Mondják meg Zsófikának

A regény vége

MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM

 

A Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottságával és az I. kerületi Tanács Oktatási Osztályával folytatott előzetes megbeszélés alapján dr. Szabó Márta nevelőt, az I. Apáczai Csere János téri általános iskola leánytagozatának tanárát a Kísérleti Neveléstudományi Intézet Gyermeklélektani Osztálya főosztályvezetőjének 1957. augusztus 15-i hatállyal kinevezem.

Felhívom, hogy szolgálati esküjének letétele, illetve szolgálatának megkezdése végett szolgálati helyén jelentkezzék.

 

Kelemen Pál

miniszterhelyettes

P. H.

BUDAPEST FŐVÁROS TANÁCSA

VÉGREHAJTÓBIZOTTSÁGÁTÓL

 

A Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottsága a Művelődésügyi Minisztérium Tudományos Főosztályával folytatott megbeszélés alapján dr. Nagy Gáborné tanárt, aki ez ideig a Művelődésügyi Minisztérium főhatósága alá tartozó Kísérleti Neveléstudományi Intézetben tudományos kutatói minőségben teljesített szolgálatot, 1957. augusztus 15-i hatállyal a Főváros szolgálatába átveszi, és szolgálattételre az I. kerületi Apáczai Csere János téri általános iskola leánytagozatába mint nevelőt, az A területi csoport szerinti 501-es kulcsszámú nevelői munkakör VII. fokozatába beosztja.

Felhívja, hogy az I. kerületi Tanács Személyzeti Osztályán és új munkahelyén haladéktalanul jelentkezzék.

BUDAPEST FŐVÁROS I. KERÜLETI TANÁCSA,

V. B. OKTATÁSI OSZTÁLY MINT GYÁMHATÓSÁG

Előadó:

Kuti

 

VÉGHATÁROZAT

 

A Gyámhatóság a Budapesten, 1946. január 2-án született és az V. kerületi születési anyakönyvbe 89-es folyószám alatt bejegyzett Gergely Dóra kiskorúnak Pongrácz István hivatalsegéd foglalkozású (született Földesen, Hajdú-Bihar megye, 1895. március 15-én, özvegy), Budapest, Apáczai Csere tér 8. számú lakos által történő örökbefogadását engedélyezi.

Az örökbefogadás folytán a kiskorú Pongrácz családi nevet visel.

A Gyámhatóság a szülőktől, valamint a gyermek eddigi gyámjától, Vadász Györgynétől a kiskorúval való érintkezési jogot megvonja.

 

INDOKOLÁS

 

Az örökbefogadás engedélyezését az örökbefogadó és az intézeti gyám kérelmezte.

A kiskorú vér szerinti szülei, Gergely Károly fogász és Horváth Endréné, ezelőtt Gergely Károlyné, született Molnár Vilma a kiskorút illető minden jogukról lemondtak. A kiskorú eddigi hivatalos gyámja, Vadász Györgyné, a kiskorúval kapcsolatos gyámi jogát elvesztette.

A kiskorú örökbefogadása nevezett érdekeit szolgálja, mert fejlődése, eltartása és helyes irányú nevelése az örökbe fogadó szülőnél fokozottabban biztosítottnak látszik, mint a vér szerinti szülők bármelyikénél.

Ez ellen a véghatározat ellen az érdekeltek a kézbesítést követő naptól számított 15 napon belül az Oktatási Osztálynál fellebbezést adhatnak be.

 

Erről értesítést kapnak:

 

Pongrácz István, I., Apáczai Csere János tér 8.

Gergely Károly, VIII., Baross u. 19.

Horváth Endréné, III., Szél u. 22.

Vadász Györgyné, Wien, XVIII., Schulgasse 45.

B. M. Pestmegyei Főosztály Pesti Járásának Anyakönyvi Felügyelője.

 

A regény eleje

Anya elhozta erre még aznap, mikor a lakáscsere megtörtént.

Már alkonyodott, mire ideértek, Anya felmutatott a harmadik emeletre, arra az ablakra, amely mögött most állt, s elmagyarázta, milyen lesz az új otthon beosztása. Zsófika az ablaksor helyett a cipőjére bámult, alig hallotta, mit beszél, de Anya nem vette észre, mert magyarázott, s ilyenkor mindig elfoglalta a maga mondanivalója. „A te ablakod is az utcára nyílik – mondta Anya –, az ebédlőbútort majd beszuszakoljuk valahogy a hallba.” Kifújta az orrát, mert Anyának se volt könnyű tudomásul vennie azt, ami történt, s mikor eltette a zsebkendőjét, még ennyit mondott, de ezt már nagyon csendesen: „Majd kialakul.”

 

Hát kialakult. Most itt vannak, a költözés lezajlott, Anya ma nem is ment be az Intézetbe. Kató néni átjött segíteni, ott maradt vele a régi lakásban, míg minden láda, bútor fel nem került a teherautóra; Anya meg Teri az újban várta a szállítómunkásokat. Nem maradt semmi felesleges holmijuk, egy fordulóval elvitte a kocsi. Időközben ugyanis a régi négy szoba sorsa is „kialakult”. Lakásfelosztás miatt bútorok, férfiruhák, orvosi rendelő és várószoba eladó. Anya megkérte, hogyha véletlenül akkor érdeklődne valaki, mikor ő még nem jött meg a munkából, s Teri sincs a lakásban, szaladjon le a házfelügyelőért, hívja fel, s kettesben mutassák meg, amire a vevő kíváncsi. Minden tárgy, bútordarab árát felírta egy cédulára. Csodálkozott, hogy mindig csak akkor jelentkezik érdeklődő, ha ő vagy Teri otthon van, soha máskor.

Persze, nem tudta, hogy Zsófi nem nyitott ajtót soha, és senkit sem vezetett be a rendelőbe.

Az előszobaablak függönye nem ért le teljesen az ablakkeretig, ki lehetett lesni alóla. Zsófi mindig látta, ki csenget. Ha idegen jött, gyorsan leguggolt az előszoba parkettjére, s addig nem is emelkedett föl, míg az alak körvonalai átsejlettek a függönyön. Mikor a rendelőt elszállították, Anya éppen a Közértbe küldte kenyérért. Megvásárolt, aztán leült az autóbuszmegállónál, szemben a kapuval, s ott üldögélt, míg az utolsó fehér fogas is el nem tűnt előle. Ráhajtotta az arcát a friss kenyérre, a kenyér langyos volt, pékszagú. Anya azt mondta, mikor szelt belőle, hogy nedves a durcája, bizonyára tejes volt a pult a Közértben. Este telefonált Kató néni, Anya becsukta az immár teljesen üres rendelő ajtaját, míg beszéltek, de azért kihallatszott, mit felel: „Nemigen viselte meg, úgy látom. Elég közömbös gyermek, sajnos.”

„Zsófika közömbös kislány – gondolta Zsófi. – Zsófika nem sírt az Apa temetésén, Zsófika nem sajnálta otthagyni a régi lakást. Zsófikának minden mindegy.” Kinn csepegett, a nyári esőtől fénylett az aszfalt, a járdát szegélyező fák szinte megnyúltak örömükben. Apa rendelőjét Balázs bácsi vette meg, ez baj, mert Balázs bácsi távoli rokon, akihez olykor el-ellátogatnak, s az ember esetleg véletlenül meglátja majd az Apa íróasztalát vagy Tóbiást, a koponyát. Vajon miféle épület az ott szemben? Ez nem az Apa régi körzete, ahol szinte minden házat ismert. Valami középület lehet, de hogy mi, nem tudja, magas fák állnak a homlokzata előtt, eltakarják a feliratot a lombok. A kertjében medence van, szobor ül a peremén, és a vízbe bámul. Barnanénit is eladták, azt a márványfejet, amelyet Kressék küldtek karácsonyra, azért nem kár, azt utálta, mert kígyóból volt minden hajaszála. Anya sose vette észre, hogy irtózik a barna szobortól, de Apa tudta; ha bement hozzá a rendelőbe, mindig bekötötte a márványfejet egy törülközővel, s ettől olyan fura lett Barnanéni: csak bámult nagy, pupillátlan kőszemével, és menyecskésen hátra voltak kötve a kígyói.

Hát szóval, ezentúl itt laknak. Ha valakinek meghal az apja, kisebb lakásba költözik, eladja a feleslegessé vált holmikat, újsághirdetést fogalmaz, és még a temetés napján is a lakáscserével foglalkozik. Valika, aki az SZTK-ban együtt dolgozott Apával, nem vett fel fekete kalapot, mint Kató néni, az Apa húga, még csak nem is sírt, egész szertartás alatt a koszorúkat bámulta, de azért Valika borzasztóan szomorú volt Apa miatt. Kató néni bezzeg visított, mikor megtudta, hogy a bátyja meghalt, de hát ő majdnem mindig kiabál. Anyu sose visít, csak könnyezik, aztán megfogja az ember kezét, és megpróbálja magyarázni, miért történt úgy valami, ahogy történt, mi belőle a tanulság, és mi legyen a legközelebbi teendő. Dóra sose sír. Marianne is ritkán. Anya komolyan szokott könnyezni, méltóságosan, mert Anya könyveket ír, Anya tudományos kutató. Anya nagyon okos.

„Ha az ember szívbajos – mondta Anya, és közben hullottak a könnyei –, és főleg orvos, aki tudja, mivel jár ez a betegség, értelmesebben él, nem dolgozza agyon magát, nem szív el naponta ötven cigarettát, és többet gondol a családjára. Ezentúl igazán jobban kellene tanulnod, mert most nehezebb lesz az élet.”

Tanulni?

Zsófi elfordult az ablaktól. Gyönyörű kis tanulósarka volt, Anya csináltatta még régen, az egyik könyve honoráriumából. Lámpát is lehetett gyújtani a kis paddal egybeácsolt asztalkán, s külön lyuk volt az asztallapban a tintatartónak, a festékescsészének, külön kis vájat a ceruzáknak és a körzőnek. Egyik oldalán redőny takarta el a fiókokat, a másikon piros csontgombnál fogva lehetett kihúzni őket. Műremek volt. Zsófi utálta.

Amennyire emlékezni tud, egyszer csinálta meg jókedvűen és teljesen a leckéjét, mikor két napig hiányzott, s Takácsékhoz kellett lemennie, hogy megkérdezze Évától, mit adtak fel másnapra. Volt Évának a konyhában egy hokedlije, azon tanult, Takács néni bevonta a tetejét viaszosvászonnal, a tankönyvek meg ott álltak azon a három lécen, amelyeket Takács bácsi a hokedli lábai közé szegezett. Éva zsámliról írta a számtant, a hokedli volt a tanulóasztala. Akkor ő is ott maradt Takácséknál, odavitte a szemetesládát a hokedlihez, azon ült, hibátlanul megcsinálta a példát, és sormintát is rajzolt utána, ibolyákat. Takácséknál kifőzött laska volt ebédre, ő is kapott egy tányérral, gríz volt a laskán, pirosra sült, sós gríz, nem olyan cukros, nyúlós, mint amit tejbe főznek. Szégyellt kérni, pedig evett volna még.

Milyen rossz lehet szegény Anyának, hogy ő nem stimmel!

Ezt a szót az iskolában számtanórán szokták mondani. Ha a példa jó, Hidas tanár úr csak bólint, ha nem, annyit mond: „Nem stimmel, fiam.” Ilyenkor az ember kapja a szivacsot, és már törli is lefelé az eredményt, mert a megoldás rossz. Ha a számtanpélda nem stimmel, akkor a számításokat elrontották. A Marianne-é mindig stimmel, ő a legjobb tanuló. Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?

Hogy is mondta Apa? Harmadikos volt talán, akkor kezdte hozni a gyengébb bizonyítványokat. Anya elképedve forgatta a kiskönyvet, Apa meg elnevette magát, csóválta a fejét, és azt mondta: „Nem stimmel a gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem.” Anya majdnem sírt, ő meg kisomfordált a szobából szégyenében, mert azért az borzasztó gondolat volt, hogy ő nem stimmel. Még vacsora után is róla beszélgettek, Anya folyóiratokat lapozott meg vastag könyveket, Apa cigarettázott, néha megcsóválta a fejét, nevetett. Mikor már lefeküdt, Anya bejött hozzá, s faggatni kezdte, mi az oka ennek a siralmas bizonyítványnak. Nem tudott válaszolni, mert az egészet annyira egyszerűnek és természetesnek érezte, hogy nem is szorult magyarázatra. A világ olyan érdekes volt, olyan napról napra táguló, hogy nem jutott benne hely az iskolának.

Nem volt mindig ilyen érdekes, eleinte, még kisebb korában az osztály, a gyerekek meg az otthoni dolgok teljesen betöltötték a napjait. De ahogy az évek teltek, mindig egyre inkább részleteire bomlott, s a részletek izgalmasak voltak, nyugtalanítóak, alaposan meg kellett nézni mindent, hogy az ember tudja, mi micsoda. Az épületek, amelyek kisebb korában úgy maradtak meg emlékezetében, mint egy folt, tetőre, ablakokra, kilincsekre váltak, a falfelületek egymásra merőleges egyenesekre, s az emberek arcra, hangra, ruhára. A tanító néni azt mondta Anyának, hogy ő sose figyel az órán; ha hirtelen felszólítja, nem tudja, miről van szó, s ha az olvasást gyakorolják, nem tudja ott folytatni, ahol az előtte olvasó abbahagyta. Ilyenkor az ember csak hallgat, a felnőttek úgysem értenék, amit mondani akarna, mert hiszen ő azért nem figyel, mert annyira elfoglalja a figyelés.

A harmadikos tanító néninek nem volt nyaka, egyenest a vállából nőtt ki a fejecskéje, a harmadikos tanító néni nyomorék volt egy kicsit, olyan, mintha nem is ember lett volna szegény, hanem valami mesehős, a Hétszőnyű Kapanyányi Monyók vagy egy griff. Folyton azon töprengett tanítás alatt, hogy lehetne kihúzni Olga néni fejét a nyakából. Meg abban az évben sok volt a légy, minden órán dongott egy-kettő, s a legyek is nagyon érdekelték, mert olyan volt a szemük, mint az Apa nagyítója. Ha ki lehetne valahogy metszeni a legyek szemét, vajon az is nagyítana, mint a lencse? De volt más is, amit meg szeretett volna fejteni, zajok, kopácsolás, a sínhegesztés kék fénye, amely az osztályablakból olyan merevnek és törhetetlennek látszott, mint a csillagfény. Ahogy idősödött, egyre több érdekelte. Majd’ beleszakadt az egész napi figyelésbe, s amikor hazaért, csak lekoppant a feje ebéd után, annyira kimerült volt. És lehet, hogy nem tudja folytatni, ahol az előtte olvasó abbahagyta, de olyankor ő már valahol a vers legvégén jár vagy az olvasmány utolsó sorainál; ő gyorsan olvas, gyorsabban, mint akárki, és egyszerűen nem bírja kivárni, mi lesz a vers meg az olvasmány vége. „Miért nem boldogul ez jobban? – kérdezte egyszer vacsora közben Anya. – Sose engedem el készületlenül, én magam kérdezem ki tőle a leckét mindennap.” – „Nem ér rá – felelte Apa, és vett még egy kis salátát –, most születik a lelke.”

Anya aztán tavaly, hogy ötödikes lett, év vége felé magával vitte az Intézetbe, ahol dolgozott. A homlokzatba rögzített nagy állóbetűk: KÍSÉRLETI NEVELÉSTUDOMÁNYI INTÉZET tetején egy madár tollászkodott. Zsófi majd megfeszült, úgy iparkodott, hogy szégyent ne hozzon Anyára. Rengeteg mindent kérdeztek tőle, főképpen Dobay bácsi, aki olykor járt is hozzájuk. Zsófi akkor délután arra irányította a teljes figyelmét, hogy figyeljen. Mikor már mindenki elkérdezte tőle a magáét, s már játszania se kellett, sem egy kis gépet bámulnia, amelynek üvegnyílása mögött gyors egymásutánban táblácskák zuhantak le, se megszámolnia hirtelen, hány mindenféle összevissza hányt tárgyat lát az asztal lapján, végre hazamehetett. Apa akkor kezdte az otthoni rendelést, amikor hazaértek, de azért kijött hozzájuk. Ő a kezét mosta, s a hálóból behallatszott a fürdőszobába, hogy mindenki meg volt elégedve vele, és teljesen normális, jól fejlett tizenegy éves lány. „Teljesen egészséges!” – mondta Anya, de úgy, mintha azt mondaná: „Teljesen beteg!”, mintha aggódnék és szomorkodnék emiatt. Az is behallatszott, hogy Apa nevet, megcsókolja Anyát, és azt mondja: „Aztán azért ne haragudj rá! Akarod, hogy én foglalkozzam vele?” – „Isten ments! – felelte Anya, és majdnem sírt. – Ha én nem tudom megváltoztatni, odalesz az önbizalmam. Csak hagyd a gyereket!”

Az ember csak gyűjti magában az emlékeket, amelyek Apáról maradtak, mint Marianne meg Dóra a bélyeget. Apa nem szégyellte őt soha, igaz, hogy Apának nem volt kitüntetése, mint Anyának, és nem is beszélt a rádióban a gyermeknevelésről. De azért mindig tudta, amit nem bírt kimondani, és ha nagyon komolyra fordult az eset, akkor bejött hozzá beszélgetni.

Apa mindig este jött, fürdés után, borotvakrém- és szappanillatot hozott magával, s az éter és toroköblítő szagát otthagyta maga mögött a rendelőben. Mikor Marianne úgy megzavarta, hogy már aludni se tudott rendesen, Apa magyarázta el neki, hogy születnek a kisgyerekek, és ő jött be hozzá Anyák napjának estéjén is, amikor kiderült, hogy elvesztette azt a sárga zsebkendőt, amelyet erre az alkalomra hímeztettek velük az iskolában. Zsófi nem tudott ajándékozni, a perselyét egy szóra kiürítette, ha arról volt szó, hogy örömet szerezzen valakinek, de sose bírt megszólalni, csak nyújtogatta vörösre gyúlt arccal az ajándékát, és pici korában, ha köszöntőverset tanítottak neki, eldobta a virágot, és sírva fakadt, mikor már a szavalásra került volna a sor.

Anyák napja olyan volt számára, mint a lidércnyomás, mert Anya szavakat várt tőle, vagy legalábbis verset, s ő mind odaadta volna a vérét Anyának, ha azzal meggyógyíthatta volna valami betegségből, de szavalni szégyellt, prózában sem bírt arról beszélni, mennyire szereti Anyát. A zsebkendő, amely úgy-ahogy megoldotta volna a helyzetet, mint Anyák napján kiderült, valahogy eltűnt a táskájából, s mikor Kató néni átjött ebéd után, s eldicsekedett a Marianne-tól kapott kézimunkával, ő meg csak állt, egyik lábával a másikat simogatva, Anya szemét elfutotta a könny, és azt mondta Kató néninek: „Zsófikának, sajnos, fejletlen az érzelmi élete.”

Apa este, mikor leült mellé, nem beszélt a zsebkendőről. Nagyapáról beszélt, akit Zsófi nem is ismert, milyen kemény ember volt, kevés szavú, szigorú, s mikor Nagymama olyan nagyon beteg lett, egyszer csak sírva fakadt az ágyánál. Ő meg Kató néni csak elhűltek, olyan érthetetlen és félelmes volt, hogy sír, Nagymama meg felnézett, és mérhetetlen csodálkozással azt kérdezte Nagyapától: „Hát te szerettél engem, János?”

„Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük – mondta Apa –, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre.” Akkor sírt egy kicsit, nemcsak önmaga, hanem a Nagymama miatt is, s az idén a tűpárnát, amelyet az iskolában Anyák napjára varrtak, mihelyt elkészült, beledugta a Tóbiás fejébe, hogy el ne tűnjék megint. Nem is vesztette el, Anya meg nagyon örült, rögtön kiakasztotta a hálóban az ablakkilincsre. Év végén, mikor már hat közepese volt, Apa azt mondta Anyának: „Most aztán én veszem elő!” – „Ugyan – felelte Anyu, de most nem tiltakozott –, mikor lesz neked arra időd?” – „Semmikor – mondta Apa –, nem tanulni akarok én vele, csak megmagyarázom neki, hogy mit csináljon.” – „Sok szerencsét!” – fordult el Anya rosszkedvűen. Ez volt az egyetlen ígéret, amit Apa nem tartott meg, pedig mennyire várta, hogy végre megtudja valakitől, mit kell tennie ahhoz, hogy ő stimmeljen.

Vajon Balázs bácsi tudja-e, hogy Tóbiás Tóbiás?

Ő mondta Anyának, hogy a koponyát ne adják oda, de Anya azt felelte, boldog, hogy az a rettenetes halálfej egyszer már kinn van a házból, és akkor ő kiállt az ablakba, nézett le az utcára, és azt gondolta, Anyának Barnanéni miatt fáj a szíve, akinek kígyóból van a haja, pedig annak igazán semmi értelme sincs, senki sem látott még kígyóhajú embert, de koponyája van mindenkinek, ki lehet tapintani, nyomogatni az ember bőre alatt. Végigcsúsztatta az ujjait az arcán, aztán megtapogatta a feje búbját is. „Ugye, milyen ügyes kis kosár? – kérdezte Apa egyszer, míg szétborzolta a hajat a feje tetején. – Itt laknak a gondolatok. Jól be vannak csomagolva, mint az üvegáruk a boltban, hogy össze ne törjenek. Itt lakik a látás, a hallás, minden, amit érzékelsz. Jó megoldás, nem? Ilyen kis helyen annyi minden! Praktikus. A fogak is olyan okosan vannak beágyazva a helyükre. Tóbiás igazi gavallér, megvan minden foga.”

Bárcsak Apa mindjárt megmondta volna, mit csináljon az ember, ha stimmelni akar. Most már nem fogja megtudni soha. Pedig Apa gondolt rá, élete utolsó percében is rágondolt. Valikától tudja, aki mellette dolgozott a rendelőben, hogy miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.

Anya a könyveit rakosgatta a másik szobában. Benyitott hozzá, nézte egy darabig. Anya még vékonyabbnak látszik ebben a fekete ruhában. A haját bekötötte, száll a könyvekből a por. „Velünk valami borzasztó dolog történt – gondolta Zsófika –, veled is meg velem is.” Vajon Anya megérti, miért nyitott be most hozzá? Érzi vajon, hogy így még sincsenek olyan egyedül, mintha mindegyikük maga van a szobában?

Anya csak azt látta, hogy Zsófi ott áll a küszöbön, bámul rá, és eszébe se jut, hogy adogassa a könyveket, vagy kimenjen a másik portörlőért; nem segít semmit, csak néz. Lehet, hogy az apja, szegény, mégis tévedett, és nincs benne jóindulat, udvariasság, semmi? Irtózatos lenne! „Ha nem akarsz segíteni, felesleges nézned, hogy más hogy dolgozik” – mondta, és egy halom könyvet kiemelt a ládából. Zsófika sarkon fordult, visszament a szobájába. Visszaállt az ablakhoz.

Lenn az utcakereszteződésnél éppen megváltozott a jelzőlámpa színe, a járművek úgy lendültek neki az útnak, mint a versenyfutók. „Hát te szerettél engem, János?” – ezt kérdezte Nagymama. Honnan tudta volna, ha Nagyapa sose mondta, nem is mutatta neki. Anya is csak azt tudhatja, amit lát. Visszafutott, hogy megkérdezze, nem adogathatná-e a könyveket, de Anya már nem volt bent, a ládák sem, közben elkészült a kirakodással.

A könyvszekrény legalsó polcán ott voltak a nagy orvosi könyvek, nem mind, csak egy pár mutatóban, a legtöbbjét elvitte Balázs bácsi. Ezt a szürke kötésű albumot sokszor nézegette Apával, ez az Anatómiai atlasz. Sose volt szabad magában lapozgatnia, csak Apával együtt, Apa azt mondta, magyarázat nélkül nem szép, és ő nem is nyitotta ki soha egyedül. A szoba még ilyenkor alkonytájban is meleg. Nyár van, július vége, vakáció. A vizsgán azért nem tudott felelni, mert olyan borzasztóan fontos dolog jutott az eszébe, amit azonnal végig kellett gondolnia. Vizsga előtt eltűnt az osztálykulcs, Taki volt a napos, Takács Éva, nem találta a helyén. „Mért nem kerested jobban? – kérdezte Márta néni, mikor végül is Székely bácsi, a hivatalsegéd felhozta; véletlenül alákerült a zongorásterem kulcsának. – Olyan nincs, hogy az ember meg ne találjon valamit, ha nagyon keresi.”

Apa üzenni akart neki valamit. Talán a hiányzó félmondat is megvan valamerre. Meg kellene keresni.

Az új lakáshoz az is hozzátartozott, hogy ebben nem volt Teri.

Zsófika szerette Terit, szögletes homlokát, alig látszó, lenszőke szemöldökét, legeslegjobban meg az énekét. Ha dalolt, Zsófi letette a füzetét, kilopódzott a konyhaajtó elé, úgy hallgatta azokat a különös nótákat, amelyeket Teri még az öreganyjától tanult valami dunántúli faluban; hosszú, dallam nélküli történeteket énekelt Teri, amelyekben gyakran gyilkosságról volt szó, és majdnem mindig el is loptak valamit. „Jó lány, csak barátságtalan!” – mondta Teriről Anya, s ilyenkor Zsófi hallgatott, mert persze Teri is más volt, mint amilyennek Anya gondolta. Volt egy nagyoknak való Teri, aki csak akkor beszélt, ha kérdezték, volt egy házmesternek, közértesnek meg postásnak való is, ez bezzeg nevetett meg dalolt meg beszélgetett mindig. Sőt volt egy harmadik Teri is, gyerekek, szobanövények és állatok Terije, aki megint másmilyen volt, mint bárki más, akit Zsófika ismert. Teri sose kiáltott rá, ha kinn ügyetlenkedett a konyhán, ha eltört vagy kicsorbított valamit, ilyenkor csak annyit dünnyögött: „Az töri, aki mossa. Aki sose mosogat, sose tör.” Teri vadidegen, bőgő gyerekeket megállított az utcán, kifújta az orrukat, leporolta a ruhájukat, ha elestek, s mindennap összecsomagolta a csonthulladékot és húscafatokat, elvitte abba az irdatlan messziségbe, ahol lakott. Neki ugyan nem volt semmiféle állata, de ismert egy kutyát, „annak sem vetettek semmit azok a gazok, akik tartották” – hát azt táplálta. Teri a szobanövényeket mindig a Zsófika kis ezüstpoharából öntözte, és valahányszor a fikusz új levelet hozott, egy darabig rázogatta a fejét, aztán azt mondta a fikusznak: „Jól van, te mafla!”

Teri a régi házban Müllerékhez fog bejárni ezután. Anya szerint nagyjából mindegy neki, hol keres, de persze nem mindegy, mert Teri az utolsó délutánon, amikor még náluk volt, csak ült a konyhában, a mérleget nyomogatta, és nem énekelt egyetlen nótát sem.

Ide, ebbe a csepp lakásba még akkor is szégyen volna alkalmazni valakit, ha nem lenne ekkora kislány a házban, aki már mindenben tud segíteni. A régi helyen, persze, kellett bejárónő, ott volt a rendelő, a várószoba, még két nagy szoba, a mellékhelyiségek, és Anya csak késő délután járt haza. Apa meg otthon ebédelt, vele együtt. Most felosztották a munkát egymás között, legalábbis nyárra, míg Zsófinak nem kell iskolába mennie. Anya kitakarítja a maga szobáját, a mellékhelyiségeket, Zsófié a konyha, a maga kis szobája meg a hall, és ő vásárol és mosogat is. Ebédelni nyáron, míg Anya szabadságra nem megy, egyedül fog itthon, Anya este annyit főz vacsorára, hogy maradjon, beteszi neki a jégszekrénybe. A napirend, amelyet Anya Zsófi iskoláskora óta pontosan megtartatott a gyerekével, ezen a nyáron módosult egy keveset. Ébredés, mosakodás, reggeli – ez régen is így volt, most vásárlás következik utána, takarítás és ebéd. Ebéd után, míg Anya haza nem jön, Kató néniéknél kell lennie, igaz, hogy Marianne külföldön van, s így nincs kivel játszania, viszont mégis szem előtt lesz, nem pedig egész nap egyedül a lakásban. Ötre Anya hazajön, akkorára ő is iparkodjék vissza, attól fogva pihenhet, olvashat, csinálhat, amit akar. Zsófika most kapott először lakáskulcsot, mert nem volt már, aki beeressze.

Mikor felkelt, látta, hogy Anya úgy ment el, hogy kitakarította a maga lakásrészét. Korán kellett kelnie szegénynek. A tej kihűlt már, nem melegítette meg újra, megitta úgy, vajas kenyeret is evett. A konyhaasztalon megtalálta Anya céduláját, mit kell hoznia a csarnokból, ott volt a pénz is. Felmosta a reggeli edényt, iszonyúan vigyázott minden csészére, tányérra. Most nehezebb lesz az élet, ezentúl egy fizetésből élnek, nem kettőből; ha valami kárt tesz, jobban megéreznék.

Az Anya kötényét kötötte maga elé, megcsomózta a nyakán, mert nagy volt. Öblögette a csészéket a mosogatómedencében, s az egész, ami történt, olyan valószínűtlennek tűnt előtte, hogy leeresztette a rózsás kistányért a víz fenekére, s csak kavargatta az ujjával a mosogatóvizet. Még ez a medence is idegen volt, más színű, más formájú, mint a régi. Minden olyan lett, mint az álom. Ha télen leszállt az alkony, és Sós bácsi, a házmester még nem gyújtott villanyt a lépcsőházban, félt lemenni a lépcsőn, a félhomályban összemosódtak a fokok élei. Ilyenkor Apa megfogta a csuklóját és vezette, akkor mintha kivilágosodott volna minden, könnyű lett a lépés. Most minden olyanná vált, mint azok a téli alkonyatok, átláthatatlan volt és bizonytalan.

Éppen elkészült a munkával, mikor Valika becsengetett. Régen ígérte már, hogy eljön, de mindig közbejött valami, Valikának sok volt a dolga. Azt mondta, nem tud akkor jönni, mikor Anya már itthon van, mert megint délutános, s odaadta Zsófikának az Apa holmiját, amit végre hazahozott nekik az SZTK-ból. Zsófi megismerte a táskát, és azonnal el is kapta róla a szemét. Az Apa rosszabbik aktatáskája volt, csúnya, kopott, régimódi jószág, tavaly csináltatott rá új fület, mert Apa ragaszkodott hozzá, azzal járt hajdan egyetemre. A Valika szandálját figyelte, két fehér pánt keresztbe ment a lábán, kettő meg ferdén. „Beszéljünk mindig rövid, értelmes mondatokban!” – ezt tanította Márta néni. Vajon Valika megérti ebből a dadogásból, mit akar megkérdezni tőle?

Valika megértette, csak hirtelen nem tudott mit válaszolni. Hiszen hallotta ő, mit mondott utoljára az a szegény apja, de nem volt annak a mondatnak semmi értelme. A Zsábás volt bent a rendelőben, még azt is öltöztetni kellett, mert ijedtében sehogy se találta a kabátujját. Szegény Nagy Gábor, már mikor bejött, látszott rajta, hogy valahogyan másmilyen, mint egyébkor, olyan volt a színe, mintha valaki szürkére mázolta volna az arcát, de azért csak bolondozott, mint szokott, sőt tán még beszédesebb volt, mint egyébként. Neki folyton ki kellett futkosnia, mert Vera, a Somogyi főorvos Verája nem jött be aznap, és a Somogyi rendelőjében senki se volt, aki segített volna kikeresni a betegek kartonját, hát neki kellett egész délután ide-oda rohangálnia a két rendelő között, még szerencse, hogy egymásból nyílnak az ajtók. Ő a másik szobában volt, amikor Nagy Gábor rosszul lett, előbb még a nevetését hallotta, ahogy a Zsábással tréfált, aztán szaladt ám, az öreg meg kiabált, s mire ő berohant Somogyival, ott találta szegényt az asztalra borulva. Nem szólította ugyan a nevén, de megismerte még, látszott a szemén, hogy tudja, ki áll mellette. Olyan volt, mint aki szégyelli magát egy kicsit, hogy ilyen illetlent művel az SZTK-ban, orvos létére meghal a betegek szeme előtt. Nem is mondott semmit aztán, még annyit se, hogy „jaj”, csak azt az egyetlen félmondatot.

Persze ezt így nem lehet elmondani ennek a szegény kislánynak. Elég, ha ennyit felel, hogy nem tudja, miféle üzenetet kellett volna átadniuk neki. Hogy a beteg se hallott többet? Hát azt bizony nem kérdezte, de valahogy az az érzése, hogy nem, mert akkor a Zsábás mondta volna, ott topogott az még egy darabig a folyosón, azt se tudta, melyik lábára álljon. Hogy ki volt a beteg? Biz ő nem tudja a nevét, ők minden járóbeteget úgy hívnak, amivel kezelik, ez az öreg volt a Zsábás, mert a zsábáját gyógyították. Persze azért megtalálja a kartonját, ha nagyon keresi; ha átlapozza valamennyit, majd ráismer. De minek kellene az Zsófikának? Tudni szeretné? Hát ha ez a szíve vágya, majd kikeresi és megtelefonálja. Rémlik, hogy Pongrácz a vezetékneve, de ők csak úgy hívták, hogy Zsábás. Van egy Juhász Aranka nevű betegük, azt Fájvirágnak keresztelték, mert hetente valami más, titokzatos csontnyilallásról panaszkodik, aztán soha sincs semmi baja. Hát csókoltatja Anyát, és Zsófika legyen jó kislány, majd felszalad hozzájuk időnként. Hogy mikor telefonálja meg a Zsábás nevét? Még ma, most egyenesen az SZTK-ba megy, mihelyt beér, kikeresi a kartonját, ráismer, mert be van csípve a széle.

Mikor Valika elment, Zsófi kinyitotta az aktatáskát. Két könyv volt benne, feljegyzések, egy zacskó cukor és egy négyszögletes, üres doboz. Zsófika gyűjtötte a dobozokat. Apa mindig hazahozta neki az SZTK-ból, ami kis gyógyszeres doboz kiürült. A cukor a szokásos Apa-cukor volt, málna, Apa mindig ezt vette, ha moziba mentek vagy kirándulni, ennek Apa-szaga volt és Apa-íze. Persze, hiszen másnap moziba készültek. Kivett egy szemet, de aztán mégsem ette meg, zacskóstul beletette a dobozba, és eldugta a konyhaszekrényben, abba az alsó fiókba, amely az övé volt. A könyveket meg cédulákat bevitte az íróasztalra. Anya egyetlen dobozt sem engedett elhozni a régi lakásból, azt mondta, nem gyűjti a lomokat.

Most mégis van egy doboza megint.

A takarítás elég könnyen ment, csak az ágyazás nem akart sikerülni, a párnák nem feküdtek el simán a rekamié fiókjában. Míg kínlódott velük, egy darabon lesúrolta a politúrt. Anya meg fogja látni, Anya mindig mindent meglát, és Anya világéletében ügyes volt, gyors, ha háztartási munkát kellett végeznie. Míg a tükröt törölgette, megállt a kezében a portörlő. Nézte két kurta copfját, hosszú nyakát. Vajon milyen lehet ő, mit gondolnak róla, akik látják? Anyának rengeteg vörösesbarna haja van, csepp keze, csepp lába, zöldes szeme, és olyan vékony, mint egy fiú. Anya nem szép. Apa kopaszodott, hórihorgas volt, a hátát egy cseppet görbén tartotta, a szemüvege lecsúszott az orranyergéről, mint a bagolynak. Ó, Apa gyönyörű volt! Ő tulajdonképpen Anyához hasonlít, olyan az arca, mint az övé, neki, sajnos, csak a keze szép, mert azt Apától örökölte. Nagy keze van, csontos, hosszú ujja, mint az Apáé. Csodaszép a keze! Szegény Anya most ott ül az Intézetben, és azt hiszi, ő már meg is vásárolt. Nem mer pedig elmenni a csarnokba, míg Valika ide nem szólt, s meg nem tudja, kicsoda az a Zsábás.

Anya egyébként nem volt most az Intézetben. Kilenckor elment a Művelődésügyi Minisztériumba értekezletre, azt hitte, ebédig is odamarad, de aztán tíz után befejeződött a tanácskozás, és Anya felhasználta a váratlan szabadidőt, elment meglátogatni a Zsófi osztályfőnökét. Szabó Márta azonnal felkereste Zsófikát, mikor a Gábor haláláról értesült, sőt a temetésre is kijött egypár gyerekkel. Illik, hogy visszaadja a látogatást, idén úgyse sokat járt be az iskolába. Ha jól meggondolja, egyszer volt bent, még év elején, aztán többet nem ment. Neki annyi dolga volt az utóbbi időben, nem ért rá bejárni az iskolába.

Ez, persze, nem igaz. Ráérni éppen ráért volna, de nem szeretett találkozni Szabó Mártával, kínos volt számára, hogy éppen ő a Zsófika osztályfőnöke. Szabó Mártával együtt járt egyetemre, sőt iskolatársak voltak már középiskolában is, ő az első padban ült a későbbi sógornőjével, Nagy Katóval, Márta meg közvetlenül mögöttük, a másodikban. A pedagógiai vizsga eredményhirdetése után is egymás mellett állottak a Tanárképző vizsgatermében, s Pallay professzor nem csak neki, Mártának is azt mondta, mikor gratulált, hogy azt szeretné, ha ott maradna mellette a Pedagógiai Szemináriumban. Mindkettőjük eredménye azt bizonyítja, hogy szép jövő áll előttük. Ő akkor azt érezte, mindent elért, amit szeretett volna, de Szabó Márta elnevette magát, és valami olyat felelt: nem azért tanult, hogy beüljön az Egyetemre, hanem hogy gyerekeket tanítson. Sokáig el is vesztette szeme elől, s csak akkor találta meg újra, mikor az első osztályba kerülő Zsófit vitte beíratni, s kiderült, hogy Szabó Márta éppen abban az iskolában dolgozik, ahová az ő lánya jár, a felső tagozatban tanít magyart.

Mikor megismerték egymást, persze összecsókolóztak. Eleinte ritkán találkoztak, mert míg Zsófi alsós volt, tanító nénik tanították. Csak amikor ötödikes lett, s a Márta osztályába jutott, kényszerültek ismét megújítani a régi ismeretséget. Az első lépést Márta tette meg, eljött hozzájuk osztályfőnöki látogatásra. Zsófika annyira zavarban volt, hogy egy szavát se lehetett hallani.

Őt is eléggé feszélyezte a vendég, de azért volt miről beszélgetniük, elsorolták a régi évfolyamtársakat. Akkor tudta meg, hogy Márta néhány évig vidéken tanított, onnan hozták fel a fővárosba, ő is elmondta, hogy négy évig dolgozott az Egyetemen, aztán a Kísérleti Neveléstudományi Intézetbe került.

Márta sose mondott rosszat Zsófikáról, de a puszta tény, hogy tanúja lett annak, milyen közepesen tanuló gyereke van, annyira zavarta, hogy ha lehetett, messzire elkerülte az iskolát. Tudta, hogy a könyveit, főleg a nagy gyermeklélektant, délutáni és esti tanfolyamokon ismertetik, bírálják a tanárok, s még a saját művétől is elment a kedve, ha eszébe jutott, hogy Szabó Márta javítja a Zsófi összekapott, elnagyolt dolgozatát, s azon mulat magában, milyen jó könyvet ír ez a Papp Judit, s mennyire nem tudja nevelni a saját gyerekét.

Zsófikát nem lehetett sehová sem elküldeni idegen helyre, mert csak állt az ajtóban, nem mert csengetni sem, fél lábával a másikat simogatta, s ha nem jött ki véletlenül valaki, s nem kérdezte meg, mit akar, elálldogált akár egy óráig is. Zsófikát igazában egyetlen tantárgy sem érdekelte, a legcsekélyebb érdeklődést vagy részvétet sem mutatta senki gondja-baja iránt, mindent összecsapott vagy egyszerűen meg se csinált. Könyvének sikere és Zsófika annyira nem illettek össze, hogy gondolni sem szeretett az iskolára.

Márta szemben lakott az iskolával, egy csepp kis régimódi, földszintes házban, ablakának párkánya szinte egy vonalban húzódott a járókelők fejével. Éppen dinnyét főzött be; mikor megérkezett, akkor kötözte az utolsó üvegeket. A szoba díszhelyén, egy kis állványon, valami rettenetes külsejű, karmazsinpiros szív állott, fából volt a szív, felületére pedig rengeteg apró, kerek fémtárgyat rögzítettek; egy sereg pici valamit, ami leginkább egy miniatűr cipőkrémes doboz tetejéhez hasonlított, de a valóságban alighanem rúzsbetét volt. Minden dobozka belsejébe bele volt ragasztva egy préselt virág, s a szív tetején arany betűk hirdették, hogy pedagógusnapi emlék. A falon egymás mellett berámázott, nagy csoportképek sorakoztak, padokon ülő, álló, mosolygó és komoly kislányok megnagyított osztályképei. A képeken a legkisebb kislány mindig egy zsámolykán ült, nagy papírpajzsot tartott a kezében, amelyen az osztály száma és az iskolai év feketéllett. A legutolsó képen már Zsófika is ott állt, a pajzsot tartó kislány háta mögül hunyorgatott rosszkedvűen.

„Zsófi szakasztott olyan lesz, mint én – gondolta Anya. – Ugyanaz a haja, a szája vonala, még csak a szeme színe, vágása is. Szép, vékony kislány lesz belőle, csak ne volna olyan rút kamaszkeze szegénynek. Istencsapása, hogy éppen ezt örökölte el Gábortól. Hogy néz ezen a képen, hunyorog, morcos, nem szereti, ha fényképezik. Olyan, mint egy rosszkedvű kis manó, se humor, se ambíció nincs benne egy szikra sem. Ha nem volna közepes rendű, fel lehetett volna vétetni az Úttörőbe, de hát gyenge tanuló, az ilyen csak üljön otthon délután, és írja a leckéjét. Rettenetes ez a szív itt, hogy lehet ilyesmit tartani az ember lakásában. Márta éppúgy harminchét éves, mint én, de sokkal öregebbnek látszik. Ha gyakorló pedagógusokat hívunk be valami munkára az Intézetbe, ez sose jelentkezik. Mártában sincs ambíció, akárcsak Zsófikában.”

„Egy vonás sincs belőled a lányodban – gondolta Szabó Márta. – Hogy hasonlít hozzád, hogy a haja színe ugyanaz, meg úgy is néz, ahogy te szoktál, mikor kicsi voltál, nem jelent semmit. Nem te beszélsz belőle, nem te hallgatsz, nem te nem figyelsz, ha hirtelen rászólok. Te figyelnél, ó, mennyire figyelnél, te megtennél mindent, hogy előbbre juss, hogy kitűnj, hogy észrevétesd magadat, mert te szorgalmas voltál világéletedben, olyan szorgalmas, hogy körben legyilkoltál volna mindenkit, csak magad maradhass az első helyen. Írhattál hetvenhét könyvet, azért csak az vagy, aki voltál, Papp Judit, aki hátulról előre és elölről hátra tudja a leckéjét, és a legszebb dolgozatot írja a tavaszról, mert összeolvasta róla az összes Goethe- meg Heine-verseket meg egy meteorológiai szakkönyvet és a nagy Botaniká-t, csak sose járt erdőben május táján, és nem tudja biztosan, milyen illata van a gyöngyvirágnak. Te csak azt veszed észre megint, ami az orrod előtt van, a közepeseket a Zsófi bizonyítványában, mit tudod te azt, hogy ez a gyerek csupa ambíció és figyelem, csak valami mást ambicionál, másra figyel, mint ami neked eszedbe juthatna valamikor. Olyan még, mint egy gömb, nem tudom megfogni, nincs sarka, aminél fogva meg lehetne támasztani egy szilárd felületen, ide-oda gurul. Valami titka van, valami rugója, mint egy kis szerkezetnek, aminek az érintésére egyszer majd kinyílik, majd rájövök egyszer, hogy mi, én mindig rájövök az ilyesmire, csak legfeljebb nem tudom jól megfogalmazni, és nem írok róla könyvet. A könyveket csak írd te. Egyszer majd valaki megmondja a szemedbe, mit tartunk mi idebenn az iskolában a könyveidről. Nem változtál semmit, tíz évvel látszol fiatalabbnak, mint amennyi vagy. Persze, jó festékeket használsz, Lenthéricet, ennek a szívnek a közepéről, amit úgy bámulsz, éppen a te rúzsbetéted potyogott le először, az a nefelejcses, mert a lányod rosszul csirizelte oda, én illesztettem vissza nagy nehezen. Ha közelebb mennél, láthatnád a nevét is a virág alatt: Szeretettel: Nagy Zsófia. Képzelem, milyen nehezére esett megcsinálni. Zsófi szégyelli megmutatni, ha ragaszkodik valakihez. Nem tetszik neked ez a szív, látom a szemeden, vásárinak érzed.”

„Borzasztó ez a lakás – gondolta Anya –, nem tudok már hová nézni. Miért nem dobja ki azt az iszonyatos szívet? És a telefon alatt valami keresztszemes terítő, piros nyuszikák. – Borzasztó! Hogy tud ilyen környezetben élni?”

Otthon, az ő lakásában, most szólalt meg a telefon. Valika azt közölte Zsófikával, hogy a Zsábást Pongrácz Istvánnak hívják, munkaadója az I. kerületi Tanács, és a foglalkozása portás.

A telefonkönyvből nem derült ki semmi.

Zsófika kilenc Pongrácz Istvánt talált benne, de egyiknek a foglalkozása se volt portás. Utóbb az is eszébe jutott, minek lenne egy portásnak otthon telefonja, mikor egész nap a fülkéjében ül, és onnan akármikor telefonálhat. Otthon már nem is akarhatja hallani az örökös csengetést. De akkor honnan tudja meg a címét? Kihez fordul az ember ilyenkor? Az egyetlen, aki tanácsot tudna adni, Apa, de Apa nincs. Pici kora óta iszonyodott megkérdezni valakit, kérni is szégyellt, a Közértben sose szólalt meg addig, míg az elárusító meg nem tudakolta, mit akar, inkább végigvárt mindenkit, csak ne kelljen jelentkeznie. Tavaly a kiránduláson nem azért késett el a sorakozásról, mert engedetlen volt, hanem mert két hetedikes állt a kútnál. Az egyik beszorította a kezével a kút száját, úgy beszélgetett, ő meg nem mert szólni neki, menjenek odébb, mert vizet szeretne csorgatni a kulacsába, csak várta, hátha maguktól is elmennek, de nem mentek el, közben a virág, amit szedett, elhervadt, a szoknyája meg vizes lett, és a végén beírták a kiskönyvébe, hogy csavarog, pedig csak a hetedikesekre várt a víznél.

Még nem is vásárolt. Anya kelkáposztát hagyott a jégen, az jó főzelék. Ha Valika megint jelentkezik, meg lehetne kérni, tudja meg, hol lakik a Zsábás. Viszont Valika esetleg elkezd kíváncsiskodni, hát akkor mégse. Különben is, néha hetek telnek, és nem találkozik Valikával. Mást kellene csinálni. Ha Pongrácz Istvánnak az I. kerületi Tanács a munkaadója, akkor Pongrácz István bizonyosan ott portás, nem is kell a lakásán keresni, a munkahelyére is el lehet menni. A Tanács nincs messze, közel fekszik a régi lakásukhoz. A portás a bejárat mellett szokott ülni, egy üvegfalú, kis szobában. Az ember odamegy, bekopog, megmondja, mit akar…

Nem, ezt azért nagyon meg kell gondolni. Mit mond neki, ha odaér? Köszön, bemutatkozik – nem. A nevét nem meri megmondani. Hát akkor egyszerűen csak megkérdezi tőle… De minden előzmény nélkül nem kérdezheti meg, amit szeretne. Hát előbb majd beszélgetni kezd vele. De miről lehet ilyenkor beszélgetni? Ő még sose mert megszólítani senki idegent.

Fél egy. Most lemegy a csarnokba, megvásárol, útközben visszafelé esetleg felszalad a régi házba, megkeresi Terit Mülleréknél, megkéri, kísérje el. Azaz dehogy, hiszen Terinek dolga van ilyenkor, meg aztán akkor Terinek kellene megmondani, miről van szó. Nem szól Terinek. Valikának se. Apa neki üzent. Ez titok.

A paradicsom újra lejjebb ment húsz fillérrel; gyönyörű krumplit kapott. Dinnyét vett, nem barackot, bár barack volt felírva, de nagyon zöldnek látszott, nem enni valónak. Húst nem szeretett venni, a mészárosok bódéja olyan eleven volt, piros és síkos. A halas részen se járt szívesen, ott mocsárszag volt, a fémasztalon itt-ott pikkelyek. Anya azt írta, hozzon valami virágot is, tátogót vett, az soká tart.

Ha balra megy, átvághat a Barna utcán, s öt perc alatt otthon van. Nem fogja megmelegíteni a kelkáposztát, csak úgy eszi meg, ahogy a jégről kivette, s olyan lesz, mint a krém. A Barna utcán megy haza, mert nagyon éhes, sokat ugrált takarítás közben. Ha jobbra fordulna a csarnok mellett, érintené a Tanácsházat, de az kerülő lenne, és a szatyor nagyon nehéz, három kiló krumpli van az alján. Anya nem sétára írta össze a vásárolnivalót, hanem úgy, hogy csak lemegy, és rögtön siet is haza. A szatyor belevág a karjába, alig bírja. Milyen jó szaga van a gombásasztalnak, erdőszaga, esőszaga! A gomba tulajdonképpen penész. A gombában nincs klorofil. Otthon betekeri valamivel a szatyor fülét, akkor nem fog vágni. A dinnyét behűti. Kilépett a csarnok déli kapuján, a Barna utca vége felé, ment egypár lépést, aztán a másik karjára vette a szatyrot, és elindult az ellenkező irányba. A három kiló krumpli, a hús meg a dinnye féloldalasra húzta a vállát, olyanná görbült az árnyéka, mint egy kis púposé.

A Tanácsház háromemeletes épület volt, földszinti ablakain rács. Nagy üvegajtaja két oldalán szobor, jobbról egy kőasszony, a karján kisgyerek, kezében sarló, csupasz lábujjai akkorák voltak, mint egy tolltartó. A másik oldalon kalapácsos férfi állt, annak sapkája is volt meg cipője. Ki és be emberek jöttek-mentek, a bejárati lépcső alján pad is volt, Zsófika letette a csomagját és leült. Sokáig figyelte a Tanács forgalmát, de egyetlen magányos gyereket sem látott bemenni. Pörkölt a nap, a haja egészen átlangyosodott, ahogy ült, és bámulta az ajtó széles üvegjét. Ha az ötvenötödik ember is kilép, fogja a szatyrát, és bemegy ő is. Bemehet, ma mindenki bemehet, aki akar, ott a tábla a kilincs mellett: Szerdán egész nap félfogadás.

Az ötvenötödik ügyfél egy síró öregasszony volt. Mikor elhaladt Zsófika mellett, elejtette a zsebkendőjét. Feladta neki, az öregasszony meg se köszönte, csak sírdogált tovább, s a szemét nyomkodta a zsebkendővel. Túl az üvegen meglepő hűvös csapta meg, szinte hideg, mint egy templomban, a piros-fekete kockás kőpadló olyan volt, mint egy sakktábla. A bejárati lépcső széles lépcsőházban folytatódott, jobbra ruhatár volt, mint valami moziban, a bal oldali falon nagy, barna fabetűk: PORTA.

A fülke ablaka mögött ott ült Pongrácz István, és éppen ebédelt. Tálca volt előtte az asztalon, azon valami lábas, abból kanalazott. Ellenzős sapka a fejében. Ha elhozta volna a pénztárcáját, most vehetne egy kiflit, és míg a büfé előtt áll, talán eszébe jutna valami, de nem hozott táskát, és a vásárlási pénzből nem maradt semmi, mert a dinnye nagyon nagy volt. Tulajdonképpen most már talán haza is mehetne, látta Pongrácz Istvánt, kerek feje van, fekete szeme, kék egyenruhája. Ha legközelebb idejön, már nem fog ilyen nagyon félni. Majd akkor megszólítja, beszél vele. A szatyrot megint átcserélte a kezében.

A portás elkészült az ebédjével, letette a villáját. Azért az lenne a legjobb, ha most hirtelen kitalálná, hogy ő kicsoda, miért jött, és lehúzná az ablakot, kiáltana valamit, valami olyat, hogy „Apád azt üzente, Zsófika…” –, és megmondaná, mit üzent. Akkor ő mindjárt el is mehetne haza.

„Miért félsz tőlük annyira? – kérdezte egyszer Apa, mikor a Városmajorban sétáltak. – Ha udvarias vagy az emberekhez, ők is udvariasak lesznek.” Ő csak hallgatott, nem válaszolt, valami kavicsot rugdosott, Apa meg a madarakat figyelte, Apának nem kellett mindig mindenre válaszolni. Akkor arra gondolt, hogy egyszer, mikor még pici volt, Anya átküldte a tejfelesköcsöggel Bús bácsiékhoz, ő meg elnézte az ajtót, eggyel hamarabb kezdte rugdosni a küszöb deszkáját, mint kellett volna, nem Búséknál, hanem Demeter néninél. A köcsög nagy volt, akkora, hogy csak két tenyér között lehetett tartani, nem bírta átfogni fél kézzel. Így hát csak rúgni tudott, csengetni nem, nagy sokára ki is nyitották az ajtót, de nem Bús néni nézett ki, hanem Demeter néni, akkor jött rá, hogy nem jó helyen dörömbölt, de akkorára már lerúgta a zöld festék egy részét az ajtó aljáról. Demeter nénin csak pongyola volt, alatta meg semmi, akkor bújhatott ki az ágyból. Mikor meglátta, hogy ő áll az ajtó előtt, megpofozta, a köcsög is kiesett a kezéből. Otthon nem mondta meg, mi történt, annyira szégyellte magát, csak sírt, és akkor Anya is megbüntette. Azóta mindig fél, hogy mást is elejt, nem csak a köcsögöt, becsöngetni meg nem mer sehová sem. Butaság, de így van.

Az üvegablak leereszkedett, a portás kiszólt:

– Mit akarsz itt, kislány? Kit keresel?

„Válaszolni – gondolta Zsófika –, értelmesen válaszolni, hogy mindjárt megértse, miről van szó, és ne haragudjék, hogy zavarják.” Ó, ha kitalálná magától is, miért ácsorog itt előtte! De hátha ráismer? Hirtelen jobban odafordult Pongrácz István felé, aztán elszomorodott. Igaz-igaz, hiszen ő Anyához hasonlít, és most a kezét se tudja megmutatni, mert a másikon ott lóg a szatyor.

Így ebédtájt csökkent egy kicsit a forgalom. A büféslány rákönyökölt a pultra, és a szájába vett egy szem cukrot.

– Néma – mondta, és a portásra kacsintott.

Pongrácz István kijött a fülkéjéből. Zsófika nagyot nyelt, hátrább lépett előle. Alacsony ember ez a Pongrácz, kövérkés, vidám szemű. Milyen ügyes orvos volt ez az Apa, olyan fürgén jár, mintha sose lett volna zsábás. De azért most nem akar beszélni vele, elég mára, hogy látta, inkább hazulról felhívja itt a Tanácsban telefonon. Ha most gyorsan nekifut az ajtónak, kiér, mielőtt a portás idelépne hozzá. Csakhogy a kijáratot elsötétítette valaki: kitárták az ajtó két szárnyát, s egy íróasztalt cipeltek keresztül az előcsarnokon. Zsófi csak állt.

– Hetes szoba balra – kiáltotta Pongrácz a munkásoknak. Most már odaért Zsófika mellé. Egyáltalán nem látszott barátságtalannak, nevetett, és rágyújtott egy cigarettára.

– Na, kinek vagy a lánya? – kérdezte. – Apádat várod vagy anyádat?

– A zsába miatt jöttem – suttogta Zsófika.

A portás elnevette magát. Három széket is felvittek még az íróasztal után, egy lányt el kellett igazítani a lakásügyi osztály felé.

– Negyedik emelet három – mondta Zsófikának. – Egészségügyi. De jó helyre jöttél te, mondd? Nem az SZTK-ba kellene menned? Vagy a szociálisra, segélyért? Kinek van zsábája?

– Pongrácz bácsinak – felelte Zsófika.

Most már majdnem vidám volt, túlesett a nehezén. Nemsokára el is mehet, és alapjában véve nem is volt olyan iszonyú, csak a felnőttek mindent olyan lassan értenek meg.

– Ki az a Pongrácz? – kérdezte Pongrácz István.

Zsófika elhűlt, el is szomorodott. Azért ez nem szép.

– Te – hajolt előre a büféslány –, Pongrácz Jancsit keresi ez a Műszakiról.

– Nem Jancsi – mondta Zsófika –, István.

– Olyan minálunk nincs – rázta fejét a portás. – Pláne zsábás. Nálunk csak János van Pongráczban, de az makkegészséges. Az nem lesz jó?

A felnőttek, sajnos, gyakran hazudnak. Kató néni például majdnem mindig hazudik, a haját is hazudja, mert az voltaképpen barna, csak ő szőkére festi, és azt is, hogy a fogorvoshoz jár, pedig a régi lakásukból mindig lehetett látni, hogy a Kankalin-eszpresszóba megy, onnan lesi órákig, merről felől jön haza Kálmán bácsi. És persze Kálmán bácsi is hazudik, mert legtöbbször nem a Múzeumból jön, hanem Dóráéktól, és hazudik Marianne is, de hát ő még gyerek. Anya nem hazudik, csak van, amire ezt mondja: „Erről nem kell beszélni!” – „Ez nem kellemes téma.” Apa nem hazudott soha. Soha! Mikor a manduláját kellett kivenni, a kórházajtóban azt mondta neki: „Ez ronda lesz, öregem, de szerencsére nem tart soká. Legjobban az injekciók fájnak, ha azokon túlestél, már könnyebb. De azért ronda lesz. Ne haragudj, muszáj kivétetni a manduládat!” Mért hazudik Pongrácz István? És mit tehetne egy gyerek, ha valaki eltagadja magát? Ugyan mit? A hús fagyasztott volt, most kezdett kiengedni, csepp csepp után hullt a szatyor nejlonszemein át, a krumplikon keresztül, a lábára.

– Na – mondta a portás. – Jó lesz Pongrácz Jancsi, vagy mégy haza innen?

Még most is tagadja! Zsófika sarkon fordult, indult kifelé. Most valaki kiszállt a liftből, és odakiáltott Pongrácz Istvánnak:

– Mondja, Kovács kartárs, nem adta le a feleségem a mozijegyeket?

A portás azt mondta, igen, visszament a fülkéjébe, kihozott két jegyet. Zsófika csak állt és nézte. Kovács. A büféslány megint a szájába tett egy szem cukrot. Ennek is olyan szalmaszínű szemöldöke van, mint Terinek. Hát ha ez Kovács, és nem Pongrácz, akkor nem lehet a Zsábás, és akkor legjobb, ha tüstént hazamegy, mert hiába jött. De ha elmegy, és nem szól, akkor a mondat eltűnik valamerre, örökre eltűnik, minél több idő telik el az Apa halála után, annál mélyebbre kerül valahová. Muszáj megszólalni. Muszáj értelmesen beszélni! Muszáj! Muszáj!

– Én Pongrácz István portást keresem – mondta Zsófika, sokkal hangosabban és értelmesebben, mint bármikor bármilyen órán, felelés közben. – Azt a portást, aki az I. kerületi Tanácsnál dolgozik.

A portás ránézett.

– Ja vagy úgy! Miért nem beszélsz értelmesen? – Kinyújtózott, megropogtatta a vállát. – Ha minálunk van alkalmazásban, az nem azt jelenti, hogy itt dolgozik a házban, hanem hogy mitőlünk kapja a fizetését. Érted? Ha portás, lehet a Klinikáé vagy a Kőzettár portása, vagy az Éremmúzeumé, akármifajta intézményé, aminek mi vagyunk a gazdája. Itt minálunk nincs, mert itt ketten vagyunk portások, Lukovics meg én, de Lukovics most szabadságon van, én meg, látod, nem vagyok Pongrácz, hanem Kovács. A te Pongráczod az valahol másutt lehet a kerületben.

– Merre keressem? – kérdezte Zsófika.

– Eriggy fel a személyzetire, osztán, ha nincs sok dolguk, majd kikeresik neked a létszámból, merre leled. Első emelet hét, az van kiírva, hogy Fehérvári. Akarsz liften menni?

Nem, az túl gyors, inkább felmegy a lépcsőn. A hús összecsepegtette a zokniját is, s most már mind a két karja fájt. Olyan éhes volt, hogy szinte már nem is kívánt enni. Gondolkozni szeretett volna, de arra nem volt idő. Lassan három óra lesz, egytől fél háromig ült kinn a Tanács előtt a padon, és számolgatta a feleket ötvenötig. Már túl kellene lennie az ebéden, túl a mosogatáson, most kellene megérkeznie Kató nénihez. Első emelet hét. Fehérvári. Most már könnyebben megy a kérdés, ha az ember sokáig gyakorolja, meg is lehet talán szokni.

– Pongrácz István portás? – kérdezte a tisztviselő. – Megkeresem, de előbb meg kell mondanod, minek kell az neked.

Maga se értette, miért, de ennek az idegennek el tudta mondani. Igaz, hogy egyedül voltak a szobában, meg félhomály is volt, mert a redőnyöket leeresztették a nagy melegben, s így könnyebben esett beszélni. A bácsi nem szólt semmit, csak cigarettázott. Teljesen újszerű élmény volt, hogy így önállóan érintkezik és beszél valakivel; az iskolán és a családon kívül sose forgott idegenek között. Az is rendkívül meglepte, hogy a tisztviselő eleinte nem szólt semmit, aztán egyszer csak ránéz, nagyot nyel, és hirtelen megint lesüti a szemét. Megérezte, hogy sajnálja őt, és amit sose tett családtaggal, de Terivel, Valikával, sőt még Dórával sem, odament az íróasztalhoz, az idegen itatósa mellé hajtotta a fejét, és sírt egy kicsit. Volt abban valami elmondhatatlanul jó, hogy ez az ismeretlen nyelt, aki eddig nyelt, az mind rokon volt, ismerős vagy barát, hát természetes, hogy nyelt, az lett volna a furcsa, ha nem teszi. De ez a Tanácsbácsi idegen volt, soha nem látta Apát, nem járt náluk, és mégis megsajnálta őt. Ettől hirtelen olyan érzése támadt, mintha már réges-régen ismerné.

A bácsi nem vigasztalta, még csak meg se simogatta, hanem fiókot huzigált, egy P betűs fiók mélyén keresgélt, zöld kartonlapokat tanulmányozott egy darabig, aztán végre megtalálta, amit akart, megmondta Zsófikának, amire kíváncsi volt, sőt még egy cédulára is felírta a Pongrácz István címét, hogy valahogy el ne felejtse. Mikor átvette, kétszer is megköszönte, aztán jobbjában a szatyrot cipelte lefelé a lépcsőn, baljában meg a cédulát szorította. Negyed négy volt. Kinn perzselt a nap, az aszfaltban megmaradt a nők tűsarkú cipőjének a nyoma. Zsófika csak lépegetett hazafelé, az útkereszteződéseken jobbra-balra tekintett, ahogy az iskolában tanulta. Mikor felért a lakásba, le kellett ülnie a lábtörlő-szőnyegre, mert a kulcsot a szatyor legaljára tette, mikor indult, s az most is ott volt, csak éppen rajta a dinnye, a krumpli, a virág meg a hús, melynek papírja szétmállott a húslétől.

Nem kívánta már az ebédet. A szatyrot otthagyta a konyhaasztalon, ki se rakodott belőle, még a tátogót se tette vízbe. Lábat se mosott, pedig rá volt a bőrére száradva a húslé. Bement az Anya szobájába, és lefeküdt a díványra. Csak öt percig fekszik, míg végiggondolja, mit tegyen. Csak ötig. Olyan fáradt és olyan szomorú, hogy muszáj lehunynia egy kicsit a szemét.

Mikor felébredt, Anya ült mellette, a homlokát a kezébe hajtotta és könnyezett. Az óra fél hatot mutatott. Anya kinyitotta összeszorított balját, kivette belőle a Tanácsbácsi céduláját, amelyen elmázolódtak a betűk, véres volt a cédula a húslétől, valami gusztustalan papírrongy lett belőle. Anya azt suttogta, hogy az első napot, amikor magára hagyta, azzal kezdi, hogy nem ebédel, a jóisten tudja, merre csavarog, kinn a lábszőnyegen, az ajtó előtt szétszórta a krumplit, Kató néninél nem volt, a konyhában ott büdösödik a hús, és a dinnye megrepedt – és miért is verte őt meg az isten ilyen gyerekkel.

Zsófika mocskos lábát nézte, piszkos szandálját, mely nyomot hagyott a rózsaszínű díványtakarón, és arra gondolt, hogy Pongrácz István portás munkahelye az I. kerületi Apáczai Csere téri leányiskola, az az iskola, ahova ő jár, és ezek szerint Pongrácz István portás az a kapus Pista bácsi, akitől azóta retteg, mióta iskolába került, mert annak ember még nem vette egy jó szavát, csak ordít, mint a sárkány, hogy borzalom még csak hallgatni is, és hogy ezek szerint ő Pongrácz István portást éppen hatodik éve ismeri.

Olyan nyarat még nem élt meg, amikor az iskolában ne tataroztak volna.

A főkapun nem is lehetett bemenni, hátra kellett kerülnie az oldalkapuhoz. A korrepetálás rendje is ott függött, nem a főbejáratnál. Ilyenkor nyáron tantárgyanként és nem osztályonként volt foglalkozás, és csak a bukottaknak, de az ő osztályuk kivétel volt, mert Márta néni hetenként háromszor mindenkivel foglalkozott az osztályából, aki csak bejött. Anya nem akart hinni a fülének, mikor bejelentette, hogy ezen a nyáron ő is eljár Márta néni korrepetálásaira. Nem esett jól, hogy Anya betelefonált az irodába, és ellenőrizte, van-e valóban foglalkozás abban az időpontban, de Anyának a maga szempontjából azért igaza volt: honnan tudhatná, hihet-e neki ezentúl, mikor tegnap nem ment el Kató nénihez, és nem tudott számot adni a délelőttjéről.

Milyen más az iskola ilyenkor nyáron! Ha nem járkálnának az építőmunkások, egy lelket se lehetne látni idebenn, se gyereket, se tanárt. Tőlük Rózsa Ica bukott meg és Pető Margit: Rózsa mindjárt vizsga után elutazott, Pető meg nem olyan gyerek, hogy bejárna tanulni. Márta néni majd nagyot néz, hogyha meglátja! Még csak háromnegyed három van, ha végigmegy a folyosón, s aztán fel, az osztálytermek felé vivő kislépcsőn, a kanyarodóból éppen odaláthat a portára. Pista bácsi még vasárnap is ott szokott ülni, s egyszerre tartja szem előtt a lépcsőházat meg a kívülről bejövőket. Most nemigen van sok dolga, az utca felől a tatarozás miatt nem jöhet be senki, a kőművesek éppen a kapu felett dolgoznak. Arról persze szó se lehet, hogy csak egyszerűen odamenjen Pista bácsihoz kérdezősködni – nem is meri végiggondolni, mi lenne abból. Pista bácsitól mindenki fél, azt még nem látta mosolyogni senki. Micsoda csapás, hogy éppen neki kellett az SZTK-ban lennie!

Kilesett a csapóajtó résén, a porta felé. A fülke üres volt, a lámpa sem égett odabenn, pedig az télen-nyáron egyaránt folyton világított. Most már oda mert menni, belesett a szobácskába is, de nem sokat látott, rend és tisztaság volt odabenn, s egy kampón, a sarokban, ott lógott a másik hivatalsegéd, a Székely bácsi fekete klottköpönyege. Lehet, hogy Pista bácsi szabadságon van? Kitől lehetne megkérdezni? Dobozi néni megmondaná, őt esetleg most is itt találja a napközis folyosón, ahol szünetben karamellát szokott árulni a köténye zsebéből, s gyorsan seperni kezd, ha meglátja valamelyik tanárt. Majd korrepetálás után felszalad a napközibe.

Nem, oda hiába menne, a napközi ilyenkor nyáron kinn van a nyári táborban, s bizonyosan ott van Dobozi néni is. Mit csináljon?

A csengő berregett, felment a homlokzati szárny folyosójára, ahonnan az első emeleti termek nyíltak. A kiselőadó előtt senki, a tanári ajtajában kívülről benne a kulcs. Legjobb volna, ha ácsorogna egy kicsit, aztán hazamenne azzal, hogy hiába várta Márta nénit. De azért nem mert hazamenni, cserélgette a lábát, hol a jobbra nehezedett, hol a balra.

Vagy tíz perccel csengetés után Márta néni kinézett a tanáriból, s mikor meglátta Zsófikát, intett neki, hogy üljön be a zongorásterembe. Zsófika azt várta, tesz valami megjegyzést, olyasmit, hogy „milyen derekas dolog, hogy eljöttél”, vagy hogy „ez nagy hasznodra lesz”, de nem szólt semmit, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy itt legyen, s egyáltalán nem látszott észrevenni, hogy egyes-egyedül ő jött el az osztályból. Alighogy belépett, elkezdett nyelvtanórát tartani neki. A hangtant kínozta. Zsófika tudott helyesen írni, de csak úgy, gépiesen, sohasem értette a hangtörvényeket. Most, hogy egyedül volt a teremben, ahol csak vele foglalkoztak, és figyelme nem oszlott meg a többi gyerek és az utcai forgalom között, egyszerre teljesen megvilágosodott előtte mindaz, ami a hangtanból addig homályos vagy zavaros volt. Eddig a zöngétlen hangokat se tudta megjegyezni, értelmetlen hangsor volt számára, folyton összekeverte a zöngésekkel. „Két hét szűcs puff!” – tanította most Márta néni. Ha elhagyja a magánhangzókat a négy szóból, tudni fogja az összes zöngétlen hangot, s valóban tudta is. Míg otthon a torkára tett tenyérrel próbálgatta, valóban nem rezegnek-e a hangszálai, nem jegyzett meg semmit, ő minden hang kiejtésekor azt érezte, hogy zúg a gégéje. De ez a „két hét szűcs puff”, ez értelmes dolog volt. S mihelyt meg tudta jegyezni a zöngétlen hangokat, azonnal értette is a hasonulás törvényét. Márta néni diktált neki. Most bezzeg felismerte, hol válik a kiejtésben keménnyé a lágy hang, nem úgy, mint abban az utolsó, rémségesen sikerült dolgozatban.

„Ha teljesen egyedül van – gondolta Szabó Márta –, kénytelen idefigyelni, és akkor azonnal felfogja. Mindig éreztem, hogy jó esze van, és a memóriája kitűnő. De ugyan miért jött el ma ide? Nem jellemző rá. Bizonyára az anyja küldte.”

– Pista bácsi meggyet szedett az istálló előtt – kezdte diktálni –, bottal húzta le a gallyakat, az egyik nagy reccsenéssel hullott a földre.

Keresse meg Zsófika az elemzési szövegben a teljes hasonulást mutató szavakat. Nem találja? Nem baj, van idő, ő vár.

Érdekes, a szeme most megint nyugtalan, mintha egy pillanat alatt elfelejtette volna, amit az imént még értett.

„Pista bácsi nem ül a fülkében – gondolta Zsófika. – Dobozi néni nincs az épületben, Székely bácsit kellene meglesni valahogy.” De mi lesz, ha azt hallja, hogy elutazott nyaralni? Akkor hetekig kell várnia, míg találkozhatik vele. És ha esetleg mégis itthon van, csak ilyenkor nem kell a fülkében ülnie? Rózsa Ica egyszer azt mesélte, hogy a hivatalsegédek lenn laknak az alagsorban. Dobozi néninek, Székely bácsinak is ott van a lakása. Nem, az alagsorba már igazán nem mer lemenni. Az nem Tanács, az lakás. Majd Pista bácsi rákiabál, vagy kijön a felesége. Vajon vannak Pista bácsinak gyerekei is?

Márta néni csak nézte. Ezt az arcot jól ismerte már, ezt a hirtelen megkeskenyedett, visszautasító arcot, amelyen nem ijedség látszott, hanem tiltakozás: mintha döngetne valami kaput, amelyet nem akarnak kinyitni neki. Most valami más kezdte el foglalkoztatni. De mi? A meggy? Talán éhes lenne? Nem, hiszen alig múlt el ebédidő. Istálló? Nem, ez fővárosi gyerek, nem gondol dobogó lovakra. Nem tudja kitalálni. Az imént a részleges hasonulás minden esetét felismerte, most csak néz, a körmével a táblát kaparja. Ez a vizsgai Zsófika-arc. Az imént mintha valaki más nézett volna ki a szeméből.

– Bot-val, reccsenés-vel – karikázta be a szavak végződését. Zsófika a tábláról rá fordította a pillantását. Márta néninek hirtelen az az érzése támadt, hogy ez a gyerek nem is hallja.

– Majdnem agyonütött egy kiscsirkét – diktálta tovább. – Az állat ijedtében nekiszaladt Pista bácsi csizmájának. Eben van jelöletlen hasonulás is. Húzd alá!

Zsófika csak állt. „Türelem – gondolta Szabó Márta. – Valami más köti le. Most is figyel, irtózatosan figyel, és töri a fejét, de valami máson. Mi lehet az? Míg ezt a mintaszöveget el nem kezdtem diktálni, nem volt semmi baj. Inkább mulattatta, hogy meg tudja oldani már.” – Melyek a zöngétlen hangok? – kérdezte, s közben a füzetet nézte, hogy a tekintetével se zavarja.

– Két hét szűcs puff – felelte Zsófi azonnal, ezen mindketten elnevették magukat, mert a négy szó így, egymás mellett, iszonyúan nevetséges volt, és Szabó Márta közben arra is gondolt, hogy Anyának egy cikke arról szól, milyen hiba, hogy egyesek együgyű mnemotechnikai módszerrel tanítják a nyelvi tényeket, ahelyett, hogy tudatos gondolkozásra nevelnék a gyereket. Nem, a „két hét szűcs puff”-nál még nem volt semmi baj. A diktálásnál kezdődött, de nyilván örök titok marad, mi terelte el megint a figyelmét. Mindegy, így is többet tanult ma, mint a tanévben hat hét alatt. Elég lesz mára, menjen haza ugrálni.

Zsófika összecsomagolta a holmiját. A teremben meleg volt, az ablakot csukva kellett tartani az utcai zaj miatt, egy benn szorult dongó minduntalan nekikoppant az üvegnek.

– Csütörtökre oldd meg a könyvből a hármas feladatot! – mondta Márta néni. Zsófi bólingatott, udvariasan feljegyezte a hármas számot. Dehogy írja meg, nem jön ő többet.

– Azt a Pista bácsis szöveget is befejezheted otthon, jelöld meg a hasonulásokat színessel. Nézd át még egyszer a hangtörvényeket, aztán írj még hat teljes hasonulást a szövegbeli Pista bácsiról. Szegény Pista bácsi, a miénk, bár szedhetné a meggyet egy bottal. Mióta ebben az iskolában tanítok, most feküdt először ágyba.

Most megtalálta. Olyan véletlenül találta meg, ahogy a tudósok kísérletezés közben valami nagy felfedezést tesznek, ahogy rájönnek valami létfontosságú dolog megoldására, anélkül, hogy azt keresték volna. A szem, az álmos, visszautasító, üres szem megtelt élettel. Zsófika sarkon fordult, s bal kezét rászorította a kötényére. „Nem szabad észrevennem – gondolta Szabó Márta. – Ha meglátja, megijed, és vége lesz mindennek. Fogalmam sincs, mi köze van Pongráczhoz. Valami köze van. Nem tudta, hogy beteg, de nem tudom eldönteni, megijedt-e a hírtől vagy megkönnyebbült.” Rendezgetni kezdte a holmiját, felállt.

– Komisz dolog a betegség – mondta, de rá se nézett Zsófikára. – Főleg ha az ember egyedül van, és nincs, aki törődjék vele. Csókoltatom anyádat, és ha csütörtökön eljössz, átvehetjük az egész hangtant. Ma igazán nagyon jól ment minden.

Mikor becsukta a termet, és Zsófi elköszönt, utánanézett, merre megy. Az alagsori lépcső felé szaladt – persze, most arra van kijárás. Az egyik munkás majdnem elsodorta a meszesládával. Most már bizonyos, hogy csak akkor tud koncentrálni, ha hallja a magyarázatot, és teljesen egyedül van. A szemével nem ért, azt minden más leköti, csak a fülében lehet bízni. Tulajdonképpen mindig érezte, hogy okos gyerek ez. Két hét szűcs puff. Judit még ebben is tévedett. Meg kellene kérdezni Pongrácztól, honnan ismeri Zsófikát.

Zsófi most járt az alagsorban először. A bal felé futó szárnyat ismerte, azon jártak, ha valami okból lentről kellett megközelíteni az osztályokat, a lépcsőház felé onnan is nyílt egy ajtó. Ám a jobb szárnyba nem merészkedett, nem is lett volna keresnivalója a lenti lakások között. A pincébe is innen lehetett lejutni, az a nagy vasajtó, mely fölött még látszik az Óvóhely felirat, bizonyára odavezet. A fal azért annyira új a többi falhoz képest, mert ez a rész kapta a telitalálatot a háborúban. Meg is haltak itt, ebben a pincében, de hogy kik, arra nem emlékszik, pedig Igazgató néni beszélt róla valamelyik évzáró ünnepségen.

Hogy visszhangzik az ember lépte egy ilyen folyosón! Ez itt a Dobozi néni ajtaja, milyen fényes a kilincse. Lakat van rajta, hát akkor jól sejtette, nincs az épületben. Ez valami kamara, balta látszik az ablakán át meg fűrész, de ott van az a kampós, hosszú bot is, amivel Székely bácsi a táblát emeli meg, ha a keretbe rögzítő drótkötél elszakad. Itt a Székely bácsi ajtaja, nincs függöny az üvegén, hanem be van ragasztva valami zöld papírral. A folyosó legvégén van a Pista bácsi lakása, innen is látni, hogy valami cédulát rajzszögezett a névtáblája fölé. A névtábla fából van, nem zománcos, mint az Apáé volt, alighanem maga csinálta magának, belevéste a nevét egy falemezbe bicskával.

Hát ide nem mer bemenni. Most már tudja, hol lakik, hazamegy, otthon majd kitalálja, mivel kopog be, ha csütörtökön ismét eljön. Azaz, hogy nem kopogtathat, mert lám, ki van írva a cédulára, hogy NEKOPOKTASS. Pista bácsi egy szóba írta kettő helyett. Vajon miért nem szabad kopogtatni? Dehogyis megy ő be oda, ahová még kopogtatni se szabad. KOPOKTASS. Pista bácsi k-val írta, pedig az igető kopog. Két hét szűcs puff. Részleges hasonulás.

Az alagsor annyira kihalt volt, hogy a háta mögött közeledő léptek szinte dübörögtek. Zsófika riadtan iparkodott vissza a lépcsőkanyarodó felé. A lány, aki éppen szembejött vele, olyan gyorsan fordult be a sarkon, hogy egymásnak ütődtek.

– Bocsánat! – suttogta Zsófika. Elvörösödött, megállt.

Szép, magas lány volt, akinek nekiment, csak úgy lihegett, nagyon siethetett valahonnan. Zsófika indult volna tovább, de megállította.

– Nem Pista bácsitól jöttél? – kérdezte.

Zsófika azt rebegte, igen. Nem onnan jött, csak az ajtaja elől, de hogy magyarázza meg ennek az idegen lánynak az ilyen megmagyarázhatatlan dolgokat. Főleg akkor, amikor a lány valami ismeretlen okból szemmel láthatólag örül annak, hogy ő Pista bácsitól jött.

– Ide figyelj – kérte a lány –, neked biztos nem kell úgy rohannod, mint nekem. Ha én most bemegyek, és elkezdek magyarázkodni az öregnek, elkésem a moziból. Eriggy már vissza hozzá, aztán mondd meg, itt járt Joli, aztán azt üzenik Juhosék, hogy tőlük nem tudja vállalni senki, még Rozi se, mert azt elvitték Ladányba nyaralni. Nem felejted el?

Zsófika ingatta a fejét, hogy nem.

– Akkor szervusz!

A lány már nem volt sehol. Hogy tud úgy szaladni azon a magas sarkon? Most kitép egy lapot a nyelvtanfüzetből, s megírja az üzenetet, odatűzi a másik cédula mellé, majd megtalálja Pista bácsi, ha kijön. Leguggolt a legalsó lépcsőnél, s felírta, amit az idegen üzent. Visszaosont a folyosó végi ajtóhoz, s megpróbálta betűzni a cédulát a másik mellé. Nem akart megállni. Csak úgy tudta volna rögzíteni, ha leveszi a NEKOPOKTASS-t, s mindkettőt felszúrja a rajzszöggel. De vajon szabad hozzányúlni ahhoz, amit Pista bácsi így rendezett el? Csak állt, tanácstalanul, a cédulát gyűrögette.

A betegség, minden betegség, mindeddig természetes volt a számára. Az ő házukhoz úgy hozzátartozott, mint a virágárus nénihez a virágcsokrok. Az emberek betegek, telefonálnak, aztán Apa elmegy és meggyógyítja őket. Ő is volt beteg olykor, kanyarós, vagy kiütést kapott az epertől, sőt ki kellett venni a manduláját is. Az ember beteg egy darabig, aztán meggyógyul. Ám a biztonság, hogy a betegségek jönnek, aztán elmúlnak megint, eltűnt a szívéből, amióta Apa nincs. Mert bizony van olyan betegség, amely nem múlik el, van olyan is, ami nem gyógyítható, gyors, alattomos, és elnémítja az embert, mielőtt befejezhetne egy mondatot.

Ha Pista bácsi beteg, esetleg súlyos beteg, akkor nem lehet várni csütörtökig, míg kitalál valami okos ürügyet, amivel beállíthat hozzá. Akkor most azonnal be kell mennie, gondolkozás nélkül, és beszélnie vele, míg még nem késő, mert ha Pista bácsi esetleg meghal, és magával viszi a mondat másik felét, akkor többé már igazán nem tudja hol keresni. A cédulát bedugta a zsebébe. Hát majd átadja az üzenetet élőszóval, legalább lesz oka, hogy bekopogtasson. Nem, kopogtatni nem szabad, hiszen kiírta, úgy látszik, attól ideges lesz. Akkor csak úgy belép. Még jó is, hogy nem kell kopognia, legalább elmarad a rémes bizonytalanság, míg vár, mit kiáltanak ki neki, hogy bemehet-e, vagy pedig maradjon kívül. Rá fog ordítani, még ha nagyon beteg, és már jártányi ereje sincsen, akkor is ordítani fog, Pista bácsi folyton ordít, nem is tud halkan beszélni. Belépett.

 

A szobában félhomály volt, eleinte alig látott valamit, csak a szemét meresztette. Az ablak a kisudvarra nyílt, melynek négy fala között hegyként púposodott a télre beszerzett szén, s az égnek még csak a csücske se látszott. Az ajtócsikordulásra nem ordított senki, olyan csend volt, hogy hallani lehetett az óra ketyegését. Pista bácsi aludt.

Az ágy éppen szemben állt az ajtóval. Pista bácsi inkább ült, mint feküdt rajta, három piros kockás vánkos volt a háta mögött, a fél lába, térdig gipszben, kívül maradt a paplanon, és fel volt póckolva az ágy végén. A falon egyetlen kép se lógott, hanem éppen az ágy felett, egy szegen, valami kalap függött, nagykarimájú, sárga szalmakalap, zöld pántlika futott végig a szélén. Még sose látta, hogy valahol kalapot akasztanak a falra kép helyett. A mosdóállvány mellett bádogkanna kéklett, s a kisasztal, a szekrények, a két szék szakasztott olyan barna volt, mint a tantermekben a felszerelés. Közelebb lépett az ágyhoz, a padló megreccsent alatta, ijedtében rátenyerelt az ágy lábánál álló kisasztalra, s azon ugrott egyet a bádog hamutartó, amelynek aljába lófejet préseltek. Úgy félt, hogy a talpa jéghideg lett, a térde meg puha. Pista bácsi horkantott egyet, és kinyitotta a szemét.

Nem tud megszólalni, köszönni se, beszélni se, semmit. Úgy jött be, hogy nem is kopogtatott, ezt ugyan Pista bácsi rendelte így, de hátha időközben elfelejtette, s most azért is baj lesz. Itt áll egy idegen lakásban, nem jön ki egy hang sem a torkán. Lesz itt mindjárt ordítás, ő meg sarkon fordul, s addig szalad, míg haza nem ér. Pista bácsi borzasztóan lefogyott, olyan pici lett a feje, hogy ősz szemöldöke szinte eltakarta a fél homlokát.

– Hun az istennyilába mászkáltál idáig? – kérdezte Pista bácsi.

Nem ordított, csak morgott. Elegyengette magát a paplan alatt.

Zsófika csak bámult rá.

– Siket vagy, mint öreganyád? Azt kérdeztem, hun kóricáltál idáig? Reggelre ígértétek, hogy valamékőtök elgyön, osztán te most állítasz be, se tej, se semmi, hát mit gondoltok tik, legyön az igazgatónő, affőzi meg az ebédet, attakarít? He? Nem megmondtam öregapádnak, hogy Dobozinét beutalták, oszt itten vagyok magamra? Oszt minek téged kűdtek, mikor Joliról vót szó, hatan vattok jányok, oszt a legkisebbiket kűditek? Te mék vagy, tégedet nem is ismerlek? Hogy hínak?

– Zsófikának – susogta Zsófika.

– Jó kis segíccség leszel te nekem, hogyha avval kezded, hogy első nap is odakószálsz. Megájj, csak késsél el még eccer, megmondlak öregapádnak, osztán nem marad egybe a csontod. Na szedd a lábad, ott az asztalon a tejesüveg, eriggy tejér. Itt a pénz.

Elővett a párnája alól egy bádogdobozt, kiszámolt tíz forintot.

– Hozol kávét is meg kenyeret. Ma kávét eszek, egyebet semmit. Hozhatol egy kis pöszmétét is, mert kívánom a savanyút. Ott a kosár a kantánál. Ne bámujj, hanem iparkoggyál!

Most meg kellene mondani, hogy ő Nagy Zsófi, és nem Juhosék küldték, meg kellene mondani, mit üzent az a Joli. De akkor Pista bácsi egész nap nem eszik, mert ha kiderül, hogy ő csak vendég, és kérdezni jött valamit, akkor nem küldheti el vásárolni, pedig milyen sovány. Anya ma későig marad benn, rendkívüli értekezlete van. Ha hozna neki kenyeret meg kávét, akkor nem maradna étel nélkül, és ha eszik, talán jobb kedvű lesz, és esetleg hálából minden kérdésére felelni fog. De mi lesz, ha meglátják, amint vásárol, megy kifelé innen egy kosárral, meg jön vissza a tejjel? Mi lesz, ha Márta néni meglátja, és kérdez valamit?

– Mire vársz még, ugyan mire?

Ez majdnem a régi hang volt, a szokott ordítás, ha behordták a sarat, vagy nagy hidegben kisiklott kezükből a kilincs, és bedördült a kapu. Kapta a kosarat, kiszaladt a lakásból. Csak úgy dobogott fel az alagsori lépcsőn, munkások, homokosládák, ablakkeretek között, ki az utcára. Pista bácsi nemigen fog meghalni, a törött csontok előbb-utóbb összeforrnak, de a gyógyulás hónapokig tart. Apa azt mondta, minél öregebb az ember, annál nagyobb baj a törés. Milyen éhes lehet! Most az egyszer nem várta végig a Közértben, míg az is megkapja az árut, aki utána jött, hanem elsőnek jelentkezett, még nem is került volna rá a sor, már nyújtogatta a tejesüveget, hogy fordulhasson minél hamarabb vissza. Vett egy Családi Kávét is, kenyeret, aztán – nagyon halkan, mert nem tudta, mi az – pöszmétét kért. „Egrest? – kérdezte az elárusító. – Egres nincsen.” A gyümölcsöshöz nem mert átszaladni, félt, hogy sokáig odamarad. Visszafelé menet azon rettegett, mi lesz, ha valamelyik tanárral találkozik, törte a fejét, mit mondjon, de nem jutott eszébe semmi magyarázat. Nem találkozott senkivel. A munkások most már ráismertek, az egyik meg is dicsérte, valami olyat kiáltott utána, hogy ni csak, a kis gazdasszony.

– Forrald fel! – mondta Pista bácsi. – Tegyél fel vizet is mosogatni, míg felfő, kiseperhetel. De tisztességesen, mert Doboziné múlt pénteken takarított utójjára, oszt nem szeretem, ha megesz a piszok.

– Valamit szeretnék kérdezni – mondta Zsófika.

– Maj ha ettem – felelte Pista bácsi.

A seprű kinn állt a kis kamrában, nem olyan volt, mint otthon az övék, sokkal nagyobb, alig érte fel, majd’ elbotlott benne, míg alányúlkált az ágynak. De borzasztó, hogy így nézik a kezét! Otthon fele ennyire nem iparkodik, mint itt, Pista bácsi meg le nem veszi róla a szemét, s egyre azt mondja: „Még! Még!” Itt, szerencsére, kevesebbet kell törölgetni, mint odahaza, Pista bácsinak nincsenek kis szobrai. Pista bácsinak nemigen van semmije sem.

– Fut a tejed! – mordultak rá köszönés helyett, mikor elkészült a takarítással, s Zsófi rohant a gázhoz, meg is sütötte a kezét a lábas forró fülével. Most főzött életében először kávét, Pista bácsi mérte ki neki a két kanál cikóriát a kávéfőző lábasba. Míg főtt, elmosogatta az edényt, el is törölgetett. Otthon nem szokta ilyen szárazra törölni a tányérokat, de nagyon félt Pista bácsitól.

– Na – mondta Pista bácsi, mikor végre megkapta a kávéját, és Zsófika felrázta a háta mögött a párnát, hogy kényelmesebben feküdjék. Két csészével is megivott, s mikor kihörpölte az utolsó kortyokat, nem engedte el a bögrét, ott tartotta a kezében, mintha melegíteni akarná az ujjait. Idebenn olyan hűvös volt, mintha nem is volna nyár. Ide soha nem süthet be a nap.

– Fáj még a Pista bácsi zsábája? – kérdezte Zsófi.

– Mi közöd hozzá? – hallotta a választ. – Inkább azon járna az eszed, hogy ne legyél ojan ügyefogyott. Más ekkora jány nem ojan kétbalkéz, mint te. Oszt lassú is vagy, jó lennél halálnak.

Ő lassú!… Zsófika sértődötten letette a tálcát. Életében nem iparkodott ennyire! A keze csupa piros attól a vastag nyelű, nehéz seprűtől, és itt a hólyag az ujján, megnézheti, az ujját is miatta sütötte meg.

– Elmehetel haza – mondta Pista bácsi. – Hónap reggel itt légy, mer ha megin elcsavarogsz, oszt felkelek, szorulsz. Hónap mán rendesen akarok enni, valami húst sütöl nekem, elmégy a csarnokba. Értetted?

Hogyne, ha bolond volna. Nem is tud főzni, meg aztán majd naponta idejár Juhosék helyett. Azt lesheti. De utálatos vénember ez, ilyet még nem is látott. Hálátlan.

– Ehun a pénzed, ni!

Pongrácz István odaszámolt elébe három forintot. Zsófika nézte egy darabig, aztán elpirult, és visszatette a pénzt az ágyra. Pista bácsinak vérbe borult az arca.

– Tán kevesled? Mit bámulsz rám, mint az isten barma? Mennyi kéne azér a két ügyetlen kezedért? Tíz forint? Vagy húsz?

Rácsapott a pénzre, hogy háromfelé ugrott az ágyról. Zsófika riadtan térdelt le, hogy összeszedje. Most még borravalót is akar adni, rémes.

De hiszen neki van pénze otthon, teli a perselye, minden névnapra, születésnapra pénzt is szokott kapni. Alányúlt az ágynak, odagurult a harmadik forint.

– Ne tessék nekem pénzt adni! – susogta be az ágy alá. – Azt tessék megmondani…

– Még majd ingyér csinálod, he? Ne komédiázzál mán, mer agyoncsaplak, csak kejjek fel. Oszt hónap idejibe idedugd a képedet. Megértetted?

Zsófika eltette a három forintot. Majdnem sírt. Ez bizonyosan nem is figyelt meg semmit, ez folyton csak a magáét fújja. Felelni nem akar, ezzel nem is lehet értelmesen beszélni, hiába kérdezi. Talán mikor Apa szólt hozzá, akkor is csak ordított. De azért az ajtóban megpróbálkozott még egyszer. Igaz, hogy csak addig jutott el: „Az SZTK-ban…” El kellett harapnia a szót, mert Pista bácsi fenyegetni kezdte az öklével, azt kiáltotta, hogy a táppénzről hallani sem akar, és jó lesz, ha iparkodik, mert messzi van ám hazáig.

Holtfáradt volt, piszkos, a kötényét összecsorgatta kávéval, a zsebében ott csörgött a Pista bácsi három forintja. Majdnem elsírta magát, mikor kiért a térre. Ha nem mondja meg Pongrácz Istánnak, hogy ő nem az, akinek gondolja, sose fog értelmesen beszélni, ha meg megmondja, azért lesz baj, hogy miért nem mondta meg azonnal. Jaj, de undok, goromba öregember! Megnyalta a középső ujján a hólyagot. Fél hat volt, sietnie kell, ha előbb haza akar érkezni, mint Anya. Hát nem tudott meg semmit, hiába tanulta meg a hangtant is. Nem is jön ő ide többet. Valika azt mondta, Somogyi bácsi is beszaladt, mikor Apa rosszul lett, meg ő is, nem hallottak semmit, hát akkor bizonyára Pista bácsi sem. Apa nem szólt többet, bolondság faggatózni. Ha tudna valamit, akármilyen gonosz ember, csak átadta volna az üzenetet, ha nem neki, akkor Anyának. Ennyit még az ilyen gonosz vénember is megtesz. Na őt ugyan nem látja többé. Juhosék nem érnek rá, csak szenvedjen magában, ha akar valamit, másszék ki az ágyból, csinálja meg, aztán fizessen magának három forintot.

Anya este a fürdőszobában azon gondolkozott, milyen furcsán változik egy ilyen kisgyerek, olykor szinte minden előzmény nélkül, egyik napról a másikra. Eddig mindig figyelmeztetnie kellett, hogy kétnaponként vegyen tiszta kötényt, most, mikor hazajött, minden nógatás nélkül tisztában találta. Korrepetálni is elment, s hogy most ellenőrizte, mit tanult, kiderült, egész hibátlanul felismeri a hangokat, télen meg nem lehetett beleverni. Az imént benézett hozzá, úgy alszik a hátán, mint pici korában. Hetek óta nem aludt már rendesen; mióta az apja meghalt, tizenegyig, fél tizenkettőig is ébren fekszik vagy lámpát gyújt, a könyveit kéri, azt mondja, nincs álom a szemén. Most szuszog, mint egy csecsemő, mint aki halálosan elfáradt, mintha egész nap dolgozott volna. És az írása is javul, csak minek íratnak ilyen ostoba szövegeket az iskolában vele. A konyhában elhányt egy cédulát, igazán értelmetlen mondat állt rajta, de az írása kivételesen mintaszerű: „Juhosék azt üzenik, hogy tőlük nem ér rá senki.” Bizonyára ez is hangtani gyakorlat, ebben a mondatban két helyen is van részleges hasonulás.

Hajnaltájt felébredt.

Nem a félelem ébresztette fel, szerette a villámlást és a dörgést. Kiskorában, ha Apa otthon volt vihar idején, mindig az ablakpárkányra állította, s együtt nézték a rohanó vizet, a hajladozó lombokat. Ha villámlott, elragadtatva bámulta az égen átcikázó fényt, mely minden más villogásnál ragyogóbb volt; még a csattogást is szerette, a szelet, azt, hogy az egyenesen hulló eső hirtelen meglebben a szélben, s az emberek olyan furcsán, a viharnak nekifeszülve iparkodnak tovább útjukon, mintha megváltozott volna az egyensúlyuk, s csak akkor tudnának lépegetni, ha előredőlnek. Vihar után mindig megváltozott a levegő is, virág-, gomba- és földszaga lett hirtelen, s az új illat egy kicsit ahhoz is hasonlított, mikor az ember megpróbál szikrát pattintani kaviccsal. Az összekoccanó, sárga köveknek szikraszaguk lesz, ha az ember közel viszi az orrához.

A függöny buborékot vetett az ablakon, ahogy a szél aláfújt. Ágyból is jó nézni az esőt, most mindjárt jön a szikraillat, de az ózonszag is meg a pocsolya tovatűnik, mire feljön a nap. A szél befújja a cseppeket, Teri reggel morogni fog, hogy csupa víz a parkett, aztán utánakeni a lécecskéket padlófényesítővel.

Átfordult a másik oldalára. Anya nem szereti a vihart, még jó, hogyha éjjel tör ki, soha fel nem ébred, Anya, ha egyszer sikerül elaludnia, úgy elalszik, hogy akár rázhatják is, reggelig nem nyitja ki a szemét. Örül most a virág is az erkélyen.

Most teljesen éber lett, felült.

A virág tette éberré, az, hogy az imént a növényekre gondolt, mert tüstént eszébe jutott az is, hogy a növények ottmaradtak Müller néniéknél a régi házban, ebben az új lakásban nincsen erkély, sőt Teri sincs, aki morogjon reggel a zápor miatt, s ha gyorsan be nem teszi ő maga az ablakot, reggel Anyának kell újból felkefélnie vagy neki. Kiugrott az ágyból, becsukta az ablakot. A párkányon már állt a víz, a függöny is nedves volt, a parkett, szerencsére, még nem. Le kell törölni azt a párkányt, árt a fának a víz. És Anya szobájában is be kell tenni az ablakot.

Előbb a konyhába osont ki, a törlőruháért, aztán belopódzott Anyához. Az ajtó csikorgott, de Anya csak aludt, nem hallotta meg, hogy a rosszul záródó ablakkilinccsel bajlódik, pedig villanyt is kellett gyújtania, még nem tudott tájékozódni eléggé ebben a lakásban.

A rongyot visszavitte a konyhába. Most már egyáltalán nem volt álmos, legszívesebben felöltözött volna. Lehet, hogy ezt is a vihar teszi, ilyenkor sok az elektromosság a levegőben. Legrosszabb a szívbajosoknak, meg akinek valami baja van a csontjaival, a csúz meg a törés érzékenyebb ilyen éjszakán. Pista bácsi bizonyosan nem alszik, fájhat a lába.

Hát csak fájjon! Bekapott egy szem kockacukrot, úgy ment vissza a szobájába. Már félig elrágta az ágyban, mikor elkezdett keseredni a szájában az édes. Sose volt szabad ennie lefekvés után, ha már fogat mosott, cukrot pedig legkevésbé. Nem, mintha most volna, aki látja, mert nincs. Apa meghalt, és Anya alszik.

„Zsófikának jelleme van – mondta Apa egy nyáron. Ő ásta a homokot, Anya meg napozott a gyékényen. – A gyerekeknek általában van jellemük, csak a felnőttek kinevelik belőlük. A túl okos felnőttek.” Apa cigarettázott, míg ezt mondta, s a kanna, amivel ő a homokot öntözte, pettyes volt és zöld. „Néha elviselhetetlen vagy” – felelte Anya, de nevetett, kilátszott minden foga, és Apa is nevetett, aztán nyújtózott egyet, és beugrott a vízbe. Zsófika nem tudta, mit jelent az a szó, hogy „jellem”. Talán azt, hogy az ember felkél, visszamegy a konyhába, kiköpi a kockacukrot és fogat mos, mert az édesség megtámadja a fogzománcot? Bizonyára nem, nem lehet ilyen egyszerű. Persze azért az ember megcsinálja, mert így ígérte valaha Apának, és az ígéret áll, ha Apa már nem él is. De ha ez az ígéret áll, akkor minden ígéret áll, és akkor megint csak el kell menni Pista bácsihoz, mert ha szóval nem is ígérte meg, hogy holnap megint kitakarít, azért úgy lehetett érteni.

Mikor Anya könyvet ír, sokat beszélget vele. Mindenfélét kérdez, amire felelnie kell, sőt olykor még azt sem, csak játszik az ember, Anya meg nézi, mit csinál, hogy csinálja, aztán idegen szavakat mond, és leül az írógéphez. Egyszer azt kérdezte tőle, mit tenne meg érte, s ő érezte, hogy mindent, de csak a masniját kezdte rágni a copfja végén és hallgatott. Lemondana a gyümölcsről egész nyáron át? Le, persze, pedig a gyümölcsöt sokkal jobban szereti, mint a süteményt. Odaadná a mozijegyet, amelyet most kapott? Oda, szívesen. Felmenne a kilátóba éjjel, mikor senki se kíséri? Fel. Apa a másik szobában volt, behallatszott, hogy kuncog. Anya akkor becsukta az ajtót, és mérges lett. Aztán megjött Dóra, ők gyöngyöt fűztek, Dórának volt mintakönyve, annak a segítségével mindenféle figurákat lehetett formálni a gyöngyből, kis halakat, mókusokat meg madarakat is. Apa halkan beszélt, Anya hangosabban, de azért Apát is hallani lehetett: „Elkívánnád a nyomorulttól a gyümölcsöt? – kérdezte Apa. – Vagy elvennéd a mozijegyét, aztán megnéznéd helyette a Rigókirályt? A kilátó a legjobb. Mi az isten csudájának kellene felmennie éjjel a János-hegyre?” Anya indulatosan azt felelte, hogy ez mind az áldozatkészség határának a felmérése. „Csak mérjed – mondta Apa, és fütyült. – Mit használna az neked vagy bárkinek, ha éjjel kiráncigálod az ágyból, és felküldöd a hegytetőre? Még csak az az elégtételed se lehetne meg, hogy leküzdötte a gyávaságát, mert sok mindentől iszonyodik, de semmi olyantól, ami természetes. Zsófika nem fél a sötéttől. Jól is járnál, ha ilyesmin akarnád lemérni, mennyire szeret!” – „Ne fütyülj, kérlek” – mondta Anya, ő meg úgy figyelt, hogy az öléből legurultak a gyöngyök. „Zsófi készséges, udvarias és bőkezű – hallotta megint az Apa hangját. – Amit kérdeztél tőle, annak a teljesítése mind benne van a jellemében. Ha majd egyszer olyat tesz, ami ellenkezik a természetével, akkor megírhatod a könyvedben.”

Szavak, csak szavak, nincsen értelmük semmi. Jellem. Áldozatkészség felmérése. Mi az? Gurul a szó, mint a gyöngy. Dóra is elgurult valahová, nem is gondol rá, Dórára nem szabad gondolnia.

Este Anya frissen sütött ki két szeletet, s mintha még otthon sem akart volna vége szakadni a délelőttnek, kihívta őt is a konyhába, mert nagyon sietett, valamit még írni akart vacsora után, s neki kellett a keze alá adogatni mindent. Az ember megmossa a húst, levágja róla az inakat meg a felesleges részeket, kiveri a verővel, aztán megsózza, belemártja a paprikás lisztbe, olajba teszi, ott megsül. Tulajdonképpen nem is nehéz húst sütni, főzeléket csinálni se nehéz, azt is megfigyelte, hogy kell.

Borzasztó nagy hiba volt, hogy nem kérdezte meg a Juhosék címét, írni kellene nekik, hogy oldják meg a Pista bácsi dolgát, mert egymagára mégse lehet hagyni a beteget. Esetleg Márta néninek is szólni lehetne, de azt inkább nem, mert akkor el kell mondania az előzményeket is, meg azt, hogy már főzött és takarított is nála, és Pista bácsi csúnyán beszélt vele, azt meg szégyelli. Terit kérje meg talán, hogy… Ugyan, mit töri itt a fejét a Pista bácsi sorsán!

A törések jobban fájnak zivatarban. Hátha tegnap azért nem akart semmiképpen válaszolni, mert már előre érezte, hogy megváltozik az idő? Az ember csontja mindig megjósolja, azt hallotta Apától. Ha holnap megint elmenne Pista bácsihoz, úgy kellene rohannia mindennel, mint egy bolondnak. Két háztartást nem tud ellátni, és Kató nénihez is át kell mennie már végre, mert aztán baj lesz. De Pista bácsi olyan goromba! Az is lehet, hogy Apa csak mondott még valamit, akárhogy erősködik is Valika. Pista bácsi nehezen beszél, a betegek gyakran nyűgösek. Apával is előfordult, hogy goromba volt hozzá valaki, durván beszélt vele.

Most már álmosodik megint. Milyen kár, hogy nem lehet nyitva tartani az ablakot! Balázs bácsi elvitte a legtöbb orvosi könyvet, még Tóbiást is elvitte. A könyvek még hagyján, de Tóbiás… Ha visszahozhatná, most azonnal elindulna érte. Mindegy, hogy éjszaka van, ő nem fél a sötétségtől, ő csak Pista bácsitól fél. Hátha azért mégiscsak tudja a mondat másik felét… Most bizonyosan forgolódik, nem alszik, a betegnek mindig az éjszaka a legrosszabb.

 

Reggel későn ébredt fel, csak elrémült, mikor az órára nézett. Fél kilenc! Itt a lakás takarítatlanul, a tenger mosatlan, tegnap vacsorakor olyan gyenge volt a gáz, hogy nem tudták már elmosogatni az esti edényt. Felhajtotta a tejet, és úgy rohant a takarítással, hogy folyton beleütötte valamibe a könyökét vagy a lábát. Tegnap Pista bácsi előbb tétetett fel vele mosogatóvizet, mint takarított, ezt ezentúl itthon is így csinálja. Eddig mindig külön végezte a takarítást, külön a mosogatást, de így, mire elkészül a szobában, a víz is felfő, nem kell várnia, nyer legalább egy negyedórát.

No, kész. Most le a csarnokba, futás. Zöldpaprika, paradicsom, krumpli, gyümölcs. Most talált érett egrest, a tegnapi három forinton vett egy negyedkilót Pista bácsinak. Ma lecsót főznek vacsorára. Mindent be a jégre! Tíz óra van. Hátha ma nem tud idejében visszajutni ebédre? Délután feltétlenül el kell mennie Kató néniékhez. Viszont ha Pista bácsi annyi munkát ad, hogy nem ér rá előbb hazajönni? Mit csináljon? Babfőzelék van a jégen meg egy kis darab a tegnapi húsból. Valahol itt kell lennie a kirándulódobozuknak. Belekaparta az alumíniumdoboz üvegbélésébe az ebédjét, s beletette a szatyorba. Annyit tán csak megenged Pista bácsi, hogy megmelegíthesse magának az ételt, ha nem volna ideje hazajönni?

A kapuban Hidas tanár úrral találkozott, éppen jött kifelé. Félt, hogy megállítja, mit keres itt, de nem szólt semmit, csak azt mondta, „jó reggelt”, s ment is tovább. Ugyanaz a munkás dolgozott a hátsó bejáratnál, aki tegnap. Annak most már köszönt, mert messziről mosolygott rá, meg is állította, s megkérdezte tőle, hogy van az öregapja, Zsófika elpirult. A kőműves hátrább igazította a fején a papírzacskót, amit a hajára borított. Belerúgott a malterosládába.

– Evvót a gyilkosa, látod? Ebbe törte ki a bokáját. De hogy mijen vaksi is az istenatta! Jobban kék rá vigyázni. Igaz, hogy nem lehetel a sarkában örökké, osztán te gyerek vagy, ű meg vén, ketten se tesztek ki egy egészet.

„Mit gondol ez rólam?” – tűnődött Zsófika, amint futott lefelé a pincébe. Ez a Zacskófejű azt hiszi, hogy ő a Pista bácsi unokája. Most legalább tudja, mi történt vele. A bokatörés veszedelmes. Ő valahogy azt hitte, hogy lábszár. Még az se bizonyos, nem marad-e sánta, ha összeforr a csontja. A boka nagyon fáj, az sok kis csontból áll, inak is vannak rajta, Apa mutatta az atlaszban.

Most nem aludt, de még a tegnapinál is sápadtabb volt.

Megmelegítette a tejet, odaadta a kávéját. Pista bácsi nem morgott, hogy hol járt idáig, mindjárt fél tizenegy, csak nekilátott a reggelinek, aztán félig se itta ki a kávét, eltolta, a kenyérbe meg éppen csak hogy beléharapott, tette is vissza a bádogtálcára.

– Nem kell? – kérdezte Zsófika. – Nagyon fáj?

– Mi közöd hozzá? – felelte Pista bácsi. – Azér van, hogy fájjik.

– Az éjjel vihar volt, attól fáj.

Pista bácsi hallgatott, feljebb húzta magán a takarót. Borzasztóan nedves ez a szoba, itt nehezen fog meggyógyulni. Nyirkos is, hideg is, sosem éri nap, még a végén megfázik fektében.

Megmosta a pöszmétét, odarakta elébe egy tányéron. Azt megette.

– Kinn termett nállatok?

Zsófika azt felelte, nem, ő vette a csarnokban. A bádogdoboz megzörrent, Pista bácsi kiszámolta az árát. Butaság, hogy az ilyesmi rosszulesik, de rosszulesik, nem tehet róla. Csak állt, nem merte visszaadni a pénzt, a földet nézte. S közben nem is értette saját magát sem, hát mit fáj ez neki, hogy nem adhat ajándékot Pista bácsinak, mikor olyan goromba hozzá. Nem volt ideje sokat gondolkozni, mert várta a takarítás, az ágyat is tisztába kellett húznia, az nem volt könnyű munka. Milyen dohos szaga van a Pista bácsi ágyneműjének! Két rend ágyneműje van, egyik az ágyon, másik a szekrényben. Sokat kínlódott, míg elkészült, otthon mindig Anya szokta cserélni a huzatokat.

Most azt is látta, hogy mozog Pista bácsi, ha felkel. A szék karfájába kapaszkodik, a fél kezében botot tart, úgy sántikál, közben meg sziszeg és cifrákat mond. Az ágy szép tiszta lett, bizonyára jobb lesz visszafeküdnie a frissen áthúzott párnákra. Pista bácsi hosszú alsónadrágban jár, ő még sose látott hosszú alsónadrágot. Apának rövid volt. Most mosdik. De sovány! Kinn van minden bordája.

– Mit bámulsz? – szólt rá Pista bácsi. Nem a falitükör előtt borotválkozott, a mosdónál, hanem az ablakhoz ült, a párkányra támasztott egy törött tükördarabot. A vastag hab alatt olyan lett az arca, mint valami vén, beteges Mikulásé.

– Ma arany napod lesz. Nem kell főzni. Nem vagyok éhes.

Nem akar enni? Akkor nem kell húst sütni neki! Hamarabb végezhet! De jó!

– Hozol megint tejet, felfőzöd, oszt mehetel. Kenyér nem kell.

Azért ez nem lesz jó. Az ember nem él meg pusztán kávén, ha beteg, táplálkoznia kell, különben nem lesz ereje kiheverni a baját.

– Mit rázod a fejedet? Fogd a kosarat, oszt indulj a tejér.

– Muszáj enni! – mondta Zsófika.

– Majd tülled kérek tanácsot. Mér muszájna, ha útálom még a gondolatát is?

– Mert beteg. Ha nem eszik, nem gyógyul meg.

– Asse vóna kár.

Pista bácsi lehunyta a szemét.

– De okos egy jány vagy te, hallod. Még szétcsattan a fejed. Elmehetel doktornak.

Ha elmenne, nyomtatna névjegyet, rá volna írva: Doktor Nagy Zsófia. Volna táblája is, mint Apának, ha az ember eltakarná a keresztnevet, azt lehetne hinni, hogy Apa dolgozik abban a rendelőben. De ilyen rossz tanulót úgyse vesznek fel egyetemre. Fogta a tejesüveget, de nem indult el, csak állt az ágynál és várt.

Pista bácsi megint felnézett.

– Mit bámulsz, mint a kűbálvány? Mi nem teccik?

– Húst is kellene enni – susogta Zsófika. – Meg krumplit. Hozok.

Egy darabig csend volt, aztán a doboz csörömpölni kezdett.

– De gondomat viseled, tán örökölni akarsz. Vóna is mit!

Mikor Apát temették, örökösödési illetéket kellett fizetni. Anya szaladgált tanúkért, hogy a lakás közös szerzemény. Balázs bácsi volt az egyik tanú. Anyának fizetnie kellett azért, hogy övé lett az Apa ruhája meg a hat fehér köpeny.

– Eccer mindenki elmén.

Pista bácsi kortyolt egyet a bögréből.

– Az ilyen vén csontér mán nem kár. Azér kár, aki még fiatal, élhetne, osztán csak potyog a bomba, szétmén minden, oszt aki az imént még nevetgélt meg danolt, oszt aszitte az ember rulla, űtet rakja majd a sírba, hát ott fekszik, osztán vége. Na eriggyél, hozd azt a nyavajás húst, ha mán rajtad van a főzés.

Megcsinálja a húst, leül a kisszékre, ő is megebédel, aztán majd beszélgetnek. Azért nem csak ordíthat, hogy rendbe tett körülötte mindent, haragudjék Juhosékra, arra a Jolira, aki moziba szaladt. Mikor a vásárlásból visszatért, nem találta a kapu körül a Zacskófejűt, de egyenesen nekifutott Dórának.

Dórával utoljára akkor beszélt, mikor Kató néni kiutasította a házból, azóta egyszer sem. Dóra még a temetésen se ment oda hozzá, pedig a többi osztálytársa odamerészkedett a sírhoz, hogy megcsókolja. Az, hogy eltűnt, hogy nem volt szabad még csak rá se néznie, tökéletessé tette a magányt körülötte, amióta Apa nincs. Marianne nem barátnő, Marianne unokatestvér, és Marianne mindig csak önmagával foglalkozik.

Köszöntek egymásnak, azt szabad volt. Zsófika tudta, miért van most idebenn. Az Ifjúsági Szervezet augusztusban táborba küldi a tagokat, az ő osztályukból hatan szakácspróbára készülnek, Dóra is. A napköziben tanulnak főzni, Bíró néni tanítja őket, a Bíró Anna anyja.

Dóra nem állt meg, sietett fel a napközi felé. Fehér blúz volt rajta, és felnőttes, halmintás, bő szoknya, amelyet tavaly még Viki hordott. Zsófika balra fordult a kapu alatt, az alagsori lépcső felé.

Húst verni azért nem olyan könnyű. Ha az ember nem figyel, odaüt az ujjára. Az egyik szeletet úgy kiverte, hogy a hús szinte péppé vált, de a másik sikerült. Meghámozta a krumplit, feltette, aztán leült a zsámlira, és várta, hogy megfőjön az étel. Pista bácsi rá se nézett, csak feküdt lehunyt szemmel. Az nem jó, hogy annyit fekszik a hátán. Mikor megigazította az ágyát, meleg volt a párnája. Pista bácsi megérezte, hogy nézi, felpillantott. Egy darabig szótlanul bámulták egymást.

– Tud Pista bácsi szavalni? – kérdezte Zsófika.

Nem volt válasz.

– Azt kérdeztem, tetszik-e tudni szavalni. Vagy énekelni.

A válasz valami különös hang volt, mintha rozsdás láncokat huzigálnának. Pista bácsi nevetett. Nem volt szép nevetés, gúnyos volt, csúnya is, majdnem gonosz.

– Tán danolgassak itt néked, hogy el ne und magad, mi? Az istenfádat – itt már ordított –, mondd meg öregapádnak, ne ijen bágét küggyön, mer ki nem állom véled egy hétig se.

Zsófika behúzta a nyakát. Rosszulesett, hogy így ráförmedtek. Pedig butaság, ha fáj, minek szeretné őt Pista bácsi, nem szeretni való ő, meg aztán nem is teszi ingyen, amit tesz, őt tulajdonképpen megfogadták, bár igaz, hogy ő nem az, akinek gondolják, de ezt viszont nem tudja kívüle senki. Ha valamikor ő is megfogadna valakit, sose ordítana így rá. De persze vihar volt az éjjel, és Pista bácsi még vihar nélkül is mindig indulatos és rosszkedvű.

– Na mit bámulsz úgy? Gyeride!

Odament. Pista bácsi megfogta az egyik copfját. Most nézett először a szemébe. Pista bácsinak kék szeme volt, világoskék.

– Minek danoljak, te féleszű?

– A tüdeje miatt – felelte Zsófika.

Csuda egy jány e! Még hogy danojjon, nem azér, mer nótát akarna, hanem hogy a tüdeje mozogjon vagy micsinájjon, szavalni is azér kell, merthogy sokat fekszik a hátán. Attul úgyláccik jobb, ha az ember ordít fektibe. Hun tanulta az ijet, attul a lakatos öregapjátul aligha. Az iskolába mondhatták néki. No, jó esze van. Hunnan szette Juhos Feri ezt a jányt? Ammég olvasni se tud rendesen. Megszógájja a pénzt, ammán szent. Szelíd kisjány, majd ügyesedik is. Jó nagy keze van, munkára termett keze. Jaj be fél tülle, akár az a sok visító, buta jány, aki iskolaidőbe piszkíttya a fojosót.

Erzsi bezzeg nem félt.

Ha úgy ordított is, hogy zengett a ház, akkor se félt, elkezdett nevetni. „Nyughassik, öregapám!” – ezt mondta a szemtelen, az annya meg csak a szemit forgatta, assose mert vóna ijet mondani néki kiskorába, hogy „nyughassik”. De Erzsi csak forgott, táncolt a szobába, oszt mindent rontott, ami a kezibe került, mégse tudott ráverni úgy igazába. Eccer ütött a fenekire, egyetleneccer, máig bánnya is, ugyan minek csapott rá. Szavalni! Jó is vóna, utánna meg mingyár tánygyérozhatnának is, mint odahaza a komédiások. Szavalni. Nem tud ő semmit se könyv nékül, csak a miatyánkot, asse gyakorolta az utolsó tíz esztendőbe.

Most Zsófi is arra gondolt, amire ő: hogy talán Pista bácsi nem is tud semmit sem könyv nélkül. Meg kellene tanítani valamire, de hát hogy tanítsa ő, őtőle még soha nem tanult meg senki semmit. Mikor pici volt, Anya úgy tanította meg mondókákra, hogy egyre csak mondta-mondta előtte, egyszer aztán már tudta magától is. Ha hozna Pista bácsinak könyvet vagy újságot, az azért nem ugyanaz, azt tartani kell, fárasztó; az az igazi, amit az ember könyv nélkül tud. Őt sose lehetett szerepeltetni alsós korában, mert akármilyen jól tudta a verset, nem merte elmondani, elvörösödött, hebegett, belesült. De Pista bácsi nem közönség, rá talán rá se kellene nézni, míg a szöveget mondja. A krumpli úgyis mindjárt készen van, neki kell állni a húsnak. Odament a gázhoz, a krumpli egy kicsit oda is sült már, felkaparta. Megkereste a lisztet, egy fatányérban akadt rá valami kevésre, a polcosszekrényben volt.

Így, ha a krumplinak beszél, egyáltalán nem fél. Milyen szép sor is ez: Itt születtem én ezen a tájon… Ő itt született igazán, ebben a kerületben, a klinikán, járni is itt tanult meg a parkban. Van egy kép, amelyen Anya póráznál fogva tartja őt, mint egy kiskutyát, olyan is rajta, mint egy kutya, még a szája is ki van nyitva. Az alföldi szép nagy rónaságon. Most hangsúlyozta is, ahogy Dóra tudta, szüneteket tartott a két jelző között, és megnyomta a mutató névmást: Ez a város születésem helye. Dajkája nem volt soha, de a rádiót szerette, azt mondja Apa, kapdosott felé, meg akarta fogni a zenét. Most is hallom a dalt, elhangzott bár… Az idén szokatlanul sok volt a cserebogár májusban, csak úgy kopogott az erkélyen, ha este lámpát gyújtottak.

„Hunnan a fenébül tuggya ez, merre születtem” – töprengett Pista bácsi. Akkora vót az udvar, hogy se eleje, se vége, szegény annya nyaranta mindig kinn mosott a kútnál, ű meg kinn guggolt, osztán belemártogatta az ujját a pocsojába, kék meg fehér vót a lucsok, ami kicsurgott a tekenőből. Juhos Karcsi mindig visított, áthallaccott a harmadik szomszédba is, ahogy a kutyát lazsnakolta. Ez a Karcsi is, még járni se tudott jóformán, mánis ott nyútogatta a nyakát az uradalom gépésze körül, azér van ojan keze máig. Akármijen vén, jobban elbánik a szerszámmal, mint a fiatalok. Pedig nem járt, csak két iskolát, elvitte az apját a köhögés, oszt rászakatt a ház hamar. Ű bezzeg négyet is járt, tuggya a fene, mire tanították, nem emlékszik ű mán semmire sem.

Vén Juhos, vén Juhos. Minek mongya ű azt Juhos Karcsirul, hogy vén Juhos, mikor ű se fiatalabb tülle, hatvankettők lesznek szüretkor, ha megérik. Dajka. Annus nénnye ringatta, de sokat is ringatta, eccer kokast is hozott néki, valami fekete kis kokast, Juhos Karcsi sikítozott, mer megcsípte a lábát. Persze hogy odavágott néki, mer ammindig az álatot kínozta, nem nyughatott tüllük. Ojan ez a Karcsi is, mint a fa, csak terebéjesedik; él az asszony is, Sára, megvan Teca is, a jánya, megvan a Feri fija. Tecától nincsen onokája, de Feritül antul több, hat jány. Ű meg lám itten egymagába…

A fene ájjík ebbe a köjökbe, mijen büdöst csinált avval a zsírral, nem kilocsolta a gázra, meg lehet fulladni. Erzsi tudná, hogy utájja az égett zsír szagát, menne mán, oszt csapná ki az ablakot. Még csuda, ezt is rávitte az esze. Ni micsinál, a fiókot nyitogattya, letakarja a tálcát, a csíkos kenyérruhát teríti rá, úgy hozza az ágyba, a krumplit meg kikaparta a lábasbul, úgy rakta a tánygyérra, oszt melléje a húst. Mi az isten nem jut ennek az eszibe? No, nem Sárátúl tanulta, nem is attúl a rendetlen Tecátúl.

Ízlett az étel. Nem dicsérte meg, de Zsófika látta az arcán. Úgy látszik, nem sózta el, és alighanem jól át is sült, még azt is megeszi, amelyiket péppé vert. Na hál’ istennek. Kenyeret kért hozzá, milyen érdekes, ők sosem esznek ahhoz kenyeret, amihez krumpli van. Meg kell néznie a könyvben, lehet-e a fekvőbetegnek salátát adni. Ha igen, hoz neki azt is. A salátában sok a vitamin. Háromnegyed egy. Borzasztóan szalad az idő. Dóráék azóta már bizonyosan megfőzték a maguk ebédjét. Ő is éhes, rég nem volt ilyen éhes, mint most. Elővette az alumíniumdobozt.

– Meg szabad melegítenem az ebédemet? – nézett Pista bácsira.

Az akkor tette le a villát. Látta Zsófi kezében a doboz üvegbélésében púposodó ételt, s egyszerre megint elöntötte a méreg.

– Bánnya az istennyila, fajjál!

Az ijet Sára tanájja ki, nem a vén Juhos, Sára mán akkor se szívlelte, mikor gyerekek vótak, csak csípte meg rúgta – oszt a barcsit a hajába ragasztotta. Karcsi jámbor lett öregségére, Sára bőszíti. Szinte hajja, hogy mondta néki: „Asztán el ne fogaggyál semmit István bátyádtúl, mert asszegény kódus. Még kiennéd a házábúl, hát csak vigyél innet hazulról ételt, ne hasznájj az övébül!” Mindig lenézte, mindenért lenézte, lenézte, hogy nem akart lakatosnak menni, mint Karcsi, csak hányódott egyik gazdátúl a másikig a faluba. Asse teccett néki, mikor megházasodott, elvette Katát, mer Katának se vót semmije, csak a rajtavaló, de akkor fitymálta leginkább, mikor idekerült altisztnek. Sárának mindig csak a maga csalággya vót a jó, a maga jánya, maga fia. Bezzeg az ű jányát nem tartotta semmire, pedig a keresztannya vót Marcsának, még egy fazekat se vett néki, mikor férhe ment, mer Imre sem álhatott meg előtte, a veje, mer hogy kalauz vót, a Teca ura meg őrmester; na, büszke lehetett rá, kár, hogy aranyba nem foglalta, az is csakúgy odaveszett a háborúba, mint Imre.

Sára a Kata temetésire is csak azér jött el, hogy a kalapját megsétáltassa, vót néki mán vagy ötféle is, tán még ágyba is abba fekütt. Akkor még meg se vót Erzsi, Marcsa még jány vót, oszt Imre is csak távulról kerülgette, a temetőbe is ott kóvájgott mögötte.

Megvárta, míg Zsófika megeszi az utolsó falatot – kenyérrel kitörülni, azt nem! Minek tanulná meg a rendet? –, aztán eltolta a tálcát, hogy csak úgy csörömpölt.

– Oszt megmondhatod öreganyádnak, hogy ha mégeccer ételt ád véled, kihánylak az étellel eggyütt a küszöb elé. Ezentúl vagy azt eszed, amit én, oszt főzöl magadnak is, vagy elmehetel innét éhen, de dobozbúl nem falsz, az istenfáját!

„Talán még jó is, hogy ordít – gondolta Zsófika –, a tüdeje szempontjából igen, csak a szívének nem jó, azt nagyon megerőlteti. Uramisten, de hiszen nem kívánhatom tőle, hogy még engem is etessen!”

A maga mosatlanját is elmosta, éppen a törlőt teregette ki, mikor valaki megverte az ajtót. Jézus! Ki lehet az? Nem tud olvasni? Nem látta a cédulát? Talán Márta néni? Vagy valamelyik másik tanár? De nem. Zacskófejű volt, mikor belépett, levette a stanicliját, és megkérdezte Pista bácsitól, hogy érzi magát, Pongrácz István morgott egyet.

– Még jó, hogy ez a bogár itt van.

Zacskófejű megsimogatta a fejét, mészszaga volt a tenyerének, friss, tiszta szaga, egy kicsit hasonlított az Apa klórszagához.

– Segítel öregapádnak, igaz?

Öregapjának!

Pista bácsi legyintett.

– A Juhos Karcsi onokája ez. Tuggya, mejiké, aki lakatos a Szerszámgyárba. Feri az apja, Juhos Feri, oszt annyian vannak testvérek, mint az egerek.

Zsacskófejű leült.

– De azért elápojja, öreg, ügyesen.

– Maj sírba ápol – dünnyögte Pista bácsi.

Zacskófejű elővett egy cigarettát.

– Odébb lesz ammég, ráérünk.

Maga elé húzta a lófejes hamutartót.

Most rá fog gyújtani, pedig betegszobában nem szabad dohányozni. De ő nem szólhat rá egy felnőttre. Mit csináljon? És mennie is kellene már, mert megint elkésik, most meg a vendég miatt nem tud beszélgetni Pista bácsival.

– Szabad az isten mindnyájunkkal – mondta Pista bácsi. – Kettőt nézünk, osztán vót-nincs az ember. Mikor a zsábámat kezelték, úgy hótt meg mellettem az orvos, hogy asse monta, nyikk. Mi a szencséget törtél össze, te balga?

Az alumíniumdoboz bélése volt, amire Anya mindig azt mondta, nagyon kell rá vigyázni, mert nem lehet újat kapni, ha eltörik. Pista bácsi vihogott.

– Oda a szép késség, mi? Mibe hozod hónap azt a jó hazait? Fene ette vóna meg, aki kitalálta, hogy ételt hurcojjál magaddal.

– Meghótt az orvos? – kérdezte Zacskófejű.

– Meg a. Elébb még semmi baja nem vót, még tréfált is, hogy aszongya, Pongrácz bácsi, magát úgy kikúráltuk azzal a zsábával, hogy akár bálba mehetne, oszt mán koppant is a feje. Az a futri jány, aki mindig ott lábatlankodik körülöttünk, semerre. Fogom a kezit, rázom, semmi. Na, gondoltam, ebbül baj lesz, mer hogy szürke vót az arca, oszt beleborult a pecsétekbe meg papírokba az istenatta.

– Vén vót? – érdeklődött Zacskófejű.

Vén?

Negyvenhárom éves lett volna most augusztusban. Ha Apának születésnapja volt, mindig kapott gyertyákat a tortára, akárcsak ő, annyi vastag gyertyát, amennyiszer tízéves volt, és piciket, az egyes számoknak. A cserepet fel kellene seperni, de inkább a kezével szedi össze. Most nem bír kimenni.

– Úgy kell – mondta Pista bácsi. – Most osztán kinn a hurkád. Eriggyél oda a fiókhoz, van rongy, betekerheted. Kétbalkéz. Nem megmondtam tennap is, hogy avvagy? Mit gondoltál, mibül van az üveg? Cukorbúl? Buta. Jól elvágtad, úgy kell.

Megint Zacskófejűhöz fordult.

– Nem vót avvén, olyan negyvenforma vót, vagy ijesmi. Ordítok rá, halgat. Futok kifelé, gyün a szomszéd doktor, gyün a futri jány, hát akkor mán a fejét se tutta emelni.

– Asse monta, fakalap? – érdeklődött Zacskófejű.

– Motyogott szegény egypár szót, hogy mongyunk meg valamit Zsófinak vagy ki a szentnek, nemigen lehetett érteni mán.

– Oszt mit mongyanak meg? – kérdezte a kőműves.

– Tuggya a Jézus, meg ű, szegény. Mire jobban hozzáhajoltam, már odaátal vót.

Az üvegcserepek csengtek, ahogy belepottyantak a szemetesládába. A fiókban, a rongyok alján, egy labda volt, egy piros labda. Majd otthon beköti a kezét gézzel, be is kell jódozni, így nem maradhat. Visszatette a szatyorba az üres alumíniumdobozt.

– Mán mégy? – nézett rá Pista bácsi.

– Menek én is – állt fel Zsacskófejű.

– Mi a fenének sietel?

Azt hitte, a kőművestől kérdezi, nem tőle, hát nem válaszolt. Elindult az ajtó felé.

– Hónap korábban itt légy. Osztán maj szavalok.

Megint az a csikorgó, vén nevetés.

– Ne a három forintod!

A bádogdoboz csörgött.

– Kezicsókolom – köszönt el Zsófika. Zacskófejű fütyülni kezdett, visszahúzta a hajára a staniclit, egy forintot dugott a köténye zsebébe, hogy vegyen rajta fagylajtot, aztán futott vissza a lépcsőn, közben meg danolt, azt danolta, hogy: Ősszel érik, babám, a fekete szőlő.

Kinn az utcán megint megeredt az eső. A napköziben akkor tartottak a restderelyénél. Az asztaltól le lehetett látni az utcára, Dóra megismerte Zsófikát, azon tűnődött, hova tette a kosarat, a húst meg a tejet, s egyáltalán, mit kószál itt az épületben hol kosárral, hol anélkül. Még akkor is azon gondolkozott, mikor már ők is felmosogattak, és elindultak hazafelé. Zsófi nem az osztályok felé ment, hanem le az alagsorba. Van valami az alagsorban, amiről ő nem tud? Mielőtt kilépett volna az utcára, leosont a pincébe, és körülnézett a pincefolyosón, hátha megtalálja a magyarázatát, mit keresett arrafelé Zsófi, de nem jött rá semmire. Csak az altiszti lakások ajtaját látta, a Dobozi néni lakását, a Székely bácsiét, a Pista bácsiét. Dórának nem volt jó kedve, de most elmosolyodott. Muszáj nevetni, igazán. Pista bácsi az idén nemcsak ordít, hanem szónokol is. Azon a vén rekedt hangján már harmadszorra kiáltja, de úgy, hogy az ajtaján is áthallatszik: Itt születtem én ezen a tájon.

Kinn most már szakadt. Neki mindegy, ő itt lakik az Apáczai Csere téren, de Zsófinak messzi lesz hazáig, és nem volt se kabátja, se kapucnija.

Kató néni csak nézte.

Olyan volt, mint az ürge. Mióta az a szegény Gábor nincs, kiderül, hogy Judit rendetlen. A Gábor életében elő nem fordult volna, hogy rongy legyen ennek a gyereknek az ujján, és micsoda véres rongy, rossz még csak látni is. És zsírszaga van, főzés szaga, a köténye se tiszta. Ugyan mi lesz ebből, ha felnő, se fellépése, sem esze. Judittól kitelik, hogy kosztot hordat vele, bizonyosan nem ér rá főzni a nagy tudományos munka miatt. Az is olyan jellemző, hogy turistadobozban hozatja vele az ételt, nem ételhordóban, mint más. Kívül ragyogás, belül meg semmi. Milyen elhanyagolt ez a kislány! Ő mindig sejtette, hogy Judit nem lesz jó felesége Gábornak, de Gábor önfejű volt, és papa is azt hitte, hogy Judit a világ közepe, valami különlegesség, mamának meg neki pedig nem volt szava. Itt az eredmény, büszke lehet a família erre a jól sikerült gyerekre.

Milyen figyelmetlen, még azt se veszi észre, hogy már másodszor mondja neki, menjen be a fürdőbe, és szárítsa meg a haját egy törülközővel. Kuporog a széken, bámul, mint valami manó. Ó, mennyire más Marianne, mennyit ad magára, milyen gondosan becsavarja a haját este, nem is kell figyelmeztetni, és a modora, a viselkedése is olyan, mintha felnőtt volna, nem gyerek. Egy hónapban születtek ezzel itt, alig két hét közöttük a korkülönbség, Judittal együtt tologatták őket a kiskocsiban – micsoda ábrándokat szőtt az a Judit, hogy eltervezte, milyen nagyszerű gyereket nevel ebből. Lám, Marianne kitűnő tanuló, kinn nyaral a németországi nemzetközi táborban, ok nélkül nem vitték ki, mint ahogy ezt sem hagyták itthon ok nélkül. Jól is képviselné az iskoláját.

Ez megint az a szörnyszülött, csavaros Judit-okoskodás, hogy míg ő szabadságra nem megy, ne legyen Zsófika örökké egyedül a lakásban, ebéd után jöjjön át ide hozzájuk, itt szem előtt lesz, jó környezetben, családi körben, s ha az idő megengedi, levegőn is, az udvar itt inkább kert, mintsem udvar. Hogy aztán ő mit kezd vele, az már nem érdekli Juditot, még szerencse, hogy nem kell sokat törődni vele, beül a Marianne játszósarkába, elmotoz, ötkor aztán csak menjen haza szépen.

Az ember azt sem érti, hogy lett ez még közepes is. Csak néz, értelmetlenül, mint aki süket is, vak is. Remélhetőleg Judit nem úgy képzelte ezeket a délutánokat, hogy strázsálni fogja, neki mosnia kell, firkáljon vagy olvasson, vagy játsszék babával, őt mindenesetre hagyja békén.

Lemért megint két és fél kiló ruhát, belerakta a mosógépbe. Szeptembertől más iskolába fogja íratni Marianne-t – ha el tudná intézni, legszívesebben átvinné más kerületbe is. Persze ahhoz, hogy engedélyt kapjon rá, hogy más körzetbe írathassa a gyereket, indokolnia is kellene, miért kívánja, s ez ezért képtelenség. Nem Kálmán miatt, Kálmán igazán eljátszotta az összes becsületét, rá nem kell már tekintettel lennie. Ő, ő az, aki nem tud erről beszélni, aki nem bír beszámolni az utolsó esztendő gyötrelmeiről. Hogy ő annak a Szabó Mártának, aki most a gyerek osztályfőnöke, akivel még érettségi előtt elsőnek közölte az eljegyzése hírét, mert már akkor is rá volt írva, hogy ebben az életben nem fogja feleségül venni senki, hogy ennek a Szabó Mártának feltárja a nyomorúságát, beszámoljon a házasélete felborulásáról, hát az lehetetlen. A Tanácsban csupa ismeretlen ül, az iskolába nem mehet, fogalma sincs, hogy fogja megoldani.

Isteni szerencse, hogy Marianne nem vett észre semmit. Itt égett a feje fölött a ház, de ahogy lenyelte az ebédjét, már szedte is elő a könyveit és tanult, vagy elment balettórára, ő meg a fürdőszobába járt be sírni, és mikor kisírta magát, bepúderezte kivörösödött orrát, dagadt szemhéját. Marianne tud koncentrálni, csupa szorgalom, csupa ambíció. Drága kis lelkem, mikor már fenn volt a gyerekvonatban, ő meg a peronon pityergett, még volt ereje vigasztalni: „Ne sírjál, Anyukám, én még nem láttam a tengert, és az is jó lesz, ha megtanulok egy kicsit németül.” Ilyen bátor volt, egy könnye se hullott, pedig tudta, hogy hetekig odalesz. Marianne megbízható, Marianne a jövőre gondol, Marianne mindig tudja, mit szabad tennie. Mikor megmondta neki, hogy többé nem szabad érintkeznie Dórával, nem nyafogott, belenyugodott, pedig sülve-főve együtt voltak ezek hárman, Marianne, Dóra meg Zsófi. Csak este, mikor fürdette, próbált faggatózni, miért nem szabad ezentúl barátkozniok, ő valami olyasmit mondott, hogy nem szolgál javára ez a kapcsolat, akkor Marianne elengedte magát a fürdővízben, a szivacsot kezdte nyomogatni, és nem kérdezősködött tovább. Dóra nem jött többé, s ebben a tekintetben Judit is a sarkára állt, ez a boldogtalan kis Zsófi se mert többé szóba állni a Vadászné húgával – ugyan hogy is, mikor olyan gyáva.

Ebben a percben most Zsófika is Dórára gondolt.

Ott ült a Marianne kis asztalánál, itt szoktak játszani hármasban, Marianne a haja csigáit csavargatja, Dóra többnyire fabrikál valamit, ő leginkább csak néz, hallgatja őket. Itt mondta el egyszer Marianne, miért ment haza délelőtt Rózsa Ica azzal, hogy rosszul lett, belőle meg a nagy áhítatos suttogás közepén kitört a nevetés, mert Marianne irtózatos butaságokat beszélt, pedig ez az egész dolog a rosszulléttel teljesen egyszerű és világos, Apa másképpen magyarázta, és Apa nem hazudott soha. Marianne meg is haragudott rá, hogy kinevette, de Dóra nem, sőt hazafelé menve nápolyit is vett kettőjüknek. Dórának néha sok pénze volt, de sosem örült neki. Míg kimérették, Dóra figyelmeztette az elárusítót, hogy nem pontosan tíz dekát adott – ő is látta, de sose mert volna szólni. Dóra bezzeg igen. Most Marianne külföldön, Dórával tilos szóba állni, és ő egyedül ül a régi helyen.

Lüktetett az ujja. Ha hazamegy, azonnal meg fogja mondani, hogy eltörte az üvegbetétet, nemigen fogják megbüntetni, csak Anya szomorú lesz. Nem vár vele, nem takargatja, kisebb baj, ha azonnal megmondja, mit csinált, mint ha hallgat, s hetekig viseli az események terhét, míg valahogy véletlenül aztán ki nem derül. Nehéz lesz megmagyarázni, miért vette elő, a dobozt csak kirándulás előtt szokták kiszellőztetni, újra kitörölni. És hogy fog dolgozni, mosogatni ezzel a csúnyán elvágott ujjával? Ugyan miért is csinált ő ezekben a napokban annyi értelmetlen dolgot? Apa nem mondott semmit. Ha megkezdődik az iskolai év, Pista bácsi rá fog ismerni, és megint csak baj lesz belőle, miért járt hozzá takarítani meg főzni. Nem arra fog emlékezni, hogy ellátta, hanem hogy becsapta, mert nem is a Juhosék gyereke, hanem az Apáé. Pedig a hús jó volt, és a pöszmétés embernek is azt mondta, ne adjon, csak egészen érettet, mert betegnek viszi. Sose szokott szólni semmit, ha vásárolni küldik, hát hogy adjon ő tanácsot az elárusítónak?

Dóra tudta, milyen a természete, ki is nevette, hogy neki minden jó, mindenkire mindent ráhagy. Dóra bezzeg végigkutatta a virágárus kosarát valami családi ünnep előtt, s nem nyugodott, míg ki nem emelte a legbimbósabb csokrot. A boltban meg mindig olyan mereven bámulta a mérleget, hogy a végén legtöbbször odacsaptak még valamit az árura, csak ne nézzen már úgy. „Muszáj – mondta Dóra ilyenkor, míg kimentek a boltból, s eligazgatta a vállán a szatyrot. – Tudod, hogy nekem muszáj.”

Most már jobban hasonlítanak egymáshoz, mert, lám, ők is egyedül maradtak Anyával. Most neki is sok minden muszáj lesz, ami eddig nem. De az rettenetes volna, ha Anya olyan lenne, mint Vadász néni, Viki, a Dóra testvére. Lehetetlen. Talán az özvegyasszonyok, akiknek nagy bánatuk van, nem lesznek olyanok, csak az elváltak. Ha Anya esetleg mégis olyan lenne, mint Viki, ő igazán nem tudja, mihez kezdene, talán el is bujdosna hazulról. Nem várná meg, míg végképp felfordul a ház náluk is, s esetleg Anyának is elkezd udvarolni valaki, mint a Marianne apja, Kálmán bácsi Vikinek. Kató néni hiába festi a haját, és hiába leselkedik a Kankalin-eszpresszó üvege mögül, nem tud változtatni azon, hogy Kálmán bácsi naponta odajár Dóráékhoz. Viki olyan, mintha nem is volna asszony, csak egy lány. Korrepetálásra nem fog bejárni, feleslegesen tanulta meg a hasonulást is. Anya nemsokára elmegy szabadságra, néhány nap múlva Marianne is itthon lesz.

Apának és Anyának senki se mondta meg, hogy Kálmán bácsi nemcsak udvarol Vikinek, hanem meg is kérte feleségül, és végképp ott akarja hagyni Kató nénit és Marianne-t, pedig Apa a Kató néni bátyja volt. Persze, most még sokkal nagyobb lesz a baj, mert őket eltiltották Dórától, és most Dóra nem tud többet hírt adni semmiről.

Lám, Marianne milyen szépen beragasztotta a fényképeit az albumába! Neki bizony nincs is albuma, egy kis faládában tartja a képeit.

 

„Csak lapozgassa az albumot – gondolta Kató néni, míg átment a szobán, és kitámasztotta a redőnyt. – Csendben van, nem szaladgál, nem rúgja fel a szőnyeget. Buta ez a gyerek, olyan reménytelenül buta és tapintatlan.” Most azt az átkozott dobogókői képet bámulja, amitől mindig reszketni kezd a keze, ha meglátja. Milyen szép napnak ígérkezett pedig, milyen illatos volt az út felfelé azon a tavalyi, szeptemberi reggelen! Még ő mondta Kálmánnak, hogy jó kikapcsolódás lesz, az iskolában meg fogják jegyezni, ha felkísérik a gyerekeket; ő évek óta szülői aktívája az osztálynak, s még nem volt benn segíteni semmikor. Most felmehetnének ketten is, Kálmán úgyis fáradt, jó lesz hegyet látni, ő majd ellesz a gyerekekkel, jön még egy-két másik anya is, ha nem, az se baj. Ha unatkozni fog, üljön be a menedékházba, vagy húzódjék félre valamelyik tisztásra, napozzék, olvasson, ráfér már egy ilyen laza délelőtt. Igen, ő volt, aki erőszakoskodott, Kálmán nem is akart menni, még Marianne is lebeszélte, mert már jelentkezett Márta néninek kísérő, a Gergely Dóra nénje, Vadászné.

„Szép kis segítség lesz” – gondolta akkor. Ismerte Vadásznét szülői értekezletről, csepp, vékony csontú, nagy szemű, szőke nő volt, gyerekesen pici végtagokkal, gyerekes szájjal. Persze hogy Vadászné elmegy, mikor így ingyen feljuthat autóbusszal a hegyre, olyan zavaros körülmények között élnek azok, hogy még egy ilyen kis ingyenutazás is számít. A férje évekkel ezelőtt külföldre szökött, ő meg csak vergődik azzal a kis Dórával. Marianne mindig mesélte, hogy hónapokig lehetetlenség kivájni belőlük a havi szülői megajánlást, egyszer aztán kifizetik egy összegben, még többet is adnak, mint kellene.

Azért történt minden, mert ő mindig csak a Kálmán javát nézte, folyton azon törte a fejét, hogy lehetne legalább egy jó napot szerezni neki. Egész életében neki szentelte magát, érte dolgozott, s mit kapott viszonzásul.

Az a buta kölyök úgy bámulja azt a képet, mintha külön öröme telnék benne, hogy nézegesse Vadásznét halásznadrágban, szégyentelenül gyerekcopfba font hajával. De hát buta, az is volt mindig. Marianne az ártatlanságtól nem vette észre, mi folyik itt, ez meg attól, hogy figyelni is ostoba. De Dóra tudta, annak látszott a szemén, s utóbb, mikor egyre sűrűbben találkozott vele, az volt az érzése, hogy míg körülnéz náluk, azt tervezgeti, hogy rendezik majd át a lakást. Ugyanolyan alattomos, mint a nénje. „Csak bámulta azt a képet! Gyönyörű nevelés, a Judit diadala. Tapintat? Valami értelem? Bár itthon lenne már Marianne!”

 

Túl a hegyen a Duna kanyargott, szűk partok között haladt, s a kilátónál mindig fújt a szél. Lenn csúcs meg csúcs torlódott egymásra, s ahogy felülről lepillantott, az erdők koronáját látta, a zsivajon is átzengett a madár éles, folyton ismétlődő hangja. Kató néni fülig krémes volt, és teljesen lefoglalta Márta nénit, nem figyelt senki másra, pedig kár volt, mert akkor láthatta volna, hogy minden a hagymával kezdődött. Viki kinyitotta a szatyrát, és elkezdett hagymát enni vajas kenyérrel, Kálmán bácsi meg azt mondta, jó étvágyat kíván, és akkor Viki adott neki egy kis vajas kenyeret meg hagymát, és Kálmán bácsi mind befalta, és még kért, ők meg csak összenéztek Marianne-nal, mert Kálmán bácsinak sose volt szabad otthon még fiatal hagymát sem ennie, nemhogy öreget, csak a konyhában, mert Kató néni aludni sem akart mellette, ha megérezte a szagát. Most meg egyik szeletet a másik után ette, és Viki nevetett, adogatta a szájába. Ő akkor körülnézett, és látta, hogy Dóra elindult valamerre, csak szalad, egyre jobban szedi a lábát, ő meg követte. Sokáig látszott, merre fut, aztán egyszer csak eltűnt, s csak mikor leért a lejtőn, akkor látta meg, hogy a fűben hasal, s ahogy lehajolt hozzá, érezte, langyos a nyaka, kék kötényének meg festék- és keményítőszaga van. A markában székfű volt és egy kifli.

Azonnal észrevette, hogy Dóra sír, ettől megijedt, mert bár évek óta együtt jártak már, most látta először sírni. Nem kérdezett semmit, mert Dórát nem lehetett faggatni, az csak akkor beszélt, ha akart, hát várt, míg abbahagyja s feláll. Dóra fel is állt hamar, szeme különös módon olyan természetellenesen nagynak látszott hirtelen, mintha nem is volna arca, csak szeme. Megtörölgette a képét, mert fektében homokszemek ragadtak a homlokára, ott villogtak az erős napsütésben a bőrén. Akkor nem is állt többé kézen egész nap, pedig ő a legjobb tornász, nem is énekelt, csak ült szótlanul, néha meg ásott, kiásta a földet, és kúpot vert belőle. Marianne megjött a menedékház vécéjéből, hozott a kulacsában vizet, de nem akart adni belőle, csak nehezen. Akkor Dóra odament Marianne-hoz, megölelte és megcsókolta, Marianne eleinte nevetett, hogy mi ütött belé, mert Dóra nem volt csókos vagy hízelkedő, de délben aztán már ő sem nevetett, mert Kató néni csak darált, csak darált Márta néninek, hogy függönyöket kellene csináltatni a tanterembe, és jó volna rendezni valami műsoros, beléptidíjas délutánt, amelyen Marianne táncolhatna, de Viki és Kálmán bácsi elmentek feketét inni, és a könyv, amit Kálmán bácsi felvitt olvasni, ott maradt a tisztáson, és a napsugárban mind felpöndörödtek a lapjai.

Este Apa kiment elibük a Vörösmarty térre, s ő az autóbusz lépcsőjéről egyenesen a nyakába ugrott. Apa azt mondta, napszaga lett, a virágot is megdicsérte, pedig összenyomódott az úton. Akkor még egyszer visszapillantott, és látta, hogy Dóra ott áll a háta mögött, Apát nézte, ugyanazzal a komoly, titokzatos tekintettel, mint őt a hegyen. Figyelte, mint mennek el kézen fogva az ötvenhatos felé, hogy hazajöjjenek Anyához vacsorázni.

„Még csak ülni se tud tisztességesen” – gondolta Kató néni. Mondta Juditnak, írassa be balettra, csinosodjék egy kicsit, de nem, vitatkozni kezdett, hogy elég a torna, nem lesz belőle úgyse táncosnő. Marianne-ból se lesz – bár azért ki tudja –, de micsoda mozgása van, mennyi báj a mozdulataiban, ha megfordul, ha lép.

Hogy táncolt azon a műsoros délutánon is, mint valami tündér, igazán, mint a tavasz tündére, akit megszemélyesített. Ő nem is sajnálta a pénzt, élővirágból csináltatta a kosárkáját, hogy valódi szirmokat szórhasson. Az a másik, Dóra, olyan volt, mint valami kis ördög. Sovány, nagy szemű, akár a nénje, járt a szája, valami parasztasszonyt játszott, a haja hátra volt kötve kendővel. „Adjon isten jó napot, arany időt szüretig…” Locsogni, azt tud, olyan fellépése van, mint egy kitanult nőnek, az ilyen világba kivetett hamar érik. Se apja, se anyja, neki kell élelmesnek lennie, megtanulhatta a testvérétől. Ez itt, ez a Zsófi, ez nem csinált semmit, beültették a pénztárba, hat forint ráfizetése volt, mert a buta se Kelemennétől, se Lembergernétől nem mert pénzt kérni.

Ó, ha Gábor élne, ha kipanaszkodhatná magát a bátyjának! Mikor Juditnak elmondta, mi történt, Judit annyi okos tanácsot adott, hogy azt hitte, szétrobban a feje, de a legtökéletesebb az volt, mikor vádolni kezdte, hogy ő is hibás. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy csak ő, egyedül. A hagyma, mondta Judit, minek nem hagyja hagymát enni Kálmánt, és ha rádiózik, miért nem tűri, hogy bömböltesse a hangszórót. „Nagy dolgokban teljes szabadságot adtál neki, ezekkel a kicsikkel mérgezed meg!” Sose szerette Juditot, hogy is szerethetné, mikor ilyen. Ő is hibás! Hát amikor Kálmán megkérdezte, megvegyék-e a gyümölcsöst, tiltakozott-e? Egy szót se szólt, mert látta, hogy nagyon vágyik rá, pedig az ő házrészét kellett eladni, hogy összehozzák a rávalót. És kifogásolta valaha, ha Kálmán társaságot hívott? Volt náluk néha tizenöt-húsz ember is születésnapon, szilveszterkor, nem szólt egy szót sem, pedig neki kellett ugrálni meg mosogatnia a tenger edényt a vendégek után. De Judit bölcs, ő csak tudja, min múlik a házasélet boldogsága. A hagymán. Meg a rádión, meg hogy ő nem szeret érzelmes filmet megnézni, csak vígjátékot, és a szomorú filmekbe Kálmánt mindig egyedül küldte el.

„Lassan öt óra lesz – gondolta Zsófi –, mehetek haza.” Mit mondjon, mit csinált a ruhájával? Az igazat fogja mondani, hogy benn járt az iskolában, meglátogatta Pista bácsit, segített ellátni a lakást. Hazudni nem szabad, Anya nem is érdemelné, Anya is mindig igazat mond. Nem mond el mindig mindent, mint Apa, de nem hazudik. Ha merné, megmondaná neki, hogy jobb lenne, ha otthon maradhatna ezentúl. Nem szeret itt lenni, és Kató néni szinte rosszul van, ha csak rá is kell néznie, mert őróla mindjárt Dóra jut az eszébe és minden, ami Kálmán bácsival kapcsolatos, de akkor viszont Anya megtudná, hogy ő tudja ezeket a dolgokat, pedig nem akarja, hogy tudjon róluk, különben maga említette volna őket. A felnőttek sokkal nehezebben veszik észre az ilyesmit, mint a gyerekek. Kató néni még sokáig nem tudott semmit, mikor Marianne már mondta. – Az is milyen furcsa volt…

Marianne mindig befőttkötöző celofánba kötötte a füzeteit, volt egy szép világoskék cseh füzete, úgy fénylett a celofántól, mint a tükör. Fenn látszott az élő Marianne, lenn meg a füzet lapjában a képe, mosolygott, és azt mondta, Kálmán bácsi sosincs otthon mostanában este, és ha megszagolja reggel a kabátját, csupa kölni. Borzasztó volt még csak hallani is. Marianne közben egyengette a füzete sarkát, és az itatósra ráírta a nevét. Neki van a legszebb iskolai felszerelése. Dóra akkor hátrafordult az első padban, visszanézett, s arcán ott látszott a másik fele a mondatnak, az, hogy Dóra tudja, kié a kölni a Kálmán bácsi kabátján, de Dóra nem szólt semmit, csak nézett, aztán megint visszakapta a fejét, és kezdődött az óra.

Az ünnepségen Viki fehér ruhában volt, és teljesen egyforma piros szandált viselt Dórával. Egyszerre érkezett ő meg Kálmán bácsi, Kató néni akkor már régen bent volt az öltözőben, Marianne-t fésülte. Kálmán bácsi nemcsak magának vett jegyet, hanem Vikinek is, Viki meg azt mondta: „Maga olyan nagy fényképész, Kálmán, hogy tulajdonképpen filmoperatőrnek kellene lennie”, és Kálmán bácsi elpirult, neki meg eszébe jutott, hogy Kató néni mindig kiönti a fixálót, és a múlt vasárnap is kiabált, mikor ott voltak náluk ebéden, hogy: „Ne csinálj örökké felfordulást azzal a hülye fényképezéssel, a fürdőszobába már nem is lehet bemenni, az a sötétkamra, és piros körte ég benne, az ember felbotlik a bádogdobozokban, és különben is olyan tehetségtelen vagy, hogy sose fogsz megnyerni egyetlen díjat sem.”

Itt van a jelmezes kép is, ő azért nincs rajta, mert csak matrózruhában volt, a pénztárost nem szokták lefényképezni. Lemberger néni már kivette a pénzt, hogy odaadja, de aztán meglátta Vikit, és akkor mondott róla valamit Kelemen néninek, hogy talán ezúttal sikerülni fog neki, vagy valami ilyet, és nevettek mind a ketten, Kelemen néni azt súgta, hogy Viki szívós, és akkor visszatették a pénzt, csak a jegyet vették el tőle, de nem fizetett egyikük sem, ő meg annyira gondolkozott, mit is akarhattak mondani azzal, amit mondtak, hogy nem kérte megint.

Milyen szép volt Marianne abban a fehér tüllruhában, hogy kopogott ólomorrú cipője! Akkor egy percig ő is szeretett volna táncosnő lenni, csak nézte-nézte Marianne-t, s úgy meghatódott attól, hogy ez a szép, ügyes lány az unokatestvére, hogy le kellett sütnie a szemét, mert telefutott könnyel, és ahogy lesütötte a szemét, véletlenül meglátta, hogy Kálmán bácsi megfogja a Viki kezét, és a tenyerébe csúsztat valamit, ami olyan, mint egy cigaretta, de inkább összesodort papír lehetett, mert Viki nem szívta el, hanem a Marianne táncát figyelte. Borzasztó volt még csak nézni is, mert a Viki arcán az tükröződött, hogy egész lelkével csak a balett köti le, de a karján megfeszültek az izmok, s az ember érezte, hogy tulajdonképpen nem is látja a színpadot, csak úgy tesz, mintha látná. Aztán jött a Dóra száma, nagy sikere volt; Kálmán bácsi ugyanolyan szelet tortát hozott Dórának, mint Marianne-nak, később meglátta őt is, és megcsóválta a fejét, mert Kálmán bácsi voltaképpen jó ember, szereti is őt, és láthatólag megszégyellte magát, hogy elfeledkezett róla, aki rokon. Igaz, hogy ő nem csinált semmit, csak pénztáros volt, annak is rossz, de azért neki is hozott tortát a büféből, csak akkorára már nem volt szelet, csak mignon, de vett hozzá még egy rúd csokoládét is. Marianne megette a süteményt, aztán csak állt, várta, hogy mindenki odamenjen hozzá gratulálni, ő meg bekapta a mignonját, a csokoládéval meg elszaladt megkeresni Dórát, de az nem volt sehol.

Végül is a vécében találta meg, a radiátoron könyökölt, nézett le az udvarra.

Nem mert hozzá szólni, csak a csokoládét törte ketté, s az egyik felét odanyújtotta, de akkor Dóra hirtelen szembefordult vele, és a maga részét odavágta a szemétkosárba. Ahogy rémülten utánahajolt, látta, hogy a kosár fenekén ott van a Kálmán bácsi tortaszelete, a szép habossütemény, a mocskos papírok és a gyümölcsmagok tetején. Dóra visszakönyökölt a radiátorra, s akkor nem tudta, mit csináljon, de aztán rájött; bedobta a szemétbe a maga csokoládéját is. Dóra akkor odadugta az arcához az arcát, egy darabig úgy állt mellette, hozzásimulva, aztán elrohant, és mire utolérte, már benn is volt az osztályteremben. Bent már táncoltak, Viki kezelte a gramofont, Dóra mélyen meghajolt, és felkérte táncolni Lemberger Katit.

A konyhában elkészült a mosás. Kató néni leeresztette a fregolit. Itt ez a nagy lakás, és semmi segítsége sincs. Arra persze nem is gondol itt senki, hogy még a nagymosást is maga végzi. Marianne-nak a világért meg nem engedné, hogy csináljon valamit, ő nagy ember lesz, talán híres művész, ő csak tanuljon. Hogy fáj a dereka, ha sokáig görnyed, alig tud kiegyenesedni. Szegény kis Marianne, hogy is sejtené, milyen fárasztó az ilyesmi? Ha kijön a konyhába egy szelet kenyérért, egy pohár vízért, s dolgozni látja, csak néz rá nagy szemmel, aztán sarkon fordul, kimegy. Ha felfogná, bizonyosan odajönne hozzá, segíteni valamit, nem futna a könyveihez. Ő nem figyelmezteti, isten ments. No, ez meg kijött, nem is kellett hívni vagy kérni, adogatja a fehérneműt azzal a sete, bekötött kezével. Nem rossz gyerek, csak nem életrevaló – felesleges valaki. Olyan, mint Marianne, nincs több a földön, hozzá nem méri, de Dóra is százszor többet ér nála, pedig Dórára iszonyodik még csak gondolni is.

Az utolsó lepedő volt még hátra. Itt voltak utoljára hármasban, kijöttek a lakásból, mert nagy volt a veszekedés. Marianne felől bent is maradhattak volna, de Dóra mindenáron kikívánkozott, azzal az ürüggyel szaladt ki, hogy szomjas, Dóra akkor már ritkábban járt ide, ha látni akarták, ők látogatták meg, pedig Dóráéknál nem volt kellemes, a lakás mindig tele volt száradó sálakkal. „Csinálj valamit!” – mondta Dóra Marianne-nak, és szorította a poharát. Ő a pohár üvegmintáját bámulta, nem mert felpillantani, olyan iszonyú volt a Dóra hangja. „Hallod, Mari? Csinálj valamit! Én nem bírom egyedül.”

Marianne nyújtózott, felágaskodott, lábujjhegyen állva megérintette a fregoli zsinórját, aztán perdült egyet, behajlította és megint megmerevítette a térdét, nevetett. „Hagyj békén – felelte Dórának –, én nem tudok semmiről!” Nem mondta, mi az a „semmi”, és ebből mindjárt tudni lehetett, hogy megint hazudik. Dóra nem szólt többet, elkezdett hazafelé készülődni. Marianne akkor kihozta minden holmiját a konyhába, mert bent annyira ordítoztak, hogy szó se lehetett tanulásról. Akkor már tudta, hogy esetleg kimehet Németországba, és ha nem lesz színötös, Lembergert viszik ki vagy Bíró Annát, hát folyton a könyveit bújta. Aztán az ajtó kicsapódott, Kató néni kiszaladt, jött utána Kálmán bácsi is, de az egyenesen az előszobaajtónak rohant, és futott le a lépcsőn. Akkor Kató néni fogta a Dóra kiskabátját, odaadta neki, és azt kiáltotta, mehetnek együtt Kálmán bácsival, úgyis egyfelé tartanak, aztán odaszorította magához Marianne-t, és elkezdte csókolni, Marianne meg kinyújtotta a kezét, hogy megvédje a könyveit, félt, hogy Kató néni mindent lesodor a konyhaasztalról. „Te bárány – sírt Kató néni –, te ártatlan, szegény árva kislányom…” Akkor ő is kiszaladt Dóra után, hogy legalább elkísérje, de már üres volt a lépcsőház, se Kálmán bácsi, se Dóra nem látszott sehol. Még visszanézett a konyhába, és látta, hogy Marianne is ránéz, még mindig a könyveit takargatja, és a szeme olyan, mint amikor Kiss Évát kell kivárni feleléskor, ideges és unatkozó.

Mikor az utcára ért, végre meglátta Dórát, de Dóra futott, egyedül szaladt, nem volt mellette Kálmán bácsi. Kiáltott utána, és futni kezdett ő is, de már nem érte el, Dóra kabátja egyre messzebb piroslott, aztán egyszer csak eltűnt az egyik saroknál.

Az üvegbetét miatt még csak meg se szidták.

Ahogy Anya belépett, tüstént odanyújtotta az üres dobozt, s riadt arcával, bekötött kezével olyan világosan mutatta, mi történt, hogy Anya magyarázkodás nélkül is azonnal megértette.

Forgatta egy darabig az alumíniumtokot, s valahogy teljesen természetesnek érezte, hogy az üveg is eltört, ez is megsemmisült, mint ahogy Gábor sincs már. A doboz Gábort jelentette, a vasárnapokat a Balatonnál vagy a hegytetőn, a körözöttet, melyet kikapar, s apró kenyérszeleteken hol az ő szájába dug, hol a Zsófiéba.

Matat ez a nyomorult kisgyerek is a régi holmik között, keresi az apja nyomát. „Kár” – ennyit mondott csak, s Zsófika arca felfénylett, az aggódás és bűntudat sötétje mögül kiragyogott az első mosolygás. Így, régen, csak az apjára szokott mosolyogni, Gábor úgy hívta ezt a mosolyát, hogy „borzasztójóhogyérted”. Most rá is így nézett, ezzel a „borzasztójóhogyérted” arccal, aztán elkezdte kibogozni a kötést az ujján.

Megtiltották, hogy belenyúljon a gyógyszerszekrénybe, de persze a tilalom nem vonatkozott volna gézre, jódra. Mindegy, most majd ő köti be neki, nem lesz olyan szép, mintha Gábor csinálta volna, de legalább fertőtleníti. Ma nem is engedi mosogatni, elég lesz, ha feltörölget.

Hát szóval, Kató mosott, az való neki, a butának. Hogy is bírná ki egy férfi, hogy mihelyt elnyomja a cigarettáját, valaki odarohan, azt mondja, megint csak piszkol, kiszalad a hamutartóval a konyhába, kimossa, úgy viszi vissza. Akkor az ember eljár hazulról dohányozni a végén, lehetetlenség úgy élni, hogy mindig mindenért figyelmeztessék. Sajnos, mégis hozzájuk kell küldenie a gyereket, az iskolában nem lehet egész nap, új barátnőt még nem szerzett, nem tudja másképp megoldani a délutánokat. Itthon nincs semmi ellenőrzés. Még jó, hogy korrepetálásra jelentkezett, azzal is telik az idő, így csak minden második nap kell Kálmánékhoz mennie. Ledőlt egy percre, fáradt volt.

Jó volna kávét inni, meg aludni is, ez nem volt könnyű nap, valahogy nem érez semmi jót. Az átszervezés mindig változásokkal jár, jórészt személyi változásokkal, s egyáltalán nem biztos benne, nem érinti-e majd őt is. Dobay nem beszélt elég világosan, de tett valami célzást, hogy a pedagógusoktól kért bírálat nem nyilatkozik különösebb elragadtatással az új könyvéről. Azt is megkérdezte, mennyit tanított, mielőtt idekerült volna, mintha nem láthatta volna az életrajzából, hogy semmit, hogy egyáltalán nem dolgozott iskolában, csak az egyetemen, onnan meg egyenesen az Intézetbe került. Nem jó, amit érez, nem csoda, ha ilyen nyugtalan. A bírálatok, főleg, ha vidékről érkeznek, mindig felizgatják. Az ő tételei, megállapításai oly cáfolhatatlanoknak látszanak, mikor befejezi egy-egy tanulmányát, aztán egyszer érkezik egy levél valami furcsa nevű tanyáról, ír neki egy tanító, akinek olykor a helyesírásával is baj van, és a fogalmazókészsége gyatra, s azt közli, hogy ezt vagy azt, amit a könyve leszegez, ő „nem úgy tapasztalja”.

Még csak éppen az hiányzik, hogy el kelljen mennie az Intézetből, hogy kihelyezzék valami iskolához. Gábor nem bánná, az mindig ajánlgatta, azt mondta, iskolában több szabad ideje lenne, ami persze igaz, de az iskolai munka elviselhetetlenül unalmas. Ha Zsófi nagyobb lenne… Ha értelmesebb… De hát csak ilyen suta, ügyetlen kislány, itt kuporog mellette, mint valami kis állat, felugrik, most meg kiszalad, bal kezével nyitja az ajtót, úgy látszik, a jobbja fáj.

Majdnem elszunnyadt, mikor a gyerek visszatért, s letett elébe egy csésze kávét. A szokott feketéscsészéjét hozta be, két ilyen csészéje volt, egy zöld meg egy kék cserép, mindig ebből kávéztak Gáborral, ezzel sose terítettek vendégnek. Rossz és gyönge kávét kapott, de mégiscsak kávé volt, s még kérnie se kellett, mintha Zsófi kitalálta volna, mit szeretne. Ez nyilván a Kató hatása, azt el kell ismerni, hogy jó háziasszony, talán még túl jó is.

A legapróbb szívességért, ügyességért is meg kell dicsérni a gyermeket – hallotta vissza egyik cikke megállapítását. Majdnem elnevette magát, pedig nem volt jó kedve. Zsófi annyira nem adott alkalmat a dicsérgetésre, hogy szinte nem is tudja, nem most dicsérte-e meg először. Magas lány lesz Zsófi, a lába most olyan, mint a szúnyogé, s megint azzal az utálatos mozdulattal kezdi dörzsölni a bal lábával a jobbat. Zavarban van. Unatkozik szegény, Marianne a tengerparton, Dórát kitiltották, más barátja nincsen. Az Úttörők nem vették fel, ebben az ő nagygyűlési hozzászólása is hibás, de igazán az a véleménye, hogy a közepeseket nem szabad elvonni a tanulástól. Ha valaki közepes, az jó is lehetne, jeles is. Hát akkor a tanulásra figyeljen, arra használjon fel minden percet. Holnapra bizonyosan adtak fel neki leckét, jobb is, ha most tüstént nekilát. Beküldte Zsófit a tanulóasztalához, írja meg holnapra a hangtani példákat.

„Átnézni, ezen nem múlik” – gondolta Zsófi. – A múltkor olyan jól megértette, hogy szinte felesleges újra elolvasni a könyvből, de azért átolvassa, ha Anya így akarja. A leckét is megcsinálhatja, bár nem akar felmenni holnap. Írnivaló van, erről szívesen lemondana, mert a jobb középső ujját vágta el, és keserves a tollat tartani. Még szerencse, hogy a hármas példa nem hosszú. Most még hat mondatot kell írnia arról a Márta néni-féle Pista bácsiról, aki lehúzta a botjával a meggyet, olyat, amiben teljes hasonulás van. Teljes hasonulás. Legtöbbször a -val, -vel rag előtt jön létre, vagy a -j személyragnál.

„Pista bácsihoz menve találkoztam Juhossal. Juhos nem tudott várni a mozival.”

Ennek nincs semmi értelme, a mozival nem lehet várni. „Jolit megajándékozták egy mozijeggyel. Pista bácsi beszélgetett a kőművessel, én megvágtam a kezemet az üvegbetéttel. Ronggyal tekertem be.”

Most jelöletlen teljes hasonulásra is kellene példa, de az nehezebb. Olyan szó kell, amelyben két mássalhangzó közül az egyik éppúgy hangzik a kiejtésben, mint a másik, csak írásban nem kell jelölni: Adta, ez jó lesz. Úgy hangzik, mintha „atta” lenne, pedig a tő ad. „Adtam Pista bácsinak húst. A csarnokban verekedtek.”

Vajon mi okozza, hogy ha egyedül van, ha csak neki magyaráznak, mindjárt mindent megért és megjegyez? Emlékszik pedig az órára is, mikor ezt a hasonulást tanulták, még az első félév elején volt, Márta néni aznap vette fel először a vastag gumitalpú cipőjét. Lembergernél volt egy kis nejlonbaba, csak akkora, mint egy arasz, s valahányszor Márta néni hátat fordított nekik, Lemberger felmutatta a babát. Csak a babára tudott gondolni akkor, hogy milyen jó lenne megszorítani, az ilyen nejlonjáték mind olyan, hogy az ember azt hiszi, eleven. Olyan hússzerű az anyaga.

Anya nem kérdezte, hol tört el az üvegbetét, így nem kellett semmit se mondania, az egész Pista bácsi-ügy még mindig titok, és ha nem jönne az ősz, titok is maradhatna, csak hát úgy nem lehet ám nekimenni az új tanévnek, hogy az ember folyton rettegjen, ha bemegy vagy kilép az iskolából, hogy mikor ismernek rá. És ez még a kisebbik baj, pedig ez is eléggé nagy, de Pista bácsi mosdani még csak fel tud kelni a gipszharisnyában, a ház körül járkálhat is, sőt kell is, hogy járjon valamit, de vásárolni, dolgozni nem mehet még hosszú ideig. A beteget pedig mindig el kell látni. Apát egyszer karácsonyfagyújtáskor hívták el, méghozzá nem is privát beteg, hanem SZTK-s, mégis elszaladt, azt se nézte végig, hogy lobbannak utolsót a csillagszórók.

Holnap akkor mégis felmegy korrepetálásra, csütörtökönként reggel van, kilenckor kezdődik. Legjobb lesz talán, ha Zacskófejűnek mondja el, mi történt, s egyúttal esetleg visszaadja neki a forintját is. Zacskófejűtől feleannyira se félt, mint Pista bácsitól, vele megüzenheti, hogy áll a helyzet, és hátha Zacskófejű pártját fogja az öregnek, kimegy és értesíti Juhosékat, úgy látszik, ismeri őket ő is. Vagy ha nem, hát ő maga ellátja Pista bácsit.

Mindjárt reggel, ahogy belépett a iskolakapun, el akarta intézni, de persze mindig minden másképpen van, mint ahogy az ember eltervezi. Zacskófejű nem volt a kapunál, sőt az állványokon sem, pedig körbefutotta az épületet, s még ott is felbámult, és nyújtogatta a nyakát, ahol el volt kerítve a járda, és csak úgy potyogott a vakolat. Székely bácsi viszont bent ült a portán, megint égett a kislámpa, ahogy szokott. Még rá is szólt, hogy törölje le a lábát, mert csupa mész. Először úgyis korrepetálásra akart menni, hát még nem történt semmi baj. Remélhetőleg időközben előkerül Zacskófejű.

Ma ketten voltak, világ csodájára Deák Juli is előkerült. Márta néni szöveget diktált, ők meg két táblán dolgoztak egyszerre, az egyiknél ő, a másiknál Deák, s míg ő piros krétával bekarikázta a jelöletlen hasonulásokat a táblai szövegen, Deák meg az összeolvadásokat kereste a maga mondataiban, Márta néni átnézte a házi feladatát. Lehet, hogy mégis rosszak a példák, mert már hatodszorra olvassa. Ugyan mit gondolkozik annyit azon a pár mondaton? Lehet, neki is a meggyről kellett volna írnia, mert az eredeti szövegben Pista bácsi egészséges, de hát neki olyan furcsa, hogy bottal huzigálja az ágakat, mikor fekszik, aztán olyan sovány szegény. Juli csak karikáz összevissza, minden rossz, amit eddig megjelölt. Még ha jelöletlen hasonulás lenne, ami csakugyan nem könnyű. De összeolvadást nem venni észre! Ő már készen is van a szövegével.

Ez olyan izgalmas – gondolta Szabó Márta –, hogy szinte fel kell kiáltania. Nem az első eset, nem is a második, szinte minden évben van tíz-tizenöt olyan élménye, hogy a gyerekek azt írják bele a szabadon fogalmazható nyelvtani példaszövegbe, ami utoljára náluk vagy velük történt. Így tudta meg, hogy Baloghék válnak, Zsuzsinak meghalt a nagyanyja. Vigh Olga mindig fél a sötétben. Ennek, hogy Juhos meg mozijegy, nincs semmi értelme, de persze lehet, hogy van, csak az ő számára nincsen. A szöveg egyelőre kettéválik, egy érthető és egy érthetetlen részre. A rongy meg a kézelvágás valóság lehet, mert a keze be van kötve, és nehezen fogja a krétát. Az is elképzelhető, hogy valami üvegbetéttel vágta el, de ha ez a része igaz, akkor valami összefüggése mégiscsak van az eseményeknek azokkal az ismeretlen Juhosékkal, sőt a mozijeggyel is; ha meg azt írja, hogy a csarnokban verekedtek, míg ő húst adott vagy vett Pista bácsinak, akkor alighanem bevásárolt Pongrácznak, és az utolsó gondolat, ami írás közben a fejében motoszkált, valami csarnokbeli csetepaté lehetett.

Most már semmi kétség afelől, hogy lejár Pongráczhoz. Ez a nem barátkozó, félszeg kislány, aki úgy fél minden idegentől, és az a harapós öregember… Hogy került erre sor? Pista, mióta az a tragédia történt a családjával, egyáltalán nem pajtáskodik kisgyerekekkel, Zsófika még akkor is nehezen megy valahová, ha küldik. Vajon az anyja tud erről? Most egyszerre az is megvilágosodott előtte, miért jár ez a gyerek újabban korrepetálásra. Hát persze, hogy nem a magyar miatt, hanem mert így feltűnés nélkül lemehet Pongráczhoz. Mindig sejtette, hogy ha Zsófi valaha hajlandó lesz tanulni, annak valami érzelmi megrendülés lesz az oka, valami olyan, ami túlmutat az iskolán. Judit úgy megnevelte, meghajszolta ezt kisebb korában, hogy elment a kedve a betűktől, s az órákon csak azt hallja meg, amire kíváncsi. Volt már hasonló gyerekkel dolga, Tamási Róza volt ilyen, az egyszer meg is mondta, hogy ha nem akarja, nem is hall semmit. Valami érzelmi megrendülés most túllökte Zsófit a tanulási iszonyon, bejár, s ha már itt van, figyel is, mert udvarias, mindig is az volt, nem akarja megsérteni azzal, hogy ha személy szerint, külön neki magyaráz, ne hallgasson rá. Most kénytelen megjegyezni a hallottakat. Sokkal gyorsabb felfogása van, mint Bíró Annának. Ha egyszer igazán érdekelni fogja, amit csinál, elhagyja valamennyi osztálytársát.

De miféle érzelmi megrendülés sodorhatta Pongráczhoz? Talán megtudta, hogy pusztult el a családja a háborúban, s most, hogy neki is gyásza van, érzékenyebb ezekre a dolgokra? Fiatal egyetemista kora óta nem érzett ilyen izgalmat. Ha évközben is ébren tudná tartani benne ezt az érzelmi feszültséget, akkor Zsófi ezentúl is tanulna. De mi lehet ez az érzelem? Majd megtudja. Megtudott ő már különb dolgokat is.

– Most helyesírást fogunk gyakorolni – mondta Julinak. – Zsófi ne írjon többet, neki fáj a keze. Te felírod a szöveget, Zsófi pedig megmondja, hogy vétettél-e vagy se, s megkeresitek ketten, melyik szóban van példa valamelyik hangtörvényre. Írd, Juli, diktálok.

„Mikor a háború elért a fővárosig, a zuhogó bombák nem kímélték az otthonokat. Sokaknak mindene elpusztult 1944-ben, de a legfájdalmasabb az volt, hogy emberéletben is nagy kár esett.” (Ez nem valami szellemes szöveg, de jobbat nem tud így kapásból. Borzalmas lenne, ha a végén kiderülne, hogy semmiféle hangtani jelenség nem fordul elő benne.)

„A mi iskolánk is megsérült, fél szárnya leszakadt, akna esett rá, mely átütötte az óvóhely falát. Akik bent tartózkodtak, mind meghaltak. Szegény Pista bácsi nem sokkal azelőtt jutott özvegységre, s ekkor minden megmaradt családtagját elvesztette: lányát, vejét, sőt tízéves unokáját, Erzsit is.”

Nem tudta. Oly világosan tükröződik rajta a megrendülés, hogy nem tudhatta. Most hallja először, mi történt Pongráczcal. Ez a fehéregyházi csata órájának arca, a világ legszomorúbb kis arca, a hitetlen bánaté. Zsófika nem ugrott fel, mint Botár, azzal, hogy nem igaz, Petőfi nem halt meg, most is él. Zsófika tudomásul vette és elfogadta, hogy Petőfi elesett, de valami olyan elmondhatatlan keserűséggel, hogy azóta is gondolkozik, kivel értesse meg, hogy mégsem az Illyés-szemelvénnyel kellene befejezni a Petőfi-életrajz tanítását. Nem szabadna úgy elbúcsúzni a költőtől, amint vérében hever az országúton, és kéziratok fehérlenek mellette. Inkább erről cikkeznék Judit, hogy az Egy gondolat bánt engemet-tel zárják a Petőfi-anyagot, csattogjon a vihar, dörögjenek az ágyúk, és bár a halál is ott lebeg a csatatér felett, diadalmas legyen az elmúlás; ne egy hanyatt bukott halott képe maradjon meg a gyermek elszörnyedő szívében, hanem az ifjú, büszke, gyönyörű enyészeté, mely túlemelkedik a rohanó paripákon, és irgalmasan megőrzi a költőt szabadságvágya és szerelme teljességében, huszonhat esztendős, örökké ifjú arccal, az ország szemefényeként. Ezt írná meg egyszer, ne a használhatatlan cikkeit, de hát mikor tanított Judit Petőfit, mikor látta úgy, ahogy ő, évek hosszú során át minden osztályban megújuló élményként, amint egy-egy kisgyerek a kötényére szorítja a kezét, és azt susogja: „Nem jól írták. Még él.”

Bizonyos, hogy nem tudta, mert egyszerre megint másra figyel, és a hangtörvények közül egyre sem emlékszik, sőt mehetnékje van, azonnal menni készül, valamit hebeg, dolga van, azt mondja, Juli meg makog, csupa rosszat mond, a szöveg vak véletlenből tele van összeolvadással meg hasonulással, de Zsófi semmit sem ismer fel belőle, a kötényét cibálja, az ajtót nézi. Hát menjen, a történet másik felét majd megtudja ő Pongrácztól.

„Ez már megszökött – gondolta Deák Juli, mikor Zsófi kiment. – Jó neki.” Mi a csoda jutott ma eszébe Márta néninek? Egész esztendőben valami képzeletbeli Annáról íratott, minden elemzési meg helyesírási szövegben Anna szerepelt, Anna mosott, Anna mosatott, Anna mosakodott, Anna öntözte a virágokat, és ő utazott a Szabadság-hegyre. Most meg Pista bácsival kell foglalkoznia, az undokkal. Persze, azt ő se tudta idáig, hogy mindenkije meghalt. Lehet, azért ordít, mert mindig rossz kedve van. Mitől is lenne jókedve? Ezentúl köszönni fog neki akkor is, ha a téren látja meg vagy az utcán, nemcsak az iskolában.

Az alagsorban sokkal hűvösebb volt, mint fenn a teremben. Zacskófejű még mindig nem került elő, Székely bácsi ugyan rápillantott, de Zsófi nem törődött vele, látja-e valaki vagy sem. Most már egy szikra félelem se maradt benne, ugyanazt a biztonságot érezte, mint amikor az Apa elejtett szavai nyomán rájött valaminek a megfejtésére: most megtalálta a magyarázatot Pista bácsihoz.

„A zuhogó bombák nem kímélték az otthonokat sem.” Most mindent el fog mondani neki, nem vár ebédig, és azt is megmondja, hogy ezentúl is eljár ápolni, inkább eljön korrepetálásra is rendesen. Majd ő megvásárol, kitakarít, megfőz. Fizetni nem kell, ha megtudja, hogy ő kicsoda, arra is rájön majd, hogy amit tesz, szívesség. Dehogyis hagyja egyedül! Neki csak egyje halt meg, ezt se tudja megérteni, se megszokni, hát még ha valakinek mindenkije elpusztul, akit szeretett, a lánya, a veje, még az az Erzsi is! Özvegy, felesége sincs, aki vigasztalja, megnevettesse, nem csoda, ha elszokott tőle, azért nevet olyan furán. Istenem, istenem! De jó, hogy Márta néni elárulta ezt, lám, fogalma sincs róla, milyen fontos dolgokat mondott el neki. Ha véletlenül nem erről szól a nyelvtani szöveg, most egyszerűen csak üzen Zacskófejűvel Pista bácsinak vagy Juhoséknak – pedig azokban voltaképpen nem is bízik, az a nagylány nem viselkedett szépen, hagyhatta volna elveszni a mozijegyet, hiszen a nagyapja barátja Pongrácz Istvánnak.

A takarítás nem ment könnyen, sajgott a keze. Lassabban is készült el, mint máskor, pedig nagyon iparkodott, mert maguknak még nem vett semmit, nem gondolta, hogy ma itt marad, úgy tervezte, majd ha elintézte a korrepetálást, üzen Zacskófejűvel, aztán útban hazafelé megvásárol. Nem is takarított ki, még az ágy is úgy van otthon, ahogy felkelt belőle, ma kilencre kellett jönnie, nem ért rá.

Pista bácsi nem csúfolta, sőt, amikor látta, hogy meglazult a pólya az ujján, odabicegett hozzá és megigazította, a fogával szorította meg a kötést. A csarnokból hazajövet a két szatyor ugyancsak meghúzta a vállát, két háztartás számára kellett vásárolnia. A bal karja még csak hagyján, a baljában a Pista bácsi spenótját vitte, a tejet meg a félkiló kenyeret, de a maguk szatyrát alig bírta tartani, nem is a súly miatt, hanem lüktetett az ujja.

Spenót kell Pista bácsinak, s ma Anya is azt hozatott. Hogy főz az ember spenótot?

Kiderült, hogy meg kell mosni, aztán fel kell vágni, a végén behajigálni forró vízbe. Ha Anya egyszer nagyon fáradt lesz, ő fogja megfőzni a spenótot, nem is nehéz. A végén be kell rántani, szerencse, hogy a rántás készen áll Pista bácsinál. Fokhagyma is kell bele, azt mondja Pongrácz István, de vajon mennyi? A biztonság kedvéért beletett egy fejet, de Pista bácsi kiabált, és akkor csak egy gerezdnek a felét dobta belé.

„Ügyessedik – gondolta Pista bácsi. – Nemigen hasonlít se Tecára, se Ferire, de az öregekre se. Azok mind feketék vótak, ennek meg inkább veresses a haja, a szeme se fekete, ződ. Hanem magasabb lesz, mint a többi, Tecának mánis a fülijig érhet, nem marad ojan görcs, mint a Juhosok. Erzsi nem lett vóna magas, ha megéri, az apjára ütött, Imrére, ammeg csak akkora vót, mint egy csutka.”

Törjik le a keze Sárának, mire oktattya ezt a köjköt, ha nem ordít rá, a főzővízzel ereszti fel a rántást, oszt nyelhetnék a spenótot keserűen, asse tuggya, hogy a főzővíz keserű. A rántásba meg ojan görcsöket hagyott, mint egy mogyoró, de nem szól a butának, így is jó az íze, ehetős. Na, tanujja mán a rendet, nincs az a büdös pléhdoboz, a pipacsos kistánygyért szette elő a szemtelen, azt pedig békin hagyhatta vóna, van ott más tánygyér is, minek abbul falni, ami az Erzsijé vót. Oszt még forgattya a hüje, a villájával kocogtattya a fenekit, mintha csudálná, hogy bádogbul van. Mer még sose falt odahaza bádogbul, csak aranybul, az istenfáját. De a spenót ízlik, hát nem teszi meg vélle azt a szégyent, hogy elkapja elülle a pipacsos tánygyért, még tán meg is kérdezné, minek nem haggya abbul enni, oszt akkor beszélni kéne Erzsirül, de beszéjjen a fene, még akkéne csak, hogy Erzsirül fecsegjenek ketten.

Zsófika a zsámlin ebédelt, a hokedli volt az asztala, abrosznak felterítette a tisztábbik törlőt, a pohártörlő lenkendőt. Ez most megint olyan volt, mint egyszer a leckeírás Takácséknál, és mennyivel jobb hokedlin enni, mint asztalon. Ez a spenót igazán kitűnő, nem is tudta eddig, milyen jó étel, főleg a rántás göbei jók, olyan finom lisztíze van. Anya ott szokta elrontani a főzeléket, hogy a rántást áttöri valami szitán. Kikaparta a pipacsos tányért, de nem állt neki a mosogatásnak, csak ült, összefonta a karját, bámulta Pista bácsit, az meg visszabámult rá, mint valami vén kutya, forgatta a szemét bozontos szemöldöke alatt. Most egyáltalán nem félt már tőle, egyszer csak elnevették magukat mind a ketten. Olyan nevetséges is volt most már, hogy tegnapelőtt még úgy rettegett ettől a szemtől, főleg ettől az óriási, busa szemöldöktől, amely olyan vastag volt, mint valami bajusz.

– Mit vigyorogsz? – kérdezte Pista bácsi. – Szavajjak?

– Mondhatok valamit? – kezdte Zsófi, de olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.

– Hát.

Zsófika hallgatott.

– Na!

– Mindjárt.

– Oszt addig mi legyík? Danojjak, vagy inkább mosogatol?

Nem tudott belefogni, mert valaki megverte az ajtót. Zacskófejű! Most, amikor a legkevesebb szükség van rá.

Mindegy, kivárja, míg elmegy.

– Bujj be! – mondta Pista bácsi. – Nem látod, hogy ne kopoktass?

„Vajon ma is ad-e forintot?” – tűnődött Zsófika, de nem Zacskófejű lépett be, hanem egy kis öregember. Egy csepp koffert hurcolt, azaz hogy nem is koffer volt az, hanem valami fogantyús ládika. Ki ez? Bajusza sincs, mint Pista bácsinak, kopasz, alacsony. Felállt, hogy kisuhanjon mellette a folyosóra, s ott várja meg, míg elmegy, de Pista bácsi rámordult, hát visszaereszkedett a zsámlira.

– Agyonisten – mondta a kis öregember. – No, hála legyen! Aggódtam pedig, mer vén vagy, mint az országút, osztán nemigen leszel fiatalabb.

– Te se – morogta Pista bácsi. – Téged még hamarabb elviszen a Csontos, merhogy kívánatosabb vagy. Kövér. Oszt bőjt van vagy mi, mér hozta rád a nehésség, hogy idetold a képedet? Egy hete gyüttem ki a kórházbúl, oszt se üzenet, se semmi, azóta se láttalak, hogy odabe vótál nállam.

– Üzentem én – mondta a kis öreg. Letette a sapkáját az asztalra.

– A jónyavalyát üzentél, de bánom is én. Fő, hogy a gyermek elgyött, oszt nem eszik meg a piszok.

– Látom. Oszt nagyobb segíccséged nem akatt? Mer emmég szopik.

Zsófika elfordult. Szopik! Kóstolta volna meg a spenótját! Menjen már innen ez a ládás, még nem beszélgettek semmiről Pongrácz Istvánnal.

– Hát ha nem kűttél nagyobbat, vén Juhos. Ha ennyi tőtt ki tűlletek.

Oldalra nézett, mérges-e a kislány, hogy így beszél róla, de nem látta a szemét, csak előrehajló homlokát, az meg olyan volt, mint a kréta.

– Restellem is – mondta az öreg, és megtörölte a nyakát. – Én nem tehetek rulla. Tudod, hogy nállunk az asszony intézi az ijet. A nagy nem állott kötélnek, mer accsak Jancsit bujja, csak az esküvőn jár az esze, pedig várhat szüretig, mert elébb nem adom. Én ugyan nem adom, míg készen nincs az a lakás, nem szoronganak, lábatlankodnak nékem odahaza. Hát szóval a nagy nem gyütt, mer ha az eccer kimongya, hogy nem, akkor az atyaúristennek se csinájja, az annya meg ráhaggya, én tennapig nem is tuttam, hogy így vagy, egyedül, azér gyüttem, hogy megnézzem, mi lett véled, mer ha mán az isten úgy atta, hogy a többi jány sem ér rá, gondoltam, elgyüvök, megbeszéjjük, mit tanájjunk mán ki. De látom, megoldottad.

A mosogatóvíz zubogni kezdett, Zsófi gépiesen hátranyúlt, elzárta a gázt.

– Egen – mondta nagysokára Pista bácsi. – Mosmán értem.

– Hát azér hogyha megvagy ezzel a poronttyal, el is menek, mer délutáni műszakba vagyok, oszt most is csak azért gyüttem, hogy ki a fekete fenét komendájjak el mán hozzád. De hát akor senkit. Dinnyét ne kűggyek?

– Ne – rázta a fejét Pista bácsi. – Van a csarnokba.

– Naugyi, tuttam, hogy felhúzod az orrod, montam az asszonynak előre. Pedig énrám ne nézzél így, nékem Jolán tennap vallotta ki, hogy le se gyütt hozzád, csak üzent, merhogy a mozi elébbvaló néki az öregapja szavánál. Elébb még asse akartam elhinni néki, hogy itt járt, oszt csakugyan izent valami kisjánnyal. De hát akkor mégse hazudott.

– Nem a – mondta Pista bácsi. Zsófika csak állt.

– Kűggyek ebédet vasárnapra? Tyúklevest?

– Ne kűggyél, vén Juhos! Van a csarnokba az is. Oszt ládd, van, aki megfőzze. Na, agyonisten, félek, elkésel.

„Fordujj fel!” – gondolta a vén Juhos, míg kiballagott, s míg fellépkedett a lépcsőn, azon törte a fejét, hogy az a hosszú lábú jány, aki ott lábatlankodott köröttük, minek somfordált oda Pongráczhoz, mikor ű felállt, hogy mennyík, oszt minek dugta oda a fejét a vén Pongrácz álláho. Tán mégis maratt valaki rokonnya, azt vette ide? Tuggya a fene.

Zsófi ott is maradt az ágynál, mert Pista bácsi elkapta a karját, mikor el akart ugrani. Így odabújni valaki idegennek a nyakába, mit szólt volna Anya. Kálmán bácsi a keresztapja, de sose jutott eszébe, hogy így hozzásimuljon. Most mit gondol róla Pista bácsi? A vér újra meg újra felhullámzott az arcába, még a nyaka is foltos volt, mint karácsonyestén.

– Véled üzent az a hitvány? – kérdezte Pista bácsi.

Bólintott.

– Osztán te beálltál hejjette?

Nem állt ő be. A mondatért jött, aztán valahogy itt ragadt. De hogy mondja meg neki? Hogy lehet erről beszélni?

– Oszt minek gyüttél? Szántál?

Akkor nem szánta, dehogyis. Csak magát szánta meg Anyát. De most már szánja, szívből, és most már igazán azért jött vissza, hogy ne legyen egyedül itt, ha már nincsen senkije.

– Kuka vagy, az is vótál. Oszt nem féltél tüllem?

– De – suttogta Zsófika.

– Oszt most mán nem félsz?

Csóválta a fejét, hogy nem.

– Pedig félhetnél!

Hol hallotta ezt a hangot? A Pista bácsi hangját, amely morgós még, rekedt, de mégis más a színe, mint akár csak egy órával ezelőtt is. „Hamm, bekaplak!” – mondta Apa, mikor még kicsi volt, s ő ilyenkor úgy nevetett, mintha csiklandoznák. Kihúzta a karját a Pista bácsi kezéből, visszament az asztalhoz. Most nem akart hazudni, de nem mondott igazat mégsem. Csakhogy a mondatról nem bír beszélni. Most persze Pista bácsi azt hiszi, ő mindjárt az első napon is jó volt, önzetlen, segíteni akart rajta. Nem igazi hazugság, de mégiscsak hazugság ez. Vajon most mit kellene tennie? Ha elmondaná, miért jött, vajon örülne így Pista bácsi, ahogy most, míg azt hiszi, hogy valaki csak idejött hozzá, kérés nélkül, hívás nélkül, csak azért, hogy segítsen? Örülne így, ha tudná, hogy minden csak a mondatért volt? Nem. Pedig a betegnek jót tesz, ha örül. Később majd megmondhatja neki egyszer.

Pista bácsi nem faggatózott sokat. Mikor elmondta, hogy találkozott Jolival, és mit üzent vele a Juhos lány, csak annyit kérdezett, hogy hát akkor ő kicsoda voltaképpen, s mikor megtudta, hogy Nagy Zsófinak hívják, és ebbe az iskolába jár, elmosolyodott. Zsófi nem tudta, min mosolyog, csak bámulta, mint valami természeti tüneményt, mint valami jelenséget, ahogy a csúf, gondozatlan bajusz elmozdul a mosolytól, s ezzel olyan ismeretlenné és fiatallá teszi Pista bácsit, hogy nem tudja levenni róla a szemét.

„Szegény jány e – gondolta Pista bácsi –, ügyetlen, de élelmes. Kell néki a pénz, hát elszegődött, pedig de félt tüllem eleibe. Most meg mán nem is fél.” Erzsi is elszegődött vóna – mondta a bajusza mögött a mosoly –, Erzsi két fillérért is elvállalt mindent. Eccer de felbukott a nyírfaseprőbe, kihurcolta a kamrábul, hogy maj fölseper, oszt leverte a térgyit, mer a seprő kéccer akkora vót, mint ű. Babakocsit akart mindenképpen, de nem ajándékba, hanem úgy, hogy ű maj mekkeresi a rávalót. Hát keressen ez is, ezentúl tán nem is három forintot ád néki, hanem négyet. Hanem az apjárul nem akar vallani, ha azt firtattya, mingyár pityog. Aszongya, nincsen. Szegény emberek gyereke ez, az apja meg meghótt, vagy tán odahatta az annyát a hitvány.

Mikor végre elindult hazafelé, ismét találkozott Dórával. Most nem maga volt, jött lefelé a lépcsőn az egész szakácsőrs. Ezúttal Lemberger bámulta meg teli szatyrát; furcsa is, hogy ilyenkor délben spenóttal jön felfelé az alagsorból. A főbaj az volt, hogy Márta néni is együtt jött az őrssel, és odahívta őt. Márta néni tíz előtt elengedte a korrepetálásról, most meg már egy óra is elmúlt, hol járkált, mit csinált ő idáig? De Márta néni nem kérdezett semmit, éppen csak hogy odahívta, s szerencsétlenségére Dóra mellé került.

Ahogy a kapun kiléptek, persze azonnal előbukkant Zacskófejű. Valahonnan magasról kiabálni kezdett, hogy: „Hé! Hé!” –, mind felnéztek, aztán Zacskófejű kihajolt egy állvány karfája mellől, integetni kezdett, s azt kiáltotta: „Kapd el!” Már zuhant is lefelé valami, ő ijedtében behunyta a szemét, s ha Márta néni el nem kapja a szép császárkörtét, bizony szétloccsan a földön. De Márta néni elkapta, Zacskófejű meg hahotázott odafenn, és megint lekiabált, kér-e még egyet. Nagyon szeretett volna, mert a körte volt a kedvenc gyümölcse, csak nemigen ettek az idén, mert drága volt. Persze nem mert szólni. „Kérünk” – visított fel Aczél, és feltartotta a kezét. Zacskófejű jobban lenézett, Zsófika majd elsüllyedt szégyenében. „Titeket nem ismerlek, nektek nem jár!” – mondta Zacskófejű, elfordult, felvett valami kanalat, azzal karmolászta a falat. Csak a háta látszott, nem törődött többet velük. Zsófika a bal kezében szorongatta a körtéjét. Még soha senki se hajított neki semmi ajándékot egy épület állványáról. Milyen kedves ez a Zacskófejű!

Az érdeklődés először, legelőször fordult Zsófi felé, mióta iskolába járt. Persze nem volt semmi érzékelhető jele, de Bíró Anna, az őrsvezető, most nézte meg először úgy igazán, nem csupán, mint egy közepes tanulót, aki nem lenne nyereség, ha az őrsbe jutna, hiszen még csak nem is tehetséges, mint a lusta Sada, hanem, mint valaki olyat, aki ismeri a kőművest odafenn. Közülük senki sem ismert senkit az építkezésről, s lám, Zsófi körtét kapott, méghozzá milyen gyönyörű császárkörtét. Anna soha életében nem kívánt semmit olyan hevesen, mint most ezt a gyümölcsöt.

Mindenfélét kérdeztek Zsófitól, Bíró Anna, aki tapintatos volt, általános dolgokat, de Taki, Takács Éva a kőművesről érdeklődött, honnan ismeri és mióta, mert Éva mindig olyan firtató és kíváncsi volt, mint egy macska. Dóra nem kérdezett semmit, ellenben nem mozdult el az oldala mellől. Márta néni rögtön otthagyta őket, ahogy kiértek, mert szemben lakott az iskolával, a patika mellett, s mikor az őrs is oszlani kezdett, Zsófi azt remélte, most már egyedül maradhat végre. Ugyancsak szedheti a lábát, otthon a takarítatlan lakás, a mosatlan, és hátha Anya véletlenül hamarabb hazajön, mint máskor. Ő másfelé lakik már, messzebb az iskolától, majd csak elmarad mellőle mindenki. Dórának kellene elsőnek elköszönnie, mert az itt lakik az Apáczai Csere téren, a kilences szám alatt. De nem, itt lépeget mellette, jön, mintha semmi se történt volna, mintha nem tudná, hogy nem szabad beszélgetniük többé.

Csak mentek. Zsófika átcserélte a szatyrot a karján, bizony, nehéz volt. Dóra megfogta a másik fülét, s egyszerre fele teher nehezült már rá, fele súly. Régen is mindig segítettek egymásnak, mindig az, akinek üres volt a keze, de régen minden más volt. Milyen jólesik, hogy nem maga cipeli! De azért Dóra csak menjen el, hiszen tudja, hogy nem szabad együtt lenniük. Hogy mondja meg neki, hogy menjen el?

– Tegnap délután visszamentem az iskolába, és kerestelek – kezdte Dóra. – Gondoltam, hátha bent vagy. De nem voltál.

Zsófi elhűlt. Dórával nem szabad beszélnie. Megígérte Anyának.

– Ha ma nem találkozunk, elmentem volna hozzátok.

– Hozzánk? – meredt rá Zsófika. – Tudod, hogy nem szabad.

Dóra megállt. Ahogy hirtelen megtorpant, megrántotta a szatyor fülét. Fájt. Dóra nem volt mindig szelíd, néha rettenetesen tudott kiabálni, és csúnyát is mondott már. Dóra néha olyan lett, mint egy felnőtt.

– Mondani akarok valamit. Ne mondjam? – kérdezte. A szeme vad volt.

– Ne. Nem szabad.

– Jó.

A szatyor teljes súllyal a karjára zuppant megint, s Dóra már futott is az úttesten át, tülkölő és fékező autók között. Zsófika látta, hogy eltűnik a kapujuk alatt. Belefacsarodott a szíve. Nem szólhat hozzá, pedig ez az egyetlen barátnője! Marianne-nal csak Marianne-ról magáról lehet igazán beszélgetni, az iskolai vagy otthoni dolgokról csak annyit, amennyit Marianne jónak lát, vagy személy szerint rá vonatkozik. De Dórát minden érdekelte, Dóra okos tanácsokat tudott adni, s titoktartó is volt, soha el nem árult volna semmit. Úgy szerette volna elmondani neki, hogy Pista bácsihoz jár takarítani, és már spenótot is főzött, és húst is sütött. Dórának még talán azt is el tudná mondani, hogy került ő Pista bácsihoz.

Még otthon ágyazás és takarítás közben is csak arra gondolt, milyen szomorú, hogy Kálmán bácsi meg Viki miatt nem beszélhetnek többé. Pedig hát mit tehet minderről Dóra? És ugyan mit tehet ő? Az ebédje ott volt a jégen, mikor elkészült a takarítással, meg is ette. Jólesett, éhes volt. Két lakást takarított ki, két háztartásnak vásárolt, kettőnek mosogatott fel, sőt Pista bácsinak meg is főzött, hát akkor kétszer ebédel. Majdnem annyit eszik már, mint Teri.

 

Délután Anya még szomorúbb volt, mint máskor. Eleinte nem is figyelt arra, mit mond neki, pedig ma rászánta magát, hogy mindenről beszámoljon, nincs mit titkolni rajta, hogy ő Pista bácsinak vásárol, takarít meg főz, amíg nem kap más segítséget. Anya eleinte oda se hallgatott, aztán egyszer csak felkapta a fejét, s úgy ránézett, mintha Zsófi hirtelen valami idegen gyerekké változott volna. „De furcsa ez – gondolta Anya –, Zsófi idegen lakásba jár, egy vén kapust ápol, megáll az ember esze. Egyébként jellemző rá, inkább, mintsem átadna egy üzenetet, ami egyszerű és sima dolog, beáll takarítónőnek.”

De vajon jellemző-e?

Hogy egyszer ott marad félelmében, ez jellemző. Hogy többször is visszamegy, az már nem. És látszólag jól érzi magát ott, mert nevet, amíg meséli. Az iskolában persze javára fogják írni, hogy ott sürög-forog, nem is tudja, mennyit használ magának ezzel, ha elterjed a híre. Ő is megírta egyszer, hogy a gyermek szabad idejét hasznos foglalkoztatással kell kitölteni, a munka szerencsésen hat a jellem alakulására.

Ilyen azért nem jutott volna eszébe, amire most ez a gyerek vállalkozott. És micsoda szép körtéje van, még a végén megtanul vásárolni is. Eddig mindig csak másodrendű gyümölcsöt hozott, most meg láthatólag kiválasztotta a legszebbet. Innen messziről is látni, milyen hibátlan körte, csupa szín, idáig érzi az illatát is.

Most semmit sem kíván, még kávét sem, de ezt a gyümölcsöt meg tudná enni. Kérte Zsófikát, mosson neki körtét.

Zsófi állt egy darabig, nézett maga elé azzal a tűnődő, latolgató, szomorú tekintettel, amit Gábor úgy hívott, hogy „befelé arc”. Mit láthat ilyenkor? Vagy min töpreng, miért lett hirtelen szomorú? Nem kellett még egyszer szólnia, mert már futott is, megmosta, tányérra rakta, hozta a körtét, odatette mellé a gyümölcskést, az asztalkendőt is. Jaj, de jó ez a gyümölcs, szétolvad a nyelvén! Amikor visszaadta a tányért, azt mondta a gyereknek, egyék ő is, mert nagyon jó, de az csak a fejét ingatta, ugyanazzal a befelé arccal, és a körte héját tekergette az ujja körül. Szagolgatta egy darabig.

Ma nem ment Katóhoz, nem is csodálja, elfáradhatott délig. Akkor csak üldögéljen, olvasson. Ő is pihenne, ha tudna, de most meg a telefon kezdi rá, tápászkodhatik fel. Csak hallgatnak a kagylóban, valaki buta viccekkel szórakozik, pedig igazán nincs jókedve. Fel is öltözik, és elmegy megint, nem bír itthon maradni.

Zsófi bejött a telefoncsengésre, s mikor látta, hogy leteszi a kagylót, nem beszélt, elpirult. Anyának az az érzése támadt, hogy talán Zsófika tudja, ki telefonált. Zsófi azt mondta, alighanem Dóra lesz, mert ma el akarta kísérni délben, és beszélni szeretett volna vele, de aztán mégse beszéltek.

– Megtiltottad, hát azt mondtam, nem szabad.

Nem is szabad, persze. Kálmán egyre féktelenebbül viselkedik, isten őrizz, hogy ők is belekeveredjenek ebbe a szomorú históriába. Jó volna tudni, mennyit sejtenek a gyerekek a valóságból? Mennyit tud Marianne, mennyit Dóra, és mennyit az övé? Dóra a legtöbbet, Marianne is eleget, hiába képzeli Kató, hogy semmit, Zsófika nyilván a legkevesebbet. Reméli, nem tárgyaltak róla az év végén, most meg már igazán hetek óta nem is látta Dórát. Nem, nem, ide ne jöjjön, és ne is telefonálgasson, éppen az hiányzik.

Szívesen ennék még egy körtét. Eszik is, aztán elmegy. Ha itthon ül, mindjárt a délelőtt jut az eszébe, Piri célzásai a kihelyezésről, mert most már bizonyos, hogy mind a ketten kikerülnek iskolához. Ha a lakásban kuksol, nem bír másra gondolni. Rettenetes és értelmetlen dolog temetőbe járni, de talán ott mégis nyugodtabb lesz valamivel. Nem marad sokáig, nem is maradhatna, a kaput hamar bezárják, de még egy negyedórára is jól fog esni a Gábor közelében.

Kiment a konyhába, és kereste a körtét, de nem találta semerre, pedig a jégen volt minden, amit Zsófi a vacsorához hozott. A jégszekrény alsó rekeszében volt ugyan gyümölcs, de csak szilva. Körte sehol. Csak nem hozott ez a buta gyerek egyetlen szem körtét? Körülnézett. A konyhaszekrény egyik fiókja nyitva volt, a legalsó, amelyet Gábor istállónak hívott, mert az volt a Zsófika „mindenes” fiókja. Rosszul csukta be a gyerek, pedig nem szereti, ha rendetlenül állnak a fiókok. Bizonyára teli van, és megakadt benne valami. Leguggolt, kihúzta, aztán visszatolta csendesen; a fiók tetején, a rongyok, babalábak és a fehér prémből készült, rettenetes egér, egy ismeretlen gyógyszeresdoboz és nagy zacskó málnacukor között ott volt a körte héja. Zsófi becsomagolta ugyan valami selyempapírba, de kilátszott az egyik vége. Anya csak guggolt, kiperdült a könnye, nem tudta volna megmagyarázni magának, miért sír. „Zsófika lovagias és bőkezű” – hallotta vissza valami régi beszélgetésből a Gábor hangját. Ugyan honnan szerezhette ezt a körtét, hogy ilyen nagyon megbecsüli?

Zsófit a szobájában találta meg, az ablaknál állt, mint majdnem mindig ilyenkor délután, ha nem volt már tennivalója, s megkérdezte, nem akarja-e elkísérni a temetőbe. Riadtan tiltakozott. Még egyszer se tudta rávenni arra, hogy kimenjen az apja sírjához, nem is erőltette, mert a gyerek láthatólag iszonyodott a temetőtől. Nyilván úgy érzi, hogy ha kijárna, elfogadná és tudomásul venné a Gábor halálát, amelybe nem tud, nem is akar belenyugodni még. A régi lakásban néha rajtakapta, hogy a rendelőajtót nézi, mintha azt várná, hogy Gábor egyszer csak benyit, s eddig csak valami közösen játszott játék szabálya akadályozta meg, hogy megjelenjék. Hát akkor csak maradjon itthon. Takácsékhoz sem akar átszaladni? Nem, jobb lesz a lakásban. „Micsoda kis bagoly” – gondolta, mikor kilépett az ajtón. Talán mégse kellett volna cikket írni arról, hogy a közepeseket ne vonják el az iskolai munkától. Legalább testvére volna. Iszonyú, hogy itt üldögél napszámra egyedül.

A villamosmegállónál Szabó Mártával találkozott. Márta nem látszott valami vidámnak. Nem is állt meg beszélgetni, csak éppen odabólintott neki, s felszállt egy kocsira, amely éppen az ellenkező irányba tartott, mint az övé. A peronról, ahová nagy nehezen felfért, úgy látta, mintha egy kislány fordult volna be a kapujukon, a haja, a fejtartása olyan volt, mint a Dóráé. De persze nem lehetett ő, Dóra vad kislány, de értelmes és sértődékeny, nehezen tudná feltételezni róla, hogy a délelőtti próbálkozás után újra kísérletezzék a közeledéssel.

Pedig Dóra volt. Mikor becsengetett, és Zsófika kinézett az előszobaajtó ablakán, a keze is kihűlt az ijedségtől.

– Engedj be! – mondta Dóra. – Siess!

– Nem szabad.

– Akkor gyere ki te!

– Nem szabad veled beszélnem. Mondtam már. Nem érted?

Zsófika majdnem sírt. Egy magasságban volt a szemük, az ajtó nyitott ablakának innenső és túlsó felén. Dóra pillája verdesett.

– Nem jövök többször!

Volt valami iszonyú a hangjában. Zsófi visszacsukta az ablakot, hogy ne lássa Dóra rettenetes pillantását, aztán leült az előszoba szőnyegére. Be nem engedheti, és beszélni se szabad vele. Azt viszont senki se mondta, hogy nem szabad meghallgatnia őt. De hol? Be nem hozhatja, még el se kísérheti, nem mehet el hazulról engedély nélkül. Felugrott. Hirtelen iszonyatos félelem fogta el, hogy Dóra kinn megunta a várást, elment, s most talán valami borzasztó fog történni, és mindez azért következik majd be, mert ő nem állt szóba vele. Most már kinyitotta az ajtót. Dóra még ott volt, hátát a lépcsőház falának döntötte, s mikor meglátta Zsófikát, lépett felé egylépésnyit. Zsófi bezárta az ajtót a kulcsával. Éppen rajzolt odabenn, mikor a csengőt meghallotta, betette a ceruzáját a zsebkendője mellé.

– Itt nem mondhatom el – kezdte Dóra. – Menjünk valahová!

Hiszen ha ismerné már ezt a házat! A régit ismerte, ó, annak minden zugát. De ez még új, ebben nem járt még semerre sem, azt se tudja, hol a padlásfeljáró, hol a pince. Vajon van-e itt is külön porolóudvar, mint a régiben? Ilyenkor már senkinek se szabad porolnia, oda esetleg lemehetnének.

Volt. Kisebb, mint a másik házban, de volt. Vézna virágok nyíltak a fal tövében, sápadt sarkantyúkák. A kis virágágycsíkokat téglák szegélyezték, ahol leültek a téglára, még valami enyhe virágillatot is éreztek. Portulácska is nyílt a kövek között, de az már aludt mind, besodorta a szirmát, ahogy elment a nap.

 

Eleinte egy szót se szóltak, csak ültek. Zsófika nagyokat lélegzett. Dóra fűszálakat tépdesett a kövek közül, gyűrűt font belőlük. Dóra mindig olyan ügyes volt. Egy hernyó mászott felfelé a poroló fáján, isten tudja, honnan került rá. Csak nyáron van ilyen lusta béke az udvarokon. Nyáron talán nem is történik semmi. Persze azért történik. Apa is meghalt.

– A jövő héten megszöknek – mondta Dóra.

Először nem értette, mint mond, de mikor végre felfogta, úgy elpirult, hogy elrejtette arcát a két karja közé. Ő mindig tudta, hogy Viki ellenség, és mindig tudta, hogy Dóra barát, azonnal érezte, még ott a Dobogókőn, mikor Dóra leborult a hajlaton, és homokszemek ragadtak a homlokára, de leginkább akkor, mikor a tortát megtalálta a szemétkosárban. Kató néni kitiltotta Dórát, pedig ha nem teszi, talán nem is jutnak idáig, és nem kell ilyen iszonyú dolgokat hallgatnia. Dórától mindig tudták volna, mi történik, és talán meg is lehetett volna előzni a dolgot valamiképpen. És neki nem szabad felelnie! Nem szabad szóba állnia Dórával!

Ha nem tudja meg pontosan, miről van szó, és aztán Kálmán bácsi meg Viki csakugyan megszökik, soha nem lesz nyugodt már életében. Megszólalnia nem szabad, kérdeznie sem. Mit csináljon? Belenyúlt a zsebébe a zsebkendője után, s kezébe akadt a ceruza. Dóra egy rántással kettétépte a kis fűgyűrűt.

– Elmehettek volna már a múlt héten, de Viki nem akart, mert énrólam még nem tudott intézkedni. Kálmán bácsi azt szerette volna, ha én itt maradok, de Viki szeret engem, mindig együtt voltunk, amióta élek. Hát előbb kiment Anyukámékhoz megkérdezni, nem vennének-e vissza, de Dezső bácsi, az Anyukám új férje azt mondta, nem, maradjak csak Vikinél, ha egyszer elvállalt, és akkor el kellett menni Apukámhoz, de Apukám azt mondta, úgy váltak el, hogy én nem nála leszek, különben is náluk éppen most születik új kisbaba, és egyáltalán Viki minek hozott el engem Anyukámtól, mikor még csak egyéves voltam, ha most meg nem kellek neki. Most persze nem vesz vissza senki, mert Viki a gyámom.

Dóra soha idáig nem beszélt a családjáról. A történet így is ködös volt, kiegészítésre szorult. Zsófi csak lassan értette meg, a fogalmak túl gyorsan következtek, túl szövevényesek is voltak. Piros néni, akinek a házában nyaralni szoktak, ha lemennek Almádiba, kofa is volt. Egyszer látta a piacon, hogy elvitte a fehér jércét, és felfújta a tollát, mindenkinek mutogatta, micsoda szép jérce, ne tessék már itt hagyni, de valahogy nem kellett senkinek. Akkor ő úgy megsajnálta a jércét, hogy nem akadt gazdája, pedig mennyire kínálják, hogy szólt Apának, Apa meg is vette, csak nagyon nevetett, mert azt kérdezte, aztán eszik-e belőle, ő meg mondta, nem, és nem is mertek szólni Anyának semmit. Apa tudta, hogy ő azért sajnálja a jércét, mert a jérce bizonyosan szégyelli magát, hogy nem kell senkinek. Akkor felmentek az Öreghegyre, ott csupa meredek kis utca futott felfelé, a jércét is vitték egy kaskában, Apa meg egy ház előtt átdobta a sövényen, és iszonyúan szaladtak, hogy utánuk ne kiabáljon valaki. Anya lenn volt a Balatonnál és fürdött. Apa lefelé menet megállt egy fordulónál, megcsókolta a feje búbját. Borzasztóan jólesett, mert Apának sose kellett elmondani semmit, úgyis értette.

Dóra új füvet tépett, megint elkezdte fonni. Hallgatott, pedig Zsófikában csak úgy forrtak a kérdések. Szökni, azt tudja, micsoda, de a gondolat mély volt, mint valami szakadék, szinte beleszédült. Hát hogy tud megszökni egy apa? Viki elvált asszony, annak nincsen férje, az bizonyosan szökhetik, az más. De Kálmán bácsinak lánya van, felesége is. És mi lesz Dórával? A ceruza alig látszott, pedig teljes erejével nyomta a hegyét az udvar betonjára, míg írt:

– Te is szököl?

– Én is – felelte Dóra, s megint eltépte a gyűrűt. – Viki elvisz. Már máskor is szöktem vele. Néha mi meg szoktunk szökni.

Zsófi lába elkezdett reszketni.

– Most csak azért akart itthon hagyni, mert külföldre szökik, és nem is akar többet visszajönni. Az meg veszélyes, tudod, félt engem, mert a határon át kell bújni, nincs útlevelünk. A határon kutyák is vannak meg katonák, esetleg lőnek is. Hát azért akart itthon hagyni, de látod, nem kellek senkinek.

Megint csend lett. Egy világítóablak kinyílt, kinézett rajta valaki, egy kövér, ismeretlen arc, aztán mindjárt ének is szűrődött ki ugyanabból az ablakból. Valaki azt dúdolta: Sármánymadár, sármánymadár, de fekete a lábad.

Szóljon Kató néninek? Mit csináljon? Rendes, igazi apa nem szökik meg. Marianne a tengernél van. Marianne csak vasárnap érkezik.

Most Dóra is Marianne-ról kezdett beszélni.

– Mondtam neki, csináljon valamit, de tette magát, hogy hülye, mert egyre a táboron járt az esze. Menj ki Marianne elébe az állomásra, én nem mehetek. Mondd meg neki, hogy hétfőn délután, mikor kijön a Múzeumból, ne engedje el hozzánk Kálmán bácsit. Ha nem jön pontosan, nélküle szökünk. A pénzt már ideadta, most már neki nem is kell jönnie. Kocsi visz a határig, pont ötkor indul, Seres bácsi azt mondta, egy percet se vár senkire.

– És aztán? – írta Zsófika a betonra.

– Vikinek nem kell Kálmán bácsi, csak szívességből szökik vele, Kálmán bácsi hozta a pénzt. Viki úgyis otthagyja, mihelyt kiérünk, és megtalálja Gyurit. Annak most jól megy odakinn. Viki sose szerette egyik bácsit se, csak a férjét.

A ceruza elgurult, gurult-gurult a lejtősen öntött betonon, végül eltűnt a kanálisban. Zsófika átölelte Dórát, egymásnak simították az arcukat. Nézték a falat, a hernyót, szép, tarka hernyó volt, barna meg piros a szőre, iszonyú lassan kapaszkodott felfelé. Marianne sose volt igazán jó Dórához, Marianne senkihez se volt igazán jó, kivéve önmagát, és Dórát ki is zavarták tőlük, s most mégis itt van, átöleli őt, és a fejéhez hajtja a fejét. „Nekem azért olyan jó – gondolta Zsófika –, Anya szeret engem, ha nem is stimmelek, és Apa nagyon szeretett, Apa engem szeretett legjobban a világon. És Pista bácsi is szeret már egy kicsit, még Zacskófejű is, adott egy szép, sárga körtét. Teri is szeretett, Valika is. Apa nem szökött volna meg Vikivel, és sose dugott volna cédulát a tenyerébe. Apa szeretett minket.”

Most Dóra elmegy, megszökik külföldre. Milyen lehet az a külföld? Földrajzórák emléke zsibongott benne, térkép, idegen szavak, a tulajdonnevek helyesírása. „Az idegen országok helyneveit úgy írjuk, mint az idegenek: Rio de Janeiro, New York.”

Dóra kihúzta a derekát, s elmozdult Zsófi öleléséből. „Nekem muszáj” – mondta egyszer, mikor a nápolyira ráadást kért, hát persze hogy muszáj az ilyen árvának, akinek se apja, sem anyja, csak Viki. Dóra mindig mindenéből adott, ha volt valamije, Marianne soha nem adott semmit, nem is érti, miért szerették Marianne-t. Mert szépen táncolt, vagy mert okos volt, meg első óta mindig együtt jártak mindenfelé? Az ember nem tudja az ilyesmit. Dórának most már igazán semmi adnivalója nincs, csak ez az üzenet, hogy hétfőn délután ne engedjék el hozzájuk Kálmán bácsit. Atyaisten, hogy fogják ők ezt megcsinálni?

Anyának nem szólhatna? Jaj, dehogy, senkinek. Dóra nyakában lógott egy kis aranyangyal, Zsófi arra esküdött meg, hogy hallgatni fog. Persze, persze, hogy is felejthette el, hogy ha az ember külföldre akar szökni, és esetleg megtudják vagy rajtakapják, elviszi a rendőrség. Hát akkor nem szól. Marianne vasárnap érkezik, csak egyetlen napjuk lesz, hogy kitaláljanak valamit. De Marianne okos. Majd gondolkoznak.

Dóra felállt, azt mondta, mennie kell. Nem, többet már nem néz be az iskolába. Minek? Ma csütörtök van, ők hétfőn elutaznak. Csak egy hátizsákot vihet el, mert helyenként négykézláb is kell menni a határon. Nem, nem találkozhatnak többet, nem lehet. Vikinek nem szabad észrevennie, hogy ők még érintkeznek. Majd mondja meg Kálmán bácsinak, hogy Viki tulajdonképpen sose vált el a férjétől, Gyuri négy évvel ezelőtt azért szökött előre, hogy lakást szerezzen kint meg pénzt meg mindent, csak tovább tartott, mint gondolták.

A világítóablak mögött még mindig énekelnek. Sármánymadár, sármánymadár, de fekete a lábad. A hernyó már nem látszott a porolón, egyszerre, minden átmenet nélkül, hűvös lett. Most nem mondhatja el Anyának, hogy mégiscsak beszélt Dórával, megint új titok született, folyton valami titokba bonyolódik. Kézen fogva lépkedtek a keskeny kapualjig.

A kapualjban Dóra megállt. Zsófika torznak, ferdének látta arcát a könnyein át. Dóra lekapcsolta az angyalos láncot, odanyomta a Zsófika kezébe. Most már valóban semmije se volt. Nem nézett vissza, mikor elindult hazafelé, nem is sietett, olyan lassan ment, mint egy felnőtt.

A láncot betette az istállóba a körtehajak alá, s belecsavarta az egérbe, amelyet ő csinált hulladékprémből, s melynek a hátára nagy tintabetűkkel azt írta: JANIKA. Visszament a szobájába, de aztán megint csak kifutott a konyhába, csinálnia kellett valamit, ami a kezével végezhető, mert a fejét majd szétvetették a gondok. Anya csak nem jön, bizonyára kinn sír Apánál, valami baja van szegény Anyának, talán valami hivatali kellemetlenség; úgy meggyötri az embereket a hivatal néha. És sokáig el is marad, éhes lesz, mire hazajön. És Kálmán bácsi. Marianne. És Viki. És Dóra.

Anya későn ért haza, a lépcsőházban úgy tört rá az éhség, mint valami roham. Most könnyebb volt minden, sokat sírt, a szeme ugyan megdagadt, de valahogy beletörődött abba, ami történt. Nem a pénzveszteség izgatja, inkább a hiúsága fáj, hogy majd kinevetik, hogy kudarc volt, amit eddig csinált. Most majd főznie kell, de borzasztó lesz, olyan fáradt, moccanni is nehezére esik. Valami varázslat kellene, hogy csak leüljön, kapja az ételt. Egyszer, mikor tizenegyig tartott a konferencia az Intézetben, telefonált, hogy éjfél felé jön haza, s mikor megérkezett, Gábor nyitott ajtót, rajta volt az ő nejlonköténye, azt mondta, Zsófit megetette, már régen alszik, az asztal meg volt terítve, a konyhában minden szerteszéjjel, de a rakott krumpli készen várta, még tejfel is volt a tetején. Gábor akkor vette ki a sütőből.

Becsengetett. Várnia kellett egy percet, de aztán futottak benn az ismerős lépések. Zsófi kinyitotta az ajtót. Az előszobában spenótszag volt és fokhagymaszag. Zsófinak térden alul ért a nejlonköténye, és a copfja vége prézlis volt.

– Mossál kezet – mondta Zsófi. – Megfőztem a spenótot vacsorára.

Mikor Szabó Márta azt a levelet megkapta, rosszkedvű lett és ideges. Ilyenkor nyáron mindennap benézett az iskolába, ha valaki korrepetálni akart, azzal leült a zongorás teremben, ha meg nem jött senki, az irodással beszélgetett, lomolt a holmija között, megnézte, hogy halad a tatarozás. Majdnem mindig bent volt még valaki más is a testületből, azzal elbeszélgetett, megöntözte a virágokat, és friss haleledelt szórt az akváriumba. Szerette ezt a levegőt, a még nyáron is tinta- és krétaszagú folyosókat: ha elutazott nyaralni, a második hét végén már vágyni kezdett haza, augusztus utolsó napjaiban pedig egyenesen nyugtalan lett, üressé váltak iskola nélkül a napok. A szeptember volt a legizgalmasabb időszaka életének, akkor jöttek meg a gyerekek, némelyik tíz centivel is magasabb lett a nyáron, egy-egy vézna kislány szinte kidagadt a blúzából évnyitóra.

 

Hidas volt még ilyen iskolabagoly, a számtanos Hidas, az a tanáriban olvasta el az újságjait, s ha valami pedagógiai vonatkozású cikket talált, sose hagyta megjegyzés nélkül. Hidassal nagyszerűen el lehetett beszélgetni. Márta még a varrnivalóját is az iskolába vitte, néha még akkor is stoppolt vagy valami régi abroszt javítgatott, mikor korrepetált. A gyerekek ügyesebbek voltak, ha nem nézett rájuk, a hetedikes Erdeit nem is lehetett másképpen tanítani, csak ha annak is odadugott a kezébe egy szegni való törlőt. Erdei csak akkor tudott igazán figyelni, ha valami gépies munkát végzett a keze. Órán papírokat szokott szaggatni, onnan lehetett látni, hogy érdekli a magyarázat.

Mikor Nagy Zsófi elment, viaskodott még vagy egy félórát Deák Julival, aztán felment a napközibe, megnézte a szakácsőrsöt, mire jutott. Már ott fönn kezdett elborulni a kedve. Nem mintha a gyerekek rosszul viselkedtek volna. Csendesen és fegyelmezetten álltak a gáztűzhely körül; az őrs minden tagja jó magaviseletű, jó tanuló gyerek volt. Bíróné kedvetlenítette el. Mikor a nyári tábor és a főzőtanfolyam terve felmerült, ő rögtön azt mondta Baumann-nak, a csapatvezetőnek, hogy valami kispénzű asszonyt kérjenek fel segítségül, olyat, akinek otthon kevés fizetésből kell jóízűeket főznie. Persze ilyen egy sem ért rá. Tamásné, aki az egy fizetésből nyolcadmagára főzött, nem vállalta a bejárást, Szűcsné se, pedig őket szemelte ki eredetileg, csak Bíróné ért rá foglalkozni a gyerekekkel, mert annak bejárónője volt, s otthon szinte semmi elfoglaltsága. De ő rögtön az elején nem bízott meg benne, nem mintha nem lett volna ügyes, csak túlságosan lelkes szakácsnő volt, és a férje is sokat keresett. Amit megmutatott a gyerekeknek, az mintaszerű volt és ízletes, csak éppen se tábori kosztnak nem felelt meg, se sovány fizetésű emberek otthonába nem illett.

Megnézte, mit főznek. Az szomorította el leginkább, hogy mindent Bíróné maga csinál, csak az előkészítő munkákba vonta be a gyerekeket. Krumplit hámozhattak a keze alá, de a tűzhely körül – látható élvezettel – már csak ő hajlongott, az őrs pedig unatkozva és a sok felszálló jó szagtól kicsit éhesen nézte a fánkot, mely ott rotyogott a zsírban. Bíróné fehér kendőt kötött a hajára, és fehér köpenybe bújt, mint egy sebész. Szabó Márta átolvasta a heti étlapot, megköszönte a szíves segítséget, aztán mindjárt sarkon is fordult, és indult lefelé. Hát ennek így nincs semmi értelme. Fel kell hívni Baumannt, most ne strandoljon, azonnal beszélniük kell a szakácsőrsről. Fánk. Borjúszelet. Nem látott az étlapon egyetlenegy egyszerű főzeléket, de nem látott paprikás krumplit, sem gulyást.

Mikor lement, Székely behozta a postát. Mindjárt meglátta a levelet, expressz ajánlott levél volt, a Kísérleti Neveléstudományi Intézet körpecsétjével. Ahogy elolvasta, olyan ideges lett, hogy fel s alá kezdett szaladgálni a tanáriban.

Mit akar tőle az a Dobay? Nem szép ugyan, hogy minden intézkedés mögött, ami attól az intézettől érkezik, a Judit kezét gyanítja, hiszen Judit csak kutató, Dobay meg az igazgató, de nem tehet róla, sose kínozták eddig még ilyesmivel. Mit vettek a fejükbe megint? Minek menjen ő be ma délután öt órakor ehhez a Dobayhoz? Ismerik egymást, ismeri ő régről, az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig töri valamin a fejét. Egyszer évközben beállított hozzájuk, engedélyt kért az igazgatónőtől, hogy órát hallgathasson nála, hát muszáj volt beengedni. Óra után a megfigyelési naplóját akarta látni, amelyet a gyerekekről vezet, na még csak az kellett volna. Azt mondta, nincs mit mutatnia, ő nem vezeti rendesen, ebben az évben még nem írt bele semmit. Hogyisne, hogy Dobay visszamondja Juditnak, miket írt a megfigyelési naplóba Zsófiról meg Haller Marianne-ról. Ugyan hagyják őt békében az ilyesmivel! Az iskolában úgyis csak ő meg Hidas vezetnek rendesen megfigyelési naplót, ők is csak maguknak, nem másnak, kizárólag saját használatukra. Őt érdekli, hogy formálódnak ezek a gyerekek, de ki venné rossznéven a földrajzostól, a kis Várynétól, hogy az csak megnyitja szeptemberben a füzetet, aztán január végén sírva szaladgál, mert egyetlenegy sort se jegyzett még be. Mikor is? Folyton rohan a nyomorult, főz, szoptat, mos a gyerekére, ugyan hogy érne rá? Talán ő is azért végzi olyan szorgalmasan az írásbeli munkákat, mert nincs semmi magánélete.

De miért hívják őt ebbe az intézetbe?

Ő mindig csak vitatkozik. Ha valami értekezletre becitálják, sose fogadja el, amit hall, legalábbis ritkán, néha össze is csatázik az előadóval, ami persze nem illik. Á, látni se szereti ezeket odabenn! Dobay még eléggé értelmes, hanem a tudósai! Ott kuksolnak akkora könyvhalmaz mögött, mint egy kémény, de ha betennék őket egy valóságos iskolába, két nap múlva megszöknének, és megmozgatnának eget-földet, hogy váltsák ki őket onnan, mert nem bírják. Elolvasnak kilencvenkilenc könyvet, írnak belőle egy századikat, s küldik a javaslatokat kosárszámra, hogy a tanárok már a hajukat tépik tőlük. Minek hívják őt oda, tanácsot úgyse fogadnak el senkitől? Olyan okosak lettek már a sok olvasástól, hogy nem hallgatnak másra. Jobb, ha a tanárokat meg a tanítókat nem is engedik a közelükbe, mert abból csak baj származik meg nyugtalanság.

Hidas megkérdezte, mit ugrál fel s alá, annak elmondta. Hidas hümmögött, aztán azt mondta, ő úgy sejti, valami cikk kellene nekik. Tőle? Van ott cikkíró, egyébből sem állnak ki, csak cikkírókból.

És ugyan mit írna meg nekik? A két hét szűcs puffot? Az hiányoznék csak, semmi más, mikor olyan okosan kitalálták ezek, hogy a gyerek úgyis el tudja dönteni, melyik hang zöngés, melyik nem, ha a torkára teszi a kezét. Csak arra az egyre nem gondoltak, hogy minden tízéves gyerek azt érzékeli, hogy akármit mond, folyton zúg a torka. Cikket. Na, azt leshetik. Éppen az Intézetet szidták, mikor Lemberger bekopogtatott egy tányérral. Gyönyörű rózsaszín fánkok mosolyogtak a cukorpor alól, s a tányér szegélyén aranylott a baracklekvár. Bíró néni küldött egy kis kóstolót.

Megkínálta Hidast, de az nem volt édes szájú, ő meg nem kívánt ételt most, annyira bosszantotta a levél. Töltötte az időt délig, nyitogatta a fiókjait, régi óravázlatokat nézett, a Dulovics tavalyi magyar dolgozatait. Micsoda tehetséges gyerek volt, vajon mivé nő, lesz-e belőle igazi író. Meglett a doboz színeskrétája is, csak hátracsúszott a fiókban. Ezt a gurigát Takitól vette el, Takács Évától, majd holnap visszaadja neki, ha megint bejönnek főzni, micsoda gyönyörű guriga, csupa metszett kép, az oldala tele van ragasztva macskafejjel. Most már elmosolyodott megint. Az élettel való természetes kapcsolat, a mindennapok menete, a préseltkép macskafejek a Taki gurigáján megnyugtatták. Itt a megfigyelési napló is, amelyet Dobay úgy szeretett volna. Hogyisne! Menjen ki tanítani iskolához, aztán csináljon magának. Jó, hogy a kezébe akadt, bele kell valamit írnia Nagy Zsófiról.

Bele is írt néhány mondatot, aztán továbblapozott a füzetben. Haller Marianne neve mellé bejegyezte, hogy elküldte a nemzetközi táborba. Ezt olvasná Dobay, ezt az indokolást, majd nézne öt-hatfelé. Ilyet nem találnak ki az ő okosai. „A kislány nem azért került ki, mert a legjobb tanuló, hanem mert szüksége van arra az élményre, hogy olyan tehetséges és jó tanuló gyerek, mint ő, tízezerszám akad mindenfelé, csak éppen más nemzetiségű.” A Lemberger nevénél kérdőjel volt az utolsó dátum mellett. No, erre már tud felelni, Lemberger bemutatta a szakorvosi rendelő igazolását, nincs semmi baja. Annál jobb. Akkor csak azért olyan rettenetesen sovány, mert nyúlik. Persze, muszáj időnként soron kívül is megnézetni, mert az apja tüdőbajban halt meg. Gergely Dóra. Hát igen. Ez az az ügy, amit nem tud megoldani.

Kevés dolog volt, amiről ezt mondhatta, nem szívesen gondolta végig. Még csak ez hiányzott, hogy végképp elboruljon. Mennyivel egyszerűbb volt a Szakáll Zsuzsi ügye, ott csak egy folyton részeg apával kellett megbirkóznia, vagy a Nemes Györgyié, akinek megbolondult az anyja. Semmi sem megoldhatatlan, ha a szülők elérhetők, még egy tébolyult, egy halott apa gyerekének is könnyebb elintézni a sorsát, mint azét, akinek megfoghatatlanok, elérhetetlenek a szülei. Gergely jogerősen nénjének, Vadásznénak a gyámsága alatt áll, s Vadásznéról mindenki sejt valamit, sejt és suttog, de bejelentett lakása van, foglalkozása, kendőfestő kisiparos, s az otthona, ha elmegy hozzájuk, rendes, a kislány mindig tiszta, csinos, amellett jól is tanul, nincs rá panasz. És mégis valami rettenetes van Gergely Dóra körül, valami fenyegető, rossz, fekete, nem látja, csak érzi, de az ő érzései alapján mégse tudhat intézkedni a Tanács. Valahányszor kinn van családlátogatáson, a legteljesebb rendet találja, Viki vagy nincs otthon, vagy valóban kendőt fest, soha semmi botrányost nem tapasztalt a házában. Az anyák, persze, azt mesélik, hogy vacsorázóhelyeken meg színházban férfiakkal látják, de hát ennek az alapján nem lehet eljárást indítani.

Mikor ez a szerencsétlen Haller Kálmán-féle dolog kezdődött, és az anyák először hoztak hírt, hogy sokat látják őket kettesben a kerületben, ő felhívta Hallert, kérte, keresse fel, persze, nem jött. Várt néhány hétig, aztán ő ment fel hozzá a Múzeumba, akkor egyenesen udvariatlan volt hozzá. Erre nem is szeret gondolni. Mostanában nem hall már róluk, lehet, el is alszik az ügy őszig. Volt már ilyenre példa, a szülők rettenetesen fegyelmezetlenek, de van, aki később észre tér. Az ostor ilyenkor mindig azon csattan, aki közbelép. Hányszor csattant már rajta! Szegény kis Dóra olyan árva, mióta ez a cirkusz tart, nem látja soha se Marianne-nal, se Zsófikával, a többi meg elkerüli, ha vége van a tanításnak, az anyák szigorúak ilyen tekintetben. Mintha bizony Dóra felelhetne a Viki dolgairól! De azért mégiscsak felmegy a Tanácsba, talán hoztak azóta valami újabb rendeletet, ami ráillik az ő esetükre. Erről is írhatna egyszer Judit, az ilyen gyerekről, akinek mindenkije él, mégis árva.

Mikor ebédelni ment, az őrs is akkor dobogott le a melléklépcsőn. A mintaétel, persze, kevés volt, most mind hazamegy és megebédel újra. És most jön felfelé Nagy Zsófi is, cipeli a spenótját, a tejesüvegét. Jöjjön csak ide, legalább egy darabig együtt megy a többivel, úgyse szoktak ezek szóba állni vele. Ez a gyerek kilenc óra óta az iskolában van. Most elmúlt egy. Mit csinált ez idáig? Potty, az a nevető, fiatal kőműves ledobott neki egy körtét. Meg fog nőni a Zsófi tekintélye. Vajon honnan ismeri már meg ezt is? És mit ült itt ennyi tenger ideig? No, majd megtudja Pongrácztól.

Otthagyta a gyerekeket, hazament. Főzött valamit, megebédelt, le is dőlt egy kicsit olvasni, de csak fogta a könyvet, és a sorok felett kibámult az utcára. A levél, amelyet délelőtt kapott, nem hagyta nyugodni. És miért ilyen sürgős? Miért nem ér rá még egypár napig? Miért mindjárt ma, ötkor, és miért hivatalos óra után? Az Intézetben fél ötkor befejeződik a munka. Á, felkel, hiába erőszakolja a pihenést, nem is érti, mi áll a könyvben. Jobb, ha elmegy. A fánkot odabenn felejtette a tanáriban, ha már ő nem ette meg, legalább levitte volna Pongrácznak. Most fél négy van, ha még benéz az iskolába, éppen idejében érkezik Dobayhoz.

A fánk a helyén volt, egy kicsit megszívódott álltában, de azért elég ízletesnek látszott. NEKOPOKTASS. Jó, akkor nem kopog. Milyen kihalt ilyenkor ez a folyosó!

Hogy megfogyott szegény. Olyan kicsi lett az arca. Nem nagyon örül neki, de hát minek is örülne, ezredszerre válaszolhatja már, hogy tűrhetően van. Szép tiszta az ágya, a szobában is rend. Nyújtotta a fánkot, de Pongrácz csak megköszönte, nem nyúlt hozzá, azt mondta, majd később.

Az a kis kalap az unoka kalapja lehetett valamikor. Milyen szomorú! Székely és Pista bácsi sosem egyeztek valami nagyon, Dobozinét meg leköti a maga gondja. Nem lesz könnyű, míg meg nem gyógyul az öreg.

– Nem kellene valami segítség? – kérdezte. – Az őrs mindennap bejár. Nagyon jó gyerekek. Nem akarja, hogy elintézzék ezt-azt, ami kell?

Pongrácz azt felelte, van segítsége.

Van?

Most már nem gondolt a Dobay levelére. A kisasztalon ott volt egy szalvéta, valaki szép kúp formájúra hajtogatta össze. Rettenetesen régi kép bukkant fel benne, Papp Juditéknál terítettek így, mikor vendég jött. Ő mindig nevetett, ha ott fogták uzsonnára, úgy hívta magában ezt az asztalkendő csodát, hogy majomszalvéta.

– Van segítsége? És megfelel?

– Meg.

Hát csak meregesse rá a szemét, nem fél tőle. Akkor is így meregette, mikor bejelentette, hogy kimarad az esti tagozatról, mert fáradt és öreg. Nem lett volna szabad elengednie. Azért írja egy szóba meg k-val azt, hogy „Ne kopogtass!”

– Főzésre is?

„Buta – gondolta Pista bácsi. – Elvégez hetvenhét iskolát, oszt akár a tök. Még ő sziggya azt a kis Zsófit, pedig ammijen értelmes. Ennek meg szóval monggya, mégsem érti.”

– Mindenre.

Úgy mondta, hogy most aztán hagyja abba a faggatózást, mert nagyon unja. Le is hunyta a szemét, mint aki fáradt.

„Hogyne, majd elhiszem, hogy kimerültél két mondattól – gondolta Szabó Márta. – Egész nap fekszel, a kutya se nyit rád ajtót, örülhetsz, ha szól hozzád valaki.”

– Aztán ki jár ide segíteni?

Na tessék! Felnézett megint. Hát nem haggya békin. Ojan, mint Sára.

– Egy jány.

– A Szakszervezet küldte? Vagy a Szülői Munkaközösség?

„Ahhát, mind a kettő. Ippen ezen jár az eszük, máson se, hogy kit kéne mán elkomendálni egy ijen vén sántának, ha beteg. Jaj, de buta vagy, de buta vagy, osztán még osztájozol, abajgatod a köjköket, tavasszal meg aszontad, nem tiszta a fojosó. Sepernéd te!”

– Montam, hogy egy jány, Nagy Zsófia. Idejár, megfogattam.

Hát most ezen mi a bámulnivaló? Jó, hogy le nem esik a székrül. Hát mán ojan rongyosnak láccik ű, aki nem tud megfogadni egy semmi jányt? Lesír rulla, hogy táppénzes? Vagy asziszi e, csak néki lehet, másnak nincs? Nem vót ű ivós soha, ruha se kell néki, köpönybe dógozik, azt is a Tanács aggya. Még megtakarított pénze is van, mit szól hozzá. Nem mongya meg, mit ájjon szóba az ijen butával. A vén Juhos is buta. Még legjobban a jányt tűri.

– Négy forintot kap naponta.

Na, most kérőddzék! Lehet, hogy többet kéne adni, de nem telik, oszt minek is a gyereknek több, a munkája annyit sem ér, még elkapatná, oszt az annya nem győzné dugni azontul. Vigyázni kell az ijen gyerekre.

– Ki ajánlotta? – kérdezte nagy sokára Szabó Márta.

Most ezt is mongya el, mer nincs más baja, csak hogy űtet firtassa. Tán mesélje el azt is, hogy legénykorába eccer belehágott a sarlóba, jaj de fojt a vére. Oszt ammég az érdekes, hogy mindig ezzel a jobb lábával van néki baja, a sarló is a jobbot meccette meg, a fűrészbe is evvel botlott, most is emez törött ki. Vajon Zsófinak fáj-i a keze? Hónap, ha mosogat, tán segít is néki, a doktor is monta, mozogjon, amennyit bír. Hát maj mozog. A tüdejit is mozgatni kell, aszongya a Balga. Itt születtem én ezen a tájon. Féleszű. Kár, hogy délután nem gyün vissza. Ha megtódaná a pénzt, vajon visszagyünne?

Hogy ki ajánlotta, hát ezzel gyötri.

– Senki. Gyött magátul. Akit elébb híttam, annak nem vót érkezése, véle üzente meg, ű meg beállott. Idejár, aszongya. Tanittya a tanárnő?

Bólogat, hogy igen. Bezzeg most nem akar beszélni, pedig emmán érdekelné. Ellesz odafenn a legjobb tanuló, ojan okosokat mond, mint egy pap. De nem lehet evvel a Szabó Mártával elboldogulni, csak addig beszél valamirül, míg űtet érdekli. A gyerek, annem fontos, csak a pénzt veszi fel, oszt néccer annyit kap, mint Székely, igaz, hogy Székely piszkos, de Doboziné tiszta, oszt Dobozinétul is néccer többet kap. Nem akar a lányrul beszélni, hát nem akar; pedig valamin igen töri a fejit, jaj, de gondolkozik. Na űrajta ne, űtet haggya békibe, mehetne is mán, köszöni a szíves érdeklődést.

 

Hogy gyógyul-e a lába? Bizonyosan gyógyul, ha rögönyszeme vóna, meg is nézhetné, mert a rögöny átlát a gipszen is. Így csak sejti, hogy még megvan, mer hogy fáj. Hogy mijen az SZTK? Ojan, amijen. A lábát valami veres hajú kezeli, az csak gyötörni tutta idáig. De azér van köztük jó orvos is. Példának okáért ott vót az a Nagy Gábor, aki a zsábáját kezelte.

Na, nem csudálkozik, hogy nem ment férhe, mikor ijen rút! Akkora a szeme, mint egy bögre. Ezt még elmongya néki, ha annyira kíváncsi, de osztán ne gyötörje, ugyláccik, szereti a halálos dógokat, minek is nem ment doktornak, az ojan kíváncsi, akkérdez ojanokat, hogy szegény annyának mi baja vót. Hunnan tudná ű aztat ennyi tenger idő multán, tán asziszi a doktor, hogy kórház vót a falujukba, oszt ott ült az ű annya mindig a rendelésen. Asse tuggya, mibe hótt meg, isten nyugosztajja, eccer csak mán nem vót.

Hát a zsába, affáj. Oszt ki is újulhat, oszt ű se tuggya, mi lesz jövőre, mer a régi doktor mán nincsen. Hogy elhejjezték-i? El ám, deszka közé. Tán újságot se olvas ez odafenn, csak a jányokat kínozza, mert különben tudhatná, hogy meghótt, ott hótt meg a rendelőbe, ű is ott vót, néki beszélt utójjára. Kár érte, igen nagy kár, jó ember vót.

Na készül mán, hála istennek. Gyűri azt a szép kendőt, pedig mijen figurásan összegömböjgette a jány, éppen megbámulta innet az ágybul, hogy mi mindent nem tud az a Zsófi, ugyan hun tanították erre. Na, a tanárnő is kedvelli a halálos történeteket, pedig nem vénasszony, ugyan mennyi idős lehet, ojan Marcsa korú, Marcsa lehetne ennyi, ha még élne. Férj kéne ennek is, Doboziné asszongya, Hidasra vár, csakhogy arra várhat, mer ammás után jár, a lúfarkas Lemberger után.

Annus nénnyének kellett mindig így elmondani mindent; a betűt nem ismerte Annus nénnye, oszt vélle olvastatta fel magának az újságot, csak hánta szegény a keresztet, szörnyűködött, mikor hallotta, hogy vágták fel Simon Józsefet darabokra, oszt hogy hánták a tagjait a Tiszába. A tanárnőt is csak az érdekli, hogy hótt meg Nagy Gábor. Ej no, hát vége lett, mit kell annyit magyarázni. Hogy beszél-i? Nemigen, csak akart, de nem tutta mán bevégezni. Ni a bolond, kipottyan a könnye, még összekeni a kendőjét, mi van azon bőgni, hogy az a szegény ottan összevissza hadart mindent végpercében. Annus nénnye egyre valami lovat emlegetett, osztán leesett az álla, pedig nem vót annak lova soha életébe, örült annak a két tyukjának, kakasának. Tán a Szentmiháj lova vót, arrul beszélt, így hogy visszagondol rá, nagyon is leheccséges. De hogy ez itten mit szipog, hátiszen mind bolondokat hadar a, aki messzi készül, azér monta Nagy Gábor is, hogy mongyák meg Zsófikának.

 

Viszi mán az ördög elfelé, ideje is, mer nagyon unnya. Ha szórakozni akar, mennyík a moziba, ne hozzá járjík. Bár igasságtalan, hogy így morog miatta, de útálatos, vén házsártos pöfögő is lett ű, nem akart e rosszat, csak hát tökéletlen, mint a legtöbb, fánkot is hozott, ugyan mit vicsorog rá annyit. A fene tuggya, mitül perdült ki a könnye, mindenki cipel magán valami batyut, ki tuggya, ennek meg mije fájt, mikor így elbeszélgettek. Tuggya ű, minek lett dühös rá, mer nem akart a jányrul vallani, de mijen balga ez is, hát nem láttya, hogy arra vár. Most, hogy kiment, megin csak unatkozni fog, tán feltápászkodik, a veres doktor aszonta, kejjík fel, ahányszor csak nem fáratt. Van odaki a kamrába még abbúl a jó kemény fábúl, valamikor igen szépet tudott faragni belülle, az idejibűl, kitelik, faraghatna annak a Kétbalkéznek valamit. De ugyan mit? Báránkát tudott leginkább, Erzsinek is azt csinált, mer hogy az öregapja juhász vót neki, oszt ha semmi más, de mindig vót űnálluk kisbárány.

Körülbelül akkor, mikor Zsófi kitálalta a spenótot, és Anya megmosakodott egy kicsit a hosszú villanyosozás után, Szabó Márta is kilépett a Kísérleti Neveléstudományi Intézet kapuján. Fenn, a második emeleti sarokszobában, ahol a beszélgetés lefolyt, nem aludt el a villany; mikor elköszönt Dobaytól, az még visszaült az asztalához, azt mondta, van valami írnivalója.

Most nem szállt járműre, kívánta a sétát. De haza nem akart menni semmiképpen, úgyse tudna most nyugodni, ez az a kivételes nap, mikor társaságra van szüksége, talán ma vendéglőben fog vacsorázni. Esztendők teltek el, s mindig csak éppen harapott valamit este, aztán leült dolgozni, vagy olvasott, kézimunkázott – ma nem. Elsétált az I. kerületi tanácsházhoz, annak padok álltak a bejáratánál, leült, hogy eltervelje, mit csináljon. Nézte a szobrokat, a munkást meg a parasztnőt, a fémmel pántolt üvegajtót, mely ilyenkor, persze, már zárva volt. A pad még mindig nem hűlt ki, langyos volt a deszkája. Hogy tűzhet ide a nap!

A tanácsház mellett ott állt egy telefonfülke, talált egy tantuszt a pénztárcájában, felhívta Hidast. Otthon volt.

– Ettél már? – kérdezte tőle.

Hidas azt mondta, nem.

– Nem akarnál velem vacsorázni?

Dehogyisnem, szívesen. Hol?

Hiszen ha tudná! Valahol, ahol nyugodtan el lehet beszélgetni. Hidas emlékezett rá, hogy a Mészáros utcán van egy kellemes vendéglő. Ő azonnal elindul, körülbelül egyszerre fognak odaérni. Aki hamarább ott lesz, asztalt foglal.

Ez is megvolt. A vendéglőt Nyárfának hívták, nem könnyen kapott helyet, de kapott, valamivel előbb ért oda, mint Hidas. Nagyon drágállta az étlapi árakat, egy adag sonkát rendelt. A kerthelyiségben zene szólt, de szerencsére nem táncoltak, régi keringőket játszott a zenekar. A lámpák a fák közé erősített huzalokon lógtak, sörszag volt, pörköltillat. Hidas délelőtt a balonruhájában volt, most átöltözött, a szürke-kék csíkos konferenciai ruháját viselte. Rendes körülmények között Szabó Mártának igazán kisebb gondja is nagyobb volt annál, mi van rajta, a pettyes kartonruhájában ment el Dobayhoz is, de most egy kicsit sajnálta, hogy nem szaladt haza átöltözni. Év végére mindig lefogy, ez a karton csak úgy lóg rajta. Nem mintha fontos lenne, de ha már ez a bolond Hidas átöltözködött a vacsorához…

Hidas is sonkát rendelt, meg egy fél liter bort. Nem kérdezett semmit, s ettől hirtelen ingerült és ideges lett. Mit gondol ez, miért hívta? Hogy lássa? Félretolta a tányérját, elment az étvágya. A szomszéd asztalnál fizettek, a férfi százast adott, s alig kapott vissza valamit. Milyen könnyelműek az emberek! Vagy van, akinek sok a pénze?

Hidas elkészült a sonkával, ivott egy kortyot.

– Mit akart tőled Dobay?

Nincs sok értelme ugyan beszélni róla, hiszen úgyis hiábavaló út volt, de azért jólesik elmondani. Ott, akkor, olyan izgatott lett, hogy nem is bírta nyugodtan végiggondolni a történteket. Majd most, míg Jóskának elmeséli.

Szóval Dobay azzal kezdte, hogy főzött egy kávét, és megkínálta. Akkor már nem volt bent más, csak a titkárnője, de az is éppen indult, mikor ő odaért, és ketten maradtak. Mikor megitták a kávét, Dobay végigvezette az intézet két emeletén. Megmutatta a kutatók szobáját, mindegyiküknek külön kis kézikönyvtára és redőnyös iratszekrénye is van. Látta a nagy könyvtárukat is, harmincezer könyvet őriznek benne. Az Intézet dolgozóinak a létszáma hatvan, most elbocsátanak közülük kilencet.

Hidas felnézett, aztán megint ivott egy kortyot.

– Akkor nem cikket akar – mondta. – Odahívott, mi?

Hogy kitalálta! Hát mit szól hozzá, ezt is megérték! Sikerült megérnie, hogy a Főokos azt mondja neki: valami nincs rendben ezzel az Intézettel. Nincs ám, még jó, hogy észrevették. Hát mégis jó a gyakorló pedagógus, rájöttek nagy nehezen? Olyan meleg lett a keze az izgatottságtól, hogy átlangyosodott a bora a pohárban, ahogy fogta. Nagyné megy. Augusztustól kihelyezik iskolához. Judit tanítani fog! „Nem szabad a nevelőnek eltűrnie, hogy bármi is megbontsa az irodalmi óra hangulatát” – ezt Nagyné írta. Milyen okos is az a Judit! Hogy meg lesz lepve, ha majd – mondjuk – a Szeptember végén-t tanítja, az osztály áhítatosan ül, s a csendben valaki feltartja a kezét. Judit azt hiszi, a vers szépségéről akar mondani valamit, és a jelentkező megszólal: „Tessék kiengedni, hányhatnám.” Elnevette magát. Most, ha akarná, ő is ilyen Okos lehetne, szép szobában, külön kis kézikönyvtárral. Ha bolond lenne!

– Csak nem mondtál nemet? – kérdezte Hidas.

Hogyhogy csak? Ránézett a kollégájára. Megbolondult? Hát azt szeretné, ha itt hagyná az iskolát, elmenne tőlük? És éppen ő mondja ezt, akivel mindig mindenben egy véleményen vannak, éppen Hidas, akiről azt hitte, a legjobb barátja? Hát mit képzelt róla, magánkívül lesz a megtiszteltetéstől, és mindjárt cserbenhagyja a gyerekeket?

– Persze hogy nemet mondtam – felelte rosszkedvűen. – Miért? Te mit mondtál volna?

Hidas először csak a poharát forgatta, aztán tudni akarta, hogy zajlott le az egész beszélgetés. Márta szinte mondatról mondatra elismételte. Mikor megitták a kávét, Dobay azzal kezdte, hogy az Intézet nem működik úgy, ahogy szeretné, s ő tudja az okát is: valahogy egyre kevesebb köze van a valóságos élethez. Van egy elméleti gyermeknevelés, és van egy gyakorlati. Ahelyett, hogy ez a kettő egybekapcsolódnék, az Intézet meg az iskolák más-más úton járnak, s az ő munkatársai jobbára csak könyvből ismerik a gyerekeket. Itt van például Sípos Piroska, akinek cikkeit bizonyára olvasta, és aki igen tehetséges, fiatal nő, talán a legolvasottabbak, legműveltebbek egyike. Alighogy befejezte egyetemi tanulmányait, külföldi ösztöndíjas lett, aztán egyenesen idekerült hozzá, s gyakorló idejének pár hetétől eltekintve, sose járt iskolában, sose próbált gyerekek között élni. Körülbelül ugyanez a helyzet Nagy Gábornéval, akinek ugyan komolyabb a felkészültsége, mint a Sípos Piroskáé, de aki hasonlóképpen sose tanított. Ő tárgyalt mostanában a minisztériumban, s megállapodott a Nevelésügyi Főosztállyal, hogy ezentúl olyan valakit, akinek nincs megfelelő iskolai gyakorlata, legyen bármilyen kiváló elméleti tudása is, nem alkalmaznak az Intézetben, s a régiek leváltásáról is gondoskodni fognak, amennyiben nem megfelelőek. Az elméleti és gyakorlati gyermeknevelésnek együtt kell haladnia, különben nem érnek el eredményt. Azt szánja első lépésnek, hogy őt kéri fel főmunkatársának, helyettesének, akinek a nevelési munkája közismert a fővárosban.

Hidas csak hallgatta. Az imént megürült asztal mellé új pár ült, egy vékony, kontyos, alacsony termetű nő, és egy szürke ruhás férfi. A nő ült velük szemben, a férfi háttal, de Szabó Márta a nőről a férfit is megismerte: Viki volt és Haller Kálmán.

– Mégis el kellene fogadnod – mondta Hidas.

Elképedve nézett rá. Azt gondolta, együtt mulatnak ma este a Dobay ajánlatán, s kiderül, hogy Hidas komolyan veszi ezt a badarságot. Még magyarázkodik is, szinte szóról szóra azzal érvel, amivel Dobay, hogy ha ő, aki a valóságos iskolát belülről ismeri, nem megy segítségükre, és nem dolgozik velük, nem figyelmezteti őket, mikor esetleg tévednek, hogy az alatt a tizennégy év alatt, amióta katedrán van, másképp látta, másképp tapasztalta, hát akkor hogy szereti ő a gyerekeket.

Mintha őt oktatni kellene arra, mit tegyen a tanítványai érdekében! Dobay csak idegesítette már a végén, eleinte még örült, hogy ott ül vele szemben, és a Főokosnak hozzá kell folyamodnia, nem a tudósaihoz, most meg már ezt a kis örömét is elveszik. Mire szánja őt ez a Jóska, menjen el talán abba a gumipadlójú boncterembe, ahol az Okosok dolgoznak, soha többé ne lásson gyerekeket, csak írjon meg olvasson róluk? Vikin piros nejlonruha volt, a fülében két csepp nejloncseresznye.

– Nem próbáltál egyezkedni velük? – kérdezte Hidas. – Szükségük van rád, most sok mindenbe belemennének.

Á, tárgyalni! Az első öröm után már unta az egészet, szeretett volna menni. Elég volt elégtételnek annyi esztendő bosszankodása után, hogy azokat, akik sose láttak gyereket közelről, kiszórják, s kezdik becsalogatni a szakembereket. De egyébként? Nem is azon járt már az esze, amit Dobay mondott, hogy gondolja meg, ne mondjon végleges nemet, ha vannak teljesíthető feltételei, az Intézet kész elmenni a legmesszebbekig; neki tele volt a feje mással, a Bíróné étrendjével, a Nagy Gábor halálával, Zsófival meg Pongráczcal. Menjen el? Ha Okos lesz ő is, minden munkája kárba vész. Ki segít Zsófikának? Ki hozza rendbe ezt a Haller-ügyet? Még nincs olyan késő, ha hazafelé mennek, beszól Dórához. Most aztán bizonyos, hogy nem fog találkozni a nénjével.

 

Hidasban is csalódott, az is csak azt fújja, hogy jobban meg kellene gondolnia. Vajon ő elmenne? Nem ő, mondta Hidas azonnal, igaz, hogy nem is hívják, meg fogalmazni se tud, mert számtanos, de Márta bezzeg igen, és ki írja meg, hogy milyenek a gyerekek valóban, ha nem az, aki ismeri őket.

 

Szabó Márta felállt. Azt hitte, elnevetgélnek Dobayn meg azon, hogy lám, jönnek már segítségért a nevelőkhöz, ez meg csak locsog, békétlenkedik. Hogy ha Márta meg a Márta-félék nem mennek, majd kénytelenek lesznek olyanokkal dolgozni, akik rosszabb pedagógusok őnála, aztán megint nem mozdul előre egyetlen lépést sem az Intézet.

– Mi közöm van nekem ahhoz a nyavalyás Intézethez? – kérdezte ingerülten. – Nagy Zsófihoz van közöm meg Dórához. Szólj a fizetőnek!

Hidas kiitta a borát.

– Onnan belülről többet tudnál segíteni.

Fizettek. Márta dúlt-fúlt. Eredetileg el akarta mondani Jóskának is a megfejtett titkot, a Zsófi-titkot, mert Hidas tanította Zsófikát, de most azért se mondja el. Képes volna elküldeni Okosnak őt is! Lám, mindig azt hitte, fájna neki, ha valaha más-más iskolához helyeznék őket. Hát nem fájna! Ugyan, bánja is ő. Elég mára az eseményekből. Kimenetkor Viki köszönt neki. Haller nem. Haller háttal volt a kijáratnak, nem tartozott észrevenni.

Egyfelé laktak, hát együtt sétáltak el az iskoláig. Márta most nem fordult el a sarkon, a lakása felé, hanem megállt a téren, a kilences számú háznál.

– Hát szervusz – mondta Hidasnak –, köszönöm, hogy eljöttél. Én még nem megyek haza.

Hidas felnézett a házszámra.

– Családlátogatás? Kilenc már elmúlt. Nem lesz késő? Talán lefeküdtek.

– Nem, ezek még fenn vannak.

Kezet fogtak. Hidason a szép új nyakkendője volt, az enciánkék. Őszül ez a Jóska, egy-két év, és teljesen ősz lesz. Sose hitte volna, hogy rábeszélje az álláscserére. Lehet, hogy mégsem ismeri eléggé az embereket?

– Mikor felhívtál, eredetileg úgy terveztem, hogy én is megbeszélek veled valamit – mondta Hidas. – De majd máskor. Mára elég lehetett neked Dobay.

Elindult, s ahogy ellépett mellette, és Márta ott maradt ezzel az odavetett mondattal, hirtelen azt érezte, elpirul. Olyan forró lett a bőre, hogy egy pillanatra arcához kapta a kezét. Harminchét éves. Butaság így elveresedni. Milyen lehet az, ha az embernek saját gyerekei vannak?

Hidas eltűnt a Katona utca fordulójában. Jó fiú ez, isten tudja, minek volt ma este ilyen furcsa, minek akarta rábeszélni. Mindig azt hitte, mindenben egyformán gondolkoznak.

 

Ebben a házban két tanítványa is lakott, az emeleten Bíró Anna, a földszinten, Vadásznéval, Dóra. Bírónéval is beszélnie kell, de oda nem megy fel ma, Dóra fontosabb. Vadászné ablakai az udvarra nyíltak. A függöny le volt eresztve, de világosság szűrődött át rajta. Becsengetett.

Nem az ajtó nyílt ki, hanem a függönyt húzták el, s Dóra kikönyökölt az ablakon. Virágos hálóing volt rajta, szalag húzta össze a nyakán. Éjjelre feltűzte copfjait a feje tetejére, így idősebbnek látszott, mint nappal.

– Egy pillanat – mondta Dóra. – Azonnal.

A függöny visszasuhant. Mikor ajtót nyitott, már ismét ruha volt rajta, s a ruha alatt valószínűleg semmi. A Viki papucsába lépett bele, a lábánál jóval nagyobb, magas sarkú papucsba.

A csepp előszoba tiszta volt, rendes, a hálóban ugyan vetett ágyak, de ott is rend, kinn az előszobában rámára feszítve száradtak a Viki kendői. Sehol semmi különös, ijesztő, gyanús, a Dóra arca is nyugodt, csak egy kicsit pirosabb a szokottnál.

Márta leült. Maga se tudta, mit várt, megint azt a csalódást érezte, amit mindannyiszor, ha idejött. Mindig valami meghatározhatatlan várakozással lépett be, hogy most talán talál valamit, valami kézzelfoghatót, a fonal végét, aminek a nyomán elindulhat valamerre, s mindig csalódott. Dóra is leült, csak nézett rá csendesen.

– Nincs szükséged semmire? – kérdezte. A gyerek ingatta a fejét. Szélesen kivágott pikéruhája szabadon hagyta sovány nyakát. Hol van a lánca? Ha röntgenre vitte, oltásra, kirándulásra, fürödni, mindig ott csillogott a nyakán.

– Hova lett az angyalkád?

Ez vajon miért fáj neki most? Mert fáj, lesütötte a szemét. Vár a válasszal, tehát a válasz nehéz, de hazudni nem akar, Dóra legfeljebb hallgat, de nem szokott hazudni.

– Nincs – felelte végre. – Most már nincs meg.

– Elvesztetted?

Csend. Dóra a fejét rázta. Hát persze, betették a zálogházba. Vikinél igazán elképzelhető valami hirtelen pénzzavar. De nem. A Viki széles aranykarkötője ott csillog az ágy mellett, abban a kis hamutartóban. Hova lett az az angyal? Megint dolgavégezetlenül fog hazamenni, mint már annyiszor. Ha bent lenne az Intézetben, mint ahogy nem lesz, arról esetleg írna, mit lehet tenni az olyan gyermekek érdekében, akiknél nincs jogalap arra, hogy az iskola vagy állam beleszóljon a sorsukba. Össze kellene hívni egy csomó nevelőt, vagy felhívást tenni közzé a Neveléstudomány-ban, hogy mindenki írja meg, mit csinál ilyenkor. Úgy szeretné hallani, mások hogy oldják meg az ilyesmit. Ő megírná Dórát, s tanácsot kérne másoktól, bizonyára sok iskolában előfordul hasonló. Az Intézet mint intézmény, tárgyalhatna a jogi szervekkel is. Persze, bizonyítékok kellenének, ha az ember nem tartja megfelelőnek a gyermek környezetét. De ha nincs bizonyíték? Mint ahogy most sincs, itt sincs? Ez annak a buta Hidasnak a hatása, hogy ilyesmire gondol, hogy beleéli magát abba, hogy ő is Okos. Ha nem hívja el vacsorázni, régen kiverte volna már a fejéből Dobayt és az ajánlatát. Igaz, hogy akkor nem látta volna meg Vikit, s most nem lenne itt, bár hogy mi keresnivalója van Dóránál késő este, igazán nem tudná megmondani, megint csak nem lett okosabb.

Felvette a könyvet, amelyet Dóra letett. A jutalomkönyvét olvasta, a Kincskereső kis ködmön-t. Viki ágya mellett is könyvek álltak, legfelül Harsányi Zsolt Magdolná-ja.

Semmi. Megint semmi. Felállt.

– A nénéd hol van? – kérdezte kimenetben.

– Moziba ment hatkor.

Ez lehet, hattól nyolcig vannak előadások. Negyed kilenc tájt értek be a Nyárfába, akkor valóban moziban volt Hallerral.

– Vacsoráztál?

– Igen. Aludttejet.

Most mégse mehet így el, mit gondol róla ez a gyerek, mindjárt fél tíz, ilyen későn még sose járt erre. Ha sötét az ablaka, nem is csönget be, fel, persze, nem költi. De hát világos volt. Muszáj valamivel indokolnia, miért nézett be hozzá.

– Holnap gyere be a testületibe, ha végeztetek a főzéssel. A táborban első héten ti adjátok a műsort, meg kell beszélnem veled, mire készüljetek. Baumann tanárnő rám bízta az irodalmi anyag kiválasztását. Azt gondoltam, ezúttal ne csak szerepelj, hanem rendezd is. Van hozzá kedved?

Dóra most nem nézett rá, nem is felelt. Máskor örült volna az ilyen ajánlatnak, szerette az irodalmat, szívesen szerepelt a rendezvényeken. Most azt tervezte, valami Petőfi-anyagot szerez nekik, ha nem talál, majd összeüt ő maga egy rövid színdarabot, Dóra olyan jó Petőfi lenne, a nyurga, szőke Lemberger meg Jókai. Az előszobában festékszag volt. Dóra kis körgallérja a Viki lila esőkabátja mellett lógott a fogason. A fogas fogán két hátizsák is csüngött, egy nagyobb meg egy kisebb. Mikor a Dobogókőn voltak, még egyiknek se volt turistafelszerelése. Úgy látszik, Haller szeret túrázni.

– Kirándultok? – kérdezte.

Most szembenézett vele megint, s nyakához kapta a kezét. Ha izgult, ha szomorú volt, mindig az angyalos érmet szorította. Most persze visszasiklott a keze. Csak tudná, min gondolkozik, mikor a hátizsákokra tekint, s elkapja róluk a pillantását.

– Kirándulunk – suttogta.

– Vikivel?

– Vele.

– Messzire?

Most nem felelt, csak intett, hogy igen. Láthatólag nem szeret Vikivel menni, pedig a kirándulást élvezni szokta, csak a Dobogókőn volt szomorú. Dóra rögtön észrevette, mi kezdődött el ott, ő persze el volt foglalva a gyerekekkel, annyifelé szóródtak a réten. Talán a Tanácsban mégis kitaláltak valamit. Kivel kellene beszélni? Fehérvárival, az olyan értelmes. Tulajdonképpen gyáván viselkedik, erőszakosabbnak kellene lennie, ez a Haller-ügy nem játék, ez egyszerre két gyereket is érint, s még hányat kívülük, ha nem is olyan közvetlenül. Az anyák sose akarják elhinni, hogy a gyerekek mindig mindent tudnak. De hogy üssön úgy Vikire és Hallerra, hogy közben meg ne sérüljön Dóra és Marianne?

– Hát akkor aludj! És holnap ne felejts el bejönni!

Dóra kinyitotta az ajtót, kiengedte. Ott maradt a küszöbön, nézett utána, hogy lépeget a rosszul kövezett, gyengén világított udvaron a kijárat felé. Aztán egyszer csak hallotta, hogy rohan; fut utána a Viki nagy, kopogós papucsában. A kapubolt alatt el is érte. Elkapta, mert szinte nekiesett, a fél papucs elmaradt a lábáról, ott állt mellette, és megint ráemelte a szemét.

Mondani akar valamit, de amit mondana, nem szabad, megtiltották neki. Az állatok néznek így, akik nem kapták meg a tagolt beszéd tudományát. Dóra felkapaszkodott a nyakába, lehúzta a fejét, majdnem vadul, majdnem durván megcsókolta, aztán visszakopogott az udvaron, felkapta az elgurult fél papucsot, és hallotta, hogy bezárja maga mögött az ajtót.

Dóra sose csókolt meg senkit, nem volt simogatós gyerek, mint Taki, aki mindig ott somfordált a tanárok között, s időnként végigsimította a karjukat vagy a kabátjukat. Dóra olyan volt most, mint aki búcsúzik. Úgy látszik, Viki el akar költözni a kerületből, nyilván Haller miatt, s máshova íratja őszre a gyereket. De miért most búcsúzott el, mikor holnap úgyis bejön, és augusztusban együtt megy táborba a többivel?

Otthon nem akaródzott lefeküdni, matatott, járt fel s alá. Juditra iszonyú csapás lesz, ha el kell jönnie az Intézetből. Judit sose látott igazi iskolát. Ezen a nyáron ez lesz a második csapás, ami éri, a foglalkozását majdnem annyira szereti, mint a férjét. Azért persze mégis boldog, mert ott az a gyerek; egyszer talán megokosodik annyira, hogy rájön: miféle lánya van.

Sok év múlva, majd arra is ráébred, hogy az ilyen közepes gyerek mind titok. A jó nem, a buta sem, a lusta elégséges sem, mert az, ha valami felrázza, majd csak nekikezd a tanulásnak, ha meg olyan rossz szellemi képességgel jött a világra, hogy ha a lelkét kiteszi, akkor se lesz belőle sokkal jobb, szintén megfejthető képlet, nem titok, nem. A kitűnő, a jeles még kevésbé; ha máskülönben bírja ésszel, a jó is nekilendül, ha sokat zargatják, az sem igényel különös fejtörést. Ha majd Judit is tizennégy éve tanít, rá fog jönni, hogy a jeles meg a kettes tanuló között tulajdonképpen csak minőségi különbség van, mint ahogy típus tekintetében a kitűnő meg az elégtelen hasonlítanak leginkább egymáshoz. Titok csak egyetlen van, a közepes gyerek, a jó meg a rossz határán. Ha nem volna más dolga, éveken át csak a közepeseket tanulmányozná, hogy lehetne belőlük jót vagy jelest nevelni. A közepes helyzete olyan, hogy megoldhatja egyetlen lökés, ha az embernek sikerül eltalálnia azt a pontot, ahonnan megbillentheti. Ha jól billenti, jobb fele dől, ha rosszul, akkor balra, vagy nem mozdul semerre. De minden közepesnek titka van, kinek ilyen, kinek olyan. Zsófikának nincs többé, arra már rájött.

Esze ágában sincs elmenni az Intézetbe, de talán most már, ha egyszer nagyon jó kedve lesz, felhívja Dobayt, és megmondja neki, hogy egy meg nem nevezett kislány megfigyelési naplóadatait hajlandó a rendelkezésére bocsátani. Még nagyon jól emlékszik, mi volt az első bejegyzése Zsófikáról, mikor tavaly szeptemberben tanítani kezdte. „Nem jól figyel! – ezt írta róla. – Ha egyszer valaminek a kedvéért rákényszeríti magát, hogy jól figyeljen, nem szeszélyesen, arra, ami éppen a szeme elé kerül, hanem határozott céllal, akkor ki tudja majd fejteni a képességeit.” Persze, a lökést nem ő adta meg, hanem szegény apja, de a titok megfejtése azért az övé. És a munka is, mert most még csak a megfejtés van a kezében, de hol az igazi eredmény. Egyelőre még csak arra jött rá, mit kell csinálnia ezzel a gyerekkel. A nevelés, a Zsófi nevelése most kezdődik.

Azért ma szép nap volt.

Judit óravázlatot se fog tudni csinálni, mert azok szerint a minták szerint, amelyeket kitalált és közzétett, élő gyereket nem lehet tanítani. Segítene neki, ha nem volna olyan gőgös, azért majd megpróbálja. Sajnos, attól fél, ma egy kicsit barátságtalan volt Hidashoz, de nem tehet róla, minek olyan makacs. Ő az utolsó ezen a földön, akitől azt várta volna, hogy rábeszélje az új állásra.

Megágyazott, s Petőfit vitte magával, mikor lefeküdt. Kezdte összeállítani a táborműsor irodalmi anyagát. Holnap beszélnie kell Dórával, és felhívja Baumannt, a csapatvezetőt. Bírónéhoz is fel kell szaladnia. Majd nagyot néz Baumann, ha meghallja, mit talált ki megint.

Mikor megérkezett, eleinte észre se vette a fánkot, mert előbb vásárolnia kellett, csak azután fogott a takarításhoz. A fánk a kisasztalon volt, a lófejes hamutartó mellett, míg kisöpört, leborította asztalkendővel, hogy ne érje por, mikor aztán felforrt a tej, és a kávét is megfőzte, odatette a csésze mellé, a tálcára. Pista bácsi azt morogta, hogy a fánk a Zsófikáé, és ha volna szeme, régen észrevehette volna már, egye meg, neki meg szeljen egy darab kenyeret, de ne vajat tegyen rá, hanem zsírt, a vajat már az öregapja sem állhatta, ki az isten mondta neki, hogy hozzon egy fél vajat is.

Megint együtt ettek hát, Zsófika a fánkot, Pista bácsi meg a kenyeret. A fánk szívós volt, de azért nagyon jólesett, csak a lekvár volt kevés. Előbb megette a tésztát, csak egy kis csücsköt hagyott belőle, azzal aztán felkanalazta a lekvárt, hogy az utolsó falatoknak barackízük legyen.

Pista bácsi rá-rápillantott a kávésbögre mellől. Ennivalója éppen lehet, mert nem zabál, csak eszeget, úgy láccik, arra telik. Erzsi is úgy evett fánkot, hogy a végire hagyta a lekvárt. Ruhája is van tisztességes, kaphatta segéjbe tán, az idén górt egyet-mást a Vereskereszt. De azér kell valami bajának lennie, mer igen hallgat. Lám, a bárányt meg se láttya, pedig ott matat körötte, de rá nem nézne a vaskájha tetejire, lesüti a szemit, míg a húst aprózza. Ugyan mijen gujás lesz ebbűl, akkorára vágja azt a marhát, mint a körmefeketéje. A buta vakja, ráment tegnap a délután, oszt az este is, micsoda játék lett belülle, főleg a feje meg a szeme szép, ojan a nézése, mint a jószágé. De nem néz e, csak dógozik. Mi a fene lelheti? Bezzeg nem kérdi most, tud-i danolni, meg verset, pedig utóbb eszibe jutott, hogy tud ű valamit, még odahaza ragatt rá gyerekkorába. Egyik ódalba állottak a jányok, a másikba a fiúk, oszt kérdezgették egymást meg felelgettek. Vót köztük kánya meg vadász, vót nyul is, kutya is. A jányok vótak a galambok, azoktúl kellett kérdezni:

 

Merre szálltok, galambok? Vijolakerbe. Hát a héja micsinál? Leskelődik! Hát a vadász hun gázol? Bürü ajján. Hát az ebe merre mén? Nyul nyomába. Hess fel, héja, puska elé, hess, hess, hess!

 

Aki a héja vót, itt már lebukott a fődre, a vadász dobbantott, a galambok átszalattak a vijolakerbe, oszt közbe lengették a szárnyukat. Eccer ű is beállott galambnak a jányok közé, aj be nevették. Most kék száldosni evvel a gipszharisnyával, hogy a fene rágta vóna ki, aki kitalálta. Kiterjesztené a két vén karját, oszt futna. Elnevette magát. Zsófika hátrafordult, nézett rá egy darabig, nem nevetett vele, visszakapta a fejét a lábas felé. No, valami igen bántya. Pénzük nincsen? Vagy tán az annya tángálta el? Maj kigyónnya.

– Oszt minek busulsz, he?

Nem kapott választ. Zsófika megkavarta a hagymát, nem felelt.

– Tán pénzetek nincsen? Vakkanny mán!

Zsófika elpirult, azt felelte, van. Na, sok nem lehet, mer igencsak itt a baj, itt a baj majdnem mindig. Ha elment, fel is tápászkodik, a sifonba van egypár forintya, nem lehet sok, tán nem is kék hozzányulni, mer a táppénztül nem mén a falnak, oszt a végin még néki magának nem marad, de hát ha mán ennyire szomorú, ad néki. Rossz, ha az embernek nincsen, sok pedig semmikor se lehet ezeknek, mer lám, kell a négy forint, mennyit nem ugrál érte. Ugyan micsinálhat ennek az annya, gyárba van-i, vagy eljár valamerre takarítani? Nem beszédes, ammán szent, ű ugyan nem szereti a sok locsogást, de azér nem bánná, ha többet szólna. Lehet, elhúzták a nótáját, attúl sokáig halgat a jányféle. Erzsinek csak eccer húzott a fenekire, oszt nem ált szóba véle két napig. Annak micsoda nagy természettye vót mán csepp korába is. Mi a pokolnak is bántotta? Ha befestette a falat, hát befestette, úgyis szétvitte a bomba azután. Ezt a Zsófit is eltángálták, azér néma.

– Oszt már vertek meg? – kérdezte.

Zsófika riadtan tiltakozott. Sose verték meg. Anya írt arról, hogy a gyerekeket nem szabad megverni. Milyen furcsákat kérdez ez a Pista bácsi! Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Most úgyis tele a feje mindennel, csak úgy torlódnak a gondolatai, alig tudja észben tartani, mikor mit csináljon, pedig Anya megmagyarázta, hogy megpirítja a hagymát zsírban, aztán paprikát kavar bele, aztán belehányja a húsdarabokat, megsózza, tesz rá vizet. A paprika most merült a zsírba, ettől olyan furcsa, csípős szag lett a konyhában. Most vizet rá, aztán csak főjön. Beletart egy órába, míg megfő.

De bizalmatlan egy jány ez, vagy tán inkább szégyellős. Itt üldögél, a bárányt meg se láttya, de nem szól néki, ha ott éri a tél is, a vaksinak; máskor nyissa ki a szemit. Ha nem veszi észre, ű ugyan oda nem aggya néki, ijen figyelmetlen egy buta. De valami igen bánthattya, mer csak öleli a térgyit, oszt néz. Csak nem hánták ki ennek az annyát a gyárbul? Mer ha ezekbül a négy forintokbul ének, nem mennek a falnak. De lám, nem mongya. Makacs egy féreg!

– Anyádon búsulsz?

Barátságosan akarta kérdezni, de ráförmedt. Zsófi ijedten azt felelte, azon. Azon is.

Na végre! Szóval jól sejtette. Az annyán, meg van még valami más bánata, de ha az annya miatt is, akkor jó nyomon jár. De mi a fészkes fenének kell néki itt csigáznia ezt a köjköt, mint egy csendőrnek, ahejjett, hogy mondaná magátúl.

– Kitették?

Zsófika szeme elkönnyesedett, azt mondta: „Még nem.”

Na, ha még nem, akkor rövidesen. Két hét a felmondás, akkor alighanem eltanálta. Persze hogy felmondanak néki, miféle annya lehet ennek, ugyan mijen, Zsófi is lassú, az annya se lesz különb. Még jó, ha ép marad, le nem metélte az ujját valami géppel. Kétbalkéz, mint a jánya. Bár ugyan mit kárpájja is magába, nem is ismeri. Jószívű gyerek e, mer igen oda van. Oszt nem segél a testvérje? Nincsen. No, még assincsen néki, se apja, se testvérje, csak ez a két ügyetlen, élhetetlen, ugyan mi lesz belülük. Ojan hamar senki sem kap munkát.

Hacsak…

– Beszéjjél András bátyáddal! – morogta.

Zsófika ránézett. Hát az ki? Kiderült, hogy Zacskófejű.

– Ammajd beszerkeszti ide, oszt dógozhatik a kűművesek mellett, míg valami jobbat nem lel. Ugyis kevesen vannak. Oszt ha valami akad néki, elmén. De megmongyad ám!

 

Igen, Anyát elküldik az Intézettől, csak azt nem tudja még, melyik iskolába helyezik. Anya tegnap vacsora után elmondta neki, aztán borzasztóan sírt, kiment a kamrába zokogni, hogy ő ne hallja, de meghallotta, és akkor ő is rákezdte, mert annyira sajnálta Anyát. El lehet azt képzelni, hogy Anya idejön az iskolába, beköti a fejét, mint a lányok az építkezésnél, hordja a ládákat meg adogatja a téglát?… Miért ne? „Elmennék inkább akárminek – mondta Anya tegnap, és összekulcsolt kezére hajtotta a fejét –, pincérnek vagy trafikosnak, akárminek. Csak iskolába ne. Mindenki rajtam fog nevetni.”

Hát ha elmenne akárminek, akkor azért ő megkérdezi ma este, nem akarna-e idejönni, mert itt lenne állás. Zacskófejű olyan kedves ember, és az osztályban Hegedüs Gabi apja is malterozó, aztán mindig olyan jó ételeket hoz vidékről.

No, vidul mán ekkicsit. Mijen eggyűgyű, gyámoltalan két istenárvája lehet e! Néki kell tanácsot adnia, maguktól nem tuggyák, mit tegyenek. Na, csakhogy mán mosojodik eggyet. Jószagú pörköltet csinált, végre megtanulta, mék ronggyal kapkoggya le a fedőket, igaz, hogy öccör kellett elmondani néki, mire megjegyezte. Na, nem sokáig tartott a vigasság, mert megint lekókatt, mint a beteg jérce, gubbaszt, még sóhajtozik is. Véle mán nem is törődik, beszélgetni sem akar, mi a szent fenének gunnyaszt ott, gyűjjík ide hozzá, így csak a feje búbját láttya az ágybul, hozza ide legalább azt a zsámlit.

Zsófika Dórára gondolt. Az iskola mindig különös élességgel felidézte az alakját. Dóra éppúgy eltűnt, mint Apa, csak az a különbség, hogy Dóra el is búcsúzott, Apa meg nem. Soha többet nem látják egymást az életben. Nem marad más Dórából, csak az angyalos lánc az istállóban, Janika-egér mellett. Sose lesz többet ilyen barátnője. Most majd maga fogja figyelni a boltokban, jól mérnek-e az elárusítók, még írniuk se lesz majd szabad, Dóra nincs, mint ahogy nincs Teri, a régi lakás, Tóbiás meg az orvosi könyvek. Anyának az állása is eltűnik, lassan minden eltűnik körülük. Ugyan mit tehet ő, hogy tarthatja vissza Kálmán bácsit? Marianne ugyan megjön vasárnap, de azért ők mégiscsak két kisgyerek, Kálmán bácsi meg Viki pedig felnőtt, segítséget meg nem szabad kérniük senkitől, megesküdött az angyalos éremre, nem viheti bajba Dórát.

És ha Marianne nem segít? Ha Marianne-nak nem fontos, hogy visszatartsák Kálmán bácsit? Kató néni mindig mindenkinek elmondta, még neki és Terinek is meg Valikának az SZTK-ban, milyen rossz férj Kálmán bácsi, és hogy ő csak Marianne miatt szenved és tűr. Marianne egyebet se hall otthon, mint hogy ilyen apád van, meg olyan apád van, meg bezzeg megint késik, és egyszer Marianne maga is azt mondta, hogy Kálmán bácsi rémes, és ő mindig kitűnő tanuló lesz, mert neki állás kell minél hamarább, ő el akar kerülni valahová, ahol nem ordítoznak örökké. „Állásom lesz – mondta Marianne –, külön lakásom!” Ezen borzasztóan csodálkozott, de aztán Dóra is azt mondta, hogy neki is állása lesz és külön lakása, és ott a régi ház udvarán le is rajzolták a földre a Dóra lakását meg a Marianne-ét, a Dóráé volt a kisebb. Ő csak nézte, el se tudta képzelni, hogy valaha külön lakjék Apáéktól, vagy önálló lakása legyen, ahol ő mondja meg, mikor ülnek asztalhoz.

Pista bácsi kérdezgette még egy darabig, aztán, mikor látta, hogy csak ül, mint a kuka, megunta, rákiabált, hogy vigye oda az újságot, elkérte a szemüvegét is, aztán rá se nézett többé, olvasott. Ebéd után gyorsan összekapkodta a mosatlant, s úgy ment el, hogy a bárányt végül se vette észre a kályha tetején. Pista bácsi vérig volt sértve. Mikor behúzta maga mögött az ajtót, olyan dühös lett, hogy összefutottak szeme előtt az újság betűi. Kimászott az ágyból, a bárányt belevágta a szemetesládába. Arra gondolt, hogy ha holnap ilyen néma lesz meg bánatos, kizavarja az ajtón, nem ad neki semmit. Ha pofákat akar látni, elmén a moziba, mihent jobban lesz, de nem bámujja Nagy Zsófiát.

 

Zsófika másnapra se lett vidámabb. Anya rettenetes volt délután, nem mintha bántotta volna, hozzá se szólt. A tanácstalan szomorúság látszott Anyán, ugyanaz a merev, hallgatag szomorúság, mint az Apa halála utáni napokban. Egész este csak egyszer nevette el magát, de az se volt jó nevetés, Zsófikának sírhatnékja lett a hallatára. Akkor történt, mikor azt mondta neki: ha annyira nem akarna iskolába menni, megpróbálhatná az építkezést, ott vannak nők is, aztán mind jókedvű, és ő ismer egy Kis András nevű kőművest, az nagyon kedves, mindig fütyül meg dalol. Anya azt mondta: – „Jó, majd jelentkezem!”, aztán rágyújtott egy cigarettára és nevetett. Zsófika elszégyellte magát, minek is hozta szóba, de Pista bácsi olyan jószívűen ajánlotta, és hát Anya maga mondta, hogy inkább lenne akármi. Anya nem is gyenge, vívott lánykorában, még díjat is nyert, fel tudná emelni éppen azt a ládát. De ha nem, hát nem. Csak akkor minek mondta tegnapelőtt, hogy akárminek elmenne inkább.

Este, vacsora után, mikor őt aludni küldte, nem feküdt le, hanem a fiókjait huzigálta, és reggel, takarításkor Zsófi meg is találta a könyveket, amiket olvasott, rendezgetett: a saját művei voltak, a saját könyvei meg a folyóiratokba írt tanulmányai. Szegény Anya saját magát olvasta éjjel, milyen boldogtalan lehet! Anya sorsa iszonyúan aggasztotta, Dóra miatt meg éppen nem volt nyugta, a határon veszedelmes átszökni, mi lesz, ha Dórát megfogják, és széttépik a kutyák. És főleg ma már szombat van, holnapután hétfő, Marianne holnap érkezik, egyetlen napjuk van, hogy kitalálják, mit csináljanak Kálmán bácsival. Csütörtök óta ezen töri a fejét, és nem jut eszébe semmi.

Míg takarított, Székely bácsi bekiabált hozzájuk, hogy adják ki a szemetet. Persze, tegnap ezt is elfelejtette, nem vitte fel a lépcső tetejére a ládát. Kifutott vele, s ahogy a szemetet a Székely bácsi nagy bádogjába borította, megtalálta a báránykát. Kihalászta, megtörölgette a kötényével, s egy pillanatra elfelejtette minden gondját. A bárány fából volt, világossárga fából, a nyakában kis kolomp. Olyan szép volt, hogy megcsókolta. Ó, ha az övé lehetne! De nem, ez a Pista bácsi kisbáránya, vagy tán azé a szegény meghalt kislányé. Vissza kell adni.

Nyújtotta Pista bácsi felé, mikor visszavitte az üres ládát.

Az most nem feküdt, kinn ült a széken, az ép lábát nyomogatta, meg volt dagadva a bokája.

– Tán nem kell? – morogta.

– Nekem?

– Hát? Kinek faragtam? Tegnap maj kiverte a szemedet, ott vót a kájha tetejin, de kergetett a rossz, oszt ahogy gyüttél, futottál is. Még csuda, hogy meglelted, jó, hogy el nem vitte a szemetes.

 

Forgatta a bárányt, fülig pirosan. Micsoda értékes ajándék! Most tudta, hogy ostoba képet vág, Apától tudta, hogy ha valami meglepetés éri, aminek örül, mindig buta arcot vág a boldogságtól. „Örül a mafla – gondolta Pista bácsi is, és elkapta róla a tekintetét. – Jaj be örül néki! Ritkán kaphat valamit, kivált most, hogy a pénzük fogytán, oszt az annyának mennie kell a gyárbul.” Zsófi odasomfordált mellé, azt susogta: „Köszönöm!” Morgott, nem szerette, ha köszöngettek valamit. Dagadt lábát vizsgálgatta, de aztán elkapta a kezét, mert Zsófi odasimult hozzá, és arcát odahajtotta az ő borostás pofájához. Nem csókolta meg, csak állt mellette, fejét a fejéhez simítva. Ez a semmi kis bárány, oszt ez a köjök… „Ajázd meg öregapádat! – mondta Marcsa Erzsinek, mikor már totyogni kezdett. – Hogy ajázod meg?” S Erzsi elindult kurta lábán, az utolsó lépéseket már futva tette meg, mikor elkapta és felállította az ölébe, odaszorította a képét az övéhez, s valami utánozhatatlan, magas hangon azt mondta neki: „Aja, aja!” Most majd pityogni fog a köjök előtt, hogy szétvigye a hírt az iskolába. A fene ette volna meg azt a kisbárányt is. Eltolta Zsófikát, megint a lábát kezdte gyúrni.

Megkérdezte a gyerektől, jön-e az anyja az építkezéshez, és beszélt-e Kis Andrással.

A kérdés visszarázta Zsófit a valóságba. Húslevest főzött, arra nem kellett ügyelnie, el is határozta, sokszor főz ezentúl. Nem, Anya nem jön, Anya csak a könyveit nézegeti, és már szombat van, és neki nem jut eszébe semmi. Ha Kálmán bácsi elmegy Vikivel, akkor Kató néniék is árvák lesznek, és hiába mondja Marianne, hogy Kálmán bácsi rémes, még egy rémes apa is jobb annál, mintha az embernek semmiféle apja sincs, mert meghalt vagy elszökött valakivel külföldre.

– Ó, istenem, istenem!

– Mi baj mán megin? – kérdezte Pista bácsi. – Nem gyün?

– Nem – felelte Zsófika a kisbáránynak.

– Ha nem gyün, marad. Kötéllel nem fogjuk. Oszt min eszed magad megin, he?

– Titok – mondta Zsófika.

– Fenét titok. Addig titok, míg ki nem nyögted. Pénz kéne? No, vald ki!

– Nem.

Nem kell néki pénz? Hát akkor mi baja, mi öli-gyötri mán napok óta? Testvérje nincs, aszonta tennap, asse gyilkolhattya. Nem bírja kitalálni. Ej, mit instájja itten, aggya azt az ebédet, osztán mehet isten hírivel. Tennapelőtt még azt gondolta, visszarendeli délutánra is, merhogy eleinte mindig locsogott meg furákat mondott, estig elkérőzött rajta, hogy az ember bokája hány csontbul áll, meghogy a tüdőt szellőztetni kell, de most nem szól semmit, csak bámul, oszt sóhajtozik. Hát imátkozni nem fog neki. Ha mongya, mongya, ha nem, nem. Titok. Miféle titka lehet ennek? Még hogy titok. Szép kis titka lehet, ha nem meri elmondani.

Zsófika kavart egyet a levesen. Mikor idejött, útközben vett egy rajzlapot, most elfelezte. A tolltartóját is elhozta, letérdepelt a hokedli elé, és elkezdett vonalazni. Pista bácsi odalesett a háta mögött. Betűket írt, ki is színezte. Ha nem vóna ojan komoj az arca, aszinné, szórakozik, de nem, a gond most is gyötri az árvát. Mostmán láttya, mit írt. Senki se kérte, hogy csinájjon néki új táblát, oszt ni lám, csinált. NE KOPOGTASS! – ezt írta a papírra. De hogy minek nem vót néki jó az a régi?

Első nap ebédelt fenn az asztalnál, ott evett Zsófi is. Nem volt egyéb, csak húsleves, a húst külön megették kenyérrel, Pista bácsi ugyan kérdezgette, hol maradt a krumpli, de Zsófi csak sápadozott, hogy azt bizony elfelejtette. Mindegy, elég volt, még jól is esett. Ebéd után almát ettek, puhát hozott Zsófika, meg is nyomogatta egyenként, mert Pista bácsinak kevés foga volt már. Ahogy végeztek, ledűlt az ágyra, fárasztotta a fenn-létel, de szoktatta magát hozzá. Most majd valamelyik nap a lépcsőn is megpróbál felvánszorogni, megnézi, milyen is a napsugár. Majd valaki felsegíti, s tán még jobb kedve is kerekedik odakinn. Majdnem elszunnyadt, mikor egyszerre azt érezte, hogy Zsófi ott áll mellette. Felnézett. Zsófika leereszkedett mellé az ágyra, s huzigálni kezdte a párna csücskét. No, most majd kivallja.

– Nyögd ki mán – biztatta –, én majd segélek, ha tudok.

Mégiscsak pénz lesz, az a legfontosabb, oszt szegény embernek sosincs elég.

– Hogy kell megcsinálni, hogy valaki ne menjen oda, ahova akar? – kérdezte Zsófika.

Kiment a szeméből az álom. Latolgatta a mondatot, értette is, nem is.

– Oszt kiféle? Gyerek?

– Nem. Felnőtt.

– Oszt mér ne mennyík?

– Mert rossz hely.

– Kid néked az, aki ne mennyík?

– Kálmán bácsi.

– Oszt baj lesz, ha odamén?

– Nagy baj.

No, szegény, hát ezt is tuggya rulla. Nem elég néki az annya, ott a báttya is, Kálmán báttya. Kije lehet az néki, tán az annya mássoccor is férhe ment, oszt a mostohája. De hogy az az asszony is minek ment ojan semmirevalóhoz? Kocsmás lesz az a Kálmán, igencsak kocsmás, leissza magát, oszt mire hazamén, elrakja a gyereket meg az annyát. Akkor az a szegény asszony hijába keres, az ember mindent elihatik otthun. Oszt ennek az árvának ijen kicsi korában azon kell törnie a fejit, hogy micsinájjon ijenkor. Igaz is, hát mit tesz ijenkor az ember? Az annya dóga vóna, hogy visszafogja, de gyenge asszony a, oszt még assincs kizárva, hogy rabja ennek a cudarnak, haggya inni, a pénzt is inkább odaaggya, csak ne maraggyík magára, mer még boldogtalan asszonynak is jobb lenni, mint özvegynek. Ez a csepp meg öli magát, de ha megtuggya, hogy Kálmán báttya elszedi a négy forintyait, majd elintézi Kálmán báttyát is. Vén ű, a csontya is törött, de a karja erős, verekedni meg mindig nagyon tudott, lesz űbelűlle még ép ember tán.

Zsófika nyugodtabb lett valamivel. Pista bácsi majd csak kitalál valamit. Pista bácsi nagyon okos. Borzasztó volna, ha valaki még ezentúl rosszat gondolna Pista bácsiról. Azért is hozta a szép új rajzlapot, és írt neki új feliratot, hogy senki se higgye butának. Az nem jelent semmit, hogy nem tud helyesen írni, bizonyosan nem tanították meg az iskolában. Ettől az új táblától mindjárt nagyobb lesz a tekintélye. Rajzórán sose dolgozik olyan szépen, ahogy most felírta és kiszínezte: NE KOPOGTASS!

Pista bácsi rágyújtott. Ha ű nem akarta, hogy az asszony elmennyík valamerre, rákiabált, oszt ott maratt, igen engedelmes asszony vót. Marcsának meg se kellett tiltani semmit, úgy félt tülle. Erzsi nem félt, Erzsi néha rácsukta az ajtót, eccer ezen az ablakon mászott ki a szemtelen, oszt a szénhalmon kapaszkodott átal. Búcsúba akart menni mindenképpen, néki meg nem vót érkezése, hát nem lehetett; gondolta Erzsi, kiszökik valamiképpen, neki is vágott a szenen át, csakhogy odafele túl nem vót ám másik ajtó, a szenet a pincébül lapátojják be az aknán át, annak meg vasablaka van, azon át nem mén senki. Vissza kellett kapaszkodnia szégyenszemre. Mikor kinyitotta az ajtót, mán megin a párkányon ült, lógatta a lábát, oszt ojan fekete vót a térgye meg a szoknyája, mint a főd. Gondolta, elrakja, de csak elnevette magát a végin, hogy ojan igen fekete vót, oszt mégiscsak elvitte a búcsúba, mikor mán letelt a strázsálás ideje a kapunál, csak elébb tiszta ruhát adott rá, mer a bugyigója is fekete vót a széntül.

Imre? Áldott jó fiú vót, nem kellett abriktolni. Mán Jani öccsit inkább, avvad legény vót, avvót ojan bor bolongya, azt bizon egypárszor jól meglazsnakolta, mikor indult vóna a kocsmába, oszt fogott is rajta szépen, igaz, hogy eccer a feje is betörött. Szegény Jani öccse, hogy odaveszett a háborúban tizenhatba, oszt még szakálla is alig vót.

Iszen ha nem vóna sánta! Mer azér az a legjobb orvosság, megverni. Megfogni azt a Kálmán bácsit, nekiállni, oszt móresre kapatni, mikor mén az Italboltba. Kis András bizonyosan segítene, még a vén Juhos is szer lenne rá. Meg kék lesni, mikor a kocsmába mén, oszt agyba-főbe tángálni. Eggyik lesné, gyün-e rendőr, oszt ha nem, antul inkább. Micsoda csendes egy jány e, tán azér bírja így, a többire mind haragszik, mer mind csak piszkol, racsít, emmeg csak néz rá avval a nagy szemivel, oszt várja, hogy segéjjen. No, maj segél.

– Hun dógozik Kálmán bátyád?

– Az Éremmúzeumban.

Tuggya ű, hun van, amoda a sárga templom mögött a kistéren. No, nem lehet sok dolga, nincsen ott húsz terem se, oszt lehetnek rá ketten is altisztek. Annem iskola. Abbul még baj is lehet, ha italos, mer az altiszten mingyár meglátni, ha részeg, oszt, ha elveszti az álását, igazán nem tuggya, mi lesz ezekkel.

– Oszt mikor kék néki otthon maradni?

– Nem otthon. Az Éremmúzeumban. Hétfőn délután fél öttől fél hatig.

Ugyláccik, ivós cimborái vannak, oszt hétfőnként járnak el inni. Nem lehet tisztességes ember a, ki hallott mán ijet, hogy ivással kezdi a hetet? Még ha szombat lenne! Vasárnap sem illik mán, de a szombat, ammég haggyán. Janit szombaton sose verte meg a kocsma miatt, csak ha hétköznap bódorgott el.

– Csak ezen az egy napon?

– Csak ezen.

– Oszt többször nem?

– Nem. Csak akkor. Fél öttől fél hatig.

Érti a fene. De ha csak egy naprul van szó, akkor még tán megoldható is. Úgy lesz a, hogy annap tán gyün valami ellenőrzés, oszt fél a jány, hogy elcsajják a kocsmába, oszt hült hejje lessz, mire keresik. Ellesz a, ellenőr gyün oda, ű meg szolgálatba lenne, oszt mer hétfő van, hát csak elmén. No, maj csinál valamit.

– Oszt hogy híjják Kálmán bátyádat?

– Haller.

Haller. Fene egy neve van. No mindegy, ezen nem múlik. Ma még csak szombat.

– Oszt ha kitanálok valamit, nem pityogol?

Megint odahajtotta hozzá az arcát. „Aja” – mondta Erzsi megint, abból a tovatűnt messziségből. A nyavaja törje ki Kálmán báttyát, de szereti, hogy így odavan érte. Maj csak megolgya. Mán tuggya is, miképpen.

– Ne ríjjjál, kótya. Nem mén a fél ötkor sehová. Fél hatig benn marad. Nékem elhiheted. Beszélek Kis Andrással, odakűdöm, ammajd nem engedi el.

Mán meg megcsókolta, oszt most danol. Forog, rázza a bárányt. Igen nagy kő eshetett le a szívirül a butának. Mijen szerencsétlen is némej gyermek! Az apa meghal, az annya összeáll valakivel, emmeg csak reszket, mi lesz hát vélük. Pedig megbecsülhetné magát az Éremmúzeomba az a hitvány, mer ott semmit se csinál, tuggya ű, mi a múzeom, üvegszekrények vannak abba, még csak nem is porolódik be a sok vacak, minden sátoros ünnepen megmossa az üveget, egyébként csak üldögél, olvasgattya az újságot, oszt lesi, valaki fel ne törjön valami szobát. Ott tán nem is kell mindennap takarítani. Inkább valami munkán járna az esze, nem a szeszen. Még ha szombaton vedelne, egy szava se vóna. De hétfőn! Ijet még nem is hallott.

Hogy öleli azt a semmi kis bárányt, oszt most mán búcsúzóul is odagyün megcsókolni. Na fusson, csak hónap idejében itt legyík, oszt mosse mennyík el addig, míg elé nem kerítette néki András báttyát.

 

Zsacskófejű ebédelt, kovászos uborkát rágott a kenyere mellé, és húsa is volt, rántott húsa. Adott neki egy uborkát, mert látta a szemén, hogy megkívánta. Iszonyúan jólesett, meleg volt, és ő mindig is jobban szerette a savanyút, mint az édeset. Zacskófejű felszedelőzködött tüstént, vitte a staniclit, amiben az ebédje volt, futott lefelé a lépcsőházba. Zsófika átnézett a tér túlsó felére, de a Dóráék háza előtt nem látott senkit. Vajon Pista bácsi mit talált ki Zacskófejűvel? Azt mondta, elintézi, akkor úgy is lesz. Most már azért sokkal könnyebb a szíve, és Marianne-nak is mindjárt más lesz, ha arra jön haza, hogy van, aki segítsen. Ó, ha mindent így el tudna intézni! Ha Anya maradhatna az Intézetben! Ha Dóra mégse tűnnék el örökre!

Lenn Zacskófejű vizet eresztett a csuporba, ivott egy jót, aztán azt mondta Pista bácsinak:

– Hogy a fenébe híjják azt az embert?

Igaz is, hogy híjják? Valami figura neve vót.

– Valami hal.

– Halász?

– Nem Halász. Valami ojanféle, de nem Halász. Elfelejtettem.

– Halasi lesz a – ült le Zacskófejű. – A Népstadionban ismerkettünk meg, mellettem ült, mikor itt vótak a belgák. Annyi sört vedelt, mint a gödény. Halasi. Aszonta, altiszt valami múzeomba. Oszt mit ád, öreg, ha ellesz a Zsófika báttya?

Ezekben a napokban Szabó Márta is nyugtalan volt.

Dobay naponta felhívta, hogy megváltoztatta-e már az elhatározását. Hidas pedig, valahányszor csak kettesben maradtak a testületiben – nem volt olyan gyakran, mint egyébkor, Hidas az idén valahogy kevesebbet járt be –, mindig elkezdte magyarázni, hogy nem érti az álláspontját. Eddig azt mondta a konferenciákon, ha felszólalt, minden bajnak az az oka, hogy nem gyakorló pedagógusok dolgozzák ki a tanítás elméletét, most meg, mikor módjában volna érvényesíteni a véleményét, nem hajlandó elfogadni az állást. Mintha Hidas elfelejtette volna, hogy a gyerekek világából senki se kívánkozik íróasztal mellé! Azt ma is állja, amit mondott: olyan tanárokkal, tanítókkal dolgoztassák ki az elméletet, akik hosszú évekig tanítottak. Bizonyosan lesz olyan a szakmában, aki vállalkozik erre, ő nem. Neki ahhoz, hogy jól érezze magát, a gyerekek nyüzsgése kell.

Hidas legutóbb azt mondta, miért nem kérte, hogy fél állásra mehessen, megtartana egy osztályt idebenn, az lenne a kísérleti osztálya, a nap többi részét vagy a hét bizonyos napjait pedig bent tölthetné az Intézetben. Ez, persze, megoldás lenne – Hidasnak mindig volt esze –, akkor itt is maradhatna, meg ott is lehetne, viszont ez azért mégis valami megegyezés volna, s ő nem akar tárgyalni és alkudozni az Intézettel. Nem, ő nem lesz Okos. Az új tanév csupa izgalom, alig várja. Zsófit még a nyáron fel fogja vétetni a csapatba, ha most végigfőzi mindazt a nagyigényű ételt, amit Pongrácz kívánhat, eléggé beletörik az önálló munkába ahhoz, hogy ősztől rábízhassa a szakácstanfolyamot. Csak tanítsa a többit, fánk ugyan nem lesz, de a legfontosabb egyszerű ételeket bizonyosan megtanulják tőle. Persze a szakácsőrsöt nem vezetheti, csak jó tanuló. Hát majd meglátják, mit tud Zsófi, ha egyszer igazán figyel. És persze Dórával is csinálnia kell valamit, Dórával nagyobb a baj, mint gondolta: az még sose fordult elő idáig, hogy ne tartsa meg a szavát.

Dóra nem jött főzni se pénteken, se szombaton, s ami sokkal aggasztóbb és meglepőbb volt, nem jelentkezett a Petőfi-anyagért sem, pedig szeretett szerepelni. Át is küldte Takács Évát megkérdezni, mi történt Vadászéknál, de Taki azt a hírt hozta, hogy csak Viki nénivel beszélhetett, Dórával nem, Viki be sem engedte, azt mondta, Dóra beteg, nem szabad kijönnie, beletelik egypár napba, míg meggyógyul. Még jó, hogy volt annyi esze, hogy nem engedte be Takit a beteg gyerekhez, hátha valami fertőzés, bár, isten tudja. Az ember oly gyanakvó lesz, ha öregszik; nem szereti, hogy egy gyerek, aki csütörtökön este még makkegészséges, pénteken hirtelen beteg lesz, pedig ostobaság. Ő csak tudja, mint kókadnak le ezek a gyerekek néha egy óra alatt, hogy tör ki rajtuk hirtelen valami lappangó láz. Csakhogy Dóra nem volt bágyadt, mikor utoljára látta, sőt. Nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy Dóra búcsúzott, szinte most is hallja még, hogy kopog a magas sarkú, nagy papucs a lábán, ahogy utánaszalad.

Annyira nyugtalanította az elmaradása, hogy szombaton délután maga is átszaladt, vitte a Petőfi-színdarabot, de nem tudott bejutni. A függönytől nem látott be a szobába, a csengetésre senki sem jelentkezett, és a házmester azt mondta, Vadászné már kora délután elment hazulról. Akkor lehet, hogy Dóra valóban fekszik, és nem szabad felkelnie ajtót nyitni. Hétfőn majd újra átküldi Takácsot érdeklődni. Míg hazafelé ment, a téren találkozott a tanácsbeli Fehérvárival, akit a személyzeti osztályról ismert, s megemlítette neki a Dóra problémáját. Megint csak azt hallotta, amit már maga is tudott: ilyen esetre nincs rendelkezés. Ha a gyám valami törvénybe ütközőt cselekednék, el lehetne venni tőle a gyereket, s kirendelni helyette, hivatalból, másik gyámot, de míg csak gyanús hírek szállingóznak róla, nem. Persze, hogy nem, ő is tudja, de azért azt remélte, talán jött azóta valami újabb intézkedés.

Mikor egyedül maradt, odament a bódéhoz a tér sarkán, vett egy kis gyümölcsöt. Az este langyos volt, szelíd, leült egy percre az iskola elé, a padra. A testületiben még világos volt az ablak, aztán elaludt a fény, kis idő múlva Hidas lépett ki a kapun, Székely kulcsra zárta utána. Hidas nem látta meg, pedig egy darabig még ott ácsorgott az iskola előtt, rágyújtott, eldobta a gyufát. Azóta se mondta meg, amit a múltkor akart, pedig tegnap is, ma is bent volt délelőtt. Most elindult, nem hazafelé, hanem az ellenkező irányba. Vajon mivel tölti Jóska a szombat estéit?

Szereti ezt a teret, van abban valami biztonságos és megnyugtató, hogy minden oldala zárt. Az iskola előtti díszkúton csorog egy vékony vízsugárka, a márvány tetején ott térdepel Iluska, s tisztázza a ruhát; a kis patak vize lefolyik a kút kagylójába.

Körben juharok, sok vén juhar, ha meghozza a termését, a föld csupa ragacsos kakas. Még a nagyobbak is kettétörik, s mint valami kis zöld ormányt, az orrukra ragasztják.

Megszólalt a harang. Ezen a téren mindig mélyebben, tömörebben zengett, mint máshol. Az ég magas volt, villogóan kék, nyáron mindig magasabbnak látta az eget, mint télen. A padon hűsölők lassan hazaszállingóztak. Még néhány perc, s minden ablak mögött fény gyullad fel, az emberek vacsorához ülnek. Ez a tér olyan, mintha egy kisváros tere lenne, nem a fővárosé, szelíd, figyelő és kíváncsi. A homokozó téglalapja és a libikókák ferde egyenesei olyanok, mint az ábrák a mértankönyvben. Párhuzamosak és lejtő. Miért nem jött el Gergely Dóra a Petőfi-anyagért?

 

Ezekben a házakban nincs lakás, ahol ne ismerne valakit. Az üzletek, a műhelyek már elcsendesedtek; ha még folynék a munka, azokból is ráköszönne valaki: Erdei Manci apja, a suszter, Mucsi Mari anyja, a zöldséges. Az asztalosszövetkezetben Tóth Annus a könyvelő, a fodrásznál Csató Juli sepri a földre hullott tincseket. Ismeri a Közértben a tanulót, tanította a cukrászda pénztárosát. Nyolc esztendeje dolgozik már ebben a kerületben. Incze Évának most született a második kisfia.

Elszív még egy cigarettát, aztán hazaindul ő is. Az a nagy ház, amelynek a térig ellátszik a teteje, a Tanács, ott, a Zöldfa utcában, abban a kétemeletesben, amelynek csak a tűzfala látszik, laktak eredetileg Zsófikáék. A Hallerék lakását nem látni innen, a Katona utca az iskola túlsó felével fut párhuzamosan. A Katona utcán lakik Jóska is meg Lemberger Katiék. Vajon hol tölti ezt az estét Viki, s mit csinálhat az ágyban Dóra?

Az iskolakapu kivilágosodott. Szokatlan volt ilyen későn, felfigyelt rá. Az ajtót kinyitották, előbb Székely lépett ki, aztán senki, aztán, nagy sokára, meglátta a kiszűrődő világosságban a Pongrácz fehér fejét. Székely segíteni akart neki, de elhárította a kezét, bot volt a baljában, húzta-tolta a gipszharisnyáját. Nagyon lassan jött, de csak jött. Székely utánakiáltott, hogy egy félóra múlva érte jön, aztán visszacsukta a kaput. Pista bácsi csak akkor ismerte meg őt, mikor már leereszkedett mellé a padra. Köszöntek egymásnak. Pongrácz láthatólag nem örült az ismerősnek, de ha már egyszer mellé ült le, ott maradt.

– Délben kellett volna inkább vagy kora délután, hogy egy kis nap érje – mondta Márta. – Kellene a napsugár.

Pista bácsi egy darabig nem válaszolt, aztán azt mondta, nappal teli a tér emberrel. Nem szereti, ha nézik, nincs mit nézni a sántákon. De hogy mennyire meleg van ideki, az ember nem is hinné, odalenn ojan nyirkos a lakás, mint a kripta.

Szabó Márta a lábáról kérdezősködött. Hétfőn kell kontrollra mennie az SZTK-ba, mondta Pongrácz. Járógipszje van, mentőkocsit nem kűdnek; miképpen képzelik, hogy elbandukol odáig, nem tuggya. Még jó, hogy nincs ojan messze.

– Majd a kislány elsegíti – biztatta Márta.

– Annak főznie kell – morogta Pista bácsi, aztán hirtelen ránézett Mártára, mintha ez a gondolat valami mást, de ezzel összefüggőt juttatott volna az eszébe.

– A tanárnő csak taníttya, vagy az osztályfőnöke is? – kérdezte.

– Az én osztályomba jár.

– Oszt nem tutta elintézni, hogy az a részeg ne abajgassa?

Csak tudná, miről beszél! És milyen csúnyán néz rá, ez megint az a Pongrácz-féle, „ugyan minek kapjátok azt a nagy fizetést odafenn”-nézés, amikor a leszakadt táblát erősíti fel újra, vagy bevág egy kitörött ablaküveget, ő meg ül a katedrán, verset elemez, s láthatólag nem dolgozik semmit. „Örökké futkároztok családot látogatni, beleverni az orrotokat a szegény ember dógába – ez volt Pongrácz arcán –, aztán, mikor igazán segíteni kéne, csak meregetitek a szemeteket, nem tuttok tik semmit.”

El kellett ismernie, hogy nem tudja, miről beszél. Pista bácsi előkereste a pipáját. Most vidámabbnak látszott. Mindig derűs volt, ha valamit ő tudott egyedül, vagy jobban tudott a tanároknál.

– Ott az a részeges mihaszna, átissza a napot, oszt a gyermek retteg hazamenni. Hétfőn meg gyün az ellenőr, ha nincs a hejjén, még maj kiteszik.

De kit? Honnan? Miért? Pongrácz most már indulatba jött.

– Erre kék gondolni, nem arra a sok nyelvtanra. Ekkeres szegény, oszt az annya is mehet a gyárbul. Vagy tán asse hallotta a tanárnő, hogy az annyának le is út, fel is út? Se apja, se pénzük, az az ember meg iszik.

Ilyenkor mit lehet tenni? Zsófi nem hazudik, sose hazudott, nem is ért hozzá. A magyardolgozatai értelmesek és szárazok, sose lesz humán érdeklődésű. Inkább a jó irodalmi készségű gyerekek hazudnak, a természetrajzosok, a fizika iránt érdeklődőek ritkán. Képtelenség, hogy Zsófika azt mondta volna az anyjáról, hogy gyári munkás, és tudomása szerint nincs Pesten más rokona, csak Haller. Csak nincs Juditnak valakije, aki iszik? Nincs, ostobaság.

„Ez is csak ül, oszt bámul – gondolta Pongrácz. – Kapja a nagy fizetést, az oktatásügy kiválló dolgozója, oszt asse tuggya, mi van a gyerek házában. Szegény istenatta, ha hetfűn is ojan nagy a baj, mijen ivászat fojhatik ijenkor szombat este. Persze, a szombat azér más, szombaton még az ojan jámborok is odakóricálnak, mint ez a Hidas, pedig a tejen él, nem boron. Oszt nővel sétál, mégpedig fiatallal. No, lesz szívszakadás! Még jó, hogy úgy el van merülve a beszélgetésbe, hogy se hall, se lát, sötét van a kútnál, nem lát ide, nem kell néki köszönni.”

Márta is meglátta Hidast, és megismerte a lányt is. A nagyobbik Lemberger volt, az egyetemista Lemberger, ugyanolyan fehérszőke haja van, mint a húgának, csak a szeme szürke. Lófarokfrizura, nagy pettyek a ruháján. Lemberger Alice. Most megbotlott a fűszeres előtt, Hidas elkapta a könyökét, nem is engedte el. Karon fogva mentek tovább. Milyen hosszú haja lehet ennek a nagy Lembergernek, ha kibontja, leérhet a derekáig.

Várt még egy percet, aztán ő is felállt, most már végérvényesen haza akart menni. Pongrácz még dünnyögött valamit, hogy szerencsére a szegény emberek összetartanak, oszt Kis András (az meg ki?) majd rendbe hozza a dolgot. Egy szót sem értett az egészből. Otthagyta Pista bácsit, elindult hazafelé. A patika még nyitva volt, erős fény áradt a kirakatüvegen meg az ajtón át, Riegler, az ötödikes Riegler Kriszti apja, az inspekciós, valamit kevert egy porcelántégelyben. Milyen megnyugtató látvány a patika. A csengő feletti kis vöröskeresztet is kivilágították, mintha jelezni akarnák, hogy akinek valami baja van, csak jöjjön. Riegler majd megcsengeti a villanykasszát, csavar azon a kis bélyegzőkaron, aztán kiad valami gyógyszert, s a beteg meggyógyul.

Milyen butaságokat gondol az ember néha!

Otthon teljesen váratlanul és meglepő módon a saját gimnazista kora jutott az eszébe, ott viháncoltak emlékei között nagy, kibontott hajjal Papp Judit meg Nagy Kató. Nagy Katónak nyolcadikos korában már jegygyűrűje is volt, az iskolában nem volt szabad viselnie, hát délelőttönként ráfűzte a karikát a nyakláncára, a Mária-érem mellé, és a latinfüzete legutolsó lapjára, oda, ahol a memoriterjegyzékeket kellett volna vezetniük, fel volt írva: Haller Kálmán múzeumi gyakornok neje. És aztán hirtelen Pallay is eszébe jutott, a pedagógia professzora, még az egyetem díszudvarának üvegteteje is, amelyen télen úgy megült a hó, ők meg fel- s alá szaladgáltak alatta, dühöngtek és tiltakoztak, szidták az Egyetemi Tanácsot, minek egyezik bele ilyen hülyeségbe, hogy a legnagyobb tanulási időben menjenek a klinikára, és csináltassák végig magukon a vizsgálatokat, valamennyit. Éppen pedagógiai vizsga előtt, mikor az ember úgyis gyakorlóéves, és agyonszaladgálja magát a gyakorló gimnázium meg az egyetem között! Valami statisztikába kellenek az adataik, azért érdekli az egyetemet, mennyi köztük a tüdőbajos meg a kancsi. Sokáig halogatták, de a végén csak muszáj volt elmenni, s az külön felháborító volt, hogy csupa fiatal orvos vizsgálta őket, alig egypár évvel idősebbek náluk. Judit folyton méltatlankodott, de azért a legszebb kombinéját vette fel, és vérpiros lett, mikor leeresztett vállpántokkal végre bementek a szívvizsgálatra, s a nyurga orvos, aki az ablaknál állt, feléjük fordult. Azonnal megismerték a Nagy Kató bátyját, Nagy Gábort, akit már esztendők óta nem láttak.

Szóval Hidas azt akarta mondani, hogy megházasodik. Jól is teszi, az embernek nem könnyű egyedül. Különös gonddal készítette el a vacsoráját, volt egy fél csirkéje, kivette a jégről, megsütötte, abból holnapra is marad annyi, hogy nem kell főznie, pihenhet egész vasárnap. Azért mégis el kellett volna utaznia valamerre nyaralni, mert lám, milyen bután ideges és érzékeny, minden józan ok nélkül folyton el-elfutja a könny a szemét.

 

„Ez a kút is ledűlt, mikor úgy bombáztak – gondolta Pista bácsi –, tulajdonképpen nem is az eredeti kút, mer asszétment.” Mikor az iskolára esett az akna, ez is kapott egy kis repeszt, lement a szapulós jány feje, a keze is, évekbe tellett, míg elvitték, oszt megfejelték újra. Ugyanaz az arca, oszt azért mégse, mer az ember csak tuggya, hogy új, nem a régi. De azér szép kút, térgyepel a jány, a haja előrelóg, ahogy szapul, hosszú haja van, mint Zsófikának. Erzsinek kurta haja vót, nem tűrte a hosszút, mindig mászott, mint valami fiú, oszt ordított, ha a haja beleakadt valamibe, az a buta annya meg engedett néki, megnyíratta. Be szerette ezt a kutat, be sokszor ki kellett hozni ide! Járni is itten tanult meg, ezen a téren, oszt vót nagy öröm, mikor mán a kútig el tudott totyogni. Ha odaért, rácsattantotta a tenyerit, oszt szuszogott, mint a malac, büszkeségibe.

Ijenkor mán a villanyos is gyéren jár, aki színházba akart menni, mán elment, aki meg mán ott van, csak tizenegy felé gyün haza, most legalább a kalauz is le tud ülni. Nehéz munka az, fárasztó, próbálnának meg jegyet osztogatni egész nap, maj nem ordítanának a kalauzra, ha véletlenül rosszul csinál valamit. Imre fiatal vót, oszt mégis csupa visszér a lába, azt nézte leginkább, mikor kiszették a romok alul, a fene tuggya, mit bámul az ember ojankor. Ott térgyepelt a kövek közt, oszt csak két lábat látott, de mingyár megismerte. Erzsin fehér szandál vót, asse sokat kellett tapogatni, hogy rágyűjjík, ki fekszik ottan.

Ijenkor minden zaj csendesebb, mint nappal, oszt valahogy mégis erősebb, fene tuggya, mér. Ojasmit is meghall az ember, amire nappal nem figyel. Van tán hat hete is, hogy nem járt ideki, mikor az a szegény doktor meghótt, úgy jött haza, mint a bolond, nem nézett se jobbra, se balra; tutta ű, hogy ott a malterosláda, de úgy elfelette, mintha sose látta vóna, oszt mire feleszmélt, mán Székely meg Kis András hurcolták lefelé a lépcsőn, a bokája meg csak fityegett, hogy utálat vót még csak nézni is. A tér túlsó felén, a háta mögött most kinyitottak egy kaput. Azt is megolajozhatnák mán, rí, mint a malac. Ijenkor a lépések is mijen messzire elhallaccanak. Gyors, könnyű léptek, valaki átosont mellette a kavicsos úton. Az ördög hozta rá, mán senki se ült itt őkívülle, most kezdte jól érezni magát végre. Méghozzá nem is ember gyütt, csak egy gyerek, hogy mi a fenét akarhat itten kilenc óra után a kútnál.

Pocsol. Nincsen rendőr, aki elzargassa, tanár sincsen semerre, űtet meg nem láttya, mert a szapuló alakja elfedi. Belenyúl a vízbe, oszt kavarja. Idejárhat ez is, mer a kilences házbul gyütt ki, a kilences még az ű körzetük. Kisjány. Ojan Zsófi korú lehet. Na, tisztelteti az annyát, asse sokat törődhetik vélle, ha ijen későn kigyühet, oszt nem kiabál utána senki. Most meg mán lehajol, alátartya a száját a víz sugarának, iszik, mint a réce.

Szomorú ám, haj be szomorú, most bezzeg nem a gonosságon jár az esze, mint amikor tanév van. Néki tartogattya a gonosságát mind, iskolaidőben bezzeg ordít, futkározik, felveri a port, oszt hiába festik be szép tisztára a termet, teliveri szeggel a falat, oszt sikankózik a fojosón, bekever mindet. Ott bezzeg van hangja a nyavajásnak, csak itt nem, ugyan mit bámujja az a kutat annyira.

Az ujjával utánarajzojja az aranybetűket, a kút ajján. Vót Erzsinek valami olvasókönyve, abba benne ált a szapulós története, még a végin jól is járt, mer hiába hótt meg, gyütt ám a huszár, bevágta a rózsát a vízbe, oszt a szapulós kikelt belülle, oszt még százszorta szebb lett, mint azelőtt. Nem is vóna rossz, az ember odamenne a kúthoz, bévetne valami virágot, oszt eccercsak gyünne ám kifelé mindenki, aki valaha vót, oszt meghótt. Az isten szentejje meg, hogy mik nem jutnak az eszibe! Még a pipáját se meri kiverni, mer megrémül a büdös köjke, úgy kavargattya a vizet, hogy láccik a képin, asziszi, egyedül van a teremtett világon.

Pedig nincsen. De nincsen ám, no meg is hallotta, kapja vissza a fejit, néz, leselkedik, jajj, de megijett. Most jól látni az arcát a holdfénybe, de csak egy pillanatig, mer lám, leguggol, behúzódik a kagyló mellé. Hárman baktatnak errefelé, két férfi meg egy nő. A nő ojan incifinci, a válla kinn van, minek vesz az ijen egyáltalán ruhát, ha úgy szereti mutogatni azt a keszeg gerincét. A bal oldalán egy férfi, annak nem láttya a képit, mer a nő felé fordíttya, kurta ujjú inge van, szőke. Igen kedvellhetik egymást, mer úgy mennek, hogy a kisujjukat összeakasztyák, no, ezektül nemigen van mit félni. A harmadiktul mán inkább, aki a nő jobbján halad, mer a Seres Karcsi, a szerelő, de hogy kerülnek ezek össze, Karcsinak a szeme sem ál jól, a fene tuggya, mi lehetett azelőtt, hogy idekerült a kerületbe. Az ótóhoz ugyan ért, ojan keze van a motorhoz, hogy attalán még a szavára is elmenne az úton. Valamit beszélt néki Doboziné errül a Seresrül, valami zagyvaságot, de nem maratt a fejibe, mer Dobozi mindig locsog, az a legnagyobb falufarka a kerületben, azír tud mindent. Ugyi, hogy azt is elkántálta mán hetekkel ezelőtt, hogy Hidas minden szombaton ott vacsorál Lembergeréknél. Tuggya az átok, mit lapatyolt Seresrül, valami nem jót. Vajon a kisgyerek méktül ijett meg, ugyan kihö tartozhatik a, Sereshe nemigen, mer annak nincsen felesége. Inkább amazoké lehet, ha ugyan azok ottan egy pár. Ellépdeltek a kút mellett, a nőnek valami virág van a jobb kezibe, szekfű, ha jól láttya. Az a, piros szekfű. Gyötri is a nyomorult virágot, tán azt véli, szereti a szekfű azt a pállott tenyerit. No most el is hajíttya, nincs az ijennek szíve, csak begázojja a porba. Kár vót leszakítani.

Seres beszél. Hogy ű mán nem mén tovább, meghogy hónap nem találkoznak, de hetfűn osztán egy perc késés ne legyík, mer ű a saját édesannyának se várhat, hát eszükön legyenek. Na ű ugyan nem menne vélle, akármerre is tartanak, de hogy az isten mennyi mindent ád egy napra, lám hány embernek megvan a maga gongya-baja hetfűre. Még néki is, Kis Andrásnak is, csak el ne feleggyen kimenni a múzeomba.

A gyermek még mindig ott guggol a kút túlsó felin, most mán érti, miért, mer a nő a kilencesbe ment be. No, nem csodájja, ha kiszökik a köjök, mit járkál oda az annya, oszt lófrál két férfival is éccaka. Seres eltűnt, a nyurga még ácsorgott egy darabig a kapu előtt, oszt az is elindult a Katona ucca felé.

Most mán felál a gyermek, belemeríti a két kezit a medencébe, elkezdi csapkodni az arcát vízzel. Mosdik. Mit mos ugyan, nem látott foltot a képin az imént. Tán rítt, hogy oda lebútt, allehet. Csapkoggya a vizet, felemeli a kötényit, megtörli a képit, oszt csak bámul a szapuló arcába. Na a szapuló se sokkal vidámabb, merhogy az is valami árva vót szegény. Mén mán, csikorog a kavics, pedig ennek nem is fatalpú a szandájja, mint a háború alattiak, hanem gumi. Fehér cipő van a lábán, ojasmi, mint az Erzsié.

Az iskolakapu megcsikordult. Jött Székely. Ammán szentigaz, hogy pontos: sepregetni nem szeret, de késni nem szokott. Nem kell űnéki segíccség, csak maj ha mén lefelé a lépcsőn. Azér ejjól esett, ez a kis levegőzés. Hajolni váltig nem szeret, vén mán a dereka, hiába, pedig csak nem haggya ottan azt a szép tejjes szekfűt a porban, ha mán az asszony elgórta. Nincs is annak lelke, aki így elhajígájja a virágot. Székely csak nézte, mit kaparász, mit nyúlkál a földön.

Ha hosszú szára vóna, levinné magával, ojan hideg a lakása, hogy ottan még élne is valameddig. De azér így se haggya itt a porba. „Éjjél még egy cseppet!” – gondolta Pista bácsi, s ahogy lassan befelé döcögött, belehajította a virágot a szapulólány medencéjébe.

Régen csupa öröm volt a vasárnap.

Már a hét elején eltervezték, hova rándulnak ki, s ha Apa nem volt inspekciós, sose maradtak a városban. A napot külön ünnepivé és izgalmassá tette, hogy nem asztalnál ebédeltek, és hogy Anya nem írt. Nem voltak mindig csak hármasban, olykor Marianne-ék is velük mentek, néha meg Balázs bácsi vitte el őket autón. De még ha másokkal együtt mentek is, akkor is csodálatos volt minden vasárnap. Az volt a világon a leghosszabb nap, az ember máskor nem is észlelte, mennyi minden elfér virradat és alkony között: a vasárnap reggelre, délelőttre, délutánra és estére bomlott, sőt, nemegyszer, ha messze jártak, még éjszakára is; az ember a vonaton aludt egy kicsit az Apa vállán, s az állomásról hazafelé menet mindig felvillant valami nappal nem észlelt, váratlan fény, vagy különös, részeg óbégatás hangzott, néha meg mentőautó vagy a tűzoltók sivító kürtje.

A vasárnapok sora tavasszal kezdődött, s csak akkor fejeződött be, mikor már beköszöntött a hideg. A nyári vasárnapoknak gyümölcs- és fűszaguk volt, a szikla tetején mindig csattogott rajta a blúz, felhólyagzott, mintha neki is melle volna már alatta, mint a néniknek, pedig csak a szél fújta ki gömbölyűre, s lesült karján szőkén csillogtak a pelyhek.

Most, persze, a vasárnapok is tovatűntek. Anya ma is ugyanazt tette, mint máskor, mióta Apa nincs, kitakarított, aztán a lesötétített lakásban leült az asztalhoz olvasni. Még jó, hogy neki állása van, s elmehet ebből a szomorú házból, Pista bácsi várja. Tegnap azt mondta, ma csak paprikáskrumpli kell ebédre, azt már megkérdezte, hogy kell csinálni, mindjárt indul is, ilyenkor reggel hűvösebbek az utcák.

Pista bácsit ma fenn találta, még az ágyat se kellett bevetnie utána, felrázta, kiszellőztette magának. Jó is, ha egy kicsit mozog, használja a lábát, ha az egészséges testrészeket megdolgoztatják, a beteg végtag is rákényszerül, hogy úgy tegyen, mintha semmi baja se lenne. „Szigorúnak kell lenni hozzá – mondta Apa a Zsófika emlékei között –, mert a törött csont gyáva ám, és ha nagyon rákiabálnak, mikor már gipszben van, megijed és engedelmeskedik.”

Hogy megszokta, hogy idejárjon! Pista bácsi újságot olvas, ő takarít, a lakást is megszokta; nagy ez a szoba, aztán olyan furcsa, hogy mindig csak egy ágy van megvetve benne, a másikon rajta a takaró. Túl sok az ágynemű a másik, a megvetetlen ágyban, valaha sokan alhattak itt, még a díványon is talán. Ha itt van, mindig tudja, mit kell tennie, mindig van valami dolga. Otthon, ha elkészült a munkával, csak ténfereg. Anya olyan rettenetesen szomorú, s nem tudja mivel megvigasztalni. Anya iszonyodik az iskolától, pedig iskolában lenni jó, bizonyosan már elfelejtette, milyen; régen volt gyerek. Ma a falon függő kalapot is a kezébe vette takarításkor, de nem volt poros, úgy látszik, ezt az egyet le szokta törölni Pista bácsi.

A krumpli elég jól sikerült, csak Pongrácz szerint „hosszú lére eresztette”. Máskor majd kevesebb vizet tesz rá. Ez, persze, nem igazi főzés, amit ő csinál, csak olyan játék, nem komoly, a szakácsőrs, az bezzeg igazán főz, Bíró néni mindenkinek vett szép fehér fejkendőt, neki még kendője sincs; nem mintha hullanék a haja, mert a copf együtt tartja a szálakat, de azért mégis. Fehér köténye sincs, csak kék. Milyen jókat főznek azok odafenn, de hát ő nem mehet oda, mert ő csak közepes.

Nekik Anya rántott szeletet csinált uborkasalátával, az nagyon jó volt, és tésztát is sütött, igaz, hogy csak közönséges piskótát, de citromos volt a tölteléke. Nem volt otthon, hát nem tudta megnézni, hogy készül az ilyesmi, pedig ő is csinálna egyszer Pista bácsinak. Anya keveset evett, inkább őt kínálta, egy darab piskótát mindjárt félre is tett; holnap elviszi az iskolába. Már a gyümölcsnél tartottak, mikor Anya elmondta, hogy míg oda járt, Kató néni telefonált. Marianne-ék egy héttel később jönnek haza a táborból, meghívták őket egy bányászfaluba.

Jó, hogy ebéd utánra tartogatta, mert a torka rögtön olyan szűk lett az idegességtől, hogy csak nyelt, és nem kívánta már a barackot. Marianne csak egy hét múlva érkezik! A holnapi napot egyedül kell átélnie! Ha Zacskófejű nem tudná visszatartani Kálmán bácsit, örökre eltűnik. Eredetileg úgy tervezte, ők is odamennek Marianne-nal, valahonnan végignézik, mit csinál Zacskófejű, esetleg Marianne maga is bemegy a Múzeumba. Most aztán mi lesz. Egyedül van ezzel az iszonyú titokkal. Majdnem sírt.

Persze, Vikiék azért választották ezt a napot, mert Marianne-nak mára már itthon kellett volna lennie, s Kálmán bácsi bizonyosan látni akarta még egyszer. Most mire gondol vajon, míg csomagol, készülődik? Vajon ír neki búcsúlevelet vagy üzen? Nem üzenhet, ugyan mit üzenne, és főleg kivel.

Hétfőn a nyugtalanság annyira kiült a képére, hogy Pista bácsi folyton felé fordította az arcát borotválkozás közben, míg sziszegett, és szidta azokat a hitványokat, akik miatt így meg kell nyúznia magát. De nyugtalan e, nem figyel a szavára, meg se hajja, ha mond neki valamit, oszt sápadt is, mint aki keveset alutt, hanem a tészta, amit hozott, igen jó vót, legkivált az a hideg sárga, amivel megtöltötték, az hűsítette a száját.

Mit eszi magát azon a részeges flaskón? Kis Andrásnak ojan keze van, mint a lapát, oszt aszonta búcsúzóba, ha másképp nem mén, elveri azt az iszákost, úgyis régen nem verekedett mán, még jól is fog esni egy kis testmozgás. De hát ijesmirül nem beszél az ember, tanujja meg a jány, hogy amire ű aszonta, rendben van, arrendbe is lesz. Mikor beszakatt a dobogó deszkája, oszt rítt az igazgatónő, a kezit gyúrta, hogy hogy taníccsanak így, néki is aszonta, bízza rá, oszt délre mán új deszka vót azon a hitvány dobogón, hát benne ne kételkeggyék senki.

Nem mintha néki valami híres kedve vóna, mer nincsen. Utál az SZTK-ba menni, pedig mára írták ki rögönyre. No, majd a jány eltámogattya, csak elébb hozza haza a babot a csarnokbul, takaríccson ki, ma nem kell főzni, elég, ha ott ül vélle, míg a rögönyön sorra kerül. Csak segiccse el odáig, onnantúl meg hazáig, osztán futhat. Azt a kis ződbabot, amit hozat vélle, majd megfőzi ű, eddig se vót néki szakácsnéja, maga főz, mióta Marcsa nem él. No, majd örül, ha megtuggya, mijen szórakozás vár rá, szereti a gyerekféle az ijesmit, ha űmaga nem beteg. Maj bámulhattya az SZTK-t, mennyi gép van abba, meg az a sok ember, a lift is fojton szalad, még tán a rögönyre is beengedik, bár ugyan oda nem viszi be, mer akkor ki vigyáz a sapkájára meg a bottyára.

A fene tuggya kiszámítani az eszejárását, hát nem örül! Oszt még mit nem mond, csak szoríttya a szatyrát, oszt kiáltozik, hogy oda nem mén. Dejszen tülle fogja megkérdezni ezentul, mindenbe űtülle kér maj tanácsot, Nagy Zsófiátúl, mer az igen bölcs, oszt sok szava van. Na ha nem hallotta ordítani még, most meghallhattya. Ni, a megátalkodott, fehér, mint a mész, lecsapja a babot, oszt azt hajtogattya, hogy főzni még megfőz, de az SZTK-ba nem mén, a Hattyú utcába nem mén, nem mén. Hát rá kel verni a fenekire, micsinájjon. Ha nem ért a szóbul, rá kel húzni. Így ni. Ugyi, hogy nagyokat csattan?

Ni a hitvány, még csak nem is rí, csak néz rá, a szeme meg szikrázik, asse tuggya mán igazán, micsinájjik, dübe gyüjjik-e, oszt igazán elrakja vagy nevessen. Tökéletlen. Még oktatni meri, oszt azt visíttya, nem szabad megverni a gyerekeket.

Hát erre odafenn taníttyák az iskolába, az a sok balga tanárja, mert a gyereket csak simogatni szabad, simogatni ám. De csak kérdeznék meg ennek az annyát, mit szól hozzá, hogy a fenekire vert, maj meghallanák, hogy hálálkodna néki, ha tudná, hogy kiverte belülle a gonoszt. Az ojan szegény asszony, akinek csak az a részeges embere van, örülhet, ha segít néki kordába fogni a kisasszont. No még csak akkéne, hogy ebbül is szüleszomorító nőjjik fel. Szabó Márta taníttya az ijesmire, ű prédikájja untalan: „Aztán csak nem verni, Takács anyuka, csak szép szóval, türelmesen, Gálné!” Persze, nincs néki se kicsi, se nagy, aki bosszantaná, maj meglátná, micsinálna otthon, vóna csak néki tizenkettő.

Nézzék mán, ágaskodik, mint a kokas, oszt csak hajtogattya tovább, hogy nem szabad a gyereket megverni. Még van mersze elmondani másoccorra is! Vette a sapkáját, a pohárszéken volt egy kagylós doboza, abban tartotta az iratait. Kiszedte az SZTK-cédulát, amellyel jelentkeznie kell. Nem lessz kis út, emmeg befoghatná mán a száját. De fura gyerek e, csak níz rá, a szeme se könnyes, oszt ojan dühös, hogy maj szétpukkan. No szegény annya, az is csak bajra szülte, micsoda nagy természettye van.

– Indulás! – mondta neki. – Asziszed, úgy járok, mint a vőlegény, he? Fogd a cédulát, oszt húzgájj fel a lépcsőn. Elébb elmék a térig, ott kiszuszogom magam a padon, azutt el a Katona uccáig, ott is megpihenünk, oszt eccer maj csak ott leszünk végre. Oszt ha valahol valaki megbámul, hát szájon kapom. Téged is szájon kaplak, csak sokat eggyeszkeggyél még vélem.

– A kapuig elmegyek – mondta Zsófika.

Pista bácsi elfordult. Feltette a sapkáját. Esse vót a fejibe mostanában. A botot bezzeg használta, de a sapka csak hervatt. No most maj felteszi. Csak a kapuig! Oszt mijen büszke erre is, mintha valami szívességet tenne néki. A hitvány!

„Én oda nem tudok bemenni – gondolta Zsófika. – Olyan igazságtalan vagy hozzám, pedig válogattam neked babot, és milyen szép tiszta a szobád. Mindennap eljövök, hogy ne légy egyedül, mert a beteget el kell látni. Aztán hogy rávertél a fenekemre, a karomat is megrángattad, pedig engem még sose vert meg senki. Anya azt mondja, abból nagy baj lesz, ha egy kisgyereket megvernek, most lehet, hogy velem is történik valami, mert megvertél. Nincs, aki elkísérjen, hát elmegyek veled, mert mit csinálj ott magadban, de a kapun túl aztán csak menj egyedül, mert én nem bírok belépni oda.”

A Hattyú utca tízpercnyire volt az iskolától. Pista bácsinak jó félórába telt az út. Időnként megállt, rátámaszkodott Zsófikára, levette a sapkáját, a homlokát törülgette. Nézte a gyereket, aki ott lépegetett mellette, sokkal apróbbakat lépett, mint máskor, s meg-megállt vele hűségesen. Hogy a lelkire vette a buta, hogy ráhúzott vagy hármat, no, csuda érzékeny. De sok baj lesz véle még életében! Nemhogy örülne, hogy elviszi magával, micsoda jó múlaccság az ijen egésségesnek. Ha élne még Nagy Gábor, hozzá is elvinné, mutassa meg néki is azokat a villanyos nyavalyákat, amikkel a zsábáját kezelte, de hát nincsen mán ismerős, így osztán kimarad a látványosságbul.

Meleg volt, hiába pihentek meg négyszer is, dobolt a szíve. „Vén vagyok én mán – gondolta –, oszt allesz a jó, hogy addig feszítek itt a gipszharisnyába, míg felbukfencezek. De mi az istennek is mondták, hogy gyüjjek rögönyre, mikor nehéz a járás, mint a sánta kutyának.” Mikor a kapuhoz értek, rátenyerelt az ajtófélfára, egy pillanatra sötétbe borult körülötte minden, azt hitte, elesik. Zsófi megfogta a karját, erre összeszedte magát valahogy. Megijedt a balga, hogy összeesik itt néki, még csak akkéne éppen. Nem rossz jány, csak néha rágyün a happáré, ojankor ki kell püfölni belülle a makaccságot. Ugyina, hogy gyün befelé, pedig hogy kötötte az ebet a karóho, hogy nem, csak a kauig. Mi a frászkarikát csinálna is itten egyedül, felfelé ezen a hat lépcsőn, mikor kóvájog a feje, oszt örül, hogy él? Jó, hogy Zsófi fogja a kezit, erős marka van, pedig csak egy kisjány.

Úgy emlékezett, balra van a rögöny, de aztán látta a tábláról, hogy mégis jobbra. Balra az a villanyozó vót. Elektrotherápia. Ni, a bolond, az eszelős, mámmeg sír. Sír? Ugat. Olyan dühös lesz rá, hogy a szédülés, amely az imént még annyira elgyengítette, egyszeriben elszállt a fejéből. Akkor bezzeg nem bőgött, mikor elrakta, most kezdi rá. Oszt mijen rútul, mijen ocsmányul acsarkodik, mindenki idenéz. Gyön is mán valaki, az a szemüveges asszony, még megkérdi tülle, mi baja van, rá bezzeg rá se néz, pedig láthatná a harisnyájárul, hogy ű a beteg, de ű nem szokott szólani, akárhogy is fájjík valamije, a taknyos meg úgy visít, hogy ki kék hajítani innet. Még eztet simogattyák itten, az a buta asszony is tisztujjon elfelé az úttyukbul, mer odavág.

– A gégészetre tán? – kérdezte a szemüveges. – Fél a kis onoka?

Fél! Erzsi ugyan nem félt, akkorára tátotta a száját, ha a doktor gyütt, hogy a fejit is le tutta vóna harapni. Bőgő masina, csak tudná, mi leli. A képe ojan ronda lett, mint a békáé, nem néz körül, még űtet kell vezetni, a maflát, ahejjett, hogy neki segítene. No szép kis segíccség, bár gyütt vóna el magába. Ha nem haggya el a visítozást, megint elveri, osztán láthatnak csudát az SZTK-ban.

Mikor a röntgen előterébe értek, s beadták a cédulát, a gyerek elhúzódott mellőle a pad sarkába, s eltakarta arcát a tenyerével. A háta meg-megrezzent. Még mindig bőg, az isten szentejje meg a torkát, hogy bírja szusszal. Ha még egy beteg idetojja a képit, oszt érdeklődik, mi baja van szegény kisjánynak, oszt vigasztalni kezdi, hogy a rögöny nem fáj, majd a betegeknek is odamond egy cifrát. Haggyák űtet békébe! Oszt mennyi tenger idejig itten kell ülnie, pedig ű be vót rendelve, osztán ha idebolondították, nézzík is meg, mikor lehet levenni azt a nyavaját a lábárul. Mikor végre behívták, odanyomta a sapkáját a Zsófika kezébe. Osztán szoríccsa, el ne hánnya, mer ha ellopják, szorul. Értette?

A rögöny azt mutatta, áll a csontja rendesen, csak még gyönge, nem vehetik le a harisnyát vagy negyedesztendeig. Addig is csak használja, menjen vele mindennap, mikor többet, mikor kevesebbet. Ha a másik feldagad, nem szabad megijedni, attól pöffed meg, hogy arra nehezedik az egész testsúlya, azt bizony megérzi az a fél láb. Ilyenkor majd fáslizza be, írtak neki fáslit.

Hát akkor majd fácslizni fogja a másik lábát, legjobb vón tán, ha cintányért is rendelnének a fejire, oszt akkor ki vóna agyusztálva egésszen. Zsófi meg csak ül, gunnyaszt, nem néz fel, megin rá kell ordítani. Na végre, elált a könnye, oszt a sapkáját is megőrizte. Megin nem néz se jobbra, se balra, a fődet bámujja, tán szereti nézni a köpőcsészéket. Nem mintha nagyon érdemes vóna a plakátokat vizsgálni, ammég csak haggyán, az az asszony, aki szoptat, oszt eltakarja a kisgyereke fejit kendővel, de az a másik, amejik aszongya, hogy a rák gyógyítható, nem valami híres. Legalább tarka lenne, mint annak a fiatalasszonynak a kendője, de nem, egyszínű, sárga, nem érdemes megálni miatta.

Itt az előcsarnokba mán nincs akkora zsibongás. Az istenségit neki, hogy még ojan sokáig kell ebbe a vacak gipszbe lenni, ojan, mint a mészbe hullott bogár. Az a jány amoda, az a kurta hajú azzal a sok papírral, be ismerős; ha idefordítaná a képit, meg is tudná mondani, az-i, akinek gondojja. De nem néz ide, csak áll, oszt fecseg. No most nekiindult, idepillant, elmosojodik, gyün is mán. Persze, hogy Vali, vagy ki a Jézusnak szólították, Ugri lessz a, aki Nagy Gábornál a beteglapját kezelte.

Zsófika csak akkor ismerte meg Valikát, amikor az ráköszönt. Addig nem pillantott fel, a padlót figyelte, azt a tiszta, fényes kőpadlót, amelyet napjában négyszer mostak fel. Csak nem nézni se jobbra, se balra, balra egyáltalán nem, még akkor sem, ha felbukik. Ott van az Elektrotherápia, földszint tizenkettő. Ott rendelt Apa. Ott halt meg.

Pista bácsi megsértődött. Lám, az Ugri a kisjánynak szólt elébb, nem neki, oszt hunnan ismeri, tán mégse kelletett vóna úgy elrakni, lehet, idehurcolták minden bajával, oszt megkínozta valamék orvos. Mer Ugri is ismeri, azér kérdezi tülle, mán másoccorra, micsinál idebenn.

– Vélem gyütt – mondta rosszkedvűen, s átcserélte a botot a kezében.

– Most ismerem meg – csodálkozott Valika. – Hát sikerült találkozniuk?

Kinek? Kivel? Ez is csak balga.

– Na, csakhogy megtalálta. Jaj, be kereste ez a lány! Hol akadtak egymásra?

Zsófi kirántotta a kezét a Pista bácsiéból, és nekifutott a kijáratnak. Valaki rászólt, majdnem elsodorta a belépőt. Pongrácz hiába kiabált utána, nem állt meg, egy pillanat múlva semmi se látszott belőle, még a köténye fehér szalagja sem. Pista bácsi elharapott egy cifra szót.

Azér emmégis a teteje mindennek! No csak kerüljön a szeme elé, van űneki bottya is! Oszt éppen Ugri előtt hozni űtet ijen szégyenbe, akkit mán réges-régen nem látott.

– De hát hova rohant? – kérdezte Valika.

– Ahova a rossz lelke viszi – felelte Pista bácsi. – Egész nap ojan vót máma, mint az ért kilés, hun bőgött, hun ordított, otthon el is vertem. De nem is adok néki ma egy fillért sem.

– Pénzt? Zsófikának?

Hinnye, de nagy dolog, hogy mindenki úgy álmélkodik, a tanárnő is, Ugri is. Hát mán ű nem is fogadhat valakit magának? Most elkezdheti Ugrinak is magyarázni, miről van szó. Magyarázza a kórság, azér se. Hallgatott, a botjával a padlót kaparta. Jó kis út lesz hazáig, hogy cserbenhagyta a hitvány.

– Mindjárt sejtettem, mért keresi – folytatta Valika. – De hát magától se tudhatott meg semmi újat szegény.

Nem, kivált ha tudná, hogy Ugri miről beszél. Csak hümmögött, várta, hogy kivallja.

– Van új doboza, odaadnám, de hát elrohant. Tessék neki megmondani, jöjjön el érte. Hogy van a zsábája?

– Láthattya – mondta Pista bácsi, és lemutatott a gipszharisnyára. – Most a lábamba gyött.

Valika mosolygott, csóválta fejét, elkérte a Pista bácsi leletét, nézegette, aztán azt mondta, nem is rossz ahhoz képest, hogy milyen idős; úgy látszik, gyorsan gyógyul. Csak, persze, türelem kell, minden gyógyuláshoz az kell.

– Oszt hunnat teccik ismerni a kisjányt? – kérdezte Pista bácsi. – Űtet is kezelték itten?

Valika nevetett, azt mondta, ismeri Zsófit, mióta él. A főorvos úr behozta megmutatni, mikor még csak pólyás volt.

Pista bácsi megriadt. Csak nem vót tán nyomorék, hogy mutogatták? No, beteges lehetett, azér hurcolták ide szegény férget. Lehet, attul ijen vad, hogy mán picinek se vót ojan, mint a többi. Tán mégis odaaggya néki a négy forintyát. Ha mán csepp korába is egyre csak itten gyötörték, útálhattya az épületet. De hogy minek is ojan kuka, hogy nem mond el soha semmit.

Valaki kiszólt Valikának, hogy siessen, várják.

– Még mindig nem mondta meg, hol találkoztak össze.

Megint ugyanaz az értelmetlen mondat!

– Sose hittem volna, hogy csakugyan megleli.

– Hát otthun – morogta Pista bácsi.

Hun lelhette vóna másutt, ez a jány is be balga.

– Aztán szomorú volt, mikor megtudta?

– Mit?

Az orvos, aki az imént kikiáltott, kilépett a folyosóra, odajött hozzájuk.

– Ne tessék haragudni – mondta Valika –, ez itt Pongrácz bácsi, Nagy főorvos úr utolsó betege. Aztán úgy meglepődtem, hogy itt láttam, a lába bekötve, s méghozzá Zsófi jött vele, szegény főorvos úr kislánya. Tetszik tudni, ki, aki a Pongrácz bácsi nevét akarta megtudni mindenképpen. Tetszik emlékezni, még én kerestem ki neki a kartonját a múlt héten.

– Persze – mondta az orvos –, szegényke. Nem akarta elhinni, hogy semmit sem üzent az apja. Valika, sajnos, be kell jönnie, nem boldogulok egyedül.

Kezet fogtak Pongráczcal, Valika elszaladt.

Elektro-therápia – szótagolta Pista bácsi. Innen jól látta a tizenkettes ajtót is, amelyen azóta se tette be a lábát, hogy a doktor odalett. Most azér jó volna leülni, antul is inkább, mert hogy Zsófi elfutott, nincsen kivel hazamenni, hát jó, ha erőt gyűt. Talált egy üres padot, leereszkedett a szélire. Itt még dohányozni is szabad, most jólesik a pipa. Nézte a feliratokat, egy helyen az volt kiírva: RUHATÁR, egy másik táblán meg, hogy: JÁRÓBETEG RENDELÉS.

Nem szabad a gyereket verni, ezt kiáltozta, oszt a kezit odakapta a fenekire. No, most maj nem láttya többet, az is világ csudája, hogy eddig is eljárt, hiszen a második nap tudhatta mán, hogy hozzá osztán hiába jár a boldogtalan, ű ugyan nem tud semmit, de bár monta vóna meg tüstént, mirül van szó, maj kitalált vóna néki valamit, hogy tisztelteti az apja odaátrul, azt üzente, hogy jó legyik, osztán tanujjon, valami ijenfélit. Ó, a balga!

A kezit is hogy megmeccette, mikor ű meg Kis András beszélgettek, mijen csúnyán megmeccette, ű meg még csúfolta is, pedig mán akkor tutta szegény, hogy hiába jár, csak azt nem érti, minek gyütt azután is, hát hiszen nincsen rászorulva az ű négy forintjaira. Az annyát meg még elinvitálta az építkezéshe, de hát minek nem beszélt világosan.

Hát persze hogy ezér ólálkodott a fojosón, mikor Juhos Joli odagyütt, azér gyütt az isten árvája, hogy kérdezősköggyék, de nem merte egyenes szóval, mer ű rákiabált, ű mingyár kiabál meg üt, az istenit az ijen vén baromnak, csak ordítani tud, mióta Marcsáék nincsenek, azér futnak úgy elülle a kisgyerekek, azér rettegnek.

Hát a tanárnő is azér nézett akkorát, mikor elmonta, hogy megfogatta. Azér adott hát annyi tanácsot ez a gyermek, azér danoltatta meg szavaltatta, mer érti a mesterséget, megtanulta az apjátul. Odáig érti is, hogy eccer elgyütt, még odáig is, hogy másoccorra; mikor osztán megtutta, hogy nincsen néki várnivalója űtülle, ottantul nem érti mán, minek gyütt. Minek gyütt harmaccorra, negyeccerre, oszt minek jár azóta is hűségesen?

Hát most majd elmarad, osztán nem az a baj, hogy nem segít, mer a rögönyös veres aszonta, mozogjon, amennyit csak bír, allessz a jó, hát valaki maj csak megvásárol, összesöpörni maga is tud, főzni meg tizenhárom éve ű főz magának, csak hát igen megszokta mán, hogy itt ugrál körötte, ű meg dirigál, idepattanny, odapattanny. Dehogy gyün e többet, akkorákat vert a fenekire, oszt még a karját is megcsavarta.

Hiába ül itt, mint a bús kotló, jobb, ha szedi-veszi magát, oszt mén haza. A vén csont mán a többi vén csontho tartozik, nem a fiatalokho. Ma még ott lesz a keze nyoma mindenen, még virágot is hozott, az ű poros árvalányhajját kigórta, aszonta, élővirág kell a lakásba, oszt hozott neki hazúlról rózsát, csupa jószagú minden odalenn abba a nagy, dohos szobába. Tésztát is hozott néki, citromos bélűt, oszt mennyit nem locsogott ezekbe a napokba. Még az asztalkendőt is ojan figurásan tutta összehajtani. Na de mindegy.

Feltápászkodott. Eriggy, te rossz láb, húzzad a másikat. Űbelülle se lessz mán kengyelfutó. Dél lett, ver a nap, majd megbámujják, hogy itt kóricál egymaga. Oszt ha megin megszédül, mint az imént, dűlhet néki a falnak, de csak dűjjön, bánnya a fene.

Mikor kilépett a kapun, megkapaszkodott a rácsban. Kinn a kerítésnél, háttal neki, ott ült Zsófika, csak a tarkója látszott, előrehajló nyaka. Hogy megindult felé, a csosszantásra megfordult, fel is állt. Odament mellé, s mint amikor jöttek, nyújtotta a kezét, hogy vezesse.

Szóljon? Az is csak hallgat. Mit szójjon? Hogy megindultak, delet harangoztak, a szakácsőrs az iskolában éppen akkor ült ebédhez. A kilences ház kapujában nem állt senki, a nagy Lemberger az iskola előtt sétált fel s alá, s arra gondolt, milyen furcsa látvány Pongrácz bácsi meg az a kislány, jönnek nagy komolyan, kézen fogva, aztán egyik se szól a másikhoz egy szót se, úgy jönnek, mint két néma.

Mikor leértek a lépcsőn, s elsegítette az ágyig, Zsófika fogta a babot, elkezdte tisztítani. Most mit mongyon néki? Ül és főz, a szemit a babra süti, nem olvasni le semmit a képirül, asse, hogy haragszik-e rá, amiér megverte. Lám, tuggya, hogy ű most fáratt, osztán, ha ittmarad magára, nem fog harapni semmit, mer csak feküdni jó, oszt ott egye meg a nyavaja a babot, ű nem kínlódik vélle. Ágyban kapott ebédet, mint legelőször, Zsófi is ott evett a hokedli mellett, a zsámlin, mint az első napokban.

Szólni kéne, de a torka nem ereszti ki a szót. Nagyobbat csattant a feneke, mint az a tányér, amit most öblöget.

Na, most idegyütt, nézi azzal a nagy szemivel, most osztán maj kiböki, hogy hónaptul nem gyün mán, oszt nem is láttya soha többé.

– Holnap kilencre jövök – mondta Zsófika.

Hagyta, hogy elmenjen az ajtóig, nem szólt semmit. Aztán eszébe jutott a négy forint, és kaparászni kezdett a párna alatt. Zsófika megfordult, meglátta, mit csinál. Összeszorította a száját, és megcsóválta a fejét.

„Értem – gondolta Pista bácsi. – Megvertelek, oszt most mán nem veszel el te éntüllem pénzt sose. Ládd, megvénültem, de sose vótam senki adósa, te leszel az első.”

A doboz csörrent, visszadugta a párnája alá.

Mikor a gyerek behúzta maga után az ajtót, s hallotta elsiető léptei kopogását a folyosón, hirtelen ráeszmélt, hogy nem beszéltek se Halasiról, se Kis Andrásról semmit. Szólt is volna utána, de már késő volt, a csapóajtó nyikkant egyet, s tudta, hogy Zsófi már kinn fut a kapubolt alatt.

Ha Marianne megjött volna, most más lenne minden.

Megoszlanék közöttük a felelősség, Marianne mindig ügyesebb volt nála, bizonyosan kitalálna valamit, most meg egyedül van, s csak az a csepp remény él a szívében, hogy Zacskófejű majd elintézi. Ahelyett, hogy itt gubbaszt a konyhában, és töri a fejét, megtehetné, hogy átmegy Kató nénihez, annak Anya is csak örülne, de hát mit keresne odaát, legfeljebb még nyugtalanabb lenne, ha a Kató néni szavából esetleg az derülne ki, hogy Kálmán bácsi nagy hátizsákkal ment el reggel, vagy hogy milyen szokatlanul gyöngéden megcsókolta. Kató néni mindig mindent megkérdez, és a maga ügyeiről is mindent elmond mindenkinek, a gyerekeknek is.

Dóra nem tehet neki szemrehányást, ő intézkedett, ahogy tudott. Neki megígérték, hogy Zacskófejű közbelép. Mit tehetett volna többet? Nem fogta a hely, nem bírt megülni. Mi történnék, ha elmenne odáig? Négy óra van, negyed ötre odaér, a Múzeum az István téren áll, a park közepén, a padokról jól látni a bejáratot.

Csak azt nem tudta kitalálni, mivel indokolja az ottlétét, ha esetleg találkoznék valami ismerőssel, de aztán megnyugtatta magát, nem is fontos bemennie, senki se fogja megtudni soha, hogy ott járt, éppen csak meggyőződik arról, hogy Zacskófejű intézkedett, aztán már fordul is vissza.

Anyának hagyott egy cédulát az íróasztalon, amelyen az állt: „Kálmán bácsihoz mentem.” Anya siettében nem fogja észrevenni, hogy nem az van odaírva, hogy Kálmán bácsiékhoz, s azt gondolja, átment Kató nénihez, még talán örül is neki. Persze, ha szerencséje van, Anya nem lesz itthon, mire ő visszaérkezik, akkor egyszerűen visszaveszi, eltépi a cédulát, és nem történt semmi.

Eleinte csendesen lépegetett az István tér felé, ahol az Országos Éremmúzeum állott, csak akkor kezdte szaporázni, mikor az jutott eszébe, hogy aki itt akar hagyni állást, országot, nemigen tartja meg a hivatalos órát, esetleg nem is marad benn ötig. Milyen buta is volt, hogy nem gondolt erre! Hátha már el is ment Vikihez, vagy most van indulóban, és Zacskófejű, akit fél ötre rendelt, későn érkezik? Mikor végiggondolta, elkezdett rohanni, csattogott a szandálja a meleg betonon. A Múzeum közelében aztán megállt, egy darabig nézegette a négyszögű épületet. Ismerte jól, nemegyszer járt már benne, s az épület beosztására is emlékezett, három oldalát a gyűjtemény foglalta el, a negyediken voltak a hivatalok. Egy tábla feliratából megtudta, hogy csak kedden, csütörtökön meg szombaton van látogatás, ma hétfő van, tehát ma nincs.

Ácsorgott a kapu előtt, leste, ki megy be, de nem ment be senki. A bejárat előtt autók állottak, két sárga számtáblájú, külföldi kocsi, meg egy harmadik, magyar. Zacskófejű talán már be is ment azóta, talán korán érkezett, kérés és figyelmeztetés nélkül is, és ő most feleslegesen rémüldözik idekinn, mert Kis András bent ül, beszélget Kálmán bácsival, s valamiképpen visszatartja, ha menni akar. Az idegen gépkocsik vezetői a Múzeum feljáratánál cigarettáztak, beszélgettek is valamit, de nem értette, nem magyarul volt. A magyar kocsi sofőrje nem szállt ki, olvasott a kormánykerék mellett.

Egyszer az iskolával is jártak Kálmán bácsinál, elég érdekes kirándulás volt, főleg az aranypénzek tetszettek nekik, bár, amit megmutattak, az egy se igazi arany volt, csak másolat, az igaziak bent vannak a páncélszobában. De eljött ő Marianne-nal is ide, sőt magában is, Anya küldte fel Katalin napja előtt; mindig a Múzeumban rakták el a Kató néninek szánt ajándékot, mert annak sose lehetett semmit se megvenni előre, mindent kikutatott, folyton feltúrta Kálmán bácsi fiókjait meg szekrényét, hát ami meglepetést kapott, azt itt tartották, hogy meg ne találja előre.

Elhúzódott a kapu mellől, mert lépéseket hallott odabentről. Milyen rémes is lenne, ha az embernek kiíródnék a gondolata a homlokára, igazi betűvel, és most mindenki el tudná olvasni, hogy Kálmán bácsira gondol, és azt is, milyen borzasztó dolgokat. Ó, bár jönne már Zacskófejű! Nem, talán mégse volna jó. Tulajdonképpen akkor szeretne Zacskófejűvel találkozni, ha már elmúlt fél hat, és tudhatná, hogy minden megoldódott. Akkor nyugodtan elmehetne haza.

A Múzeum kapusának a lépését hallotta az imént; kijött egy kicsit levegőzni, ásított, nyújtózkodott.

– Mi kell? – kérdezte Zsófikától. – Vársz valakit?

– Keresztapámat – felelte Zsófika. Mikor ilyen izgatott, mindig úgy beszél, mintha torokgyulladása volna, a hangja megvékonyodik hirtelen. Apa figyelte meg.

– Ki a keresztapád?

– Haller Kálmán.

– Na, arra még várni kell, mert mutogat.

(Mutogat? Hogyhogy mutogat? Mit?)

– Indult volna már, de kaptunk egy garaboly külföldit, azokat kísérgeti. Csak várjál itt rá, mindjárt lejön, ha a látogatók elmentek.

Akkor még bent van, és nem történt semmi baj. Negyed öt van. Talán az idegenek nem is mennek el hatig. Akkor nincs is szükség Zacskófejűre, és az egész kérdés megoldódott. Zacskófejű már bizonyosan itt van. Megígérte Pista bácsinak.

– Nem kereste valaki délután?

– Hallert? Nem azt senki.

Zsófi arca elborult. Azért ez nem szép Zacskófejűtől. Vajon a kapus jól megfigyelte? Hátha mégis?

– Senki, ha mondom. Nem járt itt délután csak ez a bizottság, meg egy ember, aki Révész Sanyival akart beszélni. Ha meleged van, odabenn leülhetsz, várd meg, majd csak lejön.

Nem, köszöni, inkább kint maradna. Nem tudta pontosan, nyugodtabb lett-e vagy nyugtalanabb. Ez jó, ez a két külföldi kocsi, hogy valami bizottság jött ide, ez nagyon jó. De az nem jó, hogy Zacskófejű nem jelentkezett, még szerencse, hogy nem késett el semmitől. Persze, minden percben megérkezhetik.

– Tán kirándultok? – érdeklődött a kapus. – Mert hogy keresztapád egyszer már nekiindult, de vesztire tette, mert a kapu alatt találkozott a vendégekkel, és vissza kellett mennie, aztán cipelhette vissza azt a dugig aktatáskáját. Mert ha időre mennétek valahová, akkor nincs ám szerencsétek.

Zsófika nem felelt. A kapus még szólt hozzá egyet-kettőt, aztán elfordult. De buta rokona van ennek a Hallernak, mekkora nagy lány, az ilyen korúval már el lehet beszélgetni, de ne adj’ isten, hogy kinyissa a száját. Öt perc múlva fél öt, nemsokára leteheti a szolgálatot. Na hála istennek, jönnek is már, visznek egy szekérderék prospektust meg ismertetőt. Az igazgató is megy velük, az is be örülhetett, mikor belépett, aztán meglátta Hallert, hogy vonul kifelé az aktatáskával.

Hol az a gyermek, most felfuthatna, ha ugyan útban nem leli a keresztapját. Gyere be, te! De vad vagy, pedig nem esz meg a bulgár. Mikor azt mondta neki, hogy felmehet, egy cseppet sem örült, mintha nem azzal jött volna ide, hogy Hallerral akar beszélni. No, mégis nekidurálta magát. Más gyerek fut a lépcsőn, ez meg mászik, mint a csiga, és még vissza-vissza is néz, mintha várna valakit.

„Innen tíz percre van az iskola – gondolta Zsófika. – Ha valaki szalad, vagy elfog egy autóbuszt, még annyi se kell, elég öt perc, s már ott van a kilences számú háznál, az Apáczai Csere téren. Zacskófejű nem jött, és a külföldiek elmennek.” Nincs sok ideje, rohannia kell, de nem akar engedelmeskedni a lába. Mit mond az ember a keresztapjának, aki meg akar szökni? Senki sem segít. Marianne nem jött haza. Zacskófejű becsapta.

Kálmán bácsi ajtaja félig nyitva állt, nem kellett kopogtatni. Éppen kezet mosott, agyontömött aktatáskája ott hevert az íróasztalon. Valahogy azt képzelte, turistaruhában lesz, bakancsban, de persze lehetetlen, hogy jött volna el úgy hazulról, s hogy ülhetne itt a hivatalban rövid nadrágban. Igaza van Pista bácsinak, ő néha nagyon buta.

Kálmán bácsi a tükörből látta meg, hogy belép, a mosdókagyló fölé szerelt tükörből. Megfordult, a kezét se törölte meg, úgy bámult rá, hogy ugyan mit kereshet itt.

Most mi lenne, ha megmondaná az igazat? Hogy ne tessék megszökni, mert abból nem lesz semmi jó. De megesküdött Dórának az aranyangyalra, hogy hallgat, és a felnőttek között alig akad valaki, aki elviseli, ha az ember igazat mond. Most mit hazudjék? Ő nem tud hazudni, sose jut az eszébe semmi. És aztán neki voltaképpen semmi keresnivalója nincs itt, ő csak azért jött, mert Marianne nem érkezett meg, hogy mégis hát legyen itt valaki.

– Marianne helyett jöttem – mondta Zsófika.

Kálmán bácsi megtörölte a kezét.

– Hát mégis megérkeztek?

Semmi öröm nem volt a hangjában, Zsófi érezte, hogy Kálmán bácsi jobban örülne, ha nem is említenék előtte Marianne-t. Most azt hiszi, hogy a csapat hirtelen megérkezett. Pedig ő nem mondta. Egy szóval sem.

– Nem tetszik még hazajönni?

– De, iparkodom. Mihelyt tudok, megyek utánad. Mondtam Kató néninek, hogy értekezletem kezdődik öt órakor.

Marianne néha akkorákat hazudott, hogy az ember elképedt. Egyszer azt mondta, neki már született két gyereke, csak meghaltak. „De hát miket beszélsz te?” – kérdezte akkor felháborodva Dóra, Marianne meg a földet nézte, és csavargatta az egyik fürtjét. Hát akkor Kálmán bácsitól tanulta.

– Eriggy haza, Zsófika, ne várj rám! Felmegyek a Vármúzeumba, ott van az értekezlet.

Ezt most csak Dóra tudná megoldani, Dóra, aki mindig mindenkinek mer válaszolni, és aki a nápolyinál is szólt, hogy nem pontos a mérleg. Dóra most valami okosat mondana, amiből Kálmán bácsi megértené, hogy muszáj maradnia. Neki nem jut az eszébe semmi. És persze Marianne is meg tudná oldani, mert Marianne-nak mégiscsak az apja, ha hazudós is, meg éppen szökni akar, bizonyosan van valami közös titkuk meg mindenféle olyan dolog, amivel Kálmán bácsi hajlítható, de hol van ebben a percben Marianne, most megint neki kell kitalálnia, mit csináljon, és nem jött el Zacskófejű sem. Ma különben tudhatta volna, hogy nem sikerül semmi, olyan borzasztó volt az egész nap, Pista bácsi megverte, és be kellett mennie az SZTK-ba.

Most eljött az az óra, amitől csütörtök óta retteg, itt áll, Kálmán bácsi azt hazudta, hogy értekezlete van, és ő nagyon jól tudja, hova megy, miért akarja lerázni a nyakáról, de úgy kell viselkednie, mintha elhinné. Viszont ha úgy tesz, akkor el is kell mennie, és akkor sem segített semmit, hiába jött, mert ő csak egy kislány, a csapatba se kellett, és Pista bácsi is mindig csak azt kiabálja, hogy kétbalkéz meg balga.

– Most mér pityeregsz? – kérdezte Kálmán bácsi.

Marianne egyszer azt mondta, hogy ha valaki sír, attól mindjárt ideges lesz. Lám, fogja a táskáját, de azért még nem indul el, mert Kálmán bácsi nem rossz ember tulajdonképpen, és őt mindig is szerette. Ha nem felel neki, csak sír, attól talán nyugtalan lesz, és esetleg nem nézi az órát.

De megnézte, sajnos.

– Fújd ki az orrodat, menjünk! Nagyon sietek, nem érted?

Sírni. Sírni kell neki, akkor kérdezősködik, és esetleg tovább itt marad, Zacskófejű talán mégiscsak megjön és megszabadítja. De úgy kell sírni, hogy a fél világ összeszaladjon, nem ilyen illedelmes módon. Sajnos, nemigen jön könny a szemébe, ő néha egyáltalán nem tud sírni, mintha olykor kiszáradna a szeme. A temetésen se sírt, csak otthon, mikor már egyedül volt. Bezzeg délelőtt úgy ordított, hogy mindenki odaszaladt, Pista bácsit majd’ szétvetette a düh. Délelőtt…

Ő nem is akart az SZTK-ba menni, ide sem akart jönni. Ő napok óta folyton olyasmit csinál, amit nem is akar, meg nem is tud. És Valika másnak a kartonjait válogatja, ugyanúgy válogatja az Apa utódjának is, annak a fiatalabbnak, mint Apának, és az SZTK-ban is minden megy tovább, minden ugyanolyan, csak éppen Apa nincs sehol, és vasárnap sincs már, Anya egyszer sem nevet, és már nem is ír, pedig még karácsonykor is szokott dolgozni; Apát eltemették, micsoda borzalmas mély egy sír, és Tóbiást is elvitték, és most neki itt kell viaskodnia Kálmán bácsival, ahelyett, hogy otthon ülhetne, végig kell néznie, hogy indul kifelé, és Apa sose lesz többé, és Dóra se lesz, mert elviszik külföldre, hát akkor ne legyen Kálmán bácsi se, ha már senki sincs, legjobb volna, ha ő se lenne már a világon, ha Apa meghalt. Apa. Apa. Apa!

Ezt a hangot sose hallotta még. Marianne csak nyafogni szokott, Kató meg tárgyilagosan, célzatosan és tagoltan sír, ha valami nem tetszik neki, Kató mindig előre megfontoltan zokog, hogy az ember csak menekül, és már részvétet sem érez, csak azt, hogy jó lenne messze lenni tőle, mert csak játszik, most éppen azt játssza, hogy szomorú. De ez a gyerek, ennek mindjárt megszakad a szíve. Zsófi nem nyikkant meg a Gábor koporsója mellett. Miféle balvégzet hozta ma ide, mikor a legjobban sietnie kellene, és ha Marianne mégis megjött, miért nem futott az ide hozzá, hogy legalább lássa még egyszer, mért küldték ezt a gyereket? Tessék, most az ajtó is nyílik, nem csoda, mert Zsófi üvölt, valami soha nem hallott hangon zokog, és ahelyett, hogy piros lenne, hófehér.

Valaki benézett, mindjárt vissza is húzta a fejét. Révész volt, a teremőr. Rettenetes ez a hang, úgy sír, hogy áthallatszik a túlsó szárny végéig, ahol Révész ül.

– Hagyd abba már, az isten szerelmére! Mondtam, hogy mennem kell. Gyere, kislányom, le kell zárnom a folyosót.

Most rángathatja fel, mert leült a szőnyegre, agyonbőgött arcát ráhajtja a goblenkarosszékre, ami nem is az övék, csak a bútortörténeti részleg adta kölcsön, szobadísznek. Lehajolt érte, de nem bírta felemelni; Zsófi belekapaszkodott a szék karmos aranylábába.

Most már úgyis mindegy, tudhatta volna előre, hogy neki nem sikerül semmi, és Kálmán bácsit nem lehet itt tartani. Ő csak egy kisgyerek, Marianne, aki okosabb nála, nem jött meg, mert nyaral, és Dórát kitiltották. Mit viaskodjék ő itt Kálmán bácsival? Most már nem is miatta sír; érti, tudomásul vette, hogy Zacskófejű elhagyta őt, és Pista bácsi gonosz volt hozzá, elhurcolta az SZTK-ba, a karját is megrántotta, most is fáj. Pedig a kezét is hogy megvágta miatta, és a betét is eltörött, és ezentúl feleannyi pénzük lesz, mert Anyát elküldték, de bánná is ő, akárhogy összeverték volna, csak Apa üzent volna valamit.

Most mit csináljon? – töprengett Haller. – Mit szoktak ilyenkor tenni? Míg Marianne kisebb volt, és nem hagyta dolgozni, mindig adott neki valamit, s akkor csend lett. De Zsófika annyira nem hasonlít Marianne-hoz. Csak tudná, hogy került ma ide! Nyilván a Kató ötlete, az küldte utána, megint ellenőriztetni akarja, a múlt héten egyszer ő maga állított be; lehet, most a kislány az ügyeletes, anélkül, hogy tudna erről. Az idő meg fut. Ha nem indul el, még a végén elkésik.

– Állj fel, és megyünk!

Zsófi nem moccant, beleszorította az arcát a székbe. Csak menjen, hagyja itt. Most már úgyis mindegy. Dóra is eltűnik. Mindenki eltűnik. A széken griffmadár van, zöld a koronája.

Most legalább úgy fog kilépni innen, hogy mindenki felfigyel rá. Délután az a szerencsétlen látogatás, éppen a lépcső alján találkozott a bulgárokkal. Estére a kapus, az altisztek, mindenki azt fogja tárgyalni, hogy érte jött egy gyerek, és torkaszakadtából ordított. Hogy hallgattassa el? Míg pici volt, ha sírt, Gábor tapsolt neki, akkor mindjárt abbahagyta és repesett. Képtelenség, hogy úgy menjenek el, hogy a gyerek ordítson még az utcán is!

És egyáltalán mi baja van? Mi történhetett náluk? Mit titkol? Lehet, hogy Juditnak felmondtak, s most nála siratja az anyját? Mit mondjon neki, amitől lecsillapszik, végre elindul, s békén is marad addig a tíz méterig, míg a kaputól a megállóig elérnek.

– Ha nem sírsz, megmutatom az aranyakat.

Na hál’ istennek, felnézett. Ez csak egy perc, s aztán futhatnak. Gyerek ez még. Mennyit esdekelt Marianne-nal, mikor utoljára itt jártak, hogy adjon a kezébe egy igazi pénzt, persze, oda se figyelt rájuk, majd éppen a műkincseket hurcolja ki a gyerekek kedvéért. De ha most ez az ára a csendnek, akkor mutat neki egy valódi aranyat.

A túlsó falból nyílt a páncélfülke ajtaja. Ott volt a kincs, az egyetlen teljes magyarországi aranypénz-gyűjtemény. Kinyitotta a zárat, benyúlt a résen, felgyújtotta a villanyt. Csak az imént csukta be, a külföldiek szinte mindent kiszedettek vele.

Végre felállt, jön közelebb. Kihoz neki valamit, megmutatja, aztán visszacsukja a fülkébe és rohan.

– Ne gyere közelebb, mert véletlenül rám csapod – figyelmeztette, mikor Zsófi elindult az ajtó felé. – Belülről nincs kilincse, csak a szoba felől lehet kinyitni.

Milyen különös a szeme, ahogy így rábámul. Katónak nincs igaza, Zsófika nem buta, csak az ember nem tudja, hányadán áll vele. Nagy-nagy szeme van. Vajon milyen lány lesz belőle, ha megnő? Vajon meglátja-e nagylánynak valaha?

Dóra hason feküdt, Marianne pedig a bokor alatt ült, és magyarázott. „Mert apukámnak a Múzeumban van egy páncélszobája, az olyan, hogy aki oda belekerül, nem tud kijönni többet, mert csak kívülről lehet csukni meg nyitni. Ha a tolvaj behúzza maga után, hogy ne lássák, bent marad.” Taki meg Lemberger csak hallgatta áhítattal, kértek egy kis rétest is, de Marianne nem adott egyiknek sem. Akkor Taki elővette a zöldpaprikás kenyerét, és elkezdte rágni.

– Megmutatom, milyen pénze volt Róbert Károlynak.

Már az orrát fújja, elapadt végre a könnye. Belépett a fülkébe, kinyitott egy dobozt. Jó lett volna még egyszer látni Marianne-t. De ha megjött, és Zsófit előreküldték, miért is nem jött fel hozzá ő is? Persze, nem engedte az anyja, Marianne a csalétek, menjen ő haza. Hát most majd várhatja. Még szerencse, hogy nincs olyan késő, húsz perc múlva öt, most talán végre útjára engedi, és nem kell futnia. Ma úgyis bolondokházába illő nap volt. Vesztére ráesett az emeleti inspekció sora, ne tudta lerázni a vendégeket.

Kiemelte az aranypénzt a dobozából, s kinyújtotta az ajtónyíláson. Tetszik neki, forgatja, meg is szagolja, sőt az arcához teszi.

– Tessék mutatni még egyet!

Jó, még egyet, aztán vége a mulatságnak. Milyen jól elbolondította, szelíd ez a gyerek, talán azért is szerette mindig, mert nem volt pajkos, sose csinált semmi buta csínyt.

Vajon miért sírt annyira? Hát lásson még egy pénzt, valami szép Mátyás korabelit. Beljebb ment a fülkébe. Milyen gazdag gyűjtemény ez voltaképpen, ő rendezte el ebben a formájában, ő is lajstromozta. Ezzel se bajlódik többet. Tulajdonképpen kár. Nagy kár.

Most a résen át meglátta Zsófit.

Ott állt közvetlenül az ajtónál, fél kezében az arany, a másik az ajtó peremén. Menjen csak onnan, nem szabad ilyen közel jönnie! És a szeme, a tekintete, mintha a szeme résén át valaki más, idegen tekintene rá, valaki szigorú ismeretlen, akit nem látott sose. Szólni akart, kiáltani, a tenyere hirtelen elnedvesedett, nem tudta volna megfogalmazni, mit érez, de iszonyú volt, félelmes és szégyenletes is egy kicsit, rokona valami régen nem érzett érzésnek, ami csak gyermekkoráig kísérte. Bent sárga volt a fal a lámpafénytől, kinn a nyári lombokon át sütött a nap. Ebben a zöld nyári fényben látszott a nyíláson át Zsófi, egy sose látott, sosem ismert Zsófi, s az egész olyan volt, mint az álom, valami nehéz álom, amelyben moccanni akar az alvó, kiáltani, hogy megtörje a varázslatot, csakhogy nem lehet. Nem is lett volna rá ideje, mert Zsófika keze előrelendült, az ajtó besiklott a páncélsarkok közé, s ő csak állt a fényes és forró üregben, feje fölött az ötszázas villanykörte, s a kezében egy Mátyás korabeli aranypénz.

 

„No lám, az a Haller – gondolta lenn a kapus. – Hogy verte a készülőt ebéd után, most meg már marad. Lehet, a gyermek hozott neki valami üzenetet, mert azt meg előre zargatta, ni, a táskával. Köszönni, persze, azt nem, minek is köszönne, nem tanítják az iskolában, neveletlen ez mind, istentelen, csak a rosszalkodáson jár az esze. Hogy mereszti a szemit, ugyan mi hírt vitt odafel, lehet, valami sürgőst, mert alighogy kihúzta a lábát a kapun, rohan, mint a bolond, nem néz se jobbra, se balra, az az autó majdnem elkapta a sarkon.”

Haller meg nem jön, csak nem jön, azt meg tán megpirongatták, szólhatott neki az igazgató. Hogy is ne, kocog le a lépcsőn nagy garral fél háromkor, aztán jönnek ám felfelé a bulgárok. Úgy kell, mert van neki szabadnapja, kutatónapja, minden sátoros ünnepen egyszer, ha inspekciós, egyébként csak ül odafenn, nézegeti a pénzeket, jön, mikor akar, megy, mikor akar; a fene se tudja ellenőrizni, ha azt mondja, kimegy valami ásatáshoz. Sokszor nem látják három napig, kereshetik telefonon. A Várban azt mondják, még nincs ott, vagy hogy már elment. Hát most csak dolgozzék rá, el akart ez menni, tiszta sor, aztán, hogy nem tudott elszabadulni fél háromkor a külföldiek miatt, érte jött a gyerek, de akkor már későn lett, az igazgató bizonyosan lekapta a tíz körméről, aztán nem mer elmenni öt óra előtt, míg a hivatalos ideje le nem telik.

 

Ugyan rádolgozik, már öt is elmúlt, negyed hat is, aztán mégse jön. Hát csak nézegessen magának, de hatkor kiszórja irgalmatlanul. Vigye haza az írnivalóját, ő hatkor lecsuk, a teremőrök is hazamennek.

Az ember eltikkad ebben a hőségben. El is hiszi, hogy kellemes volna kirándulni, de jó lehet most a Dunánál. Még elolvassa az újságot, aztán, ha letelik a szolgálata, mosdik egy jót, az ember csupa verejték lesz ebben a forróságban.

Fél hat már elmúlt, mikor megszólalt a házitelefon. Révész jelentkezett, hívta, menjen fel, de azonnal, mert dübörögnek. Bolond ez a Révész, aztán mi legyen a kapuval addig. Van még valaki az épületben? Persze hogy van, az a futballista, aki délután Révészt nyomozta. Tán csak nem valami rabló? Révész ott ül a B-teremnél egymaga.

Papik, a másik teremőr akkor jött befelé a kertből. Azt beültette a portára, maga meg futott fel a lépcsőn. De Révészt nem a kiállítási teremnél lelte, hanem az irodafolyosón, ott állt a Haller Kálmán ajtaja előtt, mellette ott nyújtogatta a nyakát a délutáni idegen. Révész integetett, hogy siessen. Siet, nem látja, hogy a nyelve kilóg, jobban nem tud már rohanni ebben a kánikulában. Mi az isten lehet ez a dübörgés?

Zacskófejű hétkor kezdett hétfőn, háromkor telt le a nyolc órája. A munkaruháját papírban vitte magával, az ünneplőjében ment, a tornaterem mosdójában cserélt ruhát, ott is mosakodott meg, s öltözött vissza az utcaiba, mikor ledolgozta a munkaidejét. A holmiját otthagyta Székelynél a portán, majd másnap elviszi, mondta, most dolga van. Moziba megy tán, érdeklődött Székely, vagy jegye van valami meccsre? Van a fenének, csak valamit el kell intéznie, aztán oda nem akar úgy menni, meszesen, az ünneplőben nagyobb lesz a tekintélye.

Székely azt motyogta, menjen le az öreg Pongráczhoz, mert valamit mondani akarna neki, de Zacskófejű azt üzente, nem ér rá, éppen az ő dolgában jár, majd holnap elmondja, mit intézett, most már indulni szeretne. Míg a mosakodással, átöltözéssel elkészült, fél négy lett, ideje indulni, annál is inkább, mert éhes, régen volt fél tizenkettő, mikor evett, az ebédnek már az ízét is elfelejtette. Talált egy büfét a tér sarkán, bekapott valamit. Négy óra lett volna egypár perc múlva, mikor megérkezett az Éremmúzeumba.

 

A dolog mindjárt rosszul kezdődött, mert az volt kiírva, hogy aznap nincs látogatás. Nem mintha érdekelte volna a sok régi pénz, de úgy gondolta, könnyebb volna a bejutás. A bejárat körül autókat látott, egy kiváltképpen szép volt közöttük, egy nagy zöld. A kapus újságot olvasott, az inge ki volt gombolva a mellén, barackot evett és izzadt.

Zacskófejű nem várta meg, míg megkérdezi, mi járatban van, odament a fülkéhez:

– Van itt valami Halasi?

A portás letette a zacskót.

– Nincsen.

– Nem is vót?

– Nem az soha.

– Hát Halász?

– Mondom, hogy nincs. Se ez, sem az. Minek keresné?

– Mer hogy együtt vótunk mink a Népstadionba, egymás mellett ültünk a jómúltkor, oszt igen összebarátkoztunk, oszt aszonta, itt dógozik a múzeumba. Ma szabad vagyok, éppen erre jártam, hát gondoltam, benézek hozzá, ha mán annyira hívott.

– Papik, az nem lehet – tűnődött a portás –, mert annak bokából hiányzik a lába, aztán, amióta a lába odalett a fronton, nem érdekli a futball. Máté se lehet, mert hogy az Máté. Halasi… Így hívják, nem téved? És nálunk dolgozik?

– Itt hát, oszt a neve is valami ilyenfajta.

– Révész lesz az, csak rosszul értette. Révész Sanyi, aki a házát árulja. Az jár örökké a Népstadionba.

Révész. No, vén Pongrácz, hát ijen jukas lesz az ember agya, ha megöregszik? Halasi! Halász! Tán azt vélte, víz mellett van az is, ez is. Persze, hogy Révész lessz az ű embere!

– Oszt felmehetek hozzá?

A portás megcsóválta a fejét.

– Várni kell rá. Nincs idebenn.

– Mán pedig nekem sürgős. Mikor gyün meg?

– Megjöhet az akármelyik percben, mert csak ide az Italboltba szaladt le, azt mondta, megfájdult a foga, átmegy egy rumra, megöblögeti.

Ez az, az isten szentejje meg, micsoda hitvány, délután négy óra, oszt iszik. Maj megkeresi. Megnézte a kapus egyenruháját, hogy megismerje a párját Révészen. Hát akkor ő is megyen utána. A portás utánakiabált, hogy nógassa ám vissza, ott ne ragadjanak a nagy barátság örömére, mert majd szorul Révész, ha valaki észreveszi, hogy nincs idebenn. Igaz, hogy ma nincs látogatás, a B-szárny meg, az övé, le van csukva, de teli idegennel a Múzeum, ő nem tartja senki helyett se a hátát.

Az Italboltot valóban a közelben találta meg, vendég elég sok volt benne, de Révészt azonnal megismerte az egyenruhájáról. Ott könyökölt a pulton, és rumot ivott. No, savanyú ember, de furák is az asszonyok, mi tecchetik rajta ugyan a Zsófi annyának. Alacsony is, girhes is, a bajusza fakó, a pofája meg ződ. Oszt hogy iszik, szerelmes isten, mintha ellenére vóna, csak öblöget avval a rummal, tartya a szájába, forgattya a nyelvivel. Na, szerencsétlen lehet, aki evvel az emberrel él. És délután négykor már az Italboltba, ijen melegbe, rumot! Még ha fröccs lenne!

Rendelt két deci bort, lekönyökölt Révész mellé. Hogy kössön belé?

– A kövér a kapu alól azt üzeni, hogy jó lesz ám szedni a sátorfát, mer majd észreveszik odabe, hogy nincsen a hejjin.

Révész oldalra fordította a fejét.

– Maga a Múzeumból jött?

– Onnat – mondta Zacskófejű. – Egyenest magáér. De látom, szórakozik.

– Szórakozik a fene. Patikába vagyok én. Gyógyszert iszok.

És még keserves arcot is vág hozzá az alattomos, osztán csak öblöget. De utálatos képe van!

„Fáj a pohos Rácznak, hogy itt kúrálom a fogamat” – gondolta Révész. De hát mindenki csak irigy meg álnok, legkivált az újságok. Huszonnyolc forintot fizettettek vele az apróhirdetésért, és lám, mégis kihagyták a felét, tegnap egész nap ezen mérgelődött. Be is megy, panaszt tesz, nem viszik el szárazon. Most meg a foga. Mit akar tőle ez az ember? A hirdetésre jöhetett, mert nem látta még soha életében.

– A ház érdekli? – nézett Zacskófejűre.

Kis András bólongatott, hogy az.

Hát érdekelheti is, ha bejött a Múzeumba, mert ahhoz előbb kinn kellett járnia Zuglóban, hogy a címét megtudja. Még jó, hogy az asszony ez egyszer az eszén volt, oszt bezargatta hozzá. Majd megdicséri.

– Osztán hogy tetszett? Ugyi szép ház?

Kis András azt mondta, szép. Már mér ne lenne szép? Csak hát drága.

– Drága!

„Mindenki ezt mondja” – gondolta Révész. Ő ugyan nem enged belőle. Hát szóval kőműves ez a Kis András, no fura, hogy nem épít magának, ha van pénze, de hát maga tudja, mit akar. Csak jöjjön be akkor, elüldögélhet mellette a folyosón, beszélgethetnek kedvükre. Ma úgyse ad az ördög senkit, nincs látogatás.

A kapus megint ette a barackot, mikor beléptek, csak rájuk morgott, nem szólt. No, meglelték egymást, beszélgethetnek a futballról. De ronda egy sport az a futball, ő mindig utálta.

„Jó hűvös hely – gondolta Kis András, mikor végigmentek az irodafolyosón. – Megbecsülhetné magát, bezzeg nem áll a tűző napon, mint ű, ojan magosan, mint a torony. Na Révész, most oszt innet ki nem teszed a lábadot fél hatig. Négy óra tíz, locsogjon arrúl a házrúl, maj csak eltelik az idő, a pénz tán jobban érdekli, mint a cimborái.”

Furcsállaná, ha nem boldogulna ezzel az egérrel, pici is, vézna is, hogy bírja ojan félelemben tartani az asszonyt, mikor ojan aszott képe van. Igaz, hogy az ital megvadíttya az embereket; lehet, ez is csapkod, garázda, mikor űzi a szesz. Most még nemigen ivott, érződik rajta a rumszag, de azért még józan, a szeme sem áll keresztbe, nyelve sem akadozik. Hát akkor lássuk azt a házat, oszt ha gyünnek a barátok, majd elintézi azokat is valamiképpen.

Révész elővette a háza fényképét.

No, eladná a hajlékot a család feje felül, nem az övé lehet e, hanem azé a szegény asszonyé. Vajon tud-i rulla, hogy ez a gaz itten árujja a vagyonnyát?

– Oszt az asszony mit szól hozzá, hogy elaggya? – érdeklődött. Révész felkönyökölt a kis asztalon. No, e burokba született, mer egész nap csak ülhet a csukott üvegajtó előtt, keze ügyibe a telefon, csengője is van néki kettő. Oszt hogy teszi magát az álnok, tapogattya a fogát, mintha csakugyan fájna.

– Nem örül – mondta Révész.

„Nem ám, azt elhiszem – gondolta Zacskófejű. – Tán a Zsófika öröksége. De nem, ahho gyámhatósági végzés kék. Az asszonyé lessz mégis.”

– Hát az asszonyok mán ijenek. Oszt a kisgyerekkel hogy egyezik?

Révész vállat vont. Inkább a házról beszélgetnének, ez az ember olyannak látszik, mint akinek van pénze. Micsoda szép kék ruha van rajta, mintha vendégségbe készülne.

– A gyereket nem szokom megkérdezni – felelte.

„Assejtem – gondolta Kis András. – De elverni, azt szokod, ugyi, azér utál annyira, hogy bőg meg ordít, ha eszibe jut, hogy szopod le magad rummal. Fél öt. No még egy óra. Vajon hányra gyünnek a pajtásai?”

– Láthatta, hátul disznóól is van; a vizet magam vezettettem be, mert az se volt – mesélte Révész. – Nem tudom, számlálta-e, van tizennyolc gyümölcsfa is, főképpen barack, de igen jófajta. Csak hát nekem messzire van. De aki megveszi, nem jár vele rosszul.

– Nem a – mondta Zacskófejű –, csak drága.

– Vasárnap kijöhetne, otthon vagyunk. Akkor megmutatnám, jobban megnézhetné. Kijön?

– Kimehetek.

Révész megint az állát nyomkodta.

– Jöjjön velem vissza még egy kevertre – mondta. – Nem bírom másképpen. Ha rumot teszek rá, úgy érzem, könnyebb.

Dejszen nékem nem iszol megin! Hát szóval így szokta. Megkezdi mán három óra tájba, osztán lefutkároz, a végin ott is marad estig. Érti mán. No, ebbül a fizetésbül se maradhat sok.

– Nem lehet – rázta a fejét Zsacskófejű. – Aszonta a kövér a kapuba, hogy impekció gyün.

Révész arca elborult. Azért büdös egy alak ez a vén hájas, őtet nem állhatja, érzi ő. Bezzeg Papikot kedveli. Mátét is, mert Papik tud neki hízelegni, hord be a kertjéből ezt-azt, most is látta, hogy egy kaska barackot hozott, Rácz meg tömi a hasát, aztán amit Papik csinál, az mind szép, mind jó, neki meg még egy kis nyugalma se lehet. Mikor mondta, hogy leszaladna arra a korty rumra, csak dünnyögött, hogy jó lesz vigyázni, pedig minek ne menne le, mikor az Italbolt is csak annyira van, mint a patika, a patikába meg lemehet akárki. Port ő nem veszen be, mert két napig nem eszik utána; a szesz is méreg a gyomrának, de tán mégis kisebb, mint a por. Lám, ennek a Kis Andrásnak megmondta a hájas, hogy inspekció lesz, neki meg nem szól, még tán nem is bánná, ha baja lenne. Így van ez, ha az ember nem keni a szekeret, nem is halad. Bezzeg, ha ő is úgy tenne, mint az a hitvány Papik, dugná a Rácz markát, majd volna neki is több szava. Lett annyi barackja az idén, hogy letörik az ág, de inkább moslékba veti, oda ő, de annak a kövérnek nem hoz semmit, még egy magot sem.

– De jóban vannak, hogy kivallotta – morogta.

– Jóba hát – mondta Zacskófejű. – Mondott még mást is. Hogy a vezetőség nem szereti az italos embert.

A fészkes fene rágja meg Ráczot is meg a vezetőséget is! Mert ő utálja az alkoholt, elég baja neki, hogy a foga fáj, oszt azt a büdös rumot le kell nyelnie, mikor gyomorfekélye van tíz éve, megölője neki a pálinka, aztán ezt nem tartotta titokban sohase. Rácz is tudja jól, eleget hallotta, mégis rá akarja kenni a hitvány, hogy ő italos, pedig csak nézze meg magát, ki szokott butykost meg demizsont tartani a kapusfülkében, ő-e, aki tejen él, mint a szopósok vagy a hájas Rácz. És méghozzá üzenget neki, ilyen alattomosan üzenget! Csak fogja rá az igazgatónál, hogy iszik, majd ő is kinyitja a száját. Még hogy nem szeretik az italos embert! Mintha nem ezer közül válogatnának, míg idehoznak valakit altisztnek! Ugyan ki merné garázdára bízni a Múzeumot, az ő élete nyitott könyv, az is volt mindig. Megállj, vén Rácz, találkozunk még, oszt akkor eldől, kinek van több szava.

– Rácz seperhetne a maga portáján – mondta dühösen.

„Ni, mijen szemtelen – gurult dühbe Zacskófejű –, még azt az ártatlan kövéret simfolja, osztán ű hogy él. Hajaj, de hitvány egy féreg vagy, csak a gyengét csigázod, oszt még néked áll főjjebb. Értem mán, értem, van odabe konyhád meg egy szobád, oszt odaki még egy nyárikonyhád, de fürdőszobád nincsen, anékül nem kék ingyér se, barom, mer lehet, hogy te nem koszolódol el ebbe a szép házba, ahun még a tűzoltófecskendőt is üveg alatt tartyátok, de én csupa mész vagyok meg por estére, osztán sütheted meg a házadat, én bizon megfürdök, mihejest lehet, kell a kutyának a nyárikonyhád, ha én eccer házat veszek, nem a tiédet veszem meg.”

 

Inspekció! Még azt izengeti, hogy inspekció! Hát mennyi inspekció legyék még, mikor itt vannak a bulgárok, oszt ő átaltelefonált Papiknak, mikor úgy beállt a fogába a fájás, hogy mit hallott Hallertől, minek jönnek ezek, mint akarnak látni. Papiktól tudja, hogy csak az A-szárny érdekli őket meg a gyűjtemény, ide hozzá be se néznek. Miért is, mikor be van zárva, az asszonyok felkenték a termeket, most szárad a friss beeresztés. Hát nem az a szemforgató zsivány mondta neki, hogy most fusson, míg Haller az aranyakat mutogatja, mert ha meg is néznek még valamit, úgyse nézik meg csak az A-szárnyat, a Papik termeit? Aztán meddig volt ő oda, ugyan meddig, ez a Kis András a tanú rá, hogy még a felét se itta ki a büdös rumnak, már jött is vissza, aztán ki hiszi, hogy megint inspekció lesz, mikor még teli a ház bulgárokkal. De ha a szent apostolok jönnek is inspekcióra, akkor is le kell futnia még egyszer, mert a szeme szikrát hány. Aztán, ha sokat jár a Rácz szája, majd egyszer kiböki Hallernak, hogy mikor nincs látogatási nap, beenged boldog-boldogtalant, csak megkenjék. Inspekció!

 

Odament a folyosóablakhoz, ahonnan le lehetett látni a térre. Ni, mennek a bulgárok. Mikor ő megjött az Italboltból, még állottak a kocsik, most meg már megindult valamennyi, fut az a nagy, fekete kocsi is, amivel az igazgató jött. Fogja a telefont, értsen szót Ráczcal? Fogja a halál! De azért kiles, nyüzsög-e hát valaki, pedig kár, mert Rácz csak rémíti, az abban leli kedvét, ha mást gyilkol. Inspekció! Ugyan!

Ellépdelt a folyosó végéig, mert mintha csakugyan lépéseket hallott volna. Jött is felfelé valaki, de nem inspekció volt, hanem egy kislány. No, ez nem azért jött, hogy őtet abajgassa. Mit keres idefenn? A Haller lánya lehet, mert az ő ajtaja körül ténfereg, leskelődik befelé. Most be is ment. Másmilyen lett a képe, mint amikor utoljára itt járt azzal az utálatos anyjával, aki mind behordta a latyakot, és alig fogadta a köszönését. Akkor úgy rémlett neki, szőke, most meg barna a haja. De nem inspekció, hát le lehet futni az Italboltba.

Mi a fene leli ezt a Kis Andrást, mit kötölőzködik itt vele? Ha nem faggatná egyre a házról, rég kiszórta volna. Őtet ugyan ne hergelje az ital ellen, őtet igazán nem kell, veszett volna ki a töve a szőlőnek, nem kívánkozik utána. Hogy drága a ház? Hát ha annyira drágállja, legjobb volna, ha nem lopná itt az idejét. Még hogy fürdőszoba kéne neki! Mintha ő nem tudná, milyen jó, ha az embernek fürdőszobája van! Majd ha ez is olyan vén lesz már, mint ő, aztán átaldolgozik annyi esztendőt, akkor oktassa. Tán nem lenne jobb neki is, ha volna fürdőszobája, oszt nem kéne tekenőbe fürödni? Hagyja őtet békében, a foga csak úgy nyilallik a sok beszédtől, aztán, mikor indulna le, mindig kitalál valamit, mintha abban lelné örömét, hogy őtet keseríti.

Valaki úgy ordít, mint a fába szorult féreg, zeng a folyosó, mintha disznót ölnének, még annál is rútabban, borzasztó még csak hallgatni is. Mikor a tanfolyamra járt, ugyan kioktatták, mikor mire vigyázzon, de azt sose tanították, mit csináljon, mikor valaki bömböl a Múzeumban, meg ordít. De azért meg kell nézni, mert minden olyan zajnak utána kell járni, aminek nem tudni az okát, mert csak legyék valami baj, főleg arrafelé, ahol a gyűjtemény van, majd szorul itt mindenki.

Nincs veszedelem, gyerekbőgés ez, de neki ne mondja Rácz, hogy nem ügyel. A terem csukva, itt hagyhatja ezt a maflát, csak éppen végigfut a folyosón. Hallernál lesz valami baj, tán a kislányt tapossa. Dejszen ne jöjjön vele Kis András, maradjon csak a helyén, mit izgul, nem megy el ő innen, dehogy megy, éppen majd idegent volna neki szabad hagynia az épületben.

Végigfutott a folyosón, belesett a Haller irodájába. Hát persze hogy ott ordítanak, a gyerek sivalkodik, de hogy; ki se nézte volna ebből a Hallerból, hogy így el tudja verni. Vajon minek tángálta el ennyire? No, nem örül, hogy észrevette, de hát sajnálja, neki muszáj benézni, ha nem tenné, az lenne a baj, ebben a Múzeumban mindenért szólnak az embernek, nem tudja már kitalálni, mi a jó, mi nem.

Hanem a mozgás jót tett, tán az kell a fognak, hogy fussanak véle; mintha könnyebben érezné magát. A fene azt a rumot, utálatos ital, de úgy látszik, használ. Háromnegyed öt. Mehetne már ez is innen, ez a Kis András, de csak ül, ásítozik. Jó dolga lehet, annyi szent, az ilyen tán nem is dolgozik semmit, csak nézi, hogy szenved más, azért van pénze házra. Úgy látszik, az asztalos még nem ment el, idáig elhallatszik, úgy döbögtet valamit a műhelyben.

„Nem gyünnek a cimborák – gondolta Zacskófejű. – Ha sokáig itt kell gubbasztania, elhervad az unalomtól. Délben ojan meleg vót odafenn a negyedik emeleten, hogy aszitte, ledobban, de kötött is a malter azonnal. Tán nem is olyan rossz ember ez a Révész, az is lehet, az asszonyba van a hiba, ki tudhassa ijen messzirűl. Mer lám, megpróbálta eccer, megpróbálta kéccer, osztán végül se ment el semerre, csak ül, bóbiskol mellette, a házárúl locsog, nem az italrúl. Hanem a képe nem ojan, mint az imént; ha nagyon megnézi, a fél pofája kövérebb. Fura képe van, ha a bal arcát mutattya, tisztán ojan, mint a hörcsög. Persze, a házat nem kék elherdálni, ugyan micsinál majd a pénzzel, ha elatta. Jót nemigen.”

 

A sporthoz nem ért, hiába rázza azt a Sportújság-ot, hogy Kepe nem jól rúgott. Jól rúgott biz a, csak Duci ojan cseles, hogy sose lehet kitanulni az eszejárását. Hogy sokat kapnak a futbalisták? Hát sokat kapnak, no és osztán, mit irígykedik. Tuggya úgy rúgni a labdát, mint azok? Ugyi, hogy nem. Véle ne eggyezkeggyenek, hogy Duci nem jó játékos, mer ammán nem igaz, aki ijet mond, annem látta jáccani sose Ducit, ű pedig láttya, ahányszor csak kifut a pájára.

Na elmullott öt óra, most gyünne a neheze, de ha a komái nem abajgattyák, tán megússzuk. Örülhecc, vén Pongrácz, meglesz a kedved, nemigen mozdul e, hanem a képe egyre nagyobb. A fene látott ijet, még a végin kisül, hogy csakugyan fáj neki a foga. Oszt mit nem csinál, van néki egy kis táskája, üveget vesz elő, oszt nagyot húz. Kár, hogy cucli nincs a tetejin, akkor cumizhatna belülle. Tejet iszik. Fúj!

– Háromóránként ennem kell – mondta Révész. – Mer hogy gyomorfekélyem volt, osztán vigyázok.

– Akkor igencsak jól teszi, ha rummal kurájja.

– Kúrálja a rosszseb. Látja, hogy tejet iszok, még húst sem ehetek mindenfajtát, jegyem van énnekem, borjút eszek én, csak sokat kell érte állni.

– Eheti, ha fojton iszik.

Ezt a fejire ejtették, mikor még szopott! Meg van akadva azzal az ivással! Tán ő az italos, oszt még beszélni is jólesik neki róla.

– Nem iszok én soha.

Letette a tejesüveget.

– Láttam – mondta Kis András. – Vizet, mi?

Hülye. Legyintett, az üveget kiöblítette a folyosó vízcsapjánál. Na, az asztalos se békél, vajon mit csinálnak, tán azt az új szekrényt? Negyed hat elmúllott, csak letelik már az ügyelete. Kis András elegyengette a lábát az asztal alatt, belegémberedett a sok ülésbe. Ez a Révész se vágyik haza, nem ám. Vagy tán mégis a komáit várja, oszt késnek?

– Meddig a majális? – kérdezte.

– Máma fél hatig, egyébkor hol hatig, hol négyig, mikor meddig. Attul függ, mikor kezdek.

– Oszt ha fél hatkor haza, merre?

De buta ez a kőműves, hiszen járt a házában, onnan jött ide! Hát Zuglóba, hova a nyavalyába máshová. „Egyenest?” – kérdi Kis András. Nem, elébb tán kimegy Hidegkútra vagy Békásmegyerre, beleköp a Dunába, úgy fordul vissza. Miket tud ez kérdezni!

„Hát ha egyenest hazamegy – gondolta Kis András –, akkor ma nem lessz ivászat.” Elkíséri egy darabon, megnézi, csakugyan a zuglói villamosra száll-e, oszt kész. Fél hat. Eddig ígérte Pongrácznak.

Rendes asszony lehet a Zsófi annya, mijen szépen becsomagolta ennek a Révésznek az ebéggyét, minden edénynek ojan fedője van, hogy nem dűlhet ki belülle semmi. Na, indul mán. De gyanakodó természettye van, hogy mindig szamuklál, az imént is elrohant, pedig csak egy gyerek bőgött valamerre. Mit hallgatózik, tán porolnak vagy kalapálnak, vagy szőnyeget vernek, Haller Kálmán kalapál, tülle hallaccik ki a zaj. Tán műhej van itt, oszt lábakat szerel az a Haller.

Mámmeg minek ált meg? Beleskel azon a nyitott ajtón, fordíttya vissza a képit, oszt ojon ijett, mintha ráfogtak vóna egy puskát. Hova viszi az ördög? Mén a telefonhoz, híjja a portást. Minek híjja fel, hisz az orrán láccik, hogy utájja, meg tudná fojtani egy kanál vízbe. Mit beszél? Hogy gyűjjík azonnal, mer valaki dübög odabenn? Dübög, való igaz, most, hogy az ajtó nyitva van, tisztán hallani.

Most mán igazán leteheti a csőszködést, a komák nem gyüttek, az az egy rum nem számít, a dübögés annyira izgattya, hogy ma tán nem fog mán elkóborolni semerre, hanem hazamegy, ha itten végzett. Hanem hazug egy alak e, két nyelvvel beszél, allessz itten a főbaj, hogy ojan hazug. Ki a fene düböghet annyira, mintha ütné meg rúgná a falat? Hogy meg vannak ijedve, na ű inkább kűműves, nem gyünne ide strázsálni a Múzeomot, ahun az embernek mingyár citerázni kell, mer dübögnek.

Rácz megjelent. Piros volt még a nyaka is.

– Maga most menjen innen – mondta Zacskófejűnek. – Már kibeszélhették magukat a barátjával. Ide most már csak hivatalos személy jöhet be.

– Oszt meddig lesznek még idebe? – érdeklődött Zacskófejű.

– A jófene tudja. Menjen már! Papik lenn ül a portán, majd kiengedi.

Na, elsunnyognak itt együtt, nem kell aggódnia, lesz hat is, mire végeznek; impekció nem gyütt, mehet haza. Ez a mafla meg csak lesse, kimegy-i hozzá vasárnap házat nézni.

A kapus behúzta maga mögött az ajtót. A páncélszoba belső ajtaját dübögtették, van a páncélszobában valaki. A kulcs ott a zárban, de hiába, ő nem tudja kinyitni, annak olyan fortélya van, hogy csak az igazgató tudja megforgatni meg Haller, de Haller nincs sehol, hogy hol-merre van, fogalma sincs. Ki nem ment, annyi szent, csak a gyermek futott el a táskájával. Révész hívja fel az igazgatót, kerítse elő a föld alól is. Az ajtót, a külsőket, mind le kell zárni. A nagy gyűjtemény!

Révész elrohant a telefonhoz, most látszott, milyen dagadt a képe. Valami a szemébe csillant Rácznak. Elszörnyedt. Az asztalon ott volt a bronz hamutartó, amelyet szintén csak kölcsönkaptak, mint a gobelinszéket, s a közepén ott csillogott egy pénz. Rácz sose látta egymás mellett az eredeti aranyakat meg a másolatukat, mégis tudta, hogy ez a pénz itt igazi, és úgy hever a hamutartó ölében, mint egy odadobott tízfilléres.

Mikor hazaért, Anya már otthon volt, főzte a kávét, egy szóval se kérdezte, miért ment el, a céduláját a papírkosárban találta meg, tehát Anya látta.

Ő is kapott uzsonnát, megvárta, míg Anya kimegy a konyhából, akkor beleöntötte a kiöntőbe a kávéját, nem bírta lenyelni. Próbálta megfogalmazni magában, mit mond, ha majd kérdezik, ott lődörgött egy ideig az Anya íróasztala körül, de hiába iparkodott felhívni magára a figyelmet. Anya nyitotta meg csukogatta a fiókjait, rendezkedett. Az aktatáskája tele volt papírral meg könyvvel, azt ürítette ki.

„Anya költözik az Intézetből” – gondolta Zsófika. Milyen jó volna, ha nem a papírokat rakná, hanem megkérdezné, mit csinált ma délután, és elmondhatná, persze csak egy részét, ami elmondható belőle. Még ma meg fogja tudni, az borzasztó lesz.

Visszament a konyhába, leült a szemetesláda tetejére. Figyelte a zajokat, kétfelé figyelt. Ha feljönnek Kálmán bácsiéktól, akkor az előszobacsengő fog megszólalni, ha telefonálnak, akkor az Anya szobájában jelez a telefon. Talán mégis Anya mellett lenne a legjobb. Visszament az íróasztalhoz, figyelte Anya gyors kezét, ahogy minden könyvnek, papírlapnak talált valami helyet, de aztán Anya azt mondta, nem szereti, ha bámulják, keressen valami foglalkozást, hát akkor behúzódott a maga szobájába, és leült a szőnyegre. A szőnyegen virágok tarkállottak, kis állatok, egy hold. A Kálmán bácsi karmos székén griff volt.

Nem szabad megmondania, miért csinálta. Anya azt fogja hinni, megbolondult. Vajon mivel büntetik meg? Megszólalt az előszobacsengő, Anya bekiáltott, nézze meg, ki jött, de nem mert kimenni, hasra feküdt a szőnyegen, és bedugta a fülét. Anya egy darabig kiabált, aztán maga szaladt ki; a szomszédjukat keresték, akinek nincs névtáblája. Mikor bejött hozzá, hogy összeszidja, csak megállt a küszöbön. Azért ez a serdülés előtti korszak megviseli az idegeket. Itt fekszik a szőnyegen, és szorítja a fülét.

„No állj fel, Zsófika, ne komédiázz!”

Keresett neki egy könyvet, visszament az asztalához. Maradjon vele, azt kéri. Hogy tudna maradni, mikor annyi tennivalója van még? A dekrét augusztus 15-től változtatja meg a munkahelyét. Olyan keserű minden gondolata, hogy meg tudná mérgezni vele az egész világot. Még a saját gyereke is nehezen kezelhető, rendetlen, fura kislány, hát majd a többi negyven, negyven idegen… Sose fogja megbocsátani Dobaynak, hogy iskolába kényszeríti.

 

A hír telefonon jött. Zsófi tudta, hogy most ez az, mert Kató néninek rendes körülmények között is éles és messzire hangzó volt a hangja nemcsak életben, de telefonban is, most meg úgy ordított és sivalkodott, hogy a kagyló recsegése áthallatszott az ajtórésig, ahol hallgatózott. Ilyen hosszan még sose beszélt telefonba. Sírt is. Zsófi az ajtófélfához tapadt, úgy figyelte. Anya alig szólt valamit, a végén csak annyit mondott, majd elintézi.

Most jön, közeleg, most valami borzasztó fog történni, mert csak a felét mondhatja el a dolognak, a többit nem szabad. Pedig Kató néni akkor sírna csak igazán, ha tudná, mi lett volna, ha ő nem csukja be az ajtót. Most Anya szomorú lesz, most faggatja, és neki nem szabad válaszolnia. Anya majd ezt se fogja megérteni, mint annyi mást.

Anya, először életében, nem faggatta és nem kért magyarázatot. Az ajka remegett az idegességtől, mikor benyitott hozzá. Zsófi megállt előtte, megszokta az iskolában, hogy mindig fel kell állni, ha valami baj van. Pedig úgyse szabad elmondania, hiába kérdezi. De Anya nem kérdezett semmit, csak megverte.

Zsófi az arca elé kapta a kezét, ez se szándékos volt, inkább ösztönös, mint mikor az ember szemét váratlanul fény éri, s hirtelen lehunyja védelemképpen. Anya felpofozta, aztán ott verte, ahol érte, a fenekét is, mint délelőtt Pista bácsi, s a karját is lerántotta az arcáról, ami amúgy is fájt. Akkor elsírta magát, s erre a hangra Anya abbahagyta a verést, ő is sírva fakadt. Zsófi odaszaladt a sarokba, leült a földre, a homlokát a kályhaajtóhoz dugta, és azt mondta: „Édesapám!”

Anya most még hangosabban sírt, aztán kirohant, még mindig zokogott, fel s alá szaladgált a szobában, aztán kiment a konyhába, megint vissza, csapkodta a szekrényajtókat, öltözött. Nem jött be hozzá, csak átkiáltott, hogy keressen magának valami vacsorát, ő felmegy Balázs bácsiékhoz, ma este nem bír rá se nézni, feküdjék le egyedül, ne várjon rá, csak későn fog hazajönni.

Dübbent az előszobaajtó, Zsófika ott ült a földön, és a hideg kályhaajtóra szorította a tenyerét. Belül a kályha rostélyán egy mókus tartott egy mogyorót a karmai között, s a fémrostélyra azt volt préselve: CALOR.

Anya futott le a lépcsőn. Két lakó ráköszönt, nem is fogadta, csak szaladt. El valahová, ahol teljesen más emberek laknak; senki, aki Zsófira vagy Katóra emlékezteti. Hogy ordított és visított a kagylóba, azt mondta, meggyilkolja a gyereket, ha meglátja még egyszer, hozzá többet ne küldje, mert ő agyba-főbe veri; Kálmán idegrohamot kapott, orvosért telefonáltak, nem elég, hogy majd’ megfulladt a hőségben a nyomorult kölyök miatt, de az igazgatót is ki kellett hívni, az nyitotta ki az ajtót, és akkor kiderült, hogy Kálmán a Zsófi kezébe adta a pénzt, az a hülye meg otthagyta az asztalon, akárki elvihette volna, az igazgató azt mondta, átír a Tanácsnak, tanítsák rendre az ilyen vásott gyereket. Kálmán majd’ összeesett, olyan idegállapotban volt, hogy azt se tudta, merre lakik, először nem is hazament, hanem idegességében összevissza bolyongott a városban, Zsófi elvitte az aktatáskáját is, azt is azonnal küldjék vissza. Kálmán most itthon van, de olyan borzasztó megrendülésen ment keresztül, hogy bent fekszik a díványon, és sír, mint egy gyerek.

 

„De hogy került oda? – tépelődött Anya, míg felfelé ment a Balázs bácsiék lépcsőjén. – Hogy jutott eszébe, hogy felmenjen a Múzeumba? Kálmán is hibás, minek adta a kezébe a pénzt, Zsófi bizonyosan nem kérte, Zsófi annyira gyáva, hogy annak eszébe se jut az ilyesmi. Bizonyára megmutatta neki, s a szerencsétlen belökte rá az ajtót, aztán úgy megijedt, hogy nem mert szólni senkinek, a pénzt otthagyta, hazajött. Valamit akarhatott mondani neki, mert egyre ott járt körötte, míg a könyveket rakta. Talán ezt.”

Csupa csalódást okoz ez a gyerek, pedig hogy várta születése előtt, hogy hitte, hogy valami más lesz, mint a többi, bátor, jellemes, rendkívüli. És itt van, suta, tehetetlen, világgyávája. Sose fogja megbocsátani Dobaynak, hogy megverte. Anya megállt a lépcsőházban, és kifújta az orrát. Nem, ezt nem lehet megbocsátani. Ha nem gyötri agyon hetek óta, ha nem idegesíti ezzel a kihelyezéssel, tudott volna uralkodni magán. Három könyvében is szó van arról, hogy nincs olyan lelkiállapot, amelyben megengedhető volna a verés, és ő nekiesik, s úgy elveri, hogy most is fáj a keze. Most majd ráuszítják a Tanácsot is, tárgyalást tartanak, esetleg beidézik, nem elég, hogy közepes, még csak ez hiányzott. Szabó Márta örülhet, mert ez is az ő csődje, az anyjáé, aki nem tudta jobban nevelni.

De Zsófinak se fog megbocsátani soha, hogy csak állt, nem szaladt el, és mikor olyan nagyot ütött rá, még Gábort hívta. Most Gáborra se tud gondolni, mit mondana neki, ha hirtelen megjelennék. „Édesapám!”, ezt kiáltotta, és az ajtóra nézett, mintha ugyan bejöhetne még egyszer segíteni.

Balázsék megörültek neki, Matyi, a Balázs felesége éppen a vacsorát csinálta, leszelt még egy karajt, ehetnek együtt. Ma sokáig nem is engedik el, hiszen hetek óta nem tudtak már beszélgetni. Anya étvágytalanul evett, és hagyta a háziakat beszélni. Matyi egy kicsit elsózta a húst. Most már Katóékhoz se lehet küldeni többé azt a boldogtalant.

Zsófi nem vacsorázott semmit. Tudta, hogy van otthon tojás, kenyér meg tej is, de nem kellett. A lakás, hogy ennyire egyedül volt benne, még nagynak is látszott, járkált fel s alá. Elővette a Kálmán bácsi aktatáskáját az ágya alól, de aztán megint visszalökte. Nem nyitja ki, látni sem akarja, mi van benne, fél tőle.

Vajon ezt ki viszi vissza? Ő ugyan nem, ő oda többet nem mehet. Most nyolc óra van. Vikiék ötkor elindultak. Elfelejtette megkérdezni, mivel mennek a határig. Ha személyautóval, akkor már a határsávban lehetnek, egyszer ők is jártak arrafelé, egy nyáron Sopronban voltak, ott nagyon közel vonul a határ. Ők is autóval mentek, Balázs bácsinak akkor még nem volt felesége. Nem is kellett négy óra, csak három és fél, és már Sopronban is voltak. Vajon Vikiék átmennek még az éjjel, vagy várnak holnapig?

Dóra sose fogja megtudni, mi történt azután, hogy elment, mivel tartotta vissza Kálmán bácsit. Majd ha Marianne megjön, neki elmondja. De azért még nem teljesen bizonyos, hogy elmondja, mert Marianne-nak esetleg fájna, hogy Kálmán bácsi el akart menni, és még csak nem is búcsúzott volna tőle.

Fél kilenc. Szegény Anya milyen szomorú. Milyen szomorú lehetett, hogy ennyire megverte. Ma folyton megverik, már alig bírja emelni a karját. De Pista bácsi erősebb, mint Anya. Szegény Anya, hogy ilyen rossz gyereke van, aki sose szerez örömet. Még ha valami jót csinál, az is titok, azt se szabad tudnia senkinek. Most nagyon magányos lesz az élete, mert most már Marianne-nal se szabad játszani; Kálmán bácsi rá se fog tudni nézni, és Dóra nincs. Ha Pista bácsi meggyógyul, igazán nem is tudja, minek él ő.

Nem gyújtott villanyt, csak hasalt a szőnyegen a homályban. Most már égnek odakinn a lámpák, ilyenkor csendesül a zaj, a város pihen. Ha nem volna olyan buta, érettségi után elmehetne orvosi egyetemre. Jó érzés, ha valakire szükség van, és az orvost mindig hívják és keresik. Csakhogy őrá nincs szüksége senkinek. Majd Pista bácsi is meggyógyul, és akkor talán már a köszönését se fogadja. Zacskófejű. Zacskófejű is hazudik, mint Kálmán bácsi.

Az egyetlen, amit okosan tett, az, hogy az asztalon hagyta az aranyat. Eleinte arra gondolt, elhozza azt is, és majd visszaadja a táskával együtt, de aztán eszébe jutott, hátha elveszíti, és az nagy érték, hát inkább betette a hamutartóba, ott jó helyen van, azonnal meg lehet találni.

Szegény Anya. Mit fog csinálni az iskolában, ha a gyerekek rosszalkodnak? Nem szabad pedig megverni őket, akármilyen rendetlenek is; hát hiszen ő is írta, hogy nem szabad. Az Aczél édesapja egyszer feljelentette az egyik tanítónénit, mert megpofozta Aczélt, mikor másodikosok voltak, és Aczél köpött az órán. Az igazán rettenetes lenne, ha egyszer Anyát is feljelentenék.

Megágyazott mindkettőjüknek. Megmosdik, aztán lefekszik, ma olvasni se fog, mindjárt eloltja a villanyt, ahogy ágyba bújt. Sötétben lenni jó. A sötétben nincs semmi félelmetes. Mióta Apa megmagyarázta, hogy van ez a föld forgásával, a sötét teljesen érthető.

Mikor lefeküdt, hasra fordult, de nem tudott elhelyezkedni. Az arca dagadt volt, a karja fájt, és ha a hátára fordult, akkor a feneke volt érzékeny. Még leginkább a jobb karjára dőlve tudott pihenni, csak így be kellett gyűrnie a párnát a tarkója alá. Ilyenkor a levegő is más lesz, az új, esti levegő megemeli a függönyöket, kúszik befelé. Szegény Anya. Szegény, édes jó Anya. Milyen borzasztó, hogy nem tud segíteni rajta! Vajon Kálmán bácsi mindjárt hazament, mikor kiengedték a fülkéből? Nem valószínű, előbb elszaladt Vikihez. De Viki akkor már messze járhatott, különben mást telefonált volna Kató néni.

Kinn megszólalt a nagyóra, elütötte a kilencet. Egy cseppet sem álmos még. Még zengett az utolsó óraütés, mikor megszólalt a csengő. Nagyon kicsit nyekkent, az ember nem tudta bizonyosan, hallotta-e vagy csak képzeli. Felült az ágyban. Posta lenne? De ki küldhet nekik ilyen sürgős üzenetet? A csengő újra berrent, belebújt a köntösébe, kiment. Talán Anya nem vitt kulcsot izgalmában. De vitt. Hallotta, ahogy kívülről becsukta az ajtót. Anya. Szegény Anya. Mit tegyen, hogy kiengesztelje? Anya nem tűri, hogy az ember azt mondja neki: „Bocsánatot kérek!”; egyszer azt is megírta valahol, hogy szerinte miért nem helyes. Belátás kell, nem bocsánatkérés, a gyerek lássa be, hogy vétett, helytelenül cselekedett, ennyi elég. Megoldás semmiképpen sincs, mert hiszen ő nem látja be, hogy másképp kellett volna tennie, muszáj volt becsuknia Kálmán bácsit. Apától lehetett bocsánatot kérni, az olyan jó volt, mikor azt mondta: „Már nem haragszom!”, meghúzta a haját, és megcsókolta az orra hegyét.

A csengő megint nyekkent. Idegennek nem szabad ajtót nyitni, főleg este, csak ki kell nézni az ablakon. Kinézett, de az ajtó előtt nem állt senki, a lépcsőház is üres volt.

Mégis tévedett. Visszacsukta az ablakot, de akkor megint meghallotta a berregést. Ismét nem állt kinn senki. Valaki szórakozik vele, olyan, mintha kicsalná. Muszáj kinyitni az ajtót, hogy a végére járjon, ki játszik odakinn. Kilépett az ajtó elé, hosszú köntöse súrolta a lábtörlő szőnyeget. Nem látott senkit, s akkor zavarba jött, még egy cseppet félt is, pedig Apa azt mondta, mindennek van valami természetes magyarázata. Bal felől a lépcsőház látszott, a Királyék ajtaja, akiknek nincsen névtáblájuk, jobb felől pedig a lengőajtó, amely a ház udvari részére vezető kis folyosót zárta el. A lengőajtó mozgott, mintha nemrégen csapódott volna be valaki után. Ott van mögötte, aki csengetett, nem akar bejönni, nem tudni, miért.

Megnézze, ki az?

Hivatalba bemenni vagy idegenhez szólni, Közértben kérdezősködni, az borzasztó. De megnézni, ki áll egy ajtó mögött, ki csengetett? Miért ne? Különben is az udvari folyosórészen minden ajtó mögött laknak, sőt, ebben az órában Nánási néni kinn ül a zsámlin, ilyenkor szokott levegőzni, megfigyelte a konyhaablakból. Benyomta a lengőajtót, aztán visszaengedte megint. Nánási néni nem ült kinn, de nemrég mehetett be, mert a zsámli kinn volt a küszöb előtt, az ajtóüvegen fény szűrődött a folyosóra, s a fénynyalábok és árnyékok között ott állt Dóra, és a hátán volt a hátizsák.

Szóval, ez is hiába történt. Hiába verték össze, és hiába csukta be Kálmán bácsit, Vikiék mégse mentek el, kezdődik minden elölről, és még csak az a jó érzése se lehet, hogy elintézett valamit.

Persze, Dóra nem merhetett erősen csengetni, mert hátha Anya nyitott volna ajtót, nem ő. Most már voltaképpen a tilalom sem érvényes, de Anya nem tudja az igazat, nem oldotta fel, hát akkor még mindig áll.

Dóra leült a Nánási néni zsámlijára, és a hátizsákot letette a földre. Csupa por volt, a térde meg a szoknyája olajos, a karján horzsolás.

– Visszajöttem – mondta.

Zsófika a köntöse szalagjára szorította a kezét.

– Tahi előtt lecsúsztam az autóról, az országút üres volt. Viki rögtön elaludt, mikor elindultunk Pestről, Seres bácsi meg elöl ült, és vezette a kocsit. Krumplival volt telirakva minden, nyomta a fenekemet, kemény volt. Aztán később jöttek turisták, azokkal elmentem Szentendréig.

– Miért jöttél vissza? – suttogta Zsófika.

Dóra ránézett, aztán a falra bámult. A fal fehér volt, vakító, most tatarozták a házat.

Viki elment, és Dóra visszajött. Dóra megvan! Az egyetlen, aki megmaradt a régi időkből!

– Volt a zsebemben két forint, felszálltam a Hévre.

Dóra mindig a legjobban tudott tájékozódni közöttük. Tahi. Hol lehet az a Tahi? Szentendre. Ők szoktak a Héven utazni, azon járnak ki a Rómaira.

– Alhatom nálatok?

Itt? Zsófika nagyot lélegzett. Még akkor se, ha ma nem lett volna ilyen iszonyatos napja. Anya nem engedné. De miért akarna itt aludni?

– Haza nem mehetek, a házban úgy tudják, vidékre utaztunk. Láttak is elmenni a kocsival. A kulcs a Viki zsebében maradt, nem tudom kinyitni az ajtót. Nem törhetem fel a lakást Viki nélkül.

A Nánási néniék ajtaján átlátszó volt a függöny. A néni kitálalta a vacsorát, a bácsi a lábasból evett, és kenyérdarabokat mártogatott valami piros lébe. A rádióban színdarabot adtak, az egyik színésznő dalolt.

– Az étel Vikinél maradt – mondta Dóra. – Nagyon éhes vagyok.

Itthon van mindenféle, de Dórát nem szabad beengedni a lakásba. Most már a porolóudvarra se mehetnek, mert sötét, és mit mondanának a lakók. Visszarohant a konyhába, elkezdett vajas kenyeret kenni, sajt is volt, azt is vágott. Most egyszerre megéhezett ő is. Kinn a folyosón, az nem a lakás. A Nánási néni zsámlija nem az Anyáé.

Kinn vacsoráztak a folyosón, Zsófika vizet is hozott. Rengeteget ettek, megettek ketten majdnem egy fél kiló kenyeret. Ha Viki kiér, bizonyosan ad hírt valamiképpen Dórának; ismerik az Apáczai Csere téri postást, a Szűcs Sutyi apja, az kiadja a Dóra levelét Zsófikának, ha érte megy. De az is lehet, hogy visszafordul, nem hagyja egyedül Dórát, azóta már csak felébredt a teherautóban. A Dóra arcáról nem lehetett leolvasni, szeretné-e vagy sem. Zsófi még a gondolatra is összeborzadt.

Ne jöjjön Viki, ne lássák soha többé.

– Marianne megjött? – kérdezte Dóra.

Zsófika megrázta a fejét.

– Én intéztem el – mondta, s hosszú órák óta, először, végre elmosolyodott.

Dóra letette a vajas kenyeret a térdére és rábámult. Nem szólt közbe, míg elmondta a délután történetét, sőt a végén se szólt semmit, csak némán tovább ette a kenyeret. Zsófi egy kicsit meg is volt sértve, dicséretet várt, valami jó szót – Anya annyira megverte. De Dóra csak hallgatott, és arra gondolt, micsoda baj lesz ebből, a Múzeum bizonyosan fel fogja jelenteni Zsófit az iskolában. Eredetileg másnak kellett volna intézkednie – hallotta a Zsófi suttogását –, egy barátjának, valami kőművesnek, de az nem jött el. Sose hallotta, hogy Zsófinak barátja van. Tán aki a körtét dobta neki?

Dóra fáradt – nyugodott meg Zsófika –, talán holnap, ha kipihente magát, jobban fog érdeklődni. Le kellene fektetni már, annyit gyalogolt. De hová? Hová vigye? Rokona nincs, csak Kató néniék, oda éppen jó helyre vinné, jóban meg senkivel sincsenek annyira, hogy kérdezés nélkül befogadnák. Itt pedig nem maradhat. Talán Márta nénihez? Annál lenne hálóhelye is, és Márta néninek esetleg nem is kellene megmondani, miért van rá szükség, hogy Dóra ott maradjon nála egypár napig. Márta néninél egyszer Végh Margit is lakott egy hétig, mikor Végh bácsit elvitték a rendőrök, mert lopott, és Margit nem tudott aludni, csak félt, hogy megint jönnek éjjel házkutatást tartani. Csakhogy Dóra nem akart Márta nénihez menni. Nem, hozzá nem, Márta néni mindig mindent kitalál, és ezt most Viki miatt nem szabad kitalálnia egy darabig.

Kidugta az arcát a folyosórács lándzsái között, nézett le, mint egy kis rab, a sötét udvarra. Ha Apa élne, Dóra elalhatnék a rendelőben, ő bizonyára nem félne Tóbiástól, Tóbiásnak minden foga megvan. De hova vigye? Hova menjenek? A lakás az Anyáé, itt Anya rendelkezik. Ha egyszer mégis kellene az ő munkája valakinek, és lenne állása, akkor majd hívhat vendégeket, azt, akit ő akar, sok napra is. De most még nem lehet. Dóra csak ült és hallgatott. Csupa por volt a cipője. Zsófikának most először jutott eszébe, hogy ha Viki nem jön vissza, mi lesz később. Dóra eddig se kellett senkinek. Talán csak van törvény, amely kimondja, mi legyen egy kisgyerekkel, aki nem kell senkinek?

Nánási néni kijött, elnevette magát, mikor meglátta őket. Dóra riadtan felemelkedett a zsámliról.

– Énfelüllem ülhettek – mondta Nánási néni, és legyezte magát.

– Két kuvik. Minek nem feküsztök le?

Zsófi behúzta a lábát a hosszú köntös alá. Papucsban volt. Nánási néni visszament a konyhájába, s kihallatszott, ahogy Nánási bácsinak magyarázza, itt a szomszéd kislány meg egy másik gyermek, kinn hűsölnek az ő zsámlijukon.

Dóra nem ült vissza, hátára vette a hátizsákot. Igaza van, kilenc volt, mikor megjött, most fél tíz is lehet, nem állhatnak itt a folyosón. A lakásban nem dughatja el, haza viszont nem mehet. Mit csináljon? Csak állt, tehetetlenül, törte a fejét. Mindenesetre felöltözik, visszaveszi a ruháját, talán közben eszébe jut valami. Berohant, felráncigálta a szoknyáját, belebújt a szandáljába. Egy ház kellene, amellyel rendelkezik, ahol kijelölheti a Dóra ágyát, tányérját; amely az övé, ahol ő parancsol.

Ház…

Jó lenne most egy üres ágy is, de hol van ebben a nagy városban egy olyan üres ágy, amelyet ismer.

Mikor visszament a folyosóra, sehol sem látta Dórát, s úgy megrémítette a gondolat, hogy nem várt rá, szégyellte magát, amiért rászorul, hiszen olyan dacos, fogta a zsákját, s most megint gyalogol valamerre, hogy beleborzadt. De Dóra ott volt, csak behúzódott a homályba, s mikor ismét kilépett a Nánási néniék konyhája elé, Zsófika térde reszketni kezdett a megkönnyebbüléstől. Most ő ült le a zsámlira, s Dóra állt mellette. Ő egyetlenegy ágyat tud, amely üres ilyenkor, s amelybe talán bele lehetne fektetni Dórát.

– Gyere! – mondta. – Bírsz még egy kicsit gyalogolni?

– Hova akarsz vinni? – kérdezte Dóra.

– Csak gyere!

Ment. Baktatott mellette, nem kérdezett semmit, csak lépegetett fáradtan, engedelmesen. Mindig Dóra volt a leleményes, mindig ő talált valami megoldást eddig. És most… Az iskolát nyolckor becsukják. Ugyan hogy jut be az ember egy lezárt épületbe? És mit szól majd Dóra, ha megtudja, hová viszi? Bemegy egyáltalán?

A kis mellékutcák, melyeken átvágtak, majdnem üresek voltak. Zsófi sose volt még ilyen későn egyedül a városban. Minden olyan új volt, ismeretlen, a megnyúlt fák, a váratlan neszek. Mikor az iskola sötét tömbje kibontakozott, Dóra megállt a sarkon, s valami sötét, mély szomorúsággal ráemelte a szemét Zsófikára. Csak nem hiszi tán, hogy becsapta, elkísérte a térig, a régi lakásukig, aztán most itt hagyja a kapu előtt, hogy csináljon, amit akar?

– Nekem van itt egy munkahelyem.

Dóra csak nézte.

– Van egy lakás, amit én takarítok, főzni is én szoktam, engem itt megfogadtak. Pista bácsi fogadott meg, akinek nincs senkije, mert mindenkijét agyoncsapta a bomba. Pista bácsi csak mutatja, hogy utálatos. Nem is olyan utálatos, csak szomorú. Nála elalhatol.

Persze, néha utálatos meg goromba. Ma megverte, és káromkodik is, de csak nem ijeszti el előre.

– A kapushoz menjek éjszakára? – kérdezte Dóra.

– Hozzá. Reggel én is odamegyek, aztán együtt főzünk.

– És beenged?

– Ha én kérem, be.

Ránézett Dórára, és látta, hogy sír. Azóta se látta a könnyeit, hogy ott a Dobogókőn hasalt a hajlaton. Dóra, ha valami bántotta, inkább csúnyát mondott, olyasmit, mint Pista bácsi. A toronyóra ütött.

Már indultak volna, mikor a kilences ház kapuja előtt autó állt meg. Visszaugrottak, Dóra nekilapult a falnak. A taxiból Bíró néni szállt ki Bíró bácsival, bementek a házba. Akkor átrohantak a téren, Dóra bebújt a kapubolt alá, Zsófika megpróbálta a kilincset, persze, hiába. Végre megtalálta a csengőt, elkezdte nyomogatni. Vagy öt percig csengetett, mire végre megjelent Székely, hálóingben volt, és egy lyukas, fekete köpenyeget kanyarított a nyakába. A kapuablakon lesett ki, csak akkor nyitott ajtót, mikor megismerte Zsófikát.

 

Hát azért ez mégis pimaszság, az ember sokat elnéz, de amit az öreg Pongrácz művel, túlmegy minden határon. Éjjelre is iderendel gyerekeket magának, tán felolvastat vagy mi a nyavalya, oszt kettőt is hívat mán, ő meg kelhet fel legédesebb álmából. Még az igazgatónő se mászkál tíz után errefelé, a két taknyos meg csak tolat befelé, bár mit tehetnek ezek róla, ez a Pongrácz ilyen veszett. Oszt hogy teszi magát, ni, az ajtaja sötét, elsötétítette odabentről, adja az ártatlant, hogy nem is tud semmiről. Tán főzetett magának valamit, vagy a patikába zavarta Nagy Zsófiát, mert az a rabszolgája, azt abriktolja itten délelőttönként. De mán egy nem is elég, két kölyök kell néki, éjnek éccakáján, de hogy mit hozathatott magának, a fene tudja, oszt majd engedheti ki őket megint, ha végeztek. Ő nem szeret árulkodni, de azért mégiscsak meg fogja mondani az igazgatónőnek.

Az alagsori folyosón, amin Székely végigjött, égett a villany. NE KOPOGTASS! – mutatta a Zsófika új táblája. Székely bedörmögött a lakásába. Dóra megállt.

– Várj meg itt – mondta Zsófi. – Megyek előre.

Állott szag volt a szobában, a nyirkos, hideg levegő ilyenkor éjjel még dohosabban áradt, mint nappal. Mikor benyitott, eleinte csak a Pista bácsi szuszogását hallotta. Feltapogatott a villanykapcsolóhoz, elégszer letörölte, tudta, hol keresse.

Mikor világosság lett, Pongrácz felriadt. Felült, szeméhez kapta a kezét, eleinte hunyorgatott, aztán csak nézett rá nagy szúrósan, de azért úgy, mint aki álmodik, csak még álmában is haragszik valami miatt.

– Nem kell Pista bácsinak egy gyerek? – kérdezte Zsófika.

Pongrácz az órára nézett. Tíz óra hét perc. Zsófi van itt, csakugyan Zsófi, az locsog éjnek idején.

– Nincs neki hova mennie, aztán nem tudtam máshova hozni.

Mi az istent hadar e? Hogy nem kell-i néki egy gyermek? Talán hozott eggyet kaskába, oszt megsüti éjjelre. Az imént aszitte, álmodik, mer ezzel a jánnyal álmodott az elébb is, de nem, itten van, itt mereszti a szemit, ni, oszt csak locsogja a badarságokat. Dühbe jött.

– Hun a fenébe kóricálsz te éjnek idején?

Persze, nem kéne így ordítani rá, de nem tud másképpen. Nem haragszik érte, nem is válaszol, lerázza a beszédet, mint kutya a vizet, mosojog, oszt kezdi szétbontani az ágyat mellette. Szedi mán szét, ott a kispárna, a Marcsa kispárnája, tuggya a nyavajás, hun áll a ciha, húzza mán felfelé. Hozott-e néki komojan valami gyermeket? Dejszen kiugrik a gipszes lábával az ablakon, oszt átalmászik a szenen. Elmentek ennek hazúról, a Balgának.

Fecseg-fecseg, hogy csak egypár napig, merhogy nincs szállása. Hát mi ű, menhejj vagy ispotáj? Meg is vetette az ágyat, oszt nem kérdez semmit, ű meg, vén marha, nem mongya ám néki, hogy kívül tágasabb, odahaza rendelkezzék, nem ű. Jobb vóna mán deszkát árulni az ijennek, akivel még egy csipet gyermek is azt teszi, amit akar. Csak ne verte vóna össze délelőtt, bezzeg kisöpörné innet.

– Ki az istent hozol a nyakamra? – morogta. Emmegin valami zavaros dolog lesz, mint minden, amit Zsófitul hall, az annya állása meg az a Halasi, akibe Kis Andrást kűdte, máig se tuggya, ki az a Halasi, aki miatt annyit gyötörte, ugyan avval is mire jutott a kőműves, lám, hogy nem gyütt le hozzá, pedig üzent néki, igyosztán nem tudta megmondani néki, vigyázzik, mer Zsófi a Nagy Gábor jánya, oszt akkor tán Halasi se altiszt a Muzeumba. Nem gyütt, asse fogad szót, pedig földije, a Kapás Kisék onokája.

Emmán azér a teteje mindennek. Hát fut kifelé, oszt csakugyan behoz valakit. Még hogy nem kéne-i néki egy gyermek? Kéne a pestisnek!

Behozta. Felült. Zsófika odament hozzá, s mintha csillapítani akarná, párnájára tette a kezét, a másik gyermek ottmaradt az ajtóban. Nézett rá mozdulatlan szemmel, ujja a kilincsen, mint aki mindjárt fordulna is. Hogy eztet hun szedhette fel, de hiába faggatná, mikor mondott ez el néki tisztességes úton valamit?

– Gyeride! – mondta az idegennek.

Az nem moccant, csak állt. Csupa por, osztán hátizsákja van, mint valami vándornak. Hunnan a fenébül pottyant ez ide, hát dedó lessz űnálla vénségire? De utájja még a gondolatát is annak, hogy itt szuszogjík mellette valaki. Nem lélegzett idegen ebben a szobában tizenhárom esztendeje. Kiszórja? Átajja kiszórni. Hun hál? Aszonta a Balga, nincsen lakása.

– Kotróggy haza! – förmedt Zsófikára. – Mindgyár üti a tizenegyet. Meg ne lássalak ijen éccaka az uccán!

Miféle annya lehet ennek, égetni kéne, haggya kinn kóborolni éjnek idején! Zsófika lehajolt hozzá, elkezdett a fülébe suttogni. Mennyen innet, vegye le a karját a nyakárul, Erzsi susogott így mindig, hát mán minden jány egyforma, ha suttog! Assusogja, fektesse le Dórát, osztán ne báncsa, mer Dóra nagyon szomorú. Hogy a fészkes fügyülő fenébe ne volna szomorú, mikor Dórának híjják, nem hínak így tisztességes embert. Osztán odamegy a Feketéhez, megöleli, annak is suttog valamit, oszt mán fut is kifelé. Halga csak, ordít mán Székely, az is törje ki a nyakát, mit rí a nyavalyás, úgyis csak elhájasodik abba a nagy jólétbe, legalább teszen valamit a fizetésiér, úgyse csinál semmit, piszkos, osztán mindig csak panaszkodik meg árulkodik.

Az idegen letette a hátizsákját, de csak állt.

– Mit álsz ottan, mint a bálvány, éjnek éccakáján? Tán ijen mocskosan feküdnél le? Ott a víz, mosdóggyál!

No, sovány egy féreg. Van legalább valamije, amit felvegyík éccakára? Csak a fejit rázza, hogy nincsen, a fene ájjik belé, most másszík ki a beteg lábával, keressen néki inget. No itten ugyan nincs sejem, az ű ingébe elalhatik kivételesen, maj fődig ér néki. Dóra. Oszt kuka ez is, nem szól semmit. Hunnan az égbül pottyant ez ide? Oszt ismerős a képe, azzavarja a legjobban, hogy mintha látta vóna mán, de hol? Bebúvik az ágyba, fejire húzza a paplant. No, azt lesheti, hogy ű maj lerángattya a fejiről, oszt tudakojja, mi bajod van, jányom – kérdezze az istennyila, ű alszik. Egy éccakát kibír vélle, de hónap vigyik el tülle, mer ű nem szálloda.

Tán meghótt, mer a lélegzete se hallaccik, nem is forog, pedig ismeretlen az ágy. A görcs ájjík belé, minek gyütt a nyakára, tán hogy fülejje a neszeit? Hun szette fel Kétbalkéz, mér nincs ennek hova mennie? Mégse hótt meg, mer szuszog, igen fáratt lehet, a bakancsán áll a por, tán vidékrül gyalogolt be, oszt az annya rí utána. Nem, nincs ennek annya, menhejjes ez, onnat szökött el. Hanem rendre szoktatták, jobban, mint a Balgát, mer lám a mosdót kimosta maga után, nem kellett ugráltatni, a ruháját is összerakta szépen. Elaludt, most az arca is kibukkant mán a takaró alól. Így, fektében nem is ojan rút, mint amijennek először látta. Na most hálótársa is van, de nagy úr lett vénségire.

Kilépett az ágyból megint. Megfogta a Fekete hátizsákját, megtapogatta. Ugyan mi ennek a vagyonnya? Kinyitotta, kirakott belőle mindent az asztalra. Nem volt sok. Egy piros pulóvert talált a zsákban, egy fogkefét, egy prémből való nyulat meg egy ötödikes magyar olvasókönyvet.

Reggel Anyának költenie kellett, annyira álmos és fáradt volt, hogy nem ébredt fel magától. Anya úgy költötte, mint egy idegent, mint egy vendéget, megrázta a vállát, s mikor felnézett, ment is vissza a maga szobájába, anélkül hogy szólt volna hozzá. Anya nem sejti, hogy tegnap este ő is odajárt, mert kapuzárás előtt sikerült hazaérnie, s Anya akkor még nem volt itthon; jóval éjfél után jött meg, hallotta, mikor kinyitotta az előszobaajtót.

Anya úgy ment el, hogy nem csókolta meg, voltaképpen nem is beszélt hozzá, csak annyit mondott, vigye el az aktatáskát Kató néniékhez, adja le a házfelügyelőnél, és délután legyen itthon tisztességes időben. A táskát? Még ha el is merne menni a Kálmán bácsiék házáig, akkor sem hagyhatja a házfelügyelőnél, mert az felviszi Kató nénihez, és Kató néni mindig mindent kinyit, a Marianne tolltartóját éppúgy, mint a Kálmán bácsi hivatalos leveleit. Kató néni mindenkinek kiforgatja a zsebeit is.

Ha Kálmán bácsi a táskával indult útnak, akkor abban útiholminak kell lennie, amit Kató néninek nem szabad meglátnia. Voltaképpen a Múzeumba kellene beadni, de oda se mer elmenni, mert a kapus megismeri, és hátha Kálmán bácsi éppen akkor jön kifelé – nem. Úgyis azt hiszi róla mindenki, hogy megbolondult, Kálmán bácsi leginkább. Talán Zacskófejű. Zacskófejű úgyse ment el tegnap, annyit talán hajlandó lesz megtenni, hogy beadja a táskát annak a kövérnek, aki a portán ül.

Anya ma elfelejtett cédulát hagyni, mit vásároljon, sőt pénzt se tett ki, persze lehet, hogy nem véletlenül, hanem így döntött. Talán így akarja megüzenni neki, ilyen némán, hogy most már minden kapcsolatot megszakít vele, és gondoskodni sem akar róla ezentúl. Szegény Anya, milyen árva lehet ő is, mióta Apa nincs! Úgy látszik, ma sem fog itthon vacsorázni. A perselyében van pénz, kiveszi, hoz tejet, kenyeret, és hoz tíz deka szalámit is, az eláll, még ha Anya nem enné is meg. Ha Pista bácsi nem verte volna össze tegnap, akkor a négy forint, amit nála keres, elég lenne a legszükségesebbekre, de így szó se lehet arról, hogy elfogadja. Míg a perselypénz tart, nem töri a fejét, ha meg elfogy, körülnéz valami munka után.

 

Cipelte az aktatáskát meg a szatyrot. Már messziről megpillantotta Zacskófejűt, aki leintegetett neki. Milyen jó kedve van, nem tudja, mekkora bajt zúdított rá. Minek is nem teljesítik az emberek az ígéretüket? Ha Zacskófejű elmegy és intézkedik, nem lett volna számkivetett belőle.

– Na – mondta Zacskófejű, és csak úgy villogott a foga –, elkőtt mán a házatok?

Csak nézett rá. Zacskófejű hahotázott.

– Ugyi, hogy nem ivott annyit, mint szokott? Hányra ért haza, mongyad? Hétre azér csak otthon kellett lennie, akárhogy is dübögtek.

Kiről beszél ez? És hogy nevet, majd’ kiesik a korláton.

– Osztán ne féjj te tülle, mer rongy ember az, anyádnak is mongyad meg, ne féjjen. A Múzeom, akkényesítette el, de lehet ám vélle beszélni, mer gyáva is a végtelenségig, osztán ne haggyátok, hogy riogasson. Mondd meg az öregnek is odalenn, hogy valami bulgárfélék jártak kinn, de nem ivott, csak egy rumot, osztán nincsen baj, csak az, hogy ojan hazug. Azt ne tanujjad meg tülle, érted?

Zuhogott rá a sok szó. Zsófika csak nézett. Szóval, Zacskófejű járt a Múzeumban, s most azt hiszi, valami nagy szívességet tett neki, amiért hálásnak illik lennie. De mit? És hol volt? Kivel beszélt? Megint valami iszonyú félreértés, de nem lehet szólni. Zacskófejű másnál járhatott, mással beszélhetett, mint kellett volna.

„Csuda érzékeny gyerek e – gondolta Zacskófejű. – Sápad-pirul, pirul-sápad, osztán csak makog, hogy köszöni.” Hátiszen szívesen tette, nem is vót ojan nagy dolog, meghát az embernek segíteni kell az ijen kisgyereken. Az öreghe le se mén egypár napig, azt ne higgye rulla, hogy hálát vár, vagy mit. Fütyülni kezdett, folytatta a munkát. Vajon csakugyan annyi tejet iszik az a Révész? Ugyan micsinálhat a hasába az a sok tej meg pálinka?

„Ezek után nem merem megkérni, hogy menjen vissza a Múzeumba – gondolta Zsófika. – Teljesen lehetetlen. Ha a táskát elküldeném vele, rájönne, hogy valami felesleges dolgot csinált. Nem, mást kell kitalálni. Egyelőre jó helyen lesz Pista bácsinál.”

Mikor leért az alagsorba, az jutott eszébe, hogy most már jó volna bevenni azt a cédulát az ajtóról. Eddig, ha bejött valaki, kopogtatás nélkül bemehetett Pista bácsihoz, de most, hogy Dóra ott van, nem lehet. Dórát egyelőre senkinek sem szabad meglátnia. Le is szerelte a táblát, és beledobta a szemetesládába. Bent a megszokott kép fogadta, valaki bevetette a másik ágyat, Pista bácsi kinn ült a kisasztal mellett, s a szoba pontosan olyan volt, mint máskor takarítás előtt. Zsófi köszönni is elfelejtett, mikor körbebámult: Dórát nem látta semerre. Csak nem szökött el innen is?

– Gyerelő! – mondta Pista bácsi. – Mondtam, hogy Zsófi, oszt nem hitted. Ismerem a lépésit.

Dóra a kisudvarról került elő, a szenet behurcolta a cipőtalpával, Zsófika alig győzte felseperni. Most jó lett volna kérdezősködni, mennyit mondott el Pista bácsinak, vagy tanácsot kérni, mit kezdjen a táskával, de nem lehetett, mert Pista bácsi csak úgy zúdította az utasításokat, neki kellett állnia a reggelifőzésnek, még jó, hogy maradt tegnapról tej, különben futhatott volna a kisboltba, hogy vegyen.

Dóra ki se nyitotta a száját, és nem itta meg a kávét, a vajas kenyérhez se nyúlt. „Jobbho vagy szokva? – gondolta Pongrácz. – Ha nem eszed, nézel rá.” Zsófi azt remélte, segíteni fog a takarításban, de nem segített, csak a párkányra ült, és a könyvét lapozgatta. Pista bácsi oda-odapillantott rá. Csak teszi, hogy olvas, mer az esze nem ott jár, verdes a pillája, nyugtalan. Figyel ez a köjök a jófene tuggya, mire, egyre vár valamit, abbul áll ki, hogy fél meg vár. De mitől? És mire vár? Valamire igen nagyon, de ki tudná megmondani, mi lehet a, tegnap este óta nem nyitotta ki a száját, csak azt tudakolta, merre van a vécé. Ijen némát nem szültek még erre a világra, jó vóna gyilkosnak, mer ez oszt tud titkot tartani. Oszt hogy elnézi, hogy ez a másik ugrál, a Nagy Gábor jánya, no meg is van ű áldva ezekkel, oszt még szólni se mer Zsófinak, hogy vigye innet ezt a némát, mert nem fizet néki, hát csak szívességet tesznek egymásnak, az isten verje meg.

A Fekete ott ült a párkányon, az Erzsi párkányán, mámmeg leereszti a könyvet, oszt néz. Hunnat hurcolhatta ide a Balga azt a szép aktatáskát, oszt hogy teli van, még emelni is rossz, ugyan minek néki a, most meg mán beteszi az ágy alá. A tejet is igen nézi, mint akinek üres a hasa, hát igyék, az istenfáját, ű nem sajnájja, igyék, oszt szejje a kenyeret. No jó étvágya van, ha nem vóna szégyen azt gondolni az annyárúl, hogy nem ád néki ételt, asszinné, éhezteti.

Ni, mekkorát lobog a szeme, pedig nem akart nékik rosszat, ű igazán úgy véli, nem jó egész nap idebe a gyereknek, minek kell ettűl úgy felháborodni. Mér gurul dübe, ha aszongya néki, vigye magával a Feketét a csarnokba, mennyenek levegőzni? Úgy lesz a, mint gondolta, megszökött a Fekete a javítóbúl, oszt körözik, azér búvik el, ha zajt hall, ha lépések kopognak, uzsgyi, már kinn is van a kisudvaron, oszt lapul. Nem ok nekül teszi.

Hát ha a Balga egyedül akar menni, egyedül megy. Akkor a Fekete maraggyon vélle, oszt elmosogathattya az edényt, míg a másik odajár vásárolni, nem törik le a keze. Dóra. Még szólítani se tuggya. Hogy is álna rá valakinek a nyelve ijen névre, hogy Dóra?

– Nincsen néked másik neved? – kérdezte, mikor Zsófi behúzta maga mögött az ajtót.

Ni hogy néz rá, mint a vad, oszt a szemibe hazudik, mer aszongya, nincsen, pedig mindenkinek kettő van, egy kereszt meg egy másik, de fél e tülle, láttya a képin, attúl tart e, hogy felaggya a rendőrnek. Mostmán bizonyos, nagy baj van vélle, oszt retteg, hogy a nyomára lelnek. Jól van, akkor megvárja a mosogatással Zsófit, ű ugyan ki nem mongya azt, hogy Dóra.

Oszt ha ennyire nem bízik benne, mehet az istennyilába, lám, Zsófi tutta, hogy eldughattya nálla, pedig hogy elrakta tennap, emmeg csak a szemit mereszti, oszt nem szól semmit. De utálatos! Halasirúl is meg kelletett vóna kérdezni, hogy kicsoda hát voltaképpen, oszt ugyan mire jutottak vélle, de mindent kivertek a fejibűl a nagy titkolózással. A Balgának se szólt, hogy vegyík ma több ételt, pénzt is csak annyit adott néki, mint máskor, pedig mostmán itt a Fekete is, még maj keveset hoz, oszt vagy neki nem jut étel, vagy a Feketének. Ű nem tud utánna menni, a Fekete nem mér, hát majd fordíthattya vissza, ahogy gyütt.

Nem kellett visszaküldenie, Zsófi magától rájött, hogy mindenből többet kell vennie. Most, míg Anya nem intézkedik, legjobb, ha ő is itt eszik; hátha holnapra se hagy neki ebédet, hátha Anya úgy határozott, hogy az ilyen rossz gyerek, aki becsukja a rokonát a Múzeumba, keresse meg maga a kenyerét. Egyáltalán nem vette rossz néven, csak nyugtalan volt, mert mi lesz, ha a hetvenkilenc forintja elfogy, ennyi volt a perselyében.

Három személyre vásárolt, az elárusító segített kiszámítani, miből mennyi kell. „Lám, Zacskófejű mégiscsak elment – jutott eszébe megint –, csak éppen nem jó helyre, Zacskófejűvel is az történt, mint Pista bácsival, másnak nézett valakit.” Hirtelen iszonyúan megkönnyebbült. Zacskófejű egyszer egy szép körtét hajított neki az állványról, meg elment a Múzeumba is, nincs ő teljesen egyedül. Ilyen kisgyereket ugyan nem látott az építkezésnél, mint ő, de hátha Zacskófejű szerez neki valami könnyű munkát. A hetedikeseket már elengedték nyáron, és ő hatodikba megy az idén. Vizet hordhatna a munkásoknak, vagy segítene téglát adogatni, akármit. Ha akarják, esetleg főzne is, akkor nem kellene átjárniuk a Hordóba, vagy zacskóból ebédelni, mint Kis Andrásnak.

Szegény Anya, milyen istencsapása is lehet ő! De borzasztó, hogy sose lehet megmondani neki, mi történt. Anya csak bánkódnék, hogy ártatlanul verte össze. Most bent sül ebben a melegben az Intézetben, és úgyis annyi baja van, most már igazán csak egypár napig lesz még ott, s mehet valamelyik iskolába, pedig annyira nem szereti.

Anya ebben a pillanatban az utcán volt és rohant. Futott hazafelé, és annyira sietett, hogy nem volt türelme járműre várni. Az I. kerületi Tanács személyzeti osztályára hívatták, hogy megbeszéljék vele, hol helyezzék el. „A továbbiakban már a Tanács fogja intézni – mondta Dobay előzékenyen. – Mi a lakása körzetét kértük.” Milyen gyöngéd! Nem a Tanács felé tartott, hanem haza. Anya úgy futott, hogy a haja rácsapzott a tarkójára. Reggel nem tett ki pénzt, a gyereknek nincs mit ennie, éhen fog dolgozni annál a Pongrácznál, s mikor fáradtan hazamegy, nem várja étel, tegnap nem főzött semmit. Még reggel is úgy szégyellte magát a tegnap délután miatt, hogy nem mert ránézni, csak elfutott, és nem intézkedett semmiről. Most mit gondolhat róla? Beszólhatna ahhoz a Pongráczhoz, de hátha az iskolában összetalálkozik Szabó Mártával, aki állítólag a helyére kerül az Intézetben. Nem, ezt a találkozást egyszerűen nem tudná elviselni!

Boldogtalan kis Zsófi, azzal az ügyetlen, elvágott kezével! Kálmán volt a hibás, minek hurcolta ki a műkincseket. Még azt se lehet pontosan tudni, hogy a gyerek vágta-e rá valóban az ajtót vagy sem. Majdnem hihetetlen. Ha így józanul elgondolkozik rajta, az is lehet, hogy Kálmán rántotta be véletlenül, vagy valami léghuzam becsapta. Micsoda keserves estéje lehetett tegnap szegénynek, és még nem is beszélt vele, nem is mondatta el, hogy volt hát, csak azt tudja, amit Kató ordítozott, pedig Kató csupa rosszindulat, és mindig csak a magáét fújja.

Most ott az a kisgyerek, takarít az öregembernél, hazamegy, nem lesz ennivalója. Valami hideget vesz neki, mert főzni nem ér rá; aludttejet, cukrászsüteményt, gyümölcsöt, egy kis sajtot. Olyan meleg van, hogy nem fontos a hús vagy a főtt étel.

A lakás tisztán, hűvösen várta, Zsófi kitakarított, mielőtt elment volna hazulról. A jégszekrény ajtaja félig nyitva volt, akkor hát benézett, és kereste az ebédjét, persze, hiába. Szegény! Lerakta az asztalra az ételt, sőt meg is terített, a Zsófi kis hófehérkés készletébe tálalt, még a gyümölcsöt is megmosta, aztán az asztalt leborította tüllhálóval. Ha nem üzeni meg, mit csináljon az étellel, még majd nem mer hozzányúlni. Hagyott egy cédulát a konyhában, hogy itt az ebédje, egye meg.

Most tovább el fog maradni, mint az Intézetben gondolják, de nem érdekli, nem őt. Úgyis elmegy, minek legyen szorgalmas, hiába iparkodott annyi esztendeig, mégis kitették. Pedig rá nem mondhatnak semmit, ő belát mindent. Most is belátta, hogy hibázott, előbb büntetett, mintsem ismerte volna a tényeket a gyermek megvilágításában is. És hogy büntetett? Ahogy nem szabad, amit ő ítél el a legjobban, és amire magyarázat ugyan, hogy agyonkínozták és agyonidegesítették az utóbbi napokban, de nem mentség. Ha valaki anya, nem lehet ideges; ezt ő írta valamikor, és állja és vállalja is. Most is itt van, elhozta a gyerek ebédjét, rá igazán nem mondhatnak semmit.

Megfésülködött, megmosta az arcát, sőt át is öltözött. Ha Dobaynak nem tetszik, nagyon sajnálja. Izzadtan, gyűrötten nem hajlandó jelentkezni a személyzeti osztályon. Bevett egy szevenált is, mielőtt útnak indult, a friss ruha, és az a tudat, hogy a gyerek nem marad ebéd nélkül, lecsillapította. Mikor felment a személyzetire, már teljesen nyugodt volt.

Igen, tudtak az ügyéről. A tisztviselő előtt több papírlap feküdt, de nem nézett beléjük, inkább őt figyelte, míg beszélgettek. Ebben a nyári időszakban tulajdonképpen semmit sem jelent még az átsorolása, inkább csak elméleti dolog, az iskolai munka szeptember elsején kezdődik. Bizonyára örömmel hallja, hogy iskolához kerül. Nagyobb öröme nem is lehet olyan valakinek, aki állandóan és rendszeresen gyermekekkel foglalkozik az írásaiban, mint ha sokat megismer belőlük, több évfolyamot. Lehet, még jobban meg fogja szeretni új munkahelyét, mint a régit.

Anya nem válaszolt, csak hallgatta. Ezen túl kell esni, itt nincs már lehetőség, hogy megváltoztassák, ami történt. Minél hamarabb túl lesz rajta, annál jobb. Ha az ember ellenkezik, azonnal meg akarják győzni, nem érdemes. Kár az időért. Mondja el a magáét az előadó, aztán hadd menjen el innen.

– Látom, egyelőre nem könnyű megbarátkoznia a gondolattal – hallotta, s felnézett. – Majd egyszer visszajön hozzám, és azt fogja mondani, igazam volt.

Gondoljon, amit akar, jövendöljön is, ha kedve tartja. Anya úgy ült, mint a bálvány.

– Ismerem a tanulmányait – mondta az előadó. – Nagyon értékesnek találom a munkásságát. Képzelje el, mennyi új adat birtokába jut, ha egyszer belülről is megismeri az iskolákat.

Anya azt felelte, ismeri eléggé, neki is van iskolás gyereke.

– Egy gyerek csak egy gyerek – mondta az előadó, és megkínálta cigarettával. – Ott majd sokféle gyereket fog találni, egy negyvenes létszámú osztályban negyvenfélét. Majd meglátja. Én is iskolából kerültem ide. Nekem bizony még ma is hiányzik.

„Akkor minek ülsz itt? – gondolta Anya. – Miért nem mégy vissza? Minek engem küldesz, nekem dicséred?”

– Titokzatos világ az – állt fel az előadó. – Én hiszek a nevelésben, pedig nem akarom azt mondani, hogy nem lesz sok gondja. Ma mesélte valaki az oktatási osztályon, mennyi a baj a gyerekekkel. A szülők nem törődnek velük, a család elhanyagolja őket, az iskola nem tud mindent megoldani. Éppen ma írtak át az Oktatásinak valami csúnya fegyelmi ügyben. Egy kislány botrányt csinált valami közintézményben.

Anya elfojtott egy ásítást. Hatni kezdett a szevenál.

– Rossz gyerek is van, nem akarom áltatni. Csak majd rá fog jönni, hogy minden csíny mögött van valami, ami távolabbra mutat, minden látszólag értelmetlen cselekedetnek van magyarázata. Maga könnyen meg fogja találni, hiszen akkora elméleti tudása van. És aztán lesz majd sok öröme is. Ó, mennyi öröme lesz!

Most ott állt valami iratszekrénynél, rátette a kezét az egyik fiókra.

– Járt a múltkoriban nálam egy gyermek. Egy kislány, nem lehetett több tíz-tizenegy évesnél. Jött, mintha világéletében hivatalokban ácsorgott volna. Bekopogott hozzám. Sose fogom elfelejteni.

Anya megmerevítette a hátát. Most jönnek a történetek, ez olyan mesélős természetű. Ahelyett, hogy megmondaná, melyik iskolában jelentkezzék, szórakoztatni akarja. Mindig idegesítette, ha valaki kis történetekkel próbálta mulattatni.

– És miért kereste? – kérdezte udvariasan.

Az előadó elmosolyodott, aztán megint komolyra vált.

– Nyomozni jött. Nem mondom el a részleteket, mert folyton úgy érzem: titok. De majd meglátja, mennyi hasonló élménye lesz magának is. Még nem tudom megmondani, melyik iskolába kerül; ha Szabó Mártát sikerül megnyernünk az Intézetnek, akkor az Apáczai Csere téri lánytagozathoz. Ha nem, akkor talán a Délibáb utcaiba.

Anyának annyira elváltozott az arca, hogy észrevette. Nem, semmi, felelte Anya, csak az, hogy az Apáczai Csere térre jár az ő lánya is. Igazán? Hát akkor talán ezt kellene keresztülhajtani, annak az iskolának a testületét bizonyára jól ismeri, a nevelőkkel jóban van, nyilván gyakran bejárt érdeklődni a kislány után. Bizonyára örülne, ha ott dolgozhatnék, ahol a gyereke van, egész nap a közelében lehetne, ellenőrizhetné. Tíz napon belül eldől, mit válaszol Szabó Márta, akkor azonnal értesíteni fogja. Addig csak élvezze a szabadságát, úgy tudja, úgyse vette ki még eddig.

Olyan melegen fogott vele kezet, mintha a legjobb barátok lennének. Anya kinn csak nekidűlt a folyosó falának, és lebámult a Tanács udvarára. Apáczai Csere tér! Ő legyen a Márta utódja! És milyen romantikus ígéretekkel csinálja a szája ízét: „Sokfajta gyerekkel fog találkozni…” És a históriái! Vizsgálat egy csíny miatt, meg egy megható kislány, aki nyomozni jár. Legalább becsülje annyira, hogy megkíméli az anekdotáitól.

Különös, hogy némely gyermeknek milyen határozott jellege van, kész karaktere: rossz gyermek – jó gyermek. Az övé olyan suta, semmilyen. Milyen furcsa, mióta megverte, százszor jobban szereti.

Ideje visszamenni, nem mintha Dobay érdekelné, de becsületből. Anekdoták… Hülyeség. Hogy is hívták ezt az előadót? Ott a táblája. Fehérvári.

Zsófi körülbelül akkor ült ebédhez, mikor Anya visszaindult az Intézetbe. Dóra ismét nem segített semmit, csak éppen hogy leszállt az ablakpárkányról, leült a zsámlira, de onnan is csak figyelt, le nem vette a szemét az ajtóról. Pista bácsit úgy idegesítette ez az örökös fülelés, hogy alig tudott enni. Pedig jót főzött a Balga mára, eleget is, a fene érti, mitől, de okosodik, több ételt vett, oszt nem is mondta néki, no, maj megaggya az árát. Eszik is mán, nincsen az üvegdoboz, amit először bontogatott, bezzeg nyeli az ételt. A báttyával sincs mán baj, aszongya, elintézték. Oszt ki? Kis András? Nem, aszongya, ű. No akkor hát azér nem gyün a kőműves, azér nem tojja le a képit. Pedig szeretne szót érteni vélle is.

Ű ugyan nem szokott instálni senkit, de az a köjök ott este óta nem nyúlt ételhez, most meg nem eszi azt a jó kelkáposztát. Mégiscsak ki kék rakni néki, ha teccik, ha nem. Ha mán befogatta, ne maraggyon éhen, akármijen betörő.

Ni hogy néz, mereszti a szemit, a száját meg összecsukja. Maj szétfeszíti, oszt ledugja a torkán, mit gondol e, tán koplalni fog űnálla? Ordított ő mán nagyobb emberekre is, Kétbalkézre mindennap, meg is tanult enni a nyavajás. Elébb maj szépen szól néki, osztán ha akkor se fogad szót, csúnyán.

– Mér nem eszel, mongyad?

A Fekete csak nézett. Zsófi susogott valamit a fülibe. Hinnye a teremtésit, hát mi az ű asztala, hogy mer itten susogni, osztán mit képzel, hogy néki enged a Fekete, annak meg, aki az ételit aggya, nem?

– Tömd a fejed, mer befogom az orrodat, oszt beléd dűtöm.

Dóra letette a kanalát, és összeszorította a száját. Nem lesz könnyű feltápászkodni ebben a harisnyában, de feltápászkodik, úgy kapja szájon, innét nem éri el jól. Moccant, mikor Zsófika elkapta a kezét. Ni a hitvány, még szoríttya, oszt megin makog, mint a nyúl, hogy ne báncsa, a szeme csupa könny, no, szeretheti ezt a betörőt, ezt a világba szalajtottat, oszt el nem engedné a kezit, ű meg nagy marha létire, haggya, mintha le nem tudná rázni magárúl, amék percbe akarja. Rebeg, hogy ne báncsa, meg ne verje Dórát, a Fekete meg csak néz rá, oszt mosse foglajja ám jóba magát, hanem felugrik az asztaltúl, oszt megyen a kiöntőhöz.

Fél tülle, no igaza van, ijen még nem történt ebbe a házba, hogy valaki hamarább felkejjík az asztaltúl, mint ű megengedi. Csak a háta láccik meg a haja, nyittya meg csavargattya a csapot, csorgattya a vizet. Csak csorgassa, nem ű fizeti, ingyen van.

– Mi az istennek nem kell az étel?

A Fekete nem moccant. Most oldalról látta az arcát, előrebukó haját, kurta orrát. A kiöntőben csorog a víz, alátartotta az ujjait, úgy eregette, azokon át, a kagylóba a vízsugarat. Most végre megismerte.

Úgy meglepődött, hogy belelódult a szíve. Hány éve nem dobbant ekkorát? Ő csak káromkodni szokott, mérgelődni, néha-néha odacsap. De meglepődni? Megrendülni? Csak nézte a Feketét a kiöntőnél, s egyszerre ott látta mögötte a szapulós kutat, a lófarkas Lembergert, ahogy ment, Hidasba fogódzva, és a tanárnőt, aki semmit se tudott Zsófikáról. És látta a két férfit meg a nőt is, akinek virág volt a kezében, s aki elől a gyermek lehúzódott a kút kagylója alá. Most már letette a kanalat ő is.

A Balga felállt, odament hozzá, odasimította a száját a füléhez, és elkezdett susogni. A susogása olyan forró, mintha láza volna, de nincsen, az ijen jánynak nincsen láza ijenkor, accsak fél meg reménykedik, attúl ojan parázs a lehellete. A Fekete a csapot kínozza, nem néz ide mosse.

Mit zagyvál ez a Zsófi? Hínnye azt a keserves mindenségit a világnak, hát mi az ű háza? Vendégfogadó, ahun pénzér falnak? „Azért nem eszik, mert nincsen pénze” – ezt suttogta Zsófi. Most mingyár odamegy és agyoncsapja, az ijennek úgyis allesz a legjobb, kiféle lehet ennek az annya, ha éccakáig odakódorog, oszt azzal a szemét Seres Karcsival barátkozik, meg a rövid ujjú ingeset ölelgeti a kapu előtt. Tülle szökött hát el, no nem csodájja.

Valahonnan, iszonyatos messziségből, visszacsengett a fülébe egy mondat. „Azér nem eszik… Azér nem eszik… Nincsen pénze. Nincsen pénze…” És hirtelen nem vót sehun a Fekete, csak ű vót, a Pongráczék legkisebbik fia, ült a kiöntő alatt. Akkortájt egy műhejbe szógált, de megpattant onnat, mer nem állhatta a mesterit, hát felgyütt erre a buta Pestre, ahun minden kűbűl van, az udvar feneke is kűbűl. Terka ángyánál kért szállást, míg mán nem lél valami munkát, azok meg ettek, mikor ű megérkezett, mer hogy azoknak jól ment a soruk. Ű szégyellős vót, oszt érezte, hogy a nyakukra gyütt nékik, pedig nem is hítták, osztán, hogy a család körülülte a tálat, oszt leste, kinek jut mejje, kinek combja, ű váltig hajtogatta, hogy nem éhes, csak fáratt. Nyelt közben akkorákat, hogy maj kijukadt a hasa. Nem is attak néki semmit, mer Terka ángya fösvény vót, mint az evet, oszt amazok faltak, ű meg ült, nyelte az ékoppot, oszt egész éjjel rítt magába a kamrába, ahová fektették, hogy mér is ijen szívtelenek, lám, elhitték néki, hogy nem is éhes. – Gyeride! – mondta.

A Fekete nem moccant, csak állt.

– Meghíttalak, oszt a vendégem vagy, oszt vélem eszel. Értetted?

A fene ájjík belé, hogy ennek is ijen nagy természettye van, még instáltattya magát. No, nem éhenkórász, nem is kuncsorgó. Az ojanokat mindig útálta.

– Siket vagy? – szólt rá megint, s a Fekete még mindig nem mozdult, de a szeme nem volt olyan vad már, szelídült valamelyest, s ettől ő is vidámabb lett, majdnem elnevette magát. Mégijet, ekkora csipet, osztán mijen, ni! Nem eszik, ha nem instájják.

– Maj, ha néked lessz, te hívol meg éngem. Akkor visszaeszem.

Rakott a tányérjára, Kétbalkéz meg újra átölelte a nyakát és susogott. De útájja, mikor így susognak a fülibe, csiklangya a lehellet. Hogy azt is kék még mondani, hogy nincsen néki terhire, mer bizonyosan rosszulesik Dórának, hogy csak úgy a nyakára gyütt. No még csak ehhiányzik, udvarojjon tán néki? De nem tudott igazán haragudni. Nem potya ez a Fekete, tuggya a tisztességet.

– Énnálam ellehetel – mondta neki –, nem zavarol te itten senkit. Oszt míg itten vagy, nem zargathatnak el, mert itt én parancsolok. Egyél, mer megcsaplak!

A Fekete leült, felvette a villát. Pista bácsi csak nézte. Mióta nem evett meleget ez a boldogtalan, hisz úgy fal, mint az állat. Dejszen kiürült a tál, még jó, hogy néki nem nagy az étvágya, mer ugyan kitakarították elülle. Tán Nagyéknál se főztek? No, vájjék egésségükre!

Zsófi kapkodta a mosatlant, s most először, mióta ott volt, a Fekete odament mellé. Átölelte a nyakát, összedugták az orrukat, nem szóltak semmit, de tán értették egymást így is, mert csak hallgattak, néztek lefelé a földre. Aztán a Fekete fogta a vájdlingot, Zsófi meg a törlőt, a Fekete elkezdett mosogatni, Zsófi törülgetett; mire a végére értek, és Zsófi a helyére rakott mindent, a Fekete megmosta a kezét a kiöntőnél, odament hozzá, és azt mondta: „Köszönöm.”

Mennyík az istennyilába, mit köszönget itt űneki? Morgott valamit. Akkor a Fekete elfordult, elpenderült tőle, megfogta a szoknyája két szélit, és azt kezdte énekelni: Csipkefa bimbója kihajlott az útra. Zsófi is vele dúdolt, osztán hogy tuttak énekelni, a Fekete méjen, Zsófi meg magasan, a vájdlingot leborították a nedves törlőruhával, a Fekete megölelte Zsófit, elkezdtek nevetni. De Zsófinak letelt az ideje, összekapta a holmiját, oszt futott, a Fekete meg kibontotta a copfját, megfésülködött, osztán leült a lába mellé a zsámlira, ott kuporgott, mint egy kiskutya, míg ű az újságot olvasta. De még akkor is dünnyögött azon a fura méj hangján, hogy Csipkefa bimbója…

Szerdán Szabó Márta nem azért volt bent az iskolában, mert mindennap benézett, hanem igazgatóhelyettes lévén, a szerda volt a fogadónapja. Azzal kezdte a munkát, hogy válaszolt a hivatalos levelekre. Az első posta mindig kézbesítőkönyvvel érkezett a Tanácstól, s többnyire olyan határidővel kívánt valami adatot, hogy a levél kézbesítésekor már el is késtek a válaszadással. Mikor az I. kerületi Tanács Oktatási Osztályának bizalmas jelzésű borítékját meglátta, első pillanatban azt hitte, a légvédelemről kap intézkedést, ezt mindig nyár végén szokták küldeni. De tévedett. Az I. kerületi Tanács Oktatási Osztálya jelentést kért az iskola igazgatójától Nagy Zsófia VI. osztályú tanuló ügyében, aki az Országos Éremmúzeum igazgatójának telefonértesítése szerint hétfőn délután öt órakor az Éremmúzeum egyik tisztviselőjét, Haller Kálmánt – aki egyébként rokona –, bezárta a Múzeum páncélhelyiségébe, egy értékes aranypénzt hanyag módon a hamutartóban helyezett el, majd anélkül, hogy segítséget kért volna a kapustól, elhagyta az épületet. Ha a hivatalsegéd észre nem veszi a történteket, súlyos anyagi kár érhette volna a Múzeumot, és nagyobb fizikai megrendülés nevezett tisztviselőt.

A Tanács arra kérte az iskolát, derítse fel az eset körülményeit, s ha csak gyermekes csíny elkövetéséről van szó, figyelmeztesse a tanulót arra, milyen kötelességei vannak embertársai iránt, és hogy kell megbecsülnie a nép vagyonát. Tüdősné, az Oktatási Osztály vezetője azzal zárta levelét, hogy az Éremmúzeum igazgatójának tájékoztatása szerint Haller Kálmán minősítésénél is figyelembe fogják venni, hogy felelőtlenül és múzeumi tisztviselőhöz méltatlan módon járt el hivatali teendői végzése közben, ez azonban nem érinti azt a kívánságukat, hogy a sajnálatos ügyről minél hamarabb kimerítő jelentést kapjanak.

Az irodásnak nem volt dolga, kötött. A testületi szoba üres volt, Hidast se hétfőn, se kedden nem látta, csak a nagy Lembergerrel találkozott hétfőn, az se köszönt neki, nem ismerte meg. Ment a hazafelé sodródó tömegben, azzal a súlyos, álmatag pillantással, mely nem vesz észre semmit a saját gondolatain kívül. Elszívott egy cigarettát, megint elolvasta a levelet.

Nagy Zsófia, hatodik osztályos tanuló. Az iskolai gyakorlat szerint most azonnal menesztenie kell Székelyt a gyermekért, behívatni még valakit a testületből, s előszedni Nagy Zsófia hatodik osztályos tanulót, mondja meg, mit csinált. Addig az ember törheti a fejét, mint valami megfejthetetlen rejtvényen, miért játszik Zsófi aranypénzzel, s miért csuk be valakit valahová.

Ha Dóra tette volna, értené, Dórában iszonyatos szenvedélyek élnek, az bosszúból, haragból, szégyenből vagy kétségbeesésből különb dolgokra is képes. De Zsófi? Zsófi mint csínytevő, aki ilyen értelmetlen, durva tréfára vetemedik? Zsófi, aki bezár valakit valahová? Igazoló jelentést kérnek. Jó, majd megfogalmazza azt az igazoló jelentést. És Székelyt nem kell messzire küldenie, mert ha azóta meg nem változott a napirendje, Nagy Zsófia hatodik osztályos tanuló e percben az alagsorban van, Pongrácznál, s feleletet próbál kapni egy félben maradt mondatra. Becsengette Székelyt.

Hát igen, idejár a kislány, látja mindennap, most ugyan éppen nincsen, mert elment egy szatyorral, ilyenkor szokott vásárolni. Jó, hogy a tanárnő említi, mert ő nem akar rosszat mondani senkiről, de az öreg már megérett a nyugdíjra, amit a gyermekekkel művel, az azért botrányos, kérem. Hétfőn éjszaka jöttek az épületbe, mert most már nem is egyet tart magának, hanem kettőt; emez, Nagy Zsófia, csak délelőtt jár, de a másik az öreg lakásában lakik, hogy mit keres nála, nem tudni, mert ha valaki arra megy, elbúvik. Még ha szükségre indul is a folyosón, és látja, hogy van valaki az alagsorban, mindjárt visszafut. Hétfő este óta van Pongrácznál, igencsak az ő tanítványuk ez is, ő emlékszik rá, idejár, ez törte ki tavaly a második emeleti folyosóablakot, aztán mikor előszedték érte Dobozival, csak odavágta elibük a pénztárcáját, hogy vonják le az árát.

Dóra. Dóra itt van Pongrácznál hétfő éjjel óta. Ő hétfőn vacsoratájt átszaladt hozzá, s a házmesterné azt mondta, ötkor elutazott a nénjével üdülni. Most azonnal lemegy Pongráczhoz, míg Zsófi meg nem jön a vásárlásból.

Az ajtóról hiányzott a tábla. Már nyitott volna be, mikor észrevette; úgy látszik, az öregnek elmúlt az az igénye, hogy ne zavarják a kopogtatással, most láthatólag azt kívánja, adják hírül előre, ha valaki be akar menni hozzá. Kopogtatott. Egy darabig nem jött válasz, kopogott megint. Végre Pongrácz kikiáltott, hogy „mingyár!”, s akkor az a furcsa érzés fogta el, mint valaha gyerekkorában, mikor anyja a karácsonyfát díszítette, őt meg kizárták az előszobába. Az ember nem hallott semmit, de tudta, érezte, most történik valami az ajtón túl, valami, ami nem az ő szemének-fülének van szánva. Ha most benyitna, meglátná Dórát. Azért kell várnia, hogy legyen ideje elbújni. Vajon hova dugja Pongrácz? És miért? Miért?

– Tessék! – hallotta. Belépett. Pista bácsi az asztalnál ült, a lábát magasra pockolta egy széken. Rend, tisztaság, sehol egy mosatlan tányér, a gáz nem égett. Egyetlen ágy volt megvetve, Dóra nem volt a szobában. Azazhogy itt volt, de nem látszott, csak a nyoma, a fogason ott lógott a hátizsákja meg a piros szvettere, s Pongrácz úgy nézett rá, mint aki legszívesebben megmutatná, merre van az ajtó.

– Zsófit keresem – mondta Szabó Márta. – Elküldte valahová?

– Vásárol.

Nem kínálta hellyel. A gyerek csak itt lehet, de hát hol? A szekrényben? Az ágy alatt? Nem. Képtelenség. A nyitott ablakon, amely a kisudvarra nyílt, rezgett a függöny. Persze, most ott ül a szén oldalában, és várja, hogy elmenjen. Ha az ember átlép a párkányon, egyenesen a szén közé hág. Fekete lehet a térde.

– Ha majd visszajön, küldje fel a tanáriba hozzám, valamit meg akarok kérdezni tőle. Jobban van a lába?

– Megvagyok. Csak fáratt. Igen fáratt.

„Fáradt vagy, hiszem is, épp olyannak látszol, mint aki fáradt, ilyen élénk és feszült nem volt az arcod, mióta ismerlek. Mindig egykedvű vagy, unatkozó, harapós, most megtelt a szobád élettel, nem árnyak vannak benne, hanem valaki, aki él, igazán él, és ott lapul a függöny mögött.” Most mindjárt elmegy, mert Dóra fél, és Dórának nem teljesen egészséges a szíve, az orvosnő megmondta, vigyázni kell rá, nem szabad félnie.

Zsófi egy jó óra múlva jelent meg, zsírszagú volt, kipirult. Elnézést kért, hogy ilyen sokáig nem jelentkezett, de dolga volt odalenn. Nem tetszett neki, hogy az igazgatói irodába hívatta, s mikor az ajtót is behúzta maguk után, nyugtalanul tekintett rá, aztán kipillantott az ablakon, s akkor már nem nyugtalan volt, hanem ideges és türelmetlen, mint aki vár valamit. Nézi az utcát, a Katona utca felé néz, a kilences ház kapuját vizsgálja a téren. Valakit vár. De kit várhat onnan?

– Kaptam rólad egy levelet – mondta Szabó Márta. – Itt van, olvasd el, aztán mondd meg, mit válaszoljak a Tanácsnak.

Elolvasta, nem adta vissza, csak állt, s ha a szemét le nem süti előtte, azt hihette volna, nem érti, nem érdekli, amit olvasott.

– Mondd meg, mit írjak? – unszolta Szabó Márta. – Mért csuktad be a nagybátyádat?

Egy darabig még hallgatott, kötényét karmolászta, remegni kezdett a szája. Juditnak remegett mindig az ajka az idegességtől. Végre, nagyon halkan, azt mondta: „Csak.”

Csak!

Osztályfőnöki órán egyszer kiküldte, hogy zavartalanul beszélgethessen róla a gyerekekkel, s elmagyarázta, ne tréfálják meg soha, mert Zsófi nem érti a viccet. Amin más jót nevet, attól ő megriad, elbátortalanodik, nem mulat együtt a többivel, azt érzi, megbántották, s még sutább lesz, még szomorúbb. „Csak”! Zsófi!

– Jó – felelte azonnal. – Hát akkor majd megírom. Nem lesz valami jó pont a számodra, elég rosszul tetted. Nem szabad ilyen vicceket csinálni.

Zsófi a szőnyeget nézte. Holtsápadt volt.

– Most akartalak felvétetni a csapatba, sőt mást is terveztem veled. Nagyon örültem, hogy segítesz Pista bácsinak, szegénynek. Úgy sincs senkije, hiszen tudod. Arra gondoltam, nyáron megtanulsz főzni, és ősszel átvehetnéd a szakácsőrs vezetését.

Elpirult, sötétre pirult, most még mélyebbre horgasztotta a fejét. Ez most nagyon fáj, a megcsillogtatott s azonnal el is vesztett lehetőség. De nem szól.

– Anyád tudja?

– Igen.

– És mit szólt?

Nem volt válasz.

– Azt kérdeztem, mit szólt.

Zsófika ránézett, és váratlanul elmosolyodott. Érthetetlen mosoly volt, nem logikus mosoly, volt benne valami nem jó, valami mélységesen szomorú.

– Megszidott – felelte nagy sokára, s végigsimította az arcát.

Döbbenten nézett rá. Judit megverte, világosan kiolvasható volt ujjai rezzenéséből, abból a suta, nem tudatos mozdulatból, ahogy arcához kapta a kezét.

– Hát most mondd meg, mit írjak a Tanácsnak?

– Azt – susogta Zsófika.

– Az igazat?

– Azt, amit mondtam.

Elvette tőle a levelet, összehajtogatta, betette a papírnyomó üveggömb alá. Kinn az utcán megjelent a postás, a Szűcs Sutyi apja. Zsófi is meglátta, mert most már megint kifigyelt. Többé nem is nézett rá, mozdulatlan pillantását nem vette le a postásról.

Mit akarhat Zsófika a Szűcs Sutyi apjától?

– Mikor láttad Dórát? – kérdezte meg hirtelen.

Zsófika elszörnyedt. Szabó Márta elnézett a feje fölött, a papírvágó késsel játszott, kettéhasított egy ívet. Most gondolkozik, hogy kerülhetné meg a választ; igazat nem mondhat, hazudni nem fog. Hogy miért nem mondhat igazat, nem tudja ebben a percben. De majd kiderül. Mindig minden kiderül.

– Nemrégen – felelte Zsófika.

– Elutaztak – folytatta Szabó Márta. – Hétfőn délután. Tudsz róla?

– Tudok.

Tudott róla, hogy elutaztak, de valamivel többet is tud, hogy csak Viki ment el egyedül. Dóra, nem érteni, miért, itt van Pongrácznál. Most egyszerre hátat fordított neki, mert a Sutyi apja belépett, lecsapott egy csomó nyári üdvözletet meg egy köteg Köznevelés-t.

– Elmehetek? – kérdezte Zsófika.

Kérdés nélkül sose szólt hozzá, főleg nem ilyenkor, mikor valami baj volt s behívatták. Zsófi nagyon jól tudja, hogy az ilyen beszélgetés végét csak ő szabhatja meg. Milyen postát vár ez? Ki írhat neki? Miért? Vagy nem is ő várja, hanem Dóra? Persze. Dóra sem mer mutatkozni, és valami miatt nem lakhatik otthon, hát az öregnél bújt el. De miért?

– Elmehetsz.

Visszafordult az asztalhoz. A postás és Zsófi együtt mentek ki, ő megállt a testületi ajtajában, utánuk nézett. Zsófi eleinte hallgatott, aztán láthatólag összeszedte a bátorságát, és kérdezett valamit a Szűcs Sutyi apjától. A postás megrázta a fejét. Zsófi nem is ment le vele, csak álldogált egy darabig a lépcső tetején, nézett utána, a kezét megint rászorította az arcára. Aztán megérezte, hogy nézik, megfordult, meglátta Mártát, akkor lefutott a lépcsőn, az alagsor felé.

Déltájt benézett Hidas. Le volt sülve, azt mondta, kinn járt a Szigeten, egy darabig kerülgette, amit mondani akart. Szabó Márta figyelte, hogy próbálja megfogalmazni, amit közölni készül. Ugyanazzal a tárgyilagos érdeklődéssel figyelte, mint az imént Zsófikát. Bolond ez a Jóska, hiszen nem tartozik számadással senkinek. Mikor kibökte, hogy augusztusban lesz az esküvője, kezet rázott vele, sok boldogságot kívánt. Hidas mindjárt el is ment, mintha csak azért jött volna, hogy könnyítsen végre a lelkén. Olyannak is látszott a szamár, mint aki megkönnyebbült, hogy végre túlesett a vallomáson. Bolond. Mintha bizony magyarázkodnia kellene. Miért? Kinek?

Az irodás felvette a telefont, azt mondta: „Tessék maradni!”, és bejött. Haller Kálmánné telefonált, hogy az unokahúga állítólag itt van az iskolában, azonnal induljon, vigye vissza a nagybátyja aktatáskáját, a kislány anyja azt ígérte, reggel, iskolába menet beadja, de sehol semmi. Márta azt telefonálta vissza, hogy Hallerné legyen egy kis türelemmel, majd intézkednek. Éppen Katóval vágyódik beszélni, hogy sikoltozzék és panaszkodjék a fülébe. Megint becsengette Székelyt, és visszahívatta Zsófikát.

Zsófi most azonnal jött, s az ajtóból megint az év eleji arca nézett rá, a riadt, szomorú; valami letörölte róla azt az édes biztonságot, azt a nyugalmat, mely beragyogta, mikor szatyrával, megvágott kezével felfutott mellette az alagsorból, és átvette a kőműves körtéjét. Zsófi félt.

– Valami aktatáska miatt telefonáltak. Tudsz róla?

A gyerek bólintott.

– Állítólag ma haza kellett volna vinned.

– Haza.

– Miért nem vitted el?

Zsófi sokáig hallgatott, aztán azt felelte, nem merte beadni a Múzeumba, nem akart találkozni Kálmán bácsival.

– Nem a Múzeumba kellett volna vinned, hanem a nagynénédnek.

Neki nem akarta. Nem lehet.

– Hogyhogy nem lehet? Miért nem?

– Nem lehet.

Most egyszerre megint előtte volt hajdani osztálytársa. Kató, a bizalmatlan, a firtató, aki kiforgatja barátnői retiküljét, és elolvassa minden levelüket, Kató, aki kiírja az osztálykönyv adatait, és hallgatózik a tanári szoba ajtajánál, a konferencián, aki az ajtó mögül nézi, hogy csókolódzik vőlegény bátyja Papp Judittal. Kató. Mi lehet abban az aktatáskában, amiről Zsófika azt sejti, hogy nem szabad Katónak látnia?

Törte a fejét, mit csináljon.

– Hozd fel a táskát az irodába, innen majd elviszi a nagybátyád. Majd én elintézem.

Zsófi elszaladt, aztán loholt vissza a táskával, letette elébe. Valami titok van a táska körül, Zsófi-titok, Kálmán-titok.

A gyerek láthatólag megkönnyebbült, hogy átadhatta neki. „Csak Kálmán bácsinak szabad odaadni!” – mondta kétszer is, mielőtt kiment. Megvárta, míg behúzza az ajtót, aztán kinyitotta a táskát. Egy rövid viharkabát volt benne, egy borotvakészlet, fogkefe. Az oldalsó rekeszben egyetemi leckekönyv és Haller Kálmán doktori diplomájának másolata, mely azt igazolta, hogy Magyarországi aranypénzek című disszertációja benyújtása alapján a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorrá avatták. Egy külföldi indexet is talált, a perugiai egyetem leckekönyvét; Haller két félévet hallgatott művészettörténetből. A lapok között egy boríték, a borítékban kétszáz osztrák schilling.

Elővette a Tanács levelét. „F. hó 22-én, hétfőn délután öt órakor…” Hirtelen maga előtt látta a kilences ház házmesterét, aki paradicsomot evett, kinn hűsölt a kapu előtt, mikor este átfutott Vikiéket keresni. „Ma ötkor vitte el őket valami kocsi – mondta, és kiköpte a paradicsom zöldjét. – Bár vissza se jönne egyik se!”

Visszacsukta a táskát, és akkor tudta már, miért zárta be Zsófika a páncélszoba ajtaját hétfőn délután öt órakor, s azt is tudta, miért költözött Pongrácz Istvánhoz hétfőn éjszaka Gergely Dóra.

Mielőtt hazament volna, felhívatta Haller Kálmánt, azt kapta válaszul, nem tudják adni, mert fenn van a Várban, de egy félóra múlva megjön. Nem hagyott a számára üzenetet, csak Katónak telefonáltatta meg, hogy Zsófikát nem találja, de intézkedik, hogy a táska minél hamarabb hazakerüljön.

Hazament, főzött valamit, nem volt étvágya. Kikönyökölt az ablakon, kibámult az utcára. Kató. Marianne. Haller. Zsófika és Pista bácsi. És Vikiék. Hogy lehet a gyerekek sorsát megoldani, mikor az ő életük a felnőttek életének a függvénye? A felnőttekén kellene változtatni, de hogy kezdjen hozzá, miféle hatalom van a kezében, és ki hallgat rá egyáltalán? Ha valami értekezleten felszólal, meghallja vagy negyven ember. Néha csak húsz, de volt már úgy is, hogy csak kilencnek beszélt. Talán mégis írni kellene. De mit? Tanulmányt?

Vagy újságba? Vagy könyvet? Valaki ráköszönt.

Borbély Jani volt, jött a tér felől a biciklijén. Valamikor őt is tanította, szőke kis giliszta gyerek volt, a hangját is alig lehetett hallani, csak akkor szólalt meg, ha nagyon biztosan tudott valamit – nagyon ritkán. Aztán a postához került, most táviratkézbesítő. Az osztályban Bubunak hívták.

– Meleg van – mondta Bubu, s leszállt a kerékpárról. – Tessék már kiadni egy pohár vizet!

Kértek tőle néha különbeket is, mint egy pohár vizet az ablakon át. Jól kicsorgatta, hogy friss legyen, kiadta neki. Bubu azt mondta, már csak egy távirata van, azt se tudja kézbesíteni, mert a címzett elutazott, viszi vissza a postahivatalba. Még egy félóra, s átadja a kistáskát, letelt a mai szolgálat.

– Az ilyen kézbesíthetetlen vackokkal van a legtöbb baj – panaszkodott Mártának. – A feladó minket szid, megírja az újságnak, aztán jön a cikk, hogy a posta rendetlen. Hova vigyem a lakó után, ha egyszer elment üdülni, a címét meg nem hagyta meg? Különben tiszta igaza van, én se maradnék ebben a katlanvárosban. Énfelőlem nyaralhat, csak a címét hagyta volna meg.

Bubu a tér felől jött. De melyik házból? Míg ivott, a kézbesítőkönyvét letette az ablak párkányára. Most, hogy közelebb hajolt hozzá, látta a táviratot is, és el tudta olvasni a címzett nevét. Hát persze. Nem is csodálja, hogy nem tudta kézbesíteni.

– Nem kell visszavinned – mondta Bubunak. – Itt hagyhatod nálam is.

Hirtelen megnyirkosodott a tenyere. Olyan érzése támadt, mintha attól a valamitől, amit a kezében tart, függne most a Dóra élete. „Öregszik ez a Márta néni – gondolta Bubu –, és nem bírja a meleget. Minek hagyjam itt neki a Gergely névre szóló táviratot?”

– A címzett bent lakik nálunk az iskolában, mióta a nénje elutazott. Ha ideadhatod nekem, én átviszem.

Hát Márta néni csak tudja, mit szabad, és így legalább megszabadul ettől a távirattól is. Ma már negyedjére próbálkozik vele. Itt kell aláírni, így. Kezicsókolom. De aztán megkapja a címzett, különben szorul, a postán nem tréfálnak. Tetszik érteni?

Persze hogy érti. Megkapja, ne féljen.

Hű, de kíváncsi! Próbálná meg csak ő kinyitni a más táviratát. De nyilván a tanítványa, aztán bent lakik az iskolában. Az is lehet, valami iskolai ügy, hát felbonthatja, ő az igazgatóhelyettes, a pénzt is átveheti más helyett; hivatalos személy. Most meg lehajtja a fejét a deszkára, mint aki rosszul van, vagy nagyon gondolkozik. Vajon mi állt a táviratban? Hála istennek, nem az ő gondja már.

Szabó Márta a kis papírpecsétet visszaragasztotta szindetikonnal, s kisietett a forró utcára. Most nem lehet várni egy percet sem, mert odalenn az alagsorban még a falak is feszülhetnek a várakozástól. Csak ne vegyék észre, most igazán nem szabad találkoznia senkivel, Székellyel legkevésbé. Székelyről beszélni kell az igazgatónővel, irigy és értetlen ez a Székely, a gyerekeket sem szereti. Mindig mindenki Pográczot szokta szidni, s közben Székely valahogy elkényesedett.

Végiglopakodott a folyosón, megállt a függönyös ajtó előtt. Bent valaki beszélt, hallotta a Pongrácz morgását. A táviratot odadugta a kilincs mellé. Bent elhallgattak, nyilván meghallották, hogy kaparász valaki odakinn. Megint az a különös, fülelő némaság.

Életében nem futott így, ahogy most elszaladt a folyosóról, hogy meg ne lássák, mire az öreg kisántikál megnézni, ki álldogált az ajtajuk előtt, ki babrált a kilincsen. Mire Pista bácsi kinyitotta az ajtót, senki se volt a folyosón, és a résen beesett egy kocka alakú papír. Szemüveg nélkül nem látta jól a betűket, de mikor Dóra kikapta a kezéből, a Dóra arcáról leolvasta, hogy az a valami nem neki szól, akárki hozta és akárki küldte is. Dóra keze reszketett, nem tudta kinyitni; letette az asztalra, forgatta, még sose nyitott fel táviratot.

 

Hun ez a büdös szemüveg, hogy hova csapta le ijettében, mikor valaki az imént itt ólálkodott? A mérlegbe, oda ni, osztán mijen nehezen leli meg, mikor szükség van rá. Nem úgy kell azt kinyitni, te, ez is csak kétbalkéz, csak rakosgattya, nem tépi átal a pecséttyét. Gergely Doora. No, hála légyen, van mán néki másik neve is, Gergely, ezt még el lehet tűrni, az ű apját hítták Pongrácz Gergelynek. Hunnan a fenébül írhattak ennek? Wien. Hun az a Wien? Emmeg csak áll, beszopja a száját, no nincs fábúl, még szerencse, aszitte mán, nem is eleven, csak a szeme mozog. De hát akkor él, mer hunyorgat, az isten se tuggya, örömibe hát vagy bánatába. Lehet, ű se tuggya, a tökéletlen, ojan a képe, mint aki nem döntött, ríjjon-e hát vagy nevessen, oszt olvassa, hányszor el nem olvassa azt a semmi papírt, hogy „Ne haragudj talaan anyaanaal proobaald meg. Viki.”

Székely dúlt-fúlt.

Doboziné Balatonfüreden, Pongrácz táppénzes, ű ugráljon mindenki helyett. A Tanács még csak hagyján, de az Éremmúzeumba, onnan meg a Neveléstudományi Intézetbe, ilyen hőségben… Sürgős. Azonnal. Ehhez ért a tanárnő, hogy ugrassa. Az az egyetlen jó benne, hogy Pongráczot, ha megtudja, megüti a guta, úgyis túlságig jó dolga van, csak totyog, fekszik meg kiszolgáltatja magát a két bébillérjével, hát legalább mérgelődjék. A keresztben kettéhajtott papír mindegyikén ugyanaz volt a tárgymegjelölés: 1957/303. sz. Nagy Zsófia VI. o. tanuló fegyelmi ügyében.

Sürgős? Hát annyira azért nem sürgős, hogy be ne nézzen előzőleg Pongráczhoz, annak is legyen egy kis öröme. De jól kiválasztotta azt a Nagy Zsófiát, aki idejár, milyen hitvány kölyök lehet az, hogy nyáron akasztanak vizsgálatot a nyakába, éppen Pongrácznak való, ha sokat tojtatja, majd átvágja a torkát egy este. Úgyis jó lesz körülnézni egy kicsit a vénembernél, hol dugdossa azt a másik gyermeket, akit hétfőn éjjel beengedett hozzá.

Bolond ez, az is volt mindig. Kedden, szerdán bevette a táblát, hogy ne döngessék az ajtaját, most megint kiakasztotta. Nagy kár, már készült rá, hogy úgy megdübögteti, hogy a halott is kikél a sírjából. Benyitott. Az öreg egyedül volt, legalábbis nem látszott bent senki kívüle, a függönyt is félrehúzta az ablakán, legalább lesheti a szénhalmot a szobájából, lát egy kis hegyet. A fogason csak a sapkája, a köpenye, nincs nyoma a fekete lánynak. Úgy látszik, már elküldte. Pongrácz bizalmatlanul nézett rá, Székely nemigen koptatta a küszöbét; ha benézett hozzá, legfeljebb arról mesélgetett, hogy egy rokona is így járt egyszer, eltörte a bokáját, aztán sánta maradt holtig, nem forrt össze a csontja, pedig fiatal volt, ötvenéves.

– Magának csak jó – mondta Székely, és letette a kézbesítőkönyvet a kisasztalra. – Fekszik a jó hűvösben, szunyókál. Hogy van a lába?

Pista bácsi morgott valamit.

– Más meg megyen ebben az éktelen hőségben. Nem békélnek odafenn, eszi a fene Szabó Mártát egész nap. Vigyem ezeket, de azonnal!

Pista bácsi nem nézett a kézbesítőkönyvre, pedig odadugta az orra alá.

– Nem látom a kis feketét. Elküldte valahová?

„E valamibe sántikál – gondolta Pongrácz. – Ojan, mint a Jób hírnöke, ok nélkül nem gyön ez ide.” Fiatal legény vót még, mán akkor is annak örült, ha rosszat mondhatott. Ű kinn állott a hátsó kapunál, mikor az akna beesett, fődhöz is vágta úgy a légnyomás, hogy orrán-száján elerett a vér, hallani meg még órákig nem hallott rendesen, oszt mire felocsúdott, hát ottan ül ám Székely, fröcsköli az arcát, oszt aszongya, át kék menni a nagy óvóhejre, alighanem baj lett odaátal. Oszt közbe meresztette a szemit, mintha sajnálná, de ű mingyár tutta, hogy nem sajnájja, csak figyeli, mijen képet vág. Hát azér se vágott semmiféle képet, még futni se tudott, csak úgy vánszorgott, húzta a lábát, merő egy vér vót a térgye, ahogy fődhöz vágta a robbanás, oszt lám, mijen igaza vót, hogy nem sietett, mert futhatott vóna bár, mint a kengyelfutó, nem élt odalenn akkor mán senki.

Dejszen, ha a Feketét kurrentájja, ammán nincsen itt; ahogy a távirat gyütt, összekapkotta a holmiját, oszt vitte is az ördög kifelé. Monta, hazamenne, de nem bír bejutni, hát aggya oda néki a mindenes kúcsát, amivel a termeket szokta kinyitni, ha a naposok elhánnyák a magukét. Ígérte, hogy visszahozza, hát reméli. Táncsak nem láttyák meg nálla, mert akkor szorulnak mind a ketten, bár úgyis betörő a.

Elment, űtet mán nyomozhattya Székely, mer mán nincsen, nem sokáig tartott a vendégség, két napig. Oszt a végin se monta meg, mi baj vót hát vélle voltaképpen, még tán, ha jól meggondojja, meg se köszönte a szállást, csak nézett rá egy darabig, kapta a hátizsákját, oszt mán itt se vót. Hála istennek, csend van megint. Mind a vízig szárazon. Utálatos az ojan népség, amék nem bízik az emberbe. Ű ugyan fel nem atta vóna, ha tán csináltak valamit, ű meg a cingár, oszt tanácsosabbnak vélte eltisztulni egypár napra hazulról. Miféle jány az ojan, akinek sürgönyöznek! Oszt még Viki! Ijen név nincs tán a fődön se. Dóra. Viki. Jóféle csalággya lehet.

Dünnyögött valamit a Székely kérdésére, ha nagyon akarta, azt hihette, azt mondja: „Igen.”

– Jó lesz pedig megtartani segítségnek, mert a másik aligha jön ide többé. Vagy maga már tudta, azért hívta ide a feketét?

Mér ne gyünne a Balga? Ojan nincs, hogy a Balga ne gyűjjík, ammindig gyütt, még akkor is, mikor megrángatta a karját. Székely még csak néz rá avval a hideg, álnok szemivel, mintha ű tehetne rulla, hogy Marcsa csak Imrét szerette, oszt rá se köpött Székelyre. Lám, azóta is fojton szurkapiszkájja, pedig Marcsának mán a csontya sincsen – micsoda szép szőke jány is vót… De hát ha nem kelletett neki, csak Imre.

– Nem fél, hogy szétpukkad a feje? – kérdezte Székelytől. – Mer hogy ojan sokat tud. Még megárt.

Székely úgy tett, mint aki nem érti.

– Osztán mit követett el? Elmondta magának? Remélem, nem lopott, mert látom, hogy a kamrába is átküldözgeti, pedig ott én felelek mindenről, oszt ha hiányzik valami, nem tom, ki fogja megtéríteni.

Hinnye a keserves Jézussát, minek nézi e Zsófit, tán tolvajnak? Jó vóna pedig a tolvajt másutt keresni, inkább azt kutatná, mér van az ű szobájába télen ojan pokol meleg, a termekbe meg hideg, oszt ha firtattyák, ki mondogattya ártatlan pofával, hogy nem szelel a kájha, meg rossz a szén, oszt ki pocskondiázza az ártatlan kotrókat, ha nem ű, a hitvány. Oszt még nyútogattya a kézbesítőkönyvet, két írás is van benne, hova a fenébe tette a pápaszemit, persze hogy a mérlegbe, mindig odarakja. Nagy Gáborné, Kísérleti Neveléstudományi Intézet, I. Zápor u. 7. Lánya, Nagy Zsófia VI. osztályos tanuló fegyelmi ügyében f. évi július 29-én délelőtt 11 órakor iskolánkban megjelenni szíveskedjék. A tanulót hozza magával. Szabó Márta igazgatóhelyettes.

 

Körpecsét, hosszúpecsét. Mi az isten ez itten? Oszt a másik levél szakasztott errűl szól, de abbúl hiányzik, hogy Zsófi is gyüjjék. Haller Kálmán osztájvezetőnek címezték, no evvót az a Halas, most mán emlékezik, az isten szentejje meg, ehhe kellett kikűdeni Kis Andrást, amiatt vót úgy odáig a jány. Még jó, hogy el nem ment, oszt össze nem verte. Osztájvezető! Annak meg az áll a végin, hogy a Múzeomból elhozott aktatáska az iskola nyomozati anyagához tartozik, kiadni, hazakűdeni nem lehet, a vizsgálat lefojtatása után szeméjesen átvehető.

Az aktatáska, az a szép sárga bűr, hiszen aztat ű is látta, itten vót nálla kedden, a Balga ide dugta el az ű szobájába. Még gondolkozott is rajta, mi lehet benne, azt vélte, a Nagy Gáboré vót, de osztán elszalatt vélle, elvitte valamerre innet, ű azóta se látta. Csak nem lopott az a boldogtalan valami táskát attúl a Hallertűl? Székely az oka, hogy ijen jut az eszibe, Székelytűl ragad űrá az ijen gyanakvás. Ha elhozta, jól tette, bizonyosan így vót hejjes. Tán a Fekete keverte bajba, mert arrontást hoz magával. Oszt most mi legyík? Hogy segíccsen?

Mélységes csodálkozással azon kapta rajta magát, hogy ordítani tudna, törni-zúzni, káromkodni. Mit akar Szabó Márta attúl a gyerektűl? Hát nem láttya a képin, hogy annem csinálhatott semmi rosszat?

Székely figyelte a képét, de azon a lefogyott, borostás arcon nem látszott semmi, sőt az öreg csettintett a nyelvével, mintha neki így tetszenék a legjobban, még azt is mondta: „Bánnya a fütyülő! Mi közöm hozzá?” No, ronda természetje van a vén bolondnak, még csak nem is mérges. Dejszen szívtelen ez, tudhatta volna előre, most még nagyobb lett a hőség időközben, aztán caplathat a két levéllel. Ha legalább feldühítette volna az öreget, de nem, zöldpaprikát metél, azt rágja. Elköszönt, kihozta a kamarából a kerékpárját. Biciklin gyorsabban odaér.

Haller Kálmán nem volt a Múzeumban, legalább nem kellett felmennie az emeletre, leadta az írást a portán. A kövér, aki ott üldögélt, azt ígérte, hogy egy félóra múlva megkapja, akkorára megjön a Vármúzeumból. A Kísérleti Neveléstudományi Intézetben Nagy Gáborné személyesen vette át, de meg se nézte a papírt, csak aláfirkantotta a nevét a kézbesítőkönyvbe, ahol mutatta neki. Szívesen ajánlotta volna, hogy olvassa el tüstént, hadd lássa, milyen képet vág, de nem lehetett, nem volt mód belékötni semmiképpen. Be utálja pedig azt a büdös kölyköt, mikor a vén Pongrácz ajtaja előtt seperget, mindig odébbhúzza a port a kamra elé, mintha tudná, hogy az már az ő fertálya, néki piszkol. Csak tángálja el jól az anyja.

Anya, különös módon, nem Zsófira haragudott, mikor az idézést elolvasta, hanem Szabó Mártára. Az írást összegyűrte, és bevágta a papírkosárba. Nem tudott ülni az idegességtől, fel s alá járt a szobájában. „Ez Márta – gondolta indulatosan –, így felfújni ezt az ügyet, meghurcolni a gyereket, tönkretenni az idegeit… Ez nevelő? Hóhér.” Most először gondolt egy kissé békültebb szívvel arra, hogy iskolához kerül, mert ő majd megmutatja, hogy ilyet nem lehet csinálni egy, a serdülés küszöbén álló gyerekkel. Mit kutat, fürkészik, az egész csak arra jó, hogy még jobban elkeserítse őt, még inkább igazolja Dobay előtt, hogy nem való az Intézetbe Nagy Gáborné, nem tud gyereket nevelni. Mikor hazaért, Zsófi mélységes bámulatára odaszorította magához, szenvedélyes haraggal megcsókolta, és azt mondta: „Ne félj semmitől, majd én elintézem.”

„Akkor hát kezdődik” – gondolta Zsófi. Tegnap olyan boldog volt, mint az Apa halála óta egyszer sem, mert mikor hazajött, itt várta az ebéd az asztalon, és akkor érezte, hogy Anya mégiscsak szereti, és később Anya megjött, egész délután együtt voltak, beszélgettek, Anya nem mondta ki szóval, hogy nem kellett volna megvernie őt, de azért benne érződött a mozdulataiban, abban, ahogy megcsókolta, vagy befonta a haját. Nem nyaggatta sem a Múzeummal, sem az arannyal, így legalább nem kell letagadnia semmit. Anya láthatólag egyre inkább azt hitte, véletlen volt minden, a táskáról meg elfeledkezett. De hát akkor még semminek sincs vége, gondolhatta volna délelőtt abból a levélből, meg hogy a táskát is fel kellett vinnie. Azt képzelte, Márta néni majd válaszol valamit a Tanácsnak, őt beírja az ellenőrzőjébe vagy igazgatói intőt kap, s ennyivel kész. De beidézték, mint tavalyelőtt Percs Évát, aki biciklit lopott. Micsoda szégyen!

Anya is ezen az ügyön törte a fejét egész délután. „Nem nevelő, nem ember az ilyen” – gondolta. Megkérdezte Zsófikától, rossz szándékból tette-e, a kislány azt mondta, nem, és Zsófi sose hazudott. Akkor hát véletlen volt, úgy, ahogy képzelte, bizonyára túl közel ment az ajtóhoz, becsapta. Köztudomású, hogy az ő gyereke gyáva, suta, ügyetlen és tehetetlen, ki róhatja fel bűnéül, ha valami véletlen bajba sodorja. Nem, nem, csinálta volna más, akárki, majd nem lenne ebből akkora kázus, csak a Nagy Gáborék gyerekével van itt baj, arra külön gondja van Szabó Mártának, hogy mielőtt még elmenne abból az iskolából, szúrjon belé egyet. Hát ő majd megfelel neki, most már azt se bánja, hogy ismét el kell kérezkednie az Intézetből, Dobaynak a legcsekélyebb joga sincs arra, hogy megjegyzéseket tegyen, elvégre odadobta, sorsára hagyta. Tizenötödikén aztán boldog lehet, megkapja Szabó Mártát. Még kéreti is magát a nagy pedagógus, hogy nagyobb legyen a becse. Pedig beszélhet Dobay akármit, ő tudja, mi a nevelés, ő ért a gyermek lelkéhez, a múltkor már majdnem megingott a hite önmagában, azt képzelte, csakugyan van benne valami alapvető hiba, de nincs, mert itt van Szabó Márta, hogy félreismeri ezt a szelíd, ügyetlen kislányt, mit fel nem tételez róla. Persze, ez mind az öntömjénezés, a propaganda, hogy annál nagyobb dobot verjenek majd neki a Kerületben. Ha már iskolában kell dolgoznia, szinte jó is lesz a Márta utódjának lenni. Bizonyosan az első napon kiderül majd, hogy a tanítványai nem tudják a helyesírást, hogy felületesen tanított, minden csak látszatra volt jó, rettegnek tőle a gyerekek, megfélemlítette őket. Kinn megszólalt a telefon, Zsófi vette fel, de rémülten vissza is tette a kagylót: Kató néni telefonált. Anya azt mondta, nem baj, ha nagyon fontos, újra ideszól, ha nem, az se baj, nincs neki most ereje Katóval beszélni. Szabó Márta ül a lakásában, és írja össze a kérdéseket, tervezi a holnapi inkvizíciót. Hát nem lesz benne sok öröme, majd ő megmutatja, ki az igazi pedagógus.

Szabó Márta nem ült otthon, fenn járt a Tanács Gyámhatósági Osztályán. Jó órába telt, míg minden kérdésére választ kapott, az osztályvezető nem győzte lapozni a törvénytárat meg a törvényerejű rendeletek gyűjteményét. Végül aztán megegyeztek valamiben, sokáig szorongatták egymás kezét. Még a szobában volt, mikor egy előadó már diktálni is kezdte Horváth Endréné, azelőtt Gergely Károlynénak és Gergely Károlynak az idézéseket.

Most már jó. Most hazamegy, főz egy kávét, lefekszik, ez azért elég zsúfolt nap volt.

Átmehetne még Dórához, azóta bizonyosan otthon van már, de ma még nem, talán holnap, hadd nyugodjék meg, rendezze el magában a dolgokat. Ó, ma jó délután lesz, szereti ezt a lakást, a házat is, ahol él, olyan mulatságos kis épület ez, valami városrendezési véletlen itt felejtette a főváros közepén. Olyan, mint egy vidéki ház azzal a széles, boltozatos kapualjjal, s ő is abban a földszinti szobában, akár vidéken laknék, ha esténként kikönyököl, elérheti a kezével az utcán járókat. Van ebben valami meghitt, közvetlen, családias.

Mire leért a Tanácsból, mást gondolt. Elindult a lakásával ellenkező irányba. Nem ártana valami szórakozás se mára, talán egy fagylalt a cukrászdában, úgyis rekkenő a hőség, vagy tán mozi, valami buta vígjáték, amelyen nem kell gondolkoznia, csak elernyedhet a sötétben és nevet. Most olyan filmre vágyott, amelyben a hős nekiszalad a tálcát cipelő pincérnek, és szertegurulnak a tányérok, vagy egy pöffeszkedő szereplőnek a fejére borul egy tál tejszínhab.

A mozi mellett döntött. Még volt is benn valami levegő, nagy ventillátorok zümmögtek a tetőn, az állandó surrogó zaj néha zavarta a színészek beszédét. Hat órakor vége lett az előadásnak, beszélgetett egy kicsit a mozi előtti parkban, ahol Asztalos Feri locsolt, a tavaly végzett Asztalos, aki, mikor meglátta, tisztelgett a gumicsővel, és már messziről ordította, hogy: „Csókolom!” Feri borzasztóan megnőtt, mióta nem látta, és olyan mély hangja lett, mint egy bikának.

Előre örült, hogy mindjárt be fog nyitni háza hűvös kapuboltja alá, s kívül marad a meleg, csak a leánderszag érződik majd, az ő virágjáé, mely az udvarra néző konyhaablak alatt virít egy dézsában. Kedves ez a lakás, pedig nem valami kényelmes, télen baj is van vele, rossz, hogy az a két lépcső, mely az üveges előszobaajtóig visz, kívül van, a kapualjban, s befújja a hó, folyton sepernie kell. Semmi értelme annak a két lépcsőnek.

Mikor belépett, arra gondolt, talán mégis van valami értelme, mert az üvegajtón kívül levő két lépcső tetején ott ült Pongrácz, és mereven előrenyújtotta gipszharisnyás lábát. Váratlan vendég volt, Pongrácz sose járt nála, Székely volt a fiatalabb, ha az üzenetet nem lehetett megtelefonálni, ő hozta át neki a postát. Mióta vár rá? Pista bácsi azt morogta, négy tájt jött. Akkor már jó két órája ülhet itt, elunhatta magát. Elkezdett beszélgetni vele, cserélgették azokat az üres mondatokat, amelyek csak arra jók, hogy az ember felkészítse magát a lényegesebbekre, s közben kinyitotta az ajtót. Benn karfa is volt a fal mellett, de Pista bácsi így is nehezen tette meg az utat a hat előszobalépcsőn, sápadt képe kiveresedett. Nem unatkozott – mondta –, vót néki min törnie a fejit.

Mikor leültette, kinyitotta az ablakot, és felhúzta a redőnyt is, most már elment a ház felől a nap. Az ablak téglalapján belátszott az iskola, a testületi szoba ablakai nyitva voltak. Mindketten észrevették, Pista bácsi azt gondolta, hogy az a hitvány Székely nem ment fel végignézni, ki vannak-e támasztva az ablakok, és ha vihar lesz, kitörik egy tábla, Szabó Márta meg azt, hogy vajon Hidas felejtette-e nyitva őket, mert akkor ment felfelé a tanáriba, mikor ő eljött az iskolából. Feledékeny ez a Jóska, máson jár az esze.

Persze, az öreg Dóra miatt jött, mégiscsak megláthatta a függönyön át, mikor bedugta a kilincs mellé a sürgönyt. Mindegy, ezen a beszélgetésen úgyis túl kellett esniök, csak azt tervezte, ő megy le hozzá később, ha a Zsófika ügyét már elintézte.

Az időjárásról beszélgettek, s közben figyelték egymás arcát. Pongrácz éppúgy tudta, mint ő, hogy a termés meg a gyümölcs meg a szárazság csak ürügy, az igazi beszélgetést még meg se kezdték. „Fáradtnak látszik az öreg – gondolta Szabó Márta –, haza kellene küldeni, odalenn nála hűvösebb van.” Nem húzza tovább az időt. Vajon, mikor hazamegy, átkísérje az utcán? Ilyenkor még forgalmas az úttest, s az öreg nehezen lép. Ha nem lesz nagyon harapós, átkíséri.

– Örülök, hogy eljött – kezdte a beszélgetést. – Magam is át akartam menni, hogy megköszönjem a segítségét. Nagy gondot vett le rólam, nem is tudja, mekkorát.

Pongrácz ránézett, aztán mindjárt elkapta a szemét. Ugyan mit akarhat tülle, töprengett, miféle balgaságot zagyvál össze megin.

– Most aztán majd a kezünkbe vehetjük az ügyet – folytatta Szabó Márta. – Ez a két nap lehetett a legnehezebb szegénynek, s igazán hálás vagyok, hogy addig se hagyta felügyelet nélkül. Lassan majd megnyugszik. Nagyon nyugtalan volt?

Ki a Jézus vót nyugtalan? Ez is balga, hiába tömte teli a fejit mindenfélivel.

– Tulajdonképpen így a legjobb. A nénje szerette őt, de annyira nem arra való, hogy gyereket neveljen. Őszintén szólva meglep, hogy a kislányt itthon hagyta. Magának bizonyosan elmesélte, hogy történt.

Az öreg ma a szokottnál is kevésbé beszédes. Csak néz, a torkát köszörüli. Hát ha nem mondja, nem mondja.

– Szerencsétlen história mindenképpen. Apa-anya új családot alapított, a gyermeknek a testvére volt a gyámja. Most, hogy disszidált, végre irányt szabhatunk az életének. És mondja, hogy jutott eszébe, hogy magához vegye? Még gondolni is rossz rá, ha hétfőn nem lett volna hova mennie szegénynek. A lakásba nem mert hazamenni, ugye?

Ez a Feketérűl locsog. Még jó, hogy ű ki se nyitotta a száját, hagyta beszélni. Lám, milyen bölcs, ű tanít másokat, oszt mégiscsak elmondott mindent a Feketérűl, kérdezni se kellett, kivallott mindent magátúl. Együgyű ez is meg fecsegő, megszokta az órákon. Wien. Hát akkor oda disszidált a Cingár, akit Seres Karcsi kísérgetett, ezt a kicsit meg itten hagyta a lelketlen, oszt lám, nem jól sejtette, mer nem az annya, csak a nénnye néki, van apja, annya, csak mindeggyik a maga sorsát éli, oszt e kimaratt mindenhunnan, két szék közt a pad alatt az árva.

Megriadt.

Mit mondott e? Hogy most mán irányt szabhatnak az életinek? Oszt hogy akarnak irányt szabni néki, miféle irányt? Mikor ebéd után hazafutott azzal a hátizsákkal, ű nem gondolta, hogy senki sincsen otthun, azt vélte, akad tán egy lélek körötte, csak azér vót dühös, hogy a végin se monta el, minek kelletett hát nálla búkálnia. Hát akkor nem betörő, csak árva. Ugyan mi lessz vélle ebben a nagy árvaságban? A Cingár sincsen, senkije sincsen. Mibűl fog ez élni? Vagy most osztán elviszi valamék szülője? Oszt mér nem ment ki ű is a nénnyével, ha mán eccer összecsomagolt, látta ű a pakkját, vitte ám a szőrnyúlat meg a piros kabáttyát. Valamijér itthun pottyant, tán lehatták az ótórúl, vagy leesett, ki tudhassa.

– Most majd a Tanács intézkedik róla.

A Tanács? Oszt hogyan? De nehezen vajja ki, pedig érdekelné, oszt szíjja eggyik cigarettát a másik után, pedig be ronda, ha egy nő pipázik.

– Az Intézet, ahová kerül, a Szabadsághegyen van, egy nagy park közepén.

Árvaházba teszi? Persze hogy oda. Űneki ne magyarázza, mekkora parkja van, tuggya ű, miféle intézet a, csupa ijen elhagyott van együtt, oszt még ha az isten maga pesztrálja is űket, akkor is árvaház a.

– Hát ha van néki apja-anyja – szólalt meg végre –, mér nem aggyák oda nékik?

Szabó Márta megrázta a fejét.

– A szülők lemondtak róla, a törvényes gyámja a nénje volt. Maga odaadna egy gyereket olyanoknak, akik már ezelőtt kilenc esztendővel se vállalták?

Adná a fene, de még ha kérnék, akkor se, kikurgatná űket, oszt legörgetné a lépcsőn, még a szemetesvödört is utánnuk zudítaná a hitványoknak. Hát mi a gyermek, még a kutyaköjköt se szórják el, pedig az oktalan állat, az ember szánnya, oszt felneveli, pedig csak szuszog a vackán, döföli az annyát, még a szeme sincs nyitva. Még hogy intézetbe…

Különben mit töri itt a fejit ezen mostan, nem ezér gyütt. Hát akkor erre kelletett néki a kúcs, ezér nem tudott bemenni, oszt emiatt vót a nagy búkálás is, de hogy minek nem merte megmondani… Nem ment vóna ű a rendőrségre, oszt könnyebbült vóna tán, ha elmongya, de csak a szemit meregette, oszt eleibe még enni sem akart, mer büszke a nyavajás, pedig lám senkije-semmije a nyomorultnak. Ki ád ennek enni, míg el nem dűl a sorsa? Nem kérdi meg a tanárnőtűl, mer akkor mingyár másrúl beszél, mán ismeri a szokását. Csak hagyni kell fecsegni, akkor magátúl is kigyón mindent.

– Nagy bajból segítene ki bennünket, ha magánál tartaná még egypár napig. A szüleit péntek reggel kilencre idéztük be a Tanácsba, az ügy jogi lebonyolítása eltart egy kis ideig. Az Intézettel csak akkor kezdünk el tárgyalni, ha tisztáztuk a helyzetet a családdal. Adjon neki szállást még egy rövid időre, a gyermeknek nem jó egyedül lennie odaát. Természetesen megtérítjük a költségeit, a Szülői Munkaközösség kifizeti.

„Fordujj fel – gondolta Pista bácsi – a pénzeddel együtt! Kőccsed koporsószegre! Mer ki se nézed belüllem, ugyi, hogy tudok néki enni adni?” Dünnyögött valamit, ha akarja, ércsen belülle. Egye meg a fene, hogy űtet mindenki a pénzzel sértegeti, hát mikor nem vetett ű az éhesnek valamit, csak úgy, ingyér?

– És mit szólt, mikor elolvasta a sürgönyt?

Hogy mit szólt? Hát a sürgönyt is ehhozta nékik átal? A Fekete meg ű szentül hitték, Zsófi imátkozta ki Szücstűl. Hát akkor mégsem.

– Nemigen szólt – felelte, s megint megköszörülte a torkát. Most mán eleget locsogtak a Feketérűl, nem azér ült itten ezen a kemény lépcsőn két óra hosszat, mint a templomi kódus, hogy másrúl fecsegjenek. Hogy ez is hova mászkál ijenkor délután, a fene se tuggya. Nem azér várt rá, hogy mindig csak a Feketét fújja, érti mán, hogy nem garabonciás, oszt nem is a javítóbúl szökött el, vagy az annyátúl, csak amojan istenárvája. Ű a másik miatt gyütt, nem a Feketéért.

– Mit teccik akarni Zsófikátúl? – kérdezte.

Székely! Székelyről feltétlen beszélni kell az igazgatónővel, Székely a tanáriban is hallgatózik, fecseg és pletykál. Azt a múltkori csúnya szóbeszédet sem a szülők kavarták hát, igaza volt Bírónénak, hanem Székely. Most levitte az idézéseket meg a postakönyvet, és megmutatta az öregnek. Micsoda ember, tudhatja, hogy Pongrácz ragaszkodik Zsófikához. Nem, azt sajnos nem szabad megmondania Pista bácsinak, mit akar a gyermektől, pedig ebből harag lesz, az öreg ingerült és sértődékeny. De hát akkor sem. Nem lehet. Hallgatott.

– Merhogy annem afféle, aki lop – folytatta Pongrácz, s már hallatszott a hangján, hogy kezd indulatba jönni –, arra számolatlan pénzt lehet bízni, kérem. Vót annak mán elég baja régóta, nékem panaszolta, sírta, hogy ne mennyik el az a Haller hétfűn sehová se, tessék csak megkérdezni Kis Andrástúl, a kőművestűl; azt a táskát ugyan elhozta, avvaló igaz, de nem lopási szándékbúl tehette, mer akkor elatta vagy elhánta vóna, nem cipeli éppen énhozzám.

Úgy van, ahogy képzelte. Zsófi megtudta Dórától, mire készülnek, aztán hétfőn délután elment a Múzeumba Kálmánhoz. Most a fiatal kőműves is helyére illeszkedett a képben, aki azt a szép körtét dobta a gyereknek. Mindent ért, csak azt nem, miért maradt itthon Dóra, ha egyszer már elindult. Majd az is kiderül.

„Nem felel, csak bámul – gondolta Pongrácz –, nem szól, egyik nyikkot sem.” Be undok, lelketlen, kivételező! A Feketét bezzeg pártul fogja menten, Zsófit válassza ki csigázni, azt az ártatlant, dejszen ű megmongya néki, akármibe kerül.

– Mer a gyermeket ismerni kell, kérem – a hangja elrekedt az izgatottságtól –, mer hogy lám tutta ű mán régóta, hogy énvéllem semmit sem üzent az édesapja, aki énelőttem hótt meg, szegény, oszt mégis eljárt hozzám azótátul is, pedig nem restellem megmondani, csak ugráltattam én, jó szavam se vót hozzá, oszt egyszer meg is vertem, mer azt véltem, rászolgált, de csak gyütt, hűségesen, oszt ápolt, jár máig is, pedig mán pénzt se kap, mégis gyün. Hát azér mondom, ha valamék hitvány megrágalmazta, annak nem kék hinni, legkivált annak a Hallernak nem, kérem, rongy ember az, akárki mit mond, nem jár igaz úton. Oszt ha én tűzbe tenném a jányért ezt a vén kezemet, hát a tanárnő is tűzbe teheti.

 

Vén Pongrácz, vén Pongrácz, hogy reszket a kezed, amit tűzbe tennél Zsófikáért, az a sok eres, öreg kezed. Vajon mit csinálna, ha most odamenne hozzá, és megcsókolná? Ordítana egy nagyot, aztán odavágna a fenekére.

– A kislány nagyon komoly ügybe keveredett – mondta –, de majd kihúzzuk belőle.

– Akkor tessenek minket is kihallgatni – morogta Pongrácz.

Nem is rossz gondolat. Kinyitotta az írógépet, besodort egy lapot. Pongrácz most diktált először életében, szinte szóról szóra ugyanazt mondta, mint az imént. Alá is írta, mikor befejezte, de aztán megint elborult, kevésnek érezte, ami a papíron áll. Hogy ő inkább ott szeretne lenni, és Kis Andrást is meg kék kérdezni, nem igasság, hogy úgy agyajják a gyereket, hogy űk, akik a legtöbbet tudnak a dologrúl, ne vegyenek részt.

– Eljöhet – mondta Szabó Márta, s elképzelte Juditot és Kálmánt és Pista bácsit együtt, az egész egyszerre nevetséges és iszonyú volt. – Elhozhatja a kőművest is. Mindenkit elhozhat, akiről úgy gondolja, hogy segít a kislányon.

Hát meg ugyan nem monta, mirűl is van hát szó voltaképpen, mivel vádojják a Balgát, mer őrzi a titkát, hogy a fészkes fene rágja ketté azt is, aki a hivatalos titkot kitalálta, legkivált, hogy egy hatósági szeméj, aki ű, ne tudhassa meg, ami a saját iskolájába fojik, de legalább beengedi a tárgyalásra, űtet is beengedi, Kis Andrást is, hát nem járt hiába. Hogy elkísérje-e? Kísérgesse a kórságot, nem menyasszony ű, hogy vőfény járjon vélle, tud ű járni, ha lassan is.

Mejik az a nyikorgós ajtajú ház, a hetes vagy a kilences, hun álldogált a Nyivászta azzal az ingessel? A kilences lesz, annak nyiszog úgy a kapuja, szép kis házmestere van, tán sajnájja azt a csepp olajat, oszt mijen piszkos, itt áll, zabál, az almahéjat meg szerteköpdösi a kanálisrácsra. Még bámul is rá, mint a papagájosra a búcsún, a lábát nézi, no azon van is mit.

Gergely Dóra a hatosban lakik, de csak ő van itthon, Vadászné elutazott. Na assejti. Dóra sokáig nem válaszolt a csengetésre, aztán mégis kinézett. Mikor meglátta, ki áll az ajtóban, a vér felhullámzott a homlokáig, a szeme-szája, még csak az orra is elkezdett mosolyogni. „Örül nékem” – döbbent meg Pongrácz, s ettől az élménytől olyan zavarba jött, hogy alig tudott megszólalni.

– Szeggyed magad, mer átviszlek, ne aluggyál itten egymagad.

Ha most ellenkezik, szájon kapja, itthagyja, oszt kukorékojjon magába. De nem ellenkezik, hanem lomol, csapkoggya az ajtókat, oszt mán kinn is van, az álkúccsal szépen becsukja az ajtót. Megint a hátizsákot hozza, de csak belehajigált mindent, dombos a hátizsák oldala, a szőrnyúlját is becsomagolta hűségesen, kiláccik a zsákbúl a lába, oszt ahogy kilép, még odanyúttya néki a kezit. No ezt mán megfogja, mer ennem vezetni akarja, mint Szabó Márta, átal az úttesten, ez azér aggya a kezit a nyomorult, hogy űtet vezessék. Most másszín pántlika van a hajába, oszt mosojog, fojton mosojog, sose tutta, hogy így bír mosojogni. Pedig most ne mosojogjon, mer dóguk van, most másrúl van szó, majd azutt, vacsorakkor, ha elkészültek, mosojoghat megin.

Csak mennyenek át a kútig, ott a pad, ott majd elmongya néki, mit akar.

– Elmécc a Szalag uccába, értetted?

Ne vágjon ijen pofákat, mer hiába elhagyatott, úgy képen törüli, hogy kétfele lát a szemivel.

– Megkeresed a tizenkettes számot, van ottan egy munkásszállás. Hallod? Bemécc, oszt megkeresel egy kűművest, úgy híjják, Kis András. Megmondod néki, hogy hónap tizenegyre itt legyík, én üzenem néki, mer hogy Zsófikával baj van, oszt el kell néki mondania, amit tud rulla meg arrul a Hallerrűl, mer itt csak csigázzák, oszt nincsen néki apja, aki segíccsen, az annya meg nem ért semmihez, tán még főzni se tud, láttad tennap is, mijen éhes vót. Nem felejted el? Na indujjál, eggyik lábod itt, a másik ott. Ha elintézted, visszagyűssz értem, oszt lemenünk vacsorázni. Azt is megmondhatod néki, letolhatta vóna a pofáját. Ammér nem ment el a Múzeomba, azért lett vóna mit beszélnünk.

A mosoly azonnal eltűnt az arcáról, komor lett a szeme, gyanakvó.

– Mi baj van Zsófikával? – kérdezte.

– Tuggya a fene, nem vót az írásba, tán valami aktatáska miatt abajgattyák, asziszed, megmonták nékem, mikor kérdeztem? Csak annyit tuttam ki, hogy hónap lesz a tárgyalás, oszt igen féltem, mer annem lop, te is tudhatod, ha elhozta azt a táskát, akkor is Haller lophatta valahonnan, a tűz égesse meg a bitangját, mer arra panaszkodott eccer, oszt végül is miatta kerül bajba, látod, mer azzal eggyütt idézik be. Hát azér mondom, szedd a lábad!

– Haller – mondta Dóra. A kútba nézett, a szapuló arcába, mint akkor este, de most nem állt fel, ült mellette, s a homokot kapálta a sarkával.

– Én nem mehetnék fel a tárgyalásra?

– Minek gyünnél? Én majd felmászok valahogy. Ha reggel elindulok a pincébűl, tizenegyre csak fenn leszek az első emeleten. Mit tudol te segíteni, mongyad? Mer ha tudol, gyere, én nem tartalak kötéllel.

Nem szól, csak néz. Felviszi ű, bánnya a fene. Ez ismeri tán a legjobban, emmondhattya meg, hogy nem vét senkinek, nem lopós. Ha Hallernak joga van ott lenni, joga lesz az ű embereinek is.

A Fekete letette a hátizsákját. Adott vóna néki villanyospénzt, de aszonta, van néki, lelt otthun egypár forintot, oszt a szemit villogtatta rá. No, nem ingyenélő, nem a. Hanem ha el nem intézi, amit rábízott, hát összetöri a csontyát.

Szalad, csak úgy kopog a szandájja, ű meg itten ül, oszt nem átallanak köszönni néki a köjkök, akik az ű iskolájukba járnak, most bizonyosan kiröhögik, hogy strázsál egy hátizsákot, oszt a lába is gipszbe van, de ami a legnagyobb szégyen, kiláccik a szőrnyúl a zsák száján, oszt azt is néki kell itt őriznie, a Fekete nyúlját. Szeptemberre odalesz a tekintéjje, ki fog félni űtűlle szeptemberben, ha ezek a suttyók elmongyák mindenkinek, hogy nyúl vót a hátizsákban, ű meg csak ült mellette nagy hűségesen.

 

Hűvösödött. Dóra sokáig odamaradt. Pongrácz azon tűnődött, mit adjon neki vacsorára, a Feketének kevés lesz a kávé, annak még fiatal a gyomra. Van valahun valami húskonzervje, a Vereskereszt atta, merhogy hatvanon felüli, hát elrakta, ha mán osztogattyák. Maj kibontya néki a konzervet, az is jó, ha más nincsen. A villanydrótokon megültek a madarak. „Fülejjetek csak – gondolta Pista bácsi. – Hogy az istenbe mehet azon a sok dróton a hang? A Fekete tudná, még tán Zsófi is.” Űtet nem tanították rá.

 

Az esti szél emelgette a juharok tenyér formájú, széles leveleit. Végre megjött Dóra, felkapta a hátizsákját, azt mondta, elintézte.

Mikor a Múzeum portása átadta Hallernak az iskola idézését, összegyűrte és bedobta a papírkosárba. Hát ezt azért nem! Hagyják békében, nem elég, amit itt az igazgatótól kapott, most még az iskolába is elmenjen, hogy soha vége ne legyen ennek az áldatlan ügynek? Mintha nem volna elég baja anélkül is; Viki nem várta meg, s most még hírt sem ad magáról, pedig míg meg nem tudja, kijutott-e szerencsésen, és hol van, nem indulhat utána.

 

Hogyisne, majd még az iskolába is – torkig van már mindennel, hétfő óta nem aludt rendesen, és idegcsillapítóval tömi magát. Menjen Judit, hadd oktassák ki, mit csináljon, ha a gyerekének hirtelen rohama támad. Nem volt az a gyerek magánál már kora délután sem, ült a földön, bőgött, hadonászott. Gábor bizonyosan meg tudná magyarázni valami biológiai okkal, mi lelte. Azzal a buta mondattal zavarta meg végképpen, hogy ő Marianne helyett jött. De mit töri Zsófin a fejét; nem akarja látni se.

Otthon, vacsora után az eszébe jutott, hogy írt az iskola valamit az aktatáskájáról is. Még szerencse, hogy a gyerek nem merte elhozni Katóhoz, éppen csak az hiányzott volna még, hogy a táska az ő távollétében érkezzék meg, s Kató csomagolja ki. A táskát vissza kell szereznie. Ha esetleg kinyitották, majd mond valamit, miért volt benne az, ami volt, valószínűtlen, hogy éppen az indexében lapozgatnának. Ha véletlenül mégis, majd indokolja; mit tudja azt egy tanár, mi tartozik egy múzeumi tisztviselő ügykörébe. Hát akkor mégis bemegy, pontot tesz a komédia végére. S ha már ott jár az iskolatéren, beszól a kilences házba is, nem érkezett-e valami hír Vikiről.

 

Másnap háromnegyed tizenegykor azzal a szándékkal lépett be az iskola kapuján, hogy fogja a táskáját, s már fordul is, de az irodás azt közölte, hogy csak a tárgyalás befejeztével kaphatja meg, szíveskedjék megvárni az igazgatóhelyettest a testületi szobában. Mikor nagy kelletlenül belépett a hosszúkás terembe, szembetalálta magát Judittal. Alig fogadta a köszönését. Jaj, de nagyszerű, még Judit van megsértve! Hát beszélgetni nem muszáj, akár meg se lássák egymást. Unalmában leemelt egy polcról egy kitömött madarat, de mindjárt le is tette, s zsebkendőjével törölgetni kezdte az ujjait: a madár lábán cédula függött, amely azt hirdette, hogy nem szabad hozzányúlni, mert a tollazatot preparáló szer mérges. Ettől megint olyan idegesség fogta el, hogy szabálytalan lett a szívverése. Ugyan mi keresnivalója van neki itt, mit töltetik vele az időt? Küldték volna vissza a hivatalsegéddel az aktatáskát, ne fontoskodnának ilyen ostoba és jelentéktelen ügyön.

Tizenegykor végre bevonult Szabó Márta is, Hidasnak, a számtantanárnak a kíséretében; hozta az aktatáskáját, s most valahogy egészen más volt, mint amilyennek emlékezett rá. Arca, különös módon, megtelt tartalommal. Ahogy leült az asztalfőre, ahogy megkínálta őket cigarettával, minden mozdulata súlyos, méltóságos és ismeretlen volt. Idáig úgy élt az emlékezetében, mint egy jelentéktelen arcú, színtelen, öregedő lány, akit diákkorukban keveset táncoltattak, s akiről hol Kató, hol Judit mondott valami nem hízelgőt, hogy rossz a színe, divatjamúlt a cipője – most úgy nézett rá, mintha még sose látta volna, észrevette csupa értelem szemét, ahogy a tekintetével irányít mindent és mindenkit. Ebben a keretben, ahol Hidas kivételével mindenki más idegenül mozgott, Márta megnőtt, derű és biztonság sugárzott belőle. Judit megpróbált őrajta is keresztülnézni, csakhogy nem sikerült. Márta olyan volt, mint egy fejedelem.

– Elnézésüket kérem, hogy ide kérettem önöket – kezdte, s Hidas gyorsírással jegyezte a szavait. Ezzel valami különös, hideg méltóságot nyertek az amúgy is személytelen, udvarias mondatok. Csak ne beszéljen túl sokat. Ha kinéz az ablakon, lelát a kilences házra. Zsófi megérdemelné, hogy eláztassa, pedig megpróbálja majd mentegetni, amennyire lehet. Isten tudja, mi baja volt akkor, tulajdonképpen szereti a szerencsétlent. Pedig mekkorát ártott neki, anélkül, hogy tudott volna róla. Nézte a kaput, amely előtt annyiszor álltak Vikivel, s nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy fog majd elindulni utána.

– Ismertetem a tényállást. Iskolánk a következő átiratot kapta a Kerületi Tanácstól.

„Hát csak ismertesd – gondolta Anya –, míg a torkod ki nem szárad, ugye, most elemedben vagy, még sötét ruhát is vettél fel, mert ez nagy esemény az életedben. Ha nem gyászolnék, most azért is pirosban vagy fehérben jöttem volna, hogy lásd, mennyire nem tartom lényegesnek, akármit csinálsz. Hanyadszor kérődzöl már az eseményeken, még gyorsírót is hoztál, egy jogász veszett el benned. Iszonyúan kínos. Kálmán úgy tesz, mint akit nem érdekel semmi, igaza is van, ha kibámul az ablakon, még az iskolatér is kellemesebb látvány, mint ez a fegyelmi bizottság. Szegény kis Zsófi, hogy a parádé nagyobb legyen, benn hagyták az igazgatói irodában. Még jó, hogy az éjjel aludt, talán nem fogja túlságosan megviselni.”

Rágyújtott. Ez a jutalma annak, hogy a gyermek itt tölti a nyarat a vén kapusnál, önszántából, jóérzésből elvállalta az ápolását. Itt a köszönet érte. Mi az a világraszóló bűn, ami miatt most beidézték? Unatkozott, felment Kálmánhoz – ebben is inkább ő a hibás, ő küldi állandóan Katóhoz –, véletlenül becsukódott az az ajtó, a táskát meg elhozta ijedtében. Ami a pénzt illeti, amiatt is igazságtalanul szedik elő, felfúvás az egész, rosszindulat. Még értené, ha elhozta vagy elhányta volna, de otthagyta a hamutartóban. Mit hisznek az ő gyerekéről? Hogy tolvaj?

Szabó Márta Haller Kálmánhoz fordult.

– Elsőnek önnel szeretnék végezni, tudom, hogy az ideje drága. A Tanács átiratában foglaltak megfelelnek a valóságnak?

Haller azt mondta, meg. „Persze, minden hiányos – gondolta –, minden csupa hézag. Révész benézett, előzőleg a bulgárok is ott jártak, és Zsófi összebőgte a gobelinszéket.”

– Akkor szíveskedjék nyugta ellenében visszavenni az aktatáskáját. Felolvasom a táskában talált tárgyakról készített leltárt, s ha nem hiányzik semmije, legyen szíves aláírni.

Haller éppen rá akart gyújtani, de az öngyújtó megállt a kezében. Szabó Márta elkezdett kicsomagolni az asztalon, Hidas pedig olvasni kezdte egy céduláról:

– Egy borotválkozókészlet, fogkefe, szappan, törülköző, egy rövid viharkabát, egy zseblámpa. Haller Kálmán névre szóló személyi iratok, továbbá doktori diplomamásolat, két egyetemi leckekönyv, az egyik a budapesti, a másik a perugiai egyetem pecsétjével, az olasz indexben egy üres, kék boríték. Hiányzik valami?

Jól hallotta? Judit rámeredt az asztalra. Jól. Márta mindent ki is rakott elébük. De hát minek kellett Kálmánnak hétfőn délután a borotvája, egy zseblámpa, toalettszerek és az összes személyi irata? Hogy ül itt mellette, nem is fehér, hanem sárga, nem szól semmit, csak bólint, mozdulni is alig bír, úgy lép, mint aki ivott, a tollat is alig tudja fogni, nem is ír, csak odakarmolja a nevét a nyugta alá. Mártának teljesen nyugodt az arca, a számtantanárnak is, az fel sem emeli a fejét, csak gyorsír. Azért ez nagyon különös. Nem volt ideje sokáig töprengeni rajta, mert az irodás beszólt, hogy megjött Fehérvári kartárs a Személyzetiről. Na tessék, most még ez is megjön, idáig üldözi, Szabó Márta képes volt megtelefonálni neki, hogy ma van Zsófika fegyelmije, s erre átszalad, hogy végképpen lehetetlenné tegye. Anya úgy elkeseredett, hogy szeme elé kapta a zsebkendőjét. Ennyi kiszámított gonoszságot azért nem tételezett volna fel Szabó Mártáról.

Ha nem nyomogatja a szemét a kendővel, látta volna, hogy Márta éppúgy elképedt, ahogy ő, el is komorult. Azért ez nem szép a Tanácstól, ellenőrizni, tudhatják, hogy ő mindent megcsinál, és egyáltalán, minek ilyenkor jönnek, választottak volna más időpontot. Persze, Fehérvárit nem lehet kívül hagyni, már bent is van, kezet ráz vele meg Hidassal. Hiába tessékelte maga mellé az asztalfőre, Fehérvári tiltakozott, odaült Judit mellé, azzal érvelt, hogy nem hivatalosan jött, csak mint magánember. Ezt sem érti, hogy jöhet ide hozzájuk magánemberként.

– Bocsásson meg – suttogott Fehérvári az Anya fülébe –, nem tudtam, hogy ennyire szerény. Csak most, amikor beléptem, s magára pillantottam, jutott eszembe végre a nevük azonossága. Hát persze, persze. De miért nem mondta, mikor a múltkor a kislányról beszéltem, hogy a maga gyereke?

Most már ő is érti, hogyne értené. Mikor a múltkor nála járt, s ez mindenféle históriával szórakoztatta, a Zsófi fegyelmi ügyét hozta szóba. Az volt az a „pajkos csíny”. Majd éppen elhiszi, hogy nem tudta, kinek beszél! És még csúfolja is! Micsoda álnok! Ilyenekre van bízva az ember sorsa! Anya mereven nézte a padlót.

– Fel nem bírom fogni – suttogta Fehérvári –, hogy keveredhetett bele éppen ez a kislány valamibe.

Még képmutató is. Anya odébb húzódott a széken.

– Reggel megint szóba került az Oktatási Osztályon az a múzeumi eset. Tüdősnétől hallottam, hogy mára hívták be a gyereket. Most tudtam meg a nevét, csak elképedtem. Láthatja, mennyire, ha itt vagyok.

„Látom – gondolta Anya keserűen. – Csak üssetek rajtam, amekkorát tudtok. Csak ma hallottad meg a nevét! Azért beszéltél róla már a múltkor is, hazug!”

– Félretettem mindent, átjöttem. Itt valami tévedésről lehet szó. Az a kislány, aki nálam járt, nem követhet el buta csínyeket. Majd meglátja, kiderül a végén, hogy nem is csinált semmit.

Zsófika? Nála? Miről beszél ez? Nem lehet eligazodni a szaván. És nem akarja abbahagyni a suttogást, pedig milyen idegesítő, hogy folyton a füléhez hajol. Most ne vonja el a figyelmét, mert Szabó Márta behívatta Zsófikát.

Mikor belépett, nem félelem tükröződött rajta, hanem valami végtelen csodálkozás. Az ajtóból még egyszer visszanézett, mintha valami vagy valaki, aki meglepte, ott maradt volna az irodában mögötte. Reggel beledobott két szevenalettát a kávéjába, elég nyugodtnak is látszott. A ruháját megint kinőtte, még az apja temetésén jó volt neki ez a szoknya, most megint le kell ereszteni. Elég értelmesen viselkedik. Márta kivételesen nem kínozza nagyon, inkább szépen beszél vele. Összefüggően mondja el, mit csinált, nem dadog, nem hebeg, bement a Múzeumba, azt mondja, becsukta Kálmán bácsit, aki neki aranypénzt mutatott, aztán fogta az aktatáskát és hazament. Sajnos, akkor mégsem volt véletlen, ő csukta be Kálmánt. De hogy Mártát miért éppen a táska izgatja, az ilyen lényegtelen dolog? Még jó, hogy beadta neki azt a szevenalettát, s megvigasztalta reggel, mikor egy kicsit pityergett, ne bánja, akármit is mondanak majd, ne törődjék semmivel, Márta néni őt utálja már régen, és nem Zsófikán, hanem őrajta akar bosszút állni. Milyen fura gyerek ez, még védte is Szabó Mártát, és igazában azon búsult, hogy nem engedte el Pongráczhoz.

Becsukta. Na és. Nem halt bele. Ő változatlanul azt hiszi, hogy csak becsukódott az az ajtó. Zsófi szégyelli, hogy olyan ügyetlen, inkább vállalja, hogy szántszándékkal csapta be. Ugyan, mit kell ezen annyit kérődzni, senkinek sem történt semmi baja, csak azért fújják fel, hogy neki kellemetlen legyen. Abból is látszik, hogy Márta csupa értelmetlen badarságot kérdez, nagyképűsködik, azt faggatja, miért nem vitte vissza az aktatáskát a Kálmán lakására. Mintha volna ennek valami jelentősége. És mit nem felel neki az a csacsi, egy darabig hallgat, aztán azt mondja: „Az nem lett volna jó.”

Haller homlokán kiütött a veríték. A táska ugyan már nála volt, mindent visszakapott, mielőtt a személyzeti osztályos bejött volna, de a valutát előzőleg mégis ki kellett emelnie valakinek a borítékból, s akárki vette ki, az nem Zsófi volt. Ha nem megy ki hamarosan innen, felémelyedik a gyomra. Megkérdezte, elmehet-e már, de Szabó Márta azt felelte, sajnos, még nem.

– És miért nem lett volna jó?

Zsófika habozott, a szoknyáját karmolászta.

– El akartad adni? – kérdezte Szabó Márta.

Ilyen alattomos gyanúsítás! Az ő gyereke! Zsófi elvörösödött. Jaj, dehogyis! Nem! Csak ő Kálmán bácsinak szerette volna odaadni, személyesen neki, de hát vele nem találkozott.

– És miért éppen neki?

Zsófi azt válaszolta: mert az övé.

– Miért nem a nagynénédnek? Elvihetted volna hozzá.

Zsófi egy darabig hallgatott, aztán elkezdett reszketni a szája, és azt mondta: „Neki nem lehetett.”

Ugyan mit gyötri az ostoba, hát nem mindegy az? Ez a kerület legjobb nevelője? Fogalma sincs a gyermeklélekről, nem tud beleilleszkedni egy kisgyerek lelkivilágába. Talán ő visszavitte volna Katónak a kislány helyében, mikor köztudomású, hogy Kató akkor is visít, ha semmi oka sincs rá. Szabó Márta folyton ismétli önmagát, hiszen ezt már tisztázták egyszer, mit kérődzik örökké ezen a becsukódott páncélajtón. Ez is micsoda kérdés, ugyan kinek jutna ilyen az eszébe. Hogy lehet olyat kérdezni Zsófikától, hogy miért csukta be Kálmánt?

Csak rábámult a gyerekére, mikor azt válaszolta: „Mert muszáj volt.” Szent isten, a végén kiderül, hogy kényszerképzetei vannak, sose vette észre. Hol is olvasott az ideggyengékről, akik azt képzelik, hogy valamit meg kell tenniük, valami nem helyeset – de hát csak nem ilyen ideggyenge az ő lánya is? Muszáj volt! És Márta meg se lepődik, csak bólint, mintha igazat adna neki, ahelyett, hogy egészséges irányba terelné a beszélgetést, és megmagyarázná neki, milyen képtelenségeket beszél.

Ez a gyermek is milyen bizalmatlan, nem mondott meg neki semmit, még csak célzást se tett rá, hogy úgy érezte, neki muszáj Kálmánt becsuknia, de a főhiba mégis Mártában van, hogy lehet ezt szó nélkül elfogadni, még tódítja is, hallotta, hogy azt feleli a gyereknek: „Gondolom.” És ennek adják a kitüntetést meg a nagy állásokat! Hisz ez nem is igazi nevelő, ez kontár! Most már nem kérdez többet, úgy látszik, eddig tartott a szertartás, sikerült eléggé meghurcolnia.

Az asztal mellé ülteti a kislányt, maga mellé, s ahogy leül, megfogja a kezét is, ez persze csak szemfényvesztés, most mutatja Fehérvárinak, hogy ő nem bántja a gyereket, sőt. Inkább ne kínozta volna eddig, ne fújta volna fel ezt a semmiséget. Kálmán megint felállt, hogy menni akar, aztán ülhetett vissza, mert Márta „sajnos, nem nélkülözheti”. Ez a Kálmán olyan sápadt, hogy jó lenne hozatni neki egy kávét, mert összeesik. Bizonyára a meleg. De mi a csudának hordja magával az iratait, és minek neki fogkefe meg zseblámpa?

Mikor Zsófi leült, Fehérvári felemelkedett Anya mellől, azt mondta Szabó Mártának, nem hitte, hogy ilyen sokáig el fog tartani a tárgyalás, azt hitte, gyorsabban végeznek, az ő ideje, sajnos, ki van mérve, most szeretne szót kérni. Ő csak azért jött, hogy ha lehet, szóljon egy jó szót a kislány érdekében, mert mindazok ellenére, amit hallott, változatlanul bízik abban, hogy a végén mégiscsak kiderül, hogy a gyermek nem volt hibás. Neki olyan szép élménye kapcsolódik Nagy Zsófiához, hogy igazán fájna, ha csalatkoznék.

„Nem ellenőrzés – gondolta Szabó Márta. – Zsófi miatt jött. De honnan ismeri?” A meglepődés annyira kiült az arcára, hogy Fehérvári elmosolyodott.

– Mi már régi ismerősök vagyunk – kezdte, s Anyára nézett, olyan arccal, mintha elnézést akarna kérni, hogy olyasmiről beszél, amit Anya amúgy is nagyon jól tud –, a kislány a múltkoriban fenn járt nálam a személyzeti osztályon, s meg akarta tudni az édesapja utolsó betegének, Pongrácz István kapusnak a címét.

Anya lélegzete elakadt. Márta oldalra nézett. Hidas ezt is írta. Zsófi lehajtotta a fejét. Most Tanácsbácsi kiad rajta, pedig hogy nézett rá, mikor belépett, hogy mondta neki a szemével, ne árulja el, ez olyan nagy titok, olyan szent titok, Apa-titok, erről nem lehet beszélni. Istenem! És mit nem mond ez a Tanácsbácsi, hogy ő bátor meg ügyes, csupa jóindulat és szeretet, dehogyis az, kérdezzék csak meg Pista bácsitól, kétbalkéz ő meg balga. „Egy kislány, aki nyomozni kezd az édesapja befejezetlen…” „Ó, Tanácsbácsi, Tanácsbácsi!” Hát ezért bízott ő meg benne, hogy most itt mindenki előtt… Vajon mivel fogják megbüntetni? Az igazságot úgyse mondhatja el, megesküdött az angyalra, és aki disszidálni akar, annak baja lesz, hát hogy adhatna ő ki Kálmán bácsin? Minek nézi őt Hidas tanár úr annyira? Anya sír. Mért sír szegény Anya? Tanácsbácsi már megy is, Kálmán bácsi felé meghajol, Márta nénivel és a tanár úrral kezet fog, Anyának hosszú ideig szorongatja a kezét, és susog neki, Anya meg az orrát fújja. A végén még őhozzá is odajön, megsimogatja a haját, azt mondja, ne hozzon szégyent a barátságukra, és elmegy. Mindenki hallgat, Márta néni firkál egy papírra, s mikor feltekint, megcsóválja a fejét, és csak ennyit mond: „Te, te!” És Zsófika nem tudja, hogy Márta néni a krétára gondol, amit nem hozott fel, mikor napos volt, mert be kellett volna kopogtatnia érte a tanári szobába, de nem mert, csak vakargatta a jobb lábával a balt, és gyötrődött, aztán meg beírták a kiskönyvébe, hogy nem teljesíti naposi kötelességeit. Hidas írta be, az se néz most fel, a gyorsírást is abbahagyja, bámulja az asztalt.

„Nem mondta el nekem – gondolta Anya, és ömlöttek a könnyei. – Az apjának elmondta volna. Hagyta, hogy azt mondjam rá: istencsapása, és most már értem a mocskos cédulát is a kezében, ami csupa húslé volt, és amire azt írta valaki, hogy Apáczai Csere téri iskola. És mindent, azt is, miért volt olyan fáradt, hogy elaludt. Most aztán tökéletes lehet a Márta diadala, csak már azzal se tudok törődni. Vajon ha én halok meg, utánament volna az én félmondatomnak?” Eszébe jutott a János-hegyi kilátó, az áldozatkészség felmérése, és beleharapott a zsebkendőjébe.

Kálmán bácsi megint felállt, de újból visszaültették, Irodásnéni azt mondta, hárman várnak kinn, mind a hárman a Zsófika ügyében, aztán a Márta néni fülébe suttogta a neveket. Zsófi ajka remegni kezdett megint, s akkor Márta néni újra rátette a kezét a kezére, el se vette többet. Néha, mikor kirándultak, Márta néni is velük játszott, mindig ahhoz a csapathoz állt, ahol a gyengébb játékosok voltak. „Ne félj, én is játszom!” – ezt mondta a Márta néni szeme. De ki az ellenfél? Kálmán bácsi? Talán csak nem Anya? Minden olyan zavaros, kusza, szomorú és boldogító, itt ül a testületi szobában, a nagy asztalnál, mint a tanárok, és senki se szól hozzá egy rossz szót sem. Kálmán bácsi végre visszakapta a táskáját, és Tanácsbácsi átjött, hogy segítsen. Sose hitte volna, hogy találkozik vele még egyszer. De hogy Zacskófejűék mit akarhatnak itt?

Az ajtó nyílt és csukódott. „Ez a bajuszos, sovány öregember Pongrácz lesz – gondolta Anya. – Bozontos szemöldöke van, a szeme kék. A lába gipszben, nem néz, se jobbra – se balra, Zsófira néz egyedül, s Zsófi arca hirtelen kiderül, kigömbölyödik, megnyugszanak a vonásai. Az öreg nem mosolyog vissza rá, harapós, olyan, mint egy vén kutya. Ez az ember szereti Zsófikát.” És Dórát vezeti kézen fogva, azt a Dórát, akivel az ő lányának nem szabad érintkeznie, vajon mit gondolhat most Kálmán. Kálmán elejtette az öngyújtóját, mekkora csend lehet itt, hogy minden így csörömpöl, még egy ilyen csepp zaj is, mint az öngyújtóé, olyan éles. A harmadikról nem tudja, kicsoda, valami munkás lehet, mert a ruhája meszes, a fején stanicli, de ahogy belépett, lekapta, mintha kalapot akarna emelni. Anya szemében megültek a könnyek, nem sírt tovább.

– Foglaljanak helyet! – mondta Szabó Márta. Zacskófejű nem ült le, Pista bácsi és Dóra igen.

– Tanárnő, kérem – kezdte Zacskófejű –, én műszakban vagyok, nékem nincs érkezésem ittmaradni. De hogy mondta az öreg, hogy gyűjjek fel, mer a kisjányt faggattyák, hát itten vagyok, de véllem tessék végezni először, mer szükség van énrám odafenn. Hát csak tessék kérdezni, majd én megmondom, mi hogy vót.

Most minden ki fog derülni, és megint csak baj lesz, Márta néni nem is sejti, mekkora baj. Zacskófejű jót akar, Pista bácsi is, Dóra is, de ő úgyse szólhat, mert megesküdött az angyalra, és a disszidálókat becsukják. Kálmán bácsi mindjárt leesik arról a székről. Az igazságot úgyse fogja elmondani senki, anélkül meg érthetetlen, ami történt. Zacskófejű olyan kedves, jó ember, de hiába jött.

Márta néni ismét felolvasta a Tanács levelét. Pista bácsi káromkodott egyet, sajnos, tisztán lehetett hallani, mit mond. Zsófika elszörnyedt. Dóra Haller Kálmánt nézte, le nem vette róla a szemét.

Zacskófejű gondolkozott egy darabig, aztán elhahotázta magát. Mindenki ránézett, akkor elkomolyodott megint, de nehezen, újra meg újra mosolyra húzódott a szája.

– Ne tessék, kérem, csigázni a gyereket – mondta –, mert nem ű a hibás, hanem az öregember meg én, legkivált az öreg, mer minek mongya énnékem, hogy Halasi vagy Halász, ha eccer Hallerrul van szó. Ha értelmesebben szól, nem abajgattam vóna Révészt Haller hejjett. Oszt ha a kisjány becsukta, jól tette, mer nékem kellett vóna becsuknom, teccik tudni, mer hogy éngem kért meg az öreg, hogy tarcsam vissza mán a kisjány érdekében hétfűn fél öttűl fél hatig, hogy ne legyen boros, mer gyün az impekció, oszt én el is mentem, csakhogy rossz hejre, oszt egy Révész nevű illetőt agyaltam a rum miatt, akirül nem akartam elhinni, hogy fekéjjes, pedig akkor hát avvót, oszt így hiába beszélgettem vélle, pedig a házát is el akarta adni nékem. Tán ez az úr odahátul, az az a Haller? Mingyárt ráismertem, mer most se józan, tessék megfogni, mer leesik a székrül. A gyermek váltig kérte az öreget, segíccsen rajta, de hogy a vén Pongrácz sánta, hát nem mehetett, oszt én vállaltam helyette, ennyit megtehet egymásnak az emberiség. De hát a nevet nem jól monták, oszt mást tartottam szóval, kérem, így oszt énhejjettem a kisgyereknek kellett visszatartani az urat, de igen jól tette, mer így legalább nem ment el inni, oszt nem csinált bajt otthun. Hát csak ennyit akartam mondani. Oszt ha valakire panaszt tesz az úr, hát énrám tegyík meg az öregre, mer Zsófika csak kényszerbül cselekedett, mer hogy énnékem rosszul monták a nevet. Teccik érteni?

Ha Dóra itt van, akkor Vikinek is itt kell lennie valahol. Akkor Viki talán itt van valamerre a közelben, és még nem késő semmi. Ez a lidércnyomás majd csak elmúlik róla, a boríték üres, a kétszáz schilling eltűnt, nem csinálhatnak botrányt, nem tarthatják vissza, nem akadályozhatják meg semmiben. Ha Dóra megnő, ugyanolyan lesz, mint Viki, csak Viki szőke, Dórának meg sötét a haja.

Anya olyan szorosan összefonta az ujjait, hogy szinte fájt. Zsófika szándékosan csukta be Kálmánt, Zsófika napok óta készült már rá, hogy bezárja. De miért? Ott ül abban a kinőtt kék szoknyájában, s csak néz, le nem venné a szemét Dóráról. Szabó Márta nem szól semmit. Olyan csend van, hogy hallani, Hidas ceruzája rohan a papíron. Ki az ő gyereke voltaképpen? Mi történik itt?

– Elmehetek? – kérdezte Zacskófejű.

Szabó Márta azt mondta, el, kezet nyújtott neki. Zacskófejű úgy megrázta, mintha egy medvével kezelne, aztán ahogy elment Zsófika mellett, odadugott a kezébe valamit. Zsófi lángvörös lett, ragyogni kezdett az arca. Egy körte volt a kezében, egy hibátlan, sárga császárkörte. „Az istálló – gondolta Anya. – A kőművestől kapta a múltkor a körtét.”

Pongrácz mozgolódni kezdett, akkor Márta azt mondta, hogy ülve beszéljen. Pista bácsi morgott, hogy nem is akar szólani, mer Kis András mán elmondott mindent. Szabó Márta közbeszólt, hogy voltaképpen felesleges is, hisz tegnap lediktálta már neki, amit az üggyel kapcsolatban mondani akart, elővett egy gépírással teleírt ív papírt, és felolvasta a rajta álló szöveget. Pista bácsi néha belehümmögött, hogy való igaz, tulajdon ezek vótak a szavai, és amit mondott, ájja is.

Anya eltakarta az arcát. „Mert a gyermeket ismerni kell – hallotta a Márta hangját –, mert hogy lám tudta ő már régóta, hogy énvelem semmit se üzent az édesapja, nyughassék, aki énelőttem hótt meg, szegény, oszt mégiscsak eljárt hozzám azótától is, pedig nem restellem megmondani, meg is vertem, mert azt hittem, rászolgált, oszt csak eljött, csak ápolt, jár máig is, pedig már pénzt se kap éntőlem.”

Dobaynak igaza volt, nem való ő az Intézetbe. Sehova se való. Ha majd tíz esztendőt áttanított, ha húszat, akkor talán. A saját gyermekét sem ismeri, azt is most látja először. Mindenki más többet tudott róla, Fehérvári, a kőműves, ez a vénember.

Az ember elpusztul szégyenében.

– „Hát azért mondom, hogy ha valamék más hitvány megrágalmazta, kivált az a Haller, annak nem kell hinni, mert az mindig csak keserítette, rongy ember az, kérem, nem járhat igaz úton. Oszt ha én tűzbe teszem érte a vén kezemet, a tanárnő is tűzbe teheti.”

Haller nagy nehezen elfordította a szemét Dóráról. Most kezdett eszmélni. Mit akar ez a vén paraszt, ez a pimasz, ápolatlan öregember? Miket mondott ez róla? Sose látta életében. A szemét! Ha nem volna olyan vén meg törött lábú, belevágna a képébe. Most mindjárt ordítani fog, kikéri magának.

Hát itt mindenki csak vele foglalkozik, a kőműves, a portás, mindenki? Hirtelen elöntötte a hőség, de a háta nyirkos volt. „Énhejjettem a kisgyereknek kellett visszatartani az urat, de igen jó tette, mer így legalább nem ment el inni…” Most már érti, mért csapta rá Zsófika az ajtót. A két gyereken kívül nyilván ő érti egyedül. Dóra kiadott rajta, Dóra elárulta. „Marianne helyett jöttem” – ezt mondta Zsófi. És ő még a kezébe adta az aranyat!

„Anya sír – gondolta Zsófika –, most már nem is néz fel, csak sír.” Pista bácsi tűzbe tenné érte a kezét, ez olyan jólesik. Az helyes, hogy Zacskófejű vállalta a hibát, mert csakugyan neki kellett volna intézkednie a Múzeumban. Kálmán bácsi olyan fehér, mint a fal, Dóra folyton Kálmán bácsit nézi. Csak őt ne kérdeznék már többet, szeretne hazamenni, fáradt.

– Miért csuktad be a nagybátyádat? – kérdezte Márta néni.

De hiszen ezt már kérdezte egyszer! Zsófika hallgatott.

– Mondd meg! – szólalt meg Dóra.

Zsófika összeszorította a száját. „Most mond neki valamit a szemével – gondolta Szabó Márta. – Figyelmezteti. Dóra gyönyörű lány lesz, ha megnő.”

– Nem számít az angyal! – mondta Dóra. – Mondd meg neki!

Hát persze. Az angyalt Zsófikának adta búcsúzóul, arra eskette meg, hogy hallgatni fog. Most feloldja az eskü alól. Ez azért nem lesz jó, itt meg kellene valahogy állni, mert ha Zsófi előáll a disszidálás történetével, hivatalból fel kell jelentenie Hallert, s akkor a Haller család bomlik fel, akkor Marianne kerül ki a kezéből. Nem, Hallernak ez már elég. Judit szeme akkora, hogy már nem is látszik a fehére. Haller is megmozdult.

„Ha megmondja, végem van – gondolta Haller Kálmán. – A nyomorult kölyök! Mindig mondtam Vikinek, hogy gyűlöl engem. Ha Zsófi megszólal, végem.”

– Mondd meg! – ismételte Dóra. Csak beszéljen Zsófi, Viki úgyis kinn van már, biztonságban, Kálmán bácsi meg pusztuljon innen, vigyék börtönbe. Szemernyi részvétet sem érzett. Itt ül, hallgat, engedi, hogy Zsófikát vádolják, a gyáva. Az ő életét is tönkretette, most mi lesz vele, Viki nincs, és ő nem kell senkinek. Örökre nem lehet Pista bácsinál.

– Hagyják abba! – mondta Haller Kálmán. Felállt.

Hidas felemelte a fejét, életében nem látott még ilyen különös arcot. Haller olyan volt, mint egy halott.

– Kérem, vétesse jegyzőkönyvbe, hogy az ajtót én csaptam be véletlenül, mikor a kislány nálam volt. Az ilyesmi nagyon kínos olyan helyen, ahol én dolgozom, érthető, hogy a könnyebbik végén fogtam meg az ügyet, és azt mondtam: a gyermek tette. Nem gondoltam, hogy ilyen kavarodás támadhat belőle.

„Nekem két gyerekem is született már, csak mindjárt meghaltak” – ezt mondta egyszer Marianne. Csak nem írja fel Hidas tanár úr ezt is? Hiszen ez hazugság, Kálmán bácsi tudja a legjobban, hogy az. Dóra nagyot sóhajtott, mélyet, aztán leült. „Ha megszólal, megfojtom” – gondolta Haller Kálmán.

– Akkor kénytelen leszek a Múzeumot és a Kerületi Tanácsot ilyen értelemben tájékoztatni, mert ez esetben a kislány ártatlan – mondta Szabó Márta. – Köszönöm a szíves türelmüket.

Egyelőre senki se mozdult, csak Anya. A könnyektől vakon odabotorkált Zsófikához. Mikor felemelkedett, Dóra is felállt megint, kihúzta magát, aztán olyan hangosan, hogy az irodába is kihallatszott, odakiáltotta Haller Kálmánnak:

– Viki kedden megérkezett Bécsbe. A férjéhez!

– Ezt nem kell jegyzőkönyvbe venni! – mondta Szabó Márta Hidasnak. – A tárgyalást befejeztem.

A Fekete nem tudott főzni, és öccör ojan lassú vót, mint a Balga.

A vásárlással ugyan hamarabb elkészült, mint Zsófi szokott, pedig későn indult el, a tárgyalás után, de asztán annyit piszmogott a répával, hogy oda kellett ülni mellé. Csillagokat vágott ki a gyökérbül meg olyan vékony kis szeletkéket, mintha borotvával meccené, aszonta, űtet így tanították. Naiszen, akkor várhatnak arra a zőccséglevesre. Gondolta, süttet véle palacsintát, de asse tudott, fánkot akart mindenképpen, de osztán elszomorodott, mert nem vót otthun élesztő. A végin mégis palacsintát sütött, csak ojan vastagot, mint a lángos, füstízű is vót, meg fojton leragatt, pedig a Fekete ugyan viaskodott vélle; szégyellte magát, hogy nem boldogul, s egyre csak azt magyarázta, hogy ű eztet így tanulta. No, nem sérti meg a tanítóját, bizonyosan a Cingár oktatta, annak is jobb lesz odaki a határon túl, csak tömje az idegenek hasát avval a sok rontással, amit főz.

Azér így is jólesett az ebéd, ezúttal a Fekete kuporgott mellette a Zsófi zsámliján. A Balgát elvitte az annya, az is megéri a pénzit, legalább tuggya, kitül örökölte a kisjány azt a kuka természettyét. Az annya is hun halgatott, hun pityogott, asztán csak hurcolta a gyermeket kifelé. Űhozzá oda se gyütt, hogy aszongya ű a Zsófika annya vagy ijesmit, nem. Pedig ha ű nincsen, maj megagyalták vóna a gyerekét – de hogy az is mijen kótya, hát minek válalta vóna Haller hejjett, ha eccer ártatlan vót. Na, jó szíve van, ammán szent, vagy tán megfenyegették. Lám, igaza van Kis Andrásnak, mégis jó nyomon jártak űk, italos ember az a Haller, csak úgy düllöngélt mán a végin. Jóban nem lehetnek Nagynéval, mer nem is köszöntek, szép nevelésük van, tán nem is jártak iskolába. Az az asszony hogy nem átallott csakúgy kifutni a terembűl, szegény ura nem tette vóna, nem ám, abbezzeg, előre köszönt mindenkinek. Pedig ha űk nincsenek Kis Andrással, benne marad ám Zsófi a pácba. De hálát ne várjík az ember senkitűl, mer annincsen.

Ez a Fekete is mijen, ki se nyitotta a száját, mikor tennap Kis Andráshoz hajszolta, pedig ű tudott még a legtöbbet a dologról, igaz, hogy rosszul, mer rávette vóna a Balgát, hogy válajja a dógot a Haller helyett. Hogy biztatta, még valami angyalt is belézagyvált, még jó, hogy akkor mán Hallert se vitte rá a lélek, hogy tovább hazuggyék. Hanem bús ám a Fekete, pedig szépen bánik vélle, eleinte még nevetett is, a húskonzerv ízlett néki, a butának, hogy azt is mibe szoktatta a Cingár. Csak akkor felhőzött meg, mikor aszonta néki: „Lesz ám néked szép lakásod meg kerted, ne búsujj semmit!” Mer hogy kinyögte végre vacsora után, hogy a nénnye kiment Bécsbe, űtet meg itten hagyta, oszt egyre csak azt firtatta, megtarthattya-i ű a lakásukat, mer hogy talált otthun száz forintot, az elég lenne az első havi lakbérre, osztán majd alakul. Ű megmonta, hogy arrul neigen álmoggyék, mer űnéki nem jár lakás, akkor csak ült, a térgyit szorította, oszt azt kérdezte, hogy hát akkor ő hun lakjék, ha a lakást elveszik tülle. Gondolta, megvigasztajja, nem marad fedél nekül, hát nyugtatgatta avval, hogy maj szép lesz odafenn a hegyen, a park közepén, ojan az az intézet, ahová viszik, mint egy palota. De nem teccett néki, csak forgolódott, felelni meg megin nem felelt, ha kérdezett tűlle valamit. Hogy megkavarják ezek az embert! Míg a Balga járt ide naponta, egyre a Balgán törte a fejit, most meg mán, hogy a Fekete kőtözött ide, hát a Feketén. Magán igencsak a legkevesebbet, meg Székely miatt se mérgelődött annyit, mint szokott, nem marad rá ideje.

Ebéd után megérkezett Doboziné. Ojan lett a feneke, mint a keverített kád, asse evett panaszost Füreden. Hozott néki kagylót emlékbe, mer jó asszony Doboziné, Marcsát is igen szerette. Nem változott meg a természettye, míg odajárt, mer egy félórát se töltött még itthun, mégis mindent jobban tudott, mi van az iskolában, mint ők Székellyel, akik itthun marattak. Be nem ált a szája, hogy Hidas nősül, elveszi a lúfarkas Lembergert, na, isten hírivel, azt is érje el a végzet. Eccer nagyon rákiabált, mert nem lehetett vetíteni a fizikában. Maj ha isten lesz, jelentkezik, mer az eltörött vasat nem tuggya összeforrasztani ránézéssel, annak hegesztő kell, oszt ha a setétítő redőny leszakad, asse lehet imáccsággal visszaragasztani. Szabó Mártárul meg azt tutta, hogy Baumann tanárnővel, a csapatvezetővel az utcán kóricál ebben az éktelen melegben, ment az Ifjúsági Szervezet központya felé. Eccer maj szél éri, mer sose békél, örökké úton van. Székely meg a kezit rágja, kurrentálhattya össze a köjköket, Baumann csapattanácsot hívott össze, szedheti össze a tizenkét jányt tizenkét féle hejjrűl. Azt is hallotta Doboziné, hogy űbelűlle meg óvónéni lett, meg akarta simogatni a Feketét, de az elhúzódott, és a szőrnyúl fülit huzigálta. Meg is vigasztalta, ne féjjen, ű visszaáll holnap, főz rá, mint eddig, mióta beteg. Alig tudta megértetni vélle, van mán néki segíccsége, kettő is.

No lám, hogy megszokta a Balgát, pedig asse fog örökétig ide járni, a Feketéhe meg nem is lenne jó hozzászokni, ehhez a vadkutyához, mert ezt úgyis elviszi valaki, árujják mán a szerencsétlent, pénteken eldűl a sorsa. A vége csak allessz, hogy megint Dobozinéra szorul, még jó, hogy szívesen elláttya, pedig annak se könnyű az élete, mióta özvegyen maratt, fiatal még az özvegységre.

Lám-lám, majhogy baj nem lett belülle, hogy ű nem jó nevet mondott Kis Andrásnak. Még jó, hogy így végződött, oszt azt a Hallert mégse vitte rá a lélek, hogy a kisjányt lakoltassa a maga vétke miatt. Hanem a Fekete igen utálhattya, csak úgy villogott a szeme, mikor odakiáltott néki.

– Tik hunnan ismeritek azt a Hallert? – kérdezte Dórától.

A Fekete mosogatott, belehajolt a lábasba, úgy monta, hogy Zsófi meg ű meg a Haller gyereke együtt járnak, egy osztájba. Hát akkor innét, bár attól még nem kéne odaordítani felé, hogy a Cingár kiért. Érti a fene. Csakhogy utánna vannak, ugyan elfáratt, le is dül egy cseppet. Később átjöhetne Kétbalkéz, tán felvidítaná a Feketét, oszt danolhatnának megin együtt, hogy: Csipkefa bimbója, mer ez a Fekete ojan igen szomorú.

Zsófika jött volna is, de mikor a tárgyalás befejeződött, Anya úgy szorította a kezét, hogy alig tudott elszabadulni mellőle annyi időre, míg odaszaladt Pista bácsihoz, és felkapaszkodott a nyakába, hogy megcsókolja. Márta néni is azt mondta, most aztán azonnal menjen haza, mert fáradt lehet. Otthon kiderült, hogy inkább álmos; míg ebédelt, majd leragadt már a szeme. Ma nem kell főznie, Anya főzött. Anya úgy főzött, hogy közben potyogtak a könnyei, és nem szólt egy szót sem, csak tett-vett a konyhában.

Krumpli volt meg kapormártás, mire megette, már majd feldőlt, attól a két fehértől álmosodhatott el annyira, amit Anya reggel a kávéjába tett. Mikor lefeküdt, Anya nem ment vissza az Intézetbe, sőt nem is olvasott, hanem odaült mellé, s fogta a kezét, míg el nem aludt. Most már tudja, mi történt, nem mondja, de érződik, hogy tudja, nem kellett volna megvernie Kálmán bácsi miatt. Vajon mennyit értett meg a dologból? Mert nem olyan könnyű eligazodni rajta, hiszen Márta nénit is megtévesztette, amit hallott, lám, elhitte Kálmán bácsinak, hogy az történt, ami nem. Azért Kálmán bácsi nem olyan rossz, mint amilyennek hitte, nem hagyta, hogy baja essék, hanem vállalta helyette. Milyen jó, hogy nem hallgatott Dórára! Így minden sokkal jobb. Márta néni fogta a kezét. Milyen hiszékeny is ez a Márta néni! De vajon miért mondta Kálmán bácsinak, hogy maradjon még a teremben, mikor már mindenki menni készült és felállt a helyéről?

 

Szabó Márta is Haller Kálmánra gondolt most, mert ugyanazon a széken ült a testületi szobában, ahol délelőtt Haller; délutánra úgy fordult a nap, hogy az volt a legárnyékosabb sarok. Mikor a tárgyalás végeztével odament hozzá, azt gondolta, azért lép vissza előle, mert kellemetlen számára a közelsége; fiatal korukban se szenvedhette őt, gúnyos megjegyzéseket tett rá, de úgy, hogy meg kelljen hallania. Pedig Haller nem utálta most, csak félt tőle. Tudta, hogy mindent kitalált a hétfői napról, azt is, hogy az osztrák pénzt csak ő vehette ki a borítékból, hogy nála van, s akkor használja fel ellene, amikor akarja. Ha nem kellene beszélnie vele, jutna ideje, hogy szóljon egypár szót Judithoz, aki nagyon rászorult most erre, de hát Kálmán lényegesebb most, mint Judit. Így csak utánanézett az ablakból, ahogy hazafelé lépegetett, Zsófi kurta, sötétkék szoknyájában, Judit meg a gyászruhában. Innen felülről olyannak látszott, mintha Zsófika vezetné Juditot, nem fordítva.

Ilyenkor nem lehet érzelmes mondatokat váltani.

– Én Katót sose szerettem, magát meg éppen nem – kezdte –, de van egy közös érzésünk mind a hármunknak: mindannyian szeretjük Marianne-t.

Haller a szőnyeget nézte. Náluk bizonyosan szebb szőnyeg van a Múzeumban, mint ez a futó.

– Egy gyereket már árvaházba juttatott, mert azt nyilván sejti, hogy Dóra odakerül. Még egyet nem hagyok. Marianne-t már nem.

Haller Kálmán homloka nyirkos volt. Nem szánta egy cseppet sem.

– Én tudom, hogy Kató buta – Kálmán elpirult, de nem szólt közbe, nem is tiltakozott –, tudtam, mikor együtt jártunk a gimnáziumba, akkor is tudtam, mikor maga elvette. Maga választotta, viselje el. De Marianne okos. Ami Marianne-ban tehetség és szorgalom, az magából költözött bele. Nevelje fel tisztességgel, a maga gyereke!

A kétszáz schilling ott volt a retiküljében, kihúzta és odatartotta Haller elé.

– Majd eljöhet érte, ha a gyerek beiratkozott az egyetemre. Akkor visszaadom, addig nem. És ami Vadásznét illeti, én igazán nem bánnám, ha egy kicsit szenvedne miatta, csakhogy nincs rá oka. Nincs búsulnivalója, Viki itt hagyta a kisgyereket, itt hagyta magát, itt hagyta az országot is. Viki hitvány.

Kálmán egy szót se szólt, de most már nem volt olyan szürke, felfogta, hogy nem fogja feljelenteni, és ennek Marianne az ára. Arca megnyúlt, most fiatalabbnak látszott, emlékeztetett a régi Kálmánra, a szegényfiú Kálmánra, ki néha az anyjáról beszélt, milyen nehezen tudta taníttatni, mennyi lemondásba került, míg iskoláztatta, Kálmán szerette az édesanyját, Kálmánban volt valami jó. Az emberek felnőnek, s olyanok lesznek, mint az alvajárók, álmukban mindenféle gonosz és értelmetlen dolgot művelnek. Mindenkire vigyázni kell, de a felnőttekre leginkább. A felnőttek alusznak. Kiabálni kell a fülükbe, költögetni őket: Marianne, Marianne, Marianne!

Ma egész nap lábbal tiporja az állami és iskolai törvényeket, nem jelenti fel Haller Kálmánt, és Marianne-nak, ha megjön, azt fogja mondani: az apja indulóban volt már, hogy elhagyja a családját, de aztán miatta, Marianne miatt, mégiscsak maradt. Most, életében először, nagyon meg fog ijedni. Ha baj van, igazán nagy baj, nem dugja be a fülét. Marianne erős. Marianne majd vigyáz Kálmánra.

Azért most már ő sincs vasból, öregszik. Mennyi minden zsúfolódott ebbe a napba, nem csoda, ha kimerült. Mi benne ez a lázas iparkodás, hogy mindent rendbe hozzon, lehetőleg még ezen a napon? Olyan, mint aki a halálát várja, s mindenről intézkedik, ne maradjon már tennivaló az örökösökre. A Zsófika ügye ráért volna őszig, de őt annyira űzte valami, hogy betelefonálta a csapatvezetőt. A kerületi Ifjúsági Szervezetben bóbiskolt az adminisztrátor, azt felrázta, addig nem ment el az asztala mellől, míg el nem intézte, amit akart. Minden forog körülötte, az események egymásba kapcsolódnak, mint a lánc.

Ez a Bíró Anna kopogása, halk és energikus, itt a csapattanács. Jön Baumann is, ha már beutazott olyan messziről, benn is marad a városban, míg el nem kezd hűvösödni. A csapattanács hivatalos ruhát öltött, most mind olyan, mint Zsófi, kék szoknyában, fehér blúzban a megszokott napozó helyett, a copfokban szalag. Bíró Anna térdzoknit is húzott. Kátay, a nyolcadikos Kátay, a csapattanácselnök jelentette, hogy három tagjuk hiányzik a tizenkettőből: Jós és Sebestyén vidéken vannak, Haller nemzetközi táborban nyaral, de a csapattanács határozatképes.

A határozat egyhangúlag született meg, Baumann, a tornatanár, a csapat vezetője mindjárt meg is fogalmaztatta Kátayval és leírta gépen. Szabályos okmány volt, pecséttel, aláírásokkal; Székely meg fog pukkadni, mert holnap kézbesítenie kell Nagy Zsófiának. „Az I. kerületi Apáczai Csere téri általános iskola Apáczai Csere János úttörőcsapatának csapattanácsa Nagy Zsófia VI. osztályú tanulót azért a munkáért, melyet Pongrácz István hivatalsegéd ápolásával a nyár folyamán végzett, tagjai sorába felvette.” „Milyen kár, hogy Marianne nem volt a szavazók között – gondolta Márta. – Majd nagyot néz. Sose fogja megtudni az igazságot, mint ahogy a csapattanács se sejti. Zsófika nem szakácsnő, nem is ápolónő, irgalmasnővér – dehogy. Semmi abból, aminek itt dicsérik. Zsófi katona.”

A gyerekek elmentek, Baumann Vera is elköszönt, ő sorra csukta az ablakokat. Ez is elmúlt. Holnap még a Dóra elvált szülei, aztán tárgyalás a Szabadsághegyi Gyermekotthonnal, és mindent elintézett, amit maga elé tűzött. Alkonyodik. Ezek azok az áttetsző, hosszú, sokáig világos, nyári napok. Ma csak gyümölcsöt fog vacsorázni, aludttejet. Fáradt, pedig valaki még jön, ismerős lehet, ha Székely ilyenkor felengedte, talán valamelyik szülő. Ő azért elindul, kísérje el, ha beszélni akar vele, fülledt már idebenn, majd lenn leülhetnek a téren. Be is zárja a tanárit, elég volt már a mai napból. Kilépett a testületiből, vitte a táskáját is, hogy ne kelljen sokáig magyarázkodnia, aztán mégiscsak megtorpant a küszöbön, mert az irodaajtó előtt Judit állt. Vele, sajnos, nem lehet leülni a téren, inkább ismét kinyitja az ablakokat, s bevezeti az irodába, akármennyire nincs is már bent levegő.

Este, mikor végre ágyba jutott, felpockolta a lábát az ágyon, mert az erei kidagadtak a sok szaladgálástól, és a bokája is fájt. „Öregszem” – gondolta, s azon nevetett magában, milyen fura is ő, más szomorkodik emiatt, ő meg csak nevet, örül a múló éveknek. Az ember egyszer csak egészen öreg lesz, szép, fehér hajjal, akkor aztán nem nézi már izgatottan, hogy napról napra őszebb, utcán is szemüveget hord, egyre kevesebbet kíván, s ha mégis, csupa értelmes dologra vágyakozik. A szívéből kipusztul minden irigység, és olyan jó és igaz tud lenni, olyan önzetlen, mint egy öreg diófa, amely évente hűségesen meghozza a termését.

Mit is mondott a rektor a doktoravatásukon?

„Önöknek ezentúl kötelességük lészen állásuk tekintélyét megóvni…”

Azt hiszem, nem óvtam meg az állásom tekintélyét, tulajdonképpen nem is tudom, mi az, pedig volt, mindig volt, ördög tudja, mitől, de volt. Azt hiszem, nem óvtam semmit, ami az enyém. Az életemet sem. Én csak szolgáltam.

Judit végre megbékélt, nemcsak vele, az életével is. Nekik is van valami közös érzésük, mint ahogy van azzal a hitvány Hallerral, Mucsinéval, a zöldségessel, Riegler patikussal, mindenkivel, akinek tanítja a gyerekét. Majd múlnak az évek, és az a sok butaság, amit Judit összeolvasott és nem tudott megemészteni, értelmet kap. Most már szeretné látni a dolgok igazi értelmét, és végre nem úgy érzi magát, ha az iskolára gondol, mint egy száműzött király, hanem, mint a zarándok, aki szent helyre lép. Judit voltaképpen becsületes ember, tudja, miben tévedett, van is bátorsága kimondani. Majd ha ő már egészen öreg lesz, olyan öreg, mint közülük a legöregebb a testületben, annyira önzetlenné válik, hogy soha nem fog eszébe jutni többé, miért is a Judit gyereke Zsófika, miért nem az övé.

Még telefon is. Hát persze, Hidas. Hidas olyan okos, nem kell mondani neki semmit, mégis érti, Hidas tudja, mi hogy volt, azt is, hogy abban a kék borítékban kellett valaminek lennie, s nyilván azt is, miért kiabált rá Dóra Hallerra – mindent. Jólesik hallani a hangját, de miért olyan meghatott és ünnepélyes. Jóccakát, Jóska, fáradt vagyok, aludj te is. Mit fecsegsz? Hogy ki jön a helyemre? Senki, maradok, azt hittem, kiverted már a fejedből ezt a butaságot. De hát honnan veszed, hogy elmegyek? Nem értem. Mit beszélsz? Mire vagyok én képes? Halló! Ne tedd le a kagylót!

Letette. Buta. Mit siratja el őt, nem megy el, nem azért hajszolta keresztül minden dolgát ezekben a napokban, hogy ne maradjon már semmi tennivalója szeptemberre, nem, nem, dehogy, Jóska téved. Most még az hiányzik, hogy megríkassa a bolond; csak azért ilyen érzékeny ma, mert annyit kellett futkosnia. „Te búcsúzol tőlünk, hiszen érzem – ezt mondta. Micsoda ostoba! – Te annyira szereted a gyerekeket, hogy még arra is képes vagy, hogy otthagyd őket.”

Innen az ablakból látszanak a holdverte iskolafalak, legyeznek a téren a juharfák. Minden, amit szeret, ami értelmet ad az életének, idebenn van, ezek között a falak között. A gyermekei, akiket nem hozhatott világra, az emberi kapcsolatok, családok százai, egyetlen család helyett. Most miért sír? Honnan tudhatta Jóska hamarább, mint ő, hogy elmegy Főokosnak, és itt hagyja ezt az iskolát?

A hold továbbúszott a Katona utca felé. Kató feketét főzött, csak magának, mert Kálmán nem kívánt semmit. Csakhogy hazakerült az a táska, nem is volt benne semmi, csak a viharkabát, de hogy minek kellett balont vinni olyan meleg napon, azt igazán nem lehet megérteni. És az a pazarlás, az is attól az asszonytól ragadt rá, lám, azt mondta, kidobta a régi borotváját, tegnap újat vett helyette, aztán tessék, megvan a borotva, most már kettőt használhat, egyet hétköznapra, egyet vasárnapra, csak szórja a pénzt. Vajon Marianne mit csinálhat? Bizonyosan a táborban is ő a legügyesebb. Nem is volt mása senkije életében, csak ez a gyerek. Kálmán nem tartozik hozzá igazán, talán nem is tartozott soha. Ha nem volna furcsa, most azt hinné, hogy Kálmán sír, éppen olyan nesz hangzik a hálóból, mint a sírás, de bizonyára csak köhög, nem is csuda, annyit cigarettázik.

Azért, persze, borzasztó, hogy ez a Kálmán annyira hazudik! Hát minek kellett őt ráuszítani Zsófikára, mikor maga csapta magára azt az ajtót? Judittal is összeveszett, mire való ez? Nem mintha szeretné Juditot, hogy is szerethetné, mikor egyre csak oktatja. „Azért nem szeret Kálmán, mert rabnak érzi magát melletted. Csak szabad ember marad hű valakihez.” Milyen okos, főleg ha tanácsot kell adnia valakinek!

 

– Aluggyál – mondta Pista bácsi a Feketének.

Mér forog ez annyit, mér nem alszik? Szégyenszemre az ágybul is felkelt miatta, megkereste az utálatos szőrnyulat, és odavitte neki. Erzsi mindig egy bohóccal hált, Móric bohóccal, attul mindgyár kividult, de a Feketének most nem kellett semmi, csak hányta-vetette magát a párnán. No, istenatta férge, senkije ezen a kerek világon. Jól egymásra leltek űk ketten, az eggyiknek van egy szőrnyúlja, a másiknak meg egy szalmakalapja a falon. „Nem akarod látni űket, ugyi? – gondolta. – Merhogy assemmi, hogy megszült valaki, vagy az apád vót, ha elhánt magárul, mint a bogáncsot, osztán az intézetet se kedveled te, akármijen parkja is legyík, tudom én, ha nem is mondod. Vajon mihe vótál te szokva, oszt minek nevelt vóna a Cingár; lám, asse tudom, mi vót az apád, akinek nem kellettél. Főzni nem tucc, ojan vagy, mint a vadkutya, tán azér is tűrlek el, mer ojan vad vagy. Még a nevedet is utálom, ki hallott mán ijen nevet, mint a tiéd, nem is szólítottalak meg még eccer se, ez is csak fájhatott néked, ha nem mondtad is, Balga.”

– Gazdagok vótatok tik? – szólalt meg.

Dóra felemelte a fejét, azt mondta, nem.

– Oszt vót sok szép ruhád?

– A Vikiéből.

– Szép lakásod?

Dóra nem válaszolt. Hogy lehet erről beszélni? Abban a lakásban sose volt nyugalom.

– Siket vagy?

Semmi válasz.

– Nem szeretted?

– Nem.

– Oszt a nénédet sajnálod-é?

– Itt hagyott – felelte Dóra.

– Na látod. Nem kár érte. Aluggyál!

Lehunnya a szemit, be is fordul, a nyulat is betakarja, csak a füle láccik ki a paplan alul meg a Fekete feje búbja. Ideje vót, mer nem arra való az éccaka, hogy az ember a köjköket csicsijgassa. A szeme is maj leragad mán, míg délelőtt felmászott a beteg lábával a pincébül a testületiig, aszitte, ottmarad útközben, úgy vert a szíve. Na, áldott ágy, be jó kinyújtózni! Azt meg kell hagyni, engedelmes a Fekete, szuszogni is alig mer, úgy is kell. Ha a gyermeknek meghagynak valamit, ne jártassa vissza a száját. Most mán nem is forog, hogy meg ne zavarja ezt a jó csendet.

Arra ébredt fel, hogy valami csattan, a lámpa után tapogatózott. Mi az isten csattan méjséges éccaka? Mennyit alhatott mán? Virrad? Vagy még nincs is éjfél? Mikor megtalálta a kapcsolót, belehunyorgott a hirtelen világosságba, aztán az álom úgy kiment a szeméből, mintha ráloccsantottak volna egy vödör vizet. Hát így állunk! Most nem is jutott eszébe, hogy a lába törött, vetette volna ki magát az ágyból, csakhogy, persze, nem tudta. Tápászkodott.

Dóra ott állt a fogasnál, a ruha, a cipő már rajta. Ahogy a hátizsákját leemelte, lesodorta a mosdóról a szappant meg a borotválkozóskatulyáját. Meg se nyikkant, csak amikor látta, hogy biceg felé, leereszkedett a sarkára a fal mellett, mint valami kis zsák, s ott kuporgott előtte, szorította a térdét.

Most agyonveri, nem szabadul. Itt eteti, tartya, az ágyába beengedi, odahozta néki a nyúlját, osztán csak ojan csavargó céda, mint a nénnye! Hova iparkodott? Seres Karcsiho? Hogy vigye átal űtet is amoda, ahova a Cingárt? Dühiben végre eszébe jutott, mit susogott Doboziné Seres Karcsiról mindig. De mikor odaért Dórához, mégsem ütötte meg, csak a hátizsákot szedte ki a kezéből, és csapta úgy a falhoz, hogy a két üveg meggybefőtt, amelyet Doboziné tett el a számára, megugrott a sifon tetején.

Dóra felnézett. Egy könnycsepp se volt a szemében.

– Nem megyek intézetbe! – mondta.

Hinnye a keserves Jézussát, megint az a szédülés, le kell ülnie. Ha felizgattya magát, mingyár szédül. E bezzeg nem gyün oda hozzá, mint a Balga, nem fogja meg a karját, efelül viheti mán őtet Szent Miháj.

– Én is elmentem Vikivel – mondta a Fekete. – Elmentem Tahiig. Csak visszajöttem.

No ezt most hajja először. De ha elment, minek gyütt vissza? Rámeresztette a szemét.

– Én itt születtem – hallotta tovább. – Muszáj volt visszajönni. Én itt születtem.

Ijenkor éjjel még sose gyútott pipára. Ez a Fekete kiforgattya nappalát-éjjelét.

– Oszt akkor minek indultál neki megin?

– Nem oda indultam. Nem ki. Vidékre.

– Kid van néked ottan?

– Senkim.

– Oszt akkor mit akartál csinálni?

– Dolgozni.

Leráncigálta róla a piros kabátot, s míg Dóra fűzni kezdte a cipőjét, kulcsra zárta a szobát, a kulcsot meg spárgán a nyakába kötötte. Dejszen tülle szökjék meg, ha tud, ha az ablakon átalmászik, oszt átgázol a szenen, csak akkor tud kijutni az utcára, ha pókká vállik, oszt felszalad négy emelet csupasz tűzfalon. Érti a frászkarika, mivel jobb dógozni, mint ülni odafenn az intézetbe, ahun mindent a hejjibe hoznak, oszt tudhattya, hogy nem bántya senki; minden iskolás tuggya, hogy jó soruk van a menhejjeseknek.

– Jobban szeretnék egy embert, mint sokat – mondta Dóra, s most megcsillant a szemében a könny, de aztán nagyot nyelt, és ismét vad lett az arca. No, e nem a Balga, e nem fog néki ríni. A hálóingit is elcsomagolta, úgy kelletett megin kibontani a hátizsákbul.

Most nem mondta a Feketének, hogy aludjék, a nyulát sem adta a kezébe. Feküdtek egymás mellett, s mindegyiket elfoglalta a maga gondolata. Pista bácsi arra gondolt, hogy ha az ember kilép az iskola kapuján, a templomot láttya, a postát, a szapulós lány kúttyát meg szemben a patikát. Tizenhat ház áll a tér körül. Az ember aszinné, hogy kű meg por, osztán mégse, mer lám, ha egy ijen kisgyermek elindul rulla, hát eccercsak elkezd kiabálni utánna, mintha emberi nyelve vóna, szól, s akkor aki elindult, visszafordul. Az annya nem szólt utána. A tér igen.

„Tud Pista bácsi szavalni?” – kérdezte a Balga. Ez a város születésem… Ez a város… Jobban szeretnék egy embert, mint sokat. Mikor Erzsi odalett, Doboziné itt rítt mellette, fiatalabb vót még akkor, nem is hítták még Dobozinénak, hanem Vince Eszternek, oszt aszonta néki: „Itt ez a tenger gyermek maga körül, Pongrácz bácsi, maj lel vigasztalást, megláttya.” „Tenger gyermek – gondolta ű akkor –, elég vóna eggy.”

Áttapogatott a másik ágyba. Dóra hanyatt feküdt, ahogy az ujjai az arcához értek, érezte, hogy meleg és nedves az az arc.

– Dóra!

Kimondta, hogy az isten szentejje meg azt a buta keresztannyát! Nem felel néki, pedig figyel, összerándult a paplan alatt, annyira figyel.

– Rongy lakás ez, ugyi? Laktál benne, láthatod. Vizes is, salétromos is, oszt sose süt be a nap, csak a szenet láthatod örökké. Hallod?

Nincs válasz.

– Osztán ismersz mán éngem is, utálatos vagyok én, nem tudok szépen beszélni. Iskolám sincsen nékem, írni se szeretek; megpróbáltam azt az esti micsodát, de onnét is kikoptam, mer estére fáratt vagyok én mán, oszt a fejem se fog, vén mán az én fejem. Mit bámulsz?

Feltérgyepel az ágyba, összefogja a két kezit, úgy néz rá.

– Osztán verekszem is, mindig is verekettem. Zsófit is elraktam, elrakok én mást is. Nem gyünne ki vélem az isten angyala se, ugyi?

A szégyentelen! Kapja-fogja magát, átmászik az ű ágyába, oszt odahajtya a fejit a párnájára. Még susog is a nyakába valamit, pedig ű legénykorába se állhatta, ha a nyakába lehelgettek.

– Eriggy vissza az ágyadba, mer rád verek.

Nem megy a, dehogy megy, kapaszkodik belé, ű meg ahejjett hogy kiborítaná az ágybul, még magyarázkodik néki:

– Hónap elmégy a Tanácsba, értetted? Ott maj megjáratnak, mint a lovat a vásáron, kínálgatnak, de avval nem törődöl, hallod? A Gyermekvédelmire mégy, az odalenn van a fődszinten, a Tanács meg ideláccik, hát ha jókor elindulunk, oszt nagyon összeszedem magam, még tán elbírom odáig, osztán ott leszek vélled én is, te hitvány.

 

Erzsi is így alutt el, ijen váratlanul, ijen gyorsan, mint ahogy az ember vízbe ejt egy követ, s az alábukik a méjbe. Szuszog, míg a párnát öleli. Most mászhat ki az ágybul, oszt kerülhet átal a másikba, ahunnan a Fekete kiszállt, mer mással nem alszik eggyütt, ha kettébe vágják, akkor sem.

Reggel alig múlt fél kilenc, mikor végigfutott az alagsori folyosón. A lakást üresen találta. Az ajtóban benne volt a kulcs, be tudott menni, de bent már kitakarított valaki, csak a reggeli edényt nem mosták fel, a két bögre, kistányér, a kanalak meg a kés ott lapult letakarva a vájdling fenekén. Az asztal közepén pénz hevert meg egy cédula, olyan, amilyet Anya szokott hagyni, csakhogy ezt Pista bácsi írta. Mi lehet ugyan ma, tán születésnapja, hogy azt kéri, hozzon egy fél csirkét? Még jó, hogy nem elevent kér, ő ugyan meg nem ölné, nem is tudná megtisztítani.

 

De vajon hol lehetnek?

 

Karjára kapta a kosarat, s indult a csarnok felé. Székely rosszkedvűen hunyorgatott rá a fülke mögül. „De nagy úr lettél – gondolta Székely –, nem is adhatom itt a kezedbe ezt az írást, hanem vigyem ki a lakásodra, délután. Taknyos. Azt mondják, megy Szabó Márta. No, mind a vízig. Ugráltasson mást is.” Milyen haragos ma Székely bácsi. A kézbesítőkönyvön könyököl.

Dobozi néni a lépcsőt sepri, meghízott Dobozi néni, alig tudja összegombolni magán a munkaköpenyét. A lépcsőházi ajtóra szerelt táblára ki van írva: MA NINCS KORREPETÁLÁS! Vajon mi történhetett Márta nénivel, még sose fordult elő, hogy délelőtt ne lett volna bent az iskolában. Nem lehet pedig beteg, mert hallja a hangját, a lépcsőházban beszél, onnan kiáltja vissza Irodásnéninek, hogy a Tanácsba kell átmennie. Sietős útja lehet, mert csak úgy kopog a cipője, úgy iparkodik. Már itt is van mellette. Igen, a csarnokba megy, csirke kell Pista bácsinak, csakhogy nincs itthon. „Jön az nemsokára” – mondta Márta néni. Ha a csarnokba megy, egy darabig egyfelé visz az útjuk, együtt mehetnek a Tanácsig.

Most nem volt annyira meleg, mint amikor ott járt, s az aszfaltban megmaradt a cipősarkak nyoma. Szél fújt, a hegyek olyan közelről látszottak, mintha a szomszéd utcában emelkednének. Márta néni nem beszélt se Kálmán bácsiról, se Dóráról. Az arcát tapogatta, panaszkodott, hogy délután fogorvoshoz kell mennie, reggel óta bele-belenyilallik az egyik fogába.

„Ideg – gondolta Zsófika. – Persze, tályog is lehet. Egyik se jó.”

A kőember-kőasszony előtt most nem ült senki. Márta néni felpillantott a homlokzatba épített órára: háromnegyed kilenc volt.

– Hát akkor szervusz! – mondta, és Zsófika összeborzadt, mert kezet nyújtott neki, mint a felnőttek szoktak egymásnak. Márta néni néha kezet fogott a gyerekekkel, de mindig csak akkor, ha megígértetett velük valamit, ha más iskolába kerültek, vagy végképp befejezték a tanulmányaikat.

Megállt a szívverése. Csak nem teszik ki Kálmán bácsi miatt mégis?

– Ősszel már nem leszek az iskolában – hallotta, s akkor felnézett, oly képtelen, hihetetlen volt, amit a Márta néni mond, majdnem olyan hihetetlen, mint hogy Apa nincs.

– Ha nem lett volna a tegnapi nap, nehezebben hagynálak itt.

Miért? Mi teszi most könnyebbé? A kosár üres, mégis lehúzza a karját. Két hét szűcs puff. Tegnap fogta a kezét, hogy ne féljen. Soha nem fogja elfelejteni a részleges hasonulást.

– Tegnapig nem vettem észre, hogy már nem vagy árva.

Hátrább lépett, a felháborodott szomorúság, a sértett bánat elömlött az arcán. Csak menjen, ne is köszönjön el tőle, hanem menjen. Ha ilyen lelketlen, ha ilyen gonosz. Apa. Apa!

– Lehet, hogy nem is tudsz róla?

Miről? A szíve nekilódul, a perc iszonyítja, de vonzza is. Nem tudja, mit szeretne jobban, mondja-e Márta néni, vagy hallgassa el.

– Rengeteg apád van. Úgy látszik, ha egy kisgyerek árván marad, annak apja lesz az egész világ.

Az üvegajtó besiklik, az úttesten tülkölnek az autók. Zsófi leereszkedik a Tanács lépcsőjére, térdére hajtja az arcát, mellette a kosár. Ahogy leül, megzörren a köténye zsebében a Pista bácsi pénze. A nap nyakára tűz. Lezárt szemhéja mögött ott látja Apát, hórihorgas, szemüveges, és nevet, a rendelőben áll, magasra tartja Tóbiást: „Igazi gavallér, megvan minden foga!” És aztán már nem is a rendelőben áll, hanem egy állványon, zacskó van az apa fején, a kezében vakolókanál, és fütyül, azt fütyüli: Ősszel érik, babám, a fekete szőlő. Aztán kihúz egy fiókot, kutat a kartonok között, drapp ing van rajta, nyitott a nyakán, de a lába térdig gipszben, és pipázik is, és azt morogja: „Kétbalkéz! Balga!”

Valaki hozzáhajol, egy idegen, nem is látja, ki, vállára teszi a kezét, és azt kérdezi: „Bántott valaki, kislány?” Zsófi nem néz fel, mert nem tud szólni, csak rázza a fejét, s a mondat, amelyet annyit keresett, úgy zúg a szívében, mint a harang. Fúj a szél, a Tanács épülete körül zizegnek a fák.