkanttal. Törődik ezzel a Miklóssal valaki? Törődik vele az apja? Dehogy. Csak káromkodik, énekel, iszik…”

 

„A leendő nyolcadikos urak – gondolta Varjas Miklós. – A leendő nyolcadikos kisasszonyok. Egy év, és lesz bizonyítványuk, beiskolázási cédulájuk. Bár már mennének innen! Hetekbe telt, míg megtanultak becsületesen ásni. Illés folyton a mancsát nézegeti – micsoda lány!”

Dolgozni irtózatosan jó, mindennél jobb, az ember nem gondol semmire, jókedvű, fütyülni van kedve. Minek mindenkinek elvégezni az iskolát? Az öreg inkább koldus már, mint árus… Nincs neki ideje azon ábrándozni, mért írták jambusban az Edward királyt, vagy mit akar kifejezni az Egy gondolat-ban a végén az a sok spondeus vagy mi. Csuha bácsi szereti őt, csak ne osztotta volna be minden hatodik napra a Rezedába. Mindent bír ebben a kertészetben, csak ne kellene szombatonként kifutónak lennie. Vinni a csokrokat, virágkosarakat, cserepeket, becsöngetni idegenekhez – pfuj. Az jó, ha az ember beletúr a humuszos gödörbe, magvakat, gumókat válogat, ás – de virágot hurcolni… Abban aztán igazán csak az a jó, hogy mikor hazaér, az öreg felé fordítja az arcát, lesi, csörög-e a zsebe, begyűjti a borravalót…

Mit bámul rá ez a Mikes Judit? Ki nem állhatja. Mikor a múltkor megvágta a kezét, rohant a mentődobozzal hozzá, mint valami idegbajos ápolónő. Megvágta, megvágta, nem neki fáj. Mit kötözgeti? „Lüktet, Miklós?” Azért is leszedte a kötést, hagyják őt békén, nem vérzik el. Ne járjon őutána senki. Elege volt minden lányból, Illésből, valamennyiből.

Bicó tanár úr elaludt, pedig ő nem is dolgozik, csak hát már nem fiatal. Legalább ő se gyötri többet kémiából. Legjobb volna itt is lakni, a kertészetben, még csak nem is látni az Eperjes Benjámin utca környékét. De akkor mi lenne apával? Apa igényt tart rá, megköveteli, hogy kiszolgálja.

Egyszer azért még közli Illéssel, hogy mindig fütyült rá. Ha nem fütyült volna, akkor megcsókolja, eleget jártak együtt, de hát nem csókolta meg. Neki nem is tetszettek soha igazán a szőkék, csak a sötét hajúak, mint az az undok Mikes Jutka. Utána mindig csak tolakodtak a lányok, azért nem tartott egyet sem valami sokra. Ez az Illés is mit művelt vele eleinte! Csak nem képzeli, azért volt olyan rosszkedvű aznap, mikor fenséges arccal kijelentette, ne járjon vele többet, mert fájt a szíve utána?

Anyát látta előző este a Hal téren, egy férfival.

Jött a Déryné mozi felől, egy fiatal férfi karolt belé, nevetett anya, nem pillantott se jobbra, se balra. Ő behúzódott egy kapu alá, úgy nézett anya után. Milyen szép anya, milyen jókedvű, milyen jól öltözött…

Á, örül, hogy megszabadult Illéstől, az iskolától, mindentől! Csuha bácsi azt mondja, a kertészet sportkörbe küldi. Megint edzésre járhat, versenyezhetik… Ez se túlságosan fontos, csak hát…

Hová megy ez a Mikes Jutka?

Megy a piac felé.

Ez az egyetlen hátulütője ennek a helynek, hogy itt mindenki láthatja apát. Otthon az Eperjes utcában olyan korán elbiciklizik hazulról, hogy nemigen találkozik senkivel, ha meg hazatér, nem az utcán karikázik, megy az italboltba egyenest. Ott ritkán látják apát munkában, amikor a portékáját kínálgatja, ide meg ugyan ki keveredik át Pestről, az Eperjes Benjámin utca lakói közül?

Munkában… Szegény!

Mit keres Mikes Jutka a piacon? Mit ólálkodik arrafelé?

Muszáj megnéznie.

 

Az út, amely a vén fák árnyékában a bódékhoz vitt, már mutatta, hogy harmadik hete munka folyik itt.

Lopták a vizet a friss ágyásokra, Csuha bácsi fenyegetőzött, hogy kitiltja őket a kertészetből vízlopás miatt, de ez persze nem volt komoly, mert Csuha bácsi éppúgy lopta a vizet, ahogy ők – sajnálta a szomjazó földet. Jutka nem tudta, miért tart most erre, csak érezte, hogy jönnie kell. Csiszár néni, a tanácstag, aki az Illésék házában lakik, el tudná intézni, hogy egy túlkoros ismétlő kapjon pótvizsgaengedélyt. Ő szól neki, Csiszár néni megkérte, mondjon el neki minden problémát, amit az utcában észrevesz. Ez a fiú csak kettőből bukott, ha valaki segítené őszig, elkészülhetne az anyaggal. Bár akadna, aki tanítaná, rákiabálna, hogy dolgozzék, vagy inkább nem is kiabálna, szépen szólna hozzá, kérné, fejezze be, amibe egyszer belekezdett, mert nem érdemes így félbehagyni mindent, mikor valaki még csak tizenöt múlt, és előtte az élet meg a jövendő… Jobb szakmunkásnak lenni, igazi szakembernek, mint csak így minden képzettség nélkül, hol ezt csinálni, hol amazt… Ő tanítaná, ő szólna neki, de Miklós rá se néz, végig se hallgatja. Molnár csak legyintett az évzáró ünnepélyen, mikor szóba hozta neki Varjast, azt mondta, örül, ha nem látja többé, őt ugyan nem érdekli, az úttörőből is régen ki kellett volna zárni, nem való ez a fiú semmire.

De hát van olyan ember, aki nem való semmire?

A piac olyan volt messziről, mint a vidéki virágoskertek, melyek kerítésrácsán át kivillognak a virágkarók színes üveggömbjei. Micsoda szabályos nyár ez, s hogy tüzelnek a gyümölcsök, hogy izzik a paradicsom, sugárzik a paprika, s ez a súlyos, mézes szag, ez a zsongás… A méhek szinte részegek, tántorognak. Nem a meleg teszi, hanem a szépség és a beteljesülés, hogy a föld termett, megtette kötelességét, és amit hozott, az jó is, szép is, harmonikus, mint minden a természetben. Csak az ember ne volna az?

 

Varjas bácsi felnézett, mikor rávetődött az árnyék az üvegdobozra.

– Árpa? – kérdezte. Ismerte a lányokat; majdnem mindig árpacukrot vittek tőle.

– Igen – mondta Jutka, és előszedett egy forintot. Nagyon sajnálta a pénzt, de nem mert ingyen beszélgetni Varjas bácsival.

– Egy?

– Egy.

Fizetett. Összeért a kezük. Varjas nem hasonlított az apjához, Varjas bácsi kerek arcú volt, kövérkés, a szeme se szürke, hanem sötét.

– Nagyon telik az idő… – mondta Jutka. Teljesen idegen lett a hangja izgalmában, riasztóan érdes. A rokkant rábámult. Az üvegfedél nyitva maradt a cukorkák felett, odaszálltak a méhek. Egyszerre hessentették őket, megint összeért a kezük. Jutka keze barna volt, összekarmolt, körmei kurták. Olyan kéz volt, amely dolgozott, Varjas bácsi jobbja fehér és szomorú.

– Az idő?

– Igen. Tessék neki megmondani, készüljön arra a pótvizsgára, Csiszár néni megszerzi neki az engedélyt. Tanuljon, fejezze be… Ha nem vizsgázik, hiába van munkája, sose lesz belőle igazi szakember.

A rokkant elkapta róla a pillantását, nézte a cukrait. Mire megint feltekintett, indulat volt a szemében.

– Mi közöd hozzá, mondjad? Mit bánt az téged, vizsgázik-e vagy nem? Mi vagy te, népnevelő?

Nem tudott válaszolni. Jutka kislány volt, a szókincse is olyan, mint egy kislányé. Valaki, talán Petőfi, meg tudott volna felelni Varjas bácsinak; ám Mikes Jutka hogy fejezze ki azt, amit gondol? Hogy beszéljen olyanról, amit még maga sem ismer: az életről? Egyetlen élet, virágkarógömb-villogás, beteljesülés és érett gyümölcs… Ki meri ezt kimondani, mikor csak szavak, szavak, szavak…

Két buta tárgy, ha pár hétig tanul, leteheti a vizsgát…

Népnevelő?

Az Eperjes utcán laknak valamennyien. Mindenki mindenkiért felelős. És az élet egyetlen élet! Mindenkié csak egyetlenegy.

Mit mondjon Varjas bácsinak?

A földet nézte, a szandálját. Varjas bácsi most azt gondolja, tolakodik. Lehet, hogy nem is neki kellett volna szólnia, vagy ha igen, legelőször nem is Miklósról beszélnie, hanem magáról Varjas bácsiról. Mert mért van háború, ahol az ember elvesztheti a lábát, mért kell valakinek itt ülnie egy ilyen szomorú kis bicikliben, és mért hagy el valakit a felesége ilyen körülmények között? Varjas bácsi se végzett semmiféle iskolát, s azt gondolja, neki aztán már minden mindegy.

Mivel érveljen? Hogy Miklós ép és egészséges, és hogy Miklósnak még nem mindegy minden? Vagy azzal kezdje, hogy magának Varjas bácsinak se mindegy még? Hogy amíg él senkinek se lehet minden mindegy, senkinek ezen a földön?

Hallgatott, Varjas bácsi nézte. „Büdös kölyök – gondolta Varjas bácsi –, mit üti bele az orrát a mi dolgunkba? Tudom, ki ez a lány, a vén Mikesné unokája. Mit nyüzsög itt, mit szemtelenkedik, tán az én fiam kellene neki, csakhogy Miklós nekem is kell addig, amíg élek. Minek tanuljon, mit töltse az idejét? Keressen, az legyen a gondja, keressen minél hamarabb és minél többet. Úgy él, ahogy tud. Mindenki úgy él, ahogy tud.”

Valaki segítségére sietett mindkettőjüknek, a perc válságos volt, érthetetlenül nehéz, szenvedtek tőle, s ezen utólag az öreg Varjas nagyon csodálkozott, mert majdnem mindent közönnyel szokott nézni. Megint árnyék hullt az üvegfedélre.

– Mit akarsz itt? – kérdezte Varjas Miklós.

Most szólt hozzá először, mióta együtt dolgoztak, eddig tüntetőleg nem vett róla tudomást, nem is köszönt neki, pedig az Eperjes Benjámin utcai gyerekek mindig üdvözölték egymást.

Jutka nem felelt. Keserű volt még a szája is.

– Jött, hogy fejezd be az iskolát, tedd le a pótvizsgát; majd ő eligazítja. Ilyen jó lány – mondta Varjas bácsi, és cigaretta után tapogatózott. – Tán hozzad akar menni.

Varjas visszakapott lélegzetén érződött az indulat, Varjas se talált szavakat, mert ő is csak tizenöt éves múlt, alig volt idősebb Mikes Jutkánál. Valami érthetetlen erő visszatartotta attól, ami e percben természetes megnyilvánulási formája lett volna, hogy megüsse a kislányt, vagy csúnyát mondjon előtte. Mit van megütni ezen az egy szál bél kölykön, nincs annak a vén nyugdíjas nagyanyjának annyija, amennyire ez meghízhatik. Ezt verje meg?

– Na takarodj innen!

Jutka már futott. Apa és fiú egymásra nézett. Az apa Varjas kacsintott. „Tanulni, hogyisne – gondolta az öreg –, csinálj, amit akarsz, csak hozz pénzt!” „Értem én – felelt neki Varjas csúnya arcából Varjas gyönyörű tekintete, valamelyik rég halott ős szelíd, szürke szeme –, majd meghúzom a haját, a fenekére verek, ne félj elintézem.” Ám ugyanakkor érezte, nem nyúl a kislányhoz, még csak rá se kiált, s valami riasztó szomorúságot érzett, míg visszaballagott. Még látszott a futó lány, rohant a Gallyas úton, lobogtak sötét fürtjei. Mintha valami jó repült volna előle, valami szép, ember nagyságú, riadt pillangó. „Elment – gondolta Varjas zavartan –, elment. De mért jött? Mit akar tőlünk? Micsoda marhaság!”

Most már ő is rohant, nem tudta, miért. Rá kellene húzni, hogy tanuljon tisztességet, ne fecsegjen bele mások dolgába, vagy elkapni, maga felé fordítani az arcát, megnézni egyszer igazán, milyen ez a lány. Bizonyára olyan, mint más jó tanulók, mint a tavalyi rajvezetője, Kuller, vagy az idei, ez a Molnár, aki ül otthon, a külön szobájában, házitanítója van angolra, és az apja háromezret keres, nem ül egy kis rokkantszékben.

– Riadó! – kiáltotta Kovács Nikolett.

A két őrs már párban állt, mire Varjas visszaért. Jutka, a legkisebb az őrsében, az első párban, Tímár a lányoknak, Tikes a fiúknak osztotta a szerszámokat. Még két óra, aztán mehetnek haza. Voltaképpen egyik gyerek se szeretett hazamenni. Mióta rendszeresen együtt dolgoztak, sokkal jobban összeszoktak, mint a tanórákon.

– Mozgás! Mozgás!

Bicó tanár felriadt, kinyitotta a könyvét a könyvjelzőnél. A két nyolcadikos őrs –, mert hiszen már azok voltak, nyolcadikosok –, megint nehéz szakaszon dolgozott, a lányok szedték a követ, a fiúk talicskáztak, szúrt a nap. „Milyen jó ötlet volt ez a nyári munka – gondolta Bicó tanár úr. – Talán a legjobb javaslat, amit valaha a patronáló üzem tett.” Ez az Illés ki van cserélve, sose hitte volna, hogy ilyen szorgalmas. Persze, az se közömbös, hogy van, akinek most dőlt el végképp az élete, most aztán jó néhányuknak könnyebb lesz a pályaválasztás. Eddig hatan akarnak közülük kertészeti technikumba menni, az üzem azt ígérte, támogatja a kérésüket.

 

”A postás azóta már járt odahaza” – tűnődött Bori. Elnyomott egy szisszenést. Ezek a rémes kövek…

Szilvia majd kenheti a kezét, hogy rendbe hozza karácsonyig. Ennél rettenetesebb nyara még nem volt. Máskor, Cilánál, minden csupa öröm. Görömbölytapolcán az Annában is voltak tavaly, milyen furcsa kis mulató az, gömbölyű teteje van, mintha kontya volna. De utál itt robotolni, de hát mit csináljon, ha egyébként nem teljesülhet a vágya, ha a szülei semmibe veszik, nem törődnek vele… Így aztán megszerzi magának a ruhát, mire Rudolf hazajön. Talán ma írt, ha nem is neki, a háznak. A lapon, amit a múltkor küldött, sárkányok voltak, csupa piros volt a kép, a fák is pirosak, alkonyi fény valami tavon…

Mindnyájan milyen feketére sültek! Jutka fáradt lehet, vagy talán nem érzi jól magát, olyan feszült az arca, olyan különös. Nahát, ez a Bicó tanár úr, hogy ennek is milyen ötletei vannak! Nem kellene-e a most keresett összegből tartalékolniuk valamit egy közös kirándulás céljára? Milyen szép volna, ha együtt tölthetnének munka végeztével egy teljes napot, megnézhetnék együtt a Balatont! A MÁV ad kedvezményt… Balatoni kirándulás! Épp csak az hiányzik!

Csak menjen, aki akar. Ő ugyan nem ad egy forintot sem. Ez a pénz az övé, a ruháé, a cipőé…

Vajon Szilvia mit csinál most? Oly unalmas a nyár! Auer néni rosszul keres, nem tudta nyaralni küldeni Szilviát, kénytelen szegény néha azzal a piros robogós orvostanhallgatóval kirándulni menni, Galambos vidéken van, nincs más, aki levegőre vigye. Auer néni azt mondja, nem kellene kirándulgatni, mert mi lesz, ha megtudja Pista? Ugyan mi lenne? Szegény Szilvia egész nap üljön a lakásban, ne ússzék, ne menjen sehová? Inkább szerzett volna Auer néni pénzt, és vitte volna nyaralni!

Mindig mindenről a szülők tehetnek. Ha apa nem olyan, amilyen, az ő keze se megy így tönkre.

A szünet kiadása előtti ötven perc mindig a tanév legizgalmasabb órái közé tartozott.

Ibi néni több mint tíz éve volt már a katedrán, ennyi idő alatt megtanulja az ember, hogy nem azok a percek a legsúlyosabbak, amelyekben valóban történik valami – lopás, hirtelen gyászhír érkezése, az órát megzavaró, váratlan dolog –, hanem a látszólag ártatlanok, üresek. Ha igazán jelentős esemény zavarja meg a tanítást, viszonylag hamar lecsillapulnak az indulatok, mintha maga az idegrendszer is segítene abban, hogy ismét elviselhető legyen a légkör; senki sem szeret izgalmában nehezebben lélegezni vagy szívdobogva kuksolni a padban. Az igazi veszedelem azokban az órákban rejlik, amelyek simának látszanak, még felelés vagy magyarázat sincs bennük, mint más foglalkozáson. Tanár legyen a talpán, aki ötven perccel a téli vakáció kezdete előtt magára tudja vonni az osztály figyelmét.

Ibi néni ezen a napon megcserélte két óráját, az elsőt, az osztályfőnökit tette tizenkettő és egy közöttre, a másikat meg, a magyart, előrehozta nyolc órára, akkor végezte el a nyelvtani versenydolgozatok eredményének kiértékelését. Reggel még figyelt a nyolcadik lány, akkor még csak éppen hogy vibrált valami a levegőben, a dolgozatok minősítése mindenkit érdekelt, tizenkettőkor már mindennél izgalmasabb volt az óramutató járása: hány perc van még addig a csodálatos pillanatig, míg kizúdulhatnak az iskola előtti térre, azzal a gondolattal, hogy másnaptól számítva három hétig nem lesz tanítás?

„Ez a legokosabb, amit tehetek – gondolta Ibi néni –, hogy most tartom meg az osztályfőnökit; felírjuk, melyik nap miféle kirándulás, szórakozási vagy munkalehetőség kínálkozik idebenn. Ez már majdnem olyan, mintha nem is volna iskola, csupa kellemes és mulatságos adat áll a táblán, múzeumlátogatás, közös hócsata, korcsolyázás, mozi, szilveszterdélután”: Mikes Jutka írta a táblára, amit diktált, az osztály másolt, Ibi néni meg közben az osztálykönyvben lapozgatott, amelynek annyi rengeteg kitöltendő rubrikája volt, hogy ugyan résen kellett lennie, üresen ne maradjon valamelyik. Az igazgató minden hét végén levitette az irodába az osztálykönyveket, s ellenőrizte, nem hiányzik-e valahol valami adat, bejegyzés, esetleg a hiányzások összesítése a hátsó nagy táblázaton vagy a nevelők hospitálásának jelzése. Ibi néni osztályaiban mindig akadt egy-két tanuló, aki azon sóhajtozott, milyen rémes, hogy a nevelők magukkal viszik óra után az osztálykönyveket, átadják egymásnak szünetben, mint valami stafétabotot, az ember sose nézegetheti kedvére. Volt, aki akár öt filmről is lemondott volna, csak egyszer kezébe kaphassa az osztálykönyvet, amelyben tilos volt lapozgatniuk. Ibi néni elmosolyodott. No hiszen, ezt a részét a munkájának igazán szívesen megosztaná akármelyik tanítványával, százalékot számítani meg összeadni jól tudnak a nyolcadikosok. Egyszer, ha sok ideje lesz, elmagyarázza nekik, mi látható az osztálykönyvben, s akkor soha többé nem lesz izgalmas vagy fájdalmas, hogy nem nézegethetik. A feleleteik értékelését úgyis közlik velük minden számonkéréskor, egyéb érdekesség aztán nincs is az osztálykönyvben.

Vajon ki lesz közülük tanár?

Végignézett a lehajló fejeken, az utolsó előtti padból felé ragyogott Illés Bori szőkesége. No, Bori aztán nem. Jutkának kellene azzá lennie, Jutka kiváló nevelő lenne, türelmes, kitartó, s máris valami szokatlanul érett észjárás jellemzi. Jutka mellett mindig úgy érzi magát az ember, mintha valami gyermekarcú felnőttel beszélne, nem azért, mert jó tanuló, semmi köze nincs ehhez a hibátlan lecketudásnak. Mások is készülnek rendesen, az ő osztályára igazán kevés a panasz. Jutka a legvékonyabb, a legalacsonyabb, a legkislányosabb megjelenésű mind között. És mégis! Feltétlenül tovább kell tanulnia. Ha a nagymama nem bírná pénzzel a középiskolát, majd segít a Tanács. Csiszárné már tud róla.

A kréta megnyikkant, Jutka bocsánatot kért, pedig nem ő tartotta rosszul, a krétában volt valami kövecske. Az osztály másolt, Ibi néni lapozgatta az osztálykönyvet, s néha felpillantott. „Csak a kezük jár – gondolta –, és igazán tisztességesen viselkednek, pedig az alsó táblára csodálatos karácsonyfát rajzolt valaki színes krétával, a fenyőgallyakon madarak ülnek, s minden madárnak hangjegyek jönnek ki a csőréből. Egész nap csak egy táblán dolgozhattak miatta, de hát kinek volna lelke letörölni a vakációt köszöntő dekorációt?”

Írnak, de belül mindegyik a maga külön vakációjára gondol már, a holnap estére, az ajándékokra. A kívánságok szövevénye, mint valami láthatatlan háló, összefogja őket, most olyan egységesek, mint egy gömb. Gondolataikban beigli van, csillagszóró, a hó, amelyet napok óta ígér már a meteorológia. Illés Bori most üzen a szemével az alacsony, szürke égnek: „Nyílj meg már, mindjárt csengetnek, és még mindig nem havazik, nem szeretem én a fekete karácsonyt!” Hogy bámul az a gyerek!

A kréta megint megnyikkant, Jutka ismét azt susogta: bocsánat; kettétörte a rudacskát, a friss felével kezdett újra írni. Illés Bori elkapta szemét az ablakról, s Jutkára pillantott. Jutka visszanézett rá.

„Láttad? – kérdezte Bori szeme. – Volt időd észrevenni?”

„Volt – felelt Jutka pillantása. – Persze hogy láttam. Azonnal észrevettem, épp akkor törtem el a krétát, és szemben álltam az ablakkal.”

„A hó – gondolta Ibi néni, és tovább lapozott az osztálykönyvben. – A hó meg a szünet, ezen jár az eszük.”

„Férjhez akarok hozzá menni – gondolta Bori. – Ő még nem tudja, de én már igen. Kurta fátyolt szeretnék és fehér szegfűből dinnyehéjkalapot. Az egész osztály jöjjön el az esküvőmre.”

– Huszonnyolcadikán a biológiai szertár rendezése – diktálta és írta Jutka. Most már nem nézett ki az ablakon, Jutka tudott parancsolni magának, és tudta, hogy mikor valami tennivalója van, csak egyre gondolhat. Írt hát gyorsan, szépen, ahogy minden munkáját végezte, de a hátával, a bőrével azért érezte, mi történik lenn az utcán, hogy Boriék kapuja előtt most fizeti ki a taxit Rudolf, és hogy amiről Bori annyit beszélt, amire annyira készült egy hete már, mióta a mérnök megírta Illés néninek, fűtsenek a lakásában, mert ünnepre megérkezik, végre bekövetkezett. „Velem nem történik soha semmi – gondolta Jutka csodálkozva –, milyen különös, hogy velem nem történik soha semmi jelentős. Nekem minden napom egyforma.”

A nyolcadik osztály, amely eddig több-kevesebb figyelemmel másolta a táblaképet, és latolgatta magában, mire érdemes valóban bejönnie, mintha egyetlen közös feje volna mindenkinek, kibámult az ablakon. „Rudolf – lehelték a padok egymásnak –, megjött Rudolf!” Szállt a mondat, mint valami láthatatlan madár, szállt-szállt a teremben. „A hó – vigasztalta magát Ibi néni. – A tél. Ilyenkor ilyenek az osztályok…”

Sós Tibor mintha megérezte volna, mennyi gondolat fordul felé, felpillantott a szemközti iskola ablakaira, aztán az égre nézett, és eltűnődött, miért is olyan más az itthoni ég, mint az idegen? Miért van az, hogy utazni gyönyörű, de élni csak az ember hazájában lehet igazán? Miért van itthon más íze a víznek, és miért más formájúak a hazai fellegek? „Karácsony van – gondolta a mérnök –, az otthon és a család ünnepe.” Estére már lenn lesz Máriánál, nem is táviratozik neki, csak besétál; mintha a szomszéd faluból jönne. Mária már nem lesz a könyvtárban, hanem otthon, majd nagyot néz, ha meglátja, hogy belép az ajtón. Az öccse meg… az öccse képviseli majd a famíliát fagyújtáskor, méltóságteljes lesz, egy kicsit tartózkodó, mint minden tizennyolc éves, ha jegyespárral együtt ünnepel.

De jó lesz, ismét együtt lehet vele, mint valamikor! Jelenléte majd visszahozza a gyermekkor önfeledt örömét, amikor legelőször látta meg születése után pár nappal, s először próbálgatta magában az új mondatot: „Testvérem született, öcsém.” Tizenegy esztendővel fiatalabb nála, annak a veszélye nélkül lehetett szeretni és védelmezni, hogy az ember férfiatlannak lássék.

„Milyen szép élni!” – gondolta a mérnök, s gondolatai nagy körében ott volt új otthona, amelybe most igazán beköltözik Máriával és az öccsével, de ott volt a híd is, amelyet Kínában épített, életének első igazi hídja, amely átíveli a haragos nagy folyót, olyan nehéz műszaki megoldást igénylő módon, hogy holtig úgy emlékszik majd rá, mint valami élőlényre, amelynek ő meg munkatársai adtak életet.

„Boldog vagyok” – gondolta a mérnök, felkapta a bőröndjeit, és besietett a házba.

– Ankét a látott mozidarabról – mondta a katedrán Jutka.

A hó megeredt.

Egy pehely. Még egy pehely… Még egy pehely… Ibi néni sóhajtott. A hó, ez a súlytalan, szálló gyönyörűség egyszerre tömörré vált, súlyosabbá, mint a vas, alárántotta az érdeklődést, és mindenki figyelmét elvonta az utolsó percektől. „Rudolf” – lehelte Várkonyi, kinyitotta a tolltartóját, hosszan bámulta kinyílt fedelét. „Ez is olyan érthetetlen, titokzatos dolog, ez a tolltartómánia – gondolta Ibi néni –, tavaly, tavalyelőtt nem volt itt tolltartója senkinek, a színeseket, golyóstollakat a köpenyük zsebében hordták a lányok. Az idén aztán divatba jött a tolltartó, méghozzá nem is a modern, hanem a gyerekes, első osztályosoknak való, együgyű fadoboz. Vajon miért szeretik?” Most Tímár is elővette a tolltartóját, pedig nem kellhet belőle semmi, mert kezében van a tolla, és hirtelen kinyitja Kucses is, Illés is. Kell a kezüknek a mozgás, a játék? Kovács Nikolett arcán mosoly fut át, Nikolett nyilván a fát látja már, az ajándékokat, az ünnepi asztalt. „Jó volna gyereknek lenni még egyszer – merengett Ibi néni –, úgy várni az ünnepet, olyan önfeledten, nem gondolni rá, milyen fáradt is a háziasszony, mire ágyba juthat karácsony estéjén…”

Nikolett nem a fát látta most, hanem önmaga valóságos arcát.

A tolltartó, a bélelt tolltartó az ő találmánya volt. Nikolett édesapja üvegesműhelyben dolgozott, s a hulladék tükörből, amely már semmire se volt használható, hazavitt egyszer egy csíkot, amely éppen beleillett Nikolett ódivatú tolltartójának fedelébe. Sok hulladéktükör akadt még Kovács bácsiéknál, a nyolcadik osztály minden tolltartója bélést kapott ősz óta, s ha az ember nem használta túl feltűnően, és a tanár nem mozdult el a katedrájáról, mindenki hosszú negyedórákig figyelhette magát a tükörben.

A tolltartók titkát csak Tar Katalin tudta, az egészségtantanárnő, aki az idén került hozzájuk, s olyan fiatal volt, hogy gyors mozgását, váratlan mozdulatait nem lehetett kiszámítani. Ő látta meg Surinnál, mikor egyszer csak, se szó, se beszéd, hátrafutott az osztályban, és megigazította Surin előregörnyedő felsőtestét. Tar tanárnő is elpirult a bélelt tolltartó láttára, Surin is, és nem történt semmi. Tar tanárnő még olyan közel volt a húszhoz, hogy emlékezett rá, milyen kislánynak lenni, s némaságával, mellyel a bélelt tolltartót tudomásul vette, örökre megszerezte magának azt a tekintélyt, amelyet a nyolcadik osztály fegyelmezett órákkal és tisztességes felkészüléssel méltányolt.

– Nem akarja átvenni valaki az írást? – kérdezte Ibi néni.

Elek akarta. Csak vegye át Elek, Bori nem mozdult, Kucses sem. Bori búsan nézte copfjait. „Boriska” – mondja apa néha, megsimogatja a haját, néz rá, aztán megköszörüli a torkát, elfordul – ilyenkor arra a Boriskára gondol, aki az ő nagynénje volna, ha élne. Apa nem sejti, milyen meglepetést hoz ez az ünnep. Senki se számoltatta el, mit csinált a nyáron keresett pénzzel, anya épp csak hogy megnézte a kiskönyvét, amellyel a postatakarékból visszatért, amikor betette, nem faggatta, mi a terve az összeggel, nyilván azt hitte, karácsonyra tartalékolja, ajándékokat akar venni rajta. Azt is, de elsősorban magának. A ruha, a ruha második hete kinn van a Forgács tér és az Eperjes Benjámin utca sarkán, mindennap elsétál a kirakatig, és megnézi. Rudolf megjött, az ünnep estéjén már ezt a ruhát fogja viselni.

Elek írt. Számára is nagy szenzáció volt, hogy megjött Rudolf, nem mintha Elek akár egy pillanatra is igazán hitt volna a Rudolf-ügyben, de remek szórakozást jelentett, és állandó beszédtémát adott. Lehet totózni, sikerül-e Illésnek magába bolondítania a mérnököt, nem is volna rossz, ha sikerülne, rég nem volt már valami igazi szenzáció az iskolában. Elek nem bánta volna, ha Illés hirtelen csakugyan menyasszony lesz, van abban valami felemelő, ha az ember osztálytársa eljegyzi magát. Hócsata a harmadik osztállyal a Szabadság-hegyen. Persze, ezek az ő gyerekeik, a patronált kisdobosok. Hógolyózni nagyon jó, az ember ordít, mint a sárkány, és még a tanárai biztatják, hogy dobálózzék. Szenzációs szünidő ígérkezik! Legjobb volna, ha Illés még a szünetben hozzámenne Rudolfhoz, csakhogy erre, sajnos, nagyon csekély remény van…

Jutka, aki visszament a helyére, lázasan másolt, hogy utolérje a többit, az ő füzetéből persze hiányzott az, amit maga írt a táblára. Kucses nem jegyezte, amit a többi, mert rajzolt, lerajzolta Bori esküvőjét. Igazán remek kép volt: Illés és Rudolf a házasságkötő teremben, a kép kerete ötös-vonal és kottafejek, a négy érintkezési ponton négy cilinderes pingvin, s a rajz közepén Illés, földig érő menyasszonyi ruhában, Rudolf meg kínainak öltözve, füle mellett kétoldalt egy-egy krizantém.

Bori Kucsesre éppúgy nem figyelt, mint a táblára.

Otthon, sajnos, mondania kell valamit, mielőtt beállít a ruhával, ez nem volt kellemes gondolat, azért halasztotta az utolsó percig. Simán nem fog menni, az már bizonyos. Apa és anya bámulatosan nem értik meg őt, még szájában az íze annak a májusi születésnapi reggelinek. A pénz ugyan ebben a percben még nincs nála, de egy-két óra múlva már igen, Szilvia megígérte, mikor az utolsó százast is kivette a takarékból, hogy azonnal megadja az egészet, mihelyt vásárlásra kerül a sor. Azt mondja, most már jobban megy nekik, Auer néni többet keres, megvan a pénze, szándékosan nem adja vissza neki a legutolsó percig, mert Bori könnyelmű, esetleg elköltené. Szilvia olyan előrelátó! Csak apának ne kellene szólnia! Nem lesz könnyű délután. Legjobb volna lekiabálni apának az ablakon át. Mit szólna Ibi néni? A hangja talán elvinne a troliig, s apának nem volna ideje sokat okoskodni, mert a kocsi azonnal indul a megállóból.

Ez azért sorsdöntő vakáció lesz: még sose próbálta meg, hogyan kell magára vonni egy férfi figyelmét. A szülei igazán jobban méltányolhatnák őt meg a terveit. Ő nem kalandot akar, hanem igazi házasságot, mint Cila, a testvére. Mikor a Toldi-t tanulták, sokat csodálkozott azon, hogy testvérek úgy is élhetnek egymással, mint Miklós meg György, olyan ellenségesen – ők mindig nagyon ragaszkodtak egymáshoz Cilával.

Cila egész másképp ment férjhez, mint ahogy ő akar, valahogy teljesen másképpen. Cila első volt a közgazdasági technikumban, s ahogy végzett, a Lenin Kohászati Művek irodáján kapott állást. Anya pityergett, mikor megtudta, hogy Miskolcra kell mennie, apa sem örült, hogy olyan távol kerül tőlük, de Cila azt mondta, vidékre is kell ember, és hát ő megpróbálja. Elment, udvarlója addig nemigen volt, Cilát valahogy nem érdekelték sem a ruhák, sem a fiúk annyira, mint Borit, aztán az első szabadságára Misivel érkezett meg. Apa a konyhában ült, mikor megjöttek, Cila előhúzta a sámlit a sarokból, odavitte mellé, ráült, s hátrahajtotta a fejét az apa térdére, ahogy gyerekkorában szokta. Valami fény volt Cila arcán, szokatlan, új ragyogás.

Anya bevitte Misit a szobába, ott beszélgetett vele, Cila meg suttogott. Azt suttogta, elhozta Misit megmutatni. „Nézd meg, édesapám – susogta Cila –, te okosabb vagy, mint én. Nézd meg, és szólj, ha tévedek. Nem szeretnék tévedni. Úgy szeretnék élni, mint ti.” Apa keze megállt Cila sűrű szőke hajában. Ő csak bámult, milyen ötletei vannak ennek a Cilának – hát hiszen ő akar Misihez menni, nem apa. Mi lett volna, ha Misi nem veszi be azonnal mindenki szívét? Honnan érezték apáék, hogy Misiből jó férj lesz? Hiszen nem is igen beszéltek semmiről, legfeljebb arról, milyen szép város is az a Miskolc, és hány színű a füst, amely a kohók felett lebeg. Apa nem nagyon tudta, mit csinál egy könyvelő, Misi se tanulmányozta soha, milyen egy trolibuszvezető sorsa, napjai, de valahogy beszéd nélkül is mindent tudtak egymásról. Este apa azt mondta Cilának, hogy a virágszegélyű abrosszal terítsen, s ebből mindenki tudta, hogy ünnep van, eljegyzés.

Persze Cila élete kivétel. Más a természete, mint az övé, nyilván az életútja is másképpen alakult.

Most nem olyan nejlonruhát szeretne, mint májusban, hanem sötétebbet. Búzavirágkéket és nem is átlátszót, tömörebbet, amely át van szőve fémszállal. Lehet kapni hozzá ugyanolyan színű cipőt is… Minden kitelik a pénzéből, még a családtagok ajándékai is.

Látogatás a kerületi bölcsődében – írta Elek.

Bori lebámult a házukra. Egyenesen az emléktáblára látott, madarak tollászkodtak rajta, két kis veréb. Arca most éppen egy vonalban volt Eperjes Benjámin porbefújta fejével. A troli elsuhant, nem lehetett tudni, apa vezeti-e, mert nem látszott a vezető, de azért azt gondolta, igen, mert anya kinn állt a kapuban a seprűjével, utánaintett a kocsinak, utána is nézett. Anya a kapu keretében, kezében a frissen kapott nyírfa seprű, olyan volt, mint egy berámázott kép. A mérnök ablakánál megmoccant a függöny. Bori nézte az életét, előtte voltak összes elemei: a szülei, Rudolf, Szilviáék lakása. Csak Ciláék hiányoztak, de ők is itt lesznek holnapra, Cila majd nagyot néz, milyen ruhája van és micsoda problémái. Mindent elmond Cilának, nem titok, amit tervez és érez. Meg is írta volna, ha ilyesmiről lehetne írni. De erről csak suttogni szabad.

 

Hullt, hullt a hó, most már igazán szakadt. „Mire gondolnak ezek – töprengett Ibi néni –, Illés az Eperjes-emléktáblát bámulja.” Jutka sebesen másolt, számítgatta, mikorra érhet ide a kocsi a tüzelővel, amit a nagymamának vett. Az eddigi készlet éppen elfogyóban, még jó, hogy itt volt az ő pénze, most aztán olyan meleg lehet náluk, amilyenről a nagymama álmodik. Úgy persze nem lehetett megszervezni a szállítást, hogy éppen karácsonyra érkezzék a rakomány, de hát nagymama úgyis fogja tudni, hogy ez az ő ajándéka.

Ugyan Varjaséknál milyen lehet egy karácsonyest?

Nyilván semmilyen.

Nagymama meghívná őket, ha megkérné, csakhogy nem teszi. Varjas nem is köszön neki, elfordítja a fejét, ha látja. Persze, nem tette le a pótvizsgát. Nyilván azért sem. Varjas bácsi udvariatlan volt Csiszár nénivel…

– Szeretném, ha a szünetben olvasnátok is – mondta Ibi néni, és az órájára pillantott, most már valóban csak két perc hiányzott csengetésig, és az írással is elkészültek, Elek helyére ment. – Jókait például. A reformkorhoz nagyon kellene, hogy ismerjétek az Egy magyar nábob-ot meg a Kárpáthy Zoltán-t. Ha sikerül megkapnotok a könyvtárban, kivonatoljátok az olvasónaplótokba, úgy, ahogy tanultátok. Az író neve, a mű címe, a kiadás dátuma, a kiadó megnevezése és a könyv tartalma, röviden, a főbb szereplők, a legszebb mondatok…

Ibi néni elgondolkozott egy másodpercig. Micsoda élménye volt neki is valamikor ez a két regény!

– Kellenek ezek a reformkori figurák, jobban fogjátok érteni a történelmet, a XIX. század elejét. Kárpáthy Zoltán, Szentirmai Rudolf…

Mit csinált? Mi az, amit rosszul csinált?

Várkonyi megnyikkant, Kucses minden gát nélkül elnevette magát, Illés vérvörös, Kovács Nikolettnek mozog a szája. Tímár és Surin mereven nézik a padot. Még Mikes Jutka arcán is átsuhan valami, valami fura, idegen vidámság. Falus a zsebkendőjébe trombitál, Elek szuszogva lélegzik, Kozma szeme természetellenesen fényes.

Mi ütött a Szabadság őrsbe?

– Rudolf… – mondta egy vékony hang, Kovács Nikolett ártatlan szopránja. Illés már olvasta. Szentirmai Rudolf.

– Majd én megszervezem ezt az olvasómozgalmat – mondja csöndesen Mikes Jutka. Ibi néni pontosan lefordítja a mondatot: „Csend legyen, elég, hogy viselkedtek?”

– Illés – mondja Kovács Nikolett –, Illés szeretné megszervezni. Illés.

„Mit csináltam?” – töri a fejét Ibi néni. A nyolcadik osztály pukkadozott a padban. Nem szeretett volna rájuk szólni, minden csoport bolondos egy kicsit, mikor kikapják a szünetet. De nem is kellett, szerencsére. A csengő hangja éles volt, nyers, majdnem fájt, olyan boldogságot jelentett. Kucses megölelte Borit, forrón megcsókolta, és azt kiáltotta:

– Vakáció!

Mindennap úgy egy óra után néhány perccel fekete lett az Eperjes Benjámin utcai iskola környéke a sok gyerektől, mikor az osztályok a levezetés szigorú rendjében kiléptek a kapun, s elindultak hazafelé.

Rendes körülmények között hamar csoportokra bomlottak a párba állított osztályegységek, de ma kivételes időszak volt: szünet kiadásakor rengeteg megbeszélnivalója van mindenkinek, és persze a hó is hull, azt is tudomásul kell venni, nem csak az ember szemével, egész mivoltával, még az ujjaival is, fel-felszökellni egy-egy vastag pehely után, elkapni s gyönyörködve nézni, hogy tűnik tova a tenyereken.

Ma Árgyélus néninek kellett utánuk jönnie, hogy végre hazamenjen mindenki. A kapus Árgyélus néninek óriási tekintélye volt és olyan hangja, mint a trombita, a legmerészebb fiúk se mertek kikötni vele. „Itt háltok? – süvítette Árgyélus néni a küszöbről. – Ne állítsuk meg a forgalmat is talán? Az árgyélusát! El onnan az úttestről, de azonnal!”

Árgyélus néni trombitahangjában az volt a remek, hogy az ember tudta, sosincs mögötte igazi harag vagy indulat. Árgyélus néni szerette a gyerekeket, és legalább annyit tudott az iskolások titkaiból, mint a hozzátartozók. Akire rárikkantott, az elinalt előle, de vissza is nézett rá szeretettel, és nem volt nyolcadik osztály, amely ballagáskor le ne ment volna hozzá a kapusfülkébe, ahol Árgyélus néni merev arccal kötött a házitelefon központja mellett. Ilyenkor az iskolazászlót is bedugták hozzá egy pillanatra; Árgyélus néni mindig felállt, mikor meglátta, egyszer sem említette az annyiszor idézett Árgyélust, hanem elindult a ballagók után, s ha észrevette, hogy valamelyik iskolást nem kíséri szülő, vérszomjas arccal mellé szegődött. Ettől a vérszomjas arctól, mely csupa szeretet volt és megértés, és azt sugározta: „Nincs neked apád vagy anyád, aki itt lehetne, mert meghalt szegény, hát majd én kísérlek ezen az úton” – a legnagyobb szájú és legbajuszosabb fiú is elkezdte nézni a padlót, és úgy érezte, valami ismeretlen vegyszer szaga száll a kémiaszertár felől, amelytől az embernek rettentően csípődik a szeme.

Ezúttal a nyolcadik lánnyal volt sok baj, Árgyélus alig tudta őket szétkergetni. „Eljegyzés, házasság – rázta a fejét Árgyélus néni –, miken jár ezeknek az eszük!” Az Illés gyerek körüli körre kétszer is rá kellett kiáltani, míg végre szétrebbentek, és a Nászindulót énekelve elrohantak az Eperjes Benjámin utcán. Semmit sem adnak a méltóságukra, semmit! Szép példa a kicsiknek! Egy kapucnis harmadikos már játszott is az elejtett szóval: „Rudolf!” – visította nyuszisapkája alól. Árgyélus horkantott, a harmadikos eltűnt. Majd megrudolfozza ő valamennyit!

Az iskolaépület előtti terecske kiürült. Jutka mélyet lélegzett, hátrahajtotta a fejét, belebámult a vasszürke égbe. Omlottak a pelyhek.

– Isteni! – mondta Bori. – Micsoda hó lesz! Micsoda tél!

– Sokat kell anyukádnak seperni – felelte Jutka.

Hát igen, ez ő, ezért nem tudja úgy igazán szeretni ezt a Jutkát. Mit lehet erre válaszolni? Semmit. Igaza van. A hó csak neki öröm, anyának nem, de hát anya ezerszer elmesélte már, milyen nehéz gyerekkora volt valamikor, és hogy amióta él, soha ki nem került a seprű a kezéből. Akkor nyilván meg is szokta már. És különben is; karácsony körül fontos, hogy havazzék. De azért nem tudott már annyira örülni, mint az imént, mert a zuhogó hó mögött hirtelen ott látszott anya ormótlan nyírfa seprűje is. Jutka úgy el tudja rontani a dolgokat!

Némán lépegettek a trolimegállóig, aztán Bori balra fordult.

– Nem jössz? – kérdezte Jutka csodálkozva. Mindig együtt mentek haza.

Ma nem. Majd vár rá anya egy keveset. Ha rohan, a sarkon talán még eléri Szilviát. Szilviának azonnal tudnia kell, mi történt délelőtt, s meg kell beszélniük, mikor adja vissza neki a pénzt. Ma sokáig nyitva lesznek a boltok, tovább, mint más napokon. Mindenképpen vásárolniuk kell, mert még anyáéknak meg Ciláéknak se vett semmit, és holnap itt az ünnep. Erről persze nem tapintatos dolog Jutkával társalogni, akinek se apja, se anyja, és még csak reménye se lehet egy ilyen Rudolfnak szánt hódító ruhára. Jutka örül, ha lesz egy igazi karácsonyi ebédjük.

– Van még valami dolgom.

Jutka csak nézett rá, komolyan. Bori ki nem állhatta Jutka nézését, azt a kutató tekintetet. Mit bámulja őt, mit fürkészik az arcában? Olyan már volt a világtörténelemben, hogy az ember egykor kijött az iskolából, és kettő tájt ment haza. Jutka szemében volt valami, ami sértette, valami különös beszédesség, mintha Jutka mondani akart volna valamit, olyan apaféle dolgot. Ugyan, hagyja őt békén! Lehet, hogy egyszerűen irigy rá, irigyli, hogy Rudolf megjött? Ahogy kigondolta, tüstént megszégyellte magát, mert tudta, mennyire nem igaz: Jutka soha életében nem irigykedett senkire. Akkor hát kineveti? Annál rosszabb. Nem muszáj nekik jóban lenniük. Van neki barátnője! Ott van Szilvia!

– Hát akkor szevasz!

Jutka ment. Bori utána nézett, s arra gondolt, ha neki olyan fekete furulyakabátja volna, mint Jutkának, akinek a meghalt mamája hajdani felöltőjét alakították át, ordítana, vagy nem is menne emberek közé. Jutkának nincsenek is idegei!

A Réz utca felől most fordult be a TÜKER kocsija, csaknem lecsorgott róla a fa meg a szén. Jutka szaladni kezdett a kocsi felé, Bori meg ellenkező irányba, az Eperjes Benjámin Gimnáziumhoz.

Jött a troli. Bori beleselkedett, de Kelemen keresztapa ült a vezetőülésen, nem apa, hát csak átszaladt a kocsi mögött. A Szivárvány Áruház óriás tömbjének minden ablakában lámpa égett a hirtelen rájuk ereszkedett sötétben. Csalta a fény, mint az utast a távoli világosság. Az utca népesebb volt, mint bármikor, most tartott hazafelé az ő iskolájuk, s jöttek a tér felől az Eperjes-gimnazisták. Talán eléri Szilviát! Ha most hazamegy, anya esetleg nem engedi ki, aztán csak órák múlva tud feljutni hozzá. Nincs idő.

A ruha ott várta a kirakatban. Úgy nézte, mint valami élőlényt, mint egy személyes ismerőst, aki ugyan nem tud felelni neki, de azért ráismer. Ilyen szépnek még sosem érezte, mint ma, a szürke ég alatt, a szálló hópihék fellege mögül, míg a karácsonyi dekoráció ezüstje-aranya csillogott körülötte. A kirakat alját műhóval szórta be a kirakatrendező, kis szánkó állt a műhavon, nem nagyobb két arasznál. Ékszer is hevert mellette, mintha valami ajándékozó csak úgy elszórta volna, szedje fel magának, aki akarja. Nagy szemű, lila gyöngy nyakék. Csak egy pillanatig nézte a ruhát, csak éppen köszönt neki, s máris elfordult. Szemben a Szivárvánnyal, a másik oldalon ott magaslott az Eperjes-gimnázium, a kaput figyelte. Szilvia mindig utolsónak jött le az osztályból tanítás végeztével, ilyenkor bement a mosdóba, újra fésülte a haját, és rendbe szedte az arcát.

Végre kilépett. Kék irhakabát volt rajta, hóna alatt sárga aktatáska, kis öklei piros kesztyűben. Hajadonfővel járt, óriási kontyán megültek a laza hópelyhek.

Elébe rohant, pedig a lámpa pirosat mutatott, nem bírta kivárni, míg színét váltja. A rendőr meg is fenyegette, ahogy átsiklott a járművek között. Megint jött a troli, csak meg ne ismerje valaki, csak el ne árulja apának. Most érezte csak, mennyire hiányzott neki a barátnője; Szilviának az utolsó két hétben alig-alig volt ideje a számára.

Átért. Lelkendezve lóbálta Szilvia felé táskáját, hogy messziről észrevétesse, valami nagyszerű dolog történt. Most mindjárt faggatni fogja – még sosem futott elébe így.

Szilvia hallgatott.

Csend volt köröttük, amely annál furcsábban hatott, mert a tér valósággal zengett a karácsonyi sürgölődéstől. Csak kettőjük körül volt némaság, érthetetlen és súlyos. A kislány szíve megtelt szánalommal. Talán rosszul felelt szegény. Szilviát mindig üldözik a tanárai.

– Kikaptátok a szünetet? – kérdezte aztán, s mindjárt el is pirult szégyenében. Ilyeneket is csak ő tud kérdezni, az ország összes általános és középiskolájában ma adták ki a téli szünetet. Szilvia nem is felelt a kérdésre, tudta, hogy ezért nem jött elébe.

– Mi baj, Picur?

Ha ezt csak úgy el lehetne mondani! A feszültség egyszerre felengedett benne, ez megint a régi Szilvia volt, az érdeklődő. Kapkodva, fuldokolva öntötte a szavakat, Szilvia szokatlan, majdnem komor figyelemmel hallgatta. Megjött Rudolf, Rudolf alighanem új télikabátot vehetett magának odakinn, mert valami prémes nyakú köpenyben lépett ki a taxiból, ilyen holtbizonyos, hogy nem volt vele, mikor elutazott. Ugye, megmondta, hogy ünnepre hazajön? És most már legyen szíves úgy beosztani a délutánját, hogy elkísérhesse vásárolni. Anyának, sajnos nincs igazi ízlése, anyának csak az iránt van érzéke, ami praktikus, s borzasztóan lényeges, hogy ma a Szivárványban ne legyen egyedül. Nem mintha félne maga vásárolni, tudja ő, mit akar, de jó, ha valaki látja rajta a ruhát. A cipő egyszerűbb, arról rögtön érzi az ember, kényelmes-e és különben is ott a lábtükör, az megmutatja, jól áll-e, de a ruhavásárláshoz kísérő kell, a ruha nem lötyöghet, és nem is lehet szűk. Nem kellene talán melltartó is? Kitelik a pénzéből.

– Ha mindent megvettünk, akkor még ott maradunk az áruházban, és segítesz választani ajándékot anyáéknak meg Ciláéknak. Megteszed? Lesz időd? Nem kell esetleg tinektek is vásárolnotok valamit?

Szilvia hirtelen lehunyta a szemét, és megállt.

A kislány csak nézte a leszorított fekete pillákat, amelyek egyszeriben ismeretlenné, titokzatossá tették Szilviát. Olyan volt, mint aki az imént belebámult valami nagy világosságba, elkáprázott belé, s most pihenteti a szemét. „Mennyire szeret – gondolta Bori –, mennyire együtt érez velem. Kucses csak vihog, krizantémot rajzol Rudolf füléhez, Falus se vesz egész komolyan, voltaképpen senki sem az őrsből, Jutka meg mindenre csak legyint.”

Szilvia felnézett megint, s ez már a régi Szilvia volt, a mosolygós, aki nem szégyellte meg is ölelni mindenki szeme láttára az iskola előtt, arcához simítani az arcát. „Vajon sokan látták? – tűnődött boldogan Bori. – Egy ilyen nagylány, egy igazi menyasszony, megcsókolta a nyílt utcán…”

– Hát ez csudálatos, Picur!

Persze hogy lesz ideje, persze! Mindenre. Vesznek anyáéknak, Ciláéknak mindent, ami szép, és a ruhát is megveszik, a cipőt, hogyne, hát hiszen ilyenkor olyan öröm a vásárlás. Teljesen érthető, hogy nem akar egyedül menni, tőle igazán nem szívesség, ha elkíséri, őt minden érdekli, ami divat, áruház. Szilvia kacagott, belefűzte szabad karját a Boriéba, s ballagtak hazafelé. A kislányból áradt a szó. Most aztán nem lehet viccelni többé, mondta Szilvia, most aztán mindig készenlétben kell lennie, és ha a ruha meglesz, összeülnek, és kidolgozzák a haditervet, hogy lehetne minél többet találkozni a mérnökkel. Megindulni mindenesetre azzal fognak, hogy Szilvia jól összebarátkozik Rudolffal, s olyan izgalmas dolgokat mond neki Boriról, hogy az egyszeriben kíváncsi lesz rá, és közelebbről is meg akar majd ismerkedni vele. Csak aztán Bori fel ne vegye azokat a nevetséges kötényeket, amelyekben otthon járni szokott, öltözzék emberhez méltóbban. Nem akarja, hogy ő kölcsönadjon neki egypár ruhát? Szívesen odaad akármit, neki mindene divatos, és szerencsére Bori magasabb a koránál.

Borin, mint a hullám, átcsapott a keserűség. Elképzelte apát, hogy kiabálna, ha elő merne állni ezzel az ötlettel; dehogyis engedné apa, hogy felvegyen valamit, ami a Szilviáé. Lenne is mit hallgatnia! Á, az ő szülei! Pedig milyen egyszerű volna minden, milyen nagyon egyszerű. Így egy ruhája lesz csak igazi. Nem kölcsönözhet semmit Szilviától.

Igaz is, a kölcsön. A kölcsönadott pénz.

– Nekem legjobb volna úgy négy óra felé – mondta Bori. – Akkorára készítsd ki a pénzt! Ma nem kell hazudni semmit, mert mihelyt apa hazajön, bejelentem, hogy megveszem magamnak a ruhát karácsonyra, és becsengetek érted. Csak arra kérlek, ne együtt menjünk ki a kapun, én majd előrerohanok, te meg gyere utánam az áruházhoz, megvárlak a kirakat előtt. Tudod, milyen az apám, nem szereti, ha együtt járunk.

– Leprás vagyok – mondta Szilvia. – Undok vagyok. Nem felelek meg az apádnak.

Majdnem sírva fakadt szégyenében.

Ebben a percben olyan távol érezte magát az apjától, mintha nem is volnának rokonok. Apa értetlen zsarnok, beleszól mindenbe.

– Ne búsulj, Picur, azért én nem haragszom rád. Mit tehet az ember az apjáról? Tudod, az enyém is milyen, illetve, hogy tudnád, mikor magam se tudom. Nem is emlékszem az arcára, négyéves voltam, mikor itt hagyott bennünket. Azóta már a harmadik felesége van.

Milyen jó lány ez, milyen áldozatkész! És még Jutka prédikál közösségi szellemről, azt hiszi, csak valami ifjúsági egyesületben alakulhat ki valakinek a jelleme. Szilvia még csak nem is KISZ-es.

– El ne felejtsd előkészíteni a pénzt!

– Á…

Szilvia nevetett. Olyan szép volt Szilvia, mikor nevetett, egész arca fénylett.

– A pénz benne van egy borítékban a fiókomban, csak nem akartam odaadni neked, míg Rudolf vissza nem jön. Elköltöd hülyeségekre, vagy amilyen jószívű vagy, elkunyerálják tőled. Valamelyik osztálytársad, az a Mikes Jutka, akinek az az elegáns fekete kabátja van.

Ő jószívű? Kóstolgatta a szót. Csak ez maradt meg a fejében, nem amit Jutkáról hallott.

Ha isten ne adja, valami közbejönne, Picur, és nem tudnék veled menni, ami persze ki van zárva, de azért mégis, mondjuk, eljön az apám, aki sose szokott meglátogatni bennünket, de esetleg kivételesen megszállja a karácsonyi ihlet, és felszalad, akkor majd odaadom neked a borítékot, és menj egyedül vásárolni. Érted, kis szívem? De azért erre ne is gondolj, olyan valószínűtlen.

Most értek a Lantorna eszpresszó elé. Szilvia megállt.

– Bemegyek, Picur, megjött Pista Zegercsről.

Megjött Galambos? Hát mégis meglesz a hivatalos eljegyzés? Szilvia az utóbbi időben elég tartózkodó volt a Galambos-ügyben, aki most karácsonyra tervezte a gyűrűváltást, Szilvia még a múlt héten is azt mondta, nem döntött véglegesen, mert várja, hogy valami eldőljön – nem említette, mi. Hát akkor, úgy látszik, mégiscsak határozott. Mostanában sose tudtak igazán beszélgetni egymással. Bori meg is volt sértve egy kicsit, nem szerette, ha bármi eseményből kimarad. Ha Jutka természete volna, azt hinné, Szilvia kerülte őt az utóbbi időben. Milyen felesleges rémkép lett volna! Szilvia csupa derű és baráti szeretet. Nyilván sok dolga volt. Persze, eljegyzés előtt…

A Lantorna. Szilvia sose járt ide, túl közel volt az iskolájához. Persze, most már mindegy, ha meglesz az eljegyzés, mit érdekli Szilviát, ki látja meg a tanári karból.

– Behívnálak téged is, de félek, hogy apád kifordít a bőrödből.

Dehogy megy ő be, van benne tapintat, nem zavar ő egy jegyespárt, Galambos hat hete nem járt már Pesten. Vajon milyen lesz Szilvia jegygyűrűje? Nyilván ma veszik meg együtt. Juj, de izgalmas, micsoda ünnep jön, egy igazi, gyűrűs menyasszony a házban meg ő és Rudolf. Egyébként igaz: apa miatt se mehetne be, amilyen szerencsétlen, meglátná a troliról, és aztán lenne mit hallgatni.

– Hát, szervusz, kis Picur…

Egy pillanatra megint arcához simult Szilvia illatos arca, aztán a kék irhakabát eltűnt az üvegajtón, bezökkent mögötte a hideg ellen felszerelt nemezfüggöny. Szilvia nem ült le, csak megtámaszkodott az eszpresszópultnál. A kisasszony rábámult, nem ismerte, Szilvia törzshelye odébb feküdt, a Belváros egy mellékutcájában. Csakhogy most nem volt ereje továbbmenni.

– Valami rövidet…

– Tessék a kasszánál blokkot váltani – mondta a kisasszony. Szilvia előkotorta a pénztárcáját. Szép, gyermekes ajkai remegtek.

Bori hazatáncolt. Még nem is késő, fél óra se telt el iskolavégződés óta, voltaképpen nem is titok, hol járt, mit csinált, kivéve a Szilviával való beszélgetést, akivel nem szabad barátkoznia. Anyának elmondja ezt a ruhaügyet, legalább nem lesz egyedül apa esetleges érveivel szemben. Nem mintha apának joga volna bármibe is beleszólni, nem az apa pénzét költi, hanem a saját keresményét. Az iskola előtti terecskén most rakodtak ki a fenyőfaárusok, úszott a sűrű fenyőillat, s a sebtében felvert bódék dróthuzaljain ott himbálództak az ezüstboák.

A TÜKER kocsija még ott volt. Jutka állt a mérlegnél, a furulyakabátot már levetette, most kendővel volt átkötve a mackója, a nagymamája kendőjével. Kimértek egy fél mázsát, Jutka aggodalmasan bámulta a mérleget, aztán elindult az emberrel, futott mellette. „A nagymamája persze nem jön ki – gondolta Bori –, az mindig csak nyög, hogy fájnak a csontjai.” Ez lerohan a pincébe, aztán visszarohan a méréshez, segíteni kellene neki voltaképpen, de ő most nem ér rá, fázik is, meg aztán anyával azonnal meg akarja beszélni ezt a ruhaügyet.

Jutka megint megjelent, nem vette észre őt, a mázsát figyelte. Volt Boriban valami rossz érzés, mikor bement a kapujuk alá, mert Jutka mindig mindenkinek segített, de segített az őrs többi tagja is, ha valaki közülük rendkívüli segítségre szorult, egy-két őrsbeli mindig megjelent nála, és megosztotta vele a munkát. Ez a csacsi Jutka nem mondta meg senkinek, hogy most neki van szüksége valamire, pedig meg lehetett volna szervezni, ő ugyan nem ért volna rá, de hát Jutkán és őrajta kívül még nyolcan vannak az őrsben. Jutka még cipelni is segít, ami lehull a kosárból, összeszedi. Hajlong Jutka, szalad az ember mellett.

 

„A buta – gondolta Varjas a troliból, míg utánanézett Mikes Jutkának. – Csak egy lány lehet ilyen buta!” Csuha bácsi is mit küldözgeti az embert a városi irodába? Ha bejön ebbe a kerületbe, folyton bosszúság éri. Hajlong, rohan, hajlong, rohan, ott bámul mögötte Illés barátnője, elnézi, hogy ez a lelkét is kiszaladja, de nem segít, tátja azt a nagy száját. Ugyan bánja is ő! Mikor tudatosult benne, hogy segíteni szeretne Jutkának, elvörösödött. Mi ő, jó tündér? A vezető is dühös lehet valamiért, ugyan mit láthatott az utcán, ami miatt méregbe jött, csupa lila lett a nyaka? Milyen nehéz lehet vezetni ilyenkor, úgy kavarognak a pelyhek. Most már látta, hogy Illés bácsi ül a vezetőülésen, de akkor se köszönne neki, ha szemben volna vele, nem háttal; nem pincér ő, hogy mindenkinek köszöngessen. Nem is ismeri személyesen.

 

Bori a kapu alatt, messziről meghallotta, hogy Pelikán néni közeledik. Kop-kop – hallatszott a lépcsőházból Pelikán botjának a hangja; a kislány beugrott a lakásukba, mintha kergetnék. Épp még csak ez hiányzik, Pelikán néni szappanszagú, száraz kezének érintése a Boriska-copfokon és örökké azonos mondata: „Gyere fel hozzám, kis Bori, játsszunk társasjátékot, főzök neked kakaót. Feljössz?” Dehogy megy, majd ha bolond volna, Pelikán néni elmúlt hetven, és nem tud másról beszélni, mint hogy milyen egyedül maradt öregségére, pedig négy gyereket nevelt, kettő meghalt kiskorában, egy elesett Budapest ostromakor, Irén, a negyedik meg nem törődik vele, pénzt ugyan ad minden hónapban, de nem látogatja meg, nem is igen ír, ha meg ő küld neki levelet, s kéri, hadd kereshesse fel, hadd lássa, hogy él, legyenek egy kicsit együtt, jön a válasz postafordultával, ne fáradjon a mama, náluk nincs elég hálóhely, meg aztán a férje kikötötte előre, hogy ne hozzon a nyakára senkit, ő se viszi oda a maga anyját az Irén nyakára anyósnak, hát első a házi béke. „Pedig véremmel tápláltam mind a négyet, mint a pelikán.” Most aztán boldog-boldogtalant invitál, járjon fel hozzá, beszélgessen vele egy kicsit. Ide illik, ebbe a rémes házba, ahol csigalépcső visz a padlásra és gömbölyűek a folyosóablakok. „Felhőkarcolóban kellene élni – gondolta Bori –, zöld csempés fürdőszobát szeretnék, süllyesztett fürdőkádat…” Az ő szülei még csak egy vacak televíziót sem akarnak venni!

– Mit akarsz mondani? – kérdezte anya.

Ez kísérteties volt anyában, megszokhatatlan. Háttal állt neki, mikor belépett, kavarta az ételt, ő csak annyit szólt: „Csókolom!” –, s ment kezet mosni, se hangja, sem arca nem árulhatta el, hogy valami különleges hírrel vagy kéréssel jött. Anya nem fordult vissza az ajtónyitásra, nem nézett rá, a levest kóstolta, és mégis érzi, hogy közlendője van. Vajon ha ő anya lesz valamikor, ő is megérzi így, mi jár a gyereke fejében?

Anyával mindig könnyebb volt beszélnie, mint apával.

Anya, ha nem értett is meg mindent, s az öltözködési problémák felvetődésekor gyakran el is mondta, szerinte Borinak kiválóan áll a matrózruha, és neki – mármint anyának – semmilyen kimenőruhája nem volt, göncökben járt gyerekkorában, ő is ráér még felnőttesen öltözködni, legalább végighallgatta, nem szidta meg. A pénz elvégre az övé, ha akarja, vehet rajta több fürdőkádnyi tejet vagy számtalan hordó savanyúkáposztát. Ha apa hajnali szolgálatos volt, megvárták az ebéddel, volt idejük beszélgetni.

Elmondta, mi a terve. Anya közbeszólás nélkül figyelt rá, még azután is hallgatott egy darabig, hogy befejezte. Anya a tűzhely mellett ült, időnként felemelt egy fedőt vagy megkavart valamit. Arcán, mint az árnyék, elterült a szomorúság. Nagy sokára szólalt csak meg, fáradt volt a hangja, idegen.

– El fogod rontani apád ünnepét.

Ugyan miért rontaná? Nem az apa pénzét költi.

– Nagy összeg az, Bori, kis híján hétszáz. Nem adhatod ki úgy, mintha csak fagylaltot vennél.

Micsoda hasonlat! De anya legalább nem mond nemet, csak elkomorodik. A szomorúságát elviseli, csak ne ellenkezzék vele, csak ne ellenkezzék…

– Fájni fog neki – mondta anya, és nézte a krumplilevest. – Megsérted. Nem pénzen múlik ez, olyan gyerek vagy te, kislányom. Másról van itt szó. Ne csináld! Ne szólj róla! Megvagy te a nélkül a ruha nélkül!

Ejnye, hát fájjon már valami apának is! Neki is fájt az a májusi születésnapi reggeli. Beszéljünk inkább másról.

– Láttam, megjött a mérnök. Járt idelenn?

Anya azt mondta, járt. Nem számolt be róla, mit beszéltek, s voltaképpen nem is volt fontos. Rudolf majd csak az utolsó felvonásban lép apáék elé, a nyitánykor, és a színdarab elején csak Szilvia és ő a fontosak.

– Köss kötényt, szívem!

Kötény! Hogy gyűlöli ezt a Boriska-kelléket! Lassanként már ebédelni se szeret, mert folyton arra gondol, utána aztán mosogatnia kell, az undok, csillogó, zsírkarikás lé előre elveszi az étvágyát. Az ember keze sosem olyan mosogatás után, mint azé, aki sose végez ilyesmit, hiába súrolja Tisztasággal.

Anya bekapcsolta a rádiót, valami operettzene szólt. Anya arca változatlanul szomorú volt, megcsomózta a kendőt a dereka körül.

– Megnézem a havat.

Most eszébe jutott Jutka, Jutka repülő fürtjei, ahogy futott a kosár mellett, és szedegette a kihullott széndarabokat. „Nekem kellene megnéznem a havat – gondolta a kislány –, de anya megszokta már, és rajtam mackó van és kötény. Szilvia megmondta, ne járjak gyerekesen a házban, hátha meglát Rudolf.”

Apa rosszkedvű volt, mikor hazajött.

Máskor jobban méltányolta az ebédet, a márványosan piros tetejű tejfeles-paprikás krumplilevest, most csak bekanalazta az ételt, s látszott rajta, inkább csak tisztességből dicséri, nem ízlik igazán. Bori úgy mosogatott, mint akit üldöznek, hogy minél hamarabb túlessék a munkán. Apa és anya ebéd után mindig elüldögéltek egymás mellett egy negyedórácskát, Bori reménykedett, hogy anya talán megemlíti apának a ruhaügyet, s így minden elintéződik anélkül, hogy neki szólnia kellene – futhat fel Szilviához. Ám anya hallgatott, s a kislány egyre nehezebb szívvel motozott köröttük. Feltette a gázra a körömáztató bádogtálacskát, hadd melegedjék meg a manikűrvíz. Igazán rémes, hogy anya ilyen nehézzé teszi a dolgot, és ő is milyen ostoba! Nem mer megszólalni.

Anya és apa csak ültek. Bori néha azt érezte, szavak nélkül is értik egymást, pedig apa az újságot lapozta, átfutott a főcímeken, anya meg csak hajlítgatta meg egyenesítgette az ujjait, mert anya reumás volt, s mikor változott az idő, fájtak az ízületei.

– Valaki pimaszkodott, Karcsi? – kérdezte végre anya.

Hogy jut ilyen eszébe? Miből gondolja? Apa morgott valamit a Népszabadság felett, Bori nem tudott eligazodni ezen a morgáson, amely nem volt tagolt – anya igen.

– Veled?

– Petivel.

Apa mostanában Péter bácsival dolgozik együtt, Péter bácsi az ülőkalauz apa kocsiján. Pimaszkodtak, pimaszkodtak, van ilyen. Az embert éri bosszúság. Bori lekapta a vizét, fújkálni kezdte. Túlságosan megmelegedett ez a vacak.

– Valami taknyos. Nekem kellett aztán kiszállnom és rendet csinálni.

No, istenem, még azt se lehet tudni, kinek volt igaza. A felnőttek néha abból indulnak ki, hogy annak, aki fiatal, eleve nem lehet jogos kifogása. Anya abbahagyta az ujjropogtatást, rátette kezét apa karjára. Megint csak hallgattak. „Hogy csinálja? – tűnődött Bori, s elkezdte áztatni a balját. – Hogy csinálja, hogy ilyen némán beszélget vele? Most megnyugtatja, pedig mikor megjött, szinte megpattant az idegességtől.”

Hirtelen mozdulatára leesett az öléből a körömolló. Apa ránézett.

– Átrohantál az úttesten, mikor piros volt a lámpa.

Elvörösödött, hebegett valamit. De borzasztó, meglátta! Apa annyira félti őket, s kivételesen igaza is van, mert az úttesten könnyen elütheti valami. Milyen boldogtalan teremtés is ő, éppen ma veszi észre! Ma! Nem mert apjára nézni, még csak mentegetőzni se, szégyellte magát. Trolivezető gyereke volt, mióta élt, tudta, hogy nem szabad átfutni, ha tilost mutat a lámpa. Ám amikor apa rákezdte, hogy Szilviát is látta vele, és hogy minek néz rá úgy, mint valami bálványra, minek ölelgeti azt az utálatos majmot, azt a senkiházi lányt, aki elvárja, hogy öreg emberek is előre köszönjenek neki, és akit még soha az életben nem látott senki semmi hasznos tevékenységben, elszállt belőle a zavar és a bűntudat, helyet adott valami kemény, dacos haragnak. Mit szól bele apa mindenbe? Mit bosszantja örökké Szilviával? Hát beleszól ő, kivel barátkozik apa? Mit hisz, rabszolga a gyereke, jobbágy?

– És egyáltalán, ötödjére látlak déltájt a Szivárvány körül. Mostanában mindig ott lábatlankodol a sarkon – mondta apa. – Mit csavarogsz örökké? Cila sose mászkált el hazulról.

Ha nem szerette volna annyira Cilát, réges-rég meggyűlöli, mert Cila volt a mindenkori mintakép, aki „úgy végezte el a technikumot, hogy mindenki csak dicsérte, akinek nem voltak igényei”. Cila lassanként olyanná vált, mint egy regényhős, akit csak kitaláltak, csak, sajnos, semmi se volt túlzás, amit róla mondtak, még csak a házassága története sem.

Apa már meg az ártatlan örömeit is irigyli, hogy kirakatot néz, hogy el mer sétálni a Forgács térig. De legalább most rátérhet arra, amit akar, kapóra jött ez a kérdés. Most majd elmagyarázza apának, miért látja mostanában annyit a Szivárvány előtt. Elég borzasztó, hogy az ember apja arra használja fel a megállókat, hogy a családját lesse.

– Nem csavargok. Tudod, hogy sose csavargok. A ruhát nézem, amire a nyáron kerestem, a kertészetben.

– Micsoda?

Most teszi magát, hogy nem érti, miről van szó, de most már mindegy, belekezdett, elmondja. Zuhogtak a kerek mondatok munkáról, pénzről, az ember jogairól, a kék ruháról meg a tűsarkú cipőről. Közben vágta a körmét, nem nézett apára, így valahogy könnyebb volt beszélnie.

Sikerült összefüggően, világosan elmondania, mit akar: miután apáék nem látják be, hogy ő már nagylány, divatos frizura jár neki, emberi ruha, nem kényszeríti apáékat, hogy megvegyék, amit szeretne, megkereste a rávalót. Megszárogatta az ujjait, és végre feltekintett, haragos-e apa. Illés Károly arcán nem indulat látszott, inkább derű. Lehet, hogy kineveti?

– Ezért dolgoztál hat hétig? – kérdezte apa. – Azt hittem, másra gyűjtesz. Jókai összesre, biciklire…

Ugyan már, Jókai összes! És bicikli, mikor neki autó kellene!

– Gyerek vagy te még, kislányom – mondta apa minden harag nélkül. – Míg fel nem nősz, úgy öltözöl, ahogy mi szeretjük. Elmászkálni naponta egy kirakat elé… nem érzed, hogy ilyet nem tesz felnőtt? Tűsarkú cipő, hogyne! Ne vedd meg, Boriska, úgysem engedem meg, hogy viseld.

Bori keze megrándult, a tál is, kicsordult egy kis víz. Anya felállt, hozta a törlőrongyot, felitatta.

– Mért nem törlöd fel, ha kiöntötted? Mindent anyád csináljon?

A vízfolt már eltűnt. Anya odament a pohárszékhez, szótlanul leszelt két szelet kalácsot, odaállította az asztalra. Apa kicsípte az egyikből a mazsolát, Bori hozzá se nyúlt.

– Addig örülj, amíg gyerek vagy, míg gondolkoznak helyetted. És ne hallgass az Auer lányra, ezerszer megmondtam. Jutkával barátkozz. Jutkának sose jutna eszébe ilyesmi.

Apa rágyújtott, kiteregette az újságját. A kislány bement a szobába, megállt az ablaknál. Sötét délután volt, majdnem mindenhol égtek már a lámpák, csak őbenne volt átláthatatlan szomorúság. Apától kitelik, hogy nem engedi hordani a ruháját, lóghat a szekrényben! Ömölni kezdett a könnye, szájára szorította a zsebkendőjét, ki ne halljék, hogy sír. Úgyse szánja meg senki.

Anya utánajött. Alig hallatszott az ajtónyitás, úgy lopakodott utána. Megállt mögötte, megérintette a vállát.

Menjen innen, ne cirógassa. Egyebet se hallani tőle, mint hogy milyen nehéz gyerekkora volt, és most, amikor módja volna elérnie, hogy a saját lányának ne legyen olyan nehéz gyerekkora, nem segít.

– Ne sírj, csillagom!

Csillagom! De azért apához húz, vele fúj egy követ.

– Apának igaza van, Bori. Gyerek vagy te még. Ne ingereld fel, ne rontsd el az ünnepet!

Mivel ingerli? Nem kért egy fillért sem! Ő ingerli apát? Hát apa mit csinál? Talán örömet szerez neki? Ne sírjon… Abba se tudná hagyni. Mit értik azt a szülei, mi lakik benne? Nem is szülők az ilyenek. Idegenek.

– Leszel még felnőtt, ne félj. Többet, mint szeretnél. Várj egy kicsit!

Várjon! Majd éppen anya dönti el, mikor felnőtt az ember. Mintha nem érezné azt valaki odabenn…

Anya meg akarta ölelni, lerázta a kezét. Ne vigasztalja, hagyják őt békében! Most már csúnyán sírt, fuldokolva.

– Hát annyira szeretnéd azt a kék ruhát? Olyan borzasztó nagyon? Na, csókolj meg már!

Csak állt mozdulatlanul, mereven a keserű haragtól. A hátában, a tarkóján érezte anya pillantását. Nem csókolja meg, nem. A halk kattanás, ahogy a zár nyelve a helyére ugrott, amikor anya kiment, s csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, azért valahogy rosszulesett neki. Gonosz kis hang volt, s különös módon belül, önmagában tovább hallotta, mint reálisan, a fülével. Megtörölte az arcát. Vajon miért olyan elviselhetetlen hirtelen, hogy nem csókolta meg anyát, amikor kérte, még akkor is, ha anya nem érdemelte meg? Utánamegy!

Későn lépett ki, anya már ott ült apa mellett, és horgolt, az utolsó csillagot horgolta Cila karácsonyi terítőjébe. Elmúlt a pillanat. Ő ugyan oda nem törleszkedik hozzá apa előtt. Majd ha ketten lesznek valamikor.

Visszament a szobába, leült a fotelbe az állólámpa alá. Az utcáról bevillogott a közért neonfeliratának piros oválisa. Most nyugodtabb volt valamivel.

Azzal nem menne semmire, ha újra megkérné apát, apa nem szokta megváltoztatni a szavát. Nem alázkodik meg előtte, erről szó sem lehet. Az csak Cila volt, aki minden kicsiségért odasomfordált, és azt mondta: „Azt hiszem, neked volt igazad, édesapám, ugye, nem haragszol?” Cila mindig megkérlelte apát, ha volt közöttük valami szóváltás, hát ő nem teszi. Apa úgy viselkedik ünnep estéjén, mint valami régi világbeli kiskirály.

De hát muszáj neki úgy tennie, ahogy apa akarja? A pénzről nem esett szó, senki el nem kérte tőle a takarékkönyvét!

A gondolat, amely eszébe jutott, megint jókedvre derítette. Hát hiszen nem muszáj apának látnia azt a ruhát! Nem kell azt itthon tartania, ebben a két nyomorult szekrényben, amelyben hárman szoronganak. Auer néni sose tanulmányozza, mi van Szilvia szobájában, megy, és megveszi a holmit, aztán fenn tartja Szilviánál. Úgyis azt ígérte, kimódolja a találkozásokat a mérnökkel; ha arra kerül a sor, hogy együtt legyen Rudolffal, majd átöltözik Aueréknál. Most tél van, a kabát úgyis eltakarja a ruhát, apa nem láthatja meg a troliról, a cipőkérdést meg majd megoldja valahogy. Esetleg átmehet a mérnök Szilviáékhoz, akkor igazán gyerekjáték minden.

Hirtelen csupa láz lett, csupa izgalom. Most már csak azt kell kitalálnia, mit felel, ha esetleg számon kérik tőle, hova lett a pénz a takarékkönyvéből. Elköltötte karácsonyi ajándékokra, könyvre, mozira. Ki tudja azt ellenőrizni? Volt pénz, nincs pénz, elment. Ő kereste. A ruhának meg semmi nyoma, hát akkor minden rendben van, apa nem szólhat semmit.

Milyen ürüggyel szabaduljon meg hazulról?

Apa, ha egyszer megjött, nem megy vissza az utcára, apa olvasni fog, kínozza a rádiót, anyának meg dolga van, mindig akad valami. Anya különben is a postást lesi, Ciláéktól még mindig nem jött semmi hír, mára igazán meg kell érkeznie a táviratnak, amelyből kiderül, melyik vonattal jönnek, és meddig tudnak maradni.

Csak azt tudná, mit mondjon nekik, hova megy? Szilviáról szó sem lehet. Mondja, hogy Jutkához? Jutka, amilyen szenvedélyes úttörő, kiböki, hogy nem nála volt, Jutka sose füllent.

Vagy talán…

Ó, ez nagyon jó lesz! Még csak az útirány is megfelel. Kabátot nem tud venni, sajnos, mert nem szokott kabátot venni, ha csak a lépcsőházban van dolga, de Szilvia majd ráadja valamelyik kabátját, és abban kioson a kapun.

Villanyt gyújtott egy pillanatra, mielőtt visszament volna a konyhába, megnézte arcát a tükörben. Csak egy kicsit látszik rajta, hogy sírt. Szilvia előtt nem szégyelli, annak úgyis tudnia kell, mi történt, és remélhetőleg Rudolf ez egyszer nem jön ki. Nyilván csomagol vagy alszik, hiszen délelőtt érkezett.

A konyhában csend volt, anya kezében meg-megvillant a horgolótű. Apa fel se nézett az újságjából.

– Felmehetek Pelikánhoz?

Ennek örülnek, óriási! Legszívesebben azt vennék, ha egész nap Pelikánt dajkálná.

Apa azt felelte, fel, és mindjárt hozzá is tette, mondta már egyszer, ne nevezze gúnynéven Tibai nénit. Tibai néni öreg, egyedül van, és ha olyan szíves, hogy gyakran meghívja magához, éljen minél többet az alkalommal, segítsen könnyebbé tenni számára a magányt. Fiatal arcokat szeretne látni Tibai néni, hozzá szaladgáljon, ne Auerékhoz. Mehet máris.

Nem ment, rohant. Rudolf ajtaja be volt zárva, nem hallatszott belülről mozgolódás. Pelikán – egyedül az emeleten – már kitette a szemetesvödröt. Három kurtát csengetett, ez volt az ő jele Auerék csengőjén.

Szilvia nyitott ajtót. Be akart menni, de Szilvia nem engedte, ő lépett ki hozzá a lépcsőházba.

– Hozd a pénzt, és adj rám egy kabátot – suttogta Bori. – A boltban majd elmesélem, mi volt. Én most hivatalosan Pelikánnál vagyok, nincs sok időm, csak míg apa fel nem jön szemetelni. Siess!

Szilvia behúzta maga mögött az ajtót, mintha nem akarná, hogy valaki meghallja, mit beszélnek. Itt kinn csak egy huszonötös körte égett, Szilvia valahogy öregnek, fáradtnak látszott ebben a világításban.

– Rettentő baj van, Picur…

Baj? Nem volt elég mára? Bori megborzongott hirtelen, most egyszerre megérezte, micsoda hideg van itt. Még mindig nem jött ki az üveges, hiányzik egy szeletke a lépcsőházi folyosó ajtajából, besivít a szél.

– Nem volt jó délelőtt falra festeni az ördögöt: csakugyan eljött az apám. Nekem most bent kell ülnöm, mint egy jó kislánynak, és csevegnem a papával. A legújabb felesége is vele van, egy olyan vörös hajú. Nem láttad feljönni őket?

Nem. Máskor érdekelte volna, mint minden, ami Szilviával történik, de most türelmetlenül hallgatta. Mi lesz a vásárlással?

– Nem tudok veled menni, kis szívem. Mindjárt hozom a pénzt, eredj magad. Pista minden percben feljöhet, őt is össze kell ismertetnem apámmal.

Már indult is befelé, alig tudott utánaszólni, hogy el ne felejtsen kölcsönadni valami kabátot. Hát hiszen mondta, hogy kell kabát.

– Nincsen – mondta Szilvia, és szép arca hirtelen megkeskenyedett az ajtórésen kizuhogó erősebb fényben. – Anyám összecsomagolt minden felesleges holmit, és odaadta délelőtt egy rokon kislánynak.

Miféle rokon kislánynak? Most hallja először, hogy Szilviának vele egykorú rokona van. És minden kabátot? Mind a négyet? Legalább a kék irhát adja kölcsön, abban még nagyobb lesz a tekintélye, ha beállít a Szivárványba.

– Nem lehet.

Nem magyarázta meg, miért, a kislány zavartan bámult utána, ahogy eltűnt előle, s gondosan behúzta maga mögött a gombkilincset. Szilvia egy pillanat múlva már vissza is tért, odaadott neki egy borítékot. Vastag boríték volt, súlyos, fehér papírból készített levélboríték, rajta Szilvia zöld tintájával: Picur pénze.

– Tessék. És köszönöm szépen, hogy kölcsönadtad. Most már nyugodtan visszafizethetem, nem kell félnem, hogy ruha helyett másra költöd. Jól megnézd, mit veszel, Picur!

Megcsókolta Borit. A kislány érezte, milyen furcsán természetellenesen hideg az ajka. Elképedve nézett a becsapódott ajtóra. Arra se volt ideje, hogy elmondja, itt szeretné tartani a ruháját.

Hát akkor egyedül kell mennie. Kabátja nincs, a pénz ugyan nála, de hiányzik Szilvia kíséretének biztonsága, Szilvia felnőttes modora, az a képesség, ahogy beszélni tud az áruházi elárusítókkal. Honnan vegyen valamit a hátára? Kinn iszonyú hideg van. Menjen át mégis Jutkához?

A gondolat, hogy kölcsönkérje Jutka kabátját, iszonyította. A „furulya” olyan rút volt, hogy öt lépést nem tett volna benne máskülönben, viszont ha így, tréningruhában érkezik a Szivárványba ebben a hófúvásban, megint csak kínos feltűnést kelt. Ha van pénze nejlonruhára, divatos cipőre, miért nincs kabátja tél derekán?

Mit mondjon Jutkának, mire kell neki a „furulya”? Jutka nem fogja odaadni minden szó nélkül.

Majdnem sírt a tehetetlenségtől. Nem, Jutkához nem mehet, elképzelhetetlen. De hát akkor honnan szerezzen kabátot egy fél órára? Honnan?

Szinte felujjongott örömében, mikor végre megtalálta a megoldást. Majd ad a Pelikán.

Úgyis azt mondta otthon, Pelikánhoz megy. Pelikánnak van egy bekecse, elég divatjamúlt és ronda, de a „furulyánál” azért szebb.

Elosont Rudolf ajtaja előtt, becsengetett Pelikánhoz.

Tibai néni arca kiderült, mikor meglátta. Persze, azt hiszi, jött hozzá társasjátékot játszani, kakaót inni. Hogyisne! Az ember, ha muszáj, úgy hazudik, mint a vízfolyás. Szilvia mindig azt mondta, természetes dolgokat kell kitalálni, hihetőket, ha az ember nem mond igazat.

Tibai néni, kérem, le kell mennem havat söpörni. Nem tetszene kölcsönadni egy kis időre a bekecset? Anyáék a holnapi ajándékozásról tárgyalnak, nem akarom megzavarni őket.

– Hozom. Hozom azonnal!

Még örül is, míg felveszi ezt a pocsék valamit, nézi szeretettel, s összegombolja a nyakán. Most aztán rohamlépés.

– Csókolom, Tibai néni. Mindjárt visszahozom, nagyon sietek.

Lerohant a lépcsőn. Odabenn, a konyhaajtón túl csend volt, lakó se jött felfelé. Kisül a szeme ebben a vacakban a Szivárványban, de ha majd meglátják, mennyi pénze van, nem vághatnak pofákat. Senkit se lehet megítélni a ruhájáról. Jutka például…

Á, Jutka!

Hanem a pénz. Az viszont csakugyan lehetetlen, hogy az áruházban kezdje bontogatni Szilvia borítékját. Mit fog gondolni a pénztáros? Nincs itt a retikülje, persze, ez most nem baj, jól is festene: tréningruha, felette kötény, azon a Pelikán bekecse, a karján meg retikül. Akár a fejére tehetne egy virágcserepet. Kiszedi a pénzt, és bedugja a mackónadrág zsebébe. Olyan csoda már esett, hogy az ember zsebből fizetett.

A boríték nehezen hasadt fel, fagyosak voltak az ujjai, maga a papír is vastagabb a szokottnál. Aztán mégiscsak felnyílt, megmutatta barna selyembélését. Bori belenyúlt, s visszakapta az ujjait, mintha késbe ütköztek volna. A boríték üres volt.

Alig látott a keserű könnyektől. Ilyen szerencsétlen nincs még egy a világon, mint ő, ilyen undok karácsonya nincs senkinek az osztályban! Apa képtelenül viselkedik, egyedül kell megoldania minden problémáját, Szilviának ma jön el az apja, Galambos is ma érkezik, és egyáltalán milyen felületes ez a Szilvia, látszik, hogy az eljegyzésen jár az esze, kifelejti a lényeget a borítékból siettében. Mikor annyira kell rohannia, most futhat vissza a harmadik emeletre, fel, fel, hogy a szíve csak úgy nyilallik a szaladástól, a melle meg fújtat.

Három kurta csengetés. Megint három. Megint három. Ejnye, hát jöjjön már! Mióta ismerte Szilviát, most először gondolt rá indulatosan. Mért nem vigyáz, mért nem figyel, mit játszik itt vele, nincs neki elég baja? Micsoda nap!

Szilvia kinyitotta az ajtót, s megállt előtte a küszöbön. Mint az imént, most sem engedte be. Nem volt kedve beszélni vele, lihegett is, csak felé nyújtotta a feltépett, üres borítékot. Szilvia ajka szétnyílt, mintha valami okból nem tudna az orrán át lélegzeni, mint máskor. De a hangja olyan volt, mint mindig: nyájas, egyenletes, sima.

– Mi baj, Picur?

Mi baj!

– Add ide a pénzt, kifelejtetted. Add ide, mert rohanok.

– Picur!

Szilvia már csak suttogott. Hátrább lépett egy fél lépéssel. A szeme… Bori nem is tudta, milyen lett hirtelen a szeme. Olyan – különös.

– Picur…

Mit picurozik, mikor annyira nincs ideje? Szilvia megtámaszkodott az ajtófélfában.

– Ne játssz már, Szilvia! Siess!

– Picur – mondta Szilvia, és most aztán más lett a hangja, mintha egy idegen felnőtt beszélne a torkából –, ilyen dolgokban nem szeretem a vicceket. A pénz benne volt. Hányszor akarod kérni? Mi jut eszedbe? Viccelsz?

Néztek egymásra. A kislány torka kiszáradt. Olyan tehetetlennek és gyengének érezte magát, mintha valami súlyos betegség teperte volna le hirtelen. Csak nyújtogatta Szilvia felé a borítékot, és nézett rá rémülten és esdekelve.

– No, menj, kicsim! Nem szabad ilyen vicceket csinálni. Menj szépen, kis Picur! Nem szabad csalni!

– Nem volt benne – mondta Bori olyan rekedten, hogy nem ismert a hangjára. – Szilvia, ne játssz! Nem volt benne semmi.

– Hazudsz! – mondta Szilvia, és most már visszalépett az előszobába. – Másnak lódíts, ne nekem! Micsoda pimaszság ez? A pénz benne volt, és ha nincs benne, akkor kivetted, eldugtad valahová, és most másodszor kéred. Látni sem akarlak többé, te kis tolvaj!

Bevágta az ajtót. A dörrenés úgy zengett a lépcsőház felett, mint a viharjelző mennydörgés.

Mikor az ajtó becsapódott Bori után, anya felállt, megint magára kötötte a kendőjét.

– Az a büdös hó – mondta apa –, az is neked esik. Majd én!

Kivette anya kezéből a seprűt, végigsiklatta ujját a kemény nyélen.

– Be kell kötni valamivel idefenn – mondta elgondolkozva. – Kidörzsöli a bőrödet.

Anya a kezére pillantott. Anya életében annyit dolgozott, hogy egyáltalán nem volt szép keze, szögletes, tompa körmű, széles ujjai voltak anyának. Apa, mint annyiszor, most is tudta, mit gondol, hogy azt gondolja: „Az én kezemért ugyan nem kár.”

– Nekem szép a kezed, Stefi – mondta valamivel hangosabban, mint általában beszélni szokott, s a szeme megvillant mellé –, másnak meg, gondolom, nem akarsz tetszeni. Ülj vissza, és pihenj! Eleget dolgoztál.

„Ami azt illeti, te is” – gondolta anya, míg visszaereszkedett a tűzhely mellé. Karcsi mindig megújuló öröm volt a számára, pedig életük eleje igazán nem volt zavartalan, mikor összeházasodtak, alig volt valamijük. De Karcsi mindig jó volt hozzá, elmondhatatlanul jó.

Illés Károly végigsietett a hideg kapualjon. „Hinnye, de vad idő lett – gondolta, mikor kiért az utcára –, onnan belülről nem is látni, az ember szinte beleszédül, úgy kavarog, fúj a hó.” A troli csak sejlik, nem irigyli, aki vezeti, szegény Kelemen Jancsi jár most az egyikkel. Irtózatos felelősség ez, az emberek meg ide-oda szaladgálnak előtte. A villamosvezetőnek könnyebb valamivel, annak a kocsija legalább csörömpöl, de az a troli olyan nesztelen; ha az emberek nem vigyáznak, könnyen megesik a baj.

„Papucsban jár a troli” – ezt mondta Mikes Jutka egyszer, mikor még kicsi volt, s kedves, okos arcát felé fordította. Mikes Jutkát mindig szerette, örült, ha átjött hozzájuk. Ugyan mit kérne magának karácsonyra ez a Jutka, ha volna kitől kérnie? Csak állna, pirulna, nem jutna eszébe semmi, aztán a nagymamájáról kezdene beszélni, kérni neki bundát, szanatóriumot. Elkedvetlenedett, s mintha a rosszkedvét le akarná vezetni valamivel, nagy buzgalommal nekiállt a seprésnek. Kis Jutka, kis cinege lány, hogy futkosott a szeneskosár mellett, figyelte a troliról.

Talán valami csalogató ereje volt a gondolatának, mert egyszer csak valóban meglátta Jutkát. A trafikból lépett ki. Odaintett neki, kiáltott is valamit, de hangját elvitte a szél. Befutott a kapujuk alá. Azt hitte, bent is marad, de egy perc múlva Jutka visszajött, annyi időt tölthetett csak benn, amennyi alatt lerakta, amit vásárolt. Nyúlt a seprű után.

– Tessék ideadni, Illés bácsi, legalább egy kicsit tornászom. Játék ez, semmi. Tessék bemenni, majd beadom a seprűt, ha végeztem.

Apa az úttestre nézett, megint elsuhant a zajtalan troli. Jutkán kesztyű volt, munkára való, rút egyujjas.

– No, igazán! Semmi az, mondom!

Kisebb volt, mint az ő lánya, jó fél fejjel alacsonyabb, kevésbé fejlett; gyerekes, kurta fürtjeivel nem látszott tizenkettőnek sem ebben a nagy hóesésben. Jutka tudja, hogy fáradt, hogy csak azért van most idekinn, mert nem akarja, hogy a felesége dolgozzék az utcán ebben a hidegben. Jutka megérzi az ilyesmit, Bori nem, és Stefi úgy védi Borit minden munkától, mintha vele akarná kárpótolni magát a saját átdolgozott gyermekéveiért. Jutka… El lehet ezt fogadni egy ilyen gyerektől? Ez nem kap annyi ételt, mint az ő lánya, pedig a háztartást is ő vezeti.

Jutka kikapta kezéből a seprűt, és eltáncolt vele a gyalogjárón. Mintha még a tél hírnökei is szeretnék, szinte magától elröppent előle a hó. Bori nyilván szégyellné az utcaseprést, nem érezné felnőttesnek. „Valami baj van ezzel a Borival – gondolta apa keserűen –, nagyobb, mint az ember hinné. Stefi könnyen fogja, Stefi retteg attól, hogy akár egy könnyet is ejtsen, Stefi túlontúl emlékszik rá, milyen az örömtelen gyerekkor. Valami hiba van itt, valami alapvető hiba. Hogy szállnak a pelyhek, és mennyi ember jár az utcán! Fagy. Az úttest már síkos. Rettenetes ez a troli, mennyire nem csap zajt.”

Jutka visszaadta a seprűt, köszönt, nem várta meg, mond-e valamit, elsuhant mellőle. Apa felnézett a harmadik emeletre, amelynek minden ablaka világos volt. Aueréknál a rendelő fénylett, az új lakó függönyei mögül kivillan egy nagy erősségű csillár, Tibainénál halvány rózsaszín derengés: ott van most Bori.

Persze, nem Tibainéhoz kellett volna kérezkednie, hanem ki, havat seperni. Szomorú volt apa, csalódott és szomorú. Boriska, a hajdani, az ő kis húga olyan más Boriska volt addig a kurta kilenc esztendeig, amíg élt! Milyen az ő Boriskája? Nem merte megfogalmazni.

Mikor beért, Stefi éppen a kabátját gombolta össze, s visszatolta a sublótfiókot, ahonnan kivette a fejkendőjét. Nem is tudta, hogy vásárolni készül.

– Valami eszembe jutott – mondta anya. – Elmegyek vásárolni. Ma kilencig van nyitva minden bolt.

Menjen. Rosszkedvű volt apa, nem ment ki a fejéből Boriska meg Mikes Jutka.

– Magamnak vennék valamit, Karcsi, aminek én örülnék. Ugye akármit vehetek magamnak? Bármit?

Persze. Eleget dolgozik érte. Micsoda kérdés! Apa elmosolyodott. Stefi néha sokkal gyerekesebb volt, mint Bori. Hanem ez valami új szokás, eddig sohasem ajándékozta meg saját magát.

– Ugye, akármit veszek, nem fogsz érte haragudni?

Jaj, dehogyis! Nyúlt a pénztárcája után, hogy pénzt adjon neki, de anya elhárította a kezet.

– Mondom, hogy ezt én veszem, én is fizetem. Te csak vegyél nekem, amit te akarsz, az a te ajándékod lesz, ez meg az enyém, magamnak.

Anya nevetett. Illés Károly arra gondolt, milyen képet vág majd, ha kibontja a védő hullámpapírból a mosógépet, s megérti, hogy soha többé nem kell odaállnia a teknőhöz s futkosni, nyirkos háttal, a mosókonyhában. Ekkora meglepetésre nyilván nem számít. A gép Godáéknál van a szomszéd lakásban, hogy Stefi meg ne lássa.

– Nagyon sietek – mondta anya. Az ajtóból még egyszer visszanézett, megint csak megkérdezte, nem haragszik-e majd, akármit vásárol magának. Olyat vesz, aminek örülne, ha megvolna. Nagyon örülne. Micsoda kérdés, nevetett apa, hát hiszen ő csak boldog, ha végre magának is vesz valamit, nem csak Borira költi minden pénzét. Egyébként Borinak is elég lett volna két új hálóing, nem kellett volna hármat venni, azzal az indoklással, hogy ne hagyják ott a kéket sem, mert az is jól fog állni ahhoz a rengeteg szőke hajhoz.

Meleg volt, csend és békesség. Apa olvasott is, nem is, cigarettázott, néha-néha csípett egyet a kalácsból. Tulajdonképpen nem érezte jól magát így egyedül. Illés Károly szerette, ha mindenki körötte van, mikor hazaér a munkából. Cila három esztendeje férjnél volt már, de még mindig nem tudta megszokni, hogy nem szalad elé, amikor megjön. Most igazán nehéz szívvel gondolt Borira, de ő is hiányzott neki, még duzzogó arca, szerencsétlen tekintete is. Legfőképpen persze Stefi, aki már akkor is felvidítja, megnyugtatja, ha nem is szól hozzá, csak matat a konyhában. Apa szerette a családját, és akkor volt a legelégedettebb, ha mindenki otthon volt.

Ha Ciláék megjönnek holnap, zengeni fog a ház a veje nevetésétől. Amilyen csöndes Cila, olyan nevetős Misi. Az a fiú annyira beleillik az ő családjukba! Kinn dudált a szél, a konyha ablaka az udvarra nyílott, fekete volt az udvar, átláthatatlan. „Nem bánnám már, ha hazajönne – gondolta apa valami hirtelen támadt rossz érzéssel –, olyan vad idő van, legjobb ilyenkor mindenkinek otthon.”

Stefi minden évben állít karácsonyfát, pedig Bori, mióta nagynak képzeli magát, nem értékeli valami sokra, inkább az ajándékait lesi. Ő bizony szereti, ha meggyújtják a gyertyákat, a felesége is örül: nekik sose volt karácsonyfájuk, úgy lestek be mások ablakán, nézték a mások vígságát. Egy kicsit saját maguknak díszítik, a maguk fekete gyerekkorának. „Volt tavaly valami baj a karácsonyfa lábával” – gondolta. Kinn van a fészerben, megigazítja, mire Stefi hazajön. Ugyan Bori segít-e díszíteni az idén? Tavaly nem segített.

„Nincs ez jól – gondolta apa fanyarul, míg torka köré tekerte a sálját –, egyáltalán nincs ez jól.” Annyira meg akarták kímélni mindentől, s mi lett ebből a kislányból, még egy-két év, s olyanná válik, akár a bálványa, az Auer lány. El fog menni Ibi nénihez, beszél vele Boriról, tanácsot kér. Stefi ugyan már járt fenn, de az lett a vége, hogy neheztelve jött el, mert Stefi tudja Bori hibáit, de nem szereti, ha más is észreveszi. Stefinek aztán nem kell magyarázni, hogy Bori unja az úttörőt, hogy voltaképp se szorgalom benne, sem iparkodás, és minden munkától irtózik, csak hogyha valaki ezt a szemébe mondja az ő feleségének, Stefi olyan lesz, mint az anyaoroszlán, akinek megbolygatják a kölykeit. Stefi majdnem koldus volt gyerekkorában, ő se különb, Cila születésekor alig tudtak valamit ráadni Cilára – Borinak másképp alakult az élete. Bori mindent megkapott, mintha magukat kárpótolták volna mindazért, ami nem jutott. Itt az eredmény, sajnos. Talán majd ő beszél Ibi nénivel.

A fészer eresztékein át befújt a hó. Apa idekinn tartotta a szerszámait, a csepp faépület hozzátartozott a ház szelíd ódonságához, meghitt volt, kedves régi divatú. Dudált a szél, apa rá-ráfújkált a körmére, míg szétszerelte és szemügyre vette a karácsonyfa karmos vaslábát.

 

Anya melegben volt, zaj, illat, fény vette körül. Kipirult, s olyan rózsás és mosolygós volt, mint valamikor fiatal korában. Ott állt mögötte a hajdani kislány Stefi mivolta is az áruházban, ott mutogatott láthatatlanul, s azt mondta ezt szeretné, meg amazt is, s azt pityeregte: hiába. Ám a felnőtt Stefinek volt pénze, az már vásárolt, mosolyogva, derülten, megvette magának azt a valamit, aminek önfeledten tudott örülni. Mindenkinek megvásárolt már, a férjének, a vejének, a lányainak, de az, ami miatt elfutott az áruházba, még hiányzott ahhoz, hogy igazán tudjon ünnepelni. Míg várta a csomagolónál, hogy átkössék a dobozait ezüstzsinórral, boldogabb volt, mint bármikor. „Futok haza – gondolta anya –, futok, ahogy bírok, nemsokára vacsorázunk. Hátha közben megjön a postás. Nyilván vidéken is ömlik a hó, csak nincs valami baj a távírópóznákkal? Nem, Cila nem hagy bennünket hír nélkül.” Fújt-fújt a szél, dudált, bukfencezett a friss havon. Anya nem hallotta.

Bori igen.

Eperjes Benjámin házában csak a kapu feletti három lakásnak volt az utcára erkélye, a többi lakó az udvari közös folyosókon hűsölhetett vagy napozhatott minden emeleten. A lépcsőháznak a lakásokkal szemközti falán minden emeleten volt egy-egy kerek ablak és egy, a fal egész hosszán végigfutó erkélycsík, amely az udvarra nézett, s ahová egy üvegajtón át lehetett kilépni. Ezen a folyosón állt most Bori, elhúzódva az üvegajtó fénytéglalapjától, hogy meg ne lássák se bentről, se lentről, és nézte a kavargó pelyheket. Látta apát kilépni a hóesésbe, megismerte lépteit, torokköszörülését, látta, hogy villanyt gyújt, bemegy a fészerbe, hallotta, kalapál valamit. A falnak vetette hátát, és gondolkozott. Süvített a szél.

Gondolatai lassúak voltak, el-elszakadoztak, mint valami lazán összekapcsolt lánc. Szilvia szavai. Régi mondatok. Becéző suttogás: „Picur! Kis Picur!”

Nem volt értelme semminek. Minden kusza volt, gomolygó, mint a hóesés.

Az udvaron elaludt a villany, apa elvégezhette, amiért ment, megint átgázolt a havon, hallotta, hogy megbotlik valamiben. Távoli volt a kép, inkább tudta, mint látta – mintha álmodná. Most bemegy apa, nem hallik megint semmi zaj, ketten maradnak, ő meg a hó idefenn. Még csak nem is rádiózik senki, csak a szél süvít.

Apa nem ment be a lakásba, hanem jött felfelé. Ismeri a léptét, apa cipel is valamit, meg-megkoccan a lépcsőéleken. Jön apa szemetelni. Szerencse, hogy Pelikánnál kinn a láda, így nem fog becsöngetni, és nem tudja meg, hogy nincs nála. Bár ebben a percben ez is mindegy. Minden mindegy tulajdonképpen.

Apa léptei most már egészen közel kopogtak. „A szemetelést mindig legfelül kezdjük” – tanította anya. Ő nem szokott szemétért járni, sosem engedték. Megemeli magát, kicsi még – ezt mondta anya.

Megfordult, nézte az apját. Most először vette észre, milyen hasonlóak kettőjük vonásai. Ebben a furcsa pillanatban mintha önmagát látta volna ott lépkedni az öblös szemetesedénnyel, csak apa haja deres volt, arcán barázdák. Apa megfogta Pelikán illedelmes kis ládáját, kiürítette. Valami hamu volt Pelikán szemetében, egypár tojáshéj, krumpli. Apa becsöngetett előbb Rudolf, aztán Auerék ajtaján.

Szilvia és a mérnök egyszerre nyitottak ajtót.

– Szemét – mondta apa.

– Azonnal – mosolygott Szilvia; fénylett az arca, csillogott. Bori először látta Rudolfot elérhető távolságban, amióta megjött.

– Egy perc! – mondta Rudolf. – Jó estét kívánok!

Hangja valamennyire felrázta a kislányt merevségéből. A pénz ugyan nincs meg, de Rudolf igen. Rudolf épen maradt ebben az iszonyú hajótörésben.

Az ajtók megint nyíltak, Rudolf kirázta a papírhulladékot a maga műanyag vedréből, aztán kivette Szilvia kezéből is a szemetesedényt, kiürítette. Apa köszönt, Szilvia csengőn jó estét kívánt neki, apa lekopogott a másodikra, húzta maga után a hatalmas bádogtartályt. Szilvia és Rudolf egyedül maradt.

– Hát megjött? – kérdezte Szilvia. – Micsoda meglepetés!

Bori figyelt. „Micsoda meglepetés…” De hiszen Szilvia már délben egykor tudta, hogy Rudolf itt van, ő maga mondta neki.

– Csak pár órára. Még ma utazom is tovább.

– Ó… Ebben a hóban?

„Hová megy?” – kérdezte magában riadtan a kislány. Minden elveszett, a ruha, a cipő, a pénz, apáéknak se vehet ajándékot, Ciláéknak sem, elköltötte a zsebpénzét, nem volt érdemes takarékoskodni, hisz ott volt az a sok száz, amit Szilvia… Most még Rudolf is elmegy? Hová?

– A falumba – felelte Rudolf. – Nekem is van családom. Megyek haza ünnepelni.

– Család? – kérdezte Szilvia. Hangja lágy volt, összeütögette a két tenyerét, mintha még az is beszennyezte volna, hogy hozzáért a szemetesedény fogójához.

– Lenn vár az öcsém meg a menyasszonyom.

A kislány megfogta a folyosórácsot, hideg volt, szinte sütött. Szilvia foga megcsillant. Volt valami az arcán, aminek se Rudolf, se Bori nem tudott volna nevet adni. A kislány nagyot, mélyet lélegzett, mint aki fullad. A mérnök a villanykörtére pillantott, milyen gyenge a világítás, ez a szép, vidám arc is mellette olyan, mint egy nagybetegé.

Jó ünnepeket kívánt Szilviának, s már tért volna vissza a lakásába, mikor meg kellett állnia. Szilvia odalépett mellé, s egy pillanatra vállára tette a kezét. Gyönyörű szeme csak úgy sugárzott.

– De erről ne szóljon ám senkinek!

– Miért?

– Mert egy kis szív beleszakad. Nem tudja, hogy van itt valaki, aki számít magára? Aki már berendezte a jövendőbeli otthonukat is, és elhíresztelte mindenkinek az Eperjes Benjámin utcában, milyen is lesz az, amikor elveszi?

– Én?

– Persze!

Szilvia mindig szép volt, de soha ennyire, mint ebben a percben. Olyan lett, mint egy sápadt, nevető tündér.

– Igen, szegényke. A kis házmesterlány, Bori. Ismeri maga, egy olyan kis szőke csitri. Kedves, jó gyerek. Olyan szerelmes magába, hogy ha megtudja, hogy nem veszi el, a Dunába veti magát. Igazán.

– Ugyan, kérem…

Rudolf arcáról eltűnt a derű. Zavart volt, majdnem kelletlen, hirtelen rosszkedvű lett. Nem felelt semmit, elköszönt, becsukta maga mögött az ajtót. Szilvia még állt egy darabig a küszöbön, hirtelen lefoszlott róla minden vidámság. Szeme riadt volt, sötét. Egy pillanatig nekidőlt a falnak, mint akinek az is nehezére esik, hogy egyenesen álljon, aztán bement a lakásukba.

A kislány nem sírt, nem is mozdult, csak pillantását fordította vissza a folyosóról az udvarra. Most valamiképpen minden gömbölyű lett, mintha valami golyó közepére került volna, amelynek a hó meg a szél a kérge, s ő ott himbálóznék a belsejében a világ felett. A csodacső, jutott eszébe gyerekkorának egyik karácsonyi élménye, a csodacső, amelybe bele kellett nézni, s ha megrázta az ember, újabb-újabb mintába sorakoztak az üvegdarabkák. Mindig más lett, amit mutatott, mindig, mindig más. Látni akarta, mi teszi, szétboncolta a papírhengert, tükrök borultak elébe, tükörszeletkék, pár színes kis üveg. Nem álltak össze képpé soha többé. Bőgött, kaparászott az asztalon a roncsok között, anya azt mondta, hát nem volt kár érte, apa dörmögött, úgy kell neki, most aztán nincs többé csodacső. Ő sírt, hogy zengett a ház.

Lengett a gömb, benne Bori, lengett a gyermekkor felett, emelgette s alá-aláejtegette a szél.

Csengtek-gurultak a tükörszeletkék, az üvegdarabok, Szilvia arca, mosolyai, mondatok, a szemfelszedő, ahová Auerék harisnyáival futott, a cukrászda, ahonnan mignont hozott fel nekik, a sas üres hasa, a levelek, szavak, szavak… „Én ott leszek az esküvődön, kis Picur, sárga ruhám lesz, neked meg hófehér, a házasságkötő terem előtt taxisor, Budapest legszebb taxijai…”

Az üvegajtó megnyekkent mögötte. Hátrafordult.

Pelikán állt mögötte, nem is hallotta a lépését.

– Tudtam, hogy itt vagy – mosolygott Pelikán.

Kilépett elébe, s fagyos ujjaival gombolgatni kezdte a bekecset.

– Nyitva hagytad egy cseppet az ajtót – mondta Pelikán néni. – Már le akartam menni, megnézni, hova lettél, nem fújt-e el a szél. Kész a kakaó. Bejössz?

Ment utána, mint az alvajáró. Auerék ajtaján kémlelőlyuk volt, rajta áttört rézfedél, fény szűrődött ki a rézlyukacskákon át, Rudolf ajtaja mögött lépések – talán csomagol. Mit Rudolf! Rudolf nincsen! Sós Tibor mérnök.

– Messze jártál? – kérdezte Pelikán.

A kislány azt mondta, messze. Nagyon messze. Engedte, hogy Pelikán lefejtse róla a bekecset, s ráleheljen a kezére, mint a kisbabáknak szokták.

– Olyan vagy, mint a jég – mondta Pelikán néni. – Ülj a tűzhöz. Megiszod a kakaót, aztán játszunk. Jó lesz?

– Jó.

Pelikán kályhájában dorombolt a tűz.

– Csillog az arcod – mondta Pelikán. – Befútta a hó? Most olvad?

– Most olvad – mondta Bori. Hátradőlt Pelikán kényelmes székében, és elmázolta arcán a könnyeket.

A hó Eperjes Benjámin emléktábláján kitöltötte a bronz dombormű mélyedéseit. A finom arc, domború homlok eltűnt, de eltűnt maga az utca is. Kelemen János, Bori keresztapja inkább csak érezte, mint látta, merre jár.

Háta mögött elégedetlen utasok panaszkodtak. „De kellemetlen jármű ez! – mondta valaki. – Szűk is, csúszós is.” Hát ha olyan kellemetlen, mennének inkább gyalog, nekik is jobb volna, a vezetőnek is. Azt hiszik, valami csodálatos gyönyörűség szállítani őket. Micsoda idő, gondolta Kelemen János, micsoda átkozott hófúvás, az ember hiába mereszti a szemét, csak sejti, merre jár. Bár a végállomáson telefon várná, hogy a rendkívüli időre való tekintettel megszűnik a közlekedés néhány órára. Megszűnik…

Hogy szűnhetnék meg ebben az óriási városban, főforgalom idején, amikor mindenki tető alá iparkodik? Akár valami hósivatagon át futna az út, az ember azt hinné, nem is él erre senki, csak sejlenek az utca két oldalának ablakai. Máskor, jó időben, ha megállóba ért, mindig be-bepillantott valamelyik lakás ablakán, most nem látott semmit, pedig most is csak otthon voltak az emberek, sőt, most voltak csak igazán otthon, mindenki fedelet keres ebben a vad időben. Még a forgalmi lámpák fényében átsiető alakokat is alig tudta kivenni – ez már nem is hóesés, hanem hózivatar.

Ha átláthatott volna a gomolygáson, azt látta volna, hogy szinte mindenhol tüzet élesztgetnek vagy teáskannákkal csörömpölnek, a család a kályha köré húzódik. Láthatta volna Illés Borit, a keresztlányát az öreg Tibainé lakásában, ahogy valami különös, belső hideg hűtötte, fel nem melegedő ujjakkal egy társasjáték kirakós képecskéit rakosgatja, míg az öregasszony meg a tűz ott duruzsol körötte. Ha beláthatott volna a gondolatai közé is, azt is megtudja, hogy Bori Szilviára gondol játék közben, aki nemcsak most lopta meg, hanem évek óta fosztogatta már, csak nem pénzt vett el tőle, hanem meg nem érdemelt érzelmeket, meg arra, hogy Rudolf meghalt, pedig voltaképpen nem is élt sohasem. Rudolf, ha ezentúl meglátja, nyilván a szemébe nevet.

Láthatta volna Illés Károlyt is, a komáját, ahogy a kukába üríti a kilencvennyolcas számú ház szemetét, és kiáll egy pillanatra a kapuba, hogy kitekintsen, jön-e már a felesége, de helyette csak a postást leli meg, a postás dünnyög, topog, örül, hogy beinvitálják és megkínálják egy pohár borral ebben a bolond időben. No, végre, csakhogy megjött Illés Cila értesítése: másnap délben érkezik a férjével.

A száztizennyolcas számú házban, Varjaséknál nem látott volna semmi olyat, aminek örülne. Varjas bácsi káromkodott, ide-oda gurigázta magát kerekes székében, öklét rázta és fenyegetőzött. Sehogy sem akarta megérteni, miért ne mehetne át az italboltba, mikor minden estefelé odabiciklizik ilyenkor, külön helye van ott már a székének. „Majd én átfutok azért a nyomorult sörért – mondta Varjas Miklós fáradtan –, te nem mehetsz ki. Ha nem érted meg, rád csukom az ajtót. Mit tudod te, mi van odakint, milyen istenátkozta hózivatar! Mikor te délben megjöttél, még csak épp hogy eleredt a hó.” Az öreg Varjas a tűzbe nézett, elégedetlenül motyogott. Fogalma sincs ennek a fiúnak, mekkora különbség van, mikor az ember társaságban issza meg a sörét, jó vastag füstben, amelyben a sok nevetés egybevegyül az italok illatával, meg amikor itthon szopogatja el. Az ember az italboltban a többiek között majdnem elfelejti, amit el szeretne felejteni.

Kelemen János azt se tudta, hogy aki most leszállt az utasai közül, az Csuha bácsi a kertészetből, csak egy bajuszos, kucsmás, komoly arcot látott, nagyon egyenes derekat. Csuha bácsi átlépegetett az úttesten, és összehúzott szemmel próbálta kideríteni, melyik számtábla mutatja a száztizennyolcast. Még meg is dicsérte magában Kelemen János, milyen okosan, elővigyázatosan jár, bár minden utasa ilyen lenne. Ugyan ki lehet ez a férfi, és mit cipelhet olyan gondosan, hetvenhét papírba göngyölve, mintha egy csecsemőt tartana a karján?

Csuha bácsi virágot vitt. Az öreg Varjas csak ránézett, mikor kibontotta az újságpapírból, s a ciklámen pirosa fellobbant az asztalon, mint valami hirtelen gyulladt láng. Az öreg Varjas amúgy is ki nem állhatta Csuha bácsit, aki időnként odament hozzá a piacon, bosszantani, mint egyszer, még nyáron, az az undok, sötét hajú lány, és akivel mégse lehetett olyan goromba, mint általában mindenkivel, mert a főnöke volt a fiának. Ez aztán mindennek a teteje, hogy megjelenik náluk egy cserép ciklámennel, mintha kisasszony laknék itt, akinek udvarolni kell. A fia meg csak áll, bámul, kelletlenkedik, de morcossága mögött van valami lágyság, amit az öreg Varjas egyáltalán nem szeretett, mert mért ragaszkodjék Miklós bárkihez, bármihez. Az öreg Varjas önmagán kívül nem szeretett senkit, s úgy gondolta, éppen elég az üdvösséghez, ha valakinek megvan mind a két lába, minek annak még külön öröm, vagy pláne virág.

– Megyek az öcsémhez a Vásár utcába – mondta Csuha bácsi –, éppen ezen a pokoli napon jutott eszébe vacsorára invitálni. Ha már erre jártam, gondoltam, beadom ezt itt ni. Holnap a Rezedában dolgozol, nem lesz időd kijönni érte. Te is megéred a pénzt, hát mért felejted a telepen a virágodat?

A virág, Varjas életének első saját ciklámene ott tüzelt az asztalon. A kertészetben mindig csak ásott, kapált, virágot szedett, ágyást épített, vagy árut szállított, vetni, dugványozni addig volt módja, amíg még iskolába járt. A ciklámenhagymát még iskolás korában kapta Csuha bácsitól, mikor politechnikán a kertész először figyelt fel Varjas ügyes kezére. Ültesse el, ápolja, figyelje, hogy fejlődik – mondta Csuha bácsi, s a végtelen polcokon, amelyeken az Eperjes Benjámin-iskola növendékeinek tanulóládácskái álltak, ott büszkélkedett, külön monogrammal ellátva, Varjas cserepe. „Télire kinyílik, aztán karácsonyra odaadod valakinek” – mondta Csuha bácsi. Ő ráhagyta, mit vitatkozzék vele, hogy nincs, akinek virágot ajándékozhatna, s az egész kérdés különben sem volt lényeges, annyi örömet szerzett a cserép figyelése, a földön átütköző hajtás, a zöld fülecskék. A virág önmagáért volt fontos, a ráfordított munkáért, kisodródó, ártatlan leveleiért, azért az élményért, hogy naponta figyelhette, hogy lesz abból a barna, száraz semmiből, amelyet a cserépbe tett, valami napról napra színesedő, szelíd illatú gyönyörűség.

– Nem ottfelejtettem, otthagytam – mondta rosszkedvűen. – Nincs nekem kinek virágot ajándékozni.

– Nincsen?

Nincs, mit bámul rá, nincsen.

– Hát én azt hittem, ottfeledted. De ha nem, hát nem. Csak ha tudom, nem mászom el hozzátok ebben a borzasztó időben ezzel a cseréppel itt. Na, most már mindegy, elhoztam. Ha nem kell neked, add el. Valaki majd megveszi, hibátlan virág.

– Add csak el! – mondta Varjas bácsi mohón, felvidámulva. – Vidd körbe a házban.

Csuha bácsi ránézett. Hosszan megnézte.

– Amúgy is akartam már magával beszélni, hátha észre tér. Mondtam ezerszer, hogy a fiúnak jó keze van, kertészkeze, többre vihetné, mint hogy földet ásson. Csináljon valamit, hogy befejezze azt a nyavalyás általánost, aztán írassuk be technikumba. Az üzem azt mondta, vállalja a gyereket, mert jó munkás, és szeretik.

Varjas lesütötte a szemét. Teljesen elképesztő érzés volt, hogy őt valahol szeretik. Az öreg Varjas odább gurigázta a kerekes széket, hogy szabadon maradjon az ajtó.

– Menjen már a fenébe! – mondta az öreg Varjas, és ebben a jókívánságban most benne volt minden, amit hónapok óta Csuha bácsiról gondolt. – Hagyjon minket békén! A gyerek nem szeret tanulni, elege volt az iskolából.

Csuha bácsi a kesztyűjét húzta.

– Énrám káromkodhatik, nem érdekel. Jó szerencse, hogy nincs túlvilág, mert ott külön kemencét terveznének magának amiatt, amit ezzel a fiúval csinál. Mi lesz belőle? Segédmunkás hatvanéves korában is? Amit keres, azt maga elissza? Szép kis apa, mondhatom!

– Hagyja az apámat! – mondta Miklós mogorván. – Nekem így jó.

– Jó a nyavalyát, fiam!

Csuha bácsi után bezörrent az ajtó. Az öreg Varjas az öklét rázta, Miklós meg nézte a virágját. Nem sokat tud a növényekről, az ő munkája jobbára földmunka, szerszámtisztogatás, itt segít, ott segít… Pedig micsoda tündérarca van egy ilyen virágnak! Mintha beszélni tudna, mosolyogni – olyan szelíd…

Milyen szelíd?

Ki az, aki olyan, mint egy ilyen hallgató, mosolygó, szelíd virág?

– Tekerd vissza a papírba, aztán indulj! Előbb hozz sört, azután meg járj lakásról lakásra, add el a cikláment, szerezz pénzt! Olyan szép példány, megadnak érte negyven forintot is, negyven forint tíz kisüveg sör. Na, eredj!

Eladni…

Semmi se volt, mikor elkezdte ápolni, egy marék föld, alatta meg a hagyma. Most itt áll előtte, néz rá…

– Majd!

Volt otthon két üres sörösüveg, felragadta.

 

Kelemen János Sós Tibort se látta a troliról, pedig elsuhant előtte kétszer is. Sós Tibor lakásába még nem volt bevezetve a telefon, a mérnök ott állt a ház előtti telefonfülkében, és azzal szórakozott, hogy hol nem kapott kapcsolást, hol meg nem vette fel a kagylót a taxiközpont. „Jó volna pedig már elengedni magát a vonaton – gondolta a mérnök. Az öccse majd kezet ráz vele, megropogtatják egymás ujjait – régi játékuk! –, Mária elpirul, szemöldöke hirtelen élességgel rajzolódik ki rózsaszín homlokán.

Jaj, de ellenszenves az a szomszéd lány – emlékezett hirtelen Szilviára. Úgy fogta a szemetesvödröt, mintha maga a vödör is szemét volna, undorodva és ellenkezve. Ugyan igaz-e, amit susogott? Szegény bogár, szegény kis copfos, milyen legyen hozzá, ha legközelebb meglátja? Nem ért ő a kislányokhoz, sose volt húga. Mit tegyen ilyenkor az ember, hogy ne sebezze meg a másikat? Mindenki olyan sérülékeny, olyan törékeny. Nagyon jó lesz hozzá, sokkal figyelmesebb, mint amúgy lett volna. De borzasztó ez a taxiközpont, hogy nem veszik fel a kagylót!”

 

Kelemen János elhatározta, sose tesz megjegyzést többé, akármit csomagol is be számára a felesége, mielőtt munkába indul. Déltájt még nem volt ilyen átkozott idő, ő meg csúfolta az asszonyt, hogy hiszen nem a hósivatagba készül; ha hirtelen kedve kerekednék valamire, mindent kaphat a végállomáson, ott egész nap van kávé is, tea is a melegedőben. Ám a termosz, amelyben az asszony vele adta a teát, most olyan volt mellette, mint valami üzenet: „Vigyázz magadra, mert hazavárlak!” „De jó lesz hazamenni! – gondolta Kelemen János. – Ez a Közért lehetett, máskor minden elárusító arcát látom, ha itt megyek el, és oldalra tudok pillantani. Most nem. Csak gomolygás van és sötét.” A Közértből se lehetett kilátni, még hallani sem. Jutka állt türelmesen, meg-megdörzsölte a karját. Megint nem vette fel a furulyakabátot, épp csak átfutott. Sokáig kell várnia, míg megkapja a diót meg a mákot, a mákot még darálni is kell, talán csak nem lesz avas, mint húsvétkor. Nem, ilyenkor még nem avas semmi, majd tavasz felé. Állt a sor legvégén, időnként megnyomogatta a csuklóját, érezte a napi munkát, ma sokat emelt, cipekedett, a fát is neki kellett elrendeznie, szépen sorba rakni, sort sor fölé… Jutka voltaképpen nem szerette az ünnepet, mint az igazi felnőtt háziasszonyok, mert Jutkának mindent egymagának kellett végeznie, nem mintha ezen valaha is csodálkozott volna, hiszen a nagymama nem volt már munkára való.

„Elfogadhatom én, hogy jövőre tovább taníttasson? – töprengett Jutka, míg várta, hogy elfogyjon előle a sor. – Borzasztóan szeretnék tovább tanulni; de hát lehet ez? Ibi néni azt mondta, ő majd segít, de hát hogy lehet megoldani a pénzkérdést, a gimnáziumot, a háztartást?…” Ibi néni szerint neki nem muszáj ingyen tanítania a gyenge tanulókat, ő elfogadhat a korrepetálásért pénzt is; mert nála más a helyzet, mint az őrs többi tagjánál, nincsenek szülei. Lesz tanítvány jövőre – ígérte Ibi néni –, lesz, csak győzze, és most aztán szépen írja alá ezt a beiskolázási lapot…

Talán ha korán felkel, úgy tud majd elmenni a gimnáziumba, hogy mindent rendben hagyott már otthon. A nap hosszú, csak jókor kell kelni. Tanítani meg jó, ő igazán szeret, tanítaná Varjast is, hogy letehesse a vizsgáját, minek egész életében humuszt szitálni, követ kaparni, talicskázni, miért nem akar valami mást, többet? Tőle nem fogadna el pénzt semmiképpen. Ott az az öregember, az a lábatlan…

Persze, annak az életét is meg lehetne oldani, ha hagyná. Csiszár néni el tudná helyezni mindkettőjüket, ha az öreg Varjas nem volna olyan értetlen, olyan önző. Szegény Varjas bácsi, az se örömből lett rokkant, csak hát mért nem engedi, hogy legalább Miklós…

Miklós!

Várt türelmesen. Lassanként előbbre is került a sorban, s gondolatai ide-oda szálltak a nagymamáról Varjasékra, Miklósról saját magára. Ritkán fordult elő, hogy önmagával is foglalkozott, nem mintha Jutka olyan csodálatosan önzetlen lett volna, egyszerűen nem volt ideje rá. Jutkában éppen úgy megvolt az igény, hogy szép ruhái legyenek, hogy fiúk vegyék körül, mint akármelyik barátnőjében, éppen csak tudta, hogy ez még a várakozás időszaka az életében, nem pedig a beteljesülésé.

Egyszer, ha már állása lesz, ha keres annyit, hogy a nagymamát tisztességgel el tudja tartani, mindent pótolhat, ami kislánykorában nem jutott. Jutka tudta, hogy az élet hosszú-hosszú folyamat, minden órája hozhat váratlan fordulatot, valami meglepetést, és hogy egyszerre kell tervezgetni és dolgozni, mert ha valamelyik kimarad a kettő közül, nem teljes az élet. Jutka semmivel se szeretett jobban tanulni, mint őrse jó tanulói, Kucses, Nikolett vagy Falus, csak éppen tisztában volt vele, hogy tanulás nélkül sose viszi semmire, hát akkor is ott ült a könyv mellett, ha a lecke nem érdekelte. Jutka az irodalmat szerette, a történelmet, ennélfogva a kémiát, a számtant meg a fizikát tanulta leginkább, mert ezekhez a nem költői tárgyakhoz volt kevesebb hajlama, és a tények és adatok mögött nem a másnapi iskolát látta, hanem a távoli eseményeket, a készülő jövőt. „Jó volna Varjast tanítani – gondolta Jutka –, de hát nem lehet. Annyi minden volna jó, annyi minden. Egy kabát, egy igazi…

Illés bácsi azt hiszi, én vagyok az a rendkívüli kislány, aki mindig imádok havat seperni, pedig hát nem, ma pláne nem, sok volt a munka, a szaladgálás a tüzelővel. De hát csak nem hagyom, hogy ő seperjen, lehetetlen. Míg helyette dolgoztam, csaltam magam, azt hittem, apám áll az utcán, az én képzeletbeli, rég halott apám, az ő kezéből kapom ki a seprűt, csak nem engedem hajlongani, dolgozni!”

Fénylett, szikrázott a sok cukortartó üveghenger az erős lámpafényben, mint a jövendő.

 

Nagymama otthon, a kályha mellett összeszámolta a pénzt, amelyről minden nyugdíjérkezés után azt mondta Jutkának, ezt elveszi magának cukrászdára. Ott volt mind a tizenkét tízes: ezt kapja Jutka holnap. Nagymama folyton azt érezte, olyan valaki él a házában, aki olyan jó hozzá, mintha nem is az unokája, hanem az anyja volna. Százhúsz forint nem nagy pénz, de azért voltaképpen mégis. El kell vele mennie, hogy lássa: magára költi végre, és legyen már életében először egy igazi nejlonharisnyája, ne járjon mindig abban a rút barna flórban.

 

A taxi nem jött, a tantusz visszahullt. Sós Tibor újra tárcsázott. Mintha a telefondrótok, a központ vagy a taxisok is mind azt üzennék ezzel a némasággal: rendkívüli idő van. Pedig ő mégis hazautazik, fél éve nem látta az övéit. Mária levelei, fényképei mind vele voltak Kínában, jólesett nézegetni írását, különféle arcait, ráérő estéken, de se levél, se kép nem élt, nem volt az igazi Mária, aki ott dolgozik a falusi könyvtárban, két karja mindig tele könyvekkel, ha kilép a polcok közül, és mindenkiről tudja, mit ajánljon neki olvasmányul. Az ünnepen a valóságos Mária mellett akar lenni, akit gyerekkora óta ismer, érezni a közelségét, haja szelíd puhaságát. Pár nap, és a felesége! Jöjjön már az a taxi! Még vár egy kicsit, aztán nekiindul gyalog. Tulajdonképpen már csak a makacssága tartja ebben a fülkében.

 

Most már csúszott az úttest. Kelemen János szinte reszketett a figyelemtől. Csuha bácsi rég eltűnt a Vásár utca irányában, Pelikán néni azt mondta odafenn csendesen: „Valami bajod van, Bori, vagy rosszul világít a lámpa? Mindig hibásan rakod a képeket, a tündérkirálynőnek a derekához tetted a kezét, és sehol sincs a koronája.”

 

„Sehol sincs a koronája… – visszhangzott Pelikán mondata a kislányban. – Sehol, sehol, sehol. Nem is volt neki. Csak én képzeltem, hogy van.”

 

Auer néni az ablakban állt, nézett lefelé. Látta Kelemen János troliját, de nem tudta, hogy azt látja, csak valami lassan ingó árnyékot érzékelt a pelyheken túl. „Minek nekem így élni? – kérdezte magában Auer néni. – Harminckilenc éves vagyok, és minden olyan rossz. Bár inkább a húgom volna ez a lány, nem a gyerekem! Mit kezdjek vele? Azt se tudom, szeret-e engem igazán. Mért volt háború? A fiatalságomba belebombáztak. Én nem voltam soha önfeledt ifjú lány. Bár férjhez menne már, hogy a férje vigyázzon rá, ne nekem kelljen vele is foglalkoznom. Élni szeretnék még én is egy kicsit, hiszen még nem vagyok öreg, még mindig történhetik valami. Most táviratot ad fel telefonon, akkor hát döntött, és mégis hozzámegy a Galambos fiúhoz. Nekem mindegy, legalább nem kell az ő sorsán is törnöm a fejemet. De hogy mért habozott az utolsó percig az eljegyzéssel, hogy mire várt, mit remélt?…”

 

„Férjhez menni” – gondolta Szilvia, mikor letette a kagylót, és elment a távirata Zegercsre, hogy várja Galambost. Cigarettázott, nézte a füstöt. Férjhez menni, abbahagyni az iskolát, nincs értelme várnia. A mérnök-ügy, sajnos, nem sikerült, ki a csuda sejtette, hogy vőlegény, hogy Sós Tiborral nem érdemes próbálkoznia? Mégis rá kell fanyalodnia Galambosra. Volt benne valami bizonytalan rossz érzés, mikor nyáron a mérnök egy fiókjában se lelt semmi olyat, ami valami nőre utalt volna. Túlságosan üresnek látszott ennek a Rudolfnak az élete, gyanúsan üresnek! Az ilyesmi csak Picurnak jó jel. Szegény kis Picur. Sajnálja, de minek legyen Borinak jobb ünnepe, mint neki, egyszer Picur is ébredjen fel az álmaiból, őt is elég hamar felverte az anyja a maga ábrándjai közül. Ébredjen fel Bori is, legalább máskor nem ad kölcsön senkinek. Ez jó ötlet volt a borítékkal, Picur törheti a fejét, hova tűnt a pénz, amely sose volt benne. No, majd éppen még a Bori pénze miatt problémázik! Ugyan hogy szerzett volna hétszázat, miből?

Zegercsen kórház van. Kórházi orvosok, autóval. Nem muszáj arra gondolni, hogy az ember örökké a Galambos felesége.

 

Anya most ért a házuk elé.

Jött anya súlyos, álmatag léptekkel, anya volt az egyetlen, aki nem vette észre, micsoda idő van, mert belül akkora fényesség tündöklött anyában, amely túlvilágított minden gomolygáson. Szorította két dobozát, és el-elmosolyodott, míg elképzelte a másnapi fagyújtást. „Micsoda óriási könnyek gurultak azon a kis arcon” – gondolta anya. – Ez az egyetlen, amit Karcsi nem tud felfogni, hogy nem bírja sírni látni a lányát. Ő annyit sírt valaha gyerekkorában, hogy azt akarja: Bori sohase búsuljon. Ma este még nem árulhat el neki semmit a holnapi meglepetésből, de valami vigasz azért csak kellene mára is, hát hiszen olyan gyerek még. Az ember ad neki egy kis édességet, megbékél…

Mintha reggel mondta volna a közértes, hogy estére megjön a desszert szaloncukor. Vegyen neki? Vesz. Igazán csak egy pillanat, átfut, megveszi. Átszaladt az úttesten.

„Minden szürke” – gondolta Kelemen János. Anya azt gondolta: „Minden arany meg ezüst.” Nem nézett se jobbra, se balra, nem is látta sem a trolit, sem Sós Tibort a telefonfülkében, aki végre megélte, hogy a taxiközpont felvette a kagylót. Varjas most ért két sörösüvegével a közért elé. „Ciklámen – tűnődött Varjas. – Nincs kinek vinnem, nincs, nincs. De eladni? Eladni az ember első cserép virágját, amely szinte mosolyog, mint egy lány?”

A taxiközpontban a kezelő fejcsóválva nézett a kagylóra. Jó kis időben csinálnak buta vicceket, ő kétszer is belehallózik, a túloldalon meg lecsapják. Persze nem látta, hogy Sós Tibor már más számot tárcsázik, hívja a mentőket. Valaki aláfutott a trolinak, jöjjenek azonnal. Eperjes Benjámin utcai közért, a százas számmal szemben.

Kelemen János kiszállt. Mintha hirtelen aggastyánná öregedett volna, meggörnyedt a háta. Az utasok kiabáltak, a bolt ajtaja kinyílt, kitódultak a vásárlók. Fújt a hó.

A troli orránál ketten térdeltek, egy lány meg egy fiú. A fiú mellett a hóban, érthetetlen módon, két sörösüveg; a leánynak fekete haja volt, s mögötte a járdán, mint valami sötét kis patak, mák.

– Él – mondta Varjas, és felnézett. – Én azt gondolom, él.

Ahogy feltekintett, szemben találta magát Mikes Jutkával. Az asszony, aki a kerekek előtt feküdt, nem mozdult. Varjas nézte a lányt, akit gyűlölt. Csupa szánalom volt az arca és csupa szelídség. Összeért a kezük az asszony kabátja felett, ahogy mind a ketten segíteni próbáltak.

Úgy hajnal felé összeállt a kép.

Pelikán néni társasjátéka, amelyet Bori annyira unt, körömnyi darabkákra vágott, keménypapírra ragasztott képekből állt. A részecskéket jól összekavarták, aztán addig-addig rakosgatták, míg a bonyolult történetet ábrázoló tarka jelenet – egy várostrom, éjszaka a dzsungelben, a Szuezi-csatorna építése, a tündérkirálynő esküvője – ki nem alakult. Az ember eleinte csak nézegette, illesztgette a képdarabkákat; nem mutattak értelmes ábrát. Sok munkába, időbe telt, míg a végén aztán minden a helyére került, s a sok parányi részletből kialakult az egész.

Bori hajnali képe nem csak ábrát mutatott, mint Pelikán képe. Hangot, érintést, olykor még szagot is.

Anya eszméletlen arca, mellette apa, aki a hóban térdel, egy szót sem szól, csak nézi. A közértesek, a rendőr. A lakók, akik hirtelen csaknem valamennyien ott termettek, Godáék a földszintről, Csákék, Balogh néni, Dillék az elsőről, Csiszár néni, Tóthék, Gábrikék a másodikról, és a harmadikról Pelikán. Pelikán nem vett magára semmit, az emlék világosan mutatta a szürke gyapjúszvetterére hulló pelyheket.

Rudolf.

Hogy került oda Rudolf? Rudolf segített a rendőrnek, hogy tágítsa a gyűrűt anya körül. Ahogy Bori is letérdelt anya mellé, éppen szembe került a házzal, s valami titokzatos módon, akaratán kívül megjegyezhette magának az épület frontját is. Sötét volt mindenütt, ahogy a lakók kirohantak, csak Auerék ablakában égett a villany. Aueréktól nem jött le senki.

Keresztapa.

Keresztapa a trolinál. Az arca nem is emberi arc, mintha hirtelen eltűnt volna a szeme, mintha csak két üreg volna a helyén. A rendőrök méricskélnek, erős fényű lámpákat hoznak az őrsről, mintha filmfelvétel volna.

A mentők Valaki hangja: „Ne bolygassák!”

Simogatás. Őt simogatta valaki, megpróbálta magához ölelni. Ellökte azt a valakit, csak mozdulatára emlékszik s arra, birsalmasajt- és kakaószaga volt. Nyilván Pelikán.

A mentőorvos. Csak keret nélküli szemüvege maradt a képben meg egy mondat: „Él, de nem tudok mondani semmit röntgen nélkül.” Valaki megitatta őt, úgy vacogott a foga, hogy alig tudott nyelni, folyton hozzákoccant a pohár pereméhez. Narancsos ízű sárga folyadék. Bambit itattak vele, akkor nyilván valamelyik közértes itathatta.

Jutka és Varjas egymás mellett, mindkettő dobozt tart, Varjas egy nagyobb, Jutka valami kisebb csomagot. Jutka fogja anya retiküljét is. Állnak egymás mellett, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy együtt vannak. A hóban sörösüvegek és mák.

A mentőautó. Szűk és ráz. Ez már új kép, a második, ezen kevesebb a szereplő. Anya szeme csukott, homlokáról már letörölték a vért. Ő sír. Vitatkozás. A mentők csak egy családtagot akarnak elvinni, de Rudolf azt mondja, ne hagyják itt a kislányt, lehetetlen, a végén apa is bent ül, ő is és Rudolf is. Rudolf fogja a kezét, meg-megdörzsöli, mert mintha jégből volnának az ujjai. Apa nem néz rá, anyát figyeli.

Hosszú-hosszú út, és keze a Rudolf kezében, amely csak egy kéz most, egy tenyér, nem egy férfi keze. Hónapokon át törte a fejét, milyen is lesz majd, ha Rudolf tenyerében megbújnak az ujjai. Milyen Rudolf szorítása? Semmilyen. Mint akárkié, aki jó hozzá, aki vigasztalja. Már nem szerelmes Rudolfba. Milyen különös!

„Otthagytam a bőröndömet…”

Ezt Rudolf mondta apának, mert senki másnak nem volt bőröndje a körben állók között. „Majd beadja valaki, ilyenkor sose lopnak. Rengeteg jóindulat van az emberekben, segíteni vágyás, s ha valami rendkívüli esemény történik, rögtön felszínre tör. Az emberek jók.”

A baleseti kórház. Valami pirula, amit le kell nyelnie, egy ápolónő adja be neki. Apának is kínálja, de apa megrázza a fejét. Az ajtó, ami mögött anyát vizsgálják, vastag, tejüveges. Néha átsejlik mögötte egy árnyék, az orvosé. Ez már a kórház orvosa, nem a mentőautóé. Ennek sem arca, sem alakja, csak árnyéka.

Rudolf hangja: „Ne féljen, kérem, nem lesz semmi baj. Olyan kiváló a sebészetünk, rendbe hozzák!” Apa szeme csupa rémület. Hozzá szólt vajon vagy apához?

Hozzá.

Most megtalálta ezt a képrészecskét is, Rudolf felé forduló arcát. Eddig mindig tegezte, most magázta már, mint egy felnőttet, ahogy mindig szerette volna. Mindegy volt, tökéletesen mindegy. Még délután micsoda gyönyörűség lett volna, micsoda álom!

Az árnyék.

Az árnyék magas, az ő rémült könnyei még külön elkuszálják körvonalait. Az árnyék jódszagú, éterszagú. „Ritka szerencsés baleset, kérem. Megússzuk szépen, csak várni kell türelemmel. Hagyják itt nyugodtan, nem lesz semmi baj. Egy-két zúzódás, horzsolás, nincs belső sérülés, semmi komoly, csak ez a csúnya lábtörés. Feküdjenek le, pihenjék ki a nagy izgalmat.” Apa különös hangja félig sóhaj, félig nevetés.

Vajon hogy lehetne Pelikán néni képén ábrázolni azt a gomolygást, ami a kórházból kilépve fogadta őket? Sehogy. Apa most először néz rá, s megcsóválja a fejét, hát persze, egyikükön sincs kabát, ő úgy van, ahogy Pelikánnál ült, tréningruhában, kötényben, apán is csak a zakó. A mérnök kigombolja prémes kabátját, ráteszi a vállára. Földig ér neki, mert Rudolf magas. Áll a kabátban, már nem vacog, behúzza a nyakát a gallér prémjébe. Apa kiegyenesedik, tekintete, amellyel a mérnökre pillant, ugyanolyan felmérő, mint amikor Misit nézte meg az első találkozásukon: „Milyen ember vagy?” Nem nyújt kezet, csak rátámaszkodik Rudolf vállára – ezt csak családtagokkal teszi, legfeljebb barátokkal, Peti bácsival, keresztapával. Mintha Rudolfot be akarná fogadni a családjába. Csakhogy most már ez is mindegy. Rudolf nincs.

Az autó.

A mérnök keríti, kiáll az út közepére, időnként topog, karját dörzsöli, fázik a mérnök kabát nélkül. A személygépkocsi megáll a mérnök jelzésére. Rudolf behajol a vezetőülésre. Egy férfihang: „De hát csak természetes!” Szilvia szokott így autózni, autóstoppal.

Szilvia.

Nem akar együtt lenni vele többé soha, de ha eszébe jut, már nem fáj annyira rágondolnia, mint délután. Oly jelentéktelen a tolvaj, hazug, álnok Szilvia anya mellett.

Ritkán ül autóban, pedig mennyire szeret! Az ablakon nem lehet kilátni, kavarog a hó.

A konyhaajtó. Senki se zárta be, hogy apa kirohant, de az emberek ilyenkor nem lopnak. A tűzhelynél Pelikán áll, hátranéz, hogy az ajtó nyílik, leforrázza a teát. Rudolf előhúzza a sámlit, amelyen Cila annyit ült, s melegíti ujjait az árvácskamintás bögrén. Pelikán rumot önt mindenki teájába, az ő csészéjébe is.

Arcok.

Godáék. Csákék. Balogh néni. Dill. Csiszár néni. Tóth. Gábrik.

Aueréktól nem jön senki érdeklődni. Üres folt van az Auerék helyén a képen. Rudolf teázik, apa éppen úgy beszél vele, mint Misivel. „Majd a holnapi vonattal – mondja Rudolf. – Holnap is megy vonat, így is hazaérek az ünnepre.”

Az új kép olyan különös, hogy kicsit csitul szívében a fájás. Varjas a nagy dobozzal, Jutka egy kicsivel és a retiküllel, Varjas bőröndöt is hoz, Jutka nyitja neki az ajtót. „A bőröndöm – mondja Rudolf –, ugye, tudtam, hogy megkerül.” „Csókolom!” – köszön Jutka, Varjas azt mondja: „Jó estét!” Varjas, mióta dolgozni jár, és nem iskolás, sose mondja senkinek azt, hogy „csókolom”. Állnak egymás mellett, mintha egész életükben együtt jártak volna. Varjas szemében nincs vád, hogy rápillant, inkább valami riadalom, de ez a riadalom nem Borinak szól, talán még nem is anyának; mintha Varjas önmagán csodálkoznék, önmagán tapasztalna valami furcsát, szokatlant. Azt hitte, Varjas sose jön el hozzájuk azok után, s lám, itt ül Rudolf mellett, a sámlihoz húzza a szemetesládájukat, azon ül, issza a teát ő is. Most hallhatja, hogy Rudolf magázza őt, mint egy felnőttet. Szilvia úgy fogalmazná ezt a képet, ha látná őt, amint ott ül Rudolf és Varjas között, hogy a múlt és a jelen, vagy a múlt és a jövendő. Csakhogy Varjas nem múlt, és Rudolf nem jelen, de nem is jövendő. Varjas nem tartozott hozzá igazán, mint ahogy Rudolf sem. Jutka arca csupa fény. Együtt megy el Miklóssal, aztán elmegy mindenki. Üres a kép.

A szobában jó meleg, valaki felélesztette a tüzet, nyilván Pelikán. Apa viszi a kapukulcsot, tizenegy óra van, kapuzárás. Talán csak nem mennek el a lakók ma éjjel. Rettenetes volna felkelni kapuzni…

Motozás. Apa visszatér, beteszi anya retiküljét a szekrénybe. A nagyobbik papírdoboz nem fér be sehová, legfeljebb a szekrény tetejére lehetne tenni. Apa forgatja, nézi. Ezüstzsinór van rajta, könnyen kioldható. Apa most szól először hozzá, amióta a baleset történt, s amit mond, az sem teljesen érthető, homályosak a mondatok.

– Valami, aminek örülne. Ajándék saját magának. Amiért elment.

Bomlik az ezüstzsinór, lekígyózik mindkét dobozról. Apa a fényben magasra emeli a kirakatbeli kék ruhát s a parányi tűsarkú cipőket, aztán Borira néz.

A szívverést nem mutatná Pelikán néni képe. Kop-kop-kop – így ver a szív, s az az iszonyú valami, amit érez, erősebb, mint a pirula, amelyet a kórházban kapott.

Apa nem szól többé, sem segít. Ő is hallgat, arcára húzza a paplant.

Új zaj, apa felhúzza a vekkert, ez is milyen szokatlan, anya óra nélkül is mindig felébredt, ő költötte fel kettőjüket. Apa vetkőződik. Cipőkoppanás. Csend. Apa áll az ágyelő szőnyegen, az ő teste szinte megfeszül figyelmében. Ez a leghosszabb pillanat életében, még annál is hosszabb, mint amikor az orvos kilépett a tejüveges ajtó mögül, és megmondta, hogy anya meggyógyul. „Le fog feküdni – mondja a sok kop-kop. – Hozzám nincs mit beszélni. Mit mondjon? Anya miattam ment el, a kék ruha miatt. Ha meghal, ha mégis meghal, mi öltük meg, a ruha meg a hó meg én.”

Reccsen a dívány, apa leereszkedik mellé. Apa nem csókos, nem is becézős, de most magához húzza, ráhajtja állát a középen kettéválasztott Boriska-hajra. Csak lélegzenek ketten csöndesen a sötét szobában. Most hiányzik a harmadik lélegzése, de belül azért hallják azt is, ha messze van is, rettentő messze, a kórházban. „Apám van – mondja a kop-kop. – Délután azt gondoltam, nem szeret. Be messze a délután!”

Apa forgolódik, sóhajt is néha. Nem szól, Bori se szól, pedig tudják egymásról, hogy ébren vannak mindketten, aztán apa egyszer csak nem sóhajt már, és Bori arra gondol, milyen fáradt lehet: a troli meg a hóesés meg itthon a fészer, a szemét és ami utána következett. Apa olyan kimerült, hogy elszenderül.

Ő nem tud aludni.

A dívány melletti asztalkán neki is van lámpája, kis gombalámpa, felgyújtja. A ruha ott a szék karján, ahová apa dobta. Bori megnézi mérhetetlen csodálkozással, meg is tapogatja. A tűsarkú cipő éppolyan színű, mint a ruha, bele is dugja a lábát, elsüllyeszt mindent a sublótfiókban. Utána valamivel könnyebb a szíve, pedig így is nehéz. Visszabújik az ágyba, néz nyitott szemmel a sötétbe, hallgatja apa lélegzését, s összerakja az utolsó órák eseményeit, mint Pelikán játékát, hajnalig.

Apa egyszer felnyög, mintha rosszat álmodnék, aztán megnyugszik, tovább alszik. Már közel a reggel, milyen fáradtan fog dolgozni szegény, ha megint munkába megy. Holnap – vagy ma? Ma, persze, régen elmúlt éjfél, megjön Cila. Cila majd tudja, mit tegyenek. Cila felnőtt.

„Gyerek vagyok én – mondja a kop-kop. – Bizony gyerek vagyok én még.” Megborzad saját tegnapjától, a felhőkarcolótól, a tervektől, hogy rendezi be a lakását. Ha nem volna olyan szomorú, nevetni tudna magán, Rudolfon, a tűsarkú cipőn, meggyőződésén, hogy felnőttnek számít már, s pár órával ezelőtt éveket odaadott volna az életéből, ha elismerik otthon: ő már nagylány. „Nem vagyok az – mondja Bori a sötétnek és önmagának –, kunyerálok, sírok és követelőzöm. Miben különbözöm Detre Évikétől a Jutkáék házában, aki még bölcsődés, s aki, ha meglát egy golyót, bömböl és nyújtogatja a karját. Detre Évike golyót akar, perecet, én meg kék ruhát…”

Fáj a felismerés, de korántsem annyira, mint képzelte. Anya sokkal jobban fáj és apa is, az elmaradt ünnep. A karácsony máskor csupa villogás, csupa boldogság. Hogy lesz most ez a karácsony? Nyilván sehogy. Nincs egyetlen forintja sem, miből vegyen ajándékot?

A legjobban azért az fáj, hogy nem csókolta meg anyát, amikor kérte, és hogy azt gondolta róla, „nem szánja az ő nehéz gyerekkorát”. Az idő lassan telt, s mikor végre elaludt, nem lassan szenderedett el, ahogy szokott, egyre jobban elálmosodva, hanem minden átmenet nélkül, mint aki fejjel zuhan egy kútba.

A vekker ébresztette.

A berregés éles volt, rosszindulatú, riadtan meggyújtotta a gombalámpát. Apa meg se mozdult. Öt óra! Alig aludt az éjjel. Télidőn még sose kelt hajnalban, csak nyáron, ha véletlenül ilyentájt indult a vonat, amellyel utazni akartak. Ült a dívány szélén, tapogatta homlokát, dagadt szemhéját. Bori nemigen ismerte a hajnalokat, náluk a reggeli készülődés lábujjhegyen folyt, apa, anya nesztelenül motozott körötte, hadd aludjék hétig, míg neki is fel nem kell kelnie, mosakodnia, odaülnie a kész reggelihez. Mióta él, mindig odatették elébe a kávét, anya azt mondta, így gyorsabb, kényelmesebb, mint ha a kislány maga ügyetlenkedik. „Nem vettem észre, hogy kiszolgál – gondolta Bori. – Pedig kiszolgált, ahogy az egész kis gyerekeket szokás.”

Apa el fog késni.

Mellé állt, nézte. Még álmában is fáradt volt az arca, elnyűtt, nem volt szíve megérinteni. Vajon nem lehetne betelefonálni a trolihoz, elmondani, mi történt? Kivehetne talán egy szabadnapot.

Mintha megrázta volna, apa felneszelt, megérezte, hogy mellette áll, nézi. Kiugrott az ágyból, s mikor a kislány előállt a tervével, telefonáljanak be a trolihoz, csak legyintett. Anya, ha meggyógyul, még hónapokig betegállományban lesz, kell a pénz.

Bement a fürdőszobába. Bori magára húzta a köntösét, kilépett a konyhába. Apa is kávét szokott reggelizni, nem találta a kávét a kamrában. Apa utána jött, felnyúlt a polcra, leemelte a kannát, amelyet Bori nem vett észre. „Nem tudom, mi hol áll nálunk a kamrában – gondolta a kislány. – Nem figyeltem meg, mit eszünk. Azt se tudom, hogy élünk.”

Apa feltette a tejet, s míg melegedett, megmosdott, megborotválkozott. Bori csak állt, nézte, mint egy béna. Apa megterített két személyre, Bori törpemintás csészéjét odatette a magáéval szemben, töltött a tejből, a kávéból is, szelt kalácsot. Oldalra pillantott, amikor asztalhoz ültek, elcsukta-e a gázt, de elcsukta. A gázt csak Bori szokta égve felejteni, ha manikűrvizet melegít.

– Ciláék délben érkeznek – mondta apa, és vette a kabátját. – Délelőtt menj el a Házkezelőségre, jelentsd be, mi történt. Meg tudod csinálni, vagy telefonáljak én? Meg? Mondd meg azt is, hogy munka végeztével bemegyek hozzájuk, akkor megbeszélünk mindent. Nem felejted el?

Nem felejti.

– Később majd menj át Jutkához. Kérdezd meg tőle, elvállalja-e, hogy míg én munkában vagyok, helyettesítse anyádat. Mondd meg neki, majd elszámolunk. Seperjen gyakran az utcán, magas a hó.

A kislány a padlót nézte. Apa nem szokta megverni, de ez a néhány mondat most olyan volt, mint az ütés.

– Ha Cila megjön, azt üzenem, hogy nincsen ebéd, se vacsora. A pénz a tigrises dobozban van, vásároljatok meg, Cila főzzön; szedje rendbe a lakást. Ha a vonat késnék, és Misiék nem jönnének délig, mondd meg Jutkának, vásároljon is. Két napra, mert kétnapos az ünnep.

Apa nem haragosan beszélt, tárgyilagosan. Mint aki felmér valakit, s tudja, mit bízhat rá.

– A mérnököt is említsd meg Jutkának. Hogy ott is takarítani kell. Még kimegyek az utcára, kaput nyitok, felseprek, aztán futok.

Feltűrte kabátgallérját, indult kifelé. A kislány utána lépett, rátette kezét a karjára. Ebben a pillanatban annyira hasonlított a hajdani Boriskára, hogy Illés Károly elkapta róla a tekintetét.

– És én mit csináljak egész nap? – kérdezte Bori. Olyan volt a hangja, mint akinek a torka fáj. Apa nem haragosan nézett rá, csak valami iszonyú tárgyilagossággal.

– Manikűrözz! Vagy tervezz ruhát! Eredj sétálni! Amit szoktál.

Kiment, felsepert. Még egy pillanatra visszajött, visszaakasztotta a kapukulcsot a kampóra, aztán elköszönt. A kislány utána nézett az ablakból. Ment apa emelt fővel a frissen sepert járdán, felszállt egy szolgálati trolira, tovatűnt. Kinn még sötét volt, éjszakai sötét, égtek a lámpák. A kislány összefonta az ujjait, leereszkedett egy székre. A felismerés, hogy ő nem számít, hogy ha van, ha nincs, mindegy, mert se haszna, se jelentősége, mély volt és örvényes, mint a folyó.

Fázott.

Most, először életében, kétféleképpen fázott, belül is meg kívül is. A konyha hideg volt, a szoba is az, s mintha valami meghidegült volna őbenne is, reményei és indulatai kihűltek.

Máskor is voltak riadt órái, de sosem maradt egyedül a problémáival. Anya mindig megpróbált segíteni, Jutka is, ha ő úgy is tett, mintha oda se figyelne vigasztaló vagy magyarázó szavaikra. És persze Szilvia. Szilvia mindig neki adott igazat. (Ó, Szilvia!)

Most ketten voltak, ő meg a csend.

Üldögélt egy darabig, aztán, mint valami nagyon öreg ember, akinek nehezére esik a járás, felemelkedett, majdnem olyan tempósan és szomorúan, mint Pelikán.

Apa rábízta a Házkezelőséget és Jutkát és a Ciláékkal való tárgyalást is, lett volna mit tennie, csak éppen mindenhez korán volt még, legfeljebb a takarításhoz nem. Apa hiába akarja anya helyettesének Jutkát, takarítatlan szobába mégsem engedheti be, kisül a szeme. Először is kitakarít – azazhogy most még nem.

Van valami, amit apa ugyan nem bízott rá, de amitől minden további függ. Ezzel kezdi a napot. Felvette a kabátját.

Máskor ilyenkor még csak ébredezni szokott, most belevetette magát a munkába sietők folyójába. Nem mert trolira szállni apa miatt, nem is az Eperjes Benjámin utcán, hanem az azzal párhuzamos Gombkötő közön ment ki a Kiskörútra. A villamos zsúfolt volt, alig tudta bepréselni magát a peronra, kétszer is át kellett szállnia. Gyönyörű hideg reggel fogadta az utcára lépőket, a nap akkor ígérkezett, megvillant rózsaszínje a sárga havon, s az emberek lehelete úgy lengett az arcokon körül, mint a füst. Karácsony reggele volt, amikor olyan utcákon is kalács- meg fenyőillatot érez az ember, ahol nem is sütnek és nem is árulnak karácsonyfát.

Bori nem érezte.

A kórházban nem akarták felengedni. Természetesnek találta, nem is haragudott a portásra, aki egyébként kedves és udvarias volt hozzá, és azt ajánlotta, felhívja anya emeletének ügyeletesét, és akkor mindent megtudhat a betegéről. Bori csak nézte a házi központ kapcsolótábláját, és állt.

Tudta, hogy nem lesz könnyű, de nem képzelte ilyen nehéznek. Tavalyelőtt a pereces standnál megszólította őt egy fiú az utcán – csak úgy. „Nem unod ezt a copfot?” – kérdezte a fiú, s ő azt mondta, a copfja műhajfonat, időnként heccből felteszi, de csak, ha iskolába megy; nem merte megmondani, hogy muszáj az undok hosszú copfokat viselnie. Azt is mondta akkor, bemutatkozáskor, hogy őt Illés Szilviának hívják, mert nem érezte elég szépnek azt a nevet, hogy Borbála. Bori sose mondott olyat magáról idegennek, amiből ne valami szép tulajdonsága derült volna ki, vagy az, hogy amire kényszerül, voltaképpen nem is kényszer, ő maga vállalja, mert neki is így tetszik – mókából. Mióta élt, sosem érezte magát hibásnak, mindig csak áldozatnak, és ha valaki az őrsből vagy a tanárok közül tett rá valami kedvezőtlen megjegyzést, vállát vonogatta, s elpanaszolta anyának. Bori csak a sikert szerette.

Most felnézett a portásra, s a férfi meghökkent a tekintetétől. Ritkán látott ilyen tárgyilagos és szomorú szempárt.

– Énmiattam érte a baleset, nagyon fontos volna, hogy láthassam.

Nézték egymást, Bori nem sütötte le a szemét, a portás kapta le róla a pillantását. „Hinnye – gondolta a portás –, de bátor ez a lány!”

Egy nővér haladt el előttük, iratokat vitt. Odaszólt neki:

– Nővérke, vigye fel a kislányt a harmadikra, a nőbetegekhez. Hetvenhatos szoba, Illés Károlyné.

– Most? – bámult el a nővér.

– Most.

A lift csak szállt, s ahogy egyre közeledett a harmadikhoz, Bori úgy érezte, mindinkább megritkul a levegő, az ember alig tud lélegzeni. Azt hitte, a nővér, aki annyi beteget látott már, meghallja, hogy ver a szíve.

– Szállj ki!

Itt még nem járt, csak a földszinten, ez már szabályos folyosó volt, kórterem kórterem mellett. Érezte a sebészet súlyos, gyógyszerszagú levegőjét, nagy volt a mozgolódás, nővérek osontak ide-oda. Mindenki megnézte, de senki se szólt hozzá, míg végiglépegetett a folyosón, ahol ötventől kezdve nőttek a számok. Hetvenhatos…

Kis kézikocsin húzták a betegek reggelijét, s a diétás nővéreknek nem fehér volt az egyenruhájuk, hanem kék. Még nem tartottak anya szobájánál, csak a hatvanas ajtó előtt.

Egyszer már ugrott a nagy trambulinról, hogy – Varjas megcsodálja. Akkor is félt, de azt akarta, hogy Miklós el legyen ragadtatva, milyen nagyszerű úszó is ő. Ez most mélyebb víz volt, veszedelmesebb.

Benyitott. Négyen voltak a szobában, három arc fordult felé, a negyedik ágyban nem mozdultak. Anya nem nézett az ajtóra, de élt, lélegzete ejtette-emelte a könnyű takarót. A homlokán tapasz fehérlett, arcán is, bal lába, egészen csípőig, gipszkötésben. Senki se szólt, a betegek csak nézték a kislányt. Aztán anya feltekintett, mint akit hirtelen nevén szólítottak, oldalra fordította a fejét, és rámosolygott Borira. Anyának zöld szeme volt, gyerekes, kerek. Sose figyelte meg, milyen ártatlan szeme van anyának.

– Gyere!

Megállt az ágynál, az ép lába felől. Anya kinyújtotta a karját, megfogta Bori kezét. Gyönge volt az érintése, mintha valami csecsemő csepp ujjai babrálnák.

– A magáé, Illésné?

A betegek most már beszéltek, de a mondatok távolról hangzottak, egyikük se figyelt rájuk. Bori lehajolt, megcsókolta anyát. Először gyöngéden, kicsit félve – „Most köszön!” – gondolta anya –, másodszor vadul, kétségbeesetten, úgy, hogy szinte fájt. „Ez az elmaradt, a tegnapi csók. Szegény kis bogaram!”

– Nem lesz semmi baj – hallotta Bori. Anya hangja olyan volt, mint bármikor, csak halkabb. – Nem halok meg, Bori, hát nem mondták?

– Egypár hét – mondta anya szomszédja, s erre már felfigyelt a kislány, erre a magas, éles, idegen hangra –, és táncolni fog anyuka. Csak hát a combtörés csúnya dolog. Néma kislány vagy? Nem köszönsz? Be se mutatkozol?

Cila volt a hallgatag gyereke, Bori folyton beszélt, örömében is, bánatában is. Mikor picike volt, s ott játszott és csacsogott mellette, mindig a patak jutott eszébe róla; anya hegyvidéken született, szerette a forrásokat. Most csak állt mellette, nézte némán, komoly, titokzatos tekintettel. „Egyetlenegyszer volt ilyen a szeme – gondolta anya –, mikor először megláttam, amikor született. Akkor volt ilyen megfejthetetlen pillantása, hogy a világba lépett. Vajon most is születik?”

– Apád jól van? Nyugtasd meg Ciláékat!

– Szeretsz még? – kérdezte Bori.

A szomszéd beteg elfordította a fejét. Micsoda nemzedék! Ahelyett, hogy megkérdezné, fáj-e a gipszbetétel, vagy mit ígér az orvos, akármit, nem a szerencsétlen anyjáról faggatózik, hanem még most is önmagának igényli a közfigyelmet. Milyen önző a mai fiatalság, undorító! „Szeretsz még?” Ez a fontos neki, az anyja nem.

Anya nézte a makulátlan lepedőt. Kisbaba erősségű ujjai megint megérintették kisebbik lánya kezét. Anyának kislánykorában néha gallyat kellett hazavinnie az erdőből, s ha nem akart többször fordulni, mélyen bement a fák közé, sok ágat hozott. Ha eltévedt, mindig azt nézte, merre világosabb, ment, amerre a fény vezette, a tisztásról már hazatalált. Most úgy érezte, hogy a hajdani gallynál súlyosabb Bori terhe húzza le, míg meggörnyedten keresi az utat a suttogó, rejtelmes fák között, amerről a fény világít. Anya csak néhány osztályt végzett, kevesebbet tudott tájakról, tényekről, mint Bori, ha tisztességesen megtanulta volna a leckéit, rendszertelenebbül is és másképpen, de anya mindenkinél jobban tudott valamit, mert anya volt. „Szóval itt a perc – gondolta anya –, én igazán el akartam odázni, szívem. Talán nem jól tettem, csak hát hogy számomra olyan korán elérkezett, azt gondoltam, jobb lesz neked, ha… De menj! Menj, drágám, menj! És ha ez a baleset az ára, akkor se bánom. Eljött az ideje, úgy látszik, hát akkor indulj!”

– Persze hogy szeretlek – felelte minden érzelmesség nélkül, nyugodtan, mint aki valami adatot közöl.

„Óriási! – gondolta a szomszéd nő, akinek nem volt gyereke. – Nem emberi! Darabokra töri a lábát, és nincs más mondanivalója.”

Volt.

– Aztán tartsatok rendes karácsonyestét, és el ne rontsa senki a hangulatot. A főorvos azt mondta; kicsit tovább leszek benn, mint mások, de azt akarja, hogy teljesen olyan legyen a lábam, mint azelőtt. Várjatok ki türelemmel!

– Jó – mondta Bori.

– Szeretném látni apádat meg Ciláékat. És a ruhát azért ne utáld, hallod?

(Ruháról beszélnek, nem emberi!)

A kerekes tolóasztal megnyikkant a nyitott ajtóban.

– Látogató reggeli idején! – mondta a nővér. – Tud erről a főorvos úr?

– Már megyek is.

Most nem csókolta meg anyát, úgy ment ki a szobából. A szomszéd nő megint megcsóválta a fejét. Illésné, aki egyik fájdalomcsillapító meg nyugtató injekciót a másik után kapta az éjjel, és nem panaszkodott, legfeljebb csöndesen azt mondta: „Ez bizony fáj!” – eltakarta a szemét, és azt suttogta: „Jaj, istenem, szegénykém…”

A kislány, mikor leérkezett, megállt egy pillanatra a kórház kapujában. Most már igazi reggel volt, kék egű, csikorgóan hideg, csupa arany mosolygás. Bori egész életében mindig csak magára figyelt, érzéseire, kívánságaira, rossz és jó hangulatára, ám most, hogy elemezni próbálta, mit érez, zavarba jött, mert ehhez hasonló különös valamit nem érzékelt soha. „Mintha vonatra szálltam volna – gondolta a kislány –, mintha felszálltam volna tegnap este valami vonatra, s az futna velem, olyan gyorsan, hogy nincs idő elolvasnom sem az állomások nevét, sem azt megtudnom, mi az úti cél…”

Már járt a Házkezelőségen. Mindig fel volt háborodva, mikor anya odaküldte valami írással, nem szeretett ő futkározni. Bár közel volt a lakásukhoz, és igazán jelentéktelen megbízásról volt szó, mindannyiszor átöltözött, mielőtt odament volna, legszebb ruhájában sétált be. Senki se figyelt rá, ez minden alkalommal sértette, pedig a kapu alatt mindig féloldalasra, egy ágba fonta a haját. Most a rosszabbik kabátjában volt, a haja is csak úgy, ahogy az iskolában hordja, ott meg javában szólt a telefon, azt gondolta, beletelik egy félóra is, míg észreveszik. Különös módon sokkal hamarabb ráfigyeltek, mint bármikor, ezen nagyon csodálkozott, pedig most nem is könyökölt az íróasztalára senkinek, és nem tolta előre az alsó ajkát, mint Lollobrigida szokta. Ha nem lett volna olyan nehéz mondanivalója, még örült volna is, hogy tüstént az érdeklődés központjába került, most csak elmondta, amit rábíztak, s elbámult önmagán, milyen jólesik neki; hogy az a kövér asszony, akit rettentően jelentéktelennek és komikus jelenségnek talált, valahányszor csak itt járt, felállt az asztalától, odaszólt valakinek, hogy hagyja most békén a telefonnal, hozzálépett, magához ölelte és megsimogatta. „Máskor is nézz be, ha erre jársz – mondta a kövér asszony –, és egyáltalán, adj rendszeresen hírt anyádról! Apád meg írjon segélykérvényt a szakszervezethez. Idén szilveszterkor nem fogjátok megnyerni a tisztasági versenyt, sajnos, pedig azt mindig a ti házatok szokta. No, mindegy, fő, hogy meggyógyuljon, majd nyer legközelebb. Fussál, Boriska!”

Otthon a kapu alatt Csiszár nénivel találkozott. Kifaggatta, hol járt, mi hírt hozott, aztán a hirdetőtáblára, a körzeti orvos meg a tűzoltóság telefonszáma mellé kirajzszögezett egy cédulát: „December 24-én, délután három órakor rövid lakógyűlés a Csiszár-lakásban.” Lakógyűlés, ilyenkor! Ugyan mit akarhatnak?

Auer néni most ment el hazulról. Szép lila szatyrot vitt Auer néni, olyan műanyagból, ami ilyen vad télben sem törik ki.

– Lakógyűlés, Auerné – mondta Csiszár néni.

– Látom – mosolygott Auer néni. – Rossz időben tartják, kedves. Karácsony napján nem ér rá az ember ilyesmire. Még csak Szilviát se tudom leküldeni, ma lesz az eljegyzése. Délután érkezik Galambos, azt se tudom, hol áll a fejem.

(Délután? Tegnap azt mondta Szilvia, vele van találkája a Lantornában, meg hogy most mutatja be az apjának!)

– Tegnap egész nap készülődtem, rendbe szedtem a lakást, rendelni se tudtam, hegyén-hátán van minden. Padlókefélés, nagytakarítás… Ez olyan régi mániám, hogy mindig karácsony előtti délután nagytakarítok… Délután is itt tartom az asszonyt.

(Ha nagytakarítottál, akkor nem lehetett vendéged. Akkor nem volt ott az elvált férjed, sem az új felesége, és nyilván a kabátok is megvannak mind, nem vitte el a rokon kislány. Szilvia minden szava hazugság, minden lehelete!)

– De akármit határoznak, kedves, én előre beleegyezem. Nekem olyan mindegy. Hallom, valami baj van nálatok, Bori. Remélem, nem komoly.

Auer néninek jó szaga volt és gyönyörű mosolya. Először, legelőször, amióta ismerte, látta meg, hogy Auer néni mosolya mögött nincs semmi, még csak érdeklődés sem. Nem felelt, Auer néni ezt is válasznak vette, vagy talán nem is várt semmiféle feleletet, csak éppen megkérdezte, hogy van anya, mert Auer néni mindig tudta, mi illik. Már kinn is volt a kapun.

Csiszár néni bezzeg kifaggatta, alig tudta otthagyni. Rendet rakott a konyhában, aztán nekiállt a takarításnak. Ez nagyobb munka volt, mint hitte, tovább tartott az elvégzése, nehezebben is ment. Soká kínlódott a tűzrakással meg azzal, hogy helyére tegyen mindent, s olyan legyen a lakás, amilyennek megszokták. Gyújtós se volt fenn elég, se szén, tegnap az egész készletüket elfűtötte Pelikán. Fogta a pincekulcsot, indult a két kosárral.

Utált pincébe menni. Nem mintha félt volna, a pincétől aztán igazán nem volt mit félni, csak hát utált. Most is érezte a viszolygást, míg villanyt gyújtott, és meglátta a kikopott lépcsőket. Jó tornász volt, már csak Varjas miatt is iparkodott, hogy az legyen, lefutott. Csak amikor leért, és megrakta kosarait, képedt el, hogy visszanézett a meredek, keskeny fokokra: itt megy le anya tüzelőért minden téli napon? És ha megcsúszik? Anya nem járt edzésre, nem tanult tornászni, anya csak dolgozott. Állt a lépcső legalján, méregette a távolságot, a veszélyt. Aztán akkor csengetett valaki.

Boriék csengője lehallatszott a pincébe is; Illés Károly úgy vezette a drótokat, hogy a lépcsőházban, az udvaron, a pincében és a padláson is hallják a hívó jelzést; mert gyakran előfordult, hogy anya a házban volt ugyan, csak valahol messze a lakástól. A kislány rohant vissza a kosaraival, s találgatta, ki keresi őket. Lehet a postás, mert ők veszik át azok csomagját, ajánlott leveleit, akik dolgoznak délelőtt, de lehet a rendőr is, mert hátha többször kellene havat seperni, mint ő gondolja, s mióta apa elment, nem fogott náluk seprűt senki. De lehet érdeklődő is, legvalószínűbb, hogy Pelikán.

Az ajtóban a mérnök állt.

Ez most megint olyan élmény volt, mint a tegnapi, csak az esti rémület, a tanácstalan kétségbeesés nélkül – tárgyilagosan. Hányszor tervezte el, milyen érzés lesz otthagyni kezét a kezében, érezni vállát a válla mellett; mindez megtörtént tegnap este. Ezt a pillanatot is, amikor a mérnök ott áll az ajtajuk előtt, s úgy megy be hozzájuk, hogy Borin kívül nincs otthon senki, számtalanszor elképzelték Szilviával.

A mérnök kezében ott volt a bőröndje. „Azt fogja nekem mondani, kezicsókolom – tervezte a tegnapi, a tegnapelőtti Bori –, én meg azt felelem rá, jó napot. Behívom, leültetem, megkínálom likőrrel. Szilvia azt mondja, mindenkit meg kell kínálni, pláne, ha férfi.”

Egyszerre köszöntek, mindkettő azt mondta a másiknak: „Jó reggelt kívánok!”

– Jobban van az édesanyja? – kérdezte Rudolf.

Jobban, hál’ istennek. Már beszélt vele.

– Nem tetszik bejönni?

Kitárta a mérnök előtt a konyhaajtót. Valaha úgy képzelte, majd a szobában fognak ülni ketten, az állólámpa melletti fotelben, ott kínálja meg innivalóval. Most ott álltak a hideg konyhában, mert teljesen mindegy volt, hogy Sós Tibor mérnök hol tárgyal egy gyereklánnyal. A szoba meg az ital csak addig volt érvényes, ameddig Rudolf élt, és persze, ameddig Illés Bori is élt, a tegnapi, a tegnapelőtti.

A mérnök odakoppantotta lakáskulcsát Bori elé.

– Néhány napig nem leszek itthon. Ha nem volna nagy kívánság, arra kérném, fűtsenek be minden másodnap, ne hűljön ki nagyon a lakás. Takarítani is elég másodnaponként. Megoldható ez egyáltalán, hogy Illés néni beteg lett?

– Persze – mondta Bori –, hogyne. Lesz helyettese.

Rudolf ránézett. Bori nem ettől a tekintettől borult el, hanem eszébe jutott, hogy ő ennek az embernek kikutatta a fiókjait.

– Ne tessék félni, nem én – mondta megint azzal a szomorú tárgyilagossággal, ahogy a kórházban beszélt –, alighanem Mikes Jutka, innen a szomszédból. Nagyon rendes lány. Megbízható. Nem nyúl semmihez.

– Azt hittem… – mondta a mérnök, de nem fejezte be a mondatot, mit hitt hát. „Legyen legalább a vége méltó – gondolta a kislány –, ha már az eleje olyan szégyenletes volt ennek a Rudolf-ügynek.” (Méltó? Mihez méltó? Valamihez, aminek nem tud nevet adni.)

– Apám nem engedi – mondta. – Jutka alkalmasabb, mert nem felületes. Én nemigen értek semmihez.

Megint az a kutató nézés, Rudolf hosszú, fürkésző pillantása. Álltak szótlanul, most már bele se pirult. Rudolf mindent tud róla Szilviától, s úgy tesz, mintha nem hallott volna semmit. Rudolf, mióta oka volna nevetni rajta, magázza, és vigyáz rá. Mintha védeni, irányítani akarná saját érzései zűrzavarában.

Vajon így kell felnőttnek lenni?

Alighanem, mert amikor Kucses vagy Várkonyi vagy Nikolett megsúgták, hogy ő tetszik valamelyik fiúnak, de neki az a fiú nem kellett, ő mindenkinek eldicsekedett a hódításával, aztán a fiút kifigurázta és nevetségessé tette mindenki előtt. Így bánt el Igal Jóskával, az alacsony növésű Bezzeghgel, hánnyal is, istenem. Az ember, mikor gyerek, nem gondolja meg, mit csinál.

– Jobbulást kívánok, és mindenkinek boldog ünnepeket – mondta a mérnök.

Állt előtte, nézett rá, nem adott kezet. „Mit akar – tűnődött a kislány. – Ugyan mit akar? A színházban is, meg mikor először itt járt, ő tartotta felém a kezét.” Most, amikor mindent tud, most becsüli meg úgy, mint egy nagylányt? Miért várja, hogy ő indítsa el a mozdulatot? Miért?

Félénken kezet nyújtott Rudolfnak. A mérnök megszorította. Ha Cila a bátyja volna, nem nénje, az érne hozzá így, ilyen erős és mégis szelíd érintéssel.

– Jó utat kívánok.

A mérnök elment. Nincs Szilvia, akinek beszámolhatna róla, mi történt, s ha lenne is, vagy valaki más átrohanna hozzá az őrsből, nem tudna mit mondani senkinek. Minden megtörtént, csak éppen semmi sem úgy, ahogy várta. És sem ő nem az, akinek hitte magát, sem a mérnök.

Várt egy kicsit, habozott, nem tudott dönteni, mivel folytassa a tennivalóit. El kellene sepernie a havat odakinn, de Jutkával is ideje volna beszélnie. Jutka aztán megoldotta a problémát, a kapu alatt találkozott vele, ahogy kifelé indult a nyírfa seprűvel.

Volt egy rosszabbik seprű is a fészerben, Jutka érte futott, sepertek ketten szótlanul. Bori fel-felnézett, figyelte Jutka sima, nyugodt mozdulatait, milyen gyors, milyen ügyes. Egyikük jobbra, másikuk balra kezdte a munkát a kaputól, Jutka egy perc múlva már ott állt mellette, s végigszáguldott az ő elsepretlen részén is.

Anyáról beszéltek, a kórházról, a reggeli látogatásról, aztán elrakták a seprűket, bementek. Bori előreengedte Jutkát. Még sose vezetett be senkit olyan szobába, amelyet maga takarított volna. Jutka tartott tavaly valami háztartási tanfolyamot az őrsben, ő csak kétszer ment el, aztán mindenféle kifogással kimaradt. Jutka körbenézett, azt mondta: „Isteni rend van!” Ritkán esett valami olyan jól, mint Jutka dicsérete.

Bent a szobában, hogy szemben ült vele abban a székben, amelybe eredetileg Rudolfot szánta, figyelt fel Jutka új arcára. „Milyen is most ez a lány? – tűnődött, míg nézte. – Olyan az arca, mint a húsvéti ég, a kedves húsvéti égbolt, felleg kerget rajta felleget, aztán jön egy csepp puha szél, a felhők közé fúj, s már semmi sincs az égen, csak a nap lángolása. Mitől lett Jutka ennyire más?” Nem tudta kitalálni, nem is volt ideje arra, hogy sokáig töprengjen, Jutka gyakorlati dolgokról beszélt, anya gyógyulásának előrelátható idejéről, meg hogy mi lesz addig, míg beteg. Természetesen, logikusan rá lehetett térni arra, amit apa rábízott, Jutka valósággal rávezette.

Persze, azért még így is nehéz volt átadni apa üzenetét.

Bori tudta, hogy Jutka talán mindenkinél jobban ismeri a hibáit, mégse volt könnyű elmondani, hogy saját apja véleménye szerint sem bízható rá semmi, és szívesebben látna anya helyetteséül egy idegent, mint a saját gyerekét. Jutka közbeszólás nélkül hallgatta, hogy sorolja fel, mi minden ellátására kéri őt apa, az utolsó munkaterület a mérnök volt. Jutka erre már mégiscsak megszólalt. Rudolf is? Rudolf?

Bori állta a pillantását.

– Nincs Rudolf – mondta. – Azt hiszem, nem is volt. Mindenesetre: nincs.

Mi történhetett? Sajnos ez nem az a pillanat volt, amelyben meg illett kérdeznie. Hanem az ajánlat, Illés bácsi ajánlata… Félnapos munka, méghozzá úgy, hogy rá is ér, három hétig nincs iskola. És fizetett munka, olyan, amiért annyi pénz járna esetleg, hogy el lehetne képzelni belőle a Bizományiból egy másik kabátot a furulya helyett… Ezek a házi, háztartási teendők annyira természetesek a számára, ő az ilyesmihez annyira ért. Kereshetne! Pénz!

Oly hevesen elszégyellte magát, hogy húsvéti ég arca hirtelen kigyúlt. Bori csak nézte, próbálta kitalálni, mi jár a fejében, persze nem tudta, mert Bori még csak nagyon rövid ideje kezdett el a maga személyén kívül másokkal is foglalkozni, és nem volt semmi gyakorlata. Nem tudta most sem megfejteni, miért állt fel hirtelen Jutka, s kezdett fel s alá lépegetni a szobában, mintha így akarná levezetni hirtelen támadt indulatát, s nem jött rá, hogy Jutka egyszerűen restelkedik. „Én szeretem Karcsi bácsit – gondolta Jutka –, szeretem Illés nénit is. Pénzt elfogadni valakitől, akit olyan régen ismerek, pénzt, azért, mert Illés néni összetörte a csontját, mert Bori megbízhatatlan, lusta és felületes? Pénzt, mert kabátra vágyom, igazi kabátra, mert gyűlölöm a furulyát?”

És különben is…

Különben is…

Ez még nem a jövő tanév, amelyben keresni kell a gimnáziumra. Ez még általános iskola, amelyben Illés Bori az őrsébe tartozik, és felelős érte.

Megnézte Borit figyelmesen. Sokszor megnézte már, őrsi foglalkozásokon, amelyeken Bori ásított, és ruhát tervezett, iskolai órákon, mikor úgy tett, mintha hallgatná a magyarázatot, de arcát nézte a tolltartótükörben, még otthon is, ahogy meg se hallotta, hogy mit mond neki az apja vagy az anyja. Jutka szerette Borit, azzal a sok mindennel együtt szerette, ami nem volt benne szeretnivaló. Hányszor gondolta róla: „Alszik még! Hiába jár-kél, nevet, beszél: alszik. Egyszer majd felébred.”

Jutka megállt.

– Nem vállalom – mondta, s felvette rút, egyujjas kesztyűjét, menni készült. – Sajnos, nem. Mondd meg Karcsi bácsinak, nem vállalhatom.

Bori rábámult. Ez a válasz annyira nem volt jellemző Jutkára, mintha hirtelen estélyi ruhában és kifestve állított volna be hozzájuk. Jutka, aki ilyet üzen az ő apjának, ilyen pillanatban?

– Sajnos, nem – mondta Jutka, és összegombolta a furulyát. – Mondd meg neki, lehetetlen. Ne haragudjék, de igazán az. Hullafáradt vagyok, és nem tudok ellátni két háztartást, sok bajom van a nagymamával, több, mint máskor. Szó sem lehet róla.

Bori pillantása a szőnyegre vándorolt; most nem bírt Jutkára nézni. Így kérdezte meg, hogy az őrs se tudna-e nekik segíteni, nem tudná-e Jutka elintézni valamiképpen, hogy legalább valaki az őrsből…

„Most eszébe jutott, hogy őrse van – gondolta Jutka. – Most először.”

– Én nem szívesen szólnék senkinek, Bori. Ha magunkat leszámítjuk, nyolcan vannak az őrsben kívülünk – soha nem segítettél senkinek. Nincs nekem jogom parancsolgatni, és hát milyen alapon kérjek? Mindenki úgy várta a vakációt. Talán ha te megpróbálnád… Bár nemigen hiszem, hogy…

„Soha nem segítettem senkinek – gondolta Bori. – Soha. Még tegnap sem, neked, mikor annyit futkostál, szaladgáltál. Igazad van. Dehogy van nekem képem odamenni valakihez! Meg aztán minálunk csak Jutka árva, másnak nemigen volna szüksége az apa pénzére.”

„Úgy szerettem volna egy másik kabátot – gondolta Jutka. – De hát nem. Ilyen áron nem. Majd. Ráérünk. Ebben a percben fontosabb Bori.”

– Szóval, én nem tudom csinálni semmiképpen. Mondd meg Karcsi bácsinak, ne haragudjék, de nekem is kell már egyszer valami vakáció… Gyakran seperj havat, mert szól a rendőr.

– Most mi lesz? – kérdezte Bori a szőnyeg mintájától.

– Ejnye, istenem, hát majd csak lesz valami.

Rá akarta tenni a kezét búcsúzóul Bori vállára, de az hátralépett előle. „Most utál – gondolta Jutka –, utál, szegény. Nem baj.”

– Szervusz. Majd átjövök.

Az ajtó bezökkent, a kislány csak állt. „Magam vagyok – gondolta Bori, és hajlítgatta az egyik ujját (mikor fát hozott fel, belement egy szálka). – Teljesen magam vagyok, segítség nélkül. Szilvia elárult, és Jutka nem segít. Milyen furcsa, hogy ennyire magam vagyok, ilyen tökéletesen egyedül!”

Később, sokkal később, maga is meglepődött, milyen szokatlan élességgel megmaradt emlékei között ez a nap.

Jutka elment, elhangzott gyors léptei kopogása, ő meg csak ült a konyhaszéken, hallgatta az órát. Kety-kety-kety – mondta az óra valami makacs, hideg, kemény hangon. Bori soha életében nem figyelte meg, hogy az órának milyen hangja van, saját karórájára is csak akkor ügyelt, ha elfelejtette felhúzni, és gyanakodva füléhez emelte, mert lassan telt az iskolában a nap. Kety-kety-kety – mondta az óra. Rájött aztán, miért hallja most, és miért nem hallotta soha annak előtte. Nem volt ő még soha ilyen hosszú ideig egyedül.

Hányszor ábrándozott arról a bizonyos külön szobáról, milyen jó volna visszavonulni oda, átengedni magát zavartalanul az álmoknak és tervezgetéseknek. Most aztán elérte, még többet is, mint szeretett volna, övé volt a lakás, teljesen és egyedül az övé, ha akarta, bekapcsolhatta a rádiót, vagy összenyithatta az ajtókat, lefekhetett a díványra, ruhástul. Most volt ideje is, helye is ábrándozni. Csakhogy ez is, mint annyi minden, másképpen következett be, mint gondolta.

A vakáció, amelyet olyan türelmetlenül várt, az izgalmak és gyönyörűségek varázsidőszakából közönséges, munkás hetekre bomlott hirtelen. Azt biztosan tudta, hogy nem járja sorra az őrs tagjait – lehetetlen. Jutkának igaza volt, soha nem segített ő senkinek, pedig lépten-nyomon egymásra szorultak. Majd megígéri apának, hogy nagyon fog vigyázni mindenre, és megpróbál beállni az anya helyére egyedül. Szilvia nincs, Rudolf sincs, amit más el tud végezni, valahogy csak ellátja ő is, ha nem is olyan jól, nem olyan hibátlanul. A két legveszélyesebb napon, az ünnepen, segít Cila. Aztán meg dolgozik ő. Neki is van két keze.

Papírt vett elő, összeírta, mi mindent kell csinálnia. Nem haragudott Jutkára, inkább valami különös tárgyilagossággal gondolt rá, nem úgy, mint egy barátnőre, mint egy idegenre. Neki is kell vakáció, igaza van, ha nem segít. Jutka annyit segített már életében és annyi sokuknak, nem lehet kívánni tőle, hogy örökké mindenkinek a rendelkezésére álljon. Még ha Kucses kérte volna meg, ha Várkonyi, Surin… De akár Elek vagy Kozma is több joggal várhatná Jutkától, hogy feláldozza miatta a szünetjét, mint ő. Jutkának is van magánélete – ez most elég furcsa gondolat volt, mert hiszen Jutkával sose történt semmi, legfeljebb az, hogy ötször annyi dolga volt, mint bármelyiküknek az osztályban. Az is köztudomású például, hogy Jutka minden karácsony délelőttjét a temetőben tölti, rendbe hozza a nagyapja sírját, mert a nagymamája ennek örül a legjobban. Nyilván most is odafutott innen. Jutka ma a kertészetben sem vállalt különmunkát, pedig Csuha bácsi mindenkit megkért, jelentkezzenek kisegítésre. Igaza lesz Jutkának, az őrs tele lehet mindenféle ünnepi tervvel és tennivalóval. A lányok otthon vannak, vagy szaladgálnak a dolgaik után.

Átment Goda nénihez telefonálni. Goda néniék szintén a földszinten laktak, csak a kapu túlsó felén. Sokáig kellett várnia, míg Illés Károlyt megtalálta; Goda néni biztatta, üljön csak nyugodtan a kagyló mellett, majd csak megjön apa kocsija, majd eléri. Ha fontos, hát fontos, tartsa a vonalat, nem lehet mindig csak három percig telefonálni.

Apa a nyolcadik percben kapta meg az üzenetet, hogy a lánya telefonhoz kéri, értetlenül ballagott az iroda felé. Reggel már beszélt a kórházzal, tudta, hogy a felesége nincs rosszul. Ugyan mit akarhat a kislány, nem szokott az telefonálgatni.

– Apa – hallotta a távoli hangot, amely hirtelen elvesztette gyermekes csengését –, apa, kérlek, Jutka nem vállalta. Azért hívtalak fel, hogy tudd, én csinálok mindent.

– Naiszen – mondta apa. Fáradt volt a hangja, kedvetlen.

– Nagyon fogok igyekezni, kérlek, hidd el! Mindent megpróbálok. Meg leszel velem elégedve.

Apa hallgatott.

– Hát hiszen mindig csak fél nap az egész, csak addig tart, míg haza nem jössz. Tudom, hogy nem lesz hibátlan, de hát ha nincs más megoldás.

– El fogsz csavarogni – mondta apa.

Goda néni látta, hogy a kislány arca kigyúl.

– Nem fogok. Majd meglátod, hogy nem fogok. Olyan biztonságban lehetsz, mintha anya volna itthon. Ígérem. Nem hallod, apa? Ígérem.

– Bánom is én – mondta apa rosszkedvűen. – Próbáld meg. Ha nem megy, majd kitalálok valamit. A legfontosabb, hogy míg otthon nem vagyok, nem mehetsz el hazulról. Úgy oszd be a vásárlást, mindent, hogy valaki mindig legyen a lakásban. Mennem kell, indul a kocsi. Majd otthon beszélgetünk.

Letette a kagylót. Goda néni habozott egy pillanatig, mondja-e, amit akar, aztán úgy döntött, megmondja.

– Vállalhatod nyugodtan, Boriska. Csiszárné azért hívta össze ma háromra a lakógyűlést, hogy megbeszélje: ünnep után ki-ki tartsa tisztán a maga folyosórészlegét, és hordja le a szemetet, ha meg nem muszáj, ne menjen éjszakai előadásra se moziba, se színházba. Nem fog benneteket rángatni senki, a ház ellátja önmagát. Auerné volna az egyetlen, aki tiltakoznék, de az látatlanban elfogadta, akármit határozunk. Csak nem képzeled, hogy segítség nélkül hagyjuk apádat? A magatok háztartását, a seprést meg a lépcsőházat el bírjátok intézni.

Goda néni csúnya volt, lófogú, sovány. Bori elképedve nézett rá. Mintha egy vadidegen nézett volna ki Goda néni csúnya kis szeméből. Minden lakót ismert, amióta csak élt, és… Lehet, hogy nem tud az emberekről semmit? Lehet, hogy Rudolf ismeri őket meg Jutka? Miért van az, hogy Jutka többet tud az emberekről, mint ő? És ha igen, akkor miért nem segít? Goda néni igen? Csiszár néni is? Az egész ház, az idegenek? Csak Jutka nem?

Minden csupa zavar.

Motyogott valamit, hogy köszöni, aztán rohant vissza a papírjához, amelyre feljegyezte mi tennivalója akadhat. Így most sokkal egyszerűbbé válik minden, így főként csak a maguk gondja szakad rá, takarítás, főzés, fűtés, tüzelőhordás, bevásárlás. A lépcsőház rendben tartása nem nagy dolog, az utcaseprés sem, legkínosabb még a csőszködés, hogy egyedül nem maradhat a ház. És hát persze az előre nem látott feladatok. Akármilyen kedvesek is a lakók, nincsen pumpájuk meg szerszámaik. Ha Dilléknél megint eldugul a kiöntő, neki kell felmennie, rendbe hozni. Vajon fogja-e tudni, sose figyelte meg, apa hogy csinálja.

Néha van házkezelési tennivaló is, abban majd apa segít, az írásbeli dolgokat ő is szépen elvégzi, írásból mindig ötöse volt. Főzni olyat fog, ami félig kész áru, az könnyű, a leveseken rajta van az utasítás. Olykor ehetnek hideget. Remélhetőleg nem lesz sehol se csőrepedés, mert akkor szerelőt kell hívni. Mesteremberek… Ilyenkor anya telefonál.

Ha a lakók takarítanak a maguk udvari folyosórészlegén, akkor rájuk csak a lépcsőház marad, a ház előtti járdacsík meg az udvar. Meg kell kérdezni apától, milyen időközönként kell felmosni a lépcsőt. Vajon hogy mos az ember lépcsőt? Sose nézte meg úgy igazán. Havat seperni már tud, a tisztasági verseny…

Nem, örül, ha mindezt ellátja, versenyre, sajnos, nem mer vállalkozni. Rudolfnál olykor majd befűt, kitakarít – igazán nem hitte volna, hogy minden feladata közül ez lesz majd a legjelentéktelenebb.

Mennyi tennivalója van anyának!

„Az én mamám primitív” – hallotta vissza hirtelen saját panaszát. Szilviának sírta el, hogy anyának fogalma sincs arról, mit adnak a moziban, melyik filmrendező hol él, nem ápolja magát, és regényt is alig-alig olvas. Színház? Egy évben kétszer, ha Csiszár néni vállalja, hogy beül helyette a lakásba, és kapuzik. Anyának nyaralási igénye sincs, mert apa nélkül nem hajlandó utazni, és egyszerre ketten nem mehetnek el a házból. Néha még az újságot sem nézi át… Anya rémes!

Vajon ő mikor fog olvasni, ha beáll anya üresen maradt posztjára?

Mikor manikűröz, mikor korcsolyázik, mikor sétál, mikor megy filmképeket nézegetni a mozik elé? A gondolat, hogy anya nem azért nem olvas vagy jár színházba, mert nem szeretne, hanem, mert túl sok dolga van, és elfárad, mire már minden tennivalójával végzett, úgy megrémítette, mintha hirtelen valaki idegen termett volna előtte, s az arcába kiált valami soha nem érzékelt igazságot.

Tett-vett. Volt mit. Ez is olyan különös élmény volt, hogy a házban mindig van valami matatnivaló. Kiszedte a hamut a kályhából, nagy kínlódva befűtött. Ilyenkor, karácsonytájt olyan jó a tűzhöz húzódni, sokkal jobb, mint bármikor. Apa néha, mikor már lekopasztják a fát, odadob egy gallyacskát a parázsra, csupa illat lesz tőle minden. Minden másképpen alakult, mint ahogy eltervezte, csak az ünnep maradt meg változatlanul csillogónak. Anya nem haragszik! Meggyújtják a sok csillagszórót…

Leereszkedett a sarkára, mintha a hirtelen gondolat elbillentette volna az egyensúlyát. Nagy fonatai előrehulltak.

Hát hiszen nem lesz ünnep sem! Hogy felejthette el? Szilvia nem csak az ő pénzét lopta el, Szilvia annak a lehetőségét is ellopta, hogy igazi ünnepet üljön! Nem fog tudni ajándékot venni senkinek.

Pelikán sírva találta. Mikor csöngetett, azt gondolta, megjöttek Ciláék, rémülten mázolta el arcán a könnyeket. Ám a küszöbön nem a testvére állt, hanem Pelikán. Pelikán vállán a bekecs, a kezében meg a termosza. Pelikán besántikált a konyhába, leemelt a stelázsiról egy bögrét.

– Idd meg – mondta Pelikán. – Az az érzésem, nem reggeliztél.

Reggelizett ő, de hajnalban, és az is micsoda rettenetes reggeli volt, a kávé háromnegyed részét a bögrében hagyta, aztán meg belezúdította a kiöntőbe, mikor apa elment. Míg nem látta anyát, nem is tudott ételre gondolni. Milyen érdekes, hogy ez a Pelikán megérezte, milyen keservesen, milyen sírnivalóan éhes. Kortyolni kezdte a forró italt, Pelikán leereszkedett a konyhaszékre, onnan nézte.

„Pénz – gondolta Bori, és nyelte a kakaót. – Pénzt kell szereznem. Nem állok úgy a fa alá, hogy nem adok senkinek semmit. Inkább elbujdosom. Pénzt kell szereznem, de honnan. Akit én ismerek, annak egynek sincs annyi pénze, hogy kérhetnék belőle.”

Szilvia…

Szilvia nincs.

Ki segítene? Auer nénihez hiába fordulna, ha meg is merné vallani neki, miről van szó, Auer néni legfeljebb még külön botrányt kavarna. Hogy mondhatná ő ezt el Auer néninek? Még Jutkának sem, aki úgy cserbenhagyta ma reggel, még neki se tudná elárulni, milyen volt hozzá Szilvia. Ha nem volna a saját ígéretének rabja, akkor elmehetne a kertészetbe, és jelentkezhetnék munkára, hát hiszen annyira rábeszélte őket Csuha bácsi. A kertészetben kereshetne pénzt! Csakhogy nem mehet. Valakinek mindig itt kell lenni a lakásban, és vásárolni is kell és Cilát várni és a Cila keze alá adogatni mindent, aztán meg jön az este, s ő állhat üres kézzel a karácsonyfa alatt. Ha Jutka csak erre az egyetlenegy napra vállalta volna, hogy ellátja a munkáját, most szabad volna, mehetne keresni. De hát ma Jutka is magánember, Jutka a temetőben van, mint minden esztendőben.

– Nincs valamire szükséged? – kérdezte Pelikán.

Megrezzent az ajka. Oly sok mindenre volna szüksége, hogy estig se tudná felsorolni. Mit értene meg Pelikán abból, ami benne gomolyog?

– Annyi időm van, de annyi – mondta Pelikán. – Egyszerűen nem tudok mit kezdeni az órákkal. Ne végezzek el valamit helyetted? Mikor jönnek Ciláék?

Idő! Nem tud mit kezdeni az idejével? Mit nem adna érte, ha neki volna ideje, ha csak a ma délelőttje volna teljesen az övé, kötetlenül szabad! Nem lehet erről beszélni. Pelikán százezer éves, a lába is rossz, mit tudhat rajta segíteni Pelikán?

Csak ült, ujjai a bögrén, s nézett maga elé.

– Valaha nagyon jól tudtam főzni – mondta Pelikán. – Igazán jól. Csak hát, tudod, az ember magának nem fárasztja magát. Minek? Takarítani is szépen tudok, a lábam azért engedelmes, ha lassú is. Ha valakinek szüksége volna rám… Ha az én munkám még kellene…

Pelikán szeme más volt, mint bármikor. Pelikán szeme könyörgött. „Mért könyörög – tűnődött zavartan a kislány –, mért könyörög, mikor felajánl valamit, amire gondolni se mertem? Mért könyörög?”

Embernek nem volt még annyira szüksége segítségre, mint őneki!

– Anyának én leszek a helyettese – mondta nehezen. – Apa Mikes Jutkát akarta, de Jutka nem vállalta, hát most rajtam van minden. Holnaptól már nem baj, azazhogy akár ma délutántól sem, csak ma délelőtt van valami dolgom, amit feltétlenül el kellene intéznem. De itthon kell ülnöm, mert akárki csengethet, és kérhet valamit, és Cilát is várnom kell, Cila még nem tud semmit. Vásárolnom kell, havat seperni, postást lesni, mindent. Nem mehetek el hazulról, akármennyire is szeretnék.

Pelikán szeme nevetett. Nézte, mint valami különleges csodát, mintha tél derekán hirtelen kibomlottak volna a gesztenyelombok az Eperjes Benjámin utcán. Pelikán szeme majdnem mindig párás volt, szomorú.

– Majd én megvárom Cilát, elmondom, mi történt, és hogy dolgod van. A házat is ellátom, hát hiszen nekem mindegy, hol ülök. Itt még jobb. Cila majd elmegy vásárolni, én meg megfőzök. Úgy szeretek én főzni!

Bámulta Pelikán teljesen megváltozott, csupa fény arcát, s nem tudta meghatározni, mit érez. Nem hálás volt, inkább megrendült s zavart. Mióta megjött a kórházból, a lakók sorra becsengettek, megkérdezni, mit tud anyáról, ő csak arcuk egy-egy szeletkéjét látta az ajtóablakon át, s arra gondolt, hogy amint nem ismerte Szilviát, és nem ismerte Rudolfot, a többiekről sem tudja, kicsodák valóban, hogyan élnek. Pelikán mindig játszani hívta, édességet adott neki, pityergett – sose vette észre mostanáig, hogy Pelikánnak nem a fecsegés hiányzik, hanem a kötelesség.

Nem tudta, hogy köszönje meg, s az volt a sejtelme, Pelikán nem is vár köszönetet. Az órára pillantott, fél tíz volt, egy fél óra alatt kiér Budára a telepre. Délután kettőig vállal munkát, apa kettőre ér haza, akár meg se kell tudnia, hogy nem volt otthon. Tíztől kettőig talán csak keres annyit, hogy mindenkinek tud venni valami csekélységet. Egy szelet csokoládét, egy szép ceruzát, egy különleges műanyag pohárkát. Akármit!

Pelikánnak pénzt kell adnia, mert ha Cila megjön, és valaki elmegy vásárolni, mégse fizetheti a kosztjukat Pelikán.

Leemelte a tigrist, aki a konyhapénzt őrizte. Anya a kosztra kapott összeget a bonbonnière-ben tartotta, melynek tetején egy rosszkedvű tigris ült. A porcelán most olyan érzékelhető közelségbe hozta anyát, hogy megreszketett a keze, míg Pelikán elébe tolta a százast.

– Ebből tessék vásároltatni.

Pelikán arca elborult. Az a képtelen érzése támadt, hogy Pelikán a magáéból is megvenné a nyersanyagot, csak főzhessen már egy igazi családi ebédet! Nem ért rá tűnődni, mi játszódhatik le Pelikán lelkében, rángatta fel a kabátját. Rábízta Pelikánra, mondja meg Cilának, hogy a kertészetben van dolga, a politechnikai oktatásukkal kapcsolatos ügyben, és hogy legkésőbb kettőre itthon lesz. Pelikán bólogatott, s utána integetett a szobaablakból, amint a kislány futva megindult a Hal tér irányába.

Ahhoz, hogy a kertészetben munkára jelentkezhessék, először Csuha bácsival kell beszélnie.

Kedden, mikor az utolsó decemberi oktatáson elbúcsúztak, Jutka gallyat kért tőle, talán csak nem találkozik össze odakint Jutkával? Bár ugyan mindegy. Nem titok, amire készül, nem is maradhat az, hát mindegy, ha ott látja, legfeljebb azt kell megértetnie vele, hogy nem hagyta a házat felügyelet nélkül, Pelikán benn ül a konyhájukban.

Autóbusszal ment, szeretett volna minél hamarabb kiérni. A Gallyas úton, amerre nyáron dolgoztak, valóban meglátta Jutkát, gyalog bandukolt a hóban a Moszkva tér irányába, karjában nagy nyaláb fenyőgally. Lehajtott fejjel lépegetett, tavaszi égbolt arca most csupa bánat volt, vajon miért? A havat nézte, nem is pillantott az autóbuszra, a hó most csak úgy szórta a szikrát a reggeli napfényben, s apró gyémántos háromszögek villogtak a hó tetején: a madárlábak nyomocskái. „Ő már végzett – gondolta Bori –, neki aztán könnyű, mindig Csuha bácsi kedvence volt, akárcsak Varjas. És hát neki csak gallyak kellettek, ingyen gallyak.”

A kapus megismerte, bemehetett. Csuha bácsit a nagyobbik üvegházban találta meg, valami cserepet ütögetett, mikor rányitotta az ajtót. Az üvegtáblákon át beragyogott a nap, majdnem olyan világos volt, mint tavasszal. Megcsapta orrát a nedves, meleg földillat, amely annyira jellemezte a kertészetet. Csuha bácsi felegyenesedett, és rámeresztette a szemét.

– Csókolom…

Kedden még azt mondta neki: jó napot kíván. Bori állandóan meg volt sértve, hogy Csuha bácsi tegezi őket, mikor már voltaképpen felnőttek.

– Hát téged mi szél fútt erre?

Csuha bácsi kötényben volt, mint mindig, gumikötényben. Hozzáfente a kezét, s nekidőlt a fiókos fenyőfa asztalnak.

– Neked is gally kell? Nemigen lesz. Mért nem szóltál előre?

– Nem gally – mondta Bori. – Munka.

– Munka? – kérdezte vissza elképedve Csuha bácsi. Jól megnézte a gyereket, aki előtte állt. Hiába bámulta, csak Illés ez, Illés, a copfos, akit alig lehetett leszoktatni arról, hogy amikor dolgozni jön, ne öltözzék fel úgy, mintha sétálni menne. Bizony Illés ez, aki sose figyelt rá, akárhogy is magyarázott, akit nem érdekeltek a növények, és akit egyszer látott csak tisztességesen iparkodni, a nyáron, mikor pénzt kapott érte. Ebbe meg mi ütött?

– Csuha bácsi azt mondta kedden, hogy karácsony napján lesz munka annak, aki jelentkezik. Fizetett munka. Azért jöttem.

Na persze, ez már érthető. Illés nyáron is szorgalmas volt, igen szeretheti a pénzt. Csakhogy ez most nem nyári munka, és nem bizonyos, hogy megfelel ennek a kislánynak. Lehet, hogy nem fejezte ki magát elég világosan kedden? Lehet, hogy Illés azt hiszi, itt kell rakodniuk valamit, messze a várostól, ahol nem látják meg a fiatalemberek, ha sáros is lesz a keze?

– Csak nem telt be máris a létszám? – kérdezte Bori aggódva, mikor látta, hogy Csuha bácsi csak néz rá nagy elgondolkozva. – A lányok azt mondták kedden, nem jönnek.

Nem telt az, sajnos, nem jött ma dolgozni senki, itt állnak a tenger munkával, három boltjuk telefonált már, hogy küldjön kisegítő kifutót, nyakukon a szállítás, emberük meg nincs elegendő. Csakhogy a szülők most már nem olyan szegények, hogy lényeges legyen nekik a pár forint, amit a gyerekük keres ilyenkor, inkább otthon fogják a lányokat, mákot darálni. Karácsony van. Ezeknél az Illéséknél történhetett valami.

– Munka éppen lenne – mondta Csuha bácsi végre –, ha az neked jó. Megint nem figyeltél kedden, pedig elmondtam elég világosan, mit kellene csinálni.

– Figyeltem én – mondta Bori –, kivételesen odafigyeltem.

Öreges volt a hangja, minden érzelemtől mentes, higgadt. Más, mint mindig sértődött, kurta feleletei.

– Azt mondta Csuha bácsi, árut kell hazaszállítani a kertészet boltjaiból, mert kevés ilyenkor a személyzet és rengeteg a megrendelés. Kis karácsonyfákat, meg cserepes virágokat, meg olyan gyertyás asztali díszeket. Kifutómunka, órabérért.

– A Rezeda már háromszor telefonált – mondta Csuha bácsi. – Ha odaküldelek, nem csavarogsz el? Nem veszted el a virágokat? Nem mégy rossz címekre? Nem unod meg, mert fázol? Hideg van, mint a vesztés.

A Rezeda a legnagyobb virágkereskedés a kerületben. Egész utcányi kirakata van, ősztől tavaszig mindig harmatos, óriási ablakai. A Rezeda a kertészet főüzlete, ahová szombatonként Varjas be van osztva. Lehet, hogy ma együtt fog dolgozni Varjassal?

– Ajánlhatlak, Illés? Nem lesz baj?

Rázta a fejét, hogy nem.

Csuha bácsi ráfirkált valamit egy papírra, le is pecsételte.

– Ezzel jelentkezel Katikánál. Van villamosbérleted? Persze hogy van. Azért úgy készülj, hogy nemigen járhatsz járművön. Főforgalom idején meg se próbálj felszállni, összetörik a virág. Iparkodj máris. Fél tizenegykor kezdesz, az üzlet fél hétkor zár ma.

– Én kettőig érek rá – mondta Bori.

– Kettőig?

Csuha bácsi rátenyerelt a papírra.

– Hát ha kettőig, akkor eredj szépen haza. A munka többek közt arról is nevezetes, hogy meg van szabva, hány óráig tart. Nem játszani küldelek, idenézni-odanézni, hanem dolgozni. Kettőig! Kettő tájt jönnek ki a munkahelyekről. Vagy mégy fél hétig, vagy nem engedlek délelőtt sem. Délután annyi dolguk lesz a Rezedában, hogy beleszakadnak. Fél hét.

Mi lesz otthon, ha nem megy haza ebédelni? Mi lesz, ha minden magyarázat nélkül fél hétig elmarad? Mit mond Cilának? Mit mond Pelikánnak, Misinek? És, uramisten, mit mond majd apának?

Csak állt, Csuha bácsi meg találgatta, mi járhat a fejében, van az arcán valami új, felnőttes szomorúság. Kettőig, még mit nem!

„Ha nem megyek el dolgozni – gondolta a kislány –, nincs ajándék senkinek. Ha apának szólok, meg kell mondanom, hová lett a pénzem, és azt nem lehet, képtelenség. Apa így is, úgy is iszonyú lesz. De talán kevésbé lesz iszonyú, ha azt tudja meg este, hogy dolgoztam, és nem azt, hogy Szilvia kifosztott. Meg kell kockáztatnom, hogy elmaradok estig, aztán majd kimagyarázom. Hát hiszen hagytam helyettest. Cila majd segít, és talán apa se lesz olyan már, mint reggel volt. Ünnep van, és anya a kórházban.”

– Hát akkor megyek fél hétig.

Csuha bácsi utána nézett, ahogy nyargalt kifelé a csupa hó úton. Most eszmélt csak, mit kuncogtak ezek a gyerekek a nyáron Illés Boriról meg Varjasról. No, istenem, most aztán lesz alkalmuk együtt lenni, de csak éppen látni fogják egymást, rekordforgalom van ilyenkor a Rezedában. Mintha mindenki ma akarna eljegyződni, majd letörik már a virágkötészetben a lányok csuklója, annyi eljegyzési csokrot készítenek.

Bori átszállt a Lánchídnál, ment tovább a kettessel. Most már nem látta Jutkát. Még mindig az gyötörte, mit csinál, ha este apa indulatosan fogadja; vajon igazolja-e őt Csuha bácsi vagy a Rezeda? Nyilván. Persze, az is lehet, hogy apa nem lesz nagyon haragos. Ha nem apa volna otthon, hanem anya, minden sokkal könnyebben elintéződnék, anyának merne telefonálni, neki ilyeneket is el lehet mondani, hogy kérlek, ne haragudj, muszáj sokáig elmaradnom, de hogy miért, az titok. Apa nem tűri az ilyesmit, neki mindenre magyarázat kell. De Pelikán majd megmondja, hogy politechnikai ügyben van távol. Lehet, hogy apának elég lesz ez is. Apa nagyon helyeselte, mikor bevezették náluk a politechnikai oktatást.

Futott vele az autóbusz. Siessünk, siessünk, várnak rá a Rezedában. Varjas majd nagyot néz – bár ez most igazán a legkevésbé fontos. Milyen gyalázatosan elbánt ő Varjassal! Ugyan miért? Mi kényszeríti az embert ilyen ostobaságokra?

A Rezedában nem találta benn Miklóst, a boltvezető viszont nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, mikor meglátta. A becsomagolt fácskák, virágok ott sorakoztak a nedves hátsó helyiségben; cserepek, díszcsokrok, gyertyás dekorációk. Minden selyempapír burkolaton gombostűvel rögzített cím vagy levél; harminckét küldemény várt széthordásra. A címeket már listába szedte Katika, Bori azzal kezdje, hogy próbálja valahogy utcasorok vagy városrészek szerint csoportosítani, mit milyen sorrendben vigyen haza. Csak aztán gyorsan, gyorsan! Ha most harminckettő a restancia, mi lesz itt estig!

A hőmérő higanya reggel óta is alászállt. Eltűnt a nap, szél támadt helyette. Bori sose hordott sapkát, az ő osztályukban nem volt divat, most érezte, hogy fázik a füle, a homloka is. Három cserepet ölelt magához, azzal indult útnak. Az ég vasszürke lett, ellenséges. Első szállítmányait az Üllői útra kellett vinnie, azokba a modern épületekbe, amelyeket annyiszor megbámult irigykedve – ha már nem lehet felhőkarcolóban, legalább itt szeretett volna lakást kapni Eperjes Benjámin hajdani lakóhelye helyett. Egy helyütt nem járt a lift, csak úgy lihegett, mire felfutott a negyedik emeletre. Mindenütt adtak neki borravalót, elvörösödve vágta zsebre. Ahogy végzett, rohant vissza a Rezedába.

Most bent volt Varjas is, a címlistát tanulmányozta az édes illatú, párás hátsó helyiségben. Varjas jobban felkészült a munkára, mint ő. Varjasnak dupla heveder volt átvetve a két vállán, mint két széles hurok, nem viselt kabátot, csak két pulóvert tréningruhája alatt. A két heveder egy szál kurta deszkát tartott Varjas mellén, azon ültek a cserepek. Így sokkal könnyebben és biztonságosabban lehetett szállítani.

Varjas háttal állt az ajtónak, mikor Bori belépett, s hogy megfordult az ismerős hangra, nagyot bámult gyönyörű szemével.

– Szevasz – mondta Bori. – Itt vagyok én is.

– Felőlem.

Azóta se voltak kettesben, hogy Bori közölte, ne kísérgesse többé! Most akár a tenger fenekén is lehettek volna a növényleheletű, langyos szobában. A virágkötők suttogva beszélgettek köröttük, s hosszú szárú rózsákat illesztgettek egymás mellé.

– Csak te? – kérdezte Varjas.

– Csak én.

Nézte a címlistát, összeállította következő szállítmányát, és már futott. „Mért ő – tűnődött Varjas –, ugyan mért? Semmi köze nincs a virágokhoz, nem is szereti ezt a munkát.” Mért nem a másik van itt, a minden lében kanál, az undok, aki tegnap ott térdepelt vele szemben a hóban, és mind elcsorgatta a mákját? Annak kellene itt sürgölődnie, az úgyis mindenben benne szeret lenni. Tegnap este is, mikor végre elrángatták Illés nénit a troli elől, és észrevette, hogy felhasadt a mackója, mindjárt ajánlkozott, hoz cérnát, összeölti, mintha bizony nem kényszerültek volna már évek óta rá az öreggel, hogy mindent megtanuljanak, főzni is, mosni is, varrni is. Nem kell nekik politechnikai oktatás… Mikor mondta, táguljon mellőle, csak elpirult, hebegett valamit, nézte az üres zacskót, ebben dió volt, abban mák… Rá volna jellemző, hogy itt nyüzsögjön, az utálatosra, a virágarcúra. De az nincs itt, Illés Bori jött. Ugyan mi a csudának is járkált ő valamikor Illéssel?

Megerősítette a hevedert meg a deszkáját. De hitvány munka ez, ki nem állhatja! Dolgozni jó, ásni, még talicskázni is, ágyást építeni, akármit, ami igazi dolog. De nem mászkálni ide-oda, becsöngetni, köszöngetni. Mennyi eljegyzési csokor meg dekoráció meg fityfene; a sok szédült mind házasodik.

Hát olyan lány még nem született, akit ő elvenne.

Jutka a Moszkva téren szállt villamosra.

Kivételesen nem spórolásból gyalogolt el odáig a kertészetből, csak mert jólesett a ballagás a kemény havon, még csak a hideg is. Jutka nemigen jutott hozzá, hogy sétálgasson, most örült a váratlan mozgásnak. Milyen édes, szép karácsony van ezek alatt a hallgató fák alatt!

Volt min gondolkoznia.

Jutkának általában volt min gondolkoznia, mert néha a nagymama helyett törte a fejét, néha meg az őrs dolgain, Jutka mindig tele volt mások problémáival. Ez is zajosnak ígérkezett, ez a nap, mert még ma délelőtt végig kell látogatnia az őrsét.

Ha lemegy az Eperjes Benjámin utcai troli végállomásáig, talán megtalálja Bori apját – mindenekelőtt is Karcsi bácsival kell beszélnie. Ha iparkodik, kitelik az idejéből, bár a temető igazán nincs közel. A nagymama évek óta nem alkalmas már semmiféle téli kirándulásra, Jutka három esztendeje járt ki helyette Rákoskeresztúrra, hogy rendbe hozza és feldíszítse a nagyapa sírját. Ez nagymama ajándékaihoz tartozott – ennek jobban örült, mint bárminek. Mikor megjött, sokáig mesélt neki, mit talált odakinn, tavaly még azt is, hogy a nagyapa fejfáján ott tollászkodott egy piros mellényű kis madár – nagymama akkor sokáig ült behunyt szemmel, és Jutka hirtelen nem érezte többé, mennyire átfázott a temetőben, mert a nagymama arcát elöntötte valami fény. Az ember érezte, hogy most látja is, amiről csak beszéltek neki, látja a fenyőgallyal elborított halmocskát, mely a legkedvesebbjét takarja, és azt a kis madarat is, ott a fejfán.

Nagymama bizonyára úgy képzeli, vigasztalja vagy mulattatja a holtat a kis madár – Jutka nem vitatkozott soha ilyesmin a nagymamával. Hát higgye ezt, ha jólesik neki, higgye, ha attól, hogy az öreg Mikesnek madárka énekel a fülébe, könnyebb elviselnie az özvegységet. Jutka számára úgyis mást jelentett az a madár, magát az életet. Jutka tudta, hogy a madár ártatlan pityegése nem szól sem élőknek, sem holtaknak, hanem a világnak, a létnek, a madár éppen csak van, s ez önmagában is elég vigasz minden temetőben, mert ott hussan, párt keres, fészket épít, és szép is, csupa szépség és elevenség. Hát hiszen elég az, hogy ott a sírok között puszta létével azt jelképezi: élet.

De ha a nagymama másképpen hiszi, nem szabad megzavarni a hitében.

Szóval először Karcsi bácsi, aztán a nagyapa. Ebédtájt tán hazaér, bár rettentő nagy az a temető, és nagyon messzi fekszik. Ha visszaér, az őrs, ebéd és a délutáni ünnepi készülődések. Mit vegyen a pénzből, amelyet a nagymama minden karácsonykor olyan hősiesen ellop számára a nyugdíjából? Kabátra nem lesz elég. Talán könyvet.

Nagyjából egyébként mindegy. A világ legszebb kabátja és legnagyobb könyvtára se pótolhatja most, hogy az igazi kívánsága nem teljesülhetett. Varjas nem hallgat rá, Varjas bácsi meg éppen nem, még csak meg se varrhatta Miklós mackóját. Marad ez a fiú, ami volt, néznie kell, hogy megkezdett valamit, de nem fejezi be, lassanként olyanná válik, mint az apja. Most még elszámol azzal, amit keres, beosztja. Egyszer aztán majd nem teszi. Inni kezd, mint Varjas bácsitól látja. És tetejében ki nem állhatja őt, szemébe mondta, hogy kotnyeles undoknak tartja.

Milyen kár, hogy ő ilyennek született, hogy ilyen heves benne a vágy: változtasson azon, amit rossznak érez. Nemigen lesz ő már más, pedig Varjas miatt igazán szeretne; alighanem mindig ilyen marad, ilyen beleszólós. Igaza lesz Borinak, aki azt mondta, egész életében nem lesz más férfi körötte, csak Eperjes Benjámin. Majd dolgozni fog, aztán csak eltelik az élet. Mindig kell egy utcában Pelikán.

Annyit mindenesetre elért Miklós, hogy ő többet nem szól se neki, sem az apjának. Ha Csiszár néni még mindig reménykedik valamiben, csinálja egyedül, Csiszár néni hatvanesztendős és tanácstag.

Elgémberedett a karja, ahogy a rengeteg gallyat szorította. Rossz lehet most csomagot cipelni. Hogy nyargalhat Varjas ebben a szédítő forgalomban, ma Rezedás napja van!

Bori apját csakugyan megtalálta a végállomáson, a melegedőben állt, és teát ivott. Bundaszag volt, télszag, az irhával bélelt felöltők és nemezcsizmák különös, súlyos lélegzete; mintha a tárgyak sóhajtani kezdtek volna örömükben, hogy végre egyenletes melegbe kerülhettek. Illés Károly szemben állt az ajtóval, s a köteg fenyőgally mögött azonnal megismerte Jutkát. Szeme megszűkült, riadt lett, gyanakvó. „Fél szegény – gondolta Jutka –, fél, hogy megint valami rossz történt.”

– Nincs semmi baj – kezdte köszönés helyett. – Nem azért jöttem, csak meg kell beszélnünk valamit. Csókolom.

Illés Károly visszakoppantotta a pultra a teáspoharat. Milyen ideges, rosszhiszemű lesz az ember, ha egyszer nagyon megijed! Idő kell, míg felenged belőle a tegnapi riadalom. Tudhatná, hogy nem lehet otthon semmi rossz, Stefi felől maga kérdezősködött telefonon, Boriska meg alig egy órája hívta fel. Jutka nyilván magyarázkodni jött, mért nem hajlandó segíteni.

Jutka lerakta a gallyakat. Persze, karácsony van – emlékezett apa –, karácsonykor a temetőbe kell ennek kimennie évek óta. Ismerte Jutkát jól, hatéves volt, hogy az öreg Mikesné felhozta magához, visított örömében, mikor először meglátta a trolit.

– Azért jöttem, hogy meg tessék érteni, mért nem vállalhatom a házat – mondta Jutka.

Illés Károly várt.

– Ha elvállalom, megint csak nem tanul meg dolgozni meg gondolkozni. De ha rákényszerül, akkor Stefi néni balesete meg az, hogy rajta a sok gond, talán segít. Most nagyon meg van ijedve, ilyenkor könnyebben változik az ember.

Apa pillantása levándorolt a padlóra.

– Most, életében először, úgy kell törnie a fejét, mint egy felnőttnek. Nem is mászkálhat el, otthon kell ülnie. Tessék megbízni benne és segíteni neki, akkor majd felébred, és végre igazi ember lesz belőle.

Ember?

– Meg tetszik látni, rendben lesz minden. Ma is, holnap is, mindig. Nem rossz gyerek Bori, csak hát még gyerek. És ha valami eleinte nem tökéletes, ne tessék észrevenni, majd beletanul. Tessék beleegyezni, Karcsi bácsi, én vállalom a felelősséget. Ünnepen itt lesznek Ciláék, s ünnep után sem lesz maga, de nem árt neki, ha pár napig azt hiszi.

Stefivel szokta így megbeszélni a dolgokat; de Jutka majdnem alkalmasabb az ilyesmire, mert Stefi elfogult, ha Boriról van szó. Nem felelt, nézte a cigarettáját, Jutka megint felnyalábolta a gallyakat.

– Tessék sokat megdicsérni, az nagyon hasznos.

Valamit azért mégis felelnie kellene neki, de nem tud, oly nehéz megfogalmazni, amit érez. Ez a Jutka fiatalabb, mint az ő lánya, s úgy lehet vele beszélni, mint egy baráttal.

– Azt mondod, így lesz jó?

– Persze. Én ismerem Borit.

„Én is – gondolta Illés Károly. – Nem szavatartó, szófogadatlan, felületes. De lehet, hogy te jobban tudod ezeket a dolgokat, és most csakugyan más lesz, hogy megijedt. Ha megváltoznék… én volnék a legboldogabb, ha megváltoznék.”

– Ne tessék izgulni, minden kialakul. Most nyilván otthon ül, vagy a csarnokba küldték, vagy havat takarít. Csókolom, Karcsi bácsi.

Már ott se volt. Illés Károlynak is mennie kellett, indult a kocsija. Ahogy útvonalán az Eperjes Benjámin utcára ért, addig nézte a lakása ablakait, míg csak a megállóból láthatta. Ugyan Bori mit művel egymagában? Igaza lesz a Mikes leánynak, hogy attól változik, ha gondot, munkát szabnak rá? Eddig is az volt a hiba, hogy Stefi mindentől meg akarta kímélni? Lehetséges.

Két napig úgysincs komoly probléma, itt lesz Cila, és szabadnapos ő is. Azalatt beletanul a legszükségesebbekbe. Boriska, a halott Boriska megint ott táncolt gondolatai között – kilencévesen vezette náluk a háztartást az édesanyjuk helyett, s látta el őt meg a négy kisebbiket. Most az ő Borija is dolgozni fog, mint a hajdani Boriska. Segít rajta vajon?

 

A temetőben csak a főutakon sepertek, arra, amerre Jutkának kellett mennie, vastagon állott a hó. Másnak is eszébe juthattak a halottai meg az ünnep, sok sír körül hajlongtak gyászolók, egy fiatalasszony egy kisgyerek pici sírjánál fát díszített, szabályos karácsonyfát. Könnytelen, tág szemmel rakta a gallyakra az üveggömböket meg a szaloncukrot. „Olyan, mint nagymama – gondolta Jutka –, csak ennek az idegen fiatal nőnek az üveggömb jelenti a madárkát. Mindegy, ha ettől könnyebb a bánat.”

Még ismerőst is látott, Galambos bácsinak arrafelé volt a sírja, ahol a nagyapáé. Galambos néni, úgy látszik, délutános ma, mert kinn van. A síron friss koszorú, Galambos néni ül a padon, le sem seperte róla a havat, csak ül, és nézi a fejfát. Galambos Márton, élt 51 évet. Nézi Galambos néni a felírást, meg se látja őt, azt sem hallja, hogy ráköszön. Meg fog fázni, ha sokáig ül ott, nem lehet ilyen nagy télben padon ülni.

Jutka érezte, hogy most nem szólíthatja meg Galambos nénit, túlságosan messze néz, túlságosan távol járnak a gondolatai. Rendbe hozta nagyapa sírját, most nem látott kis madarat, csak a tél mosolygott körülötte, a gyönyörű, harapós tél. A maga szülei sírjára ott falun már nem is igen emlékszik, azt Józsi bátyjáék tartják rendben, bizonyára ők is kinéznek így ünneptájt a temetőbe. Apjáról semmi kép nem maradt Jutkában, még beszélni se tudott, mikor elvesztette, anyja is inkább csak olyan emlék volt, amelyet felmondott magának, elismételgetett, hogy el ne feledje: ül anya a postahivatalban, kattog valami gép, koppan a pecsét az utalványokon. Szeret postára járni, mert az ottani zajokban, mozdulatokban valahogy mindig megtalálja anyát. Arca nemigen van, pedig maradt róla fénykép, sovány, fiatal nő néz a lencsébe. De az azért csak kép, valahogy sokkal valóságosabb a postai zaj, eleven. Még jó, hogy ő kellett valakinek, mikor anya meghalt, hogy legalább nagymamának kellett, ha már Józsi bácsiék nem vállalták.

Elkészült a munkával. Nagyapa sírja vidám zöld lett a sok fenyőgallytól a nagy fehérségben. Most aztán mehet, jól fog esni a fűtött szoba. Visszafelé megint látta Galambos nénit, most már ráköszönt, s hallotta, hogy fogadja, de Jutka azért érezte, hiába ismerik egymást, hiába jár hozzá rendszeresen túróért, Galambos néni nem tudja most, ki szólt hozzá, nem is igen látja őt. Van valami nem jó a Galambos néni nézésében. Futott a temetőkapu felé, s most, hogy csak három gallya maradt a sokból, három, karácsonyfát pótló, díszítésre váró ág, könnyebb volt az út, nem kellett olyan mereven tartania a karját.

 

„Kislány – gondolta Galambos néni. – Ismerős kislány, sötét hajú, bizonyos, hogy ismerem, meg kellene kérdeznem, ki ő a sok közül, aki hozzám jár. De fáradt vagyok én most mindenre, még erre is. Az ember megszüli a gyerekét, felneveli, mérhetetlen áldozattal, megtanítja arra, amit jónak képzel, szorgalmas, derék fiút nevel belőle, aztán egyszer csak azt kell átélnie, hogy semmi ő annak a gyereknek, semmi, semmi. Egy lány mosolygása többet ér a számára, mint az a sok könny, amelyet az anyja hullatott, míg felnevelte, több, mint az átvirrasztott éjszakák a betegágya mellett, több mindennél. Te voltál az egyetlen, aki mindig minden gondolatomat tudtad, Márton, hát csak neked tudom szégyenkezés nélkül elmondani, hogy elvesztettük fiunkat, pedig él, egészséges, állása is van, keres szépen, megél a maga lábán. Mégis elvesztettük, mert látod, mikor azt mondom neki, vesztébe rohan, el fog kallódni, elaprózza, tönkreteszi magát, csak néz rám, mint a süket. Ilyen fekete karácsonyom nem volt azóta, hogy meghaltál, Márton. Pista nem lesz otthon ma este. Pista máshol ünnepel. Ugyan mit szólnál hozzá?”

 

– Valami politechnika – mondta Pelikán Ciláéknak.

A két bőrönd – egyikben hálóholmik voltak, másikban ajándékok – teljesen értelmetlenné vált hirtelen, mint ahogy szomorú és komikus volt látni a Borinak hozott sílécet is, amelyet Misi a falhoz támasztott. Anya kórházban, Bori isten tudja, hol, politechnikán, a lakásban Tibai néni matat, akit Bori Pelikánnak hív. Tibai néni teleírt egy füzetlapot, mit kell vásárolni. Cila azt érezte, igazán kár főzéssel bajlódnia bárkinek is, nemigen gondol ő ételre, míg nem láthatta anyát.

Két kiló rövidkaraj – kényszerítene rá mégis a szemét az olvasásra. – Két kiló élőponty. Három kiló káposzta… – letette a cédulát, nem bírta tovább. Ő most nem bír sorba állni, nem bír húsokra mutogatni, ebédről, vacsoráról tárgyalni. Anyát akarja látni, megtapogatni, átélni, hogy igazán rendbe fog jönni, hogy igazán él.

És mi ez a politechnika?

Misi ki se gombolta a kabátját, félrehúzta a bőröndöket az útból, a sílécet meg bedugta az ágy alá, ne is lássák. Fütyült, hangosan és hamisan. Misinek nem volt jókedve, ezt a fütty mutatta, mert Misi mindig csak akkor fütyült, ha valami búsította. Misi szereti anyát.

Bori viselkedése teljesen érthetetlen. Még ha beosztották is valamire, nincs az a foglalkozás, amiről el ne engedjék, ha megmondja, mi történt anyával, és hogy itthon kell maradnia, helyettesnek. Képtelenség!

Misi odament a konyhaszekrényhez, melynek oldalára apa kampókat vert, ott lógtak a piaci szatyrok. Karjára fűzött kettőt, és átvette Pelikán céduláját.

– Menj, nézd meg anyát – mondta Misi –, nézd meg, hogy megnyugodj. Én addig megvásárlok, hozom Tibai néninek a nyersanyagot.

Egymásra néztek, aztán mindjárt másfelé is, a pillanat túl személyes volt, túlságosan árulkodó. „Szeretlek – mondta Cila szeme –, szeretlek, és nem tudok olyan egyszerűen napirendre térni afelett, milyen kivételes boldogság, hogy éppen te vagy a férjem. Hogy most a két karodra fűzöd a szatyrokat, és indulsz, pedig abban a fülkében, amelyben mi szorongtunk, valami baj volt a fűtéssel, majd megfagytunk Miskolctól idáig; te éppolyan dermedt vagy, mint én. Ám azért elmégy, sorba állsz halért, káposztáért, pedig utálsz húst meg eleven jószágot vásárolni, de tudod, hogy nekem anya most mindennél fontosabb, és először ránk gondolsz, csak aztán önmagadra.”

Misi szeme azt mondta: „Fele mindennek. A jónak, ami jön, a rossznak, ami jön. A fele. Azért vagy a feleségem.”

Egyszerre indultak el, egyikük a kórház, másikuk a csarnok felé. „Politechnika” – gondolta mind a kettő rosszkedvűen. Anya nemegyszer írta, hogy Borival sok probléma van, de azt egyszer sem említette, hogy a kislány közönyös lett és szeretetlen. Pelikán utánuk nézett, ahogy kiléptek, mert szerette nézni a fiatalokat, s mert ebben a percben magát az életet is szerette: feladata volt, munkája. Valami finomat akart sütni, valami rendkívülit. Kizúdította a lisztet a zacskóból, a finom fehér por felcsapott előtte, s egy pillanatra eltűnt az arca, mintha függöny ereszkedett volna elé a liszt láthatatlan leheletéből. Pelikán fiatal volt e függöny mögött, pillantása csupa életöröm és reménység.

Cilát elvitte az autóbusz, Misi átvágott a Frank utca felé, arra vitt a legrövidebb út a csarnokba. A száztizennyolcas ház kapujában kinn ült a rokkant, akit hébe-hóba látott a környéken, ha az apósáéknál járt Cilával. Nyáron cukorkát árult, forgót, télen sült tököt, gesztenyét, cipőpertlit. Most valami becsomagolt holmi állt a pultocskáján, papírba göngyölt virágcserép.

– Ciklámen – mondta a rokkant. – Tessék szép cikláment ünnepre!

No, nekik aztán igazán egyéb se hiányzik, csak a ciklámen. Ahogy ment, sokáig kísérte az éneklő hang: „Szép cikláment tessék, szép cikláment…” Honnan szedett ez a szegény lábatlan már meg virágot?

 

– Szép virágot ünnepre! – kiáltozott az öreg Varjas. „Hitvány kölyök – gondolta közben –, még nem akarta adni, úgy kellett ellopnom tőle, mikor már munkába ment. Még hogy ő nevelte! Negyven forintot megér, és őrizné, mint a sárkány. Hogyne, majd még megtartjuk, imádkozunk hozzá esténként. Ciklámen. Kell a fenének. De hiszen ütheti a nyomát, mire megjön!” – Szép cikláment az ünnepre!

Érdekes, mindenki drágállja, szerezzenek decemberben olcsóbb cserepes virágot. Csak nem fogja elvesztegetni? A Házkezelőség ajtajára akkor függesztették ki a szilveszteri tisztasági verseny felhívását. „Ezt mindig Illés néni szokta megnyerni – gondolta Jutka, ahogy haladtában rápillantott. – Pénz is jár érte, ha nem is sok. Hogy örülne szegény Stefi néni, ha részt vehetne az idén is! Ha ebben a Boriban… Ugyan! Bori csak azt lássa el, amit kell, Bori ma még nem való rendkívüli feladatokra. Hanem a verseny…”

Rettentő izgalomba jött.

Sorra látogatta az őrs tagjait. Kucses kivételével, aki még nem jött haza a Filmmúzeumból, mindenkit otthon talált, s mindenkit meg is nyert a tervének. Nikolett magára vállalta, hogy értesíti Kucsest, s megegyeztek: a részletek megbeszélésére másnap ebéd után találkoznak Jutkánál. Jutka éhes volt, fázott, de rendkívül elégedetten indult végre hazafelé. Kozmáéknál járt utoljára, ahogy kilépett tőlük, felfigyelt a kántálásra. Az Eperjes Benjámin utcán ott hallatszott Varjas bácsi szomorú éneke: „Virágot tessék, szép cikláment ünnepre!”

„Jaj, istenem – gondolta Jutka –, most kinn ül, és rosszul van betakarva a kocsijában. Mit akar az utcán, most nem olyan idő van, amikor árulni lehetne, lefagy az ember keze… Ciklámen…”

Ha volna pénze, megvenné ő, részint nagyon szereti a virágot, részint meg azért, hogy az öreg Varjas ne ordítozzék már ilyen búsan a hidegben. Merjen megint beszélni Csiszár nénivel? A Varjasok olyan ridegek, olyan csúnyán néznek rá mindig…

– Negyven? – állt meg Auer néni Varjas bácsi előtt. – Bolond maga, Varjas. Negyvenért boltban is kapok, celofán- meg ezüstdíszítéssel. Nekem kellene ma estére virág, de nem negyvenért. Tízért.

Az öreg Varjas gonoszul méregette Auer néni frissen tupírozott fejét. Jutka besuhant a kapujukon. Rettentően késő van, a nagymama már azt gondolja, elveszett. Bori most bizonyosan répát tisztít, vagy sepri az udvart. Milyen jó, hogy Cila megjött, nem szívesen mozgósította volna az őrsöt ünnepen; a gyerekek fáradtak.

 

Bori a Múzeum körúton loholt, és két kézzel szorított magához egy kosár csodálatos illatú fehér orgonát. Mikor leadta, befalt a Forgács téren két perecet; árultak ott meleg italt is, kért egy csésze teát, csak úgy, állva. „Ebéd – gondolta Bori –, nem ahogy szokás, friss abroszon, igazi meleg étel, de azért ez is ebéd, így is lehet étkezni, ahogy most csinálom.” Nem volt maga, Varjassal állt a pultnál; Varjas az Olló utcába vitt virágot, ott találkoztak össze Borival a Forgács téri teás standnál – még Varjas sem ebédelt. Elképzelhetetlenül más volt minden szavuk, amelyet egymáshoz intéztek, mint bármikor. A szállítás nehézségeiről beszéltek, a hidegről, a várható forgalomról, mint két dolgozó.

Apa így látta meg a lányát, ahogy a Forgács téren áthaladt. Ott támaszkodott valami pulthoz egy fiúval, a fiú ugyan háttal volt neki, de így is megismerte a feje formájáról, nagy barna üstökéről, hogy Varjas, a tavalyi szívszerelem. Majdnem olyan keserűség fogta el, mint amikor tegnap meglátta anyát a troli előtt. Jutka azért mégiscsak egy kislány, aki nem sokat tud az életről, és rossz emberismerő. Mért is vette komolyan Jutka délelőtti szavait? Borinak most otthon kellene lennie a nénjével és végeznie, amit rábíznak, ehelyett elcsavarog, fiúkkal mászkál, és nem átall a Forgács téren enni, mikor Cila nyilván főz neki. Nyilván hazudott valamit otthon. Bánja is ez az anyját, egy fél napig sem tartott a megrendülés.

A troli ment, nem lehetett megállítani, mert a tér közepén nem volt megálló, s ha lett volna is, Illés Károly nem szállhat ki és mehet oda gyerekéhez. „Szolgálatban vagyok – gondolta apa –, dolgozom. Bármi zubog is bennem, dolgozom, mert így kell.”

„Dolgozom – mondta magában Bori is –, akármi bánt is, akármilyen nehéz is, én dolgozom.”

De ezt apa nem tudta.

Úgy öt óra tájban már nagyon fáradt volt.

Varjas, aki ismerte a Rezeda szombati meg ünnep előtti forgalmát, vigasztalta, hogy most már nem lesz veszélyes a nap, aki virágot akart küldetni, már megrendelte, legfeljebb néhány elkésett szállítmányról lehet szó. Ötkor együtt teáztak megint, hatkor, mikor visszaérkezett, Varjas még nem jött meg, s a címlistán csakugyan csak három utcanév feketéllett. Ha ezeket az utolsó küldeményeket eljuttatta, már nem kell sehová se mennie. Katika már csomagolta is az árut: egy kaktusz ment a Rákóczi útra (alighanem mókából küldik ezt a csepp növényt, talán valami szúrós családtagnak szánhatják az ezüstszállal díszített, goromba külsejű kis kaktuszt), egy törpefenyő a Práter utcába, és egy csokor is várt még kézbesítésre, huszonöt szál hosszú szárú, égőpiros rózsából. Bori még ilyen fáradtan is elgyönyörködött a virágok bársony arcán, míg el nem tűntek a selyempapír mögött. Katika most tűzte a borítékot a csokorra, és vezette be a címet a kézbesítőkönyvbe: „Eperjes Benjámin utca” – diktálta magának.

Hát ez kellemetlen! Ahogy teltek az órák, úgyis egyre jobban riasztotta a találkozás az otthoniakkal. Ha az Eperjes utcába visz virágot, bárki megláthatja a családból.

– Eperjes Benjámin utca kilencvennyolc – mondta Katika. – Harmadik emelet egyes. Auer Szilvia.

Bori csak állt. Még Katika is felfigyelt a tekintetére, pedig annak annyi dolga volt, hogy azt se tudta, hol áll a feje.

– Mi baj, kis Illés? Nem bírod már? Ezekben a régi belvárosi házakban nemigen van lift.

– Tessék kicserélni Varjas valamelyik virágával – suttogta Bori.

– Nem lehet, gyermekem. Varjas úton van. Ez az utolsó megrendelés, amit felvettünk.

A kislány nem mozdult, utána se nyúlt a csokornak.

– Na, indulj, kislányom! Ezt még hazaviszed, aztán visszafutsz, elszámolunk, mehetsz ünnepelni.

– Én ezt nem viszem haza – mondta Bori. – Akármit, akárhová, még ma este. Újpestre, Kőbányára, Óbudára, mindegy. De ezt nem.

Katika közelebb ment hozzá, hozzáhajolt egészen.

– Ide figyelj, Illés!

Nem figyelt, úgy elöntötte a kétségbeesés. Bemenni az apa házába, fel a lépcsőn egy virágküldeménnyel, becsengetni Auerékhoz, átadni Szilviának egy csokor vörös rózsát, azok után, amik történtek! Hát nem. Inkább veszítse el a pénzt, és panaszolják be Csuha bácsinál.

Ha a pénzt elveszíti, hiába volt az egész nap.

Akkor nem tud venni senkinek semmit, és állhat üres kézzel a fa alatt. Nem vesztheti el a pénzt, anya, apa, Ciláék sokkal fontosabbak, mint hogy ő mit gondol vagy érez.

Ő nem bír Szilviához menni! És nem mer végigfutni a lépcsőházon sem! Apa esetleg kinn áll a kapuban, seper – apának fogalma sincs, hova ment, az a politechnika olyan elmosódó fogalom…

– …hozzátartozik, érted, fiam? Minden munkának van olyan része, amit a felnőtt se szívesen végez, de ha a világ ezt mind figyelembe venné, megállna a…

Istenem, jöjjön ez a Varjas, és segítsen! Inkább bocsánatot kér tőle, megmondja, milyen hitványul viselkedett vele, csak segítsen valamiképpen!

– …semmiféle személyi sérelmek meg mániák. Mit képzelsz, mi nem hurcolunk magunkban olyat, amit nem mutogatunk másnak? Hát az üzlet? A munka? Ha sokat komédiázol, Illés, mehetsz is innen haza. Aztán ünnep után felhívom a munkavezetődet a kertészetben…

Katika elakadt. Soha életében nem látott még ilyen boldogtalan kis arcot. Illés Bori fogta a kaktuszt – oly pici volt, hogy elfért a zsebében –, fogta a fácskát meg az eljegyzési csokrot, nem köszönt, csak elindult. Katikának az volt az érzése, hogy tiszta jó szándékból és nevelési célzattal („Jó elárusítókat, kézbesítőket, virágkereskedőket nevelünk, Katika, akik minden körülmények között megállják a helyüket!”) valami bajt csinált. Nem kellett volna megkérdeznie, mi kifogása van ennek a gyereknek az Eperjes Benjámin utca ellen? Olyan közel esik ide, kétutcányira torkollik mellettük a Hal térbe. És tulajdonképpen mért nem mondta neki, hogy ha annyira kétségbe van esve éppen a gyönyörű rózsacsokor miatt, hát majd beadja ő személyesen zárás után, hát hiszen nem esett volna le az aranygyűrű az ujjáról neki sem. Mit csinált rosszul? Kifutott a bolt elé, de a kirakat előtti járdacsík üres volt, a kislány már eltűnt.

Bori egy darabig ott ácsorgott a Hal téren, hátha meglátja Varjast, aztán nem merte húzni az időt, nekiindult. Először a Rákóczi úti küldeményt adta le, majd a Práter utcába szólót kézbesítette, utolsónak hagyta Szilvia csokrát. A könny, amely végigmosta az arcát, volt az egyetlen a vad, keserű fagyban, amelyet egy pillanatra melegnek érzett. Jól ismerte a várost, a Práter utcából viszonylag gyorsan hazaért, az Olló utcán vágott át, s behúzódott a házak árnyékába. Itt csupa iroda volt, nem szűrődött ki fény az ablakokból, nem látta senki sem őt, se csokrát, se könnyeit. Még két keresztutca, aztán a közért mellett fog kijutni az Eperjesen, éppen szemben a házukkal.

Mikor a Gombkötő köz végére ért, elapadtak a könnyei. Megsimította a haját, megtörölte a szemét is. Ez már valóban az utolsó próbatétel. Ha végzett, mehet a pénzéért, a pénzzel vásárolni, aztán anyához és végre haza. Talán Auer néni nyit ajtót odafenn, s akkor minden sokkal egyszerűbb lesz, mint képzeli, Auer néni annyira nem szokott megfordulni náluk vagy szóba állni anyáékkal, hogy fogalma sincs voltaképpen, mi egy házfelügyelő kötelessége. Azt hiheti, az is hozzátartozik, hogy csokrot visz fel nekik kézbesítőkönyvvel, s aláíratja.

De mi lesz, ha nem ő nyit ajtót?

Megint kibuggyantak a könnyei. Szilvia miatt történt minden, rászedte, kifosztotta, elárulta, s most még ő vigyen neki virágot, és álljon előtte éhesen, kifagyva, a Rezeda szállítókönyvével.

Mi lenne, ha megkérne valakit, vigye fel ezt a csokrot? Valami járókelőt az utcán? Itt zörög a zsebében a borravaló, meg tudná fizetni bárki szívességét.

Habozott, állt, a szemét törölgette. Aztán ütött a plébániatemplom órája, s a kislány riadtan nézett a hang irányába. Uramisten, mikor lesz vége ennek a napnak? Anya a kórházban, karácsony van, s nem kapott semmit. Beesteledett, itt az ünnep.

Átfutott a troli előtt, besuhant a kapujukon.

Az út felfelé a lépcsőházban nem hasonlított semmi más úthoz. Bori nem nézett se jobbra, se balra, rohant, hogy majd kiszakadt a szíve. A földszinten, a kapu alatt, senki se járt, az ő konyhaablakukon fény szűrődött ki, hallatszott Misi hangja is, valamiért indulatos volt Misi. Goda néniéknél semmi nesz. Az első emeleten senki, a másodikon éppen ajtó nyílt, beugrott az udvari folyosó erkélycsíkjára, míg Tóth bácsi lesietett a lépcsőn. Állt pontosan egy emelettel az alatt az erkély alatt, ahonnan tegnap Szilviát és a mérnököt meg apa kopácsolását figyelte, magához szorította a rózsacsokrot.

A harmadik emeleten csend volt és tisztaság, minden ajtó zárva. Rudolf nincs itthon, Pelikán lakása felől semmi mozgás, Aueréknál, mint tegnap, a kukucskálón át kicsillogott valami a lakás fényéből.

Kétszer kellett csengetnie, olyan hangosan szólt bent a rádió. Másodszorra már nem vette le ujját a csengőgombról, tartotta, mintha hozzánőtt volna. Azt hitte, megfullad.

Kopogtak bent a magas sarkok. Száz közül is megismerné Szilvia lépését.

Nem az ajtó nyílt ki, a kukucskáló. Hallotta, hogy Szilvia mélyet lélegzik, amint meglátta, ki áll a küszöbükön. „Nem fog beengedni – gondolta Bori –, azt hiszi, pénzért jöttem vagy botrányt csinálni. Szilvia fél, máskor mindig sarkig tárja az ajtót. Ugyan kitől fél még énkívülem? Csak nem Galambos nénitől?”

A kukucskáló bezárult, s mögötte kialudt a fény. Az előszoba elsötétedett, a rádió meg már úgy bőgött, hogy bezengte az egész lépcsőházat. Bori rászorította ujját a csengőgombra. A csengő sikoltozott, a rádió üvöltött, versenyzett egymással a két hang.

Valaki jön a lépcsőházban. Jön, de ő nem veheti le az ujját a csengőről, neki kézbesítenie kell az árut, addig nem mehet el. Nem volt ideje, hogy megértesse Szilviával: nem pénzért jött, csak virágot hozott neki, Szilvia a kukucskálón át nem is látta a csokrot, csak az ő arcából egy szeletkét.

– No, nézd…

Visszafordult. Auer néni most ért fel a lépcsőn, stóla volt a vállára vetve, mint aki csak itt járt a házban.

– Hoztál valamit, Boriska? Mért nem nyit ez a csacsi lány ajtót?

Fordult a kulcs a zárban, az előszoba sötét volt, hideg és üres. Bori utánalépett Auer néninek.

– Szilvia! Hol vagy, Szilvia?

Semmi válasz.

– Na, gyere, kis Bori!

Auer néni villanyt gyújtott, benyitott Szilvia szobájába.

– Süket vagy, kislányom? Virágot hoztak. A kis Illés lány.

Szilvia kilépett. A rádió még mindig bömbölt. Auer néni ott állt, kettejük között, szép, ápolt kezében parádés gyertyatartó porcelánból: egy fiúcska csigaháton, vállán kürt, körötte porcelánvirág, s a kürtben piros, csavart gyertyaszál.

– Dill néni adta kölcsön, azt üzeni, gratulál. Jézusom, ez a rádió, hát teljesen megbolondultál? Elcsukom, te meg vedd át a virágodat. Bizonyosan Pista.

A két lány nézte egymást.

Szilvia pirosban volt, paprikapiros ruhában, hajában, kétoldalt, lapos szirmú virág. Ajka megmoccant, mint aki mondani akar valamit, aztán mégiscsak hallgatott. A zene megszűnt, Auer néni visszajött. Bori letette a hallasztalra a virágot, Auer néni azonnal bontogatni kezdte a papírt.

– Nézd, Szilvia, micsoda menyasszonyi csokor!

Megszagolta. Szilvia hozzá sem ért a rózsához, Borit nézte. A kislány, mikor később, sokkal később elemezni próbálta magában, mit érzett, rájött, hogy nem érzett semmit Szilvia közelében. Az érzés elfáradt, kihűlt.

– Itt tessék aláírni!

Tartotta a Rezeda kézbesítőkönyvét. „Rezeda virágszalon” – olvasta Szilvia a lap tetején, s megtalálta a számtalan név és cím között, legalul a magáét. Hosszú pillái leereszkedtek, odafirkálta a nevét.

Bori visszavette a ceruzáját.

– Ne adj borravalót – mondta csendesen. Ki tudta mondani.

A küszöbön, mielőtt még kilépett volna, még egyszer visszanézett. Auer néni értetlen arcán csak úgy tüzelt a csodálkozás, Szilvia meg állt, összefont ujjakkal, némán a paprikapiros ruhában. Bori érezte, így fog állni mindig az emlékei között, ilyen távol tőle, ilyen képszerűen, piros ruhában, hajában lapos, nagy szirmú virág, és hogy nem fogja közelebbről látni soha-soha többé.

Lefelé menet nem találkozott senkivel. Megint a Misi hangja – milyen ingerült ma ez a Misi. Árnyék is átsuhant a konyhaajtó függönyén, női fej árnyéka: Cila.

Ha az imént fázott, most melege lett és szúrt a tüdeje, mire beesett a Rezeda ajtaján. Már készülődtek, hogy lehúzzák a rácsot, Katika számolt, a papírpénzt egymás fölé simította, az ércet meg beseperte zacskóba. Varjas éppen búcsúzkodott, Bori minden öröm nélkül rámosolygott Varjasra. „Szevasz, fáradt vagyok” – mondta a mosoly. „Tudom, én is” – mosolygott vissza ugyanolyan örömtelenül Varjas. Soha életükben nem voltak ilyen közel egymáshoz, mint ebben a pillanatban, mikor már réges-régen nem éreztek egymás iránt semmit, csak megbecsülést a másik átdolgozott napja iránt.

– Boldog ünnepeket.

– Neked is.

Varjas elment. Ugyan milyen lesz ennek az ünnepe? Semmilyen. Hát az övé?

Erre nem volt jó gondolni.

– Megvolt a nyolc óra tisztességgel – mondta Katika. – Itt a pénzed, és fuss. Szilveszterkor megint szívesen látunk, ha lesz időd.

– Köszönöm szépen.

Kinn megjött a karácsony, ott szállt az illata a levegőben, az idő meglágyult, a szél elállt, minden ezüst volt, az ég, az utca, a hókupacok, s a hirtelen enyhülésben megint szállongani kezdett a hó. Nem a tegnapi gonosz fergeteg tért vissza, szelíd csillagocskákat eregetett a felleg.

Nem volt retikülje, zsebébe gyűrte a pénzt. A Szivárvány a Forgács tér sarkán volt, tíz percbe telt, míg végre ő is besodródott a tömeggel.

Most, mikor vásárolni kellett, jött rá, hogy voltaképpen milyen kevés pénze van. Egyetlen hosszú nap lótása-futása eredményéből alig telt valamire. Mennyi lépcső, mennyi csengetés, mennyi cipekedés, fázás, szívdobogás… Mire lehet átváltani? Cilának egy bolondos zsebkendőre, ilyen bizonyára nincs neki: a közepén lila hajó, azon egy lány meg egy fiú egymásnak dőlnek, nézik a vizet. Gyönyörű szép! Misi kap egy szájharmonikát, nem igazit, sajnos, arra nem telnék, csak bazárárut kap Misi, úgyis mindig dünnyög, majd játszhatik vele. Apának levélpapírt vesz, sosincs otthon őnáluk rendes levélpapír, s apa hétről hétre ezzel az ürüggyel halogatja, hogy írjon a testvéreinek, pedig igazán szereti mind a hármat, aki még él. Most legyen levélpapírja, ezen ne múljék az üzenet.

Anyának vett egy arasznyi karácsonyfát. Ilyet nem díszítettek a Rezedában, amit ők árultak, az mind nagyobb volt és valódi fenyő. A szivárványbeli papírból készült, de azért igazi fenyőfa hatását keltette, voltak rajta gyertyák, habpereckék, még aranypatkók is meg csillagok és akkora üveggömbök, mint egy golyó. De a legtöbb dísz mégiscsak szív volt rajta, ezüst meg arany sztaniolszívek fordultak-lengtek lassan a fűtőtestről felszálló száraz melegben. A parányi fa lábán-talpán műhó, állványkája villogott, mint a kristály. Bori soha életében nem látott még ilyen szépet.

A kórházban most más portás ült, nem a reggeli. Csúnyán nézett rá, de mikor hallotta, hogy nem akar felmenni, csak itt hagy valamit az egyik betegnek, megenyhült. Jól megnézte a csepp karácsonyfát, ilyen kis fenyőfát még ő se látott életében, de ilyen csinosat sem. Lebegtek, szikráztak a díszecskék, csillogtak a gömbök. Illés Károlynénak, a harmadik emelet hetvenhatosba. Ki küldte, ha kérdik?

– A kisebbik lánya.

Ez a kisebbik lány nagyon fáradt lehet, gondolta a portás, mert alig vonszolja magát, míg visszalépeget a csarnokon át az utcára. Arca meg márványos, mintha egész nap szabad levegőn járt volna. A betegeknek van ugyan minden emeleten közös karácsonyfájuk, de azért ő mégis soron kívül felküldi Illésnének a kisebbik lánya ajándékát, mert az ilyen küldeményektől szoktak hirtelen jobban lenni a betegek.

 

Mikor hazaért, mindkét utcai ablakukon le volt eresztve a redőny, a konyhaajtó ablakocskája is sötét. Bement, villanyt gyújtott, volt a konyhában is ruhafogas, arra akasztotta fel a kabátját. A konyha üres volt, az asztalon az elfogyasztott vacsora nyomai, a mosogatóvájdlingban egymás hegyén-hátán a számtalan tányér, lábas.

Megvacsoráztak, nélküle.

A szoba felől mozgolódás, beszéd hallatszott, bent lehet a család. A konyhában kalácsszag, sültszag, ünnepi főzés illata és áldott meleg. Benyitott, megállt a küszöbön.

Anya székében Pelikán ült, a szobában érződött a sztearin meg a csillagszórók fojtós lehelete. A gömbölyű asztalkán ott állt a karácsonyfa (a fenyőt, mióta asszony volt, mindig Cila hozta Miskolcról), félméteres, gyönyörű fácska, s régen-régen eloltották rajta a gyertyákat. Az asztalon, a fa alatt az ajándékok, még a mosógép is, mintha anya láthatná.

Pelikán aggodalmasan pillantott rá, fel is akart állni, ám apa, aki mellette ült, rátette kezét a karjára, visszafogta.

– És akkor én azt mondtam a nagyobbik öcsémnek, szerintem nem kellene orvosnak kényszeríteni a fiút, ha nem bírja látni a vért. Hát minek legyen az ilyen orvos, mikor más is lehetne, valami…

– Csókolom – mondta a kislány.

Pelikán azt hebegte: „Szervusz, kedves!”, Misi szaloncukrot falt, nem köszönt vissza, Cila se szólt semmit, csak megcsóválta a fejét, szemében vád, értetlenség, szomorúság. Apa egyáltalán meg se látta. A kislány tekintete végigfutott az asztalon, amelyen mindenki ajándékának megvolt a külön helye. Az ő asztalrésze üres volt, nem kapott senkitől semmit.

Csak állt. Elmúlt az ünnep. Szorította a csillagos díszpapírba csomagolt, együgyű ajándékait, álldogált egy darabig, végül aztán megfordult, visszament a konyhába, az ajándékokat, amelyekért egész nap dolgozott, betette a hokedlifiókba. Most menjen oda sorban mindenkihez és ossza szét, kinek, mit szánt: apának a levélpapírt, Cilának a zsebkendőt a hajóval és Misinek a bazáros harmonikát? Nevetséges!

Nézte a mosatlant a vájdlingban, az éhség, a fáradtság és a súlyos, tompa szomorúság egyszerre vett erőt rajta. Mit csináljon? Oda be nem tartozik, még ha apa nem is nyúl hozzá, nem is veri meg. Ott bent nem szólnak hozzá, nem is ismerik, bent a boldogok vannak, akik ünnepelnek. Ott volt a tűzhelyen a meleg vizes nagylábas, belenyúlt, s visszarántotta az ujját. Még forró volt. Valaki mosogatni akarhatott a bentiek közül.

No de hát minek mosogasson Cila vagy Pelikán? Minek mosogasson olyan, akinek ünnepe van?

Fogta a vájdlingot, belezúdította a vizet, és nekiállt az edényeknek. Az éhség, amely az imént még úgy gyötörte, lassan nem kínozta már, elmúlt belőle, mint a lázadás, a kétségbeesés vagy a szenvedély. Mint mostanában minden. Mint Rudolf. Dolgozott, gyorsan, gonddal. Sose tudta idáig, hogy a munka vigasz is lehet és feledés.

Nyikkant az ajtó. A résen át kihallatszott Pelikán hangja: „Csak egy pillanatra, míg a fürdőszobában…”

Ám Tibai néni nem indult a fürdőszoba felé, hanem megállt előtte. Bori akkor törölte az utolsó tányért.

– Hol voltál? – suttogta Pelikán.

Bori ránézett, az egyetlenre, aki szóba állt vele. Hol volt… Nem mindegy most már?

– Mászkáltam… Vásároltam…

– Tudom, mondta apád. Látott. Háromszor is látott. Hol a Hal téren, hol a Pattantyús köznél, hol a Forgács téren.

– Jártam arra, láthatott.

Pelikán csak állt, tanácstalanul. Pelikánt arra nevelték, hogy aki vétett, az kérlelje meg az idősebbet.

– Ha bocsánatot kérnél…

A kislány megcsóválta a fejét. Kimosta a vájdlingot, és kiteregette a nedves törlőket. Nem hallgatta meg senki, nem kérdezte meg senki, mit csinált, ünnepet ültek nélküle, minek védekezzék? Elítélték.

Leereszkedett a sámlira. Cila sámlijára, hátratámasztotta a fejét anya székében. Pelikán sóhajtott, visszament a szobába.

– Nem bírom – mondta bent Cila. – Nem bírom, édesapám!

– Bírod az istenfáját! – mondta apa, és fényes volt a szeme, természetellenesen ragyogó, mintha ivott volna. – Én nem nevelek csavargót. Bírjad!

Cila lehajtotta a fejét. Misi meg felállt, rátette kezét apa karjára. Misi ritkán kért valamit, ha igen, akkor is másnak, s Misi nem tudta nézni, ha Cila szomorú volt. Apa érezte, hogy mindenki ellene van, Pelikán, Cila, Misi is. Felállt.

Mikor kilépett a konyhába, nem volt kitől mit számon kérnie. A kislány ott aludt az anyja karosszékében, arca-homloka a párnán, dereka valami furcsa szögben előrehajlott a sámlin.

– Na, ez aztán búsul – mondta apa szárazon. – Csupa búbánat. Hozd a kártyát, fiam, Tibai néni is tud kártyázni. Ma pénzben játszunk, elnyerem mindeneteket.

Cila ránézett. Apa, ha igazán jókedvű volt, dünnyögött, motyogott. Apa csak akkor volt ilyen harsány és kezdeményező, ha megsebezte valami.

Pelikán leakasztotta a kampóról a bekecsét, ráterítette a kislányra. Apa úgy tett, mintha nem látná. De látta. Sarkig nyitotta az ajtót, tréfás udvariassággal előreengedte Pelikánt és a lányát. Olyan szomorú volt a szeme, hogy Cila elkapta róla a pillantását.

Galambos néni asztalán nem volt asztaldísz, nem állt karácsonyfa sem, de két teríték várta az ünnepet. Kettő.

Galambos néni a konyhában ült és fülelt. Keze, amely annyi tejeskannát emelgetett, annyi kenyeret leszelt már életében, ölében pihent, a tehetetlen várakozástól olykor meg-megrezegtek az ujjai. A sasos műemlékház földszintjén három lakás nyílt közvetlenül egymás mellől, már kétszer is becsapta a zaj, odacsalta az ajtóhoz, pedig csak a szomszédjai jöttek haza. Ült Galambos néni, s azt a ritka órát élte az életében, mikor nem volt semmi tennivalója; a kész vacsora ott várta a sütőben, nem kellett sem elmennie, se dolgoznia, megkezdődhetett a karácsonya. Galambos néni nem várta fénnyel az ünnepet, nem gyújtott villanyt, nézett ki a konyhaablak kis kék téglalapján át, és figyelte, hogyan táncolnak a pelyhek az udvari lámpa körül.

Így jobban hallotta, mit mond a sötétség.

„Kisfiú!” – ezt mondta a sötétség. A Baross utcai klinikán tizenkilenc év messzeségéből bőgött egy újszülött az árnyak között. A sötét képeket is mutatott, persze csak odabenn, az ember emlékei között: egy kis majomarcot, rákvörös, pelyhes koponyácskát, motozó kezet. Galambos István. Az apja a fronton van, csak hazaengedik tán egypár napra, megnézni a fiát. Olyan gyönyörű újszülött, igaz, hogy ráncos meg gyűrött, de hát messzi útról érkezett, fáradt még… „De jó torkod van, kis Galambos – suttogja a sötét. – Fiatalasszony, adja ezt a fiút trombitásnak!”

Nem, trombitásnak nem. Valami nagy ember legyen belőle, rendkívüli. Majd csak elmúlik a háború, hazajön az apja.

„Nem jön haza soha többé?” – ezt az ő hangjával kérdezi a sötétség. Takács Feri, akivel a férje egy építkezésen dolgozott, hümmög, forgatja a sapkáját, Takács Feri arca elmozdul a tekintetében, ferde lesz, elmázolódnak az ismerős vonások. Baleset. Érti a fülével, de hogy értené meg a lelkével? Pista ül a földön, néz rájuk, dűti-borítja a kockákat a fadobozból. „Még jó, hogy ez itt van – motyogja Takács Feri –, lesz valakije, Galambosné…”

„A gyerek, elég nekem életcélnak” – ezt is mondja a sötét.

Megint az ő hangjával mondja, ő áll fenn a Halászbástyán, mellette Kelemen János, a kalauz, aki szintén megözvegyült. Hónapok óta jár utána már, s nincs ellenére, mert derék ember Kelemen János, komoly, csendes, munkaszerető, ott lakik az Eperjes utcában, Illés Károlyék barátja, pedig azok rendes népek, nem komáznak mindenkivel. Hanem a fia csakugyan elég életcélnak, ő ugyan nem hoz neki mostohát. Galambos néni még a sötétben is látja, hogy sötétül el Kelemen János arca akkor, 1948-ban a Halászbástyán. „Pista nagy ember lesz, Pista a tanító néni kedvence, sosincs vele baj…” Lenn égnek a város fényei, még nem annyi, mint a háború előtt vagy mostanában, de azért már üzennek az épületek a túlsó partról. „Pedig most kellene, Virus, míg a gyerek még kicsi!” „Se most, se semmikor…”

„Semmikor” – mondja a sötét.

Színház-mozi semmikor, mert nincs kire hagyni Pistát. Ruha is semmikor, szórakozás is, mert apja-anyja egy személyben ennek a gyereknek, és Pistának úgy kell táplálkoznia és öltözködnie, hogy ne vegye észre a félárvaságát. Társaság semmikor, mikor hazaér, örül, ha a gyerekével lehet, olvasás is semmikor, pedig be szeretett lánykorában, csak hát mostanában este stoppol, főz, akkor nézi át Pista leckéit is. „Ragyogó képességű gyerek – mondja a tanító néni. – Csak egy kicsit gyenge akaratú. Befolyásolható. Vigyázzon a barátaira, Galambos anyuka!” Ő megy az utcán, haragos, azt gondolja a tanító néniről, nemigen értheti a mesterségét: honnan veszi, hogy az ő fia befolyásolható? Kitűnő tanuló, most negyedikes már, de még nem volt ötösnél rosszabb felelete. Megy-megy az utcán, már troli fut erre, Kelemen János jár ezen a vonalon. Most már nem szomorú, megházasodott az is. Isten tudja, mért, ő lesz valahogy bánatos, ha meglátja Kelemen Jánost, nem is szeret trolin utazni, maga sem érti, miért.

„Hazátok új alkotmányának szellemében, népetek haladó hagyományát követve… ezt igazgató néni mondta” – suttogja a sötét.

Árgyélus zárta be a nyolcadikosok menetét, őt Csoma Teréz helyettesítette azon a délelőttön a tejboltban, hogy részt vehessen a ballagáson. Pista vitte a gyönyörű lobogót, amelyet a patronáló kertészet ajándékozott az iskolának, aznap vadonatúj kék ruhát adott rá. Az osztályok kinn álltak a folyosó két falánál, mindenki virágot osztogatott a nyolcadikosoknak, Pista nem tudta átvenni, mert a zászlót kellett fognia. Egyvalakitől aztán mégiscsak elvett egy félig kinyílt rózsabimbót, mert a kislány elállta az útját a menetnek. A hatodikos Auer lány toppant Pista elé, és Pista, hogy nem tudta másképpen tartani a rózsát, hát odaszorította a zászló nyeléhez, amelyet két kézzel tartott, előírás szerint. A lobogó meg a virág, valahogy nem illettek össze.

„Nem illenek össze” – mondja a sötét.

Ez már a szigorú villamosipari technikum, ahová olyan nehéz bejutni. És a hang nem a tanító nénié, Krencs tanár úré. „Kérem, asszonyom, nincs nekem a gyerek tanulásával semmi bajom: okos, szorgalmas, tehetséges fiú. Én azt nem szeretem, hogy mint valami megszállott, úgy járkál azzal lánnyal. Nem illenek össze, kérem. Ennek a fiúnak egyetemre kellene mennie, oda való. Kár volna, ha nem tanulna tovább, ha tizennyolc-tizenkilenc éves fővel családalapításra gondolna. A fiatalok néha túlságosan sietnek az élettel. Kérem, fogja szigorúan. Én nem bánom, ha udvarol, ki irigyelné tőle az ártatlan örömet, szórakozást? De udvaroljon másnak. Én látom az Auer lányt sok más fiatalemberrel is, hol ezzel, hol azzal, Pistával meg állandóan. Pista a tartalék. Megnézte már egyszer annak a lánynak a tekintetét?”

„Mi van azzal az Auer lánnyal, Pista? – hallja Galambos néni most a maga riadt hangját. – Krencs tanár úr azt mondja…” „Ó, Krencs tanár úr! – Pista hangja ingerült. – Mi köze hozzá? – kérdezi. Rosszabbul tanulok talán? Szilvia kedves lány, igazán nem tehetek róla, ha úgy tetszem neki.”

Na persze, ha tetszik neki, akkor már ő is nagyobb érdeklődéssel nézi az Auer lányt, mert Galambos néni azt szeretné, ha az ő fia mindenkinek tetszenék. Most már van valami közös titka Szilviával, még rá is mosolyog, ha meglátja az utcán. Galambos néni mindenkit ismer itt, az utcabeliek mind hozzá járnak túróért, sajtért, nála jobb az ilyesmi, mint a közértben. Az Auer lány, sajnos, sose, azoknál takarítónő vásárol. Persze, erről nem tehet a kislány. És Pista csakugyan nem tanul rosszul.

Minek szól bele már meg Kelemen János a dologba? Nyílik az üvegajtó, elsötétül a pult, Kelemen János elébe teszi a tejesüveget, s közben beszél: „Nem szeretem, hogy a fiú folyton csavarog, Virus. Ha járok a vonalon, mindig az Auer lánnyal látom. Csak baj ne legyen belőle.” Dühében mellécsorgatja a tejet Kelemen János üvegének. Mit kémkedik utánuk, úgyis tudja, mi rágja, hogy Pista miatt nem ment hozzá, amikor kérte. Ma se menne! Pista egyedül neki legyen hálás, neki köszönhessen mindent; úgy vegyen fel minden ruhát, hogy tudja, az anyja dolgozott meg érte, és érezze, ráment az anyja fiatalsága, szépsége azokra az évekre, míg felnevelte, de felnevelte becsülettel. Egyetemre is fogja járatni, és kiváló ember lesz belőle, akkor meg semmiért sem kár. Nem, ne köszönjön az ő fia semmit sem Kelemen Jánosnak! Pista az övé!

„Azt hiszed, a tied vagyok?” – kérdezi a sötét.

Pista áll a konyhában, ő meg elképedve forgatja a kiskönyvet, amelyben eddig sosem állt más, csak ötös. Most három négyes éktelenkedik benne és egy közepes. „Ki akar egyetemre menni – kiabálja Pista –, nem elég jó neked, ha technikus leszek? Leteszem az érettségit, aztán megyek állásba. Mit gondolsz, meddig tanulok még, míg hosszú, ősz szakállam nem nő? Azt hiszed, itt tarthatsz magad mellett uborkásüvegben férfikoromban is? Harmadikos vagyok, jövőre vége ennek a hülye iskolának. Mit bőgsz? Kezdd már rá, milyen beteg voltam a szamárköhögéssel, és mennyit sírtál, mikor vörhenyt kaptam, és elvittek a járványkórházba, és te csak rostélyon át láthattál. Beszélj, anyám, tedd fel a lemezt, hadd halljam, miket tettél értem! Azt hiszed, nem hallottam elégszer? Tudom könyv nélkül!”

– Nem lehet – mondja Galambos néni a sötétnek.

„Akármit beszélt is összevissza, csak nem lehet, hogy ne jöjjön haza karácsony estéjén, ha itt van megint a városban. Az apja is csinált néha rossz vicceket, a férfiak olykor nyersek. Nem fogja tudni megállni, hogy el ne jöjjön – olyan szelíd fiúcska volt gyerekkorában. Lehet, én is hibás voltam, hogy úgy beleéltem magam abba az egyetembe, és talán nem kellett volna annyiszor elmondanom neki, mi mindent tettem érte, de hát nem volt nekem kivel megbeszélnem azt, amit más asszonyok a házastársukkal szoktak. Közepes lett az érettségije – mással is előfordult már az ilyen, elcsavarta a fejét egy lány, ez is megtörtént már mással is, még az is, hogy valaki elment vidékre állásba, mert jobban szeret egyedül élni, mint az anyjával, hiszen elmúlott tizenkilenc éves. De az az egy már mégsem lehet, hogy csakugyan gyűrűt húzzon annak a lánynak az ujjára, aki eltérítette az útjából, visszafogta a tanulástól, mert férjhez akart menni minden áron, és akinek az anyja negyvenéves kora körül sem tudja elfogadni, hogy anyának kellene lennie egyszer már életében, nem csak szép asszonynak. Auerné még a lányánál is jobban iparkodott, hogy az a kislány minél hamarabb kinn legyen a házból, hadd élhesse szabadon az életét, ne halljon rá se panaszt, se szemrehányást. Én elfogadtam huszonnégy évesen, hogy anya vagyok, csak anya, nem asszony. Jól tettem? Rosszul tettem? Most már mindegy.”

„Pistád hazajött – mondja a sötét a Csoma Teri hangján. – Ott rendelt a Rezedában huszonöt szál vörös rózsát, mikor én választottam a kis kaktuszt a tizenkettes Tejbolt nevében Endrének, hogy ne legyen már mindig olyan szúrós. Hallottam a címet is, Eperjes Benjámin utca kilencvennyolc, Auer Szilvia. Auerné különben fűnek-fának elhíresztelte ma délelőtt, hogy mégiscsak meglesz az eljegyzés, és Szilveszter napján esküszik a kislány a fiaddal.”

„Nem lehet – vitatkozik Galambos néni a sötéttel. – Ha itt is van, ha virágot küld is, még ha el is jegyzi azt a lányt, nem teszi meg az anyjával, akinek senkije sincs őkívüle, hogy ne jöjjön haza hozzá, hanem Aueréknél töltse egész idejét. Karácsony van, az otthon ünnepe. Én várom.” Dillék parádés gyertyatartójában égett a csavart gyertya, a fán sziporkáztak a csillagszórók. Szilvia a balját nézte a gyertyafényben, amelyen megcsillant a jegygyűrűje. „Nincs több iskola – szikrázta a gyűrű –, nincs több tanulás, nincsenek tanárok, intrikák, pénzgond…” Auer néni az orrát fújta, egyáltalán nem volt meghatva, mert ha már Szilvia férjhez megy, legalább akadt volna neki valami jobb, mint Galambos, de gondolta, így illik. Az asztal gyönyörűen mutatott, Auer néni azt remélte, Pista talán csak nem veszi sértésnek a tejszínhabot, s nem hiszi, hogy a mamájára akarja vele emlékeztetni, akit senki se hívott meg az eljegyzésre, de Galambosné igazán meghívhatatlan, olyan rossz a modora, olyan hisztérikus, és ki nem állhatja Szilviát.

 

Jutkáéknál a gallyas váza volt az asztali dísz.

Nagymama nézte Jutkát, hogy hajlong, hogy terít, milyen ügyesen fogja meg a törlővel a tepsi szélét, meg se rezzen kis karja, míg kiemeli a sültet. Nagymama nagyon öreg volt, aki hozzá tartozott, Jutka kivételével, egy sem élt már, de valahányszor Jutkára nézett, mindig az jutott eszébe, bár adna még neki az élet számtalan esztendőt.

Nem az unokája érdekében – nagymama nem féltette Jutkát, tudta, a kislány egymaga is felnőne, felneveli azt, ha más nem, az Eperjes Benjámin utca, attól senki nem kapott mást, csak jót. Ő sem. „Te voltál hozzám legjobb ezen a földön – gondolta nagymama –, jobb, mint az apád, aki a fiam volt, de tulajdonképpen nem sokat törődött velem, jobb az anyádnál is, akit koravénné keserített, hogy olyan hamar özvegyen maradt. Míg magamhoz nem vettelek, csak azt éreztem az öregségből, hogy betegséget hoz, mindenféle bajt, eleinte rád is csak csúnyán néztem, mert gondoltam, pénzbe kerülsz, az meg nekem nincsen. Mikor felhoztalak, s először kezdtél mosolyogni, mert eleinte csak bőgtél dühödben, haragudtál, hogy ott kell hagynod a faludat, de aztán, hogy megláttad a trolit, mégiscsak elkezdtél derülni, és integettél is Illés Karcsinak, akkor még azt hittem, a bajt, a vesződséget hoztam magammal. Csak később jöttem rá, hogy veled együtt bejött a fény is. Azt hiszem, az Öregnél is jobb voltál hozzám, mert az Öreg, a férjem volt, fiatal korában szerelmes is volt belém, később meg összekalapáltak bennünket az évek. De te szó nélkül idomítottad a gyermekségedet ahhoz, amit adni tudtam, szeszélyeimhez, rosszkedvemhez, betegségemhez. Azért szeretnék élni, hogy meglássam, mivé nősz. Miniszter is lehet belőled. Akárki.”

 

Varjaséknál meg se volt terítve. A fiú ordított, mint a sárkány.

– Az én virágomat? Az én gyönyörű, cserepes virágomat? Azt volt képe eladni tíz forintért, és most itt rázza az átkozott sörösüveget, hogy hozzak a pénzen italt? Azt hiszi, nem megyek érte a ciklámenért, és nem hozom vissza? Kékre-zöldre fagyott reggel óta, kinn kuksolt ebben a dermedésben, hangja sincs már, annyit kiabált, aztán mikor senkinek se kellett az a boldogtalan virág, nem átallott elbiciklizni Illésékhez és felzavarni az Illés Cila férjét az Auer-lakásba, jöjjön le valaki, mégis odaadja tíz forintért a cikláment, ahogy az az undok maskara kérte? Nem szégyelli magát, mondja?

– Szép kis fiú vagy – mondta az apa Varjas. – Hogy beszélsz az apáddal karácsony szent estéjén?

Miklós kifulladt az indulattól.

– Karácsony szent estéje… Most bezzeg eszébe jut. Karácsonyuk azoknak van, akiknek életük is van. Nekünk nincsen életünk. Nekem sincs már régen lábam, csak sose vette észre.

Öreg Varjas nézett a becsapódó ajtó után. Soha életében nem beszélt így vele a fia. Öreg Varjas a saját panaszain és problémáin kívül réges-régen nem figyelt már semmire, de ez a mondat, Miklós utolsó mondata valahogy a fülében maradt. Mintha súlya és térfogata lett volna a mondatnak, ott lebegett a levegőben akkor is, mikor a fiú már régen messze járt. „Nekem sincs már régen lábam, csak sose vette észre.”

„Ez jó, ez a fagy” – gondolta a fiatal Varjas, míg futott.

Ez a legszebb évszak, a tél. Csaknem minden ablak mögött fény ég – hát persze, mások ünnepelnek. Vajon hol járkálhat az ő anyja, és vajon gondol-e rájuk? Dehogy gondol!

Van-e vajon olyan asszony, aki nem utasítaná el a férjét, ha az láb nélkül keverednék haza a fogságból, és nem hagyna el egy rokkantat, egy bőgő kisfiúval? Nyilván van. Illés néni olyannak látszik, és olyannak látszik az undok is, a virágarcú, aki mindig mindenbe beleszól.

Megkérdezze, hogy van Illés néni? Ugyan már! Még azt hiszik, megháborodott, finom modora lett újabban. Nyilván jól van, különben tudná. Az Eperjes Benjámin utcában mindent tudnak egymásról az emberek. Illéséknél különben is sötét van, lehet, lefeküdtek.

Első emelet, Dillék. Második, a Csiszár-lakás. Jaj, de utálja azt a Csiszárnét, az is örökké a továbbtanulással üldözi. Csak tudná, ki bujtogatja! Harmadik emelet, itt lakik a vén Pelikán és itt az Auerék névjegye is. Gyertek ki, az istenfátokat, de gyorsan! Rátenyerelt a csengőre.

Galambos néni fia nyitott ajtót. Feketében volt, csuda ünnepélyes. Hogy kerül ez most ide, hát nem Zegercsen dolgozik? Persze, ez jár az Auer lány után, a hülye. Most itt nyitogatja az ajtót.

– Bemehetek?

Galambos Pista tétovázott, mint aki egész lényével ki akarja fejezni, hogy a látogatás a lehető legkedvezőtlenebb pillanatban történt, aztán megszólalt, azt mondta: „Anyuka!”

„Hülye – gondolta Auer néni –, modortalan fatuskó. Mondtam neki, hogy tegezzen, és nevezzen Margónak. Anyuka! Harminckilenc éves vagyok. Teljesen hülye!”

Kilépett. A Varjas fiú rámordult, hogy „jó estét”, aztán leszámolt az előszobaasztalra tíz forintot.

– Tessék visszaadni a virágomat – mondta. – Nagyon sajnálom, de az öregnek nem volt joga eladni, az a cserép az enyém. Tévedésből adódott el. Remélem, megvan.

Az ajtórésen át minden szó behallatszott. Szilvia elnevette magát. Olyan komikus volt az egész, hogy a vén Varjas ellopja a más cserepét, és eladja anyának tíz forintért. És anya is milyen, most kiderül, mennyiért vette, minek hencegett vacsora elején, „rémesen drága a virág, Pistukám, negyvenöt egy cserép, de hát az ember egyszer ünnepli a lánya eljegyzését”. Na, mindegy. A virág úgyse kell, állíthatták félre, az asztal közepére a Pista csokrát illett tenni. Vigye ez a kölyök a gyomját, aztán ki-ki ünnepeljen tovább. Anya pezsgőt ígért, csak hozza, igyanak már, az isten szerelmére!

Kilépett, kivitte a cikláment. A cserép most sokkal szebb volt, mint délelőtt, mert Auer néni feldíszítette, műhavat fújt rá, masni is került rá és köréje krepp-papír.

– Vigyed, öregem!

„Milyen édes, jó lány vagy” – gondolta Galambos. „Ó, te hitvány – gondolta Varjas –, te senki, te minden fiúra mosolygó! Most már látom, mi készül itt, most lépsz ki az életbe, Auer Szilvia. Ez lesz az első férjed.”

Azt se mondta, köszönöm, kinn volt az ajtón. A küszöbön aztán megállt, s elmosolyodott zavarában. Hogy vigye ki ezt a virágot a fagyba, legalább adtak volna rá egy papírt. Mégis becsengessen Illésékhez? Nem kellett, szerencsére, mert a kuka tetején talált egy újságot. Persze, így sem volt elintézve a világ sorsa. Miklós elmélázott. Most megvan a ciklámen, visszaszerezte. Csak aztán mit kezd vele? Locsolgatja otthon, nézi? Az öregtől visszacsikarta a pénzt, sört meg nem vitt neki. Ó, a mindenségét ennek a nyomorult életnek!

Zsebébe nyúlt, összecsörrentek az aznap szerzett borravalók. Nyitva még az italbolt, átszalad sörért, hadd vedeljen a boldogtalan. Csuda felemelő látvány lesz, ha beállít a cserép virággal sörért. Mint egy részeg menyasszony.

Egyáltalán: mi a csudának neki ez a virág?

Csak jogcím volt a veszekedésre, hogy egyszer már kedvére kiordíthassa magát, mert másutt meleg van és fények és otthon és anya.

Lánynak való a virág. Oda kellene adni valakinek.

De kinek?

Majd bekopogtat valahová, s beadja, meglepetésül. Mint a Télapó. Jól ki is nevetnék. Minden lány csak kuncog, azt hiszi magáról, ő a világ közepe.

Mit kezdjen ezzel a cseréppel, így menjen át az italboltba, fél kezében a ciklámen?

Hol lakik az az undok? Az a minden lében kanál? Hol?

A százasban.

Na, gyorsan, míg meg nem gondolja. Berohant. Nem kellett megnéznie a lakók névjegyzékét, az Eperjes Benjámin utcában mindenki tudta, ki hol lakik. Az undok az első emeleten él a vénasszonnyal.

Mikor Jutka ajtót nyitott, arcán még ott csillogott a kályhatűz, az ünnepi vacsora és a karácsonyi béke fénye. Mikor meglátta, ki áll előtte, elsápadt, hátralépett, mintha megütötték volna.

– Mit bámulsz? – kérdezte Varjas.

– Mi van apáddal? – suttogta Jutka. Alig tudott beszélni. – Valami baj van, Miklós? Nagy baj? Menjek át?

Mi az isten csudája volna? Minek nézi őt ez a lány?

– Semmi – mondta mogorván. – Semmi. Inni akar, megyek a kocsmába sörért. Nesze.

Jutka kezébe nyomta a cserepet. Az először hozzá se nyúlt, csak nézte tágra nyílt szemmel.

Varjast elfutotta a méreg.

– Nem kell? Akkor továbbviszem.

Az apró ujjak reszkettek. Jutka lefejtette a papírt. A ciklámen mindig szép volt, de soha ilyen. Soha.

A virág felett találkozott a tekintetük. „Buta – mondta magában Varjas –, kotnyeles, ostoba. Mindenbe beleszól. Undok. Most bezzeg nem tud szólni.”

Jutka nem mondta, hogy köszönöm, csak nagyon lassan csóválni kezdte a fejét, aztán lehunyta a szemét, és pilláinak fekete sarlócskája alatt megcsillant valami.

„Bőgő masina – gondolta Miklós. – Tökfejű!”

Lerohant a lépcsőn, még az utcán is csak rohant, mintha valami ismeretlen erő hajtaná, vagy szárnya nőtt volna hirtelen, s csak szállna az Eperjes Benjámin utca felett messzire-messzire…

Bőgő masina.

Persze, nem igaz, hogy az. Ismeri ezt az undokot évek óta, soha életében nem látta sírni semmiért.

Akkor most miért bőgött? Miért?

Cila felkönyökölt. Nem bírta tovább.

Misi aludt, hallotta nyugodt, mély lélegzését. Misi azonnal elszenderült, ahogy lehajtotta a fejét, nem fogja észrevenni, ha kioson az ágyból, s ha mégis, nem tartja vissza. Misi felől mehet, minden azon múlik, apa is alszik-e.

Alszik.

Nem mozdul, nem forgolódik, szuszog csendesen. Máskor, ha hazajöttek, ő meg Bori aludtak idebenn anyáékkal, Misinek kinyitották az összecsukható ágyat a konyhában. Most ő fekszik anya üres ágyában, Misi a Bori díványán, apa a maga helyén, a kicsi meg kinn alszik a sámlin, és paplan helyett Pelikán bekecse fedi ezen az éjszakán.

Nem bírja, hát nem bírja. Rossz kislány, csavargó kislány, felelőtlen kislány, mégse bírja így látni. A húga! És mit szólna anya, ha tudná, miféle karácsonyéjszakája van a kisebbik gyerekének? Ott gubbaszt a konyhában, egyedül. Anya nem engedné.

– Apu – suttogta Cila. – Alszol, édesapám?

Nem volt felelet. Átnyúlt a szomszéd ágyba, megérintette apa vállát. Erre se következett semmi. Hál’ istennek, alszik.

Cila felkelt, belebújt a papucsába, magára húzta anya pongyoláját. Apa mindig keni az ajtósarkakat, náluk sose csikorog az ajtó. Ha vigyázva lép, senki se fogja észrevenni.

„Kimegy hozzá – gondolta apa. – Nem aludt még egy szemhunyásnyit se ma, csak sóhajtozott, pedig fáradt lehet a hosszú út után. De nem tud nyugodni, míg meg nem nézi, mi van a kicsivel.”

Micsoda csepp zaj kél a nyomában, ahogy óvatosan megnyitja az ajtót. Ha nem volna ébren, nem riadna fel rá. Lám, Misi meg se moccan. Vajon mi van odakinn, mit lát Cila a konyhában? Mit csinál a másik? Az ajtót nem húzta be maga után, nem akarja kétszer nyitni. Már beszél. Cila gyermekes hangja mintha a világ túlsó végéről lengett volna apa felé, csak a susogás hallatszott be, a szavak maguk nem. Nagyon kis rés maradt az ajtón…

Apa kiszállt, nem húzott papucsot, a szőnyeg elnyelte léptei neszét. Megállt a rés mögött.

– Bori – susogott Cila a sötétben. – Ébredj fel, Borikám!

„Az anyja – gondolta Illés Károly –, az anyja költi így minden reggel.”

– Bori!

Milyen lassan ébred. Még sosem aludt a konyhában. Vajon megijed, ha felneszel? Rögtön megismeri Cilát? Gyerekek olyan mélyen alusznak, olyan mélyen. Csak egy bekecs volt rajta a takaró. Nem fázott meg?

Valami lágy nesz, mint mikor két puha arc összedörgölőzik. Egy kis súroló zaj: most állt fel a kicsi a sámliról. Koppanás, ez a cipője, ahogy lép. Egyetlen koppanás, mert csak Borin van cipő, Cilán papucs. Állhatnak összeborulva.

– Most már mindegy – suttogta Cila –, én nem bírom tovább. Lefektetlek, jó? Kinyitjuk az ágyat. Holnaptól minden más lesz, megígéred? Apa majd megbékül. Annyira szeret. Hát hiszen tudod, hogy apa téged szeret legjobban a világon. Jobban, mint anyát, jobban, mint engem. Hát nem érted?

„Észrevette – gondolta Illés Károly –, sose gondoltam volna, hogy észreveszi, annyira nem mutattam. Azt hittem, nem jön rá sem ő, se Stefi. De hát akkor mégis. Tudják mind a ketten, és nem haragusznak érte. Csak ez a kicsi nem lát meg soha semmit.”

– Többet nem csavarogsz el, jó kislány leszel, hát nem voltál te ilyen csavargós sohasem. Mondd, hogy megijedtél, hogy bántott az a…

Egy pillanatig csend, s a suttogásból is érezhető, Cila milyen nehezen folytatja:

– …az a ruha. Hogy temiattad…

Ezt nem lett volna szabad elmondania. Most Bori megtudja, hogy ő elárulta Cilának, mért ment el Stefi vásárolni, s hogy került a troli alá. Pedig csak dühében mondta, amiért odacsavargott. Nem tehet arról a balesetről senki, csak a hó. Ő maga vigasztalta Kelemen Jánost a kihallgatáson, a rendőrségnek is csak azt mondta, ami igaz: ha maga ül azon a kocsin, ő is elüti Stefit.

– Az ember néha olyan… bolondos. Megmondod apának, mért csináltad, megígéred, hogy nem teszed többé, apa elfelejti, aztán megint úgy éltek, ahogy szoktatok. Jó?

Csend, nyikkan megint a szék, reccsen, valaki beleült. Még egy roppanás, Cila az ölébe húzhatta a kisebbiket, pedig Bori majd akkora, mint a nénje. Nem ölbe való már, de azért jól van ez így.

– Tudod, hogy mindent jóvá lehet tenni, ha akarjuk. Ezerszer mondtam, ugye? És hát te a mi gyerekünk vagy, akármit is csináltál, Bori!

Nincs válasz még. Most magába száll, nemsokára hallani fogja, amint hüppög. Bori úgy tud sírni, mintha üvegmogyorók gurulnának a szeméből. Valami selymes nesz megint – Cila simogatja a húgát. Apa mögött békésen szuszog Misi; előtte meg, az ajtón túl, a konyhaszéken, megrebben valami. Most majd végre hallani fogja Bori hangját is, és megtudja, mit csinált.

– Esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek – suttogja a kicsi. – Esküdj meg, Cila!

„Uramisten – gondolja Illés Károly –, mit csinált ez a boldogtalan?”

Lázas, beteg kis suttogás. Akkor volt ilyen, mikor kitört rajta a vörheny; ilyen bágyadt is, meg feszült is egyszerre, ilyen távoli, ilyen sebzett.

– Én nem csavarogtam, Cila, én dolgoztam. Kérdezd meg Csuha bácsitól vagy a Rezedás Katikától. Elveszett a pénzem, a majdnem hétszáz, amit a ruhámra szántam, meg nektek ajándékra, nem volt kitől kérnem, és nem volt más mód sem arra, hogy szerezzek. Elmentem reggel dolgozni a Rezedába, és amit estig kerestem, azon vettem nektek ajándékot.

Csend, csak a súlyos lélegzetek.

– Szilvia kicsalta a pénzemet, és csak tegnap derült ki, hogy nem maradt egy fillérem sem. Hogy álljak elébetek úgy, hogy nem adok semmit karácsony estéjére, anyának sem, aki miattam… hiszen tudod. Most aztán itt a levélpapír és Misinek szájharmonika, és neked is vettem egy gyönyörű lila zsebkendőt, amin hajó van, de nem kell senkinek.

Megint csak csend.

– Anyának… anyának vittem egy fát. Csudaszép fa, szívek vannak rajta, meg golyók. Papír, de nem nagyon látszik rajta, és havas a lába. Anya mindig azt mondta, neki életében nem volt külön karácsonyfája, gondoltam, legyen már egyszer. Én még soha életemben nem dolgoztam azért, hogy másnak legyen valamije. Soha.

(Stefi meg ő három hálóinget vettek neki karácsonyra, de este nem engedte odaadni. Most azt hiszi, őrá nem gondolt senki…)

– Én úgyis tudom, mit csináltam, Cili. Azt hiszed, el lehet felejteni? Ha nem mondjátok is, tudom. És hogy nem adtatok vacsorát, az rendben van, mert hát hiszen majdnem megöltem anyát, csak tudod, nem ebédeltem. Varjassal voltunk kifutók, és csak úgy állva kaptunk be valamit, teát meg perecet. Nem volt evésre sem idő, se pénz.

Az ajtó megnyikkan, mintha valaki rátámaszkodnék, de nem figyel rá senki.

– Az is rendben van, hogy nem kaptam ajándékot, mert mért kapjak, csak az fáj borzasztóan, hogy nem vártatok meg semmivel, mert hiszen előre nem szólhattam, mert akkor apa nem enged, meg mindenféle cirkusz lesz Szilviával, és úgy meg nem akartam megvárni az ünnepet, hogy ne adjak nektek semmit. Nem bírtam volna el.

– Szilvia – leheli Cila hangja –, Auer Szilvia…

– Most már mindegy, nem bánom azt a pénzt, az az enyém volt. Ezt a mait jobban bántam volna, mert ez már nektek kellett, csakhogy most már ez is mindegy, és nem tudom, hogy amit csináltam, mért csináltam. Ott az ajándék a hokedlifiókban, oda tettem. Mit kezdjek vele, úgyse kell senkinek. Csak olyan hideg volt, míg hordtam ki az árut, olyan hideg, Cili.

– Jaj, istenem!

Cila feláll, megrezzen a szék, koppan a kicsi cipője. Be kell csukni az ajtót, mert észreveszik; hogy itt áll, és Cila most már villanyt gyújtott. De a zajokból így is tudja, mi történik, most szedi szét Cila az ágyat, most a tűzhelynél matat, lábasokkal csörömpöl, ételt melegít, eteti a húgát. Tovább suttognak, nem hallja, mit, csak az étkezés zajai hatolnak át a becsukott ajtón. Misi a másik oldalára fordul. Kinn megnyikordul az ágy, lefeküdt a kicsi. Most csend, tökéletes csend, Cila nyilván odahajol hozzá, és jó éjszakát csókol a feje búbjára, mint az anyja szokta.

Rezzen a kilincs, Cila visszaoson az ágyba. Sóhajt Cila, megpróbál elhelyezkedni, nem találja a helyét, csak forog. Apa kinyújtja a kezét, megérinti. Cila teste megfeszül, játssza, hogy csak álmában fordult, hogy voltaképpen alszik… Ám apa keze hideg, szorítása beszédes. „Jól van – mondja apa keze –, jól van, Cila!” Bőrével, megránduló ujjaival, izmai furcsa nyelvén elmondja Cilának, hogy mindent hallott. Cila nyöszörög, mint a kisgyerek, közelebb húzódik apához, jószagú haja átkerül Illés Károly párnájára. Apa még mindig tartja a kezét, s aztán már Cila ujjai beszélnek, elmondják, hogy végre el tud már szenderedni, boldog békességben. Apa még sokáig ébren van, néz a sötétbe. Körötte legyeznek a lélegzetek.

 

A reggel fekete, hull-hull a hó.

Onnan lehet tudni, hogy mégiscsak reggel van, mert mások a zajok, mint este, ezek vidám neszek, a nap kezdődését jelentik, nem a nap végét. A kislány felül az ágyban, körülnéz, nem apródonként, lassacskán, hanem egyszerre emlékszik mindenre. Hideg van, még nem járt kinn senki, ugyan sokáig vannak ágyban – talán alusznak, s Misi hajnalban éppen csak kiosont havat seperni, kaput nyitni, aztán visszafeküdt. Sokáig fenn lehettek az este. A konyhaóra azt mutatja: kilenc.

Mit csináljon? Éhes, hiába etette meg Cila éjjel, megint csak enni kíván, de hát nem készíthet reggelit egymagának. Jár neki étel egyáltalán a tegnapi nap után? Járt neki az a vacsora, amit éjjel kapott?

De jó, hogy legalább Cila tudja az igazságot!

Az éjjel kombinéban hált, jó volna felcserélni valamivel, de hát nem lehet. A fehérneműje odabenn van, nem mehet érte, ha még alusznak. A fürdőszoba hideg, ez nincs jól így, hogy fognak a többiek fürödni, a férfiaknak borotválkozniuk is kell. Anya mindig tüzet rak reggelenként.

Voltaképpen ő is ráér, befűthet. Bori összerakja az ágyneműt, az ágyat, betolja a sarokba, tüzet gyújt a fürdőszobában. Pattog a szilánk, jó szaga van, a fürdőszoba hamar átmelegszik. Mire felébrednek odabenn, lesz meleg víz. Ezt talán csak elfogadják?

Mikor elkészül a fűtéssel, hosszan, élvezettel mosdik; pedig a víz még hideg. De jólesik! Sikálja kezét-arcát. Töri a fejét, mit csinálhatna még. Ha felkelnek, éhesek lesznek, mint ő, dolgoznia talán csak szabad, hiába hiszi apa, hogy elcsavargott. Tejet melegít, kávét, felszeli a kalácsot, amelyet a kamrában lel, ismeretlen formájú, illatos kalács van a lenkendőbe bugyolálva, nyilván Pelikán műve. Megterít, három személyre terít, nem tudja, apa akarja-e, hogy asztalhoz üljön velük.

Hull a hó. Jutka azt mondta, gyakran kell havat söpörni. Felrántja a bekecset, ki a kapu elé. Az utcán mások is sepernek, Árgyélus átinteget neki: „Szervusz, kis Illés, feljebb fogjad, úgy könnyebb!” Csakugyan könnyebb.

Egyáltalán: most minden könnyebb, mint tegnap este.

Cilával megosztotta a titkát, s ez sokat segít, még abban is, hogy apa meg nem érdemelt haragját elviselje. Anya, ha otthon van, megérzi, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak, lám, Cila is megérezte. Apának is meg kellett volna, de ha nem, ő nem magyarázkodik. Nem is teheti – akkor kiderül minden Szilviáról. Minden azon múlt, hogy meglátta a troliból, s nyilván csomag nélkül – minden azon múlt, hogy zárásig kellett dolgoznia. Isten tudja, min múlt. Talán azon, hogy apa nem anya, meg hogy ő is, ez az új Bori, akinek más is fontos, mások ajándéka is, nem csak a magáé, még olyan-olyan fiatal, alig egy napja született. Hogy lehetne eligazodni egy ilyen csecsemő Bori cselekedetein?

Egyszer majd előkerül a levélpapírja, apa használni fogja, ír a testvéreinek, s azt hiszi, anya szerezte be, nem fogja megtudni soha, hány emeletet futott fel, hány jégleheletű utcán járt a lánya, hogy megvehesse azt a szép dobozt.

A seprés már jól megy, most már ő is tud úgy korcsolyázni meg szállni a síkos járdán, mint Jutka. Villognak a hószemecskék a levegőben, Bori fel is szórja a gyalogjárót salakkal. Jön a troli, nem látja, ki ül a vezetőülésen, elsuhan előttük a jármű. Ablakaikra néz, még mindig le van rajtuk eresztve a redőny. Akkor hát alusznak változatlanul. Korán melegítette a tejet.

Összesöpör a kapu alatt, aztán felfut a harmadik emeletre. A gondolat, hogy Szilvia kiléphet, annyira közömbös a számára, mintha hirtelen idegen lakó költözött volna Auerék helyére. Sepri a lépcsőházat, még dünnyög is munka közben, mint anya szokott. Az udvaron áll a hó, apa régen nem léphetett ki, ennek a rendbe hozása inkább férfimunka volna, de ahol nem megy a nyírfa seprűvel, segít a lapát. Bori nagyon büszke, hogy rájött magától! Hát csak aludjanak, majd ő elintéz mindent. Voltaképpen elég, ha egyetlenegy valaki tudja az emberről az igazságot. Elég ahhoz, hogy az ember élni tudjon.

 

– Nem látom – mondja Misi, és becsukja a konyhaajtó ablakocskáját. – De hallom, mit csinál. Az imént a lépcsőházban sepert, most meg kinn van az udvaron. Csudaszép az asztal, és mindenkinek van kanala. Tavaly még elfelejtett kanalat adni, most nem.

Misi hangja komoly, sokkal komolyabb, mint bármikor. Most úgy beszél, mintha valami kollégájáról számolna be, valakiről, akit nagyra becsül. Apa épp csak hogy kiles, aztán visszamegy a szobába, Cila fel s alá járkál, igazít valamit az asztalon.

Misi becsapja az ajtóablakot, és azt mondja: „Jön!”

A kislány belép, kezet mos megint, leteszi a bekecset. Habozva az ajtóra néz, mintha beszélnének bent, már nem az iménti csend fogadja, valami más. Suttognak és mozognak odabenn. Szólni kellene, hogy kész a reggeli, vagy hogy már meleg a fürdőszoba, lehet menni fürödni.

Áll, habozik, nem kopog be. Valaki majd csak kijön, megmondja, mi legyen. Leül a sámlira, nézi a havat az ablakon át. Most megint eshetik egy darabig, jól összesepert az utcán. Megrezzen, visszakapja a fejét, meg is fordul, az ajtó kinyílik. A küszöbön Misi áll, pizsamában, köntösben, ásít, nyújtózik, nem mer neki köszönni, mert tegnap nem fogadta.

– Szervusz – mondja Misi, mintha mi sem történt volna. – Majom! Copfos!

Megrángatja a haját, aztán felkapja, megforgatja, a kislány csak bámul. Misi mindig így köszönti, ha hazaérkezik, ezt mondja neki, s szavaira az a kötelező válasz, hogy ő visít, és azt kiabálja: „Égimeszelő! Lajtorja!” Ám ez most nem játékos pillanat, mert Misi tegnap érkezett, nem ma. Mihelyt ismét a földön áll, kihúzza haját sógora ujjai közül, csak annyit mond csendesen: „Szervusz, Misi!”, és néz rá komoly, figyelmes szemmel.

– Copfos majom! – kiált Misi még hangosabban. – Undok! Néma!

Újra nyílik az ajtó, Cila néz ki – ez a reggeli Cila-arc, pihent, rózsaszín, megszokhatatlan szelíd bájával.

– Csak Bori – mondja Cila. – Borika jött meg. Bogár! Nem láttalak nyár óta! Meg se csókolsz?

Mi ez itt?

Cila kilép, kitárja a karját, ahogy szokta, mikor Miskolcról érkezik. A kislány hozzá sem fut, csak áll és nézi.

– Gyere, szívem, gyere!

Cila sarkig tárja a szobaajtót, Bori belép. Bent valaki beágyazott, eltüntette a koffereket, s a redőnyök változatlanul az ablakon. A kisasztalon ég a karácsonyfa összes gyertyája, új csillagszórók is égnek, s az asztalon, kinek-kinek megszokott helyén, ott vannak az ajándékok, anyáé, apáé, a Ciláé, Misié. A legutolsó helyen az övé. Az ő részén az asztalnak támasztva a sítalpak, az asztalon meg valami habos gyönyörűség: hálóingek, fehér, rózsaszín, világoskék. A gyertyák sercegnek, a csillagszóró vakít. Mindenki ajándékhelyén a legszembetűnőbb részen Bori tegnap vásárolt kincsei: a levélpapíros doboz, Cila most bontja szét a hajós zsebkendőt, Misi belefúj a harmonikába, kimondhatatlanul ronda hangja van.

Bori most látja meg apát, aki leghátul áll, a sarokban. Apa előrelép, felemeli a levélpapíros dobozt, megnézi minden oldalról, ki is nyitja. Kiemel egy borítékot, a fénybe tartja a gyertyaláng felé.

– Ó – mondja Cila –, ez a világ legszebb zsebkendője!

Misi fújja a harmonikát, integet, Misi azt telegrafálja a kezével, hogy ilyen nagyszerű játékot sose kapott még. Bori nekidől az ajtónak, nagyokat nyel. Apa most mellette van, fél kezében a levélpapír, a másik kezét Bori fejére teszi. Ott pihen apa keze egy pillanatra Bori haján. A gyertyák sercegnek.

– Lila hajó! – mondja Cila. – Isteni szép!

A harmonika szól.

– Még soha életemben nem láttam ilyen ízléses levélpapírt – mondja apa. – Mióta vágyom rá! Szép este van, ugye, Bori? Boldog ünnepeket, gyerekek!

Ilyen karácsonyuk nem volt sohase még.

Anyát mindkét ünnepnapon meglátogatták, mindig mosolyogva fogadta őket: jól van, nemsokára hazaküldik, csak még egy kis türelem. Anya, ha szenvedett is, nem mutatta, a család körbeülte az ágyát, s beszélgettek, mintha csak otthon volnának a konyhában, fesztelenül és jókedvűen. Ünnep első napján bevitték neki megmutatni Bori ajándékait, Misi még a harmonikát is kipróbálta mulattatására, s anya éjjeliszekrényén diadalmasan és hervadhatatlanul ott állt a fácska, betegek és nővérek folyton dicsérgették, ha ráesett a pillantásuk. „Ez életem első külön karácsonyfája! – mondta anya. – Ahogy elhoztad, mindjárt felküldte a portás, én meg csak törtem a fejemet, hogy járkálhatsz te még ilyen későn az utcán, máskor ilyenkor már vacsoráztok. De olyan jólesett…” Mindenki elnézett anyáról, apa hümmögött.

Persze, nem csak azért volt most más az ünnep, mert anyát a kórházban kellett felkeresniük, otthon is minden másképpen alakult, mint egyéb esztendőben. Cila felosztotta a tennivalókat, a férfiakra jutott a ház meg az utca rendben tartása, Borinak a takarítás, neki magának a főzés. Cila mindjárt első nap munka nélkül maradt, mert úgy déltájt beállított Pelikán, azt motyogta, ő úgy értette, hogy mindaddig megfőzhet nekik, míg Stefi beteg, s olyan esdekelve nézett, hogy Cila tüstént megnyugtatta: átengedik ők neki hálásan a főzést, igazán kedves Tibai nénitől… Pelikán arca kigyúlt, s mint valami díszegyenruhát, magára öltötte karján hozott ódivatú, ujjas kötényét. Cila főzés helyett Rudolfnál porolt le, szellőztetett ki, Bori a lakást hozta rendbe.

Így aztán a vasárnap is, a hétfő délelőtt is szinte játék volt, meghitt és önfeledt. Elképzelhetetlenül jólesett részt venni a közös munkában, s bár Misi most is copfos majomnak szólította, és időnként a fenekére vert, vagy megforgatta maga körül, éppúgy másként viselkedett vele, mint apa vagy Cila. „Mióta bizonyosan tudom, hogy gyerek vagyok – tűnődött a kislány –, mindenki úgy beszél velem, mint egy felnőttel.”

Cila megsúgta, mi a magyarázata apa megváltozott viselkedésének. Elmondta Borinak, hogy ő megőrizte volna a titkát, amint ígérte, csakhogy apa mindent hallott az ajtórésen át, ezért volt aztán a reggeli karácsonyeste, a megváltozott légkör. Apa azt is mondta, nem indít eljárást Szilvia ellen; sajnálja ugyan a Bori pénzét, de megér neki hétszáz forintot, hogy a lánya meglássa végre, ki volt a barátnője. Szilvia különben Szilveszter napján esküszik, az új év már nem találja a házban.

Bori úgy hallgatta, mintha valami ismeretlenről folynék a szó. Mintha a föld kettévált volna közöttük hirtelen, Szilvia odaát maradt a szakadék túlsó partján, ő meg az innensőre került valamiképpen, s közöttük, a mélyben ott fújt a hó, amelyben jött-jött, közeledett a troli, Kelemen keresztapa trolija.

Mikor aztán ünnep másodnapján délután Ciláék hazautaztak, minden csendesebb lett, nehezebb is. Hogy egyedül maradtak a konyhában, s Pelikán is visszament a lakásába, apa ránézett Borira, aki anya helyén ült a tűzhely mellett, s a kezét vizsgálgatta. Érdekes, hogy pár nap alatt hogy tönkre tud menni az ember keze, ha szenet hord meg házimunkát végez! Nem is nagyon érdemes belakkoznia a körmét, pedig arra készült, hogy a vakációban legalább négy színárnyalatot kipróbál. Minek? Kiáztatja az ujjait mosóporban, úgyis ki kell lötykölnie valami fehérneműt, Cila kikészített tegnap néhány inget. A mosógépet még nem használják anya nélkül. Levágja, körülreszeli a körmeit, aztán kész.

– Mi lesz holnaptól, te lány? – kérdezte apa. – Fogod te bírni? Holnaptól már szolgálatban leszek megint.

– Persze.

A hang természetes volt, se sajnálkozó, se dicsekvő. „Bírom én – gondolta Bori –, csak éppen rettentően el fogok fáradni estére, mert eddig négyen csináltuk azt, amit most majd nekem magamnak kell. De azért minden meglesz, ne félj, felkelek, mikor te, beosztom. Semmi se számít, csak anya meggyógyuljon.”

Apa, mintha megérezte volna, hogy anyára gondol, szintén róla kezdett beszélni.

– Látod, milyen most is. Jobban fáj a lábánál, hogy nem nyeri meg a versenyt. De azt már igazán nem kívánhattam a gyerekektől, hogy a napi munkán kívül még a házat is kicsinosítsák. Így se pihenhettek semmit szegények. Anyádnak tündérkeze van, az egykettőre megcsinálja, nekünk nincs gyakorlatunk. Holnap, ha jön a bizottság, el ne feledd megmondani nekik, mért nem tudunk most részt venni, azt ne higgyék, hogy közöny vagy micsoda…

Bori megígérte, hogy beszél a bizottsággal. Bement a fürdőszobába, iparkodott túlesni a mosáson. Mire végzett, megfájdult a háta – azért ez se olyan könnyű mesterség, mint hitte. Leeresztette a fregolit, hogy felteregessen, s elnevette magát. Bori általában nemigen találta mulatságosnak, ha kiderült róla valami nem dicséretes, de ez most olyan komikus volt, hogy nem tudta megállni nevetés nélkül. Férjhez akart menni Rudolfhoz, és még csak ki se tud csavarni rendesen egy inget! Állt a fregoli alatt, s mint valami langyos, tavaszi eső, homlokára, nevető arcába hulltak a cseppek a kimosott holmikból. Szilvia szombaton Galambos Istvánné lesz, úgy fogják szólítani: „Asszonyom!” Hogy a csodában fog ez a Szilvia elintézni valamit, hiszen se főzni nem tud, se mosni, se beteget ápolni, semmit, amit Cila. Nem mintha a házasság abból állna, hogy az ember éjjel-nappal háziaskodik, mint a nagymamák, mert van vendéglő meg Patyolat meg kórház, de mi lesz, ha valaki csak kicsit beteg, és diétást kell neki főzni, ha hirtelen kell egy tiszta ing, s ha valami okból nem nyit ki a vendéglő? Mi lesz, ha például valakinek kisgyereke születik?…

Állt, potyogtak rá a cseppek, de nevető arca most már elborult. Szilvia szombaton Galambosné lesz, s talán nem került volna erre sor, ha ő nem hurcolja heteken-hónapokon át azokat a leveleket a sas hasába meg vissza, és nem vadítja Galambos Pistát, valahányszor csak találkozik vele, hogy ne törődjék Galambos nénivel, el ne maradjon a randevúról, mert Szilvia öngyilkos lesz máskülönben. Hogy tudott ő ennyi butaságot összefecsegni?

Elromlott a kedve. Feltörölte a padlót, aztán visszament apához: Apa a Ludas Matyi-t olvasta, el-elmosolyodott. Ahogy mosolygott, szeme sarkában szétcikáztak a ráncok. Apa, ha komoly arcot vágott, nem volt ráncos, ha nevetett, igen, és estére mindig öregebbnek hatott, mint ébredéskor. Bori állt a fürdőszoba ajtajában, nézte apát, és arra gondolt, hogy voltaképpen nem is tud róla semmit. Még megnézni is most nézte meg először úgy igazán, ahogy Jean Marais-t szokta a filmeken. Bárkiről többet tud, mint apáról: B. B.-ről, Kucsesről, Gábor Miklósról… Ha új lány került az osztályukba, első szünetben már köré sereglettek, kifaggatták, mifajta gyerek, honnan jött. Mire becsöngettek, többnyire tudták is róla a legszükségesebbeket.

Hogyan ismerkedik meg az ember valakivel, akit egész életében ismert, csak hát azért úgy látszik: mégsem?

– Akarsz valamit? – nézett föl apa.

Megrázta a fejét, zavarba jött. Apa talán ki is nevetné, ha megmondaná, mi járt az eszében. Térült-fordult, elrakosgatta az apró tárgyakat. Anélkül, hogy gondolt volna rá, mit csinál, anya délutáni tevékenykedését utánozta: anya szokott így körbenézegetni, mi nincs a helyén. Anya. Minden esztendőben ilyentájt pénzt kap, oklevelet. Mindig az ő házuk a legszebb, a legtisztább a körzetben.

Fogta a kosarat, lement fáért. Misi megmutatta, hogy szilánkoljon, hasogatta a fát. Soha semmi más tevékenység közben nem lehetett olyan jól elgondolkozni, mint amikor az ember a kezével dolgozott. Gondolt Cilára meg Misire, Szilvia esküvőjére, anyára, vajon mit mutat a holnapi röntgen, apára is, akinek arca úgy darabokra tört, amint a ráncok szétfutottak rajta, s izmai kiemelkedtek a bőr alól. Jó volna valami nagy örömet szerezni valakinek! Leginkább anyának, mert ő a beteg. Csakhogy már nincs pénze, hacsak szilveszterkor el nem megy megint a Rezedába. De nem mehet, mert még ha Pelikán meg is főz, nincsenek itt Ciláék, rajta a hóseprés gondja, a ház, az udvar, a lakók…

Befejezte a munkát, összesöpörte a forgácsot meg a fűrészport, amelyet széttaposott. Már ment volna fölfelé, karján a kosár, kezében a kisebbik seprű, de ahogy meglátta Auerék rekesze előtt a szétszóródott szénport, ott is megállt, összehúzta azt is. Letörnék a kezük, ha egyszer söpörnének is maguk után! Most már valahogy benne volt: körülnézett, mi nem tiszta még a pincében, s végigfutott seprűjével a rekesztékek között, a homályos sarkokban. Kimelegedett, míg végzett, nehéz volt a seprés; hiába égett odalenn a villany, nem sokat segített, lépten-nyomon le kellett hajolnia s megtapogatnia a padlót, hogy rájöjjön, mi szemét, mi árnyék. Akkora kupacot vitt fel a kukába a lapátján, hogy maga is elbámult.

Apa éppen kilépett, mikor felért a pincegádorból.

– Azt hittem, megszöktél – mondta apa. – Egy órája, hogy lementél a pincébe, jöttelek keresni. Kiszidoloztad a házat?

– Csak a pincét.

Bementek. Bori csorgatta a vizet a kezére, s apa mondata egyre ott suttogott a fülében. „Kiszidoloztad a házat?” Ezt mindig anyától kérdezi, ha anya szokatlanul sokat dolgozik a ház szépítésén. „Csak a pincét – felelte ő. – Csak a pincét.”

Na de hát mért csak azt?

Mi lenne, ha az ablakokat is meg a lépcsőházat, az udvari folyosókat, a rézkilincseket, a karfát, a küszöböt, a lépcsőket, a kukák fedelét, a mosókonyhát, az óvóhelyet, a padlást – mindent? Mindent!

Nem lehetne anyának mégis megnyerni azt a versenyt?

– Jól kifőttél – mondta apa, mikor visszatért a fürdőszobából. – Pihenj egy kicsit!

Nem a munka főzte ki, az izgalom. Apa bizonyára nem engedi, hogy nekiálljon a nagytakarításnak, apa már lemondott a versenyről. Mondta Cilának, majd megnyerik április negyedikére. Ha bejelenti, hogy egymaga kezd neki a munkának, apa megtiltja, mint valami eleve értelmetlen vállalkozást, vagy segíteni akar majd neki, s arról szó sem lehet. Először is ezzel a munkával ő tartozik anyának, másodszor meg apa nem fiatal, és holnap megint dolgozik. Nem mehet holtfáradtan trolit vezetni!

De hát muszáj ezt neki bejelentenie?

Hány mindent nem jelentett be már életében, olyat, aminek nem ilyen célja volt, mint amit most tervez! Hogy lehetne kirándulni menni Tatára, de nem jelentkezik, mert inkább moziba kíséri Szilviát, hogy a varrónő kérdezteti, csakugyan ilyen szűkre és ennyire rövidre akarja-e anya a Bori szoknyáját… Azt is csak utólag jelentette be, hogy munkát vállal a nyárra, aztán mikor kiderült, apa örült neki.

Apa csak nappalra tilthatja meg, hogy dolgozzék, éjjelre nem. Ahhoz bizonyára még egy gyereknek is van joga, hogy valami jó cél érdekében rendelkezzék az alvásával. Ma éjjel nem alszik. Furcsa gondolat volt, hogy éjszaka takarítson, de nem látszott kivihetetlennek. Apa kapuzárás után tüstént lefeküdt, náluk ritkán fordult elő, hogy bárki is csöngetett volna éjjel, most meg éppen nem lesz forgalom, a lakógyűlés megígérte, meg aztán mindenki kimulathatta magát az ünnepen. Ha az ember vigyáz, mikor kimegy a lakásból, apa fel sem ébred, s reggelre csudát lát. A pincének már csak az ablakait kellene megmosni, meg rendet csinálni a mosókonyhában és az óvóhelyen. Hanem a ház többi része… Borzasztóan sok minden van hátra, de azért megpróbál végezni hajnalig, legfeljebb nem sikerül. A legizgalmasabb persze az, mit kezd a ház frontjával, anya mindig a Scholzék erkélyéről törölte le ronggyal betekert hosszú szárú seprűvel az épület kőékítményeit meg az emléktáblát. Hát ezt éppen ő is meg tudná csinálni, Scholzék erkélye most a Rudolfé, itt a mérnök kulcsa. Csak a világítás… Mindegy. Majd kitalál valamit. Szerencsére minden lakó mosott ünnepre ablakot, még az Auerék bejárónője is, nem akarták homályos üveggel várni a vőlegényt. Pelikán és Jutka egy ajtónyitással érkeztek. Pelikán épp csak hogy kezet mosott, nekikezdett a vacsorafőzésnek, Jutka meg bocsánatot kért, hogy nem szaladt át hozzájuk két napig, s azzal mentegette magát, nem akarta zavarni a családot, úgyis olyan ritkán lehetnek együtt valamennyien. De tudja, hogy Illés néni jól van, elsétált a kórház felé, s járt is bent érdeklődni a portán.

Jutka sose sétált, főleg nem messzire, Jutka legfeljebb ment, ahova küldték. Bori rábámult. Jutka egyébként is más volt, mint egyébkor, csillogóbb, titokzatosabb. Összevissza kérdezősködött mindenről – ez se volt szokása –, hogy milyen az életbeosztásuk, hánykor feküsznek. Csak nézte. Ugyan miért érdekli, hogy mikor? Pontosan akkor, amikor más házfelügyelők. Kapuzárás után. Igazán tudhatná!

– Nem lehet kellemes a kapuzás! – mondta Jutka.

Illés Károly bólogatott. Nem ám, főleg télen, mikor az ember éppen elhelyezkedett, megmelegedett már az ágyban. Ő néha olyan álmos, hogy alig találja a kapukulcsot, pedig nézze csak Jutka, mekkora, ott lóg az ajtó mellett, van egy arasz is. Még Eperjes korából való lehet, csupa csipke rajta a vasdísz.

A kapukulcsok egymás felett lógtak a konyhaajtó mögé szerelt kulcsostáblán, karikájukon egy-egy pince-, padlás-, óvóhelykulcs. Jutka éppen csak hogy odapillantott, aztán másról beszélt. Bori tulajdonképpen azt szerette volna, ha elmegy, és Pelikán sürgölődését is terhesnek érezte. Fecsegnek, fecsegnek mindenféle hiábavalóságról, kapuzárásról, ételekről, ahelyett, hogy menne mindegyik haza. Ha nem volna itt Jutka, valami ürüggyel addig is kiszökhetnék, míg Pelikán elkészül a vacsorával, végezhetne valamit. Hát még ha megkérhetné Jutkát, hogy dolgozzék vele ma éjjel! De nem teheti, nem. Aki sose segített senkinek, nem kérhet szívességet.

– Van a szobában valaki? – kérdezte Jutka, és felállt, nekidőlt az ajtónak.

Mindannyian a szoba felé tekintettek, befigyeltek egy pillanatra. Nem hallatszott nesz, nyilván valami utcai zaj lehetett. Jutka szerencsére már nem is ült vissza, Bori kikísérte a kapuig, s ahogy becsukta utána, az volt az érzése, Jutka nem jött egyedül. Árnyék mozdult el a kopasz gesztenyefa mellől, s csatlakozott a kislányhoz, magas árnyék: egy fiú.

No, istenem, hát hiszen neki is jár az ilyen élmény. Máskor jobban elgondolkozott volna a váratlan eseményen, de most a verseny betöltötte minden gondolatát. Milyen jó, hogy minden takarítószer kinn van a földszinti fülkében, rongy, törlő, még csak a ház Vime is! Hogy csempészné ki éjnek éjszakáján a lakásból a zörgő vödröt meg a seprűket?

Visszament. Pelikán a tűzhely körül bajlódott, megkérdezte, van-e szüksége segítségre. Biztos volt benne, hogy nem lesz, Pelikán élvezte, hogy süröghet. Nem is tévedett, Tibai néni azt mondta: nincs. Felvette a pulóverjére a mackóját.

– Hová? – kérdezte apa a Ludas Matyi felett, és Pelikán is megkérdezte, mert félt, ha várnia kell Borira a tálalással, nem lesz már olyan jóízű, friss az étel.

– Csak át Kucseshez, ha szabad. Szeretném megnézni a karácsonyfáját.

– Nyolcra itthon légy! – mondta apa, s Pelikán, mint a visszhang, utána suttogta: „Nyolcra!”

Addig rengeteg idő van. Bori kiment az utcára, bevágta maga mögött a kapuajtót, hogy apa hallja, már nincs a házban, aztán nagyon óvatosan megint lenyomta a kilincset, hogy visszaosonhasson. Jutka még látszott, de a másik oldalon, s valóban fiú kísérte, ismerős volt a mozgása, csak azért mégse tudott rájönni, ki az. Jutka és kísérője most lépegettek föl a három lépcsőn, mely a rendőrőrsre vitt. Az őrs világító táblája alatt végre meglátta a fiú arcát: Varjas volt.

Varjas és Jutka a rendőrőrsön! Ha volna ideje, utánuk menne, de annyira nincs, hogy még csodálkozásra is csak egyetlen pillanatot engedélyezett magának. Az is elég szokatlan, hogy Jutkát Varjas kíséri hozzájuk, de hogy aztán a rendőrségre menjen vele kettesben…

Mindegy, nem ér rá ezen tűnődni. Rohanás le a pincébe. A padlón meg a földes részen már összetakarított, most az ablakok vannak hátra az udvar meg az utca felől, nem lesz valami kellemes munka ebben a vad időben. Micsoda hosszú, mély pincéje van egy ilyen régi háznak! A víz vörösre csípte a kezét, s míg dolgozott, elámult rajta, hogy annyi mindenféle között például ezt se tud tisztességesen: ablakot mosni. Mit kell csinálni, hogy ne legyen mázgás az üveg? Anyának sose mázgás. Volt ablak, amelyet háromszor is újra áttörölt, sose volt megelégedve vele. Megizzadt a háta, a homloka. Egyszer lépteket is hallott, Gábrik néni jött le a pincébe, ő abbahagyta a munkát, és behúzódott egy bolthajtás alá. Gábrik néni körbebámult, mint aki nem érti, miért van odalenn világosság, mikor a helyiség üres. Vitt fel egy kanna szenet, s amikor végzett, eloltotta a villanyt. Bori sötétben tapogatózott el a lépcsőlejáratig, hogy megint meggyújthassa. Szerencse, hogy a lakóknak nincs kulcsuk a vasajtóhoz. Még rácsukhatta volna Gábrik néni, akkor aztán kukorékolhatna itt magában.

Kezdett fáradni. Már látta, hogy jó, ha nyolcig a pinceablakokkal végez, a mosókonyháról, óvóhelyről nem lehet szó, csak vacsora után. Míg lenn dolgozott, izzadt; mikor kiért az utcára, bezzeg érezte a hideget. Villámgyorsan kellett dörzsölnie az ablakokat, hogy rájuk ne fagyjon a víz. A lakók jöttek-mentek közben, Szilviát is látta, karonfogva jött haza valahonnan Galambos Pistával. Nem vették észre, mert a legtávolabbi ablak előtt kuporgott a vödrével, mint valami kis manó. Tóth néni viszont meglátta, csaknem rálépett a papírjaira, aztán mikor megismerte, lehajolt hozzá, megsimogatta, és azt mondta Tóth bácsinak: „Ez a kis Bori egészen olyan lesz, mint az anyja.” „Mint az anyja…” – visszhangzott benne még sokáig Tóth néni dicsérete. Soha életében nem vágyott anyához hasonlítani, csak Szilviához, B. B.-hez, Ginához. Miért érzi most, hogy váratlan jutalmat kapott, valami kitüntetést?

A plébániatemplom órája folyton ütötte a negyedeket, háromnegyed nyolckor, mire a külső táblákkal végzett, összeszedte a holmiját, bement. „Nemigen fog ez sikerülni – gondolta szomorúan –, nem megy ez, hiába. Lassú vagyok, ügyetlen.”

Apa észrevette, hogy szokatlanul kedvetlen, rá-ránézett vacsora közben, Pelikán is aggódva kérdezgette: rosszat főzött-e. Ez is új lecke volt, nem zúdítani a környezetére, ami benne forr, s azt mosolyogni, nincs semmi baja, csak hát anya hiányzik, Ciláék. Megéhezett a munkában, evett jó étvággyal, Pelikán meg is nyugodott, mikor látta, mennyi ételt eltüntet. Mostanában sokkal jobban alszik – mesélte magáról Pelikán –, eddig mindig a körzetit nyúzta altatóért, most bezzeg elszenderül, mihelyt a fejét leteszi. „Persze – mondta apa, s újra vett a tálból –, hogyne aludnék, mikor agyonfárasztja magát a főzéssel. Mire Stefi hazajön, nem fogunk beleférni a ruhánkba, úgy meghizlal.” Pelikán elnevette magát, ez teljesen ismeretlen hang volt Tibai néni szájából, aki vagy sóhajtozott, vagy pityergett.

Szerencsére a széken felejtette a zsebkendőjét, volt ürügye Borinak, hogy ismét kimehessen a lakásból. Apa váltig nem értette, mért szükséges azt a zsebkendőt azonnal utána vinnie, mikor Pelikán holnap délelőtt megint csak megjelenik hűségesen, de azért nem beszélte le róla, főleg, amikor Bori hozzátette: be is menne még egy órácskára Tibai nénihez, régen nem játszottak már társasjátékot. Hát akkor csak fusson! Ha visszajön, majd csukja be a pince vasajtaját.

A pince langyos volt s villogóan tiszta. Átment a rekesztékek között az ablaktalan, boltíves mosókonyhába, mely leghátul nyílt, s melynek hátsó ajtaja az óvóhelyre vezetett. Ez a két helyiség nemigen változott Eperjes Benjámin óta, csak az óvóhelynek kinevezett pincerészen nyitottak vasablakkal elzárt vészkijáratot a szomszéd ház felé. Valaha hordók állhattak itt, elvermelt zöldség, krumpli – Eperjes Benjámin pince-éléskamrája húzódhatott itt meg a föld alatt. Valami szellőzőnyílás is futhatott a falban, mert a levegő nem volt áporodott, legutoljára Csákék használták a mosókonyhát, s nem érzett a mosás nedves lehelete.

Bori körülnézett. Áttörölte az üstöt, aláguggolt a katlannak is, de tiszta volt kívül-belül minden. Nagyon kevés dolga akadt itt; amilyen legendás hanyagok voltak Scholzék, úgy ismerte mindenki a házban Csák néni példás rendszeretetét. Milyen szerencse, hogy ő járt itt utoljára, szépen felmosta a követ, megsúrolta a teknőt! Itt legalább hamar végez, talán az óvóhelyen is, s ha apa elég gyorsan elalszik, megpróbálhatja, ami még hátravan. Tudta, akkor is megkísérli, és akkor is dolgozik hajnalig, ha egészen kilátástalannak látszik mindjárt az elején a vállalkozás. Valami jelet azért csak hagy maga után, bizonyítékot, hogy gondolt anyára, és megpróbált az anya szándéka és vágyai szerint cselekedni.

Az óvóhellyel több baja volt.

Az óvóhelyet arra használták a lakók, hogy ami nem fért el a lakásukban, de sajnálták kidobni, itt helyezték el anya tudtával és engedélyével. Ládák, rossz képkeretek, spanyolfal, kalitka, virágállvány együtt szomorkodott Balogh bácsi ülőkádjával, Tóth néni üres virágcserép-gyűjteményével. Itt sem volt piszok, nemigen jártak be ide a lakók, inkább csak por, rendetlenség s valami furcsán érzékelhető módon az élet hiánya. Bori nekiállt a munkának, s megpróbálta valamiképpen úgy csoportosítani az összevissza rakott tárgyakat, hogy az óvóhely elveszítse zsibvásár jellegét.

Ez más munka volt, mint mikor eltervezte, milyen lesz a lakosztálya a felhőkarcolóban, vagy hogy rendezi be Rudolf lakását kettejüknek. Hajlongott Bori, cipekedett, futott egyik sarokból a másikba, időnként meg-megállt, nézte, mire jutott. Mikor elkészült, nekivetette hátát az ajtófélfának, s körbehordta tekintetét. Amit látott, különös kép volt, nem emlékezett hasonlóra. Az óvóhely szobává vált.

Dill néni berakásos asztalkája körül szelíden terpeszkedtek Gábrikék nagy hasú székei, Csiszár néni virágállványán, mint fecskesor, ültek a Tóth-lakásból ide száműzött cserepek. Pelikán itt őrzött három csokor hosszú szárú, piros művirágot, Bori felbontotta a csokrokat, lefúvogatta a port a bánatos mákokról, tűzliliomokról, s szálanként beállította a cserepekbe. Itt a gyönge lámpafényben megfiatalodtak, ismét mosolygóssá váltak a virágok, hasonlóvá eleven testvéreikhez, amelyek a föld felett illatoznak. A szőnyeg, amely az óvóhely közepére került, szintén Pelikántól származott, nem volt valami szép szőnyeg, de betakarta a kőkockás padlót, s elfogta a léptek neszét. Goda néni spanyolfala a hátsó sarokban udvariasan eltakarta Baloghék ülőkádját és Csák néni kopott aranyrámáit, s úgy hatott, mintha valami meghitt kis sarkot különítene el, csak persze nem volt szabad mögéje kerülni a sárkányos, repedezett lakkozású paravánnak. A kislány csak állt, nézte. Auerék vaskályhája előtt saját pici kori, apa gyártotta szekere várta, hogy egy kéz megint utána nyúljon, húzza, fusson vele. Mintha csak éppen kiment volna a gyermek a szobából, akihez tartozik…

„Így kell? – viaskodtak önmagukkal az újszülött gondolatok. – Ilyen apró részletekből áll az egész, ilyen kicsikből a nagy? Ilyen szeletkék alkotják a házat, ilyen házak az utcát, ilyen utcák a várost, a megyéket, az országot? Nincs külön arcunk, egyetlen óriási arcunk van csupán, amelyben mindünk vonásai egyesülnek? Csak együtt alkothatunk harmóniát, külön-külön nem? Ráma volt, virág, kis szekér, összegöngyölt szőnyeg, cserepek… Most lakóhely. Olyan, mint egy szoba. És él.”

Leereszkedett Gábrik néni székébe, köténye nagy zsebében (hogy megszokta ezt is, a kötényviselést, pedig mennyire gyűlölte valamikor!) megzörrent valami papírlap. Saját pincéjükben lelte a sok papírt egy ládában, szépen egymás fölé simogatva ott várta a rengeteg felesleges képeslap, újság, boríték a felhasználást. Anya nyaranta mindig összegyűjti a papírt, beleteszi a ládába, abból hoz a tűzgyújtáshoz naponta, nem apa friss hírlapjait fűti fel. Ma ő is anya gyűjteményéből kimarkolt papírral mosott ablakot, valamit vissza is tett belőle a zsebébe, mert nem volt alkalmas anyag, nem volt elég puha. Mit vágott zsebre?

Ibi néni mindig figyelmeztette őket, számozzák a füzeteik lapjait, így majd leszoknak róla, hogy kitépdessenek belőlük. Ő persze nem számozott meg egyet sem, s ha papírra volt szüksége, mindig a magyar házi füzetét tépázta meg. Ez a papír valami piszkozatra vagy vázlatra kellhetett, régen írhatta, mert már hónapok óta nincs meg az a tolla, amellyel rákaparta. De vacak golyóstoll is volt, csak mutatós, aztán megvette Szilviától.

Eperjes Benjámin utca

Ó, persze! Az a bizonyos tavalyi dolgozat. A vázlattöredék. Közepesre sikerült, a Jutkáé írott jeles lett, a Várkonyié, Kucsesé, Falusé is jeles.

Eperjes Benjámin utca.

Eperjes Benjámin…

Itt járt ezek között a falak között, itt köhécselt ezeken a lépcsőkön, s mert nagyon titkos dolgokról akart beszélni, talán csak bizonyos koppantásra engedte be ilyenkor sötétedés után a barátait. Kinn az utcán magas galléros, csavart nyakkendős, különös látogatók ütögették az ajtó vaslemezét a sárkányfejű kopogtatóval, köröttük kövezetlen, néma városrész, a távolban talán valami részeg bizonytalanul koppanó léptei. Csönd, a sötétben kézilámpa halvány világossága, aztán a kapu megnyílik egy résnyire, s a köhécselés egyre feljebb hallatszik, ahogy Eperjes Benjámin mutatja az utat, s felvezeti a szűk lépcsőkön a barátait. Mögöttük, bennük és velük, agyukban és szívükben titkok és tennivalók: általános tankötelezettség, nemzeti nyelvű oktatás…

Miért tette?

Ő tudott írni, külföldi egyetemeken tanult orvostudományt. Ő tudott írni, olvasni, még beszélni is mindenféle eleven és holt nyelveken.

De hát akkor miért tette? És miért dolgozott, amikor börtönbe vetették, s olyan biztosan tudta, sose kerül onnan ki élve – orvos volt –, mit látott a kazamata árnyai között, amely annyira fénylett, hogy besugározta átköhögött utolsó éveit? Miért tett meg mindent másokért, a maga élete meg egészsége védelmében meg semmit? Miért?

Ül a kislány Gábrik néni fonott székében, mélyen lélegzik, erőszakosan, mint aki birkózik valami nála erősebb hatalommal. Talán… talán boldogság itt születni, Eperjes Benjámin hajdani házában? Talán… talán az is boldogság, hogy annak a népnek a gyereke, amelynek Eperjes Benjámin volt a fia? Talán… talán most nem volnának üvegfrontú új házak, törpe felhőkarcolók ebben az országban, ha nem élt és köhécselt volna valaha Eperjes Benjámin e régimódi, keskeny épületben, a boltívek homályán, s ha nem születtek volna utána mások, egyre mások, akik szintén tudták, hogy vállalni kell a börtönt meg a halált is annak érdekében, hogy egyszer mindenki tudjon írni-olvasni, nem csak ők?

Ezt hívják úgy az iskolában, hogy haladó hagyomány?

Lehet, hogy a Tanácsnak van igaza, amikor műemlékként óvja ezt a házat, Eperjes nevének tiszteletére utcát keresztel, s felépíti, modern cukrászdává alakítva, eszpresszógépekkel és fagylaltpulttal a hajdani Lantornát, hogy emlékeztesse a járókelőket Eperjes Benjámin tovatűnt alakjára?

Lehet, hogy jó ebben az utcában élni? Boldogító?

S lehet, hogy az ember ezt évekig nem érti, pedig tanárok is magyarázzák neki, csak mikor aztán elkezd dolgozni, nem magáért, hanem másért, akkor…

Á, mégsem lehet ez ennyire egyszerű! Bori felállt, visszatolta Gábrik néni székét, megigazította a meggyűrődött szőnyegsarkokat.

Képtelenség, hogy az ember attól értsen meg végre valamit, hogy rendbe hozott egy pincét.

Becsukta a vasajtót, keze ott tétovázott a réges-rég halott lakatos vasrózsái között. „Jó éjszakát – gondolta Bori –, most és mindenkor ezentúl, ha eljön az este ezek között a falak között: jó éjszakát, édes Eperjes Benjámin!”

Apa ideges volt, mikor Bori visszament az óvóhelyről. Kiderült, hogy hiányzik egy kapukulcs. Három lógott náluk egymás felett a kulcsosdeszkán, most nem volt ott, csak kettő. Nem vette észre Bori, mikor a pincét becsukta? Nincs nála véletlenül? Nincs, de őszintén szólva nem is figyelt a kulcsostáblára, annyira elfoglalták a gondolatai. Apa esküdni mert volna rá, hogy tegnap még megvolt valamennyi. Ma reggel Misi nyitott kaput, nyilván a zsebében maradt a kulcs, igazán kellemetlen. Most küldheti vissza ajánlott levélben Miskolcról. Apa morgott, nem szerette a szabálytalanságot, Csiszár nénire is komoran nézett, pedig Csiszár néni csak azt jött bejelenteni, hogy éjjel vendégei lesznek, fiatalok, elnézést kér, ha esetleg nagyobb lesz a mozgolódás, a zaj a lépcsőházban.

Bori elszomorodott. Azért ez ritka szerencsétlen alkalom. Csiszár néni épp mára hív vendégeket, méghozzá fiatalokat, majd nagyot néznek, mikor ő éjszaka sikál, takarít. Ugyan mindegy. Csiszár néni, ha tanúja lesz annak, mit csinál, nemigen szidja össze, s mit érdeklik őt az idegenek, csak apa fel ne ébredjen a zajra, s be ne hozza őt a lépcsőházból. Látni fogja, mikor kimennek, majd ő nyit nekik kaput, s akkor nem keltik fel apát a csöngetéssel.

Csiszár néni leereszkedett anya székére.

– Voltatok a kórházban, Boriska?

Persze hogy voltak, Ciláékra való tekintettel, külön engedéllyel, délelőtt, mert Ciláéknak ment a vonatjuk kora délután. Apa valamivel derűsebb lett, mert még csak beszélnie is jólesett anyáról. Kiderült, hogy a balesetkórházbeli orvos régi ismerőse Csiszár néninek, és így a család valóban megnyugodhatik: ha ez az orvos azt ígérte, anya nyom nélkül kiheveri a balesetet, akkor a törés valóban nyomtalanul gyógyul majd meg. Bori szomjasan hallgatta a felnőttek beszélgetését, s az öröm és megkönnyebbülés, amely elfogta, nemigen engedte, hogy másra figyeljen. Hallotta ugyan a mozgolódást a kapubolt alatt meg a lépcsőházban, de igazán nem érdekelte, kik járnak, mit cipelnek odakinn. Mintha költözködnék valaki, ami persze lehetetlen. Most csak az volt a fontos, amit Csiszár néni beszélt, hogy anya kezelőorvosa milyen kiválóan érti a mesterségét, nem hogy egyes lakók dübögve mennek fel a lépcsőn, s hurcolnak valamit, ami meg-megkoppan a lépcsőfokokon.

Galambos, aki akkor lépegetett lefelé Aueréktól, rábámult a menetre, amely éppen felérkezett a másodikra, és megállt Csiszár néni ajtaja előtt. Mindenkit ismert, aki ott volt, csupa Eperjes Benjámin utcai iskolás lány sorakozott a gömbölyű folyosóablak alatt, egyetlen fiú volt köztük, a ciklámenes Varjas. Párosával álltak, ketten-ketten létrát cipeltek, a párok szabadon maradt karján vödör csüngött, kezében seprű. Mikes Jutka négy kurtát berrentett a csengőn, mint valami jelet, Csiszár bácsi kiszaladt, beengedte őket, kerek, vörös arca csak úgy ragyogott, mikor különös vendégeire nézett, s bár ennek nem volt különösebb értelme, mert Galamboson kívül senki sem járt a lépcsőházban, s az is láthatólag éppen kifelé ment a házból, titokzatosan azt mondta: „Csssss!” A menet becsörömpölt a lakásba, Galambos hallotta, hogy koppannak földre a létrák meg a vödrök az előszobában. Elég furcsa időpont akár látogatásra, akár takarításra. Egyébként semmi köze hozzá, a kölyköknek meg nem köszön előre, köszönjenek azok neki.

Csiszár néni megint megnézte az óráját, aztán felállt, elbúcsúzott. Apa elővett egy könyvet, Bori jó éjszakát kívánt, s elrendezte díványa körül a ruháját, hogy sötétben is könnyen fel tudjon öltözni újra. Negyed tizenegy múlt, háromnegyed óra hiányzott kapuzárásig, fél tizenkettő is lesz talán, mire apa elszenderül, nagyon bosszantja, hogy Misi elvitte a kapukulcsot. De talán éjfél körül munkába kezdhet végre. Olyan izgatott volt, hogy nem kellett attól tartania: elalszik. Eloltotta a gombalámpát, mint aki elálmosodott, s pihenni készül.

 

„Mit bámult úgy rám ez a Csiszár néni? – gondolta Galambos ingerülten, s becsattantotta maga mögött a kaput. – Ismer, mióta élek. Inkább gratulálna, mint hogy sejtelmesen rám néz, és jó estét kíván, mint akinek nem tetszik valami. Ugyan mindegy. Minden olyan mindegy Szilvián kívül!”

Az utcáról még egyszer visszanézett Auerék ablakára. Fény égett mindenütt, Szilvia szobájában is; a lány se kívánkozik lefeküdni még, az is éppúgy tele van gondolattal, reménnyel akárcsak ő. Hány külön töltött nap még? Alig öt. Szombaton délben már a felesége, szombaton estére hazaviszi Zegercsre.

Bosszús lett, mikor észrevette, hogy léptei felfelé viszik az Eperjes Benjámin utcán, nem lefelé. Buta szokás, húzza a lába anya házához. Szállodában szállt meg, hogy ne kelljen hallgatnia a nyöszörgését, meg se látogatta, nem is fogja. Dehogy engedi, hogy anya könnyei elbúsítsák élete leglázasabb időszakát!

Itt a sasos ház. Régen nem járt erre, azóta sem, hogy kofferrel a kezében kiszáguldott a kapun, s csak úgy forrt benne az indulat, mert anya megsértette Szilviát. Neki ne sorolja fel mindennap, mit tett érte! Ha nem vállalja a lányt, őrá se tartson igényt. Sötétek az ablakok anyánál, nyilván már lefeküdt, sír az ágyban, miután már jól kipanaszkodta magát a tejesboltban a vevőknek. Mondta anyuka, azazhogy Margó, mindig elfelejti, hogy így kell hívnia az anyósát, hogy boldog-boldogtalant az ő történetével traktál a pult mögött, máshová kell küldeniük a bejárónőjüket is vásárolni, máskülönben csak súrlódás lenne örökké. Anya negyvenhárom éves, csak négy esztendővel idősebb Margónál. Mi lenne, ha Szilvia úgy szólítaná anyát: „Mária!” Elképzelhetetlen. Anya régimódi.

A bejárónő…

Hát bejárónőt egyelőre nem tudna tartani Szilviának, de abba az albérleti szobába, ahová viszi, nem is kell. Szilvia majd kitakarít, megfőz, kimos. Anya mindent el tudott látni egymaga, pedig állásban is volt mindig, hát akkor Szilvia hogyne tudna. „Szilvia nagyon házias kislány!” – mondta ma is Margó.

Öt nap múlva a felesége.

Annyira nem érintkezik az anyjával, hogy most voltaképpen ő is betehetne egy levelet a sas hasába, mint a kis Illés. Csakhogy nem. Majd ha anya magába száll, s megírja neki, hogy megbánta éles szavait, és szeretni fogja Szilviát. Addig nem ír neki. Visszafordult, elindult az ellenkező irányban, a Hal tér felé. Ha szaporázza, fél óra múlva a szállodájában lesz.

 

„Boszorkány – gondolta Csiszár néni ebédlőjében Varjas. – Virágarcú. Undok.”

Tegnap se szó se beszéd, beállított délben, ebédet hozott apának, meg is terített szépen, az öreg meg kedvesen nézett rá, még bókolt is neki, mikor megnyugodott, hogy ezúttal nem a beiskolázásról van szó, hanem enni-inni hoztak neki. Nem kérdezte, szabad-e, lekapta a fogasról a tréningruhája zubbonyát is, kifejtette a fehér öltéseket, amelyekkel ő eltüntette a szakadást, megvarrta rendesen, közben dúdolt. Mit képzel, most már minden szabad neki, mert kapott egy cserép virágot? Ahelyett, hogy képen törölte volna vagy kiutasítja, még tűrte, hogy mindenbe beleszóljon. „Tegyél még a tűzre, Miklós, attól félek, fázik a bácsi. Nem kellene tisztába húznunk az ágyát?” Ma már kettesben jött át, hozta magával a vénasszonyt is, az leült apa mellé, azt hitte, menten elviszi az ördög mérgében, az öregnek meg be nem állt a szája. Ez igazán nagy meglepetés volt, ő azt hitte, az öreg már réges-régen csak káromkodni tud, inni meg kántálni: „Cukorka, csokoládé, napraforgómag…” Hát tessék: szeret beszélgetni.

„Kérlek, segíts! – ezt suttogta az utálat. – Segíts rendbe hozni az Illésék házát, az őrssel már beszéltem, mindenki jön. Rettentő nehéz volt elintéznem a szülőkkel, eddig még senki se maradt ki hazulról éjszaka. De azért az én szavamra elengedték a lányokat, és az is megnyugtatta az anyákat, hogy megmondtam, te is jössz, meg hogy Balázs bácsi is tud róla, a rendőr, és Csiszár néninél lesz a gyülekező pontosan tíz órakor, nála rakjuk le a létrákat meg a vedreket. Ha te velem jössz, akkor tudom, hogy nem lesz semmi baj, és nem félek. Elloptam Illés bácsi kapukulcsát, s mindenféle bolond dolgok történhetnek, ha az ember egy idegen házban dolgozik éjjel. Segítesz, Miklós?”

Persze hogy segít. Csak azt tudná, miért.

Most persze befogták a szájukat a vihogók, ülnek nagy áhítatosan Csiszár néni ovális asztala körül. Halálos komolyan veszik ezt a hülyeséget, hogy Illés néni, aki kórházban van, a távollétében nyerje meg a versenyt! „Úgy fog örülni neki – mondta az utálat –, és meglátod, milyen hasznára lesz Borinak is. Az egész baleset máris nagy hasznára van. Bori soha életében nem dolgozott, de most hozzáédesedik a munkához, és még csak nem is esik nehezére. Sokat tanult ezekben a napokban, talán többet, mint egész eddigi életében. Tudod, ő nem értette idáig, mi az őrs, azt sem értette, mi az utca vagy a ház. Pedig amíg ezeket nem érti, azt sem fogja érteni, hogy ország meg emberiség.”

A buta. Kész szónok, mint Kossuth. Persze, ő az igazi buta, mert csakugyan eljött vele, és még tervet csinálni is segített, ami aztán mindennek a teteje. Jutka térképet készített Boriék házáról, ő sokszorosította, Jutka mindenhová berajzolta, hol a vízcsap, a villanykapcsoló. Általános utasítás: ha valaki munka közben lakóval találkozik, általában bárkivel a házbeliek közül, azonnal közölje, kicsoda, és mért van ott. Ha Illés bácsi jönne ki, vagy valami okból Bori, vele is. Nem titok, amit csinálnak, csak jobb volna, ha az maradna, mert úgy igazi meglepetés lehetne. Munkakezdet tizenegy tízkor, kapuzárás után. Meghatóan regényes!

Ha már vesztére idejött, csinálják meg a dolgot rendesen. Mindenki vegye elő a térképét, és ismételje el a beosztását! Földszint: Tímár. Az udvari földszint is, és ne csak úgy isten nevében, hanem rendesen. (Jó vicc, a végén még kiderül, hogy hajcsárnak született!) Van ott hátul egy fészer is, annak nagyon viharvert a fedele, Elek beborítja gallyal (ő cipelt nekik gallyakat Csuha bácsitól, Illésék fészerének a tetejére!), olyan legyen, mint valami gyönyörű vadászkunyhó! Első emelet: Kovács. Tessék rendbe szedni a lépcsőházi korlátot is, minden ciráda közé nyúlj be olajos ronggyal! Lépcsőházi folyosó és gömbölyű ablak: Várkonyi. Az ablaküveget kívül is, belül is meg kell mosni.

Második emelet: Falus. Mit bámulsz, Falus, mintha nem tudnád? (De utál itt lenni ezeknél a Csiszáréknál, Csiszár néni annyit kínozta a tanulással a nyáron, remélhetőleg most már észre tért, és nem bosszantja tovább.) A gangrész meg a gömbölyű ablak itt a Suriné. Kozma: harmadik emelet; gömbölyű ablak és udvari folyosó: Kucses. Jutka megy a padlásra, ő a pincébe. Ki-ki hol dolgozik, ott követ is mos. Előbb ablakot, aztán földet és lépcsőt, lépcsősúrolás előtt vízcsere. A villanykörtéket is le kell törölni. Vízszedés kinek-kinek onnan, ahol a legközelebb esik: földszint és első emelet az udvari csapból, második-harmadik Csiszár nénitől. Munkára!

– Feküdj le – ajánlotta Csiszár néni a férjének, de az csak rázta a fejét, és megtömte kurta szárú pipáját. Dehogy fekszik ő le, mikor ilyesmi történik a házban! Régen nem szórakozott ilyen jól.

Falus, Surin, Kozma, Kucses és Jutka vizet szedtek, Tímárék elindultak lefelé. Sok vinnivalója volt mindenkinek, létra, vödör, seprő, a mackónadrágok zsebe kidagadt a tisztítószerektől, Varjas kiosztotta a hátizsákban hozott szemétlapátokat is.

 

Apa felkönyökölt az ágyban, s megkérdezte Boritól, alszik-e. A kislány persze nem felelt. „Milyen mélyen szunnyad egy ilyen gyerek!” – gondolta apa, és villanyt gyújtott, elővett egy könyvet. Különös vendégei vannak Csiszárnénak, ilyet még sose tapasztalt nála. Suttogás, meg csörgés, meg ajtónyitogatás hallik be, ha nem tudná, hogy lehetetlen, azt képzelné, az udvarra is kiment valaki. Csiszárné nagy barátja az ifjúságnak, valami tanulóotthont pártfogol, lehet, azokat csődítette ide. Bújócskázhatnak, vagy mit csinálhatnak, csak össze ne hordják a hóval a követ, mert azt az ő Borijának kell majd rendbe hoznia. Még aludni se lehet tőlük, igazán furcsa. Ha nem volna olyan rendes asszony, s nem jelenti be jó előre, bizony szólt volna neki reggel.

„Bang!” – mondta a toronyóra.

Bori pillája megrezdült. Itt szaladgálnak azok a valakik, nem hagyják apát aludni, hát meddig lopják még az időt tőle, hisz így hajnal lesz, mire végre kimehet. Sose hitte volna, hogy ennyire tudjon fájni, ha nem kezdhet bele valami munkába akkor, amikor eltervezte.

Dill néni előszobájából, az első emeleten, áradt a frissen pörkölt kávé illata. „Mi nyiszoroghat a lépcsőházban?” – töprengett Dill néni, letette a csészéjét, kiment, kipillantott. Az ajtónyitásra Várkonyi visszafordult a létra tetejéről, és illedelmesen azt mondta: „Csókolom!”

– Hát ez mi? – kérdezte Dill néni elképedve.

– Takarítóbrigád! – felelte Nikolett. Minden foga kilátszott, úgy nevetett. Várkonyi bőszen dörzsölte a gömbölyű ablakot.

– Megvesztetek? – álmélkodott Dill néni. – Most?

– Most vagyunk beütemezve! – válaszolta Nikolett.

Dill néni vállat vont, bement. Persze, ilyen van, mit lehet tudni. Auerné mindig mondja, milyen lehetetlen dolgok történnek a kerületben. A jövendőbeli nászasszonyáról is, arról a szelíd képű, ősz asszonyról a tejboltban, mi derült ki: szörnyeteg, gyűlöli a saját fiát. Nem is fog ő se odajárni többet, pedig mindig Galambosnénál vásárolt eddig, de mit lehet tudni, hátha egyszer mérget kever a kannatejbe, amilyen lehetetlen, gonosz nő. Szegény Margó, annak is mennyi izgalma volt ezzel az utolsó percben elhatározott eljegyzéssel! „Mindenféle dolgok történhetnek – gondolta Dill néni, és sóhajtott. – Igazán mindenfélék. Éjjel takarítóbrigád szállja meg a házat kiskorú iskolásokból. És még Csiszárné szaval örökké, mi minden történt felszabadulás óta a gyermekvédelem érdekében!”

 

Varjas dühös volt: a pincében már járt valaki, és gyönyörűen rendbe hozott mindent. Nem volt mit csinálnia, indulatában belerúgott egy pincerekeszték ajtajába. Most dolgozni szeretne, söpörni, elfáradni, cipekedni – hát mért nem lehet, ki volt az a senkiházi, aki elvégezte helyette? Állhat itt üres kézzel, munka nélkül, s gondolhat arra a mindent kitervező lányra, aki térképet rajzol, tennivalókat szab ki – ó, ez a leendő KISZ-es, ez a csodaúttörő! Most Illésnek ad leckét közösségi szellemből. Ugyan vajon…

Mit: „ugyan vajon”! Most még ellenőrzi a többit, vagy segít annak, aki elmaradt, meghajszolja ezeket a vihogókat úgy, hogy a nyelvük kilógjon.

A földszinten rendben talált mindent, az udvaron is. Illés bácsi fészere a fenyőgallyak alatt olyan lett, mint valami skandináv faházacska, még a kiöntő peremét is kiszabadították a hó alól, jól dolgozott Elek. Most a kilincseket szidolozza, rá-rálehel az ódon rézre.

Az első emelet még nem készült el. „Lassú vagy, Kovács, hiába van olyan parádés keresztneved. Azt hiszed, elég, ha csak mosolyogsz?” Várkonyi is mit vacakol ott a létrán, persze, nem tudja kinyitni a gömbölyű ablakot, csak hát így nem maradhat, belül tisztán, kívül mocskosan. „Le onnan, majd én kinyitom!” Az ablak csakugyan nehezen nyílott, rángatni kellett. No, végre, valami, aminek nekifeszülhet teljes erejéből. Fel a másodikra. Mozgás, Falus, hogy mosod azt a lépcsőt? És persze Surin se bír az ablakkal, mért is tudna kinyitni egy reteszt, ugyan miért? Felrohant mellé a létrára, majdnem lepottyantak mind a ketten. Surin elvisította magát, és leejtette a vödröt. Bumm!

Na most lát csudát a ház!

Tóthék ajtaja mögött semmi mozgás, úgy látszik, mélyen alszanak, Gábrik bácsi ugyan kidugja a fejét egy pillanatra, de mikor megismeri Várkonyit, morog valamit, eloltja a villanyt, és eltűnik. Nyilván megnyugodott, hogy nem betörő. Még jó, hogy harmadiknak Csiszár néni lakik itt, azt úgyse zavarták meg semmiben, fenn van miattuk, bár ha ők nem volnának itt, akkor sem lenne az még ágyban, tudja az egész utca, hogy hajnalig dolgozik.

Olyan ez a Csiszár néni, amilyen Mikes Jutka lesz, ha felnő. Mindenben részt vesz, mindenbe beleszól. Háromszor volt képe felbosszantani az ő öregét is az elmaradt vizsgával, még jó, hogy apa érzi, ha ő tovább tanul, akkor kevesebb maradna neki italra, és kidobta Csiszár nénit mind a három alkalommal. Ma éjjel nem lesz annyi ideje, mint máskor, összeírni az utca lakóinak panaszát, törni a fejét, mivel lehetne még gyötörni a hatóságokat. Ma éjjel virraszthat miattuk. Sajnos, kijött a zajra. Könyv van a kezében, nem toll, akkor most kivételesen nem dolgozott. Áll, nézi Surint, aki guggol, szedi fel a kiömlött vizet a rongyával. Falus nyög, pedig igazán örülhetne annak a kis víznek, legalább könnyebb lesz lépcsőt mosnia.

Csiszár néni előrelép, lenéz a földszintre, fel a harmadikra, mindenütt folyik még a munka, és mindenütt ég a villany. Mosolyog, megsimogatja Varjas sörényét, Miklós hátralép előle, megreszket a méregtől. Mi ő, kiskutya? Hogy merik őt megsimogatni?

– Ha elkészültetek, gyertek be teázni! – mondja Csiszár néni.

A lányok csipognak örömükben. Varjast majd szétveti a düh. Ezentúl majd a tanácstaghoz jár teázni, de lehetőleg éjfélkor. Azt hitte, ha elkészültek, vége a cirkusznak, mehet. Hát nem!

– Úgy örülök neked, Miklós!

Ne miklósozzék itt, hagyja már békén! És főleg ne örüljön se neki, se miatta. Nem szoktak őneki örülni.

– Én mindig tudtam, milyen jó fiú vagy – mondja Csiszár néni.

Varjas már olyan mérges, hogy legszívesebben kirántaná Surin alól a létrát, de persze nem teszi, hanem segít neki, s összeszorított szájjal hallgatja, mit mond Csiszár néni:

– …ismerlek kiskorodtól. Nehéz neked, fiam. De nem baj, azt a hiányzó osztályt majd befejezed, Juditka legalább ötször mondta már nekem, hogy szívesen tanít ingyen. Úgy gondoljuk, bemégy a dolgozókhoz félévkor, külön engedéllyel. Én valahogy…

Miklós krétafehér, lelép a létráról.

– …azt hiszem, apád ügyét is el tudom intézni – tűnődik hangosan Csiszár néni. – Juditka eljött velem a múltkor megnézni azt a műhelyt a Lajos utcában. Ott csupa olyan ember dolgozik, akinek valami baj van a lábával, ott is laknak. Nagyon barátságos hely. Hát ha azt gondoljátok…

Nem hallgatja tovább, elég volt. Motyog valamit, felrohan a harmadikra. Kozma már majdnem elkészült, és Kucses ki tudta nyitni az ablakot, villog az üveg, szikrát vet a tisztaságtól. Kucses olajos ronggyal törli a vaskorlát cirádáit. Az utálat a padlásfeljáróban motoz, már végezhetett odafenn.

A padlásra csigalépcső vezet. Szűk vasfokok, alig lehet megvetni rajtuk az ember lábát. Jutka a fokokat mossa, haja a homlokába hull. Úgy nem lehet még veszekedni se, ha az egyik ember guggol, a másik meg áll. Van a vödörben még egy felmosórongy, Miklós kikapja, nekilát ő is a munkának. A végén majd kicsavarja, és hozzávágja Mikes Jutkához, hogy ne legyen mindig olyan jó kedve.

Egyszerre lendül a kezük, egyszerre ereszkednek alá, Kozma és Kucses még a maguk emeletén kínlódnak, mikor előrebukó fejük, hajlott térdük és a vödör megjelenik Csiszár néni szemhatárában a padlásfeljáró felől. „Milyen különös – gondolja Csiszár néni –, ez a ház most csupa suttogás, mozgás, elevenség, mintha felemelték volna a tetőnket a fiatal lélegzetek. Hanem nincs tovább várakozás! Miklóst levizsgáztatom, az öreg megy a Lajos utcai otthonba. A fiú internátusban fog lakni, Csuha azt mondta, nevelteti a kertészet.”

 

Mos, mos és közben kacag a szeme. Áruló! Varjas ordítani szeretne, pedig nemigen könnyezett kicsi kora óta. Nem, semmi se történt őmiatta, ennek a lánynak mindegy kin töltheti ki a segíteni vágyását. Ez a Csiszár néni alvezére! Úgy gyűjti a jó cselekedeteket meg a társadalmi munkát, mint más a bogarat. Ó, mennyire gyűlöli!

Most összegyűlt valamennyi vihogó, elkészültek. Csiszár néni végigjár minden talpalatnyi helyet, pincétől padlásig, megszemlél mindent, s azt mondja, egy esztendőben sem volt szebb a ház, aztán megkérdezi, mi van hátra még. Hát az emléktábla, főképp emiatt hívta el Varjast Mikes Jutka, ezt bízta rá. No, akkor mindenki jöjjön teázni, és ha Miklósék végeztek, ők is. Most jól fog esni a forró ital.

Most már eloltották a villanyt mindenütt, az utálat kihurcolja a leghosszabbik létrát Csiszár néni balkonjára, s Varjas kezébe nyomja a rendőrzseblámpát, amelyet Balázs bácsi adott kölcsön az őrsnek. Olyan erős a fénye, mint egy reflektoré. A vihogók körbeülik az ovális asztalt, Csiszár bácsi süteménnyel kínálja őket. Erről az erkélyről, ha létrára áll az ember, fel lehet nyúlni a kefeseprűre tekert ronggyal az emléktábláig.

Csiszár néni becsukja a balkonajtót, mert fáznak a vihogók, s az ő bútorainak se használ az éjszakai levegő. Most fel a fokokon, megsikálja annak az egyénnek a tábláját, aztán…

 

„Bang” – mondja a plébániatemplom órája. Apa villanya elalszik, végre. Apa, ha elálmosodik, két perc alatt elszenderül, mint egy gyerek. Csak lassan, csöndesen! Végre! Felállították a létrát, Jutka rátámaszkodott a harmadik fokra, hogy szilárdabban álljon.

– Mehetsz! – mondta Varjas.

Jutka felnézett. Most jól látszott az arca, Csiszár néni erkélyének üvegajtaján át rázúdult a fény. Az őrs már teázott, és mérhetetlen sok kockacukrot górált a csészéjébe.

– Eredj innen, nem tűröm, hogy segíts. Kotródj, mert ledoblak az utcára.

A hang Varjas hangja volt, de a szenvedély egy idősebb ember szenvedélye. Jutka nem egyszerre sápadt el, cseppenként húzódott le arcából a vér.

– Illésék? Illés néni szilveszteri öröme? Közösségi nevelés? Őrs? Haza? Világ? Apám menhelybe, én internátusba? Hát nem te fecsegted el Csiszár néninek, hogy nincs bizonyítványom a nyolcadikból? Áruló.

A hang csak suttoghatott. A vihogók ott kuncogtak az asztal körül, alig háromméternyire tőlük, az üvegajtón túl. Nem lehetett hangosan beszélni.

– Engem nem fogsz megnevelni. Engem aztán nem! Arra várhatsz! Énértem nem kapsz se kitüntetést, se kerületi jutalmat, hogy megjavítottál. Na, mozgás, kotródj innen!

A düh fellendítette a létra tetejére. Eperjes Benjámin arcát lentebbről is elérte volna, úgy is, ha nem áll fel, mint valami akrobata, a létra legfelső fokára. Most külön örült annak, hogy a hideg is kirázza azt, aki ránéz. Egy rossz mozdulat, és vége lesz, csakugyan vége. Állt, várta, Jutka sikolt-e. Nem sikoltott. Nem nézhetett hátra, nem tudta, hol áll, mit csinál a lány, csak abból következtette, hogy nem hagyta egyedül, hogy a létra szárától nem tudta volna kinyitni az ajtót.

Most aztán emlékeztetnie kellett a testét, hogy ő volt a legjobb tornász valamikor. Ez a lábizmok játéka volt, a kar nem segíthetett. Baljában Balázs bácsi zseblámpáját tartotta, nekiszegezte a fénysugarat az emléktáblának, jobbjával meg elkezdte sikálni a por befogta bronzarcot.

Az arc lassanként előtűnt.

Magas homlok, beszédes, szomorú szempár, érzékeny, hullámos száj, furán megkötött, óriási nyakkendő, homlokba hulló fürtök. Eperjes Benjámin – ugrottak elő a betűk a dörzsölésre –, született 1767-ben, meghalt 1801-ben. „Itt van még valami” – gondolta Varjas. Dühösen dörzsölte a tábla legalját, s egyszerre szemébe villant az idézet is, Eperjes Benjámin üzenete a börtönből:

 

Magad semmi sem vagy, tsupántsak annyi, mennyit népedért teendel.

 

A vihogók felvisítottak odabenn valami tréfán, Elek mindkét kezében sütemény volt, Kozma csészéjébe most öntötték a második teát. Mire Varjas lelépett a létráról, és összehajtogatta a szárakat, Jutka háttal állt neki, nézett le az utcára. Nem sírt, hátának a sötétbe hajló vonala, előrebukó arca sajátságosan ismeretlenné tette. Gyűlölte, de mellé könyökölt a párkányra.

Nem szólt egyikük sem. „Nem engem szeret – gondolta Miklós, és sose hitte volna, hogy ez ennyire tudjon fájni. – Az Eperjes Benjámin utcát szereti. Magad semmi sem vagy, tsupántsak annyi… Ez a lány olyan, mint aki születésétől tudja az ilyesmit. Amennyit népedért… Ki a nép? Illés néni? Bori? Apám? Én?

Én azt akartam, hogy külön szeressen.”

Jutka végre megfordult, s most, maga se tudta, miért, már ő tartotta volna vissza. Nem lehetett. Jutka kivágta Csiszár néni ajtaját, s utat hagyott neki, hogy átemelhesse a létrát a szűk ajtórésen. A vihogók készülődtek, de megvárták, míg ők is felhajtanak egy csésze teát. Most megint villanyt kellett gyújtaniuk a lépcsőházban, mert létrástul és vedrestül nem tudtak a sötétben lemenni a lépcsőn.

Varjas ment előre, s ahogy a második emeletről az elsőre ért, hallotta, hogy a földszinten megnyikkan valami. Mindegy. Nyilván nem hallották odafenn, hogy valaki becsengetett, s megy Illés bácsi kaput nyitni. Majd elbámul, ha meglátja ezt a menetet!

A földszinti takarítófülke ajtajában, kezében seprű meg lapát, Bori állott. Kötényben volt, Illés néni nagy zsebű kötényében, s karján neki is vödör, mint minden vihogónak, akik most rendre leértek mögéjük, s hogy meglátták Illést a takarítószerszámokkal, egyszerre elnémultak valamennyien.

Most nem vihogott senki.

– A ház kész – mondta Jutka, s hangja éppen olyan volt, mint akármikor. – Kész, benevezhettek a versenyre. Őrsöd van, Illés, nem vagy egyedül. Ha megmondtad volna, hogy te is erre készülsz, szóltunk volna neked. De nem akartunk megszégyeníteni.

Bori csak áll, nézi őket, a vihogók meg visszanéznek rá. Várkonyi, aki mindig viccel, most néma, Falus Ezeregyéjszaka szeme csupa pára. Kucses a padlót rugdossa, zavarban van. Nikolett szőke fürtjei előrehullanak. Elek és Surin egymásnak döntik a vállukat, ez nem is könnyű, mert mind a négy kezük teli van. Kozma ajka megrezzen, Tímár párnás kis kezében összekocódik a vödör a létra szárával. Varjas sötétvörös az indulattól, vár egy pillanatig, mintha erőt akarna gyűjteni, aztán elindul, nála a kapukulcs, a harmadik, amely a kulcsostábláról hiányzik, karikáján a padlás meg a pince kulcsa…

– Te csináltad a pincét? – mordul Borira a kapuban. Hogy Bori bólint, mert szavakra sincs ereje, még hozzáteszi: – Kivételesen rendes is lett.

Nyílik a kapu, az őrs kioson. Létrák, vödrök, seprűk eltűnnek. Jutka marad utolsónak, Jutka sápadt, mintha hirtelen megbetegedett volna.

– Ezt a kulcsot tőletek loptam – mondja Jutka –, kérlek, csukd be utánunk a kaput, és add vissza Karcsi bácsinak.

A kapu besiklik. Bori ráfordítja a kulcsot, eloltja a villanyt. Aztán csak áll a földszinten: a háznak mosóporszaga van, vízszaga, csak úgy árasztják a vén falak a tisztaságot. Anyának van ilyen jó illata, mikor mos vagy tereget.

„Nem köszöntem meg – gondolja Bori –, nem köszöntem meg senkinek. Nem tudok én szólni.” Az élmény, hogy nincs egyedül, hogy őrse van és utcája és városa és hazája, elvakítja, mint úton járót a váratlan fénysugár.

Apa hajnalban úgy ment el, hogy nem is vette észre, mi történt a házban. Álmos volt apa, sietett is, borotválkozás közben eljátszotta az időt a vérzéscsillapítóval, s az öröm is elfoglalta, hogy csak előkerült a harmadik kapukulcs. (Bori betette a csészék mögé, hogy azonnal kibukkanjon, mihelyt reggelire terít.) „No persze – mondta apa –, Misi rohant, aztán lecsapta, nem tette a helyére. Mindegy, fő, hogy megvan.”

Különben minden tekintetben más reggel volt, mint bármikor, ez volt az első alkalom, hogy beosztott teendőkkel, előre átgondolt napra virradt, s mindketten munkába fogtak: Apa ment a trolira, ő meg nekiállt végezni anya teendőit, Cila nélkül.

Rendbe hozta a szobát, a konyhát. Elmúlt az ünnep, most nem volt sem apa, se Misiék, hogy segítsenek, s különös módon jólesett arra gondolnia, hogy mindenért ő felelős. Szinte várta, hogy jöjjenek a lakók, kívánjanak tőle valamit, állítsák valami megoldatlan probléma elé, ugyan mire megy egymagában. Egyetlenegyszer futott ki csak a lakásból, míg bejárta a három emeletet, s megnézte, milyen munkát végzett az őrs. Mióta élt, nem volt ilyen ünnepi a ház, ilyen csillogó, megifjult, vidám.

Legjobban azért a pincét szerette. Az undok pince, az ódon, bolthajtásos termek, amelyeket látni se szeretett idáig, most valahogy szerves részévé váltak az otthonának. „Ezt az én kezem hozta rendbe – gondolta Bori, míg végiglépegetett a rekesztékek között –, az én munkámtól tündökölnek az ablakok, a kilincsek, fiatalodott meg a vasajtó, lett szobává az óvóhely.” Rossz volna rágondolni, mit érezne most, ha nem jut eszébe ugyanaz, ami az őrsének, s ha tegnap semmit sem végez, lefekszik, mint máskor, ma meg, mikor felébred, mindent készen talál, s át kell élnie, mindenkinek fontos volt anya öröme, csak éppen őneki nem. Akkor is boldog volna, persze, csak másképpen. Erősebb volna benne a szégyen, mint a boldogság.

Úgy tíztájt megjelent Kucses. Egyáltalán nem volt látogatáshoz öltözve.

– Délután Nikolett jön – mondta –, addig lesz veled, míg apád meg nem érkezik, hogy kővé ne válj az unalomtól, mert azért az nem vicc, hogy valakinek folyton itthon kelljen ülnie.

– Be vagytok osztva? – kérdezte Bori.

– Be – bólogatott Kucses. – Minden napra ketten. Mindjárt megbeszéltük, mihelyt Karcsi bácsi szólt Jutkának, csak az őrs úgy döntött, hogy ünnepen úgyse leszel egyedül, Csiszár néni meg megígérte, hogy a ház is vigyáz rátok egy kicsit, hát elég, ha csak ma kezdünk. A tegnap éjszaka kivétel volt, rohammunka. Csuda jól mulattunk, megettünk legalább két kiló süteményt Csiszár néninél.

 

(Csiszár néni is benne volt… Most már értette, miért ült náluk úgy tíz óra tájt, mikor ő azt a csörgést meg felvonulást hallotta!)

– Varjas majd megpukkadt, mikor kiderült, hogy valaki már megcsinálta a pincét. Eszünkbe se jutott, hogy nekiállsz magad, mi úgy terveztük, hogy reggel majd felkelsz, körülnézel és elalélsz. Jutka úgy gondolta, nem árt neked, ha két napig azt hiszed, nem törődünk veled. Aztán úgyis megtudod az igazságot.

Most Jutkát látta emlékei között: ment Jutka, szedegette a széndarabokat, futott a TÜKER-es ember oldalán, ő meg nézte. „Őrs – kóstolta az ezerszer hallott és annyi ideig nem értett fogalmat. – Őrs. Osztály.”

Kucses vágyva nézte Pelikán aprósüteményét, Bori elébe tolta a tálat.

– Mit kell segíteni? – kérdezte Kucses a vaníliás perec romjai felett.

Most éppen semmit, a lakás kész, s tegnap éjjel úgy rendbe szedték a házat, hogy ma az udvaron meg a lépcsőházban sem akad tennivalója. Még csak a hó sem esett, nem kell soron kívül seperni.

– Akkor csak ülünk – mondta Kucses. – Mi van Rudolffal?

– Vőlegény – felelte Bori.

Kucses rémülten elkapta róla a tekintetét, és nézni kezdte a mennyezetet. Hogy a csudába fejezi ki ilyenkor az ember a részvétét?

– Hülyeség volt – mondta Bori nyugodtan. – Mindegy, nem baj.

Hát ha nem baj, annál jobb. De azért, biztonság kedvéért, most nem gyötri a részletekkel: hátha fáj. Van benne tapintat, másról beszél. Mit szól Bori Varjashoz? Azért hamu alatt lakik a parázs, igazán nyájasabb lehetne régi udvarlójához! Jutka állítólag csak egy szót szólt neki, s máris vállalkozott az éjszakai munkára. Varjas nyilván még mindig szereti őt, s ilyen módon próbál megint közeledni hozzá.

„Szeret? – tűnődött a kislány. – Csudát szeret! Most mondjam Kucsesnek, hogy igaza van, és ettől nagyobb lesz a női tekintélyem? Nincs nekem szükségem ilyen tekintélyre.”

– Nem szeret az. Ha szeretne, kiderült volna nyáron, mikor a kertészetben dolgoztunk, de rám se nézett, vagy szombaton, mikor a Rezedából ketten hordtuk ki a virágokat. Mért szeretne, csúnyán bántam vele. De igazán nagyon jó fiú, hogy segített.

– Hát, ha nem szeret, minek pucolta meg Eperjes Benjámint éjnek éjszakáján? – kérdezte Kucses. – Majd kitörte a nyakát azon a létrán, rossz volt nézni, Jutka nem is bírta, hátat fordított neki, mikor felszaladt a legtetejére. Ő nem őrsöd, semmi köze hozzád, amellett igazi dolgozó, ma reggel már megint mennie kellett a kertészetbe, aztán milyen keveset aludt.

– Talán Jutka miatt – mondta Bori.

Elhallgattak, Kucses nagyokat nyelt izgalmában. Hogy ő erre nem jött rá, pedig mindig azt hitte, nincs nála nagyobb szerelmi szakértő! És hogy ez az Illés is milyen, hát ezt kicserélték, mióta a mamáját elütötte a troli, hát hisz ennek szeme van, és kezd megjönni az esze. Ha Auer Szilvia eljegyzéséről kérdezi, legyint, azt mondja, végzett Auer Szilviával, nem érdekli – eddig élt-halt érte. Lehet, hogy Illés nem hiszi már azt, hogy mindenki őt imádja? Évek óta a legjobb nevetési lehetőség volt Illés állandó udvarlóigénye: Bori mindenkiről elhitte, akire tréfából ráfogták, hogy érdeklődik iránta, még szegény Lenz tanár úrról is, aki az idén nyugdíjba ment, és három felnőtt unokája van. Ez okosodik!

Hanem… Jutka és Varjas?

Rettentő jó lett volna erről beszélni, de megérkezett a bizottság. Bori elkísérte a három nőt pincétől padlásig, s most derült ki, milyen áldás, hogy ott van Kucses, nem kellett kitenni a táblát az ajtóra: „A házban vagyok, azonnal jövök!” Kucses majd ajtót nyit a csengetőknek, és ha valami probléma van, intézkedik. A házkezelőségiek bejárták az épületet, nem szóltak semmit, de jegyeztek. Csak a legvégén, mikor már elköszöntek a kislánytól, mondta egyik nő a másiknak: „Hát ez hihetetlen!” Az utcán még ácsorogtak egy darabig, hátranyaklott fejjel nézték az emléktáblát. A tábla most olajosan ragyogott a napfényben, a bronzarcon villogott a téli napsugár. Egészen jól el lehetett olvasni a feliratot, Bori most silabizálta ki legelőször életében: Magad semmi sem vagy, tsupántsak…

Mire visszaért, már lenn volt Pelikán, krumplit tisztíttatott Kucsessel. Kucses ebédig maradt, akkor is nehezen hagyta ott őket, mindent megkóstolt, s hogy a hó megint nekieredt, mindenképpen ő akart felsöpörni az utcán, de nem engedte. Bori megcsóválta a fejét, mikor rajtakapta magát, hogy nem szereti már, ha dolgoznak helyette, hogy jó végigtáncolni a kapu előtt a seprűvel. Fel-felnézett a szürke égre, dúdolt, kerülgette a járókelők lábát. „Mindenütt olyan tiszta a járdánk –, mondta a dúdolása magamagának –, én csináltam, az én kezem munkája. A házunk is olyan gyönyörű, azt meg mi csináltuk, az őrs meg én.”

Délután lejött Dill néni, jelentette, hogy eldugult a kiöntője. Tímár, az ügyeletes, elragadtatva pattant föl. Dill néniék kiöntője kétnaponként szokott eldugulni, már időszerű volt Dill néni megjelenése. Bori maga szeretett volna felmenni, mert Tímár mégiscsak vendég volt, ha ügyeletes is, ám Tímár oly szomorúan nézett rá, hogy kezébe adta a pumpát: intézkedjék. Dill néni megmutatta a beteg kiöntőt, Tímár vad szenvedéllyel zuborogtatta a vizet, még sose dolgozott pumpával. Hamar rájött, hogy ha az ember megfelelően használja, egész magasra fel lehet fröccsenteni a fekete üledéket a lefolyóból. „A mennyezet!” – sikoltotta Dill néni, és hátraugrott Tímár mellől. „Egy pillanat, kérem!” – mondta Tímár higgadtan, mint egy szerelő, s olyat nyomott a pumpán, hogy az iszap felszökött a konyhalámpáig.

Ahogy a napok teltek, Pelikán lassanként megismerte az őrs összes tagját. Mikor Illéséknél befejezte a vacsorát, éjfélig tésztát sütött, mert ha a kislányok ilyen kedvesen segítenek Illés Borinak meg neki, legyen mindig valami kedvükre való sütemény a konyhában. Régen elfelejtett receptek jutottak Pelikán eszébe, s Balázs bácsi, ha esténként végiglépdelt az Eperjes Benjámin utcán a rendőrőrs felé, gyakran elgondolkozott rajta, mi ütött Tibai nénibe, újabban nem oltja le már kilenc órakor a villanyt. Ugyan mit kakukkol?

Jutka csak egyetlenegyszer jött át Szilveszter napjáig.

A beosztás szerint harmincadikán, ebéd után került rá a sor. Egy órakor érkezett, felváltotta Falust, aki akkor rohant vissza a pincéből, ahol a mosási rendet szegezte ki a mosókonyha ajtajára. Falus ügyvédnek készült, délelőtt gyakorolhatta magát jövendő mesterségében. Nagy érvelőkészség kellett ahhoz, hogy mindenki megelégedésére elossza a januári első hét mosási napjait a lakók között. Pelikánnal együtt ment ki a lakásból, Pelikán éppen elkészült a főzéssel, lefedte, melegre állította a lábasokat. Bori sokáig hallotta a lépcsőházból, hogy magyaráz Pelikánnak Falus, s hogy kacag a fura szóáradaton Tibai néni.

Jutka rossz színben volt. Megkérdezte, miben segíthetne, Bori nem kecsegtette valami izgalmas tennivalóval. Csendes délután ígérkezett, csak a mérnök lakását kellett rendbe szedni; kiszellőztetni, befűteni nála egy kicsit, no meg a lenti inspekció. Melyiket választja?

– A mérnököt – felelte Jutka. – Ott van mit csinálni. Kell a munka.

Ránézett figyelmesen. Most már tudta, hogy a munkálkodó kéz mozgása, az eredmény, amely az ujjak nyomán születik, orvosság lehet, vigasztalás. Jutkának valami nagy bánata van, érezte meg, s most a tennivalók közé menekül. Nehezen jött ki a mondat a torkán – soha életében nem kérdezett még hasonlót senkitől:

– Nem segíthetek, Jutka?

Jutka megrázta a fejét, átvette Rudolf kulcsát, kiment. Bori lekönyökölt a konyhaablakba, nézte az udvarbeli sovány eperfa gallyait. Jön a Szilveszter, Ciláék Miskolcon, ők meg valamennyien itthon. Valamennyien: anya hazajön akkorára. Még mindig beteg, az is lesz még sokáig, de nem kell már kórházban lennie. Holnapra minden megváltozik.

Több munka jut, el kell látni a betegét is, de mennyivel több öröme lesz! Anya hazajön!

És holnap lesz Szilvia esküvője. Szilveszter délelőttjén.

Szilvia.

Szerelem.

Varjas.

Nem, előbb még mást kell végiggondolnia. Ezentúl akkor is maga takarít, ha anya egészséges, hát hiszen ha az ember idejében felkél, nem probléma ez, és anyának annyival idősebb a dereka, és annyival nehezebb hajlongania. Fűteni is ő fog, tüzelőt felhozni, fűteni nagyon jó, bámulni előbb a lángokat, aztán a parázst, míg duruzsol a kályha, s a zsarátnok fel-fellobban valami hirtelen szélrohamra. Az utcaseprést meg a világ kincséért ki nem adná a kezéből, az nagy mulatság, a lépcsőmosás már kevésbé, de arra szerencsére csak hetente egyszer kerül sor. Persze, ha ő nem ő volna, hanem Jutka, nagyobb, okosabb dolgok is eszébe jutnának, amelyekkel örömet szerezhetne anyának, nem ilyen hétköznapi, magától értetődő, jelentéktelen tennivalók, de hát ő, sajnos, nem Jutka.

Jutka?

Varjas.

Amit eddig még egyszer sem tett meg egész héten, kiakasztotta a táblát a kilincsre: „A házban vagyok, azonnal jövök.” Felrohant a harmadikra. Auerék bejárónője éppen akkor lépett ki a lakásból, cipelte Szilvia két bőröndjét. Rápillantott Auerék ajtajára, de csak mintha idegenek mozgolódását szemlélné.

Rudolf ajtaján csengetnie kellett, időbe telt, míg Jutka ajtót nyitott neki. Arca vörös volt, szemhéja dagadt, baljában gombóccá gyűrt zsebkendő.

A tűz már égett. Bori leült a kisszékre, szemben a kályhával, aztán megint felállt, érezte a lábán, milyen hideg jön be. Miért nyitotta ki ez a Jutka az erkélyajtót? Mit keresett odakinn a balkonon? Kilépett, körbehordta a pillantását, letekintett. Nem volt semmi látnivaló, az utcán nem járt ismerős. Csiszár néni meg Rudolf erkélye között ott barnállott Eperjes Benjámin képe mása.

Jutka elmosolyodott, mikor bereteszelte az ajtót. „Nem tudsz te semmit – mondta a mosoly –, pedig ott van a megfejtés valahol előtted. Mindegy. Nem baj. Én is beletörődtem.” Odahúzódott a kályhához.

Bori sosem élvezte ennyire Rudolf lakását, mint most, amikor már semmi köze nem volt a mérnökhöz. Körbenézgelődött, megint megcsodálta Rudolf helyiségeit. Sós Tibornak volt egy alkóvos nagyszobája az utca felé, s egy kicsi, amely a hallból nyílt. Itt ellakhatnék még egy ember. Mikor kigyönyörködte magát, visszakuporodott Jutka mellé a tűzhöz.

– Elmégy holnap esküvőt nézni? – kérdezte Jutkától.

Az rázta a fejét, hogy nem, pedig az őrs rettentően kíváncsi volt, hogy zajlik le a nagy esemény. Elek, Kozma, Tímár és Várkonyi már bejelentette, hogy ott lesz tizenkettőkor a November 7. tér sarkán, és Falus fogadott Kucsessel, hogy Galambos néni nem vesz részt az esküvőn, mert Pista „ki van átkozva”. Tímár vágta el a kezüket, mozijegyben fogadtak. Kucses mindenkinek elpletykálta a nagy hírt, hogy Bori úgy nyilatkozott, nem nézi meg Szilvia esküvőjét, s ezen az őrs nagyon csodálkozott, mert köztudomású volt, hogy Szilvia a Bori legjobb barátnője, de nem említették a dolgot, mert úgy érezték, tudják ők a titok megfejtését. Szilvia nyilván csak addig patronálta Borit, míg szüksége volt rá, míg ide-oda futtatta, mint egy komornát. Most, hogy férjhez megy, már nem érdekes Bori többé. Talán meg se hívta, nemhogy nyoszolyólánynak – egyáltalán. Ronda, de jellemző Szilviára.

– Nem érdekel, hogy megy az ember férjhez? – kérdezte Bori.

– Nem.

– Téged általában nem érdekelnek az esküvők, vagy csak ez az egy nem?

– Általában.

– A magadé sem?

– Én nem megyek férjhez.

– Senkihez?

Jutka intett a fejével, hogy senkihez.

A tűz mélyet lélegzett, Rudolf pávakék szőnyege mélyvörös lett a fénytől.

– Miért? – kérdezte nagy sokára Bori.

– Mert én nem vagyok ember.

Elképedve nézett rá. Nem sokat látott belőle, csak kedves, vékony nyakának ívét, haja sötét villanását a tűz rőtjében.

– Te nem vagy ember?

– Nem hát. Csak úttörő. Mindenki anyja. Utcakém.

– Utcakém?

– Az. Elmegyek Csiszár nénihez; bejelentem, hogy ünnep után idejön az őrs, elkészíti a házat a tisztasági versenyre, s beosztottam a lányokat, hogy minden napra legyen segítséged. Elmegyek Csiszár nénihez, szólok neki, menjen el a főközértbe, mondja meg, oldják meg valahogy a fűtést, mert az elárusítók nem bírnak mérni ilyen hidegben, nézze meg a kezüket, mindnek csupa piros. Szóljon a főközértesnek, azért tanácstag. Elmegyek Csiszár nénihez, megmondom, hogy akinek csak egyetlenegy vizsgája hiányzik a nyolcadik osztály végéről, az fejezze be a tanulmányait, és legyen belőle igazi szakember, aki meg rokkant, ne bódorogjon az utcán, ne kínálgassa egy kiskocsiból a szerencsétlen portékáját, ha meg hazaér, ne igyék, hanem menjen otthonba, ahol ápolják, és ahol dolgozni is tud, igazi munkát végezni. Mondom, hogy nem vagyok én ember. Utcakém.

A tűz elcsöndesült, csak a parázs lüktetett, mint a szív. Be lehetett zárni a kályhát.

– Értem – mondta nagy sokára Bori. – Azt hiszem, értem.

– Utcakémet nem vesznek el – mondta Jutka, és felállt. – Egyébként nem is muszáj mindenkinek férjhez mennie. Utcakémnek elég az, hogy utcakém. Nem?

Sose beszélt így, sose volt ilyen. Bori is felemelkedett, mintha valami parancsnak engedelmeskednék.

– Na, mindegy. Azért aki utcakém, nem változik ám. Legközelebb, ha Csiszár néninek fogadóórája lesz, megint csak elmegy hozzá, bejelenti, hogy az a férfi, aki a száztizenhetesben lakik, leghátul, mindig kínozza a kutyáját. Szegény kutya. Az élet hosszú, egy utcakém mindig talál magának valami dolgot. És komolyan mondtam: nem muszáj mindenkinek férjhez mennie.

Rudolf ajtaját csak be kellett csapni, automatikusan záródott. Jutka nem gyújtott villanyt a lépcsőházban, pedig már sötét volt, csak rohant lefelé a lépcsőn, és Bori hallotta, hogy sír. Bori gyerekkora óta tudta, melyek a lakóházakra vonatkozó rendeletek, csak éppen sose törődött vele, végrehajtja-e őket valaki. Most, mióta maga dolgozott, úgy végezte ezeket az apró teendőket, mintha egész életében ezt csinálta volna. Mint valami kis gép, villanyt gyújtott, mechanikusan, gondolkozás nélkül.

Mire leértek, apa megérkezett. Nem ment be a lakásba, állt a lépcsőház földszinti előterében, s zavartan, összehúzott szemmel nézelődött. Jutka lenyelte a könnyeit, elmosolyodott. Mire leért a lépcső aljára, már a hangja is nyugodt volt megint:

– Tetszik, Karcsi bácsi? Szép tiszta lett?

– Te csináltad? – kérdezte nagy sokára Illés Károly.

– Á, dehogy! Mi. Bori meg az őrs.

Csend. Bori a földet nézte, nem mert apára pillantani.

– Mikor? – szólalt meg apa megint.

– Hát a múlt éjjel. A pince a legszebb, az a Bori műve. Csókolom, Karcsi bácsi!

Se megköszönni, se megdicsérni nem lehetett, amit csinált, Jutka már futott. A kapu alól visszakiabálta, hogy másnap Surin lesz a délelőtti segítség, aztán eltűnt. Apa és lánya ott maradtak az udvari ajtó előtt egyedül. Zöldelltek a gallyak az újjászületett fészer tetején, a kiöntő körül csinos, fellapátolt dombocskákban állt a hó.

– Éjjel – ismételte apa halkan. Nézett a szó után. Bori kinyitotta előtte a konyhaajtót, bementek. Nem volt mit mondaniuk egymásnak: az öröm súlyos volt, majdnem anyagszerű, kézzel fogható, minden szó csak sutává tette volna a villogó pillanatot.

Apa melegre vágyott. Bori gyorsan feltette a teavizet. A szombat általában csöndes nap, és Surin megbízható, ráhagyhatja a házat, Pelikán majd dirigálja, ha nem tudna valamit. Úgyse történik semmi különös délig, míg Szilvia el nem indul az esküvőjére, egyébként ez is másoknak érdekes, nem neki. Holnap majd nagyon iparkodik a munkával, hogy Surinra igazán ne maradjon más, csak az ügyelet, akkor el tudja végezni, amit akar. Csak jól ki kell választania az időpontot, mert a szombat, amilyen kedvező nap egyébként, annyira kedvezőtlen bizonyos tekintetben. Betöltötte apa teáját, maga is kortyolt egy keveset. „Milyen bonyolult minden – gondolta zavartan –, a legegyszerűbb dolgok is. Mit tudunk egymásról mi, emberek? Alig valamit. Többet kellene beszélgetnünk…”

Elöblögette a csészéket, s törte a fejét. Anya azt mondta, ebédtájt hozzák haza a mentők, ez azt jelenti, hogy reggeltől legalább egy óráig ráér. Csak Surin el ne felejtse meg-megnézni, ég-e a tűz a szobában. Az ő kályhájuk, sajnos, nem olyan jó, mint a Rudolfé, amelyet most raktak át a nyáron.

Éppen a csészéket rendezte, mikor megverték az ajtóablakot. „Korán jön Pelikán – gondolta Bori –, még nem kellene főznie, de hát napról napra korábban jön szegény délelőtt is, ebéd után is, szeret itt lenni, mert náluk nincs egyedül. De vajon mért zörget, mikor mindig csengetni szokott?” Apa állt közelebb az ajtóhoz, ő nyitotta ki. Bori nem a neszre, a jó estét kívánó hangra fordult vissza a stelázsitól.

Auer néni állt a küszöbön, karján egy nyaláb ruha.

Sem apa, se Bori nem szólt egy szót sem, s Auer néni csodálkozva nézett rájuk, mert Auer néni nem tudott semmiről. Hát mért nem fogadják ezek a köszönését? Bár ugyan mit van ezen töprengeni, mért várjon az ember jó modort bárkitől?

– Bemehetek? – kérdezte kicsit sértődötten.

– Tessék! – mondta végre apa, s félreállt az ajtóból.

Auer néni illatos volt, szép, szemhéját kékre árnyalta, bunda volt rajta, láthatólag vacsorázni készült. Nyilván együtt megy a fiatalokkal. Karján Szilvia fehér kreppruhája, a sárga napozó, amelyet Bori mindig annyira csodált a kézzel festett sárkányminta miatt, a nejlon iskolaköpeny, a kurta ujjú mohairpulóver meg az őzbőr kabátka.

– Kedves Illés úr – mondja Auer néni, és már mosolyog, mint aki legyőzte pillanatnyi rossz hangulatát –, Szilvia küldött egypár holmit Boriskának. Ma átnéztük a ruhatárát, s úgy találtuk, nem mindent vihet magával mint asszony. A kislányom úgy döntött, Borinak adja, ami felesleges. Éppen jó lesz neki, és minden darab szép és divatos.

Illés Károly hallgat, hátralép egy lépéssel. Auer néni hibátlan fogsora csillog a lámpafényben, leteszi Szilvia ruháit egy székre. Bori nézi. Minden darab valóban szép, valóban hibátlan. Ha az ember összeadja az értékét, kijön a hétszáz forint. Bizományiban adnának annyit érte.

– Szilvia nagyon szerette a kis Borit – villogja Auer néni fogsora.

Bori megtörli a kezét, tempósan, ahogy anya szokta, mielőtt valami finom holmihoz nyúlna, aztán összenyalábolja a ruhákat, amelyeket Auer néni lerakott a székre: a kreppet, a napozót, a köpenyt, a pulóvert meg az őzbőr kabátot, visszateszi Auer néni karjára.

– Tessék megmondani Szilviának – mondja Bori –, hogy nagyon köszönöm a szívességét, de apámnak meg anyámnak van keresete, és ha ilyen szépekre nem is telik nekünk, van mit felvennem. De ha nem volna is, más levetett rongyában akkor sem járnak minálunk.

Apa lesüti a szemét, a földet nézi, nem lehet tudni, mit gondol apa. Auer néni ajkán kiszalad egy pici hang, nem szisszenés, nem is fütty, mindkettőhöz hasonlít, aztán nem is köszön, csak kisiet a konyhából. A kreppruha övét leejti, Bori felemeli, utána fut, odaadja neki, még köszön is, hogy „kezicsókolom”.

Mire visszaér, apa a konyhaablakban könyököl, ahol délután ő bámészkodott, csak hátát látni, széles vállát. Dúdol Bori, készíti a nyersanyagot Pelikán keze alá, aztán egyszer csak abbahagyja, mert látja, hogy apa visszafordul az ablaktól, ránéz. Amit nem észlelt Cila esküvőjén, sem anya balesetekor, semmikor, apa szeme csupa könny. Apa kinyújtja a kezét, Bori odasuhan mellé, rátámasztja homlokát apa mellére. „Boriska – mondja apa valahol önmagában –, hát hazajöttél?” „Persze – felel apa szívében réges-régen halott kis testvére, cinegehangon válaszol, mert hiszen kilencesztendős mindössze, s alig-alig súlyosabb, mint óriási szőke hajfonatai –, hát hiszen alapjában véve mindig sejtetted, hogy visszajövök egyszer, Karcsi!”

Rudolf táviratát, melyben jelezte, hogy a délutáni vonattal érkezik, Surin vette át. Bori éppen a lépcsőházban volt és söpört. Surin mindjárt indult is felfelé a mérnök kulcsával, hogy megint befűtsön, s áhítatos izgalom fogta el, holott ő is tudta már, hogy Rudolf nem Rudolf, sőt vőlegény. Mindegy, azért Rudolf mégiscsak hónapokon át foglalkoztatta az őrsöt.

Bori vásárolni rohant, előbb a közértbe, aztán a tejesboltba. Mindenütt rengetegen tolongtak, Galambos néni arca mozdulatlan volt, de a keze reszketett, a vevők csak bámulták, milyen összevissza mér ma Galambos néni.

Pelikán díszebédet főzött annak tiszteletére, hogy anya ma már hazaérkezik, de persze Pelikán se volt a régi már, Pelikán egyszer se nevetett munka közben, s le-lesütötte a szemét. Surin az udvaron sepert, egyéb hang nem is hallatszott a házban, mint a Surin üvöltése: „Húúúúúúúszéves vagyok…”

„Hazajön – mondta Pelikán üres arca –, hazajön, s örülök neki. Hogyne örülnék, mikor olyan jó asszony, s mindig kedves volt hozzám. Eleinte nem fog még tudni dolgozni, de nemsokára egészen meggyógyul, és akkor ismét nem lesz rám szüksége senkinek.” Nyújtja a tésztát, gondosan, szépen dolgozik, a keze figyel, a lelke nem. Pelikán képe kisimult, kigömbölyödött ezekben a napokban, most valahogy ismét öreges. Bori nem veszi le róla a szemét, nézi és gondolkozik.

Háromnegyed tizenkettőkor két taxi áll meg a ház előtt. Surin éppen a kapu alatt dolgozik, földhöz csapja a seprűt, berohan, kikönyököl az ablakba. Bori nem könyököl mellé, Pelikánnak segít, súrolják a gyúródeszkát. A szobaajtó nyitva, Surin konferál:

– Egy taxin sincs virág, közönséges kocsik. Most szállt be az elsőbe Auer néni. Fekete kosztüm, valami prém a nyakán, fekete tűsarkú cipő, kerek kalap, ibolyából. Csuda csinos! Neki is van csokra, örömanyai csokor. Kutya pofa!

Bori szótlanul sikálja a deszkát.

– Most jön a két tanú. Két vén. Elég ócskák. Sose láttam őket az utcában, szerintem bérelt tanúk, kapnak tíz forintot Auer nénitől, hogy elkísérjék őket. Nem nézed, te? Hogy bírod megállni? Az egyiknek rezes az orra.

Bori alig figyel, letörli a viaszosvásznat, és terít. Eszébe jut, hogy anyát egyelőre még úgy ki kell majd szolgálni, mint egy kisgyereket, s egyszerre mérhetetlen gyöngédség fogja el. Van a családi fényképalbumban egy Bori-kép, ül az anya ölében, anya még tizennégy évvel fiatalabb, mint most, szép, mosolygó, vidám. Eteti Borit, öleli. „Most majd egy kicsit ő lesz az én gyerekem” – gondolja Bori.

– Szilvia. Fehér kaméliakalap, kétarasznyi fátyol, fehér teddy bear köpenyeg. A cipője is fehér. Állati szép. A haját leengedte. A csokra olyan tölcséres hosszú szárú izé, nyilván a Rezedában csinálták. Gyere már, te, ilyen szép menyasszonyt ritkán láttál! Na, gyere, ne legyél már olyan fakír!

Menj, Szilvia, menj, isten hírével! Bori terít.

– Galambos sápadtabb, mint az arája. Auer nénihez szállt be, Szilviát a két tanú kíséri. Hanem hogy te milyen vagy…

Surin ügyelete letelik. Várkonyi megjön, Bori megbeszéli vele a tennivalókat. Neki most el kell mennie, nem tudja, meddig lesz oda, remélhetőleg nem sokáig. Várkonyi vigyázzon Pelikánra, ne engedje kifutkosni főzés közben, mert ha átmelegedett, esetleg meghűl, Pelikán már öreg. Várkonyi bólongat, majd ő vigyáz, munkája úgysincs egyelőre, utcát nem kell sepernie, s csak később kell képviselnie a családot valami házkezelőségi gyűlésen, mert Illés bácsi és Bori nem szeretnék egyedül hagyni Illés nénit, ha megjön. Oda is elmegy szívesen, még soha életében nem vett részt házfelügyelők összejövetelén.

A Rezedában rengeteg vevő. Katika ránevet Borira: Varjast keresi? Varjas úton van, de mindjárt jönnie kell, várjon rá. Igazán itt maradhatna egy kicsit segíteni, rengeteg a munka megint. Most nem a karácsonyfa járja már, hanem a fenyővel díszített újévi malackák meg ezüstpatkók. Ugye, szépek?

Bori fejét rázza: ma nem ér rá, beteget vár a kórházból, s faggatja Katikát, hová küldték Varjast. Katika a címlistát nézegeti, de nem tudja megállapítani, melyik hellyel kezdte a munkáját Miklós, nem is érdemes utána menni sehová, úgysem leli meg. Várja meg itt az üzletben, ad neki egy széket.

– Majd kinn, köszönöm szépen – feleli Bori –, ma lágyabb az idő.

Jár fel s alá a bolt előtt, tíz percig is jár, míg meglátja Varjast. Miklós nyakában a heveder, rajta a deszka – úgy szállít, mint a múltkor.

– Szevasz – köszön Bori –, téged várlak.

Miklós szeme elutasító, nem is felel.

– Ne bámulj így rám! Eredj be az új rakományért, és elkísérlek. Akarok neked valamit mondani. Valami fontosat.

„Ha újra kezdi a rám nézegetést meg az udvarlást, egyszerűen itt hagyom az utcán – gondolja Varjas. – Ma, egy hete, mikor együtt dolgoztunk, normálisabb volt. Mit érdekel engem Illés? Mit tudhat olyat mondani, ami érdekelhetné?”

Bemegy, felrakodik, baljával a deszkáját rögzíti, jobbjában a kézbesítőkönyv. Első útja a Frank utca. Nincs is messze.

Mennek egymás mellett, nem történik semmi. Varjas várja, hogy Illés megszólaljon, nem valami lázas érdeklődéssel, inkább unottan. Ám Bori nem szól, kétségbeesetten keresgéli a szavakat. Megérkeznek a Frank utca negyvenhétbe, Varjas megáll a kapu előtt.

– Ezt akartad mondani? – kérdezi. Hangja még csak nem is gúnyos: közönyös.

Bori elvörösödik, rázza a fejét. Varjas nem vár válaszra, elindul felfelé, ez is régi ház, nincs benne lift. Mire visszajön, már nem találja itt Borit, gondolja, s ez így rendben is lesz, nincs nekik semmi mondanivalójuk egymás számára.

Hogy végzett, s megint a kapuhoz ér, Borit ugyanott látja, ahol hagyta. Áll Bori, elállja a kijáratot, nem tud kilépni tőle a Frank utcára.

– Ide figyelj!

A hang suttog, mégis valami különös ereje van. Tiszta és éles, mint az igazság.

– Ide figyelj, Varjas! Én rondán viselkedtem veled is és Jutkával is, ezt már régen meg akarom mondani neked. Én voltaképpen már két éve sejtettem, hogy Jutka szerelmes beléd, és majd megpukkadtam rajta, úgy nevettem, mert hát tudod, milyen ez a Jutka, és olyan fura volt, hogy ő szerelmes lehessen, és éppen tebeléd. Nekem eszembe se jutott volna írni neked meg randevúra hívni téged, de valaki… Auer Szilvia azt mondta, hogy ebben a korban már nevetséges, ha egy lányt nem kísérget senki, hát… hát én éppen téged választottalak, nem mert különösebben kíváncsi lettem volna rád, csak… részint szükségem volt rád, meg tornászbajnok is voltál, részint meg azt akartam látni, milyen képet vág Jutka, ha észreveszi, hogy te velem jársz. De hát nem vágott semmilyet, nem is szólt semmit. Azt hittem, talán tévedtem, mikor úgy láttam, szeret téged, de tegnap óta tudom, hogy igazam volt.

Lesi a fiú arcát a félhomályos kapualjban. Varjas csak áll, balja, mint valami katonának a fegyverén, a deszkarögzítő hevederen. Nem szól, lesüti a szemét.

– Nagyon nagy butaság volt, most már tudom. Talán több is, nemcsak butaság. Mindenesetre ne haragudj miatta. Az embernek, mikor még nincs esze, az az érzése néha, hogy bosszantania kell az ilyen… Jutkaféléket, mert hát mért olyan tökéletesek. És aztán az is olyan érdekes volt, hogy éppen te legyél valakinek a sebezhető pontja, hogy Jutka éppen téged válasszon, mikor annyiszor megbuktál, és nem is akarsz semmit se komolyan. Nem haragszol rám?

Varjas nem felel, félretolja a küszöbről, kilép a Frank utcára. Hátrafeszíti a vállát, nyúlánk testén, mint valami különös rangjelzés, a heveder. „Sikerült?” – kérdezi magától a kislány, s nem tudja, sikerült-e hát, amit akart, most nagyon fontos volna, hogy lássa Miklós beszédes, szép pillantását. Ám Varjas hirtelen rohanni kezd, mintha azt mondaná sietős lépésével: „Hagyj békén, úgyse felelek, engedd, hogy feldolgozzam magamban, amit mondtál, ez most nem a beszéd ideje!” Nem szaladhat utána az utcán! Bori lassít, megáll, Varjas csak fut, mintha külön jólesnék izmainak a mozgás, amely valahogy feloldja nyugtalanságát.

Otthon Várkonyi már mosogat, és anya késik. Bori szüntelenül az ablakhoz fut, de hiába, aztán Goda néni becsönget, hogy a kórház telefonált: anya kicsit később érkezik, nem érnek rá a mentők. Apa megjön, Várkonyi fogja a jegyzőkönyvecskéjét, indul a gyűlésre, nagyon büszke. Pelikán arca üres, szomorú, pedig az ebéd mindenkinek ízlett, Várkonyi is evett mindenből, holott alaposan belakott otthon, mielőtt felváltotta volna Surint. „Mit főzünk holnapra, szomszédasszony?” – kérdezi apa, nyújtózkodik, kér még egy kis süteményt. Pelikán azt feleli, Stefi majd eldönti, Boriska pedig megvásárol. Azt főznek, amit Illésné rendel, az itt a háziasszony. Bori rakosgat, nem néz Pelikánra, csak a hangját hallja, szomorú, élettelen, régi hangját. Bori figyel, önmagába figyel, de a figyelem középpontjában nem önmaga áll, hanem Pelikán. Tibai néni máskor sokáig marad, most tüstént felszedelőzködik, elköszön. Apa olvas, meleg van, mindenhol jó meleg. Vajon mit csinál Várkonyi a házkezelőségen? És Varjas? És Jutka? És Galambos néni?

Galambos néni…

Kezet mos, egyenesre húzza a tűzhely feletti drótszálon a száradni teregetett törlőket. „Hová?” – kérdi apa, és fel se néz az újságjából, mikor belebújik a kabátjába. „Csak át a trafikba!” Apa hümmög, megkéri, hozzon egy csomag Tervet is. A trafikos néni Bori kezébe teszi a telefontantuszt, a kislány zsebre vágja a cigarettát, aztán beáll a telefonfülkébe, ugyanabba, amelyben azon a bizonyos hófúvásos estén Rudolf állt. Nehéz eligazodni a telefonszámok között, de azért megtalálja, amit keres.

– Halló – mondja Galambos néni halálfáradt, tompa hangja. – Tizenkettes számú Tejbolt. Halló!

– Itt az utcakém helyettese – mondja Bori. Sóhajt idegességében, Galambos néni ezt a sóhajtást is hallja.

Egy kis csend, aztán Pista édesanyja azt kérdezi riadtan:

– Kicsoda, kérem?

– Az utcakém helyettese az Eperjes Benjámin utcából. Tessék ide figyelni, Galambos néni, ez majd elmúlik, mint a betegség. Nem tart soká.

– Micsoda?

– Nem tart soká, igazán. Mindenki, akinek köze volt hozzá, elfelejti Auer Szilviát. Pista majd meggyógyul, s újra a régi fia lesz. Tanulni is fog megint, hát hiszen egész életében szeretett tanulni. És Szilviát úgy el lehet felejteni, mint az álmot.

Galambos néni hallja, hogy valahol leteszik a kagylót, a kislányszoprán elhallgatott. Áll, riadtan néz, aztán megrázza a fejét, visszafordul a pulthoz. Először, legelőször annyi nap múltán, lassan, mintha ajka újra tanulná a mozdulatokat, egy kicsit elmosolyodik.

Anya nem jön. Várkonyi nem jön. Nem jön senki. Apa ideges, már olvasni sincs türelme, ülnek egymás mellett a félhomályban.

– Apa – mondja a kislány –, most mi lesz Pelikánnal?

– Hogyhogy mi lesz? – kérdezi apa. – Semmi.

– Az nem lenne jó.

Apa feltekint, s megint meglátja a hajdani Boriskát, ahogy a lánya arcából rátekint.

– Pelikán most… olyan, mint az élők meg a fiatalok. Ha anya meggyógyul, megint nem lesz rá szüksége senkinek. Azt hiszem… te ezt bizonyosan jobban tudod… borzasztóan fontos, hogy egy öreg ember azt érezze, hogy a fiataloknak szükségük van rá. Hogy nem él hiába, akármilyen vén is már meg gyönge.

Apa hallgat, mélyen leszívja a füstöt.

– Talán… talán elmehetnél Csiszár nénihez, mikor fogadóórája van, beszélhetnél vele. Állítom neked, hogy a mi őrsünkben senki se tud kifogástalanul házimunkát végezni, csak Jutka, és az egész iskolában is nagyon kevesen. Varrni se tudunk, kézimunkázni se, semmit abból, amiben Pelikán olyan ügyes. Mondd meg Csiszár néninek, szóljon az iskolában vagy a kerületben vagy a Nőtanácsban, akárhol, hogy bízzanak valami munkát Pelikánra. Én eljárok hozzá szívesen, de az nem elég, ha társasjátékot játszom vele. Az csak szórakozás. Pelikánnak tennivalók kellenek, igazi lekötöttség. Érted ezt a zagyvaságot, amit beszélek?

Apa egy kicsit hallgat, aztán azt mondja, szokatlanul halkan, hogy érti.

Anya érkezését jól lehetett hallani, ahogy a mentőautó megáll a lassan ismét alkonyba boruló utcán. A mentők és anya egyszerre jönnek meg Várkonyival, Várkonyi nem illedelmes, mint szokott, hanem ordít és integet, fél kezében háromszögletű zászlócska, a másik félben boríték, és üvölt, mint a sakál: „Megnyertük a versenyt, megnyertük a versenyt, itt a pénz meg a lobogó!” Anya egy szót sem ért semmiből, elneveti magát Várkonyi rettenetes üvöltésén, de mikor a mentők kiemelik a mentőautóból, elkomolyodik, megnézi a házat. Az Eperjes utcai lámpák most gyúlnak fel, Csiszárné erkélye felett ifjan ragyog Eperjes Benjámin képe mása. Míg viszik, anya a padlót nézi, a lépcsőház vakítóan tiszta előterét, pici ráncok gyűrődnek anya homlokára, töri a fejét. Mire beérnek, apa éppen a zászlót veszi át, a borítékot, Bori meg azt mondja: „Nagyon köszönöm mindnyájatoknak!” „A pincét te csináltad!” – feleli megcsöndesedve Várkonyi, s anya most fogja fel, mi történt, a zászlóra néz, Várkonyira, Borira. Senki se felel a szemének, mindenki úgy tesz, mintha borzasztóan el volna foglalva. Várkonyi elköszön, apa motyog valamit, Bori megteríti az asztalt az uzsonnához.

Nem tudja, hogy másképpen mozog, mint régen, mások a mozdulatai, a járása is, hogy biztonság kíséri, gyakorlat, átgondolt nyugalom. De anya látja azt is, hogy Bori most már otthon van az otthonában a tárgyak, tennivalók és események között. A csengő állandóan berreg, minden lakó benéz egy pillanatra, hogy köszönthesse anyát, csak Auer néni nem, de Auer nénit nem is várja és nem is nélkülözi senki. Hat óra van, üt a plébániatemplom órája.

A Rezedában ma is fél hétkor zárnak, mint karácsony délutánján.

Mikor a plébániatemplom azt is elüti, Varjas leteszi a kézbesítőkönyvet, aztán nekivág az utcáknak. Nem haza megy, sétál. Ma már éppen eleget volt levegőn, de most magának sétál, a saját gondolatait levegőzteti.

Várkonyi oly boldog és büszke, hogy hiába telt le az ügyelete, Elek és Kozma kíséretében visszamegy Boriékhoz. Előzőleg már sorba látogatta az őrs tagjait, mindenki tudja már, hogy megnyerték a versenyt, mindenki boldog, csuda boldog. Jutka is, meséli Kozma, míg falja Pelikán diós patkóját, bár Jutka mostanában nemigen hasonlít önmagához. „M-m” – helyesli Elek, többre nem telik tőle, tele a szája. Dill néni becsönget, elnézést kér, kiöntötte a tejet a kapu alatt, adjanak neki egy ruhát, mindjárt feltörli. „Majd én!” – hallja anya, s látja, hogy Bori feltűri karján a mackót, fogja a vödröt, a rongyot, kisiet. Várkonyi, Elek, Kozma követi. „Hát hogy ez hogy sikál – gondolja Várkonyi –, nemcsak azt a lépcsőt törli le, ami csupa maszat, hanem mind a hatot, Dill néni összes lába nyomának a helyét is. Teremtőszentpilátus, megjött Rudolf!”

Igen, a mérnök ebben a pillanatban lép a kapu alá, majdnem felrúgja a vedret. Elek úgy érzi, azonnal elájul. Rudolf itt van, és ez a boldogtalan Illés a Dill néni bűnét dörgöli – hiába vége a szerelemnek, mégse kellemes, hogy így találkozzék vele újra, mikor guggol a kapu alatt, mint Hamupipőke, és csupa latyak a keze.

Rudolf Borit nézi, Bori Rudolfot.

– Jó estét kívánok – mondja Bori, s már vissza is hajlik a munkájára, a kisebbik rongyot meg odadobj a Rudolf elé –, erre tessék… tessenek lépni, mert mosom a lépcsőt.

Hangjában sem izgalom, se zavar. „Egy felnőtt beszél – gondolja csodálkozva Kozma, nahát, igazán egy felnőtt! És bizony hogy tessenek, mert a mérnök nincs egyedül, fiatal nő lépeget mögötte, keskeny arca van, nagyon finom szálú barna haja. A szeme is barna. Egy fiú zárja a menetet, az hozza a két bőröndöt, jó nehéz lehet, meggörnyed alattuk. A lába alá kell néznie, hogy el ne botoljék az ismeretlen lépcsőházban.”

– A kulcs apámnál – mondja Bori. – Kitakarítottunk, befűtöttünk. Minden rendben van, tessenek csak fölmenni!

Várkonyi úgy érzi, menten megfullad, ha nem szólalhat meg, mert ha vége is a szerelemnek, azért Rudolf mégiscsak Rudolf.

– És megnyertük a tisztasági versenyt, pedig Illés néni beteg volt. Az őrs hozta rendbe a házat, Bori meg a pincét. Auer Szilvia férjhez ment.

A nő elkacagja magát, önfeledt, gyerekes nevetése ott cseng a kapubolt alatt. A mérnök is elmosolyodik, aztán komolyabb lesz a tekintete. Bori elkészült, kiemeli kezét a vödörből, kedves, vékony csuklójáig habzott a felmosólé barna tajtékja. Sós Tibor fellépdel a lépcsőkön, nyomában a nő („Nyilván a menyasszonya” – gondolja Elek). Megy a kofferos fiú is, aki lehajtja a fejét. A lányok elköszönnek.

Pelikán megjön, száll a konyha gőze, főz Pelikán. Bori egyre a nyomában, faggatja, mit hogy kell csinálni. Pelikán magyaráz neki, hangja megint friss, csengő. Anya csak a beszédét hallja kettőjüknek, mert anya ágyban van, és még sokáig kell feküdnie. Apa ott ül mellette az ágy szélén, egymásra néznek. Anya kérdez valamit a szemével.

– Nagy lányunk lett, Stefi – mondja apa.

Anya végighúzza ujját a brokátpaplan szegfűmintáján, mélyet lélegzik, mintha hosszú-hosszú ideig futott s most végre célba ért volna. Kinn megszakad a párbeszéd, apának ki kell mennie a konyhába, a mérnök jött le, apával van valami dolga. Anya egyedül marad, figyeli, miről van szó odakinn. No, hát akkor megnősült ez a Sós Tibor, igazán kedves ember, minden jót kíván neki. Recseg a lakókönyv, apa most vezeti be az új lakótárs adatait. Nem is egy van, kettő, a mérnök az öccsét is elhozta, itt fog lakni náluk a kisszobában. Hogy megtelik majd élettel a Scholzék elhanyagolt lakása!

– Ez lesz az első szilveszterünk az Eperjes Benjámin utcában és az új életben – mondja a mérnök. – Mi még csak eltöltjük a feleségemmel, de az öcsém… Nem ismeri a várost, otthon meg nem akartam már hagyni, így is elég szívesség volt a nagynénénktől, hogy idáig szállást adott neki. Tizennyolc éves, az idén érettségizik, itt folytatja majd a gimnáziumot. Jövőre, remélem, egyetemre megy.

Bori jár-kel köröttük. Pelikán suttogva utasítja, mikor mit csináljon. A mérnök ránéz, a kislány észreveszi tekintetét, nyugodtan, zavar nélkül állja a pillantását. „Az az emeleti lány hazudott – gondolja a mérnök. – Ez egy értelmes, komoly nagylány szeme. Ugyan már, sose volt ez énbelém szerelmes, hál’ istennek.”

– Ha nem volna nagy kérés, és nincs más programjuk mára, el szeretném rabolni a lányukat estére.

Bori megáll a tűzhely mellett, megigazít egy fedőt.

– Az a fiú borzasztóan unatkozni fog egyedül. Felengednék hozzánk a kislányt vacsora után?

Csend. „Mit érzek? – reszket meg a kislány keze a lábas felett. – Mit érzek én ebben a pillanatban? Nem szerelmet, nem. De mit? Ha tudnám! Minden csupa fény. Ilyen lehet, mikor hajnalodik a tengeren.”

– Felmennél, Bori? – kérdezi apa. Az ő hangja is más, mint egyébkor: felnőttek beszélgetnek így egymással.

Felmenne? Ó, persze hogy fel! Villog a sugár a sötét decemberi délutánban.

– Ha felengedsz.

– Nagylány vagy, te határozol. Ha kedved van, mehetsz. Van ruhád is.

A mérnök megriad, nézi, hogy változik meg a nyugodt kis arc, hogy lesz először lángvörös, aztán halálsápadt. „Valami bajt csináltam?” – töri a fejét Sós Tibor. De aztán megnyugszik, mert Illés Károly megköszörüli a torkát, azt mondja, a kislány köszöni a meghívást, ott lesz tíz után, mikor megvacsoráztak.

Pelikán megnézi a sütőben a pecsenyét, a mérnök elmegy. Bori egy darabig bámulja a piros lábast, aztán odamegy apához, megáll előtte, ráemeli a szemét.

„Menj – mondja apa pillantása –, menj, menj! Megtanultál dolgozni, és mások sorsa jár a fejedben, nem csak a magad csepp élete. Új szavakat tudsz, ha nem is mondod ki őket, ha sejtelmed sincs róla, hogy megtanultad: részvét, szorgalom, érdeklődés. Lassanként magad is el tudod dönteni már, mi a jó, mi a rossz. Nemcsak kérsz és eszel és viháncolsz: dolgozol és gondolkozol. Egyszer ennek is el kellett jönnie. Megnőttél, Bori. Menj!”

– Mit vesz fel? – kérdezi Pelikán lelkesen. Pelikán szereti látni a fiatal lányok új öltözékét. Kérdésére anya válaszol, kikiabál a szobából:

– A karácsonyi kék ruháját!

A plébániatemplom órája tízet üt. Pelikán beviszi a tisztára súrolt gyúródeszkát anya ágyára, azon nagyszerűen ki lehet rakni a társasjátékot. Anya nevet, még sose játszott ilyesmit, Pelikán az ágy melletti széken komoly arccal tartja a dobozt. Szól a rádió, apa olvas, cigarettázik.

A konyha már tiszta, csak a bor meg a sütemény maradt az asztalon, Bori a fürdőszobában öltözik. Mikor elkészül, s meglátja magát, nagyot sóhajt. Száll-száll a sóhaj, a testetlen, a könnyű, sodorja magával a mogyorónyi könnyeket, a tévedéseket, a céltalan merengést, a gyerekkort. Nagy haja kibomlik, eltűnnek a Boriska-copfok, egyetlen varkocsba fonja a haját, ahogy annyiszor szerette volna, fényes, hosszú fürtjei villognak. Ám ahogy kilép, és szembekerül apával, apa mégis a régi Boriskát látja, azt a hajdanit, pedig annak sose volt ilyen kék ruhája, tűsarkú cipő se volt a lábán, és sose hordta szőke haját ilyen gyönyörű, egyetlen fonatban. De azért ő az, akármilyen ruha van is rajta, akárhogy fésülködik is: édes nyugalma, szelíd szeretete, a biztonság…

Pelikán leejti a dobozt, anya keze megáll a játék felett, ahogy a kislány a szobába lép. Forog-forog Bori, meg-megrengeti a bő szoknyát, hogy lássák. Anya szívében most olvad el a legutolsó hópehely, amely azon az estén lehullott.

Bori elindul, siet felfelé a lépcsőn. Minden lakásból zene szól, szép tiszták a lépcsőfokok. Valaki énekel, túl erős a rádió Csák néniéknél, elnyom minden hangot, még új cipője kopogását is.

 

Jutkáéknál is erősen szól a rádió, nemigen hallani a csengőt. Nagymama kicsit nagyot hall, bőgeti a zenét. Jutka üres arca a kártyalapokra fordul, nagymama nagyon szeret kártyázni.

Csengetnek.

Nem csengetnek.

Mégiscsak csengetnek.

– Kinézek, nagymamám!

Kifut, aztán csak áll, nem tud megszólalni. A küszöbön Varjas.

– Leteszem azt a büdös vizsgát – mondja mogorván Miklós –, aztán csináljatok Csiszár nénivel, amit akartok. Bemegyek abba a nyavalyás internátusba is, leszek okleveles kertész, ha ettől függ a lelketek üdvössége. Most boldog vagy?

Tavaszi ég arc, a nap előtt szélfútta, laza fellegek. A száj nem tud szólni, a szem igen.

– Ne bőgj! Nem lesz sok örömed bennem. És ha valaha véletlenül elvennélek feleségül, úgy gyere hozzám, hogy te is akartad.

 

A mérnöknél a fiatalasszony jön ki a csengetésre, betessékeli Borit. Az asztalon itt is mindenféle sütemény és ital, és persze itt is szól a rádió. A kislány körülnéz, eszébe jut, hogy ültek itt tegnap a kályhafényben Jutkával. Most látja meg a fiút, aki feláll, hogy üdvözölje: fekete haja van, a szeme is fekete, nagyjából ugyanaz az arc, mint a mérnöké, csak vagy tíz évvel fiatalabb.

– Ismerkedjenek össze – mondja a mérnök.

Bori és az ismeretlen kezet szorít. „Milyen ismerős ez a kézfogás – gondolja a kislány –, mintha a mérnökkel fognék kezet. De azért persze más ujjak ezek. Fiatalabb ujjak.” Odakinn megered a hó, selymes, lassú pelyhek lebegnek az Eperjes Benjámin utca felett.

– Bemutatom magának Rudolf öcsémet – mondja Sós Tibor.