Pilátus

I. Föld

A hír reggel jött, kenyérpirítás közben találta.

Iza küldött nekik harmadéve valami ügyes kis gépet, amelynek elektromos huzalkái közt halvány rózsaszínűre pirultak a kenyérszeletkék; ő forgatta, nézegette egy darabig, aztán dobozostul berakta a konyhaszekrény aljába, és nem vette elő többé. Nem bízott a gépekben, voltaképpen olyan hétköznapi és megszokott valamiben sem bízott, mint a villany. Ha pár órára rövidzárlat keletkezett, vagy a vihar megrongálta a vezetéket, leemelte a pohárszék tetejéről kétágú, réz gyertyatartóját, melyben folyton készen várták a villany kihunyását a gyertyák, behozta a konyhából, s míg átlépegetett az előszobán, úgy tartotta feje fölött a lángvégű ágacskákat, mint valami szelíd, vén szarvas az agancsát. A kenyérpirító gondolatát se tudta megszokni; hiányzott volna a guggolás, a tűz, a parázs különös, eleven szervezethez hasonló lihegése. A zsarát színének folytonos változása mindig valami sajátságos elevenséggel ruházta fel a szobát; ha égett a tűz, úgy érezte, akkor sincs egyedül, ha kívüle senki sem ül a lakásban.

Most is ott kuporgott a sámlin a nyitott kályhaajtó előtt, s mikor Antal becsöngetett, hirtelen nem tudta hova tenni, hát magával vitte az előszobába a miniatűr szigonyt, amelyen a kenyérszelete pirult. Antal először csak ránézett, aztán megfogta a karját, s ez a suta mozdulat, mellyel megérintette, elárulta, mit nem akar kimondani. Az öregasszony szeme telefutott könnyel, ám a cseppek nem buggyantak elő, mintha valami különös, makacs erő kiegyensúlyozta volna őket a szemhéjak peremén. A reflexeknél is biztosabban működő udvariasság, mely egyszerre volt ösztönös és belenevelt, még azt is kikényszerítette a torkából, hogy „köszönöm, fiam”.

A két kis szoba közül csak a belsőben fűtött. Mikor bementek, az öregasszony visszaereszkedett a sámlira, Antal a kezét melengette a kályha oldalán. Nem beszéltek, de tökéletesen értették egymást némán is. „Erőt kell gyűjtenem – mondta az öregasszony gondolata –, nagyon szerettem.” „Szedd össze magad, ráérünk – felelte neki Antal magában. – Voltaképpen semmi értelme, hogy kijössz, mert nincsen ott már senki. Aki van, az ma hajnal óta már nem azonos azzal, akit ismertél. De azért kiviszlek, mert ehhez is jogod van, ehhez a senkihez.”

Mikor végre elindultak, az öregasszony karjára akasztotta a szatyrát is. Mindig szatyorral járt a klinikára, abban vitte ki Vincének, amit kért, vagy ő jónak látott: zsebkendőt, piskótát, a citromait. A háló szemein át most is átragyogtak a sárga gömbök. „Varázsol – gondolta az orvos. – Három nyomorult kis citrommal varázsol. Azt hiszi, ha azt mutatja az enyészetnek, hogy nem fél tőle, elriad a halál. Azt hiszi, ha citromot visz apának, még életben találja.”

Könnyű fagy volt az éjjel, a lépcső síkos, az öregasszony nem szórta fel este óta. Karon fogta, úgy vezette le. A fásszín ajtaja nyitva, a küszöbön sáros hótaraj, mögüle, mint valami mellvért mögül, kileskelt Kapitány. Hallatszott, amint a szalmával győzködik, megint szétrúgta a fészkét. Az öregasszony nem nézett a szín felé, karja hirtelen merev lett, a lélegzete szaporább. „Ő is észrevette Kapitányt – gondolta az orvos –, úgy tesz, mintha nem látná. Kapitány fekete. Most nem szabad feketét látni, csak fehéret.”

Kolman, a boltvezető, utánuk nézett a Közért üvegajtaján át, mikor becsukták a kaput, és elindultak a taxiállomás felé. Még alig múlt hét, úgy látszik, végét járja az öregúr. Kár érte, csendes kis ember volt, türelmes, mindig mindenkit előreengedett, férfit-gyereket egyaránt, utolsónak nyújtogatta a tejeskannáját. A lányok imádták, mert nyaranta virágot hozott nekik a kertjéből, mikor meg a hideg beállt, sült tököt, teát. Hát ez is megy már, szegény. Majd siratja a lánya, mi pénzt hazaküldött az neki havonta Pestről, mesélte a postás. Ugyan hova tette a szemét Antal, hogy elvált tőle, pedig amúgy az se rossz ember, dicsérik, akiket kezelt.

Az öregasszony is Izára gondolt, mikor beszálltak a taxiba a cukrászda előtt. – Apának rákja van – mondta Iza valami különös, hideg hangon, amikor egy negyedévvel ezelőtt soron kívül hazatelefonálta a fővárosból, hogy nézze meg az apját. Sikálta a kezét a fürdőszobában, azzal a lassú, türelmes orvosi mozdulattal, amelyet még medika korában megszokott. Ő hirtelen leereszkedett a kád szélére, mert elsötétült előtte a világ, belekapaszkodott a fürdőkályha csapjába, de aztán tüstént fel is pattant, és kirohant az előszobába, mert meghallotta Vince hangját. – Mit bujkáltok odabenn? – kérdezte Vince ingerülten, s ő csak nézett rá iszonyodva, azzal a rémülettel, amellyel egy már bomló testre nézhet az ember. Nem tudott válaszolni, nem jutott eszébe semmi. Iza mentette meg, aki kilépett mögötte, s felmutatta izmos, fehér ujjait. – Nem mindenki olyan vén mocsok, mint maga – mondta, s Vince sovány arca fényleni kezdett. „Vén mocsok”, ez Iza régi szava volt, a hajdani, bőgő, fényes orrú Izáé. – Mások naponta többször mosnak kezet, például én – mondta a lány –, menjen be a szobába, mert megfázik. Ha nekem olyan kevés gyomorsavam volna, mint magának, nem ugrálnék annyit, hanem enném a pepszint.

Az öregasszony tudta, hogy Vince gyanakszik. Vince, amióta különös, vad fájdalmai elkezdődtek, és fogyni kezdett, gyanakvó lett, fülelő, és folyton lesben állt, hátha elkaphatna egy hangfoszlányt, s megtudná végre, mért gyöngül egyre, s mi a magyarázata annak a sajátságos, tüzes kínnak, amelyet egyre gyakrabban érez. „Én nem tudnék így rákiáltani” – gondolta az öregasszony, és kétségbeesésében is elöntötte a büszkeség, hogy Iza tud.

– Gyere anyám, kísérj el az eszpresszóba, igyunk meg egy kávét. Nem jön maga is?

Vince akkor már mosolygott, s büszkén szemlélte pipaszár lábát: még kinézik belőle, hogy eszpresszóba jár. Ingatta a fejét, Iza legyintett, azt mondta, nem bánja, úgyis csak a nőket bámulná. Kapta a kabátját, s mint gyerekkora óta mindig, ha elment hazulról, odabökött homlokával apja szép, domború homlokához. – Meg ne csalja a mamát, míg odaleszünk! – Vince csak bólongatott, ravaszul, szeme, amely hetek óta más volt, mint amilyennek az öregasszony ismerte, annyira más, hogy néha csak bámult, mi történt vele, mért lett kisebb, s ugyanakkor valahogy hosszúkásabb és homályosabb is, hirtelen fellobbant. Vince imádta Izát, kettőjük párbeszéde mindig enyelgő volt, egyáltalán nem olyan, amilyet valaha apa és lánya között hallott. Baráti volt, testvéri, cinkos – isten tudja, milyen.

Az eszpresszóban egyikük se nyúlt a kávéhoz, csak nézték, forgatták a párabefutotta pohárkát. Iza arca fehér volt. – Három hónapja lehet – mondta a lány –, Antal majd hoz neki porokat. Hagyok itt pénzt, mindent vegyél meg neki, minden hülyeséget, amit csak kíván. Ne spórolj, anyám!

Szólt a zene, ő hirtelen úgy érezte, mintha hóhér volna Izával együtt, és itt a piros függönyök árnyékában valami irtózatos dolgot cselekednének. Hogy Vince három hónap múlva nincs, hogy ő most tudja, hogy majd nincs, úgy hatott rá, mintha rab volna Vince, halálraítélt, s most közölték volna vele a kivégzése óráját. Nem merte megkérdezni, biztos-e a Dekker diagnózisa; Dekker, tudta Izától és tudta Antaltól, sose tévedett. A zene erősödött, szerelmesek néztek egymásra, a pincérlány megkérdezte, parancsol-e habot. Iza mondta helyette, hogy igen.

A hab kemény volt, túl édes. Elejtette, míg a kávéjára tette, zavartan, bűntudatosan kaparta fel az abroszról. – Próbáld összeszedni magad – mondta a lány. – Most megmondom, mikor mi várható. – Eleinte rákényszerítette magát, hogy figyeljen, aztán megint tudatosodott benne, hogy Vince legfeljebb kilencven napig élhet még, s hirtelen nem értett már semmit, a könny elkuszálta előtte az eszpresszó piros függönyeit. – Anyám – mondta Iza –, nagyon kevés időnk van, s beszélnünk kell egymással!

Iza mindig ilyen nyugodtan, komolyan szólt hozzá, ha valami utasítása volt a számára. Azt érezte, felvisít, lesodorja a habot – persze nem tette, ereje se volt hozzá, de nem is merte volna, csak egy pillanatig vágyott rá; az öregasszonynak nem voltak ilyen hisztérikus megnyilvánulásai. Csak annyit kérdezett: – Ugye hazajössz? – Könyörögve kérdezte, s belül imádkozott, valami összefüggéstelen, zavaros szöveggel ostromolta Istent, hogy jöjjön haza, és maradjon mellettük a lány, ne hagyja egyedül egy haldoklóval. Iza orvos, és Iza a gyerekük, és amióta él, mindig mindenben segített. A lány nagyot nyelt, erőszakosat, mintha a kávé, melyet végre a szájához emelt, tömör lett volna, nem folyadék, s azt mondta: – Nem jöhetek.

Értette a gondolatát, és azt is érezte, igaza van. Még ha szabadságot kaphatna is, vagy akár csak gyakrabban lejönne, mint szokott, Vince megütődnék, keresné az okát, kitalálná, amit nem szabad. Iza mindig meghatározott időben érkezett, havonta egyszer, vagy névnapra, születésnapra, házassági évfordulót ünnepelni. Nem jöhet, persze hogy nem, egyedül kell maradnia Vincével és azzal az iszonyú titokkal, hogy Vince meg fog halni. Ezen Iza ígérete sem enyhít, hogy Antal majd mellettük lesz és segít. Antal nem Iza.

Ömölni kezdett a könnye, nem látta, inkább csak érezte, hogy a szomszéd asztal mellől nézik. Iza nem próbálta csendesíteni, csak megfogta a kezét. Belekapaszkodott a lány hideg, gyűrűtlen ujjaiba.

 

A taxi kopasz platánok között futott, a Sándor utcán nagy, lebegő plakát hívta fel a figyelmet valami táncos mulatságra. Antal hátranézett a sofőr mellől, mikor meghallotta a sóhajtását. Az öregasszony nem felelt a szemének, köhögött, elfordította a fejét, az utat nézte, a tollászkodó varjakat a fasorban. Antal jó hozzá, Vincéhez is jó volt, és Antalt valamikor nagyon szerették. De Antal elhagyta Izát, és ezt nem lehet sem elfelejteni, se megbocsátani.

A folyosón ontották a meleget a radiátorok. A levegő száraz volt, felmosórongyszagú. A portás maga nyitotta ki nekik a liftajtót, s ennek még ebben az iszonyú órában is örült, mert a portás mosolya Iza és Antal közös védelmét jelentette. A folyosó könyökében levő kis szalonban ültették le; míg Antal elment a professzorért – Dekker utolsó esztendejét töltötte a klinikán –, kirakta és berakta a zsebkendőket meg a citromot a szatyorba. Irtózott a gondolattól, hogy idegennel tárgyaljon, de erőt vett magán, tudta, hogy ez a találkozás nem neki szól, nem is Vincének – a klinika udvariassága Izát tiszteli meg.

Antalnak, legbelül, nem hitte el, hogy mindennek vége. Ám mikor Dekker megjelent a folyosón, és felé tartott, a szatyor hirtelen húzni kezdte a karját, mintha ólom volna benne, nem citrom. Dekker professzor volt, s amit az arcán látott, válaszolt kimondatlan, rettegő kérdéseire.

Iza később kikérdezte, mit beszélt a professzorral. Megpróbálta összekeresgélni magában a mondatokat, de nem ment. Csak az érintésre emlékezett, hogy Dekker a vállára tette a kezét, s erre is csak azért, mert lerázta magáról a jóakaratú ujjakat, s hirtelen valami vad elkeseredés fogta el, heves, ingerült ellenszenv, s azt gondolta Dekkerről, aki három hónap óta eget-földet megmozgatott a Vince érdekében, s a lelkét kitette volna, ha megmentheti, hogy gyilkos, s azt is: ez az ember ugyanannyi idős, mint az ő férje. Mért ennyire ép?

A különszoba ajtajában megtorpant.

Antal azt mondta, Vince hajnal óta nincs magánál, s valószínűleg nem is lesz többé, átalussza magát odaátra. Ám ha ő belép, csak feleszmél talán; nem lehet, hogy negyvenkilenc esztendő testi-lelki összetartozása gyöngébb legyen az elmúlásnál. De mi lesz, ha mikor megérzi a közelségét, megszólal gyermekes, szelíd hangján, s számon kéri tőle azt, ami múlóban, a fájdalmakat és a tűnő életet? Mi lesz, ha ma, ezen az utolsó napon, mégiscsak rájön, minek a küszöbén áll, s megint sírva fakad, zokog, mint mikor a húszas évek elején elvesztette az állását, s éjjel egy ingben odaállt az ágya mellé, és potyogó könnyel azt mondta neki: „Segíts, Etelka!” Mi lesz, ha most is arra kéri majd, hogy segítsen, ha tudja már, hogy nincs remény, és az életért könyörög, a lehetetlenért? Vince imádott élni, koldusként, állástalanként, nyomorult betegként is a világ legnagyobb ajándékának tekintette a puszta létet, hogy a földön lehet, hogy reggel felébredhet, este lefekhetik, és hol szél fúj, hol nap süt, hol csendesen vagy erőszakosan csorog az eső. Akkor majd hazudik neki, utoljára, mint hazudott hónapok óta szakadatlanul. Az öregasszony jobban félt attól, hogy Vince búcsú nélkül hagyja itt, mint hogy még egyszer teljes öntudattal ráveti rettegő szemét, s a kínok némasága vagy a porok előidézte fél szender után váddá vagy panasszá formálódnak a gondolatai.

Mikor beléptek, Antal egy székre dobta a kabátját, s az öregasszony most vette észre, hogy nincs rajta fehér köpeny. Így nem orvosnak érződött, csak családtagnak, ami pedig nem volt évek óta már.

A szobában legelőször Lídiát látta meg. Az ápolónő hátrafordult az ajtónyitásra, felállt az ágy mellől, lesimította kötényét. Nem köszönt hangosan, csak bólintott, s az egyedüli volt, aki természetesnek hatott ebben a természetellenes környezetben. Igazított egyet a Vince takaróján, aztán azonnal kiment, vissza se nézett az ágyra. „Milyen furcsa – gondolta az öregasszony. – Hetek óta van Vince mellett, s így megy ki, ilyen száraz szemmel, részvét nélkül. Hát meg lehet szokni a halált?”

Vince nem volt magánál, de nem eszméletlennek látszott, hanem alvónak, homlokán ezüstösen feszült a bőr. Orra megnőtt tegnap óta, s hiányzott az orrnyergéről szemüvege nyomának vörös holdacskája. Jobban megnézte, s akkor rájött, hogy nem az orra nőtt meg, hanem az arca apadt el tegnaptól máig. „Elhagyott – gondolta az öregasszony. – Nem várt meg. Negyvenkilenc évig tudtam minden gondolatát. Most nem tudom, mit visz magával. Elhagyott.”

Leereszkedett mellé és nézte.

Hónapokon át ápolta nappal-éjjel, az összeroskadásig, most az érezte, voltaképpen nem is fáradt, elkezdene mindent elölről, ha hazavihetné akár így is, ahogy van, nyitott, szomorú ingében, melyről kiütközik furcsán magasabbra került mellkasa. Még tán el is bírná az ölében – mivé lett az a test! Nem lett volna szabad elengednie maga mellől, Iza jót akart, mikor kihozatta, mindkettőjüknek jót, mégse lett volna szabad. Talán ha ő van mellette, ezekben a hetekben is, tovább él. Itt Lídia ápolta, az húzta naponta kétszer tisztába az ágyát, az látta el mindennel. Lídia pontos volt, türelmes, szíves, de vajon mókázott-e vele, hogy belediktálhasson valami ételt, bolondította-e, hogy nincs is semmi baja, csak vén, csitította-e elfúlt, panaszos szavát? Nem lett volna szabad kiengednie a klinikára! Most aztán így megy el, öntudatlanul, búcsú nélkül. Odahajolt hozzá, megcsókolta. Vince homloka száraz volt, gyógyszerszagú. Leült mellé, megfogta a kezét.

Déltájt benézett Dekker, és visszatért Lídia. Antal akkor már nem volt a szobában, észre se vette, hogy kiment. Dekker csak egy pillanatig maradt, s azt hitte, Lídia is követi, de a lány nem mozdult, az ablakhoz húzódott, az ággyal egy vonalba, onnan figyelte őket. Zavarta az idegen pillantás, hátat fordított neki, aztán mihelyt nem látta, azonnal elfelejtette, hogy ő is ott van a szobában. Vincéből akkor már csak a haja élt, fehér sörénye, makacs fürtjei. Nem érzett fáradtságot, sem éhséget, és azt sem érzékelte, hogy telnek az órák, csak néha kiegyenesítette a hátát, mert fájt a görnyedéstől.

Délután Vince megszólalt.

Azt hitte, megáll a szíve. Oly csendben volt idáig, olyan végtelen csendben, valami áthatolhatatlan, komoly némaság fogta körül, amelybe nem illett már semmiféle hang. Mikor megszólalt, megrezzent a teste, csukott pillái is megremegtek. Odahajolt a szájához, hogy elfogja a fülével, mit lehel. Akkor már Lídia is ott volt, ketten füleltek, az odahajló fiatal arc láttára ingerült lett, ellenséges. Most gyűlölte Lídiát, tolakodónak érezte, lelketlennek. Lám Antal kiment, Dekker is, azokban van tapintat. Mit leskelődik ez itt? És süket? Hát nem hallja, hogy a beteg vizet kér? Mért nem mozog? Csak áll, nézi Vincét, meg se moccan, neki kell ugrania, leemelnie a poharat az éjjeliszekrényről, melyről valaki tökéletesen lerámolt, elvitte róla Vince szemüvegét, bögréjét, kis csonk ceruzáját. Ugyanakkor, valahol belül, örült is, hogy az ápolónő nem érti meg, mit kell tennie, hogy csak ő hallja meg a Vince szavát, ő tudja, mit kíván, ő ad neki inni – még mindig, most is tehet érte valamit. Vizet csorgatott a pohárba, és megemelte Vince fejét, ajkához illesztette a poharat.

A száj nem nyílt fel, valami undorodás, valami kelletlenség cikázott át az arcon. Vince nem ivott.

– Nem szomjas – suttogta Lídia. – Ne tessék itatni.

Most meg tudta volna ütni. Néz, mint valami bálvány, utasítgatja őt, kiveszi kezéből a poharat. És közben megint az a hang, az a különös, zizegő lehelet. De mért nem iszik, ha vizet kér?

– Itt vagyok! – mondta Lídia hangosan.

Először azt hitte, neki szól, s ettől külön indulatba jött. De aztán látta, hogy Lídia nem rá néz, hanem Vincére, s Vince szája megint megrezzen; valami, ami emlékeztetett hajdani mosolyára, egy pillanatra megvilágosítja az arcát, aztán azonnal tovatűnik. Lídia leguggolt az ágy túlsó felén, és megfogta a Vince kezét.

Úgy érezte, kisemmizték, becsapták. Csak nézte Lídiát, Lídia sose látott, teljesen idegen, valami érthetetlen tartalommal megtelt arcát, s különös, heves gyűlöletet érzett, mintha most látná életében először. Tolvaj, csaló, ellopta ezeket az utolsó perceket. Antal választotta ki. Antal osztotta be a beteg mellé. Iza nem tette volna. Most itt guggol, fogja Vince kezét. Senki. Idegen.

– Aludjál! – mondta Lídia. – Itt vagyok.

Az öregasszony visszaereszkedett az ágyra, s a harag úgy erőt vett rajta, hogy már a fájdalmat sem érezte. Vince másik keze után kapott, s a szelíd test most úgy feküdt, hogy két oldalról tartották. Vince nem szólt többé, alig hallatszott a lélegzése. Lídia csak guggolt. Most nem látszott az arca, mert odahajtotta homlokát a Vince kezére.

Kinn megfogyott a fény a márciusi fák között. Az öregasszony lehunyta a szemét, megmerevítette a derekát. Arra nézett fel újra, hogy Lídia megmoccan és feláll. Vince pontosan úgy feküdt, mint az imént, csak még csendesebb volt.

– Már nem él – mondta Lídia. – Nem vizet kért, a lányát hívta. Azt mondta: „Iza”. Küldöm Antal doktort.

A belosztály kapuja előtt autó állt. Antal ahhoz vezette. Időbe telt, míg megértette, hogy Dekker intézkedett így, hazaküldi a kocsiján. Riadtan rázta a fejét, nem, szó sem lehet róla, dehogyis. Teljesen elképzelhetetlen, hogy most autóba száll, és hazaviteti magát, mint egy lakodalmas. Majd átvág a kiserdőn, a park túlsó oldalán futnak a sínek, hazamegy villamoson. Vagy még inkább gyalog. Most járni szeretne, mozogni. Antal hátrapillantott, a kapusfülkére, ahol a portás kórházi körgallérja lógott egy kampón, mintha azt akarná magára kanyarítani, míg elkíséri. Ne kísérje, hagyja egyedül! Úgy szeretne maga maradni most! Nem lesz rosszul, miért lenne, csak engedje el nyugodtan. És mindent köszön, neki is, Dekkernek is.

Legalább a csomagját hagyja ott, kérte Antal. Minek hagyja, nem nehéz. Az orvos még mindig nem akarta elengedni, akkor köszönés nélkül nekiindult. Tudta, hogy hálátlan, hogy udvariatlan most, de azt is tudta, ha ott nem hagyja, vége az erejének. Antal utánakiáltott valamit Izáról, valami telefonról, nem nagyon értette. Ó, az isten szerelmére, hagyja már békén!

A park nyers volt, szinte haragos, mintha akarata ellenére engedne a tavasznak; itt-ott még kupacban állt a hó. Errefelé nyírfa nőtt, nagy fehér facsoportok hajtogatták sovány testüket a szélben. A tó körül már barkázott a fűz, de nem volt édes március, inkább szigorú, az ég is borús, szinte húsvétian sötét és ideges, a gallyak végén feszülő rügyek nem ábrándosak, hanem fenyegetők, zöldeslilák, mint a romlott hús. A domb tetején három kopaszodó, öreg fenyő, pikkelyes sudaruk oly vastag, hogy csak ágaik jelezték a levegőmozgást; gallyaik közt tavalyi tobozok. Az ösvényeken, a lábnyomokat elfutó víz tetején jéghártya.

A mesterséges tó szigetére híd vezetett, habozott egy pillanatig, mikor elérte, aztán mégiscsak végiglépegetett rajta. Innen jól látszott a klinika kéménye, füst gomolygott belőle, vakítóan, fantasztikusan fehér és kövér volt a füst a vasszínű ég alatt. Látszott az épület tetejének háromszöge is, a különösen görbült, mitológiai figurák között galambok bujkáltak. Leereszkedett egy padra, és a vízbe nézett.

A tó pereme még csupa jég volt, de a víz már élt. Nem látta a halakat, csak mozgásukat észlelte, ahogy a tó egy pontján hirtelen gyűrűt kavartak maguk köré, s megszakították a felszínt. Barna, mindig éhes pontyok éltek a tóban; régen, nyaranta, Iza kislánykorában, gyakran figyelték, olykor még etették is őket, mulatságos volt látni, hogy csatáznak a falatért. Nem látszott a fenék, a part is kopasz volt, tavalyi, vézna fű feszült a lankán. A haraszt nyugtalan volt, nem pihent egy pillanatra sem. „Mit fogok csinálni egyedül?” – gondolta az öregasszony.

A hídra gyerekek kopogtak fel, kurjongattak egy darabig, követ dobáltak a vízbe, aztán visszadobogtak a partra, s futni kezdtek a szabadtéri színpad felé. A nézőtér padjaira még nem szerelték vissza az ülőkéket, s a kőállványok, melyek vállán nyaranta piros lécek ültek, úgy meredtek bele a délutánba, mint egy csomó ügyetlen kéz faragta sírkő. Mikor észrevette, azonnal felállt, hátat fordított a dombnak, melynek lejtőjén a szabadtéri állt. Most nehéznek érezte a szatyrát, komikusan, elviselhetetlenül nehéznek. Benyúlt a zsebkendőkért, az egyikkel megtörölte a szemét, zsebébe gyűrte. A citromok kerek háta kigömbölyítette a hálót, kiszedte a három gömböt, egy darabig forgatta, nézegette, aztán beledobta a hóba.

Ha az ember gyalogosan indult vissza a városba, az új lakótelepen át vitt a legrövidebb út.

Tavaly, mikor nekifogtak az építkezésnek, s lebontották a Salétrom tér meg a Balzsamárok táján az ólszerű faházikókat, kátrányfedelű kunyhókat, megsiratta a régi városrészt. El is sétáltak arra Vincével, hogy elbúcsúzzanak a tájtól, mely látta ifjúságukat, cipőjük elmerült a híg, homokos utacskán, amelyet a nép valami érthetetlen okból így hívott: Gázló. Iza éppen otthon volt, ő nem akarta megmondani neki, hol jártak, de Vince nem tudott semmit sem titokban tartani, már az előszobában elkiabálta, merre kószáltak. Iza legyintett, hátrafeszítette szép hosszú derekát: – Húznák vissza az idő kerekét – mondta –, két vén maradi. – Hangja nem volt szigorú, de szavában nem tréfa bujkált: Iza mindig komolyan gondolta, amit mondott. Vince meg is szégyellte magát, motyogott valamit a Balzsamárokról meg az ártézi kútról. – Balzsamárok – mondta Iza, mintha a szó különösen undorítaná –, Balzsamárok! A gyógyszergyárról mért nem beszél? Balzsamárok! Nézze meg a statisztikát, azon a részen tüdőbajos volt szinte mindenki.

Ő kente a vajat a szendvicsekre a konyhában, s elszégyellte magát, hogy elsiratták a Balzsamárkot. Vince is kijött hozzá, matatott valamit, kerülték egymás pillantását. Vince elkezdett dünnyögni egy dalt, kedves, szép hangja semmit se kopott az évektől. Valami régi, diákkori kórusdalt énekelt. „Arca-keble halvány, mint a bérc hava…” Hangosan felnevettek, mert a gyermek Iza minden dalszöveget komolyan vett, semmi szomorút nem lehetett énekelni előtte, ezt sem, mert sírva követelte, hogy azonnal gyógyuljon meg, és ne legyen halott a halvány hajadon. Vince megcsókolta szendvicsek fölé hajló arcát. Valaha, jegyességük idején, a Balzsamárokba jártak csókolózni, ott sose találkoztak ismerőssel. Iza rájuk nyitotta a konyhaajtót, szétrebbentek. – Na tessék – mondta Iza, és elnevette magát –, ezentúl kopogok.

Most, amikor a hajdani Salétrom tér sarkához érkezett, elöntötte a hála. Kerek fél éve nem járt már erre, s keresnie kellett, merre tud átkelni a frissen felásott talajon, amelyen az új épületeket alapozták. A vidék nem is hasonlított a hajdanira, így, a barakkok nélkül, valahogy még alföldibb lett, mint egyébkor. Csak a kút volt a régi, de akörül is teherautók dohogtak, s valami sziszegő, hosszú nyakú gép mozgott mögötte. Az építkezésnél akkor végződött a munka, kolompoltak, valaki kiabált. Meg-megbotlott a földkupacok között, valaki megfogta a karját, átsegítette egy ingó deszkán. – Mért nem kerül túlra? – kérdezte egy fiatalember. – Nem látja, hogy ki van írva: Építkezés? – Nem látta, hebegett valamit. Megszaporázta a léptét.

A sarokfordulónál szeméig zöldellt a házuk kerítésén átbuggyanó, kövér borostyán.

Mikor Vincét rehabilitálták, és megkapta huszonhárom éven át visszatartott fizetését is, nem beszéltek róla, de mindketten tudták, hogy vége a Darabont utcán való élésnek. A pénz télen jött, negyvenhat telén, Iza már elment az egyetemre, ketten voltak otthon, mikor az értesítés megérkezett. Vince nem szólt semmit, megkínálta a postást cigarettával, aztán kiment az udvarra, csak úgy kiskabátban, sál nélkül, hajadonfővel. Utánavitte a sapkáját, de nem mert közeledni hozzá, megállt a lépcső tetején, mert Vince odaballagott az utcai lakó disznóóljához, rákönyökölt a deszkára, s nézett befelé, mintha a vályún vagy a vizeslábason volna valami látnivaló. Tudta, mit érezhet, nem akarta megzavarni, csak leste a küszöbről, ahogy ott görnyed a szálkás léckerítésen, s látta, hogy Vince háta meghajlott ezekben az években, hamarabb meghajlott, mint kora indokolná.

Eleredt a hó, Vince nagy haján megültek a pelyhek. Az első lakó átcsörtetett az udvaron, vitte a szemetet, mostanában bezzeg köszönt már. Vince megfordult, végigpillantott a kopár udvaron, a szomszéd óljain, tyúkketrecein, a maguk egyetlen, nyomorult ágyásán, melyen sose nőtt virág, mert az első lakó tyúkjai kikaparták, s ahogy nézett, abban a pillantásban már benne volt a ház.

Meglátta, hogy ott állt a lépcsőn, figyeli őt, megfúkálta a kezét, mintha csak most eszmélne rá, hogy fázik, aztán visszasietett mellé, átölelte, s mikor kibontakozott a karjából, látta, hogy Vince ártatlan szeme csupa könny.

Iza későn jött haza aznap, Vince nem szólt neki semmit, pedig Izának jutott eszébe a rehabilitáció, és Iza fogalmazta a kérvényt is – a lány tányérja alá tette az értesítést. Iza kétszer is átfutotta az írást, bólintott, elmosolyodott, aztán azt mondta az apjának: „Na ugye!” Vince is azt mondta: „Na ugye!” – ő csak nézte őket, ahogy naugyéznak egymásnak, mert a buta szöveg mögött huszonhárom év megaláztatása rejtőzött, elforduló fejű ismerősök, zálogház, zsibvásárról pótolt ruhatár, a Darabont utcai lakás. – Nagy társasház épül a Nyíresen – mondta Iza, és nyelte a sült krumplit. – Légfűtéses öröklakások. – Vince mosolygott, csóválta a fejét, hallgatott egy darabig, aztán azt mondta: – Én haza akarok menni. – Jó – tette le Iza a villát –, vegyen ki egy barlangot, bélelje ki medvebőrrel. Istenem, de reménytelen egy ilyen vénember!

Haza, ez Vince szókincsében azt jelentette, hogy a maga házába, olyan házba, ahol virágok nőhetnek, fák vannak, bokrok, állatot lehet tartani, és a padlás egészen az övék. Vince falun született, csak gimnazista korában került városba, s esküdött rá, hogy a kútvíz jobb ízű, mint a vízvezetéki. Három hétig járta vele az utcákat, míg végre ráleltek erre a házra. Még csak kívülről látták ablakait, nagy kerítését, mikor Vince megszorította a karját, és azt mondta: „Ez az.” Éppen olvadt, minden csepegett, a barna kapu mellett lefutó csatorna öntötte a hólevet. A csatornának sárkánytorka volt, abból zúdította elibük a vizet. Három szobácska volt a házban, két kisebb meg egy nagyobb, az udvaron piros téglajárda vitt hátra a fásszínig, platánok állottak az ágyások mentén, s a kapualj boltos volt, három felől csukott, mint valami levegő falú negyedik szoba. Mikor államosították, Vince a fáskamrába ment ki sírni, hogy ne vigasztalja senki. De jó, hogy még megérte: ismét az övé – hogy örült, milyen önfeledten, mikor visszakapta, pedig akkor már nem volt egészséges. – Vén kapitalista – nevette Iza –, csak akkor érzi jól magát, ha a telekkönyvben szerepel a neve. – Iza nem szerette ezt a házat, mert házassága négy évén át a nagy szobában élt Antallal. Soha, mióta elvált, Iza nem töltötte náluk az éjszakát, ha hazajött meglátogatni őket. Nem indokolta, miért, de ő tudta, hogy a nagy szobának Iza számára még mindig Antal-emléke van, Iza pedig nem szeret emlékezni.

Hogy lesz most ez a „haza”?

A ház annyira Vincét jelentette, hogy voltaképpen sose tekintette közös tulajdonnak, pedig a kettőjük nevén volt. Ám Vince rehabilitációs pénzén vették, Vince megaláztatása, rettenetes esztendei árán; Vince szenvedett meg érte igazán, és neki volt a mindene, egész életének igazolása, fő büszkesége Izán kívül. Voltaképpen oda is kellene eltemetni Vincét, a kertbe. Mit kezdjen ezzel a házzal egyedül? Csak nem élhet itt kettesben Kapitánnyal? Iza ezentúl még kevesebbet jár le majd hozzá, elmarad az apja születésnapja, nevenapja, a házassági évfordulók megünneplése is. Vegyen albérlőt? Milyen egy albérlő? Olyan, mint az első lakó volt a Darabont utcában? Vagy vénasszony, együgyű és unalmas, mint ő? Neki még az is terhes, ha kedveskedik vele majd. Mit csináljon?

Nem beszéltek meg semmit Izával.

Három hete, mikor váratlanul beállított, s megkérte Antalt, hogy most már vitesse ki az apját a klinikára, akart a lány erről tárgyalni vele, de ő elfutott előle, ki a kamarába, s magára zárta az ajtót, mert a babona így kívánta. Úgy tanulta Emma néni házában, hogy nem szabad semmit se kimondani, néven nevezni, ami fenyeget, mert a hátunk mögött angyalok figyelnek, két fehér meg egy fekete, s a fekete nem jóindulatú. Ha meghallja, mitől retteg valaki, ha megsejti, mire irányul a félelem, ráhozza a családra a bajt, amit óvatlanul szóba formáltak. – Sose láttam ilyen rosszindulatú mitológiát, mint a keresztyén! – mondta egyszer Iza, mikor figyelmeztette, ne játsszék a gondolattal, hogy megbukik a szigorlaton. (Sose bukott meg, csak ijesztgette magát, mint minden jó tanuló.)

Pedig az angyalban, a rossz angyalban kell lennie valaminek. Mert azt is meghallotta, mikor Vince először lett rosszul, s még tréfálkozva, a szűnő fájdalom enyhületében megropogtatva csontjait, kinyújtózott az ágyon, és elkezdett nevetgélni. – Rákom van – mondta, ő meg a szájára vert elszörnyedésében. Vince csak nevetgélt, egy percig se hitte, hogy rátalált az igazságra. – Megpakoltam a gyomrom – mondta később –, adj valami hashajtót.

Most három hete bezárkózott a kamarába, és nem engedte, hogy Iza bármit is megbeszéljen vele, ami a Vince halálára vonatkozik. A lány nem erőltette, hallotta, hogy egy darabig még ott motoz a konyhában, aztán kiment, magára hagyta. Az öregasszony tudta, hogy jót akar, előkészíteni mindent, hogy ne riadjon meg, ha majd az a valami bekövetkezik; jó előre el akarta dönteni vele, mi legyen a házzal, hogy formálja át az életét. Ám míg valaki él, nem szabad arról beszélni, mi legyen a halála után. Ma reggelig, míg Antal be nem jött, ma délutánig, míg Lídia fel nem állt Vince mellől, akármilyen esztelenség is, de még volt remény.

A hivatalokban most lett vége a munkának, az utca megnépesedett. Szaporábban lépett, nem akart találkozni senkivel. Elbámészkodott a járókelőkön. Valami elszántság volt a hazafelé igyekvők arcán, valami merev vidámság, senki se ment lassan, sétálva, mindenki iparkodott az otthona felé, a boltok megnépesedtek, gyerekbőgés hallatszott, a forgalom is nagyobb lett, villogott az autók jelzőlámpája. Most valahogy ezt is irigyelte, ezt a sietést, amire sose figyelt fel eddig, hogy amazokat várják. Őt senki se várja, legfeljebb Kapitány.

Behúzta arcát a kabátja gallérjába, és a földet nézte, hogy ha valaki ráköszönne, ne kelljen észrevennie. Az eső nekiindult, szúrós, lassú eső volt, nem is eső még, csak permet, a járda hirtelen villogóvá vált, az ablakokat befutotta a pára. Arca, homloka, bőre érezte a nedvességet, pedig egyetlen csepp se koppant a lába elé. Láthatatlan eső – így hívta az ilyet Vince. A csatornájuk sárkánytorka üresen tátogott, mintha fulladna. Kolman nem állt kinn, nem kellett szóba elegyednie senkivel.

Az első, amit a kapubolt alatt meglátott, Kapitány volt. Elfordította róla a pillantását, nekitámaszkodott a fonott asztalnak, melyet ősztől tavaszig a kapu alatt tartottak. Felesleges óvatosság volt, Kapitány ügyet se vetett rá, nem vágyott gyöngédségre. Nem tudta pontosan, örül-e ennek, vagy rosszulesik neki, hogy az állat nem érez meg semmit. Igaza van Izának, Kapitány buta.

Most már egyedül volt, először reggel óta, tökéletesen egyedül.

El lehetett engedni magát, leereszkedni a fonott szék karjára, s eltöprengeni, milyen lesz az élet, amelyben nincs többé semmi kötelesség. Nem vágyott a lakásba, félt az estétől, a két ágytól, amelyek közül az egyik olyan véglegesen feleslegessé vált immár. Persze örökké nem ülhet itt, muszáj bemennie. Most vagy egy félóra múlva – mit számít már. Elindult az udvar felé, aztán egyszer csak megállt. Bent a lakásban, a hálószobájukban, kigyulladt a villany.

Nem rémületet érzett, valami mást. Leereszkedett a székre, szatyrát letette a földre, úgy nézte a világos ablakot. A benti fény sokkal valóságosabb volt Vince imént látott titokzatos arcánál. Talán ez a valóság, az odabenn égő lámpa, s az utolsó hónapok eseményeiből semmi sem igaz, Vince él, a délutánt csak álmodta, s az elmúlt tizenegy hét, Vince horpadt teste, amely olyan sajátságosan homorúvá vált, mintha hosszú idő óta arra készült volna már, hogy a mulandóság hordozója legyen, mind csak álom, s a valóság a kövérkés, kicsit komikus alkat, a régi Vince, aki itthon várja, aki nem is volt beteg. Nem történt semmi.

Most gyöngébbnek érezte magát, mint a délután bármelyik percében. Lehunyta a szemét, fejét is hátraejtette. A kert, a még lombtalan kert surrogott. A rigók, gondolta. Persze lehet, hogy nem a rigók. A villany ég. Most bármi surroghat. Angyalok is. Vagy fellegek. Bármi!

Mire felnézett, az ablak sötét volt megint.

Az elkeseredés úgy elfogta, hogy már könnyekre se futotta az erejéből. Combjára könyökölt, tenyerébe hajtotta az arcát. A surrogás elhallgatott, nem volt semmi zaj, mintha valami süket közegben élne. Aztán egyszer csak megcsikordult az előszobaajtó, és a nyitott ajtórésben ott állt Iza.

Megjött. Mellette van. Nincs egyedül.

Iza fekete pulóvert viselt, s látszott a szemén, hogy sírt. Az érzés, mely elfogta, kettős volt; a tiltakozásé, a segítés iszonyú kényszeréé: most odafut hozzá, megsimogatja, mint pici korában, megnyugtatja, megvigasztalja, ne sírjon semmiért, s az igényé: odaborul a vállára, elengedi magát. Furcsa pillanat volt, nem éltek át még hasonlót. Iza sose igényelt segítséget, panasz nélkül vette tudomásul, ha valami vállalkozása nem sikerült, s elhatározásait nem tanácskérés előzte meg, hanem bejelentés. Annak idején minden előzmény nélkül közölte, hogy érettségi után orvosi egyetemre szeretne beiratkozni, hogy állást kapott, férjhez megy, később, hogy elválik Antaltól, s Pesten talált magának új munkahelyet. Iza, mióta felserdült, most először mutatta meg, hogy úgy tud szenvedni, mint más emberek. Úgy érezte, mintha valami halálos veszedelemből látná szabadulni a gyerekét, ugyanakkor csak kapkodott zavart kínjában; kétségbeejtette, hogy Iza sírt, s törte a fejét, hogy segíthetne rajta.

Iza nem csókolta meg, meg sem érintette. Kitalálta, mire gondol a lány: most nem szabad megfogniok egymást, összebújniok, különben nem lesz erejük szembenézni azzal, ami történt.

– Gyere – mondta Iza –, ma korán kell feküdnöd. Gyere!

Felvette mellőle a szatyrot, karjára fűzte, beindult a lakásba. Utánabotorkált. Bent most már mindkét szobában égett a tűz, a reggeli mosatlannak, teáskészletnek, amelyet bent hagyott, semmi nyoma. Rend volt, az a különös, Iza-féle rend, amely a lányt annyira jellemezte. Mintha órák óta rakosgatott volna már.

Antal nyilván azt kiáltotta utána, hogy telefonált Pestre, s Iza kapott jegyet a délutáni repülőgépre. A szíve nagyot lódult, lesütötte a szemét. Irtózott a repülés gondolatától, semmi kincsért nem ült volna gépre, rettegett, ha Iza azt írta, nem vonaton jön, hanem repülővel. Minden légiút istenkísértés, természetellenes, félelmetes, hát még ez, át a fellegeken, versenyt szállni Vince felé azzal a valamivel.

Iza megfogta a kezét.

Most az ő jobbját is úgy tartotta, ahogy az apját csapta be hónapokon át: nyújtott ujjakkal, mintha csak becézne, s közben az érverését vizsgálta. Összevissza vert a szíve. Milyen furcsa, hogy Iza érzi ezt, az ujjhegyeivel érzi.

– Kapsz egy teát – mondta Iza –, olyan a kezed, mint a jég.

Kiment a konyhába. A szoba egyszerre elviselhetetlenné vált, majdnem félelmessé. Iza, mikor bejöttek, a nagy villanyt gyújtotta meg, amelyet csak akkor szoktak, ha vendég jött, a fény szokatlan volt, illetlen, harsány. Eloltotta, s a kis lámpát kattantotta fel helyette, aztán megállította a faliórát, és letakarta a nagytükröt a berlinerkendővel. Mire Iza megjött a teával, már a díványon vacogott, a kályha mellett. Iza megtorpant a küszöbön, kezében a párolgó bögrével. Az óra állt, háromnegyed négyet mutatott, s a szoba színe és jellege sajátságos módon megváltozott a megvakult tükörtől.

„Most már tudja – gondolta az öregasszony. – Megmondtam, mikor.”

Iza szája megrándult, nem szólt semmit. Megvárta, míg az öregasszony megissza a teát, aztán lerántotta a kendőt a tükörről, és betakarta vele az anyját. Az óra ajtócskáját is kinyitotta, helyükre tolta, és újra megindította a mutatókat.

Megborzadt, mikor a tükör háta megint kivillant. Úgy érezte, mintha elvettek volna valamit Vincétől, az utolsót, ami még neki járt, rá se mert pillantani a tükörre. Oly eleven, olyan tószerű volt a foncsoros felszín; félt, hátha megjelenik, úszni kezd, s kirezeg belőle valaki vagy valami. Az óra hangja is fájt, hogy a kerekek megint mozognak, most is, mikor már Vincének nincsen idő. Vajon így könnyebb elviselni ezeket a dolgokat? Iza semmiben sem hisz, amiben az öregek hisznek.

Iza elvette a bögrét, de nem mozdult el mellőle, odahúzódott a lábához. Mindig mellette volt, minden válságos pillanatban, mióta csak élt, nem is gyermek módjára, inkább mint valami testvér. Mikor a Darabont utcai első lakó tett valami megjegyzést Vincére, Iza felelt meg helyette, Iza, aki csecsemő volt, mikor Vince elvesztette az állását, és gyerekkorában szinte semmit se tudott ezekről a dolgokról. Az indulattól krétafehéren védte az apját, s az első lakó csak bámult rá, oly pici volt, még nyolcéves sem egészen, s egész kis teste valami száraz, védelmező szenvedély. Ha fogorvoshoz ment, legtöbbször Iza kísérte el, a kislány Iza, együtt csináltatták a fogukat; Iza mindig elsőnek ült be a székbe, s utána ő se mert gyávának lenni, mert Iza a fájdalomtól vagy az ellenkezéstől meg-megrezzenő pillával, de némán tűrte, ha fúrták vagy kihúzták a fogát. Iza segített neki pénzt beosztani, főzni, még a nagymosásban is, mikor nem volt más segítsége, kérés nélkül, önszántából, természetesen. Most megint itt volt, ült a dívány sarkán, összekulcsolta a kezét. Hogy imádták, mióta a világon van, hogy imádta Vince is. Kicsordult a könnye a gondolatra, hogy Vince többé nem látja a lányát.

– Nem szabad siratni – mondta Iza.

Felnézett rá a könnyein át, mert ezt a mondatot már hallotta egyszer. Nem orvosi aggodalom volt mögötte, a szakácsnő mondta ugyanezt, mikor az első gyereke meghalt; s ő fuldokolva sírt a kisfiú után. Akkor még a szép lakásban laktak, a régi lakásban; szikár öregasszony volt a szakácsnője, aki télen-nyáron mindig esernyővel járt, s esernyőjének nagy porcelángombján ott volt az Erzsébet királyné képe. „Nem szabad siratni – mondta a szakácsnő, mikor Endrust elvitték –, nem tud majd aludni odaát. Nem szabad siratni!”

– Nem maradsz egyedül – hallotta a lány hangját. – Eladod a házat, és feljössz hozzám Pestre.

Most aztán igazán elkezdett sírni: a megkönnyebbülés, a megváltás, a szabadulás élménye egyszerre rontott rá. Nem lesz semmi abból, amitől rettegett, nem lesznek üres esték, értelmetlen nappalok, albérlők, felelősség nélküli, hosszú napok. Mire Iza hazavetődik a rendelőintézetből, ő készre fogja várni mindennel, és együtt lesz vele minden egyes szabad percében, mint valaha gyerekkorában. Tudta, hogy nem hagyja el, de azt, amit ajánlott, nem remélte, erre nem is gondolt. Nem, nem is a kertben; Pesten kellene eltemetniök Vincét, hogy együtt tudjanak kijárni a sírjához.

Iza most már megcsókolta: végre biztonságban volt, a nagykendő alatt, elengedhették magukat mind a ketten. A lány szája hideg volt, mintha minden porcikája külön fáznék, ajkai is külön-külön hidegek. Harminckilenc éves volt, mikor szülte, azt hitte, sose tart többé csecsemőt a karjában, s úgy maradnak, öregségükig, az eltűnt kisfiú emlékével. Aztán egyszer csak megérkezett, hamarabb tudott beszélni, mint járni, komoly volt, okos, felnőttes. Soha senkit nem ismert, aki hasonlított volna Izához, pedig sejtette, hogy nem sokat tud felfogni belőle, egy hányadát sem érti Iza életének, könyveinek, világrendjének. Pest. Iza új lakását sem ismeri, valahol a Körúton lakik, nemrégen költözött oda. Vince már beteg volt, mikor lakást változtatott, nem tudott felutazni hozzá, hogy megnézze. Milyen kényelmes lesz modern lakásban élni! Hogy bámul majd Kapitány az emeleten!

Onnan tudta, hogy elszundikált, hogy annyira megijedt a csengőszótól.

Először azt hitte, egyedül van, s riadtan hányta le magáról a kendőt, de aztán meglátta, hogy Iza ott áll a szobában, homlokát az ablaknak támasztja, s a sötét udvart nézi az üvegen át. Az óra alig mutatott többet, mint mikor elszenderült; éppen erőt vett volna rajta az álom, mikor a csengő elzavarta. Ugyan ki lehet? Régi baráti körük elszéledt huszonháromban, Vince rehabilitációjáig úgy éltek, mint a remeték. Akik a hajdani ismerősök közül visszajöttek volna, mikor a háború után Vince neve megint ragyogott, azokat Vince és Iza együttesen marta el – ő még megbocsátott volna egyiknek-másiknak, de azok ketten nem. A házba – a házba! – a legsajátosabb társaság járt: Kolman, a fűszeres, Gica a szomszédból, aki palástvarrással foglalkozott, az újságárus, a trafikos, egy nyugalmazott postás, egy tanítónő, akivel együtt üldögéltek esténként a múzeum előtt, Dekker, Antal meg néhány iskolás a sarki iskolából, parittyázó, leütött térdű kisfiúk, akiket Vince vonzott a kertbe, s tanított meg nyilat készíteni, horgot kalapálni. Mindenki tudta, hogy hat felé már nem veszik jó néven a vendéget, ilyenkor a vacsorakávéjukat itták, és mióta Vince a nyolcvan felé közeledett, hétkor már ágyazott neki. „Kolman lesz” – gondolta az öregasszony, s riadtan figyelmeztette Izát. Kolman még nem tud semmit, az majd beszélteti őket, és sokáig marad. Nagyon érdeklődött mindig, nem volt nap, hogy át ne futott volna, ha véletlenül ő nem nézett be valamiért a boltjába.

– Nem engedem be – mondta Iza nyugodtan. – Feküdj vissza, elküldöm Kolmant.

Milyen jó, hogy itt van, ő nem tudná elküldeni. Soha életében nem tudott elküldeni senkit. Hallotta, hogy nyílik az előszobaajtó, és bizonyos volt benne, hogy nem tévedett, mert hallotta Kapitány derűs szuszogását, Kapitány félt minden idegentől, de Kolmantól nem, mert az mindig hozott neki valami hulladékot az üzletből, káposztát, répát. Egyéb zaj nem is hallott be hozzá, csak az állat neszei, körmei csattogása, ahogy iparkodott befelé. Kolman nem köszönt, Iza sem. Mért ilyen némák? Kolman máskor olyan harsány. Úgy látszik, mégis tudja már, mi történt, azért ilyen hallgatag. Felült, elegyengette a szoknyáját. Volt valami különösen nyugtalanító a csendben.

A látogató Antal volt.

Eleinte meg se ismerte, csak látta a formájáról, hogy férfi, de Iza ismét felgyújtotta a csillárt, s attól úgy megriadt, hogy felugrott a díványról, s a másik szoba felé indult. Iza megállította.

– Hová mégy? – szólt rá Iza. – Látod, hogy nem Kolman.

Megszégyellte magát, visszaereszkedett, a kendőt is visszahúzta a térdére. Megértette Iza hangjában a kérést: ne hagyja őket egyedül, hát bent maradt, pedig az ösztöne az ellenkezőjére biztatta. Persze butaság, hisz ezek ketten mindig úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna közöttük, nem lesz semmi kínos dolognak tanúja. Míg a házasságuk tartott, az a feszült, ideges szerelem, addig is fegyelmezettek voltak egy harmadik társaságában, majdnem természetellenesen azok, most majd udvariasak lesznek. Hét év óta, mióta elváltak, ha véletlenül találkoznak, mindig egyformán udvariasak.

De azért nem szívesen látta őket együtt. Iza szerette Antalt, sose beszélt az érzéseiről, de benne volt a hangjában, a pillantásában, amellyel követte; maga se tudja, miért vált el tőle. Valami rettenetesnek kellett történnie közöttük, ami annál riasztóbb volt, mert hiszen itt éltek egy fedél alatt velük, egyetlen fal választotta el a fekvőhelyüket az ő szobáiktól, és soha nem hallatszott ki tőlük veszekedés, emelt hangú szavak, egyetlen indulatos mondat sem. Egyszer csak bejelentették: elválnak, s Iza nem adott magyarázatot. Nem mintha Vince kért volna, Vince arca csak elborult, megcsóválta a fejét, aztán megcsókolta Izát is, Antalt is, és kiment a konyhába.

– Mama nagyon kimerült – mondta Iza –, kérlek, ne maradj sokáig.

Szépen mondta – mintha testvér beszélne testvérrel. Antal bőröndöt cipelt, az ő bőröndjüket, azonnal megismerte. Azt is kitalálta, mi lehet benne, nagyot nyelt, másfelé nézett. Érezte, hogy ha Antal kinyitja a táskát, s neki meg kell látnia Vince szürke átmeneti kabátját, a nefelejcses bögrét, melyet Lídia reggelre már eltüntetett, mégiscsak kimegy a szobából.

Antal betolta a koffert az asztal alá, mintha maga is azt akarná: ne vegyék észre.

– Le sem ülök – mondta, s lehajolt Kapitányhoz, aki beosont utánuk az ajtórésen, simogatni kezdte a fülét. – Csak meg akartam nézni, nincs-e valamire szüksége anyánknak. Reggel nem mondtad bizonyosra, hogy már ma itt tudsz lenni. Hánykor érkeztél?

– Tizenkettőkor.

Egyszerre néztek rá. Az öregasszony feje hirtelen kitisztult, ilyen éber nem volt reggel óta. Valamit rosszul érthetett, vagy Iza elnézte az órát. Az apja háromnegyed négykor halt meg. Képtelenség.

A csend szinte megsűrűsödött a szobában. Az öregasszony bámulta a lányát. Izának még a homloka is elvörösödött. Antal elkapta róla a pillantását, és a szőnyeget nézte.

– Utoljára kártyáztam vele – mondta Iza, s hangjában az volt a félelmetes, hogy nem volt semmilyen, sem indulatos, se védekező, se magyarázkodó. – Nagyon jó napja volt, magánál volt és nevetett. Elég embert láttam meghalni életemben, apámnak az élő arcára akarok emlékezni.

Izának mindig igaza volt. Az volt a megszokhatatlan Izában, hogy mindig, mióta élt, igaza volt. Gyerekkorában, ha megszidták vagy megpaskolták valamiért, utóbb mindig kiderült, hogy feleslegesen bántották; Iza egyszerűen csak tudott valamit, amit ők, felnőttek, nem, mehettek hozzá bocsánatot kérni, és még csak az az elégtételük se lehetett meg, hogy Iza duzzog, pofákat vág, panaszkodik. Iza csak nézte őket, tárgyilagosan, s azt mondta vékony hangján: „Na látjátok!” Most is igaza van, hogy ezt a nevető, tíz nappal ezelőtti arcot őrzi magában, nem a ma délutánit, az ezüstöset.

Antal rágyújtott, sokáig játszott a gyufával. Semmi se volt az arcán, még megértés sem. Mikor feltekintett, az öregasszonyra pillantott, nem Izára.

– Anyám – mondta neki –, itt most nagyon egyedül lesz magának. Ha akarja, visszaköltözöm.

– Nagyon kedves vagy – nézett rá Iza, s hangja nem gúnyos volt, hanem elismerő. – Igazán nagyon kedves vagy, de már megoldottuk. Mama velem jön, elviszem Pestre.

Most néztek egymás szemébe először. Antal kérdezett valamit a tekintetével, Iza felelt neki. Sem a kérdést, sem a választ nem értette. Mikor kisgyerek volt, éltek a szülei, s apja meg anyja döntöttek a napjairól, akkor állt így a felnőttek között, ilyen félve, reménykedve.

– Ez is megoldás – felelte Antal. Leverte a cigarettája hamuját.

Az öregasszony hebegett valamit, feltápászkodott, közelebb lépett Antalhoz, érezte, hogy meg kellene érintenie, megölelnie őt vagy legalább mondania valamit neki – mégiscsak nagy dolog, amit felajánlott. Nem tudott megszólalni, mert Iza megfogta a karját, s ez a mozdulat zavarba hozta, elnémította. Nem értette, mit kívánnak tőle, mit kell tennie, s félt, ha túl meleg lesz, túl nyájas, Iza haragudni fog.

Antal nem nyújtotta a látogatást. Rámosolygott, kezet csókolt neki, s már indult is az ajtó felé. Iza a kendő után nyúlt, magára kanyarította, hogy kikísérje, s becsukja utána a kapuajtót.

Antal már majdnem kilépett, mikor megállt.

– A malmos képet adja ide, anyám. Apánk azt mondta, ha meghal, adjuk a malmos képet Lídiának. Kiviszem neki.

Iza ajka elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán vállat vont, bement a hálóba. Ő megfogta a szék támláját, mert megint azt érezte, nem bírja meg a lába. Ha meghal… Hogyhogy, ha meghal? Vince úgy tudta, rossz a szíve, meg kell erősíteni, azért viszik a klinikára, s az injekciók voltaképpen az erősítő alvókúra eszközei. Vincének fogalma se volt, hogy halálos beteg! Hogy juthatott eszébe ilyesmi? És mért adta Lídiának a malmos képet, a szülőfalujáról készített rossz fotográfiát, amely a Karikást ábrázolta, s a parton valami régi malmot? Ez a kép mindig ott lógott a Vince ágya fölött, az angyalos festmény párja volt, amely meg az ő álmait őrizte. Mért adta Lídiának? Mikor?

Iza behozta a fekete keretes képet, s hogy kiért a csillár alá, még egyszer megnézte, mintha most látná először. A fotográfia folyót ábrázolt, mintha zsilip is lett volna a folyón, csepp vízesés, amelyre valami deszkaépület könyökölt; a kép előterében bokrok, mezítlábas kisfiúk. Kivehetetlen arcok, század eleji, fakó fénykép. A folyó vize olyan volt, mint a kávé. Ráborított egy újságpapírt, odaadta Antalnak.

Az öregasszony könnye kiperdült. Most úgy érezte, hogy ez az új súly nehezebb, mint az egész nap terhe. Csak állt, tehetetlenül, kardigánja alját tépegette. Ma már másodszor ütközött neki Lídiának, s most még érthetetlenebbül, még keservesebben, mint először. Az imént már-már elhatározta, hogy búcsúzóul mégiscsak megcsókolja Antalt – nem volt ereje rá. Kapitány ott szaglászott az asztal körül, két lábra állt, mintha értené, ami történik.

Hallotta, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó, a szőnyeget nézte, s meg-megtörölte a szemét. Iza hamar visszajött, ebben is volt valami természetellenes. Antal, mikor még Iza nem volt a felesége, sose tudott elmenni a házból, néha félórákat is vártak, míg Iza, aki kikísérte, visszajött. Most nyilván nincs már mondanivalójuk egymásnak. A lány felemelte Kapitányt, kitette az udvarra, aztán kulcsra zárta az előszobát, s odament hozzá. Mintha érezné, hogy szüksége van vigaszra, fejére tette a kezét, mint valami régi nyomaton a pap – mintha megáldaná. Aztán az ablakhoz ment, elegyengette a függönyöket, mint annyi éven át, míg még itthon élt, s behajtotta a fatáblákat. Az eső most már szakadt odakinn, hallatszott, ahogy csapkod az üvegen. Nem ment oda az öregasszonyhoz, megállt a nagyszéknél. Az öregasszony látta, hogy ömlik a könnye, s arca lágy, feldúlt és gyermekes a pergő cseppek alatt.

Iza éjjelre égve hagyta a lámpát.

A szoba tárgyai, melyek túlestek a sárga fénykör peremén, éppen csak hogy derengtek, az ágya feletti festmény keretének is csak az alja aranylott, a képből nem látszott semmi. De így is látta, belül, a gondolataival, az emlékeivel. Ma csonka volt a kép, társtalan. Hiányzott mellőle a malom.

Iza hamarabb elaludt, mint ő. Becsapta.

Együtt feküdtek le, s az öregasszony egy idő múltán már nem felelt a kérdéseire, hosszan, nyugodtan lélegzett, hogy elhitesse: szunnyad. A lány sokáig hánykolódott még, ez az éjszaka akkor se volna számára könnyű, ha nem az apja halálának a napja volna: nem aludt ezek között a falak között, amióta Pestre költözött. Az ágy, amelyben lefeküdt, az apjáé volt, nem a régi heverő, melyen házassága évei alatt hált; Iza távozásával visszaállt a lakás régi képe, az Antallal együtt használt bútorokért eljött a Bizományi Áruház, s a lány új holmit szerzett magának Pesten. Persze azért még így, a gyermekkori környezetben sem lehet egyszerű itt aludnia.

Hogy ma éjjel nem hagyja egyedül, nem szállt szállodába, mint mindig azóta, hogy elkerült tőlük, nagyobb áldozat lehet számára mindennél. Nehezen is aludt el, forgolódott, sóhajtott, őt leste, egyszer csak felkelt, bevett valamit, ez is szokatlan volt. Iza lehetőleg sose vett be altatót, lenézte azokat, akik rákaptak a porokra. De most az egyszer mégis lenyelt egy pirulát, attól aztán sikerült elszenderednie. Itt van mellette, itt lélegzik, olyan közel, hogy érzi arcán a leheletét, mint valamikor gyerekkorában. Soha senkit nem látott olyan szépen aludni, mint Izát: feje a könyökén, pilláinak fekete sarlója az arcán. Nem merte megcsókolni, a párna csücskét csókolta meg helyette, mikor felkelt.

A szoba ugyanaz volt, mint délután, mint reggel, mint bármelyik napon, mégis valahogy más. Mintha megnőtt volna, s magasabbak, ugyanakkor tágasabbak lennének a falak. Iza cédulája ott maradt az asztalon, átfutotta megint. A lány gyerekkora óta minden este összeírta a másnapi tennivalókat, anélkül nem feküdt le. „Ingatlanközvetítő – olvasta –, klinika, temetkezési, SZTK, csomagolás.”

Emiatt kelt fel, az utolsó szó miatt. Holnap kerül sor az iratok átnézésére, Iza holnap dönti el, mit visznek magukkal Pestre, s holnap nyitja ki Vince csepp, szekreteres íróasztalát.

Soha senki se kutatott benne, ő negyvenkilenc évi házasság után se tudja, hogy a családi és hivatalos iratokon kívül mi mindent őrzött a fiókjaiban. Házi törvény volt náluk, hogy soha senki se bolygassa a másik holmiját. Emma néni, akinek a házában felnőtt, mindig a ház előtt leste a postást, s nem átallotta az utcán feltépni a háztartása tagjainak címzett leveleket. Nem akart hasonlítani Emma nénihez.

Ha nem jön Antal azzal a különös kívánsággal, most ott fekszik Iza mellett, s engedi, hogy az álom erőt vegyen rajta. De veje megzavarta, mint ahogy zavarba hozta az ápolónő is odakinn: most először támadt fel benne a kétely, hogy talán mégse tudott mindent Vincéről, s fogta el a rossz érzés arra a gondolatra, hogy Iza, ha holnap nekilát a fiókoknak, esetleg talál valamit, amit nem volna szabad meglátnia, ami a Vince titka, csak az övé, s amit el kell vinnie magával, nem tartozik az élőkre. Harmincegy éves volt, mikor megnősült, már nem is olyan fiatal – mért kutasson Iza legénykori emlékek, isten tudja, mik között? Maga se tudta pontosan, mire gondol, mitől fél, csak a riadalmat érezte: ha Vince Lídiának ajándékozott valamit, aminek az eredetével és jelentőségével ő, a felesége se volt tisztában, hisz mindig azt hitte, a malmos képet csak a megszokás tartja Vince ágya fölött, akkor lehet valami, amit még ő se tudott Vincéről, és azt először neki kell látnia.

Nem volt könnyű feladat, amit magára rótt, és nem volt szabad sírnia. Iza álma gyanakvó volt, hallotta a nyitott ajtón át, hogy mozgolódik, olykor felsóhajt, átdobja magát a másik oldalára. Mikor kihúzta a felső fiókot, egy darabig nem nyúlt semmihez, lehunyta a szemét, hogy ne is lásson, oly heves volt a belső ellenkezés, oly parancsoló: amire készül, becstelenség, mintha kifosztaná, megszégyenítené Vincét, aki ott fekszik tehetetlenül a klinikán, és nem tud moccanni, tiltakozni, nem bírja megakadályozni már. Közben közelebb érezte magát hozzá, mint bármikor az utolsó hetekben, vagy akár ma, a végső délutánon: a fiókok az élő Vincét jelentették, a tárgyakból az igazi Vince tekintett rá, minden, ami a kezébe akadt, eleven volt és beszédes.

Az íróasztalban tökéletes rend volt, mint mindig és mindenütt Vince holmija közt. A rend éppúgy jellemezte férjét, mint Izát, s mint őt a viszonylagos, nem nőre valló rendetlenség. A felső fiókban, nemzetiszín spárgával összekötve, mindenféle összehajtogatott irományok voltak és dobozok. Apróbb-nagyobb dobozkák, mint egy gyermek játékospolcának kincsei.

Az elsőben, amelyet kinyitott, Endrus haja volt. Sose tudta, hogy Vince is levágott belőle, ő a medálja két oldalán, üveg alatt őrzött egy-egy gyűrűcskét a két gyereke hajából. Endrus puha, fekete fürtje. Milyen pontosan felidézte most az arcát ez a csepp, puha tincs, azt az azonnal az anyjához hasonlító, vidám kis ábrázatot, melyet olyan hamar elvesztett, hogy még fénykép se maradt utána. Ha élne, most negyvennyolc éves volna. Istenem, istenem!

Forgatta a fényes, fekete hajkarikát. Most már együtt van az apjával. Endrus ügyetlen kis angyal lehet, kisbabának is az volt, mindig mindent elejtett, gyenge volt a karja.

Ugyan milyen lehet az ég?

Bizonyítványok. Ezeket egyszer már mutatta Vince. A karikásgyüdi népiskola végig kitűnő bizonyítványai és a helybeli gimnáziumé. A tanuló neve Szőcs Vince ev. ref. vallású, született 1880. január 11-én, Karikásgyüdön, apja neve Szőcs Máté, foglalkozása gátőr.

Milyen dühös lett Emma néni, lecsapta elébe a kávéscsészét, hogy megrepedt a csészealja. Gátőr! Mi az, hogy gátőr? Alig tudta lecsillapítani, hogy akármi, réges-rég nem él, és Vincét Dávid Gergely neveltette. „A gyüdi tanító? – kérdezte Emma néni. – Kolosszális! Azt hiszi, attól úriember lett, hogy elvégezte a jogot. Gátőr! És még taníttatták is, közadakozásból, a falu, mert hogy olyan tehetséges volt. Jellemző erre a liberális országra!”

A lugasban kortyolta a kávéját, őszülő sárga haja felett nyílott az orgona, olyan volt, mint egy hervadt nyoszolyólány, száraz arca kifestve, kezén súlyos, tág gyűrűk. Ő arra gondolt, hogy Emma néni azt mondja mindenkinek, ha róla beszél: „a keresztlányom”, s közben a konyhában dolgozik, csak ha vendég van, hívják be a szalonba. „Szegény megboldogult Margitom árvája.” Ha akarják, családtag, ha akarják, cseléd. Persze, ha hozzámegy Vincéhez, ki olvas fel esténként Emma néninek, és ki kel fel virrasztani vele, ha rájön az asztmatikus roham. Cselédet nem enged éjjel a szobájába, annak a pincében a helye, mert az éj a gaztettek időszaka, és a cseléd esetleg lop vagy gyilkol.

Fogta az üres csészét, de nem a konyhába szaladt vele, hanem a kapu elé. Vince kinn várta a kispadon, forgatta a kalapját, s elnevette magát, mikor meglátta, mert lihegett a futástól, s ott volt a kezében az Emma néni kávéscsészéje. „Hozzám adja?” – kérdezte, s ő csak állt, nem tudta, sírjon-e, nevessen-e, mindkettőhöz kedve lett volna. Azt felelte: „Kérdezze meg tőle!”

Egyetemi index. Gaius institutióinak I. könyve. Heti egy óra. Magyar alkotmány és jogtörténet. Heti hét óra. Két levelezőlap Szentmátéról, ő küldte neki, mikor Emma nénit kísérte el egy nyáron. Számlák. Dávid Ilona internátusi díjának elismervénye a Felsőbb Leányiskolától, az 1904–5-ös tanévben. Dávid Gergely tanító ápolási költsége a békéscsabai kórházban. 1907. november negyedikétől huszonhetedikéig. Nyugta Dávid Gergely tanító sírkövének kifizetéséről, felállíttatott Karikásgyüdön, 1909. április 22-én.

Dávid Gergely.

„Nem tudod, milyen volt – mondta Vince. – Két méter, aztán, mint a cérna, és mindig mosolygott, pedig olyan koldus volt, hogy alig tudott enni adni a gyerekeinek. Mikor a folyó áttörte a gátat, az emberek a temetődombra menekültek, az volt az egyetlen magaslat a faluban. Éjszaka volt, harangoztak. Két néném anyám után futott, mikor rohanni kezdett a gát felé, én meg utánuk, de én elestem, és a futók letapostak a sötétben. Egész életünkben a gát volt a rémünk meg a Karikás. A tanító lelt meg, az szedett fel, ölben vitt fel a dombra. A nyakába kapaszkodtam és sírtam. Sose láttam többet senkit a családomból, apámnak még a holtteste se lett meg. Nagyon félek a víztől, Etelka.”

Kavicsok, nyilván Endrus vagy Dávid tanító sírja pereméről, két síkos, habfehér kavics. Egy törött, elefántcsont papírvágó, egy címzetlen, üres boríték, zöld, olajos papír a közepe. Borostyánszipka, az is törött.

Ez az ő hajában volt, ez a szalag. Egész este egyetlen percig sem ült, forgott, keringett az Oroszlán dísztermében, a tükörben táncoltak a csillárok. Olyan este volt, mikor az ember elfelejti, hogy szegény rokon Emma néninél, hogy nyolcéves korában már árva volt egészen. Szekeres Ernővel keringőzött, Emma néni meg nézte, kontya tele volt tűzkélve flitteres tollakkal, olyan volt, mint egy öregedő papagáj. Csúnyán nézett rá, mert Szekeres Ernő nem volt párti, nem volt annak semmije, csak előnevei. „Ott van egy fiú, aki sose táncol” – figyelt fel ő, mikor isten tudja, hányadjára végigkörözték a termet. „Szőcs Vince – mondta Szekeres –, bírósági jegyző. Nem tud táncolni.” Majdnem elvétette a lépést, úgy elbámult azon, hogy egy fiatal férfi ne tudjon táncolni, csak álljon a tükör alatt, s nézze, más hogy kering. Illetlenül, tapintatlanul rábámult Szőcs Vincére. Az éppen odaintett Szekeresnek, s elfogta a tekintetét.

Itt az Emma néni gyászjelentése, amelyen ő nem is szerepel. Klári, a soron következő rokon, akit nénje Aranka után magához vett, elküldte nekik. Ez valami föld, egy dobozban, és egy üres persely. Újságcikk, lapkivágás, 1907-ből. Délmagyarországi Hírek, március 18. „Ma van húsz éve annak, hogy a Karikás kilépett medréből, Karikásrévnél átszakította a gátat, és március 18-ról 19-re virradó éjjel öt falut elpusztított. Az árvíz áldozatainak száma közel kétszáz lélek volt. A vész Karikásrévet és Karikásgyüdöt sújtotta legjobban.”

A. P. Weisz levele Amerikából.

Ó, istenem, a drogista Weisz! Hogy fázott a padláson, vittek neki paplant, de az alatt is csak fázott, el volt fagyva keze-lába, ült a matracon egy sarokban, és a családját siratta. Vince úgy szedte ki a többi közül a légvédelmi sötétben, hogy éppen ott állt meg a sor a Darabont utcai ház kapuja előtt. Vince egyszer csak kilépett, az ég fekete volt, vastag, és berántotta a résen azt, aki a legközelebb állt a kapuhoz. Akkor már szóltak a szirénák, az őrök az eget lesték, nem a munkaszolgálatosokat. Az első lakó a pincében fújta a zsoltárt, kétségbeesetten, és valami konok váddal a hangjában: hát ez sem elég, hát erre se lesz csend már, hiába az énekszó, csak bombáznak, még mindig bombáznak, hát süket az Isten, nem hallja, hogy imádkozik? Semmi becsületük nem volt a szemében, ez volt az első alkalom, hogy mégis valami elismerés látszott az arcán, mikor nagy későn, a becsapódások zajában, végre leérkeztek a pincébe. Igaz, hogy az ember haramia – tükrözte az első lakó arca –, az állásából is kiszórták annak idején; miféle népek lehetnek, akiknek a lányát nem akarták felvenni az egyetemre, pedig nem zsidó – de meg kell hagyni, gyávának nem gyávák. Pedig Vince úgy félt, hogy keze-lába reszketett. Weisz miatt is remegett, a bombák miatt is.

Nem, abba kellene hagynia, nagyon fáj. Most egyszerre minden olyan friss, a hangok, a mondatok is visszatérnek, Iza suttogása: „Mért dugtad el ezt az embert?” „Mert alkalmam volt rá” – susogta vissza az apja. Iza elgondolkozott, összefonta a kezét, látszott, hogy tűnődik valamin. „Mindig jót csinálsz, de csak úgy – mondta, mikor feltekintett. – Nem vagy elég tudatos.” „Valamit azért tudok én is” – felelte Vince, és megrándult az arca, mert valahol lecsapott egy bomba, és rettenetesen félt.

Az alsó fiókban fényképeket talált, a saját és az Iza képeit. Iza morcos volt az érettségi tablón, kurtára nyírt fejű, dacos szemű, mint egy fiú. Itt voltak Vince diapozitívjai is. Valamikor sokat fényképezett, aztán huszonháromban eladta a gépét. A fény felé tartotta a lemezeket, megpróbálta kitalálni, melyik mit ábrázol. Fehér-fekete árnyakat látott, ismeretlenek arcát, keménykalapos, bajuszos férfiakat, földig érő szoknyás, madárszárnnyal díszített kalapú nőket. Kik voltak? Mért vette le őket? Valami erdőt is látott, ha ugyan az volt, falusi házakat. A legutolsó lemezre ráismert, a Lídiának adott kép negatívja volt. Visszatette a dobozt, mintha égetné a kezét.

Az ő levelei. Prospektusok, külföldi városok meg társasutazások prospektusai. Egy köteg folyóirat: Népszerű fizika. Levelezőlapok, idegen tájakról. Gyűjtötte őket, pedig sosem utazott semerre; amikor már telt volna rá, nem volt egészséges. Családi okmányok, Iza iratai, keresztlevelek.

Itt a végzés, amellyel elbocsátották, s itt a tetején a rehabilitációs irat. A 9590/1945. M. E. sz. rendelet értelmében…

„Ha otthagyod, visszajöhetsz, és elfelejtek mindent – mondta Emma néni. – Micsoda katasztrófa! De én figyelmeztettelek. Milyen ember lehet az ilyen, akit elcsapnak, mint egy tolvaj cselédet? Bíró létére! Gyere haza, nagyon magam vagyok, és te már tudod, mit hogy kell csinálni.” (Aranka, aki őutána került Emma néni mellé, akkor szökött meg Vitáry Pistával.)

Emma néni kortyolta a kávéját és magyarázott.

„Tudta jól, milyen ítéletet vártak tőle, hát nem megőrült? Ilyen kényelmes állásba jut, koldusfillérekből nevelték fel, a tanító kápsálta neki a rávalót minden esztendőben, idáig vitte, aztán tessék. Tudhatta, hogy el kell ítélnie a vádlottakat, tudta azt mindenki, hát nem felmenti a négy hitvány parasztját, a Magyar Szent Korona nevében, a hülye? És mikor a kollégái jóindulatúan megpróbálják helyrehozni az ügyet, és megadják a lehetőséget, hogy jóvátegye, amit vétett, vagy szép csendesen visszavonuljon, akkor makog, még szája jár, hogy igazság, igazság – és ellenáll. Most majd nézheti, mi az igazság, rajta is betelt. Szegény anyád a sírjába fordulna meg, ha elhagynálak, hát hozzám hazajöhetsz, fiam, nálam otthonod lehet, mint volt, bár hálátlan módon elkívánkoztál belőle, én megint befogadlak, ha akarod, de nélküle. És pénzt nem adok, azért ne járj ide, pénzem nekem sincs, s ha volna, akkor sem az uradnak. Hallatlan! Remélem, elköltözik a városból? Itt nem maradhat, lehetetlen.”

Akkor nem ment mindjárt haza, kisétált a temetőbe. Nyár volt, kora nyár, Endrus sírján virágzott a rózsa, éppen nyolc éve volt halott. Leült a kispadra, nézte Endrus sírkövét, amelyre ráfutott a rózsa, a vastag füvet, a tömör, lassú fellegeket. A természet oly nyugodt volt, nem közömbös – nyugodt. Méhek keringtek a sírok fölött. Mérhetetlen csalódást érzett, míg nézte a rózsa pirosát, az ég kékjét. Minek egy temetőbe ennyi szépség, a béke látszata, ez a zsongás, a madarak neszezése a gallyak között, mikor nem ez a valóság? A valóság az elmúlás és az az iszonyat, ami otthon várja.

Csak ült, ült. Egyszer csak megcsikordult mögötte a kavics. Megriadt, hátrafordult. Vince volt, leereszkedett mellé a padra, s mint mindig, ha kijött, megsimogatta Endrus sírkövét. „Sejtettem, hogy idejöttél” – mondta Vince. Lehajtotta a fejét, úgy szégyellte magát, mert először Emma nénihez futott, pénzért, és panaszkodni, és hogy is mehetett ő vissza akár egy percre is Emma nénihez, aki sose szerette Vincét, és most belül örül annak, ami történt, mert eszébe jut a gátőr meg az első beszélgetésük, és büszke az ösztönére, hogy ő már tizenkét évvel ezelőtt is helytelenítette ezt a házasságot.

Ezen az éjszakán olyan furcsa volt arra gondolnia, hogy míg Vince élt, mellette volt, és egészséges is, lehetett valami, ami úgy igazán el tudta keseríteni. Mennyit sírt, milyen szívtépően, az állásvesztés idején, pedig Vince elmagyarázta, hogy neki van igaza, nem azoknak, akik elbocsátották, s ő hitt ugyan a férjének, de azért boldogtalan volt. Pénz miatt, mindenféle butaság miatt. Hogy az ismerősök elmaradtak, hogy a família elkerüli, hogy valaki nem úgy köszönt neki, nem olyan mélyen meghajolva, mint régen. Most szégyellte magát, hogy eszébe jutott, mik fájtak neki akkor, s milyen gyáva volt, milyen gyalázatosan gyáva, hogy megragadt benne mégis valami Emma néni intelmeiből. Egy éjjel megpróbálta rábeszélni Vincét: költözzenek el a városból. Akárhová; ha akarja, Gyüdre, Vince szereti Gyüdöt, diákkorában minden nyáron visszament a tanítóékhoz, és máig emlegeti, milyen gyönyörű falu, milyen illatosak a füzek, ha barkázik a part, a Karikás örvényei mélyek, a szigeteken őserdő a nád. Ám Vince nem akart költözni, s akkor emiatt is sírt; olyan jó megoldásnak érezte az áttelepedést, ott nem találkoznak városi ismerőssel, falun az élet is olcsóbb, meg tudnak élni az özvegyi nyugdíjból. (Vince nem kapott fizetést többé, csak ő, özvegyi ellátmányt, az igazságügyminiszter jóvoltából; lehetett egy eleven ember özvegye.) Nem – mondta Vince, és szelíd arca lángba borult –, nem megy, nem bűnös, nincs mit bujkálnia az emberek elől. Elfordult tőle, nem akart erről beszélni többé.

Míg nem rehabilitálták, sose tudta rávenni többé, hogy Gyüdre utazzék, ám negyvenhat novemberében, amikor az irat megjött, reszketve, meg-megránduló szájjal leemelte a kis koffert a szekrény tetejéről, és csomagolni kezdett. Meg se kérdezte, hova készül, ott volt az arcán, a remegésében. Hívta Izát, kísérje le, de az a fejét rázta, bújta a könyveit, nem volt szeme-füle másra, csak a szigorlatra. Az apját is le akarta beszélni az útról, egész este magyarázott neki, hogy Gyüdön nincs szálloda, régi ismerősei közül szinte senki sem él már, a tanító réges-rég halott, a Dávid gyerekeket az ország távoli sarkaiba sodorta az álláskeresés. Aki mégis megvan, csak bámulja majd, mint a csudabornyút. „Mit akar látni maga Gyüdön?” – kérdezte az apjától, Vince dacosan rakta a kofferjét, és azt felelte: „A gátat!” „Hát engem nem érdekel a gátja, ne haragudjék – mondta Iza, és megsimogatta az apja karját szeretettel. – Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.” Vince csak nézett, keze is megállt a bőrönd felett, arca valahogy soványabb lett hirtelen, soványabb és szomorú. Aztán végül is nem ment el, ő akkor kapta azt a csúnya influenzát, míg beteg volt, nem akart elmozdulni mellőle, mikor meg felgyógyult, szokatlanul rossz volt az időjárás – elmaradt az út. Soha többé nem látta a szülőfaluját, nem is igen emlegette már, öregebb lett, gyöngébb, ritkábban mozdult ki a házból. Amikor rehabilitálták, már elmúlt hatvanhat, nehezen mozgott, kínozta a reumája, s már akkor is volt valami baj a gyomrával, csak senki se sejtette, minek az előhírnöke.

Betolta a fiókokat. Nincs itt semmi különös, azazhogy minden itt van, egy fél évszázad közös élete. De nincs titok az együgyű lomok közt, se nők képe, se préselt virágok, titkos levelek, semmi, ami ne Vince gyerekkorára vagy családi életére vonatkoznék. Most már szégyellte magát, hogy egy pillanatig is kételye támadt – ismernie kellett volna Vincét. Ez az Antal hatása, meg a Lídiáé. Mikor ma kiment hozzá, Dekker azt mondta, nincs magánál, s nem is volt akkor sem, mikor ő odaült mellé. Talán nem is azt mondta Antalnak, hogy adják a képet Lídiának, csak valamiről suttogott, s vejük rosszul értette. Annyit suttogott szegény, mikor megkapta az injekcióit, mindig, mindig csak suttogott. És hogy is beszélhetett volna halálról, Vince nem tudta, mi vár rá, nem sejtett soha semmit.

Kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót, kinézett az udvarra. Az eső még mindig csorgott, de az idő lágyabb lett, mint délután. Kapitány észrevette, felugrált hozzá a lépcsőn. Ezelőtt tíz esztendővel ugyanilyen pimasz önérzettel és otthonosan szökdelt be hozzájuk a nyitott kapuajtón át. Május elseje volt, a repülőgépből leszórt virágokat meg a galambfalkát lesték a küszöbön, amelyet az újság ígért a főtéri ünnepség végére. Egyszer csak valami kopogott a kapualj alatt, s mintha világéletében idetartozott volna, beszökdécselt hozzájuk egy ökölnyi fekete nyúl. „Itt a galamb – mondta Vince, és nevetett. – Peckes, mint egy kapitány. Csakhogy fekete.”

Az emlék megint oly friss volt, oly kísértően eleven, hogy nem bírt az állathoz hajolni, visszament az előszobába. A szomszédban megszólalt a kakas, hosszan elnyújtva ébresztgette az alvókat. Az ég fekete volt, egyetlen sötét tömb. „Virrad – gondolta az öregasszony. – Vajon látja?”

A hálóban meleg volt, túl meleg a lépcső hajnali nyirkos lehelete után. Ledobta a pongyolát, készült visszafeküdni Iza mellé. A lány fordult egyet, de most sem ébredt fel, mélyen, álmában is szomorúan lélegzett. Most, hogy szemben állt a fallal, megint pontosan látta a képet, az ő ágya feletti festményt, amely álmait védte. Megy a kislány, kosárka a karján, lépeget egy rozoga bürün, a bürü alatt tarajos habú hegyi folyócska, a kislány kosarában eper. Az ember szinte hallja, hogy csattog a víz a sziklák között, majdnem leszívja, lesodorja magához a kötényes kis alakot, de azért mégse félti, mert háta mögött ott lebeg az angyal, szandálos, szelíd lába ott száll a rozoga palló fölött, két karját védőn tárja a gyermek felé, s az fut, gondtalanul a pillangó után a szirtes mélység, a szigorú folyócska felett.

A vidéki gyász rendje megszabta a következő napok menetét. A részvételők nem törődtek az illemmel, tovább maradtak, mint az előírt tizenöt perc, az öregasszony nem bánta, szeretett Vincéről beszélni. Likőrrel kínálta a vendégeket, mert szokatlanul hidegre fordult megint az idő, mintha a március önmagával is küzdene, s a tavasz ígéretére kemény téli napokkal cáfolna rá. Iza azt mondta, barbár szokás a temetés előtti csődület, nem is tűrte a vendégeket, sose maradt otthon. Persze, ha akarta volna, se teheti, rengeteg dolga volt. Egy délelőttöt a klinikán töltött, Dekkernél, elintézte az SZTK-t, megrendelte a temetést, s szinte állandóan az Ingatlanközvetítőben tárgyalt, a ház eladása nem is volt olyan egyszerű dolog.

A részvételők között a váratlanul beállított kerületi tanácstag és egy vadidegen fiatal bírósági tisztviselő kivételével senki se volt, aki ne beszélt volna Vince mellett Izáról is. Iza híre, állásának fontossága, havonta hazaküldött összegei, az a rendszeresség, amellyel szüleinek tüzelőt szerzett, vagy suszterhez, szabóhoz, orvoshoz vitte őket, állandó szóbeszéd tárgya volt az utcában. Az, hogy most Pestre költözteti az anyját, voltaképp senki számára sem volt meglepetés. Iza nem is tehetne másképpen, ez rá a jellemző. Nemcsak kiváló orvos, nemcsak hálás gyerek, jó ember is ez az Iza, boldog lehet vele Szőcsné. Vince bácsi ugyan elment, szegény, de itt hagyta maga helyett a lányát, védelemnek. Micsoda öröm lehet Pestre költözni, itt hagyni a szomorú emlékeket, s az új környezetben végre élvezni is az öregséget; nemcsak gondját-terhét, magányát viselni, hanem átadni magát, hetvenöt évesen, a békés szemlélődésnek! Iza majd vigyáz rá, soha többet nem lesz gondja semmire.

Iza valóban mindent megtett az anyjáért, apró, jelentéktelennek látszó dolgokat is. Főzött az öregasszony helyett, megetette, s ha megszólalt a kapucsengő, s éppen még otthon találta a csengőszó, futott ki, hogy ne az anyjának kelljen kibaktatnia. Nagy haja csak úgy úszott utána, ahogy rohant. Vince évek óta nem volt a régi már, kíméletre szorult, minden teher az öregasszony vállát nyomta, még az ilyen látszólag semmi kis munka is, mint a kapunyitás, amely súlyos probléma volt esőben, télben, sárban, mindenkor, mihelyt elkomorult az idő. Most Iza rohant a kapukulccsal, a vizes, szitáló hóban vagy sűrű esőben, fekete szoknyájában, pulóverében oly ifjúnak látszott megint, mint amikor még ebben a házban élt, fiatal lány volt, vagy párnapos asszony.

Volt mit csinálnia, nem sok ideje maradt sírni vagy gondolkozni.

Mielőtt elindult Pestről, kivett valamennyit a nyári szabadságából, s ez alatt az idő alatt akart végleg elintézni mindent, a temetést, a hagyatéki tárgyalást, a felesleges holmik eladását, a költözködést, még a ház sorsát is. – Nem akarom, hogy jelen légy a hurcolkodásnál – mondta az anyjának –, nem tudod megállni, hogy ne segíts nekem, s nem leszel valami friss a temetés után. Kimégy pár napra Dorozsra, anyám, este majd felhívom a gyógyszállót. Ott majd csak fekszel, nézed a fákat, olvasol, alszol, ha akarod, vehetsz pár fürdőt is, ráfér a csontjaidra. Ha mindennel elkészültem, elmegyek érted, Dekker tizenegyedikén jön Pestre, mindkettőnket felvisz a kocsiján.

Dorozs a városuk mellett feküdt, jó tizenöt kilométernyire, kénes-jódos melegvize vagy háromszáz éve szerepelt már az egykori leírásokban, de fürdőtelep és gyógyszálló csak hat éve állt még a forrás parkjában. Dorozsra évek óta vágytak Vincével, számtalanszor elhatározták, hogy kirándulnak egyszer, aztán mindig elmaradt, pedig óránként indult autóbusz Dorozsra, mégse jutottak el soha, mint a tengerpartra, mint sok tájára a világnak, amelyről esténként beszélgettek és ahová együtt készültek. Az öregasszony az ölébe nézett, mikor Iza ajánlatát meghallotta, aztán a zsebkendője után tapogatózott. Oly boldogító volt, hogy Iza ennyire szereti, hogy így gondoskodik róla, mégis azt érezte, életében nem volt még ilyen szomorú, mint most, amikor végre elmehet Dorozsra.

Hogy nem kell magára maradnia ezek között a vincétlen falak között, rendkívül megnyugtató érzés volt, de hogy ne legyen jelen, mikor Iza kocsira rakatja a holmit, riasztotta. – Csak kínoznád magad – felelte Iza –, eleget szomorkodtál már. Én ismerem a lakásomat, én tudom, hova viszlek, hol mi fér el, mi mutat a legjobban. Azt akarom, hogy ezentúl csak örülj. – A gondolat, hogy gondoskodnak róla, és gondolkoznak helyette, megint csak megrendítette; elkönnyesült a szeme a hálától. Persze Izának megint igaza van, valóban fájna, ha Vince holmiját neki kellene összeraknia, talán el se bírná, míg csomagolná ismerős, ódivatú ruháit, vidám sapkáit. Vince, mióta megöregedett, sose volt hajlandó kalapban járni, mindig simléderes sapkát hordott. Hát csak rakja Iza kofferokba, Pesten, ha majd erősebb lesz, szépen rendbe szedi, elhelyezi a szekrényeiben. Olyan lesz, mintha ketten laknának odafenn Izánál, még talán beszélgetni is fog olykor Vince botjával, vastag poharával, a bádogkannával, amelyben a borotválkozóvizet melegítette nagy télben a kályharácson. Titokban azt remélte, talán mindent felmenthet a fővárosba, Iza nem kapott szabályos kelengyét, mikor férjhez ment, eleget szégyenkeztek emiatt Vincével, hogy csak a maguk holmiját osztották meg vele. Most szívesen neki ajándékoz mindent, vitesse fel Pestre. Reménykedve figyelte a lány arcát, mit szól az ajánlatához, de Iza a fejét csóválta, azt mondta, ne törje a fejét ezeken a dolgokon, hagyja rá a költözködési gondokat, nyilván jobban tudja ezt is. Sajnos, ezek szerint nem vihet fel mindent. Hát akkor majd kiválasztja magának a lány, amire szükségük lesz odafenn, s a többi…

Erre nem volt jó gondolni, el is hessegette a képet.

Annyi tenger éven át élt ezek között a bútorok között, vele koptak, öregedtek meg, története volt valamennyinek. Fájt, hogy nem kísérheti el mind. Az is fájt, hogy a házat se tudja a hátára venni és magával vinni Budapestre, a ház csak egyedül volt ijesztő, a lánnyal együtt a legszebb lakóhely. Ám Izának öröklakása van, minek fizessenek adót a ház után is – igaza van, ha eladja. Vajon ki veszi meg, akárki, jól jár vele. De kár az apróságokért, amik lenn maradnak! Mindegy, nem lehet másképpen. Míg Vince ép volt, mindent ő intézett el helyette, most meg Iza. Milyen jó, hogy nem neki kell az Ingatlanközvetítővel tárgyalnia!

A temetés estéjén, ezen a teljes valószínűtlen esten, mikor Iza valami hallal bajlódott az átfűthetetlen konyhában, ismét beállított Antal. Kivételesen ő eresztette be, Iza a vacsorát rántotta, bekiabált neki, hogy nyisson kaput, most nem hagyhatja ott az ételt. Esett, mint már napok óta mindig, Antal hajadonfőtt volt, haja, homloka csupa víz. Nem is emlékezett rá, hogy valamikor is kalapban látta volna; télen mindig havas volt a feje teteje, Iza, mikor meghallotta a lépteiket, kinézett a konyhából. Antal láttára udvariassá merevedett az arca. Elnézést kért, hogy főz, megérdeklődte, nem akar-e velük vacsorázni, van elég étel. Antal megköszönte, azt mondta, már evett. Nyilvánvalóan nem volt igaz, de nem lehetett mit felelni rá.

Antal nem magyarázkodott sokat. Megkérdezte tőle, mennyiért adná el a házat, mert meg szeretné venni. Iza minap a klinikán járt, elmondta, hogy eladó. Ő most készült lakást venni, ha megegyeznének, szívesen átveszi.

Elképedve nézett rá. Antalra nem úgy emlékezett, mint akinek háza lesz valaha.

– Ha valami bútort nem vinne el, anyám – mondta Antal –, azt is átvenném.

Dekker negyedévvel ezelőtti diagnózisa óta nem ragyogott így fel az arca. Még nem is tudta, mit akar Iza eladni a házból, de máris úgy sajnálta a mások kezére kerülő tárgyakat, mintha élőlények lennének, amelyek hosszú, biztonságos ottlakás után vándorútra kényszerülnek, idegen gazdák kezére jutnak, s éjjelente, mikor a tárgyak is megkapják a hangjukat és érzéseiket, hosszan, mélyen sóhajtanak az ő ismerős keze után. Antal ugyan elhagyta őket, de Antal valaha ide tartozott.

Ehhez mégiscsak be kellett hívnia Izát.

Izának halszaga volt, olajszaga, s ez különös módon ismeretlenné tette. Iza oly tiszta, hűvös volt mindig, oly kényesen őrizte teste függetlenségét a háztartás szennyétől, bajaitól, hogy elképedt, mikor most kifőve meglátta. Valami nem ellenkezett most Izában, fontosabbal volt elfoglalva, hagyta, hogy legyőzze a konyha, elengedte magát ő is. „Igény és figyelem kérdése ez – magyarázta egyszer a lány –, az ember, ha akarja, megőrizheti magát a konyhában is.” Most nem őrizte meg, az étel, a nyersanyag lebírta. Iza nem figyelt magára ezen az estén. Mire figyelt?

Állva hallgatta meg, miért jött a másik. Az öregasszony később sokat törte a fejét különös pillantása magyarázatán. Valami okból nem örült Antal ajánlatának. Az öregasszony rettegve fohászkodott, ne utasítsa vissza, akármi esett is közöttük. Ha már ők nincsenek, legalább Antal maradjon itt. Nem mert megszólalni, világéletében más intézte a dolgokat, csak magában mondogatta, hogy ő akármennyiért odaadná Antalnak a házat, csak ne bántsa a sárkánytorkú csatornát, és öntözze szorgalmasan Vince virágait. Antal mindig segített fát vágni Vincének, tudja, hogy a favágó tőkét úgy hívták itthon: Dagi.

– Le akarsz telepedni? – kérdezte Iza.

Hangja nyugodt volt, s annyira mentes minden indulattól, hogy még az öregasszonynak is észre kellett vennie: valami nagy erővel visszatartott, ki nem mondott kérdés bújik mögötte. Antal nem felelt, a cigarettáját kereste, Iza csak állt. Az öregasszony motyogott valamit, azt érezte, mégse marad bent, Iza bizonyára nem haragszik meg, hogyha most kivételesen nem tartja meg a megállapodást, és kettesben hagyja őket egymással, itt. Tegnap, tegnapelőtt úgyis beszédre kényszerültek már, mikor Iza kinn járt a klinikán, és megköszönte Dekkernek meg annak az ápolónőnek a szívességét. A vacsoráról suttogott valamit, kisurrant. Kinn sercegett az olaj, pedig Iza már elhúzta a serpenyőt a lángról. Hirtelen azt érezte, egy falatot se tud enni, a hal olajos oldala villogott, mintha élne.

Sokáig kinn üldögélt, s végre is Iza hangjára emelkedett fel; a lány beszólt, hogy Antal búcsúzni készül.

– Megegyeztetek? – kérdezte reménykedve.

Antal azt mondta, meg. Iza nem felelt, most már piros se volt, a kötény, az ő virágos köténye, melyet magára kapott, mikor nekiállt a vacsorának, groteszk volt keskeny derekán, majdnem frivol a gyászruha felett.

Antal indult, most már valóban nem akarta kettesben hagyni Izával, maga kísérte ki. Antal megállt a küszöbön, tétovázott egy pillanatig, mintha mondani akarna valami békítőt, vigasztalót, aztán végül se szólt, csak megcsókolta, feltűrte a kabátja gallérját, s nekivágott az esőnek. Utánabámult, amíg csak látta, pedig nem Antalra kívánkozott, hanem a képet akarta nézni, ameddig még lehet, az utca szelíden hajló könyökét, a fényeket az ablakokban, Kolman büszkén kivilágított, naiv kirakatát. A járókelők cuppogtak a vízben, az esernyők kelméje villogott. Déli szél fújt megint, a fellegek, a hold nélküli ég ott ült az alacsony házak tetején. Mióta élt, most érezte először, hogy a föld nem egyenes, hanem kerek, s lassan, de érzékelhetően elfordul a lába alatt. Hogy jelenthetett Vince csepp teste, egyre apadó alakja akkora biztonságot? Csak állt, a kapunak támaszkodva, melyet napok óta szinte nem is érzett valóságosnak már, mintha Vince elvitte volna magával a kövek és deszkák realitását, s valami surrogó gomolyagot, ködöt hagyott volna a helyén. Az omló márciusi este és az alázuhogó ég alatt még egyszer és most már utoljára egészen közelről érezte Vince testi mivoltát, ősz haja ott lengett az utcakönyök kis terének lámpája körül. Köd ereszkedett, laza, tavaszi pára, a főutca felől odahallatszott a sercegés: kerekek hasították a felgyűlt esővizet.

Dekker kocsija vitte ki őket a temetőbe. A professzor tapintatos volt, ő maga taxit rendelt, az öregasszonyt és Izát magára hagyta a kocsiban. Szőcsné jóval a temetés kezdete előtt ki akart menni már, de Iza nem engedte, ezen nagyon elbúsult; kívánta a perceket, amikor még nincs a koporsó körül senki idegen. – Te vagy az egyetlen hozzátartozóm – mondta Iza, és szép, komoly pillantását nem vette le róla –, lányod vagyok és orvosod is, anyám. Nemcsak a holtaknak kell pihenés, az élőknek is. Nem akarom, hogy agyonsírd magad, öreg a szíved, nem vagy már fiatal. Vigyáznom kell rád.

Eleinte nem sírt, nem a portól, melyet Iza lenyeletett vele indulás előtt, hanem a fájdalom valami suta örömmel színeződött benne: napok óta nem látta már Vincét, s most tudta, hogy még egyszer látni fogja, megcsókolhatja, és megigazítja a nyakkendőjét. Útközben ki se nézett az útra, ölébe bámult, fogalmazgatta, mit mond majd neki, ha újra látni fogja. Nyilván tudja, hogy Iza úgy döntött: Pestre viszi, de talán Antal tervét, ajánlatát még nem. Meg fogja neki ígérni, hogy többet eszik ezentúl, és bocsánatot kér, hogy nem adott annyi fájdalomcsillapítót, mint elég lett volna, de azt kívánta, hogy éljen, hogy addig éljen, ameddig egyáltalán lehetséges. Úgy készült a beszélgetésre, mintha rövidesen valaki elevennel találkoznék, csak épp ki volna mérve az idő, ameddig láthatja.

A ravatalozó előtt aztán mégiscsak elkezdett reszketni: az ajtót borító drapériák és a virágtalan, fekete dézsákba ültetett díszfák megriasztották. Mikor belépett, elsőnek Kolmant látta meg, aki fekete nyakkendőt kötött – ez jólesett neki –, aztán a ravatalt. Megállt a küszöbön, s egyszeriben előtörtek a könnyei. A koporsó le volt csukva.

Ez jobban fájt, mint az elmúlt négy nap, minden keservével. Iza megfogta a karját, odavezette a padhoz. Leült, kesztyűs ujjai között kibuggyantak a könnyei. Iza nem szólt semmit, csak ült mellette, egyenes derékkal, mozdulatlanul. Tudta, hogy jót akart, tudta, hogy így okosabb, tudta, hogy Iza védi, közé és az enyészet közé feszíti magát, mégis fájt, hogy nem láthatja még egyszer ezt az arcot, mely négy nappal ezelőtt is idegen volt már. A szertartást sírva hallgatta végig, úgy érezte, nem neki és nem hozzá beszélnek, az ima szövegét se tudta követni, s ebben a percben sokkal távolabb volt tőle a síri béke és a feltámadás gondolata, mint bármikor. Makacsul, gyerekesen zokogott, és nem tudta megvigasztalni az ígéret, hogy a földi nyugtalanság után a halál csendje és az örök világosság következik. Házasságuk első, dúlt és szenvedélyes hónapjaiban ragaszkodott így Vince testéhez, ahogy most. A túlvilág messzi volt, semmiért nem kárpótoló.

Mikor végre elindult a koporsó, s ő Iza karján utánalépegetett, nem látta, ki követi őket, inkább csak érezte: többen, mint hitte. A kocsi mély nyomokat hagyott a sárban, a csorgó nedvesség a kabátjukba szívódott. Senki se húzta fel az esernyőjét, nem érezte illendőnek. Vince soha életében nem ült ilyen kocsin, amilyenen most vitték, ilyen méltóságteljes, fekete, üveges kocsin, és sose tisztelegtek így neki, ahogy a temetkezési vállalat emberei tették. Mindaz, aminek elmondására készülődött, benne maradt, nem tudta így, lépegetve összefűzni a mondatokat, s Vincéből se látszott semmi, csak a fafedél, amely eltakarta. A pap kicsit sértődötten részvételt a sírnál, mint akinek rosszulesik, hogy hiába biztatta az örökélet örömeivel, csak végigzokogta a göröngyök zuhanását. Vince sírja kicsi volt, valahogy sokkal kisebb, mint előre elképzelte. Egyáltalán nem törődött azzal, hányan látják, letérdepelt, s megcsókolta a fejfát.

Odahajoltában, ömlő könnyeit törölgetve látta meg Lídiát. Fekete kabátban volt, amit kölcsönkérhetett, mert nem rá szabták, fekete volt kalapja, kesztyűje is. Sose szerette ezt a lányt, bántotta szomorú szeme, a mozdulat, ahogy Vince sírjára tett egy csokrocskát.

Mikor a városba értek, az autó a főtéren állt meg, nem fordult el az utcájuk felé. Csak nézett. Előtte sárgállott a szálloda, ugyanaz, melynek piros függönyös eszpresszójában ezelőtt három hónappal Vince eljövendő haláláról beszélgettek, látta a csorgó esőn át az eszpresszó mellett a Légiforgalmi meg a Mávaut irodáját. Bent állt egy autóbusz is, távolsági, nagy kék testét mosdatta az eső.

Iza kiszállt; a kocsi faránál motoztak valamit, egy koffer került elő a csomagtartóból, Iza könnyű, barna kézikofferje, amellyel érkezett. A lány kezet fogott a sofőrrel, az autó elment.

– Most iszol egy kávét, és aztán indulsz.

Először nem értette, csak bámult rá.

– Megiszol egy kávét, mert holtra fáztál, aztán felszállsz az autóbuszra. Tíz perc múlva mégy Dorozsra, itt a koffered.

– Most?

– Most – felelte Iza. – Elég volt a sírásból. Ha visszamégy a lakásba, újra bejárod a szobákat, és felizgatod magad megint. Én mindent elintézek itt, és ha elkészültem, utánad utazom. Könyveket és gyógyszert tettem a kofferbe, és megkértem a szállodát, hogy a portás segítsen kitölteni a bejelentőlapodat.

Követte, némán, engedelmesen. Bent alig volt három ember. A kávét azonnal hozták. Nézte a folyadék barna hátát, kavargatta. Olyan volt, mintha álmodnék. Megy-megy a kisgyerek, karján kis kosár, s a felnőtt Iza vezeti, az anyja – Iza, fekete ruhában, sápadtan. Erős keze van Izának, a hangja is erős, azt mondja neki: „Ne sírj!”

Lehet, hogy soha többé nem látja ezt a várost és azt a házat, ahol Vincével élt?

Iza felemelkedett és fizetett.

Az autóbusz benzinszagú volt, utas alig, egy botos nő kapaszkodott fel előttük. A lány feltette a hálóba a koffert. Éjszaka kellett csomagolnia, míg ő aludt, és ugyan mikor beszélhetett a szállodával?

Nem is köszönt el tőle, olyan gyorsan elindultak. Iza csak hátralépett, a kalauz becsapta a nagy ajtót. Esett, átláthatatlanul, a nedves ablakon át csak sejtette a lány alakját a szálloda árkádja alatt. – Dorozsig? – kérdezte a kalauz. A szónak nyár és virágillata volt, és Vince ott állt a szavak mögött, aztán mintha hátrarántották volna, hirtelen csúszni kezdett, elfoszlott előle. Már a vasutasok lakónegyedében futottak a nagy hídon át. Ide látszott az állomás fehér táblája, a híd alatt vonatok szuszogtak. Szakadt az eső.

– Dorozsig – mondta az öregasszony.

Az ablaktörlő fel s alá mozgott a szélvédőn.

II. Tűz

Bár látott róla nem egy fényképet, Dorozs más volt, mint képzelte.

Fiatal lány korában egyszer Emma nénit kísérte Szentmátéra, s Szentmáté képe maradt számára az alap fürdőhely-élmény: a főtéren harangszó, déli térzene, ivókút a platánok árnyán, zsalus, nagy kocsifeljáratos, ormótlan vendégfogadó, az összeboruló hegyhátak lábán, a tóparton a fürdőtelep, ibolyaszínű, fűzöld, vasszürke, olykor sötétpiros hullámok, s tajték tripla fehér fogsora, ha fújt a szél. Szentmáté falu a hegyen feküdt, az utcák hegynek futottak, mintha a település állandóan menekülne a csúcsok felé. Ha a faluban sétáltak, ösztövér, rosszkedvű férfiak köszöntek rájuk, akik az ágasokon csuprok meg korsók helyett hálót szárítottak, hosszúkás szemű, sötét arcú asszonyok és jércék után inaló, mezítlábas gyerekek néztek figyelmesen a fürdővendégekre. A házak tetején zsúpfedél volt, a zsúpfedelen gólya, a falu felett kemény, hideg ég, a távolban parányi vulkánok süvegje, a szatócs kirakatában enyves légyfogó meg sárga cukor.

A faluban nem volt postahivatal, csak a fürdőtelepen, orvos meg patika is csak ott, viszont a temetkezési vállalkozó a falu főutcáján, a suszter mellett kínálta világoskék és kávébarna koporsóit. A fürdőtelepen rossz vért szült volna Kammermann koporsós boltja.

Dorozs alföldi falu volt, homokon terpeszkedett, nagy erdőségek gyűrűjében, s egyáltalán nem hasonlított nemhogy Szentmátéhoz, de semmi olyan faluhoz sem, amire fiatal korából emlékezett. Az autóbuszból kinézve cukrászdát látott, mozit, sportpályát, orvosi rendelőt, egy nagy épület mellett is elfutottak, melynek kapuján műsor lógott, mint a színházak bejáratánál. A húsbolt csempézett kirakatában rengeteg karaj piroslott, ettől elfordította a fejét, zavarta a friss hús látása, maga se tudta, miért. Nagy melegházak üvegén átzöldellt a korai paprika meg a saláta, a házak tetején gólya helyett antenna állt, itt-ott televíziós is, a vegyesbolt kirakatában műanyag abrosz, permetező, nejlonharisnya, mosógép és sajtár. Iskolások árasztották el az iskola előtti terecskét, a kislányok kék tréningruhája felett illedelmes, hímzett zsebű klottköténykék, a varkocsokban széles selyempántlika. Valahogy azt képzelte, csizmás lábakat fog látni, de a fiúcskák legtöbbjén síbakancs volt, keresztbe pántos, bordó túracipő. Az iskolások pufókok voltak, tiszták, a delet és a hazamenetelt üdvözlő csipogásuk illedelmes. Egy anya gyerekkocsit tolt, áramvonalas, mély, rózsaszín gyerekkocsit. Az öregasszony azt gondolta, hogy a fiatalok között senkinek sincs paraszt külseje, és ezen nagyon elcsodálkozott.

Mintha szégyellte volna magát, meghasadt a felhős ég. A váratlanul elővillanó szokatlanul heves ragyogásban rezegni kezdtek a csupasz fák, akárha levegő után kapkodnának valami nagy rohanás után. Az árokban meggyűlt víz tetején hanyatt feküdt a nap, fel-felmerült s alábukott. A híg sárban motorok küszködtek, gazdasági gépek dohogtak a bekötőutak felé. Az ég jobb s bal fele még szürke volt, a közepe kék, s a színek a falu felett sajátságosan változtak, mintha reflektorok lengenének az utcák felett, át-átsöpört a házak között hol valami füstszínű, hol valami sárga. Az út bekanyarodott az erdőbe, s egy kődobásnyira a főutca utolsó házától ott magasodott az öregasszony előtt a gyógyszálló, Iza gyógyszállója.

Most látta először a valóságban.

Izát pici kora óta érdekelték a Dorozsról érkező szekerek, ha meglátta Bérczes Dániel kócos lovacskáit valamelyik utcán, nem lehetett elrángatni, míg végig nem nézte, hogy viszik be a megrendelő házába a vizet, arcocskája a hirtelen kibugyogó hévíz felhőjében áhítatos lett, titokzatos, majdnem vonások nélküli. Apja magyarázta el neki, miért hozatják a városiak a dorozsi vizet, az mesélte el, hogy ültek még az ő ifjúkorában a parasztok feltűrt gatyában a forrás szája körül, s hogy áztatták, a hőségtől sziszegve, görcsös lábukat a forrás körüli agyaggödrökben. Iza és Antal jegyességének végső két évét végigkísérte a Dorozsért vívott küzdelem, a nagy terv, a fürdőtelep, a gyógyszálló kísértő képe, vízanalízisek, ankétok, tárgyalások. Mire a gyógyszálló megnyílt, Iza már elvált Antaltól, Vince elkezdett komolyan betegeskedni, csak az újságból olvasták, milyen ünnepség keretében adták át a falunak az épületet. A lánynak lenn kellett volna lenni a megnyitáson, de csak táviratozott, nem jött el, Antal volt kinn egyedül.

Iza munkája úgy beleépült a fürdőtelepbe, mint a kövek – ezt mondta egyszer Dekker.

Most ott állt az öregasszony előtt az ötemeletes, csupa beton meg üveg szálloda-kórház, mely lánya gondolatait és akaratát őrizte, valami képtelen terjedelmű, semmihez nem hasonlító telep közepén, ami még csak nem is emlékeztetett Szentmáté ivókútjára és a zsalus fogadóra. Iza mutatta nekik az épület tervrajzát és a kész telep fényképét is, de ő semmit sem tudott elképzelni rajz után, és az újságképen valahogy nem bontakoztak ki az arányok. Most csak bámult, nagyokat nyelt, nézte a gyógyszálló óriás betűs homlokzatát.

A botos nő, aki otthon előtte lépett fel az autóbuszra, leszállt. Nehezen vergődött le, bőröndjét külön adta le a kalauz.

Egy egyenruhás ember mozdult el a magállótól, benézett az ajtórésen, s megkérdezte tőle, ő-e Szőcs Vincéné, mert ha igen, elébe jött. Hebegett valamit, felágaskodott, hogy levegye a kofferját, de az egyenruhás felugrott mellé, leemelte helyette. Segített neki leszállni is, s karon fogta, mikor bevezette az előcsarnokba, mely kénszagú volt, párás, ugyanakkor valahogy mégis téliesen száraz és meleg. Körben, majolikacserépben pálmák állottak, alattuk apró sárga asztalok. Azt se tudta, hova lépjen, az egyenruhás a szőnyegre irányította a lábát. A kockás, vakítóra fényesített kőpadló csúszott.

A portás pultjánál kiállították helyette a bejelentőlapját, csak alá kellett írnia. Az egyenruhás liftbe ültette – ez volt az egyetlen aggasztó pillanat érkezése óta, az öregasszony nem szerette a liftet –, s felvitte a negyedik emeletre. Az ajtó, amelyet kitárt előtte, előszobába vezetett, az egyenruhás lerakta a kofferját a beépített gardróbszekrény elé, kinyitotta a belső ajtót és eltűnt. Az öregasszony zavartan nézett utána, az volt az érzése, pénzt kellett volna neki adnia, hiszen olyan szíves volt hozzá, de aztán megnyugodott, mert mintha olvasta vagy hallotta volna valahol, hogy manapság már nem adnak borravalót.

Soha életében nem lakott egyedül szállodában, és egy kicsit félt.

Szerette volna tudni, laknak-e jobbról-balról mellette, és azt is, vajon otthagyhat-e mindent a szekrényében, ha elmegy hazulról, mert hátha itt is van besurranó tolvaj. Megvigasztalta magát, hogy rá, Iza miatt, bizonyosan külön is fognak vigyázni, és végre körülnézett. Benyitott minden ajtón, a gardróbszekrény ajtaján is, amiről azt hitte, valami szalonba vagy társalgóba vezet, megnézte a fürdőszobáját, a belső helyiséget is. Furcsának találta, kényelmetlennek és idegennek. Végighúzta ujját a karosszék vonalán, s valami zavart csalódást érzett; hiszen ezek itt torz bútorok. A színek, a bútorszövetek mintája, a vázák, a hamutartók, minden, amit csak apróra megszemlélt, komikus volt, riasztó, majdnem rút. Szánta Izát, hogy szép tervei ennyire nem váltak valóra, hogy így elrontották, amit olyan lelkesen elgondolt. A falon kép lógott, érthetetlen összevissza foltok, csak sejtette, hogy tájkép lehet – ő is rajzolgatott leánykorában, úgy gondolta, ért a festészethez –, s mindjárt megállapította, hogy ez a munka itt nem sokat ér. A szőnyegen eleinte nem tudott kivenni semmi mintát, aztán úgy látta, valamiféle madár vergődik a kék anyagban, tört szárnyú madár. Szegényke.

Kicsomagolt, s csak elbámult, milyen pontosan tudta Iza, mire lehet szüksége; minden toalettszere ott volt, a vérnyomás szabályozó orvosság, a hashajtó is. Könyvet is tett be Iza, a Vince könyvei közül, a Kis izé-t, lila ágykabátja meg az olvasószemüvege mellé. Iza persze nem tudja, hogy nemigen olvas már, egyre rosszabb a szeme. Belelapozott a könyvbe, s elszörnyedt. A címlap mögött pénz volt, százasok. Milyen jó, hogy észrevette, nem hagyta kinn így! Minek adott vele ennyi pénzt a lány, hiszen úgyis érte jön, ő fizeti ki a számláját. Hogy menjen el sétálni ennyi pénzzel? Ha itt hagyja, nem nyugszik majd, hogy míg odalesz, kirabolja valaki, ha meg magával viszi, rettegni fog minden szembejövőtől. Ötszáz forint! Rettenetes összeg.

Elkedvetlenült, a pénzt betette a kardigánja zsebébe, s a zseb száját összetűzte egy dajkatűvel. Törte a fejét, mit csináljon. Sétálni nem volt kedve, leginkább lefeküdni vágyott, de attól tartott, elalszik, és akkor mi lesz az ebéddel. Azon is szeretett volna túlesni, riasztó gondolat volt, hogy le kell mennie az étterembe, és ételt rendelnie magának. Iza betette a horgolását is; ugyan hol találta meg? Évek óta nem volt már a kezében, jó három esztendővel ezelőtt kezdte meg ezt a szép csillagos mintát, aztán Vincével egyre több baj lett, szaporodtak a gondok, a szeme is romlott, abbahagyta. De jó volna pedig megint horgolni!

Próbált megkezdeni egy csillagocskát, horgolt pár percig, aztán leeresztette a cérnát, nem ment a munka. Milyen kár, egy ártatlan időtöltéssel kevesebb. Pedig ezt a mintát Gicától kapta, gyönyörű terítő lett volna belőle, éppen jó volna Izának az új lakásba.

Megrémült, mikor eszébe jutott Gica.

A vidék szigorú szokásai felmagasodtak előtte, s eltakarták a lenti tájat. Eltűntek a leveletlen, izgatott fák, a rezgő, olvatag napsütés. Uramisten, nem figyelte meg, kik voltak kinn a temetőben; Iza beültette a kocsiba, mielőtt megszámolhatta volna, ki küldött sírcsokrot, koszorút, nem tudja megköszönni senkinek. A szabály azt írja elő, hogy egy hétig otthon üljön a temetés után, a második héten kellene indulnia visszaadni a részvétlátogatásokat s megírnia a leveleket, amelyekben megköszöni a temetésen való részvételt, a koszorúkat. Az otthon részvételőkre még csak emlékszik, de szégyenkezve eszmélt rá, nem tudja, délelőtt kikkel fogott kezet, és Izában sem reménykedett, mert Iza nem ismert már mindenkit a városban, s ha ő nem figyelt, ugyan, hogy figyelt volna a lány, akinek még rá is kellett gondolnia. Pár jó emberük, barátjuk arcán kívül egyetlen ott levőre emlékszik: Lídiára, szeme sarkában gyermekes könnycseppek csillogtak. Orvos külsejű idegenek is voltak kinn, talán Iza hajdani kollégái. Ki vett még részt a temetésen? Kinek kellene írnia?

Iza nem tett a kofferjába papírt, de talán lesz nála névjegy. Emma néni úgy tanította, mindig legyen. Volt. Ceruzát is lelt, feljegyezte azok nevét, akik otthon meglátogatták. Megkönnyebbült valamennyire. Legalább ezt el tudja intézni, ha már ilyen gyorsan és köszönés nélkül elhagyta a várost. Milyen szerencse, hogy még idejében feleszmélt – mekkora sértés lett volna, ha elmulasztja.

A kopogásra megriadt, nem mondta, hogy szabad, várt. Mikor másodszor is kopogtak, az ajtóhoz ment, rést nyitott rajta, kilesett. A pincér volt, hozta az étlapot, azt mondta, a főorvos asszony úgy intézkedett, hogy a szobájába kapja az ebédet.

Gyerekesen, meghatottan örült. Kismenüt választott, mert az volt a legolcsóbb, s mikor kivitték az edényt a szobájából, végigdőlt az érthetetlen huzatú, kurta pamlagon és azonnal elaludt.

Első ízben történt, Vince halála óta, hogy nem álmodott semmit. Mikor felébredt, megijedt, elkedvetlenedett. Ezekben a napokban valahogy mindig maga körül érezte a férjét, minden álmában látta is, most úgy érezte, ma hagyta el őt végképpen. Már nincs a közelében, ellengett valahová. Otthon mindig úgy megriadt Vince visszatérő képétől, hogy éj közepén is felébredt, sírva fakadt, itt meg hiányzott az álmok rémülete.

Először arra gondolt, sétál, de aztán mást határozott. Dorozs, a falu Dorozs túl nagy vállalkozás lett volna első napra, okosabb, ha megírja a leveleit. Letapogatózott a portáshoz, megkérdezte, nem tudna-e levélpapírt szerezni neki. Egész tucatot kapott, finom, hosszúkás levélpapírt, zománcos, kék nyomás is volt a sarkában: Dorozsi Gyógyszálló, és egy magasra szökkenő, karcsú forrás. Nem kellett fizetnie érte, a portás csak mosolygott.

Mindenkinek egyforma szöveget írt, sokáig, gondosan dolgozott, meg-megdörzsölte a szemét, fárasztó volt az írás is. A címzéskor zavarba jött, az öregasszony a saját utcájukon kívül csak néhány utca mai nevét tudta, a többit annyiszor átkeresztelték, hogy vagy a háború alatti elnevezése jutott az eszébe, vagy pedig az a régi, amelyen még kislánykorában ismerte. Az újságárusnak úgy címezte meg a levelet, hogy az Egyszarvú patika házában, és erről is tudta, hogy rossz, mert az Egyszarvú patikát réges-régen valami számmal nevezik már, s a hajdani egyszarvú suta, szomorú feje helyett fekete cégtábla mered a belépőre. Mióta az a tábla van, mindig viszolyogva ment be gyógyszerért. Mért nem piros egy patika cégtáblája, piros, mint az egészség? Mért fekete? A tanítónő lakóhelyének mai neve se jutott eszébe, odaírta, hogy Ferenc József út, és megszégyellte magát, mert Vince annyira nem szerette Ferenc Józsefet. Odaírta zárójelben, hogy „régen”. Sóvágó utca, Salétrom utca, Oldalkosár utca, Gubás utca. Mindennek más neve volt, a Balzsamároknak is. Majd a postán tudják.

Úgy tervezte, vacsorára megpróbál kávét kérni, tojást és pirított kenyeret; sokáig böngészett, de egyiket sem lelte az étlapon. Azért persze megemlítette nagy félénken, a pincér, csepp habozás után hozott neki mindent, amit kívánt. Azt hitte, nem fog aludni, hiszen délután sokáig feküdt, de ahogy bebújt az ágyba, szinte azonnal elszenderült. A rekamiét kurtának érezte, alvás előtti utolsó gondolata azon csodálkozott, hogy lehet ilyen kényelmetlen helyen aludni.

Reggel azzal ébredt fel, hogy voltaképpen azért mégsem szereti Dorozst.

Az érzés nem volt ilyen egyszerű, sokkal komplikáltabb. Mert Dorozst magát szerette, a falu Dorozst is, mindennap átsétált, elbámészkodott a kirakatok előtt, figyelte a falucska forgalmát s az idegenek beszédét, akik emléktárgyakat vásároltak a vegyesboltban, s minden oldalról lefényképezték a szállodát. A fürdő is tetszett neki, büszkén bámulta a súlymedencét meg a párolgó falú cellácskákat s a forrásfürdőt, ahol valami barlangformára kerekített, üvegfalú teremben a kibugyogó forrás lehűtött csövei alatt paskoltatták magukat a rászorulók. A szálló gyógyintézeti részét nagyon élvezte, a szállodát nem. Nem érezte otthonosnak, még csak kényelmes vendégfogadónak sem, minden tárgya ugyanolyan értelmetlen és zavarba ejtő volt a szemében, mint a kenyérpirító odahaza. Alig várta, hogy megérkezzenek Pestre, s elkezdhessen otthont építeni újra, Kapitánnyal, szobanövényekkel, a régi bútorokkal…

Egyetlen önfeledt délutánja volt, mikor képzeletben berendezte új lakásukat. Akkor jól érezte magát, derült volt, majdnem boldog. Sosem látta Iza pesti otthonát, nem látta a nagyváros Pestet sem. Akkor járt a fővárosban, mikor Vince nászútra vitte; házasságukat annyi gond, veszekedés, családi izgalom előzte meg, s az élet oly bizonytalannak látszott, hogy spórolással kezdték a közös életet. Valahová el kellett utazniok, mert mindenki nászútra ment az ő ismerőseik közül. Velence, a Tátra, még Erdély is túl messze volt, Pest megoldhatóbbnak látszott, s nagyjából mindegy volt, hová mennek, fő, hogy ne kerüljenek a város szájára. Esküvő után egyszerűen nem illett el nem utazni az ő fiatalasszony korában.

Pest rendkívüli élmény volt, el nem halványuló élmény. Máig megőrizte magában nyájasságát, bohémségét, csepp frivolitását, azt a könnyed valamit, ami a város felett lebegett, a nők, a másfajta férfiak képét… No lám, ott igazi szálloda volt, igazi ágyakkal és igazi, tükrös szekrénnyel. Szegény Iza, micsoda rajongással beszélt erről az épületről. Úgy érezhet, ha ránéz, mint egy anya, akinek a rút gyereke is csodaszép.

Izát ötvenkettőben hagyta el Antal, a lány ötvenháromban ment el a klinikáról és a szülői háztól, fél éve sincs, hogy Pesten megfelelő lakást szerzett. Két szoba hall, személyzeti szoba – ezt írta a lakásáról Iza; a berendezés még korántsem végleges. Ezen nem csodálkoztak Vincével, nehezen alakul ki egy otthon, nagyon nehezen. Körülbelül annyi férőhely lehet abban a lakásban, mint az ő házukban, csak kert, sajnos, nincs hozzá, de talán az erkéllyel lehet valamit kezdeni. Milyen boldogság berendezni Iza lakását, milyen öröm lesz, mikor először hazajön a készre, s látja, hogy minden a helyén van, ugyanúgy, ahogy gyerekkorában megszokta, és eszi a jó kosztot, az anyja főztjét.

Le is rajzolta Iza lakását, csak úgy képzeletből, s eltervezte benne, mit hova rak, elhelyezte benne a bútorokat. Kicsit zsúfoltan, de minden elfért, kivéve a konyhaasztalt meg a konyhaszekrényt, az a csacsi lány beépíttette a konyháját, most aztán el kell adni a régi felszerelés egy részét, pedig micsoda jó fából készült az, még a festék is alig kopott meg rajta, nagyon vigyáztak rá. Élvezettel, szorgosan rajzolgatott, kis félkörökkel jelezte a székeket, kockával az asztalt és téglalappal az ágyak helyét. Gondosan eltette a vázlatot, hogy ha Iza érte jön, csak ki kelljen vennie a táskájából, s azonnal nekiállhasson a munkának. Azóta már fenn vannak a bútorok, Iza teherautón küldi. Lesz mit tenniük, ha megérkeznek Pestre. De ez jó munka, előre örül neki. Otthonrakás.

Iza egy hétig nem jött érte.

Mikor harmadnap este megszólalt az éjjeliszekrényén a telefon, már aludt, s ijedten tapogatózott fény után. Olvasólámpáját nem tudta kezelni, mindig a felső villanyt gyújtotta meg helyette. Ügyetlenül, ugyanazzal a pánikkal vette fel a kagylót, amely otthon is mindig elfogta, ha Budapest jelentkezett. Az öregasszony tulajdonképpen rettegett a telefontól, mint valami csak látszólag megszelídített, kiszámíthatatlan fenevadtól.

Iza, mint kiderült, Pestről beszélt. Csak szorította a kagylót. Hogy került Iza Pestre? Mért hagyta itt?

– Minden másképp lett, mint elképzeltem – mondta Iza –, másképp kellett beosztanom az időt. Közben rájöttem, hogy jobb, ha előrejövök, és elintézek itt mindent. Hallasz, szívem?

Hallotta.

– Készre fogsz érkezni. Örülsz?

Nem örült, de nem mondta neki. Méltányolta, hogy megint mindent megoldott helyette, de a papírra gondolt a kézitáskájában, és elkönnyesült a szeme. Úgy szerette volna maga berendezni azt az otthont! Ismét Iza kínlódott mindennel. Most megint elmaradt az, amiben minden karácsonytájt úgy reménykedtek Vincével, hogy egyszer, egyetlenegyszer elfelejt ajándékot adni nekik, s mikor ott állnak a fa alatt, csak az Izának szánt apróságok villognak a gyertyafényben, a néhány értéktelen holmi, amit ők vettek a számára. Iza mindig megjelent, rengeteg ajándékot hozott, s azok mellett oly szegényes és jelentéktelen volt minden, ami tőlük származott, hogy mindannyiszor valami suta szégyen övezte a gyertyagyújtást, s tetejében néha az volt az érzésük: Izának annyi munkából kellett kitépnie magát ennek az ünnepi alkalomnak a kedvéért, hogy talán nem is örül a szentestének.

– Csütörtökön lenn leszek – ígérte Iza. – Vonattal megyek, ha akarod, várj az állomásnál. Azonnal fordulunk is, csak megebédelek. Számba veszlek, mint kutya a kölykét, és felszaladok veled Pestre. Úgy várlak már, anyám!

Ettől valahogy megbékült, megcsendesedett, pedig csütörtökig még négy nap volt hátra, és eddig se tudott mit kezdeni az idejével. Várja – azt mondta a lány. Eljátszott a szóval, még másnap is, mikor kinn sétált a gyógyszálló és a falu között, nézte a földeket, amelyek már tavaszra készülődtek, és érezte a közeli enyhülést ígérő olvadás-, fakéreg- meg keserű levélillatot. Betért az erdőbe is, de csak az országúttal párhuzamosan futó ösvényen sétált, azt biztonságosabbnak érezte, s időnként le-lehajolt egy gallyacskáért. Ha majd először fűtenek be otthon, az ő gallyával rakjanak tüzet. Kiszárítja az ágacskákat a szállodában, ott mindig olyan iszonyúan meleg van, valami lyukacsos vaslemezen át árad a levegő az ablak alól. Ráteszi a rostélyra a gallyakat, olyanok lesznek, mint a csont. Ha majd befűt, a gallyak a szülőföldet idézik, majdnem hogy a régi házat, és akkor voltaképpen nem is szakadt meg semmi, az élet, a régi élet folyik tovább.

Hajszálra egyforma ágacskákat akart gyűjteni, és hibátlanokat, nem korhadt gallyakat, amelyek elvástak a tél alatt, nem volt könnyű feladat. Négy napig járkált lassú, félénk léptével az erdőn, négy teljes délelőtt, míg összeszedett egy kötegre valót. A négy délutánt átaludta és átábrándozta, sírdogált, Vincére gondolt meg az otthon maradottakra: nem érzik-e majd hencegőnek, kihívónak a leveleit azzal a rányomott zománcos gyógyszálló képpel. Talán nem. Hiszen ismerhetik őt.

Csütörtökön az egyenruhás férfi autóval vitte ki a pályaudvarra, s útközben elmagyarázta, hogy a főorvosasszonyt mindig be szokták hozni, ha leérkezik. A vonat percnyi pontossággal megjött. Iza már nem viselt feketét, nyugodtabb volt, majdnem derűs. Nem panaszolta, hogy fáradt, inkább örömmel számolt be ebéd közben, hogy mindent sikerült elintéznie. Antal valóban megvette a házat, a költözködés megtörtént, a ház ára meg amit az eladott holmikért kapott, takarékban. Nála a betétkönyv, majd odaadja, egész szép összeg kerekedett belőle. Az anyja jó színben van, ennek igazán örül. Nem volt könnyű a hét, hát persze hogy nem. Hogy is lett volna könnyű?

Ebéd után, míg kezet mosott, s a toalettszereit gyömöszölte a gallyakkal teli kofferbe, azon kapta rajta magát, hogy mosolyog és dúdol valami régi dalt. Ma este tüzet gyújt, otthona lesz megint. Elpirult, megriadt, mintha hűtlenségen kapta volna magát; hogy is érezheti magát ilyen jól Vince nélkül?

Iza előre ment a portára, fizetni.

Míg búcsúzkodott, köszönt, számlát fizetett, elnézte a lányt, milyen ügyes, milyen nyájas, milyen udvarias, hogy tudja, kinek mit mondjon, mikor mit tegyen. Gyakran elgondolta, hogy talán férjhez kellene mennie megint, az élethez valahogy más is hozzátartozik, mint az orvosi munka, de most örült annak, hogy megérkeznek, nem várja őket idegen. Az öregasszony erős és vidám volt ezen a délutánon, a szilánkokra gondolt a kofferjében, s arra, Iza nem is tudja talán, hogy nem ő viszi haza az anyját, hanem az anyja őt, mert az gyújt neki tüzet, az első igazi tüzet az otthonában.

Az egyenruhás tette fel a bőröndjét az expresszben, de Iza igazgatta el a hálóban. Ágaskodnia kellett, még így se nagyon bírt vele.

– Sót vettél Dorozson? – kérdezte.

Nem felelt neki, elmosolyodott, kinézett az ablakon.

A vonat elragadtatta és megijesztette. Régóta nem ült még személyvonaton sem, s a hernyótestű, zöld, pár kocsis szerelvény erős fényei és szinte hang nélküli futása elkápráztatta. Az étkezőben vacsoráztak, ez egy kicsit búsította, mert sehogy se tudta felvágni a húsát a robogó kocsiban, Iza szeletelte fel a rántott bordát, ő töltötte be neki a sört. Az is bántotta, hogy oly esztelenül gyorsan mennek, nem látott ki, pedig világos volt. Mikor Iza megmondta, hogy most már Pest felé közelednek, elmosolyodott, kicsit meg is volt hatva. Mikor negyvenkilenc éve erre járt, Vincén fekete, bő, galléros köpenyeg volt, úti sapka, rajta vadgalambszínű szövetruha. Az újságok és bonbonos zacskók mögött folyton megfogták egymás kezét egy-egy pillanatra. Pest, az a régi, mint valami színes ballon lebegett minden valóság felett, s közelebb volt a mennyhez, mint a földhöz.

Az elővárosokból semmit sem látott, az expressz csak átcsörömpölt Nagy-Budapesten, a pályaudvaron pedig egyszerűen nem tudott tájékozódni. Iza ingerült volt, nem kapott hordárt, magának kellett cipelnie a koffert, folyton cserélgette a karját. Nem merte megkérdezni tőle, felhozatta-e a bútorokkal együtt az otthoni tüzelő maradványait, nem akarta idegesíteni a kérdéssel, pedig most jutott eszébe, milyen jó hasznát vennék, ha Iza nem feledte volna el. A lány féloldalra dőlt a koffer súlya alatt, úgy futott egy taxi felé, az öregasszony rémülten sodródott utána a tömegben.

Ebben a városban semmi sem volt számára ismerős, pedig Iza mindig megmondta, mikor merre járnak, s határozottan emlékezett rá, hogy a Nemzeti Színházban volt is hajdanán: megnézték a Bánk Bán-t. A Körút teljesen más volt, mint ahogy az emlékeiben élt, most már szégyellte magát, hogy olyannak képzelte, amilyennek valaha látta, nyilvánvaló, hogy itt is csak autók futhatnak, autóbuszok meg villamosok – lovak már otthon sem igen jártak, az ő városukban sem. Csak hát mégis. A tömeg elképesztő volt, s az épületek homlokán ugráló fényreklámok. Sokkal nagyobb volt Pest, mint amilyennek emlékezett rá, riasztóan nagyváros.

Rábámult a házra, amely előtt kiszálltak. Iza kifizette a sofőrt, s mire megfordult, már nem volt ingerült. Rámosolygott, megsimogatta a vállát, s felmutatott új otthonukra.

A ház hatemeletes volt, sima kőlapokkal borított kocka, tetején körbefutó mellvéd, a szobák utcára néző fala csupa üveg. A bejárat mellett mozaik a falban, kövér, fiatal anya ült valami lépcsőn, és szoptatott egy kisgyereket. Az öregasszony megpróbálta elképzelni, hogy hazaérkezett, de nem sikerült. Csak nézett.

Iza előrement, csengetett a liftért. A lakójegyzéken rengeteg név feketéllt, elképesztően sokan lakhatnak itt. Összeszedte magát, hogy ne árulja el az arca, mit érez. Nem tehet róla ez a szerencsétlen lány, hogy csak ilyen házban sikerült lakást kapnia. Nem szabad búsítania a csalódásával. Ahogy belépnek az ajtón, úgyis otthon lesznek a régi otthonukban megint, s míg ki nem kell menniök a lépcsőházba, akár el is felejthetik, hol vannak. Milyen áldott szerencse, hogy elhoztak, amit tudtak, milyen áldott, isteni szerencse!

Most már tudott mosolyogni megint.

A lift a harmadik emeleten állt meg, a lakás ajtaja se hasonlított semmiféle más ajtóhoz, olyan volt, mintha valaki két centiméterenként belegyalult volna egy kis csatornát a fájába. Iza letette a koffert, az ajtó kinyílt.

– Isten hozott – mondta Iza. Hangja komoly volt, szerető.

Vakító fény fogadta, a mennyezeten valami furcsa formájú lámpa, s az előszobafalakon semmi, csak egypár különös, fekete vaskampó a kabátoknak. Hova tette ez a lány a fogasfalat? A padló parkett, Kapitány ugyan tudja az illemet, de azért mégis rémes volna, ha Kapitány egyszer… Hol van Kapitány?

A lakásnak más volt a beosztása, mint Dorozson elképzelte, két nagy szoba egymásból nyílt az utca felől, s mindkettő telis-tele volt bútorral. Kék-sárga-lila-fekete székek sorakoztak egymás mellett, s a falak is színesek voltak, mindegyik más színű. Az ablak előtt nem csipkefüggöny, hanem valami kelme, zöld-lila csíkos, vastag vászon.

Betette ez az Iza az összes otthoni bútort az ő szobájába? Hát akkora az ő szobája, hogy elfér benne minden holmi?

– Én hol lakom? – kérdezte. Nyelve száraz volt, mintha lázas volna.

Iza kinyitotta a hallajtót, s ugyanazzal a mosollyal, amellyel bevezette, s mely most még fényesebben villogott ajkán, szemében, kitárt előtte egy ajtót, két hajszálnyira egyforma ajtó egyikét, s benyúlt egy villanykapcsolóhoz.

– Itt, anyám.

Megint csak fény, fény, fény. Egy kis kocka szoba, a régi ágya a sarokban, mellette ismeretlen lámpa, valami fekete madár, csőrében kénsárga égővel. A jobbik szekrénye, egy nagy szék, ez a Vincéé lehet, de áthúzták, előtte a varróasztalkája, az ablaknál a csepp íróasztal meg egy szék.

Egy új könyvállvány, a falon polcok, a polcokon mindenféle ismeretlen tárgy. A sublótja. Egyéb semmi. A szőnyeg is új, a régi, kopott eltűnt, finom, mélykék perzsaszőnyegen állt.

Az íróasztalon ott volt a takarékkönyv.

Valamit tennie kellett, hogy időt nyerjen, míg meg tud szólalni, míg kitalálja, mit mondjon. Az íróasztalhoz botorkált, felvette a takarékkönyvet, belelapozott. Szemüveg nélkül nem látta a végösszeget, de azért nézte, mintha el tudná olvasni. Úgy reszketett a keze, hogy a vékony lapocskák meg-megzizzentek az ujjai között.

Iza átölelte.

– A többi lenn maradt, szívem. Ami fenn van, azt a kárpitos meg az asztalos rendbe hozta. Ugye, hibátlan és gyönyörű? Mit szólsz a lámpához? Jót vettem? Szereted? És a szőnyeg? Szép?

Nem felelt neki.

– Hazajöttél. Nézz rám! Örülsz?

– Hol van Kapitány? – kérdezte az öregasszony.

– Antalnál. Csak nem akartad idehozni a nyulat?

A szobanövényeket már nem kérdezte, Vince simléderes sapkáit, meggyfabotját. Kigombolta a kabátot a nyakán, mert azt hitte, megfullad. Meleg volt, túl meleg, oldalra kapta a fejét, kereste a kályhát. Kályha nem volt a szobában, csak egy míniumpiros radiátor, cikkei citromszelet alakúak, mint valami piros, nevető száj.

A hallban megszólalt a telefon. Iza kifutott, az öregasszony leereszkedett a karosszékbe. Ennek mindig kiáll egy rugója, most sima volt, kényelmes, puha. Aztán riadtan felállt, s míg Iza telefonált, letérdepelt a szőnyegre, kinyitotta a kofferét. Kirántotta a sublót alsó fiókját, beledobálta a száraz gallyakat, hogy ha majd kicsomagol, meg ne lássa a lány, mit hozott magával Dorozsról.

Úgy érezte, mintha valami elemi csapás pusztított volna körülötte, mintha most lett volna igazán özvegy, igazán elhagyatott.

Míg Iza a szobában volt, nem sírt, csak sápadt volt, csendesebb a szokottnál, de azért ügyetlen félszavakkal megpróbálta megdicsérni a praktikus berendezést, Iza segítő jóságát. Kinyitotta a szekrény ajtaját, ruhákat talált odabenn, fehérneműt, de csak egy töredékét annak, ami otthon volt, a foltozott szvetterek, a kettőből összegépelt s az enyészettől oly ravaszul megmentett törülközők, lepedők mind eltűntek. Iza csak azt csomagolta be, ami tökéletesen ép volt. Edényt, porcelánt nem látott, Iza azt mondta, a lábasokkal nem lehetett mit kezdeni, majd mindegyiknek volt valami csepp zománchibája, csoda, hogy nem kaptak vakbélgyulladást már régen, itt vannak helyettük az ő jénai edényei, és a fületlen, csorba vagy repedt csuprokat sem hozta fel, minek, mikor itt van ép. A gyúródeszka? Nála a konyhakredenc műanyag tetején gyúrnak, az hőálló, a vizet is jól tűri, és a húsdarálót kár lett volna cipelni, mikor neki van háztartási robotgépe. A vitrin porfogóit is Antal örökölte, a diribdarab porceláncipőt meg a farkatlan egeret, de a három hibátlan altwien figurát elhozta, ugye, hogy jól mutatnak azon a kis polcon. A pásztorfiú nem jött, annak el volt törve a nyaka, rémes a törött vitrinfigura, olyan elszomorító, azt nem kell tartani.

Mikor aztán végre magára hagyta, s azt kívánta, legyen nagyon boldog ezek között a falak között, az öregasszony odabotorkált Vince nagyszékéhez, melynek huzatát annyi gonddal stoppolgatta mindig s leült. A szék már csak alakjának szép vonalával emlékeztetett önmagára, új, szürke-kék csíkos huzata megfiatalította, valahogy hetykévé vált tőle. Minden eltűnt, amit a hajdani szegénységtől oly elmésen, oly ki nem fogyó leleményességgel megmentett, nem maradt tanúja, milyen könnyedén, mennyi fantáziával ellenállt a pusztító időnek. Szobája szép volt, s ha reálisan mérlegelte, éreznie kellett, nincs szüksége többre, mint amit ott talált, Iza pótolta is, amit kidobott, vadonatúj törülközők tarkálltak a polcon, új fehérnemű, nejlontasakban. Iszonyú élmény volt.

Az első éjjel azzal telt el, hogy számba vette: mi tűnt el körüle. Ágya a régi volt, csak éppen nem a finoman megstoppolt, pókhálóvá vékonyult, negyvenkilenc éves huzat éktelenkedett a párnán, hanem új, s Iza kicserélte a paplanát is. Nem restellt ceruzát keresni, hogy összeírhassa, mi nem költözött fel vele Pestre. Míg papírért kutatott, kezébe akadt a táskájában a dorozsi cédula, amelyre a lakásukat tervezte; nézte az együgyű félköröket, kockajeleket, és sírt.

Persze itt nem éltek volna meg Vince szobanövényei. Nincs az a virág, a kaktuszok kivételével, mely megmaradna a radiátor ontotta gyilkos hőségben. Bár így is el kellett volna hozni őket, az is valami elfoglaltság, bajlódni a beteg növényekkel, ide tenni-oda tenni, helyet keresni neki. És Kapitány! Kapitány, az utolsó élőlény, aki még meg tudta nevettetni Vincét azon a napon, amelyen kivitték a klinikára, Kapitány, aki érthetetlen módon ellopott egy zsebkendőt, és inalt ki vele az udvarra.

Zsebkendőt is kapott Izától, két tucatot. A régiek eltűntek, majdnem mindnek volt valami kis szépséghibája.

Ült a nagy székben, igyekezett csendesen sírni, félt, hogy amilyen vékonynak látszanak ezek a falak, Iza meghallja, bejön, s fejére olvassa, milyen hálátlan. Egyébként az. A lány megmondta, hogy eladja a házat és minden felesleges holmit, az ő hibája, hogy nem gondolta át, mi mindent el kell adni ahhoz, hogy egy berendezés egységes, bőségre valló és mutatós legyen. Iza mindig csúfolta őket otthon, hogy minden helyiségük bútorraktár, és mikor senki se pipál, minek őrizgetik a dohányszitát. Igaza van, megint csak igaza, csak éppen az öregekhez hozzánőttek a tárgyak, és sokkal többet jelentenek számukra, mint a fiatalnak.

Próbált arra gondolni, mennyi pénze lett hirtelen, de öröm helyett valami heves szégyen fogta el: így érezhette magát Júdás, mikor megkapta az ezüstpénzeket. Mintha eladta volna a hozzátartozóit, legjobb barátait! Mit csináljon ezzel a sok pénzzel?

Csak sírt, és írta fel, mi került veszendőbe, mi jutott más gazdához. Egy-egy tárgy később jutott eszébe, utólag jegyezte be, másról meg azt hitte, eltűnt, s aztán ki kellett húznia a listájáról; majdnem felsikoltott megkönnyebbülésében, mikor látta, hogy a zsebkendőtartó selyemdoboz mégis megvan, megtapogatta. A vekker is fent volt, most már Budapesten hirdette az időt; és nem tűnt el a kosaras kislány képe sem, megint az ágy fölé akasztotta Iza. Minden megvolt, ami kellett a kényelemhez, mégis azt érezte: kirabolták.

Sírt, jegyezgetett, fájó szemmel, vaksin, és közben érezte: Iza elképzelhetetlenül, meghökkentően jó hozzá, s valami naiv áhítattal arra is gondolt, hogy volt valami régi nép, amely a holtakkal együtt temette el a tárgyait, s talán az eltűnt holmik, közös életük tanúi, Vincét kísérték, neki jutottak búcsúzóul és kíséretül. Ekkor megcsendesültek a könnyei, mert Vincétől nem sajnált semmit.

Úgy látta, másképpen virrad Pesten, mint otthon, s valahogy nincs nagy különbség hajnal meg éjszaka között; csak épp hogy egyszerre világos lett az ég megint, s az utcáról erősebben felhangzott a forgalom, amely csak pár órára halkult valamicskét. Időbe telt, míg rájött, miért olyan irreális itt a virradat. Gica kakasa mindig fél háromkor kezdte rá, mikor még sehol se volt a fény; Vince mondta is, hogy siet az órája. Megint sírt egy sort Gica kakasán, s azon, hogy Vince nincs.

Akkor aludt el, mikor hallotta, hogy Iza felkel. Iza hatkor kezdte zubogtatni a fürdőszoba csapját, s oly biztonságos volt jelenléte, járása-kelése, apró zajai, hogy ettől végre engedett benne a feszültség, és elszenderedett néhány órára. Iza szabadságának utolsó napja volt: együtt töltötték reggeltől estig. Még sétálni is voltak, az öregasszony megkívánt egy perecet, Iza vett neki, elmajszolta a Nemzeti előtt, s a Corvinban megebédeltek. Ámulva, tisztelettel, egy kicsit félve nézte a különös nagyvárost, ahová került, s azon tűnődött, mért annyira más, mint amilyennek ő emlékezett rá, és azon is törte a fejét, mivel töltse ki a napjait, és hogy tudna legjobban segíteni Izának, aki olyan jó hozzá, mintha nem a lánya, az anyja lenne. Az öregasszony már sejtette, hogy az, amit otthon eltervezett, talán nem is olyan egyszerű dolog; nehéz lesz megtalálni a módot, miképp könnyíthet valamit a lány életén, mert Iza láthatólag ugyanezt tette fel magában, s két kézzel viszonozza a gyerekkori gondoskodást.

Tudta Izától, hogy háztartását Teréz vezeti – ma éppen elkéredzett, húzzák a fogát –, a lány megnyugtatta, hogy kitűnő teremtés, nem fog gondot okozni neki, de ezt egy percig se vette komolyan, Vince kényszernyugdíjazásáig mindig volt segítsége, s úgy emlékezett, akkor ment igazán jól a munka, ha a cselédlány sarkában volt, s Emma néni is azt tanította, muszáj ellenőrizni a szakácsnőt, hogy kísértésbe ne essék. Úgy határozott, Teréz ellenőrzésének gondját vállalja át Izától. A takarítást ugyan ráhagyja, ha igazán tiszta – ez majd később derül ki, eleinte mindenki jól dolgozik –, de főzni ő fog. Világéletében kitűnően főzött, Teréz csak gyújtson be a spórba vagy a gáz alá, aztán menjen le bevásárolni. Az öregasszony szombat reggel lement a Körútra, keresett egy papírkereskedést, és vett egy konyhakönyvnek való füzetet, amelyben majd a kiadásait vezeti. Iza persze nem érhetett rá erre, azt mondta, Teréz mindig csak a vásárlás végösszegét szokta közölni vele, nem részletez semmit, de Teréz abszolút megbízható, és még ha nem az volna is, kinek jut ideje arra, hogy drága perceket vesztegessen egy köteg petrezselyem miatt.

Hát ez ezentúl másképp lesz. Iza keservesen szerzett pénzén ne vegyen házat az a Teréz. Nemcsak a spórolásról van itt szó meg a rendről, de Iza sovány, ő majd meghizlalja. Emlékszik rá, mennyire szerette kicsi korában a káposztát. Nem evett ez igazán jót, amióta elköltözött tőlük, milyen lehet az az üzemi koszt a rendelőintézetben, s milyen lehet, amit ez a Teréz főz neki. Ha jól meggondolja, voltaképpen évek óta nem jutott már valódi ételhez, ha hazament hozzájuk, sosem evett velük, a szállodába járt étkezni, sose tűrte, hogy nagy ebédet készítsen, fáradjon miatta.

Teréz tíz után jött, ez mindjárt rossz volt kezdetnek, ő fél kilencre várta. Az asszony bemutatkozott neki, kezet rázott vele, bejelentette, hogy az ő szobájával kezdi a takarítást, hogy minél hamarabb lepihenhessen – míg elkészül, olvasson vagy nyissa ki a rádiót.

Teréz úgy beszélt vele, mint egy egyenrangú féllel, óriási, barna kontya volt, bordó kabátja, s ahogy lerakta a holmiját, kivett a faliszekrényből valami nadrágos munkaruha félét, amelyről később kiderült, hogy az övé és belebújt. Kirámolt a szatyrából; a csarnokból jött, már megvásárolt.

Az öregasszony közölte vele, hogy ezentúl ő fog főzni.

Teréz csak nézett rá. Barna szeme volt, szinte pupilla nélkülien sötét. Az öregasszony úgy látta, mintha csúfolná a tekintetével. Teréz azt mondta, ma még hagyja rá a munkát, mert így egyeztek meg Izával, holnaptól fogva aztán főzzön, ha tetszik, csak legyen szíves, döntse el még ma, mit vásároljon, hogy ne kelljen holnap külön visszamennie miatta. Fogta a seprűt, kinyitotta a rádiót. Az öregasszony azonnal felállt, elzárta, azt mondta Teréznek, gyász van a házban, nem lehet rádiózni. Teréz csodálkozva ránézett, vállat vont, azt mondta, ahogy kívánja, aztán kiment. Nem volt kellemes cseléd. Egyáltalán: nem is olyan volt, mint egy cseléd.

Persze nem ült meg ott, ahol Teréz helyet mutatott neki, hanem a nyomában járt, nézte, mit csinál, figyelmeztette, ha úgy látta, elnagyol valamit. Teréz egyre kurtábban válaszolgatott, végül egyáltalán nem. Az öregasszony fáradt és diadalmas volt, mikor végre elment, úgy érezte, értelme és fontossága van annak, hogy Pestre költözött és átvette az irányítást. Most még elvesztett bútorai, szétszórt holmija se foglalkoztatta. Büszkén ebédelt, s magában fitymálta Teréz főztjét, csak szája van annak a nőnek, igazi ízt nem tud adni semminek, ezek olyan gyomorbajos ételek. És a végén még nem átallott becsukózni a fürdőszobába! Oda is utána ment volna, de nem engedte a zár. Azért persze tudta, mit csinál, hallotta, hogy zuhog a víz. Volt képe megfürödni az Iza kádjában!

– Kérlek, anyám, ne ugrasd Terézt! – mondta délután Iza valami szokatlan szigorúsággal, amely megriasztotta. – Nagyon kérlek, ne ingereld! Persze hogy fürdik, hál’ istennek, hogy fürdik, rendkívül tiszta. Jobban szeretnéd, ha mocskos volna? Itt fürdik, mert itt dolgozik, nem szeret ételszagúan az utcára menni.

Érthetetlen logika volt, de el kellett fogadnia. Arról még nem számolt be, hogy ezentúl ő főz majd, ezt meglepetésnek szánta, s kicsit kísérletnek is, ugyan mikor veszi észre majd a lány, hogy minden igazi lett, otthoni étel. A szakácskönyv szerencsére nem tűnt el a házból, csak a polc volt új, amelyre Iza a könyveit felrakta. Először majd káposztáshúst csinál, hadd örüljön a lány.

Iza nem örült. Mikor belépett, már szimatolt, azt mondta, ételszag van, betölti az egész lakást, mi üthetett Terézbe, aki tudja, hogy nem tűri a káposztát. Ezen felháborodott. Emlékeztette a lányt, mennyit nevettek rajta gyerekkorában, mikor csak úgy falta, főve, nyersen, ahogy adták, Káposztamatyinak hívták miatta, ezt is elfelejtette? – Hol van az már, szívem – legyintett Iza –, azóta volt egy és más, világháború, ostrom, hol van már az én régi gyomrom meg a szegény Káposztamatyi! Mondd meg Teréznek, ne vezessen be újításokat, főzze azt, amit megbeszéltünk!

Majdnem egy hét telt bele, míg Iza rájött, hogy az anyja főz, és nem Teréz. Teréztől tudta meg, aki egy délután megvárta a rendelőintézetben, s kijelentette, hogy ha a mama abba nem hagyja a konyhában való sürgést, kénytelen lesz más munkahely után nézni. A mama folyton égve felejti a villanytűzhelyt, vagy más főzőlapot állít be, mint amire az ételt teszi, a platnik összeégnek, minden füstös, büdös. A villanyszámláért nem felel, a sütőt ma is befűtve találta, nem volt benne semmi. A mama nem bízik a frizsiderben, azt mondja, nincs benne igazi jég, az ételmaradékokat lábasba gyűjti, s estére kirakja az erkélyre, minden ki van lötykölve, és folyton külön kell súrolni utána. Mikor figyelmeztette, hogy ne csorgassa tele a kondéraival az erkélyt, szobája ablakpárkányára rakta ki a lábast, ha majd lesodorja a szél valaki fejére, nem tudja, mi lesz. A mama egyébként minden ételt kétszer főz meg, a maradékot másnap felhasználja. Ki vállalja a felelősséget, ha egyszer gyomormérgezése lesz valakinek?

Iza riadtan csendesítette, megpróbálta megértetni vele, hogy máról holnapra nem várhat csodát egy vidéki öregasszonytól, aki egy régimódi házban élt, és még a kenyérpirítást se tudta másképp elképzelni, csak villával. Teréz nem csillapult, Teréz torkig volt az öregasszonnyal, most már azt is elmondta, amit eredetileg nem akart, hogy a mama gyanakodva nézi a szatyrát, mikor munka végeztével távozni akar, s váratlanul, rajtaütésszerűen utánamegy a konyhába, a kávés meg cukros bádogdobozok tetejét emelgeti, nézi, nem lop-e. Ehhez ő nincs hozzászokva.

Teréz fél éve dolgozott Izánál, varázslatosan gyors volt, tökéletesen megbízható, rendkívül intelligens. A lány hónapokig kísérletezett, míg végre megfelelő segítséget kapott, Teréz mintaszerűen vezette a telefonhívások listáját, és szenvedélyből dolgozott, nem muszájból. Teréz viszonylag fiatalon özvegyen maradt, s annyi nyugdíjjal, hogy valahogy megélhetett volna belőle, de abszurdnak érezte, hogy csak a maga körül adódó munkát lássa el holtig, Izát szerette, évek óta ismerték egymást, Iza gyógyította ki valami ízületi gyulladásból.

Este, mikor hazaért – már az előszobában érződött, hogy az öregasszony babot főzött, súlyos, édes szag vette be magát a falak közé –, bement az anyjához, és megkérte, legyen tekintettel Teréz kívánságaira.

Az öregasszony ott ült a nagyszékben, arca sötétben, a lámpafény a baljára hullt, melyen ott villogott egy kisebb meg egy nagyobb, nem az ő ujjára méretezett aranygyűrű: a Vince jegygyűrűje meg a magáé.

– Teréznek főznie kell, anyám – mondta Iza. – Benne van a bérében. Teréz főz neked ebédet, kettőnknek vacsorát, bevásárol, tejet hoz fel, felforralja. Így egyeztem meg vele. Az egész háztartást Teréz vezeti. Csak nem hiszed, hogy dolgozni hoztalak fel Pestre?

Az öregasszony hallgatott. Ebben a percben oly naivnak érezte az érveit, oly törpének a mellett a vád mellett, hogy Terézt idegesíti, hogy nem mert megszólalni. Mondja azt, hogy meg akarta hizlalni? Mondja, hogy ő szeretne gondoskodni róla, hogy jólesik, ha elláthatja, kitalálhatja a kívánságait? Vagy azt, hogy világéletében dolgozott, hogy szereti a munkát, és szeretné valami módon azt is kifejezni, milyen hálás neki, hogy nem hagyta egyedül? Nem szólt.

– Öreg vagy már, szívem, nem kell mindig dolgoznod valamit. Pihenj!

– Mit csináljak egész nap? – kérdezte az öregasszony.

Iza azt mondta, sétáljon, most már itt a tavasz. Menjen le a Körútra, üljön ki valamelyik térre, nézze a forgalmat, a játszó gyerekeket. Legokosabb volna, ha valahová a zöldbe járna ki, lassanként majd csak megtanul tájékozódni. A Városligetben, a Hűvösvölgyben, de akár a Krisztina téren vagy a Vérmezőn is remek a levegő, s egyik helyre se nehéz eljutni. Nagyon jót tesz, ha szemlélődik, napozik. Délután aztán maradjon otthon, olvasgasson, kézimunkázzék, kártyázhatik is, rakja a pasziánszt, a harmadik házban mozi van, oda is eljárhat.

Az öregasszony ruhája kelméjét bámulta. Mozi, míg a gyász le nem telt, elképzelhetetlen ajánlat volt. Szerette volna megmondani Izának, hogy nem lát jól, és hogy ő valahogy úgy képzelte Dorozson, Iza majd felolvas neki régi regényeket meg az újságot, mint Vince tette mindig vacsora után. Egy hét is elég volt arra, hogy érezze: nem kérhet ilyesmit. Izának nincsenek szabad órái, fáradtan jön haza estefelé, megfürdik, zenét hallgat, eszik valamit, aztán lefekszik vagy elrohan. Izának bizonyára van valakije, mert egy férfihang rendszeresen keresi telefonon, és nem valószínű, hogy esténként egyedül járna el.

– És a maradékok – mondta Iza –, a maradékokat dobd ki, drágám. Ha valami nagyon finom megmarad, valami ép étel, azt rakd be a hűtőszekrénybe, a hulladékot meg dobd ki, ne dugdosd a párkányokon.

Szépen kérte, türelmesen, szeretettel.

– Spórolni szeretnék neked – mondta az öregasszony.

Iza elnevette magát.

– Nincs nekünk arra szükségünk, szívem. Eleget keresek. És különben is utálok másnapos ételt enni.

„Ezt se tudom megmagyarázni” – gondolta az öregasszony. Hiányzik a kifejezés lehetősége, amellyel megértethetné vele, mennyire tiszteli őt, milyen jó sáfárja igyekszik lenni, hogy vigyáz a házára, hogy iparkodik megtartani, szaporítani, amit olyan nehéz munkával keres.

– Itt nincs kutya, nincs disznó, anyám. Minek eltenni a maradékokat?

– Jár ide koldus? – kérdezte az öregasszony. Szeme ártatlan volt, tudakoló, szelíden kék. Vince azon a bizonyos megyebálon a szemébe szeretett bele, szép, becsületes, tiszta szemébe.

Iza elnevette magát megint. Azt mondta, nem, és ha egyszer is körülnéz otthon a városban, ott is láthatta volna, hogy nincs semerre. Csak nem képzeli, hogy ezerkilencszázhatvanban akad olyan ember, aki házról házra jár egy tál levesért?

Másnaptól kezdve kiöntötte a maradékokat, és átadta a főzést Teréznek. Attól fogva kitért az útjából. Teréz, becsületére legyen mondva, nem élt vissza a diadalával, sőt gyöngédebb volt hozzá, mint Izához. Mióta az öregasszony tudta, hol a helye, lehetett szeretni; Teréz nyalánkságokkal tömte, leste a kívánságait, rontotta volna, mint egy gyereket. Az öregasszony utálta, rá se bírt nézni, mikor elment, mindig hosszan szellőztetett utána. Teréz rabló volt, ellopott egy részt a munkájából.

Odahaza volt teregetőpadlása, nem ismerte a fregolit, aztán rájött a kezelésére, szemérmesen örült, milyen kényelmesen ki lehet itt mosni a fehérneműjét. A vizet a villanytűzhelyen forralta mindig, a boyler melegcsapját félt kinyitni, azt mondta, zizeg, és félt a robbanástól. Maga lötykölte ki mindenét, mikor Teréz már nem volt a házban, megtalálta a fürdőszobafalba süllyesztett szennyesládát is Iza holmijával, lecsapott a finom ingekre, kombinékra, gonddal, szeretettel kimosta azokat is. A teregetés már nehezebben ment, nem érte fel a fregolit. Nem lett volna szabad, hogy Iza eladja a hokedlit is, ha az most itt van, lenne mire állnia, nem billegne ezen a vaslábú, érthetetlen konyhaszéken. Eddig Teréz szokta elvinni a mosnivalót, kofferben, mert Teréz otthon szeretett mosni-vasalni, s kofferban is hozta vissza a friss ruhát egy hét múlva. Külön pénzt kapott érte, ezentúl majd nem kell fizetniök azért sem.

Iza, mikor megjött, csak összecsapta a kezét. Oly ideges és szomorú lett a csepegő, gyenge kézzel kicsavart ruhák alatt a nedves mozaikpadlón, hogy az öregasszony arcáról eltűnt a várakozó és dicséretet remélő mosoly.

– A te vérnyomásoddal, szívem! – mondta Iza. – És egyáltalán! Gyűlölöm, ha a nyakamba csorog a víz. A házban van szárító, lenn az óvóhely mellett, de nekem egyszerűbb, ha Teréz elviszi a ruhát. Még kismosást se hagyok csinálni itthon, mit járjunk a fürdőszobában pocsolyában.

Megcsókolta anyja kezét, arcát is, egy pillanatig a pulzusán hagyta az ujját. Erős, szabályos volt a vérlökés, nem ártott meg a mosás szerencsére. Iza kiment a konyhába vacsorát melegíteni, az öregasszony meg leengedte a fregolit, lekapkodta a maga fehérneműit, a bundanadrágokat, flanelingeket, legalább azok ne csöpögjenek az Iza fejére. Ráteregette őket a szobájában a radiátorra, s forgatta, darabonként, oda ne süljenek. Minden meglepően hamar megszáradt, mintha valami láthatatlan, forró száj lehelgette volna őket alulról. Kisimította, szekrénybe dugta a holmiját, aztán csak állt és nézett le a Körútra. Vakító, villámfényhez hasonló kék izzás káprázott a szeméig, fémálarcos, nagy kesztyűs emberek hajlongtak a sínek között, szikraeső hullt. Olyan volt, mint a tűz, de mégse tűz volt, valami más! „Pesti tűz” – gondolta az öregasszony. Tanácstalan volt, ijedt, szomorú!

Még kísérletezett valamivel.

Iza rengeteg kávét ivott, akár maga volt otthon, akár vendégek jöttek hozzá, lépten-nyomon bedugta a konnektorba kávéfőző masinája zsinórját. Sokszor elgondolta, milyen kellemetlen lehet fel-felugrálnia a lánynak, ha vendég van nála, vigyázni, mikor csepeg, meddig csepeg a kávé, mert buta kávéfőzője volt Izának, az is valami gép. Ők otthon fiatal korukban török kávét ittak, Vince nagyon dicsérte.

A férfi – alighanem az, aki naponta felhívta Izát – talán harmadszor jött fel hozzájuk, mikor meglepte őket a kávéval. Várt egy negyedórát a vendég érkezése után, tudta a maga háziasszonyi múltjából, hogy azonnal még nem illik nekilátni a kínálásnak, eleinte csak cigarettázik, beszélget az ember. Délelőtt lenn járt a Körúton, kezdte lassanként megismerni a házuk körüli boltokat, s vett egy rézlombikot, a mellettük levő Bizományiban, meg talált egy spirituszos gyorsfőzőt, aminek rendkívül megörült. Ha nem hagyta volna Iza ezt is lenn, most nem kellene vennie ezt sem, mert volt neki egy ilyen jó kis spirituszos főzője otthon, azon tüzesítette a kolmizó vasat, mikor az a divat járta, azon melegítette a tejet is a baba Izának, a kamillateát, ha a foguk fájt. Az új szerzemény éppoly ügyes készség volt, a háztartási boltban vett hozzá spirituszt, rég nem volt ilyen elégedett már, mint amikor hazaérkezett.

Ahogy meghallotta a vendég csengetését, kimérte a török főzőbe a két kanál kávét, nem spórolt vele, inkább többet tett, mint kellene, s dúdolt, piros arccal, míg megfőzte. Soha eddig nem látott Iza vendégei közül egyet sem, itt Pesten olyan képtelen időpontokban járnak vizitelni az emberek, kilenc után, tíz felé, mikor ő már ágyban van, épp csak hogy hallja belépni őket, távozni már nem is, mert akkor már alszik. Dünnyögött örömében, hogy sikerült úrrá lennie álmosságán, és megfőzhette a kávét Iza helyett. Ezentúl mindig fennmarad, nem kell az öregeknek annyi alvás. Ennyit igazán megtehet Izáért. Ha nincs vendég, csak maga kívánja meg, akkor is ő főzi a lánynak ezentúl mindenkor.

A konyhakredencben már eligazodott, tálcára tett két furcsa formájú cserépbögrét. (Ugyan mért nem volt jó az ő porcelánja, amelyen kis lóherék voltak, aranyszegény, ma sem érti, mivel szebb ez a két vastag, lila csésze?) Könyökével benyitotta Iza ajtaját. Tálcája közepén ott párolgott a kávé. A mokkacukrot kistányéron vitte, nem találta kinn a cukortartót.

Iza felállt, mikor belépett. A férfi is felállt. Az öregasszony ragyogva állt a küszöbön.

– Ez Domokos, anyám – mondta Iza.

A férfi kezet csókolt neki, ennek nagyon örült. Jó érzés volt, hogy olyan valaki jár Izához, aki tudja az illemet. A lány oldalra pillantott, a konnektor felé, még nem volt bekapcsolva a maga kávéfőzője.

– Hoztam egy kis kávét!

– Nagyon kedves vagy. Köszönöm.

Az öregasszony leült, összefonta a kezét, várt. Nem szólt senki. Jó, jó, érti ő, hogy maguk szeretnének lenni, nem is marad itt, csak azt várja meg, míg belekortyolnak a kávéjába, s Iza arca valahogy érzékelteti, hogy hálás és boldog, amiért helyébe hozott mindent.

Iza kitöltötte a kávét, cukrot tett magának, a férfi keserűn itta. Kihörpölték, aztán Iza hirtelen összekapkodott mindent, és kirohant a tálcával a konyhába. „Micsoda néma gavallér – gondolta az öregasszony. – Nem szép, de nem is rút. Vajon mi a foglalkozása?” Kicsit csalódott volt, mert nem sok dicséretet kapott, Iza egyáltalán nem szólt semmit, csak a férfi nézett rá, és mondta, nagyon finom volt a kávéja.

Elköszönt tőlük, nagyon elégedett volt magával. A szobájában darált még egy kis kávét, mindent elkészített a másnapi főzéshez. A spirituszt is betöltötte, aztán lefeküdt. A vendég nem maradt túl soká, még ébren volt, mikor hallotta, hogy elmegy. Ahogy az ajtó becsukódott az előszobában, Iza benyitott hozzá.

Most jön és megköszöni. Mindig hálás gyerek volt.

Iza nem ült nála, csak néhány percig, s távoztában el is oltotta a villanyt, hogy most már aludjék. Ám az öregasszony nem aludt, feküdt a sötétben, tépdeste a párna csücskeit. A kávé spirituszszagú volt, minden csupa spirituszszag, Iza nagyon szépen megkérte, ne fárassza magát máskor. A kávéfőzés semmi, ő szívesen csinálja, egész nap reumás végtagokat próbál rendbe hozni, jólesik valami másfajta pepecselés. Kedves ötlet volt, köszöni szépen, de többször nem kér. És a spirituszt legyen szíves kiönteni, mert nem lehet a szagától megmaradni a lakásban.

Az este villogó volt, mint mindig itt, a Körút felett, fényreklámok hunyorgattak, zörömbölt a villamos. Nézett maga elé.

Holnap kiönti a spirituszt, pedig olyan igazi lángja volt, mint egy kis vaskályhának. Ebben a lakásban nincs élő tűz, csak csupa áram. Persze a spiritusz büdös. A szaglása is romolhatik, mióta vénül, mert ő nem vette észre.

Ettől fogva nemigen próbálkozott már többé semmivel.

Soha életében nem volt ennyi ideje.

Mióta csak megvolt, mindig kitöltötték a tennivalók a napját, estére nem kellett ringatás. Fiatalasszony korában hiába volt mellette segítség, egyre kinn sürgött a konyhában, vagy maga is nekiállt főzni, takarítani: Emma néni – hajdan – folyton ugratta, mámor volt, esztelen gyönyörűség, hogy a maga portáján van végre, ahol akkor takarítanak, amikor ő rendeli, és mindenféle hasznos tevékenykedés indult meg a szavára. Amikor Vince elvesztette az állását, és ő cseléd nélkül maradt, rázúdult minden, a gyerekkel való bajlódás is. Öregkorára úgy beleszokott már, hogy maga intézzen mindent maguk körül, hogy Vince rehabilitációja után is csak a legnehezebb munkák elvégzésére fogadott valakit: fát már nem hordott fel, nem állt oda ágyneműt mosni, és a nagytakarításnál inkább csak vezényelt.

Vince, míg ép volt, segített neki, Vince sose választotta szét az életet asszonyi és férfi tennivalókra, és Antal is segített, pedig az orvos volt, nem nyugdíjas, mint Vince. Antal azt mondta, őt pihenteti a házimunka, még a padra is feljárt teregetni, sokkal szebben, egyenletesebben kifeszítette a száradnivalót, mint Mála, aki mosni járt hozzájuk.

Az öregasszony is szerette a háztartással járó vesződést, egy-egy jóízű ebéd vagy megtakarítással végzett hónap után mindig diadalt érzett, mintha a ház körül láthatatlan istenkék éltek volna, gonosz istenkék, akiket havonta le kell győzni, mert folyton csak fondorkodnak, odakozmálják az ételt, eláztatják a téli tüzelőt. Mikor valami hibátlanul sikerült, úgy érezte, a gonosz istenkék leverten és megszégyenülten elsompolyogtak a ház körül, s valami barlang fenekén panaszolják egymásnak a kudarcukat. Mióta persze minden rendbe jött köröttük, Vincét rehabilitálták, s kúriai bírói nyugdíjat állapítottak meg neki, Iza meg orvos lett, nem lett volna már szükségük az istenkék elleni harcra, több pénzük volt, mint amire szükségük vagy igényük lett volna, ám az öregasszony megszokta a takarékoskodást a szűk esztendőkben, s ugyanúgy ravaszkodott, törte a fejét egy forint miatt, mint amikor ez még valóban problémát jelentett a háztartásban. Vince mindig megdicsérte érte, érezte, hogy méltányolnia illik azt az ártatlan diadalt, mely egy-egy hónap végén az öregasszony arcán ragyogott, mikor összecsukta a kockás füzetet, amelybe a kiadásait feljegyezte, s a lepedők alatt rejtőző, gyerekkori emlékkönyv lapjai közé becsúsztatott valami papírpénzt.

Most nem volt háztartás, beosztás, gondok, ismerős kofákkal való tárgyalás, a piac gondos megszemlélése, a mérlegelés, megveheti-e valóban a hibátlan almát vagy csak a másodrendűt. A ruhaneműkért folytatott harc is befejeződött, nem volt már ellenfél, akinek markai közül ki lehetett ragadni a foszlányokat s egy óvatlan pillanatban, míg nem figyelt rá, új gallért remekelni valami régi ingre.

Voltaképpen megszűnt minden.

Izát reggeltől késő délutánig nem látta, s ha haza is jött, épp csak hogy beköszönt, megérdeklődte, hogy érzi magát, aztán sóhajtott, milyen jó, hogy nem kell már idegen arcokat látnia, itthon lehet, beült a szobájába, olvasott, vendéget várt vagy vendégségbe készülődött, színházba sietett, zenét hallgatni, néha meg leült az íróasztalhoz, szakkönyveket tanulmányozott, cédulázott, cikket írt.

Iza minden funkciójához, a pihenéséhez éppúgy, mint a munkájához csend kellett. Az öregasszony sose szeretett valami nagyon rádiót hallgatni, de ahogy a gyász zenét tiltó első hat hete eltelt, s ő mindig egyedül volt és munka nélkül, ráfanyalodott, rá is szokott. Valami keserves és boldogító elégtétellel érezte esténként, hogy éppen abban az időben, amikor a műsor a legérdekesebb, nem kapcsolja be a rádióját, lemond a szórakozásról, hogy ne zavarja a lányát. Legalább ebben tehessen a kedvére.

Kimondhatatlanul szeretett volna tenni érte valamit, csak sose volt alkalma rá.

Főztjére, kávéjára nem tartott igényt, arra sem, hogy megossza vele a vendéglátás gondját, pedig felajánlotta, hogy szívesen összebarátkozik Iza ismerőseivel. A lány megköszönte, és elhárította az ajánlatot, azt mondta, hozzá mindig olyankor jönnek látogatók, amikor az öregasszonynak már ágyban a helye. Néhányszor, míg a lány a rendelőintézetben volt, és Teréz már elment, odasettenkedett az asztalához, kinyitotta a dossziéit; megpróbálta kitalálni, mivel foglalkozik Iza, s valami ártatlan reménnyel még a szakkönyvek közül is magával vitt egypárat a szobájába, abban bízva, hátha elleshetne valamit Iza mesterségéből, nem többet, csak annyit, hogy ha hirtelen valami könyvre vagy folyóiratra volna szüksége, odavihesse neki, míg dolgozik, ne kelljen azért sem felállnia. Ám Iza könyvei franciák voltak és oroszok, még a címüket se tudta elolvasni, feljegyzésein is hiába erőltette a szemét, a jelzéseken, rövidítéseken nem tudott eligazodni. Meg sem említette a lánynak, mit tervezett.

Még csak azokat az apró szolgálatokat sem merte ellátni körülötte már, amelyek egyszerűek voltak: teli hamutartók kiürítését vagy a szoba rendbe rakását, ha Izát hirtelen elhívták valamerre; egyszer a kávézaccal meg a csikkekkel együtt egy mokkás kanalat is a szemétbe szórt, a házmester hozta vissza másnap, s Teréz olyan kommentárral tette le elébe, hogy félt azontúl kidobni még egy hervadt virágcsokrot is. Egyáltalán, rendkívül félt Teréztől.

Az ablakból a József körútra látott.

Legtöbbször azzal töltötte az időt, hogy odahúzta Vince székét az ablakhoz, bámulta a járókelőket, az autóbuszok pisze orrát, a lámpajelzéseket, a két házsor közé feszített, hálón lengő moziplakátokat. Úgy figyelt meg mindent, hogy közben semmi köze nem volt a látottakhoz, Gicára gondolt, a palástkészítőre, milyen kevés munkája van mostanában, pedig be szép ipar az övé, nem egyszerű úgy összefogni a palástok redőzetét a vállrészen, hogy sehol se maradjon felesleges ránc. A lenti utcakép nem mondott neki semmit, hiába nézte. Néha Teréz rászólt, hogy gyönyörű idő van, menjen levegőre, ilyenkor engedelmesen felöltözött, lement a Rádai utca sarkáig, a terecskéig, ott leült, nézte a homokozó gyerekeket, de teljesen valószínűtlennek érezte az egészet, hogy itt jár, üldögél, nézeget – nem látta értelmét, miért is teszi. Teréz jóakarata, mellyel egészségét őrizte, kárba veszett, mert a séták alatt beszívott friss levegő előnye nem állt arányban azzal az izgalommal, hogy el kellett mennie egy keresztutca előtt, amely előtt nem állt közlekedési rendőr, megvárnia a sarkon a lámpa zöld jelzését, s elbaktatnia a térre, míg mellette villamos száguldott, autók rohantak.

A tér maga viszont elég valószerű volt, főleg a galambok miatt, a galambfalka valamiképpen Kapitányra emlékeztette, egy idő múltán már morzsát is vitt magával, s azt képzelte, egy gyűrűs nyakú, kék szemű galamb megszerette őt, mert gyakran odaszállt mellé a padra.

Más vénasszonyok is sütkéreztek ezen a téren, sőt vénemberek is, Vince formájúak, nyakukon lötyögött a bőr, s a szokatlanul meleg tavasz ragyogásában is gyapjúsál volt a torkuk körül. Az öregemberek újságot olvastak, vagy csak ültek, behunyt szemmel a nap felé fordították a fejüket, és gondolkoztak, mint ő. Lassanként megszokta, megkedvelte a teret. Még nem volt park rajta, csak az ígérete; kertészek dolgoztak körötte, ágyásokat ástak, s középen utat építettek; az is szórakozás volt, bámulni a katlant, a rotyogó aszfalt alatt égő miniatűr máglyát, az egyszerre sárga, egyszerre karmazsinpiros tüzet.

Otthon, a régi városban az öregek a Kossuth-szobor köré jártak sütkérezni, és mindenki ismerte egymást.

Ő sose tartozott a „nyugdíjas” csoporthoz, mert üldögélt ott a padon nem egy olyan is szép nyári délelőttökön, aki görbén nézett Vincére azokban a napokban, hát máig nem köszönt nekik, se Tahy Bellának, se Kovács Tódorkának, senkinek. Voltaképpen itt inkább össze lehetne barátkozni valakivel, aki ugyanilyen magányosan napozik; ezek sose ismerték és sose sértették meg Vincét.

Napokig vizsgálgatta az arcokat.

Az öregek, a tér öregjei majdnem mindig ugyanabban az időben érkeztek, amikor a déli nap teljes fényben ragyogott, és ha tehették, ugyanarra a helyre is ültek le mindig. Lassanként mindegyiket ismerte már, látta, hogy vannak köztük boldogok, akik kisgyereket pesztrálnak és barátok, akik zsebsakkal játszanak, perecet esznek, olykor nevetnek is. Volt egy öreg férfi, akihez a térrel szembeni szerelőműhelyből minden ebédszünetben kijött valaki beszélgetni vagy tanácsot kérni, olykor rajzokat mutogattak neki meg szerszámokat, tanácskoztak vele. Férfiakhoz nem mert közeledni, pedig azok voltak fölös számban, de úgy gondolta, ez talán még az ő korában sem illendő. Csak üldögélt, reménykedve, ebédidőig, várta, csak megszólítja már valaki. Teréz csak bámult: újabban gyakran elkésett az ebédről.

Sokáig nem történt semmi.

Egyszer aztán csakugyan bekövetkezett, amire várt. Egy öregasszony ereszkedett mellé, csupa ránc, nyestkoliés öregasszony, aki fiatalosan volt öltözve, magas sarkú cipőt viselt, arca, körme festett. Odébb húzódott és elszomorodott: lám, mások ápolják magukat. Ő még csak erre se képes. Sose volt lakk a körmén.

Érezte, hogy az idegen méregeti, habozik: megszólítsa-e. Szinte reszketett az örömtől: valaki beszélni szeretne vele. „Szólj – mondta magában, mint valami egytagú imát –, szólj!” Összerezzent a boldogságtól, mikor a vénasszony megkérdezte, nem találja-e, hogy az idén a sok undok eső után szokatlanul szép tavasz köszöntött rájuk.

Egy félóra múlva mindent elmondott magáról az idegennek, folyt belőle a szó. A másik szinte közbeszólás nélkül hallgatta, bólogatott, cigarettázott, hol szomorú volt, hol víg, aszerint, amit tőle hallott. Most, hogy összefoglalta az életét, valahogy megkönnyebbült, a másik olyan leplezetlen irigységgel nézett rá, olyan áhítattal hallgatta: neki semmi tennivalója sincs, hogy hirtelen úgy érezte, voltaképpen nincs is semmi baj, csak éppen nem számolt valamivel olyan messziről, valahogy nem gondolta végig, hogy Izának sosincs ideje semmire, szüksége sem igen van az ő munkájára, de minden, ami a házában történik vagy nem történik, a miatta való szerető gondoskodás eredménye. Az ismeretlen öregasszonyt Hildának hívták. Virág Hildának, s még az is kiderült, hogy nem is laknak messze egymástól, három háztömbnyire csupán.

Virág Hilda másokkal élt egy szobában, azt mondta, fiatal rokonaival. Hát akkor ne ott találkozzanak, hanem őnála. Szívesen látja, akár ma délután négykor is, ha alkalmas. Alkalmas volt. Hazafelé menet először azt tervezte, süt valamit, de aztán letett róla, nem érdemes megkockáztatni, Teréz észreveszi. Vett egy kis kekszet. Otthon jó étvággyal megebédelt, csinosította a szobáját, úgy érezte, rendkívül impozáns. Minden bútora szép, hibátlan, milyen okos volt Iza, hogy csak a tökéletesen épekből állított össze egy szobát – olyan jó itt körülnézni.

Virág Hilda pontos volt, a kávét, amit kapott, megdicsérte. A családjáról nem akart beszélni, pedig az öregasszony szerette volna megtudni, kiféle, de aztán abbahagyta a faggatózást, s hagyta, hogy a vendég arról beszéljen, amiről kedve tartja. Hilda mulatságos dolgokat tudott a régi Pestről, jól emlékezett nászútjuk évére, az ezerkilencszáztizenegyesre is, kabaré- és orfeumneveket sorolt fel, melyek közül az egyikben ők is jártak Vincével, csak szünetben hazamentek, zavartan, pirulva. Virág Hilda dalokat is tudott, és kellemes hangja volt, ha egy kicsit reszketős is. Hamar árván maradt, csak ennyit mesélt magáról, s úgy élt minden támasz nélkül. Fiatal rokonai csak magukkal törődnek, egyáltalán nem foglalkoznak vele, elvárják, hogy cselédmunkát végezzen náluk, minden ellenszolgáltatás nélkül. Még eddig sose nyert a lottón, pedig be szeretne!

Majdnem pénzt kínált neki, de még idejében meggondolta. Virág Hilda neveket említett, mikor felsorolta régi ismerőseit, olyan nagy neveket a múltból, hogy az öregasszony rájött, szó se lehet arról, hogy pénzzel megsértse. Ha a fiatal rokonok ilyen határig nem törődnek vele, megtalálja ő a módját másképpen, hogy ebben-abban segítsen Virág Hildának. Milyen kedves teremtés, milyen jól elmulat vele! Megmutatta neki a Vince képét, Iza gyerekkori fényképeit is. A vendégnek minden nagyon tetszett, önfeledten tapogatta a radiátort, azt mondta, bár egyszer az életben még olyan lakásba kerülhetne, ahol nem kell kínlódni a tüzeléssel, milyen isteni meleg van itt. Az öregasszony ártatlan büszkeséggel nézett körül, úgy érezte, az otthona gyönyörű, és idáig úgy látszik, valami vakság verte meg, ami nyilván a sok szomorkodás következménye volt – nem tudott tájékozódni új életében. „Teréz!” – sóhajtott Virág Hilda. Ha neki volna egy ilyen Teréze! De hát abban a házban ő a Teréz. Rettenetes!

Iza elképedt, mikor hazajött, és meghallotta a nevetgélést. Anyja hangja élénk volt, csacsogó, valaki meg dúdolt odabenn, egy rendkívül kellemetlen, öreg hang. Lerakta a kabátját, benyitott.

– A kislányom – ragyogott az öregasszony. – Az én kis orvos lányom. Most jött haza munkából, fáradt szegény. Ülj le, Izuka!

Iza állt a küszöbön, és nézett Virág Hildára. A vendég motyogott valamit, felemelkedett. Az öregasszony valahogy rosszul érezte magát. Mért áll fel egy idős hölgy, mikor egy fiatal a szobába lép? Mert Izáé a lakás? Nem. Valami más miatt. Iza nem ült le, rendkívül barátságtalan volt, azt mondta, jó napot kíván, aztán sarkon fordult, kiment. A társalgás elakadt. Virág Hilda hebegett, milyen energikus fiatal nő a lánya, az öregasszonyt meg ette a szégyen, mert Iza nem energikus volt, hanem sértő. A vendég elköszönt, sokkal kevésbé volt vidám, mint mikor megjött, és nem hívta meg az öregasszonyt magához, pedig az reszketett a türelmetlenségtől – erre várt egész délután. Nem zavarták volna őt a fiatal rokonok, mindig szerette a fiatalokat. Virág Hildához menet nem is kell átmerészkedni a túloldalra. Milyen alkalmas ismeretség lett volna!

Kiöblögette a csészéket. Sajnos Iza most meglátta, hogy mégsem öntötte ki a spirituszt, és a gyorsfőzőn csinálta maguknak a kávét, de hát ez az ő szobája, itt, úgy gondolta, lehet büdös. Ő nem tudja kezelni Iza kávéfőzőjét. A lány nem jött be hozzá vacsoráig, akkor aztán benyitott a szobájába.

– Hol szedted fel ezt a ribancot? – kérdezte Iza.

Először nem értette a szót, azt hitte, göncről beszél. Iza göncnek hívta a foltozott szvettereket, más színű szövettel felfrissített pongyolát. Kétszer kellett megkérdezni tőle, s másodszorra már más szóval, míg megértette, miről érdeklődik, s akkor úgy megijedt és elszégyellte magát, hogy telefutott a szeme könnyel.

– Hazajövök, és itt kávézol egy vén prostituálttal. Elment az eszed, anyám, micsoda gondolat? Ez Pest, kétmilliós város, azt hiszed, otthon vagy, vidéken? Hol szedted fel? A Rádai téren? Mit tudod te, ki ül le melléd? Ő kezdte a társalgást – no képzelem. Egyszer majd hazahozol egy gyilkost, aki elvágja a torkodat, valami huligánt, aki azt mondja, papnövendék. Ne ismerkedj az utcán, anyám, és eszedbe ne jusson hazahozni valakit. Ma délutánra véletlenül nem terveztem semmit, ma éppen csak fáradt voltam, pihenni akartam, de jöhetek vendéggel, jöhetek munkával is. Itt ül ez a nő és kurjongat, hogy Bob úrfi legény a talpán. Elképesztő!

A morzsákat, melyeket meggyűjtött a Rádai téri örvös nyakú galambnak, kiszórta az ablakon, aggódva leskelt le az emeletről, nem jön-e fel a rendőr, aki megbünteti, mert szemetelt, de nem merte kivinni a konyhába a morzsás zacskót, félt, hogy megszidják, megkérdezik, mi ez megint, miféle koldus mánia, hogy lesepri a morzsát az abroszról, és zacskóban tartja. Nem ment többé a térre, csak a mellékutcákon bolyongott, nézegette a kirakatokat, megpróbálta kitalálni, mit szeretne magának, de nem jutott eszébe semmi. Virág Hildát látta még egyszer, abból a házból lépett ki, amelynek a számát említette, mikor a lakásáról beszélt. Szatyorral lépdelt hazafelé, megint irtózatosan ki volt festve, szomorú szeme alatt karikák. Behúzódott előle egy kapualjba, hogy ne kelljen köszönnie, szégyellte magát.

A Hildával való kísérlet után félt minden idegentől.

Ha Teréz nem volt a lakásban, nem nyitott ajtót senkinek, a postást sem engedte be. Iza ajánlott leveleit a házmester hozta fel esténként, s mindig valami megjegyzés kíséretében: ha a mama ki se mozdul egész nap, mért másokat terhel a posta átvételével. Kikapott miatta, attól fogva aztán kinézett az ajtó kémlelő nyílásán, kikiabált, hogy a lánya nincs itthon, s aszerint, hogy a csengető mit akart, közölte, hogy ő nem engedhet be senkit, a kulcsot elvitték, nem vesz se kefét, se mosóport, se rongyszőnyeget, mert özvegyasszony, nagyon kevés a nyugdíja, azt se tartja itthon. De még akkor is rosszul érezte magát, ha a látogató már elment, és egyszer, mikor Iza elutazott víkendre, nem vetkőzött le, hanem ruhástul bújt az ágyba, s azon töprengett, ha valaki megtámadná, hogy tudna védekezni.

A napok irreális lebegésben surrantak tova.

Reggel meg kellett várnia, míg Iza elkészül a fürdőben, csak aztán vonulhatott be ő, kapkodott, rohant, hogy ott ne lepje Teréz. Aztán Terézt kellett kiböjtölni a nagy székben gubbasztva vagy az utcán, aztán Izára kellett várni, Iza bizonytalan érkezéseire, ülni az ablakban, nézni le a megállóra, azzal a szívszakasztó aggodalommal, mely sose kínozta régi otthonában, hogy talán elütötte valami, azért késik, ki képzelt el ekkora forgalmat, mint Pesten. Mikor a lány megjött, ki kellett várnia, mikor a legkevésbé zavaró, ha kimegy a konyhába vacsorázni, s lehetett reménykedni, hátha Iza aznap többet eszik valamivel; messziről az se látszott, milyen keveset fogyaszt az a lány, vagy ha fáradt, semmi se kell neki, csak citromos vizet iszik, bekap egy kis sajtot, almát. Vacsora után azt várta: jön-e már az a Domokos nevű férfi, aki idejár, s mit árulnak el a neszek, azok a gyér neszek odabentről. Mit csinálhatnak azok odabenn az Iza szobájában, és talán csak nem az folyik, amire gondol? Egyszer az is eszébe jutott, minek nevezte Iza Virág Hildát, és elkezdett pityeregni, mert ha Iza csakugyan úgy van ezzel a Domokossal, akkor voltaképpen Iza se tisztességes lány többé.

A várások közti időszakokat kitöltötték a gondolatok.

Sose tudta, hogy az emlékezés ilyen aktív tevékenységgé válhatik.

Az öregasszony apródonként felmondta magának az életét. Soha nem volt erre ideje. A felmondott, végiggondolt események valahogy plasztikussá váltak körötte: Kapitány érkezésének, adoptálásának, szobatisztává nevelésének felidézése például mindig azt a hitet keltette benne, hogy itt van Kapitány, csak elbújt az ágy alatt, ahová néha otthon is elvonult, ha Iza lépteit hallotta, Kapitány félt Izától. Felmondta Emma nénit, elkesergett magában nagynénje gonoszságain, melyek valahogy ennyi idő múltán se koptak; Teréz gyanakodva nézte, hogy ül, teljes semmittevésben a nagy székben, arcán valami elemezhetetlen mosoly vagy szomorúság – mi az isten járhat ennek az eszében. Az öregasszony végiggondolta Endrus elvesztését, Vincével töltött napjait, kiderült, hogy hiába telt el annyi tenger esztendő, mindenre emlékszik. Nemcsak arra, ami velük történt, hanem a város életére is, a Körút forgalma felett azon töprengett, hogy kilencszázháromban építettek a kiserdőben egy pavilont, amelyben minden vasárnap katonazenekar játszott. Teréz kővé vált, mikor meghallott bentről valami mekegést. Nem ismerte a dalt, az öregasszonynak meg nem volt hangja, Teréz nem tudta, hogy azt próbálja eldalolni: „Alle miteinander, alle miteinander, grüsst euch Gott!” A királyné ruháját is felmondta magának az öregasszony, Zita kezében az ibolyacsokrot, melyet idegesen szagolgatott, s mely bizonyosan tele volt locsolva fertőtlenítőszerrel. A király és a királyné akkor jártak a városban, mikor a spanyoljárvány volt, akkor halt meg Kubek Dórika meg Inárcs Aurél is. Ő leghátul állt a hölgyek sorában, csak azért is elment, hogy Emma nénit bosszantsa: pedig Vince úgy kérte, ne tegye. Ez volt az egyetlen, ami miatt valaha komolyan összeveszett Vincével, aki ki se mozdult hazulról, a bíróságon azt mondta, beteg, könnyű spanyolja van. Otthon Dickenst olvasott, még arra is emlékszik, hogy a Dombey és fiá-t, és azt mondta, nem érdekli a király, inkább olvas.

Önmagát is felmondta néha, és naiv büszkeséggel érezte, hogy mindig megtette a kötelességét. Látta magát a mosóteknőnél, november elsejei kivilágításkor az Endrus sírjánál, kalácsot sütni, társaságban, mint fiatal lányt, Vince betegágyánál, a megyebálon, és az első egérhullával, amelyet fiatalasszony otthonában olyan méltóságteljesen piszkált ki a fogóból, szimbólumaként annak, hogy saját kamarája van, a kamarában liszt, amihez egér is tartozik.

Legtöbbször Izát mondta fel magának, többször, mint Vincét.

Azt az Izát, aki még a világon se volt, de szünet nélkül émelyítette, akivel szinte folyton rosszul volt terhesen. És a kisgyereket, a nagy szemű, komoly kislányt, akit mindig tévedésből büntettek meg, aki nekiment a szomszédnak az apja védelmében, s mint valami csepp bölcs, okosakat mondott, prédikált nekik. Felmondta a gimnazistát, akit sose kellett munkára biztatni, sem arra, hogy segítsen a háztartásban, az érettségizőt, Iza lángot vető szemét, amikor megtudta, hogy elutasították a felvételi kérvényét az egyetemen. Akkor már két éve folyt a háború. Isten bocsássa meg, azon este görbén nézett Vincére, mert miatta volt a huzavona, miatta nem akarták felvenni a lányt, míg Dekker el nem kezdett az érdekében kiabálni.

Jó gyerek volt, ismételgették a gondolatai. Jó gyerek volt, hűséges, eszes, szorgalmas. Tudott valamit a világról, amit ő maga sem ért. Gyerekkorában beteges volt, sokat kellett virrasztani mellette, első elemiben, érthetetlen módon, nehezen tanult meg olvasni, hány délután gyakorolta vele, mikor meg gimnáziumba került, éjjelente a lánykori ruháit alakítgatta át a számára, hogy szépen járathassa szegényen is. Egyszer – akkor már egyetemista volt – rácsapták a villamos ajtaját a kezére, hetekig másolták helyette Vincével a bonctani jegyzetet, amit vissza kellett adnia annak, akitől kölcsönkapta, de utálatos jegyzet volt, félt tőle. Felmondta magának Izát, akinek akkor is volt gondja rájuk, mikor férjhez ment, a sután boldog, morcosan sugárzót, és a némát is, aki elment Pestre, a nyugdíjvisszaszerzőt, a sok pénzt, amit hazaküldött nekik, ha nem volt is rá szükségük. Felmondta Izát, aki minden negyedik vasárnap lelátogatott hozzájuk, és átsegítette őket minden nehézségen, az utolsón is, Vince irgalmas halálán.

Mindennap felmondta magának Izát, aki nem hagyta egyedül a régi otthonban, mindent elintézett helyette, kivette kezéből a munkát, gondoskodik róla, elhalmozza mindennel. Aztán hosszan, tanácstalanul, szégyenkezve sírt.

Iza mostanában munkaidő végeztével is bent maradt a rendelőintézetben.

Voltaképpen senki se furcsállotta. Iza szerette a munkáját, nagyobb ambícióval fogott napi teendőihez, mint bárki más a kollégái közül. Minden panaszt érdeklődéssel hallgatott végig; míg a beteggel tárgyalt, jegyzeteket készített, s nemcsak a fájós végtagot, rossz ízületet, magát a pácienst is megpróbálta valamiképpen lokalizálni a világban. Iza hitt abban, hogy a test egészével kell megismerkednie ahhoz, hogy valami bajt leküzdhessen, s azzal is tisztában volt, hogy a test és az idegrendszer kapcsolata befolyásolja egy betegség lefolyását. Minden betege izgalmas megoldandó feladatot jelentett a számára, senki sem állt fel előle azzal az érzéssel, hogy most aztán rádobták valami futószalagra, még két perc, s egy láthatatlan erő továbblendíti innen, és recepttel kezében, injekciós kúrán, súlyfürdőn vagy valami elektromos gép alatt találja magát. Ha valaki Izához került, azonnal megérezte, hogy ez az orvos éppúgy törődik vele, mintha jól fizető magánbetege volna. Az igazgató azt mondta róla, kitűnő diagnoszta, csak kicsit pepecsel, s valóban, kevesebb beteget látott el, mint mások az osztályokon, de nagyobb volt nála a gyógyulási arányszám. A betegek felengedtek a közelében, volt, aki kínos magánügyeit is rázúdította, Iza nem küldött el senkit anélkül, hogy meg ne hallgatta volna. Bárdi, legfiatalabb munkatársuk csipkelődő himnuszt költött Izáról egy karneváli mulatságra, egyszer le is rajzolta őt, tíz pár fület rajzolt neki és számtalan kart, mint valami orvosi köpenyes Buddhának. Bárdi szerette Izát, csak azért mondott róla olykor iszonyú trágárságokat, mert szégyellte, hogy annyira tiszteli.

Iza gyakrabban kapott külön jutalmat, mint a többi orvos, ez nem lepte meg, diákkorában is sűrűn adtak neki ösztöndíjat, muszájból, kelletlenül, szinte az iskola akarata ellenére. Született jó tanuló volt, mindig lehetett számítani rá. Nem voltak gyönge napjai, eltékozolt délutánjai, munkaterv szerint készült minden vizsgájára, s valami finnyás, komoly rend jellemezte. Anyja sokat mulatott rajta, mikor holtfáradtan hazaérkezett az egyetemről, s ahelyett, hogy evett s lefeküdt volna, elkezdett rakosgatni a lakásban. „Nem volt elég mára?” – kérdezte az anyja nevetve. „Nem tudok úgy lefeküdni – panaszolta Iza –, hogy nem zártad el rendesen a vízcsapot, és csak lerúgtad a cipőd a fürdőszobában.” Ha megígért valamit, gyerekkorában is úgy lehetett építeni a szavára, mintha felnőtt volna. A Vincéjére nem.

Vince számtalanszor megígért valamit, aztán elfeledkezett róla, vagy nem volt pénze teljesíteni. Ilyenkor gyakran találta Izát a kamarában, a polcok mellé húzódva, ott pityergett egyedül, s mindannyiszor az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a gyerek nem az elmaradt ajándékot siratja, hanem erkölcsi érzékét háborítja fel, hogy valaki nem tartotta meg, amit megfogadott. Bárdi mindig kétségbeesett, ha egy fél évvel valami réges-régen elfelejtett feladat kiszabása után meglátta Iza statisztikáit, gyönyörű grafikonját az igazgató asztalán, s hallotta, hogy a jelentések közül megint a Szőcsé érkezett meg elsőnek.

Sose késett el, de az már nem volt rá jellemző, hogy bent maradjon. Ha végzett, s nem volt túlságosan fáradt, együtt ment el a munkatársaival, beült velük kávézni, sörözni, ha hívták, olykor sétálni invitált valakit, többnyire egy elvált asszonyt vagy fiatal lányt, Iza sem a boldog anyákat, sem a harmonikus házasságban élő nőket nem hallgatta szívesen – Antal emléke még mindig nyers volt.

Újabban, míg matatott, rendezgette a feljegyzéseit, feketét főzött magának, átlapozta az újságokat, vagy csak ült, firkált egy papírra, a maga módján és lehetőségei között ugyanazt tette, mint az öregasszony: amire ritkán hagyott időt magának, gondolkozott az életén.

Törte a fejét, mit kezdjen az anyjával.

Iza szerette a szüleit, nemcsak egy gyerek ragaszkodásával, hanem a bajtárs szenvedélyével is, hamar felfogta, miben s miért más az életük, mint az ismerőseiknek, s meg volt róla győződve – jobban, mint az anyja! –, hogy Vince lányának lenni nem szégyen, hanem rang, s Vince felesége boldog lehet, hogy ilyen férje van. Az anyagi nehézségek nem izgatták, olykor inkább mulatságos volt, hogy gyerekfejjel is segíthetett otthon anyjának valami megoldhatatlannak látszó csomó kibogozásában. Iza meg volt róla győződve, hogy világképének kialakítója a politikailag teljesen öntudatlan, csupán emberi tisztessége reflexeivel cselekvő Vince volt, s hogy elvégezhette az egyetemet és diplomás ember lett belőle, anyja gyakorlati eszének, a szegénységen kifogó furfangjainak köszönhető. Iza, mihelyt tehette, nekiállt a törlesztésnek, kérés és felszólítás nélkül, természetesen.

Bárdi minden fizetésnapon elsírta, milyen kevés marad neki a félhavi összegből, amelyet meg kell osztania a „vénasszonnyal” Szalkán, Iza sose mondta senkinek, hogy támogat valakit, vagy egyáltalán van valami családtagja, a gyermektelenségi adó vagy a kölcsönjegyzések idején egyszer sem érvelt sem apjával, sem anyjával. Vidéki arcát csak szülővárosában ismerték, naiv, nem túl okos emberek, az öregasszony és Vince világának megosztói. Mikor szabadságot kért azzal, hogy apja haldoklik, s a temetés után szeretné magához költöztetni az anyját, Bárdi, aki átvette a munkáját, nagyon rosszul érezte magát, és nem ment oda hozzá előre kondoleálni – mi az isten csudáját mondhat az ember ilyenkor. Arra gondolt, hogy ő ugyan magához nem venné a vénasszonyt, inkább odaadja a háromnegyed fizetését és ágyra jár.

Antal értesítése azért volt olyan különösen megrázó, mert ismét nem volt benne semmi pátosz.

A pátosztalanság mindvégig jellemző volt kettőjük viszonyára, szerelmük legizzóbb időszakában is. Egyszer jöttek keresztül a kiserdőn, valami filmről beszélgettek, aztán Antal úgy mellesleg megkérdezte, hozzá megy-e feleségül, ő meg azt felelte rá, persze. Ott állt az erdei úton egy helyi költő emlékműve, csavart oszlopon szomorúan rossz bronzfej, költőibbre formált szempár, mint amilyen valaha is lehetett valakinek, az alatt álltak meg, hallgattak el mondat közepén, ott csókolta meg Antal. Fényes nappal volt, kora délután, Dekker közeledtére rebbentek szét, Dekker mindig gyalog ment át a kiserdőn a villájáig. „Áldás, békesség” – mondta Dekker, mikor Antal magyarázkodni kezdett, s ment is azonnal tovább. Ő már tudta, amit Iza akkor még nem, hogy a lány állásügye is rendben van.

Antal csak annyit telefonált: apja ma befejezi, jó volna, ha hazajönne. A gépből lenézve vasszürkék, olykor meg valószínűtlenül fehérek és gyapjasok voltak a fellegek, mint valami értelmetlen nyáj. Az öregasszony miatt repült haza azonnal, tudta, hogy apját nem nézi meg már. Iza nem akart összetörni, elég volt egyszer életében, most különösen szüksége volt az erejére. Elbúcsúzott ő Vincétől magában már akkor, mikor Dekker kirakta elébe a vizsgálati leleteket, ő meg az asztallapot nézte, s eltűnődött, milyen gyerekes íróasztala van egy ilyen nagy tudósnak, naiv íróasztala, sok radírral, színes ceruzával, mintha szabad perceiben házakat, hóembereket meg huszárokat rajzolna a blokkjára, s a tollak, fényes füzetkék fölé hajló arcát mosta a könny.

Hogy az öregasszonyt fel kell hoznia magához, afelől sose volt kétsége.

Mikor jövendő lakása tervrajzát elébe tették, Vince viszonylag még egészségesnek látszott, inkább szokatlanul, túl korán öregnek. Fogta a ceruzát, odébb húzta a falak jelzését, kisebbre rajzolta a maga két szobáját, hogy egy harmadik helyiség is kisikeredjék az alapterületen. Valaki előbb-utóbb meghal az öregek közül – gondolta akkor –, a megmaradó nem élhet odalenn egyedül. Lehetetlen.

„Mindig a hónapok végére ütemezi be a szexuális életét” – gondolta Bárdi, mikor megfigyelte, hogy Iza minden negyedik szombaton kofferrel jelenik meg, s a déli rendelés végeztével taxit hív, és a pályaudvarra viteti magát. Utóbb, mikor kiderült, hogy a lány a szüleit látogatja, megszégyellte magát. Iza, akár az apja, ösztönösen figyelmes volt, számon tartotta a munkatársai névnapját, előlépését, voltaképpen nem is volt nehéz elképzelni róla, hogy minden hónap utóján ajándékokkal megrakodva megjelenik valahol vidéken, cseveg, nevetgél, mint egy kislány, hülye ajándékokat dugdos házikabátok, pongyolák zsebébe.

Iza szexuális élete teljesen másképp folyt, mint Bárdi vagy akárki elképzelhette volna.

Antal emléke évekig nem gyógyult, s a lány nem volt hiú, nem érezte fontosnak, hogy egy férfi – vagy sok férfi – meggyőzze afelől: a férje bolondul cselekedett, mikor elhagyta. Iza napjait Pestre való költözködése első idejében teljesen igénybe vette az, hogy megvesse a lábát a rendelőintézetben, tartós kapcsolatai nem szövődtek, munkatársaival összejárt, de minden kollégájának felesége volt, a nőtlenek meg valamennyien fiatalabbak nála. A társaság, amellyel olykor összejött, mulattató volt és személytelen.

Betegei között akadt néha valaki, akit külön a figyelmébe ajánlottak, valami jónevű szakember, élmunkás, országos híresség. Iza rendelőintézetében szinte egy orvosnak se volt magánpraxisa, az ő mesterségük terápiájához majdnem minden súlyosabb esetben kórházi felszerelés tartozott. A lány megnézte híres betegeit, megállapította, mi bajuk van, megszabta gyógyításuk módját, és elfelejtette őket. Lehetetlen volt, hogy a kórtörténet felvétele közben mást is érzékeljen bennük, mint egy beteget. A férfiak sziszegtek, leszegték a fejüket vizsgálat közben, a művészek szemérmesen vallották be éveik számát, féltek a kezeléstől, s furcsa, majdnem nőiessé vékonyodott hangon búsultak el annak a hallatára, hogy gyógymasszázsra kell járniuk vagy éppen súlyfürdőbe. Eszébe se jutott, hogy valaki közülük aztán felveheti később a telefont, és megkérdezi tőle, nem találkozhatnék-e vele rendelési idő után is?

Egyetlenegyszer mégis ilyen történt, a Domokos esetében.

Domokos látogatására az Írószövetség hívta fel a figyelmét, valami könyök-rendellenességgel került elé. Jól megnézte, mint mindenkit vizsgálat közben, mit mond a szeme, a haja anyaga – ha valaki beteg, annak az egész teste beszél. Vizsgálat közben észrevette, hogy Domokos úgy néz vissza rá, mint egy férfi, mintha azt hinné, szemezni akar vele, és viszonozná az érdeklődését. Nem zavarba jött, dühös lett. Megmondta Domokosnak, ne bámuljon rá, hanem hagyja magát megvizsgálni, goromba volt hozzá, ami sose volt szokása, elektromos kezelést rendelt neki, aztán elküldte. Az elektroterápia az épület függelékszárnyában a rendelőintézet tartozéka volt, az első igazán modern ilyenfajta létesítmény, Domokos ugyanabba a házba járt be gyógyulni, ahol a lány dolgozott, csak másik kapun, s minden kezelés után benézett Izához – mint mondta „egy kis kontrollra”, jelenteni, hogy javul az állapota. Most már nem nézett a szemébe, hideg volt hozzá, lényegesen visszautasítóbb, mint bárki máshoz. Domokos mulatott rajta, ezt lehetetlen volt észre nem vennie, s minden kezelési nap után küldött neki egy csokor virágot, amivel nem tudott mit kezdeni, s amit első alkalomtól fogva mindig odaajándékozott a házmester feleségének. Sosem említette neki a virágküldeményt, meg sem köszönte, azt remélte, így majd abbamarad, de mikor Domokos az ötödik alkalommal is beállított, hogy megmutassa immár fájdalom nélkül hajló könyökét, kiküldte új kartonokért az adminisztrátort, és megkérdezte, mi a szándéka a csokrokkal, egyébként bármi, legyen szíves abbahagyni a küldözgetést.

Domokos azt felelte, semmi. Merő figyelmesség. Általában nem olyan szokatlan eset, hogy egy férfi egy csinos fiatal nőnek, akinek még hozzá le is van kötelezve, virágot küld, és talán helyes volna megnézetnie magát valakivel, mert indokolatlanul ideges. Akkor egyszerűen kinyitotta előtte a rendelőajtót és kitessékelte, behívta a következő beteget. Domokos aznap este telefonált neki először.

Viszonyuk aránylag hamar bizalmassá vált, Iza passzívan, kicsit gyanakodva engedte át magát Domokos félig mókás, félig megható szenvedélyének. Mikor Vince már a klinikán volt, és ő először találkozott apja ágya mellett Antallal, elpirult, rosszul érezte magát, mintha titkolnivalója volna, vagy tartoznék még felelősséggel, számadással, hűséggel – bármivel is Antalnak. Domokos játékos volt, tele ötlettel, mindig ráért, ha Iza akarta, jól tűrte olykori kedvetlenségét, segített elűzni a fáradtságát, de a lány soha, együttléteik igazán nem hideg perceiben sem érezte olyan definitíven, hogy egy férfival van együtt, mint amikor még Antal felesége volt. Részint Domokos foglalkozása tehetett erről, részint pedig Antal. Iza még mindig, ennyi idő eltelte után is, Antalhoz viszonyított mindent és mindenkit, Antal önfeledt volt az ölelésben, hunyt szemű, egyszerre vad és alázatos, Domokosról meg mindig azt érezte, figyel, megnéz vagy átél valamit, aztán feldolgozza magában, elraktározza az élményt, és felhasználja valamikor. Nem volt kellemes gondolat, pedig Domokossal könnyű és egyszerű volt az élet, volt a férfiban valami alapvetően egyszerűen vidám, mint valaha Vincében.

Ma is ülve maradt, mikor a többiek már elindultak, maga elé szedte a szakfolyóiratokat, de nem olvasott, cigarettázott, telefonált. Domokost próbálta felhívni, nem találta otthon, voltaképpen nem is bánta, a tárcsázás s a várakozás, felveszik-e a kagylót, csak időhúzás volt, védekezés az esetleg visszatekintők pillantása ellen, magyarázat: íme van oka annak, hogy még itt ül, beszélni akar valakivel, dolga van. Mikor mindenki elköszönt, s hallotta a folyosóajtó csukódását is, nem kísérletezett tovább a telefonnal. Hátradőlt, az eget nézte, vastag, komor fellegek futottak a város felett. „Vihar lesz – gondolta Iza –, az első igazi vihar az idén.”

Rettenetesen bántotta, hogy az öregasszony állandó jelenléte irritálja.

Iza az anyját semmivel se szerette kevésbé, mint az apját, csak másképpen és más okok miatt. Hét éve nem lakott már otthon, még vendégképpen sem; ha le kellett utaznia, a klinikán kapott szállást, vagy bement a hotelbe, anyja öregkori lényét Pesten ismerte meg voltaképpen. Most ébredt rá, hogy volt egy ifjúkori emléke az anyjáról: egy vidám, bátor, tapintatos, kicsit ijedős, kedvesen szeleburdi teremtés integetett felé a múltból, aki mulatságos rendetlenségéért bőven kárpótolt mindenkit szelleme édes frissességével s azzal a meghatározhatatlan valamivel, amivel az otthont otthonná tudta tenni. Míg nem lakott vele, volt abban valami bájosan komikus, hogy az öregasszonynak alig van fogalma arról, miféle változások mentek végbe az országban, hogy a haza meg a világ eseményeit csak Vince tartja náluk számon, s az ő esti újsághír összefoglalásaiból tájékozódik úgy-ahogy a jelenről, ha éppen nem érzi túlságosan fáradtnak magát ahhoz, hogy figyeljen.

Messziről mosolyognivaló volt az öregasszony ösztönös feudalizmusa, az a naivság, amellyel minden nála fiatalabbat vagy megítélése szerint cselédsorban levőt – favágót, mosónőt, alkalmi bejárónőt – tegezett, ahogy valaha Emma nénitől tanulta – közelről nem. Iza évekig élt egymagában Pesten, otthon utoljára akkor volt, mikor még a sárkánycsatornás házban lakott, s este hazacsörtetett Antallal, éhesen, jókedvűen, leült a kész vacsorához, befalta az ételt, tenyerét melengette a fehér cserépkályha oldalán, melynek cirádás ajtaján átizzott az anyja rakta tűz – az öregasszonynak jó keze volt a begyújtáshoz, csak megérintette a szilánkot, már lobogott is a láng. Ezt az otthont szerette volna most is maga körül, a hajdani évek vidám harmóniáját, s most, néhány héttel anyja felköltözése után már tudta, hiába reménykedett.

Nem volt értelme szépítgetni: idegesítette az öregasszony.

Az első néhány napban valósággal megdöbbentette az az irtózatos agilitás, ami anyja öreg testében élt, az a soha el nem fáradó igény, amellyel részt követelt magának lánya életéből. A nyüzsgés, ajtónyitogatás, a folytonos történés a házban, mely eddig fáradt óráinak tartott fedelet, s eseménytelenségében, csendjében pihenést és nyugalmat jelentett, elbúsította, arra kényszerítette, csak annyi időt töltsön otthon, amennyi elkerülhetetlen. Teréz idáig minden problémáját megoldotta, most állandó veszélyt érzett Teréz körül is, s ha nem volt otthon, olyan nyugtalanul gondolt haza, mintha valami garázda gyereket hagyott volna a lakásban, akiről nem lehet tudni, nem szerez-e valahonnan gyufát, nem gyújtja-e fel a függönyeit. Anyja főztjéhez túlságosan elpestiesedett már a gyomra, nehéznek, zsírosnak találta az ételeit, s évek folyamán megszokta a magányos emberek szomorú szabadságát, hogy senkinek sem kell beszámolnia, mikor és hova megy, mennyi idő múlva tér vissza. Voltaképpen nem értette, mért ingerli fel, ha be kell számolnia, hova készül – nem voltak titkos útjai, s állandó csend-igényén és kialakult szokásain kívül azt sem indokolta semmi, mért nem örül annak, hogy van, aki várja, mért borul el, ha kulcsa csikordulására elébe sietnek az előszobába, s mielőtt lehúzhatná a kesztyűjét, kérdések záporoznak rá: hol voltál, mit csináltál, kivel találkoztál?

Iza nemigen tudott napi szenzációval szolgálni, hazaérve többnyire elnyűtt volt, békére vágyott. Maga is meglepődött, mikor kiderült, mennyire nem kíván ilyenkor már beszélgetni, vagy milyen indokolatlanul indulatba hozza, ha az öregasszony utánasompolyog, amikor ki akar lépni az ajtón, kabátot, ballont, kardigánt ajánlgat kosztümje alá vagy fölé, azzal, hogy rossz az idő, megfázik vagy megázik, s valósággal beleványad arca a csalódásba, ha nem tudja rábeszélni: vigye magával az esernyőjét is.

Ült, nézte a sűrű homályt, töprengett, mivel foglalkoztassa ezt a nem irgalmazó, érthetetlen módon ifjonti épen maradt, terhes energiát, melyet eddig Vince tökéletesen lekötött, oly határig, hogy ő maga nem is vette észre. Arról szó sem lehetett, hogy összehozza kevés ismerősével, anyja politikai naivsága, vidékien bizalmaskodó kérdései csak megriasztották volna a barátait. Munkát nem adhat a számára, még ha nem is tudná, milyen kíméletre szorul már az a vén test – megzavarná napjai menetét, ha folyton ott sürgölődnék körötte. „Milyen animális a szeretete! – riadt meg Iza. – Milyen nem irgalmazó! Vajon mindenki így szeret, ha szeret, ilyen minden percre igényt tartó módon?”

Antal tovatűnt figurája megint elébe került, visszafordította fejét a soha vissza nem térő időben, és rátekintett. Nem tudott közönyösen gondolni rá, ahogy pedig mindig kívánta, vállrándítva, legyintve, hogy ilyen is volt az életében, aztán elmúlt. Ha eszébe jutott, még mindig elöntötte a szégyen. Embernek nem lehetett jobb felesége, mint ő volt – mért hagyta ott? Ha nem váltak volna el, Antaltól nem szégyellne tanácsot kérni, mit kezdjen az anyjával, de az az Antal nincs többé, akinek beszámolhatna a kudarcairól is, főleg miután a férfi felajánlotta, hagyja az öregasszonyt a házában, ő visszaköltözik hozzá. Mintha előre megsejtett volna valamit!

Domokosnak nem lehet elmondani, hogy fuldoklik a lakásában, mintha méh volna egy óriási mézesüveg peremén, s anyja ujjai mindig alábuktatnák a súlyos, sűrű masszába, orrát-száját eltapasztja az aranyos édesség. Domokosnak nem lehet ilyenről szólni, mert megírja. Annak minden téma, az egész világ. Maga is meghökkent, milyen ellenszenvvel gondol Domokos mesterségére.

Kinn a folyosón bedördül egy nyitva felejtett ablak. Itt a zivatar szele. Megint nem talált ki semmit, csak megállapította, hogy így, ahogy élnek, szinte elviselhetetlen, s pontosan az ellentéte annak, amit akart, amit elképzelt. Az öregasszony otthon, Vince mellett, az ő kislány korában, de még Antal feleségeként nézve is tündér volt, jókedvű, tapintatos tündér, gondoskodása biztonságos, jóleső. „Megöregedtem – gondolta Iza, s megrettent, nem a ténytől, a diagnózistól –, míg vele éltem, fiatal voltam, sok tekintetben rászorultam, még asszony koromban is; ő főzött, ő takarított nekünk, ő stoppolta Antal holmiját. Nem veszi észre, hogy most már véglegesen felnőtté váltam, nincs szükségem anyára többé, ő meg megöregedett, meggyöngült, támaszra szorul, tanácsra. Ha azt akarom, hogy boldog legyen mellettem, azt kell játszanom, hogy gyerek maradtam, akkor kiéli magát a velem való bajlódásban, és vidáman elernyed estére. Én hoztam fel, én hívtam, azt akarom, hogy sokáig éljen, és örüljön. De akkor úgy kell élnem, ahogy megérti. Sem túláradó érzelmekre, sem segítségre nem tartok igényt, csendet szeretnék, fáradt vagyok. Fogja ő ezt bírni? Fogom én ezt bírni? Hogy lesz ez?”

Az ég megzendült. Meg kellene várnia, míg elmúlik a vihar, de nem meri, inkább taxit hív, hazarohan, csak kapjon kocsit. Az öregasszony egyre valami balesettől félti; ha nagyon elkésik, agyonizgatja magát, hol járt. Iza gyűlölte, ha valaki aggódik érte, a háború alatt rendszeresen hordta a fegyvert meg a röpcédulákat az egyetemre Vince kopott aktatáskájában, s ha valaki véletlenül igazoltatta, oly pimaszul nézett a rendőrök arcába, hogy azonnal tovább eresztették. Antal, ha féltette is, sose tett megjegyzést, bármilyen későn ért is be az egyetemre olyan időben, amikor nyugodtan reszkethetett volna érte, mert nem lehetett tudni, mi éri, míg surran a légvédelmi sötétben, s tenyerével a falra nyomja az enyves hátú röpcédulákat. Ha mégis, utolsó percben, belihegett valami esti gyakorlatra, Antal legfeljebb annyit mondott, szép kis orvos lesz az ilyenből, aki pontatlan, rendetlen. Idegenek előtt mindig különösen hideg és goromba volt Izával.

Az ablakhoz ment, lepillantott. Iszonyatos volt a forgalom, felülről még jobban látszott a vihar előtt megbolyduló város, amely munkaidő végeztével, színház-mozikezdetkor amúgy is túlcsordult a peremén, de most aztán annyi embert hömpölygetett a járművek felé, hogy szinte semmi se látszott a gyalogjáróból s a járdaszigetekből. Ha nem kap taxit, egy óra is beletelik, míg hazatornássza magát valamiképpen, amellett bőrig fog ázni. Az öregasszony ugyan nyújtogatta a nejlonkabátját délben, amikor elindult, de elszaladt nélküle. Akkor még sütött a nap.

Taxit hívott, s csodák csodájára ígért is neki a központ. Összekapkodta a holmiját, sietett, hogy lenn legyen, mire megérkezik. Még egyszer lepillantott, látja-e már bekanyarodni a tér felől. Nagyot lódult a szíve, ahogy lenézett.

A rendelőitézettel szemben a villamosmegállónál megrázkódott az egyik kocsin lógó emberfürt, mintha valami iszonyatos erő hatásának engedne az ostornyeles lámpák fényében. Az emberek utat nyitottak, a testeken át valami fekete vergődött keresztül, s mikor ügyetlenül lezuppant a járdaszigetre, megigazította félrecsúszott kalapját. Iza reszketve nézte, hogy áll anyja riadtan, hogy néz szerteszét, a vihar lehelete emelgette szétnyílt kabátja alját. Egy ismeretlen férfi karon fogta, átvezette az úttesten, az öregasszony alig mert lelépni a lassító autók elé. A férfi folyton magyarázott neki, amíg átértek. Iza rohant, a kulcsot levágta a portásfülkébe, a portás csak nézett utána, máskor sose ment el kézfogás nélkül. A taxi akkor érkezett az épület elé, amikor az öregasszony átlépett a küszöbön, s szembetalálkozva a lánnyal, ragyogó arccal nyújtogatni kezdte felé a szatyorját, amelyben ott villogott Iza lila esőköpenye.

Hirtelen rájuk zúdult a zápor. Azt se tudta, hogy ültesse be anyját a kocsiba abban a vízözönben. Az öregasszony merev háttal ült, lesütötte a szemét. Mikor megérkezett, volt valami fény az arcán, az most tovatűnt. Iza kivette kezéből a szatyrot, lecsapta a taxi aljára.

– Nagyon figyelmes vagy, drágám – mondta udvariasan. – Nem lett volna szabad törnöd magadat. De azért nagyon köszönöm.

Az öregasszony nem felelt, a sofőr hátát nézte. Dörgött. „Taxin jár – gondolta az öregasszony. – Milyen egyszerűek a dolgok. Ha rossz az idő, taxit hív, azzal megy haza.” Érezte, hogy ver a szíve, milyen szabálytalanul, egy kicsit fulladt. Iszonyatos volt az út idáig a zsúfolt villamosban – ilyen későn, ilyen félelmetes fényreklámos sötétben még sose járt az utcán. És közben a félelem, a tehetetlen szűkölés: mi lesz, ha a zivatar utoléri a lányt.

Iza sápadt volt, kedvetlen. „Taxin jár” – gondolta még egyszer az öregasszony. A szatyrára pillantott. Nagyon csúnya szatyor volt.

Anélkül, hogy tudtak volna egymás szándékáról, Teréz is, Iza is megpróbáltak segíteni az öregasszonyon.

Teréz, akit a házimunka hiánya miatti nyugtalanság sodort állásba, eleinte gyanakodva figyelt rá, az volt az érzése, valami ellenszenves, kellemetlen vénasszonnyal bővült a ház, aki folyton a sarkában matat, és láthatólag kételkedik a megbízhatóságában. Meg akarta mutatni neki, hol a helye, s mi a véleménye a magatartásáról – meg is mutatta. Iza fényes elégtételt szolgáltatott neki, az öregasszony kitért az útjából, de mihelyt nem járkált mindig mögötte, nem hányta össze a konyháját, nem csepegtette végig a frissen kefélt padlót, hanem behúzódott a nagyszékbe, és csak ült, és a Körutat bámulta, mely láthatólag nem is érdekelte igazán, győzelme inkább riasztotta, mint örömmel töltötte volna el. Teréz okos volt, végiggondolta, amit az első hetekben nem – micsoda pókfonálon lebeghet ez a majdnem nyolcvanéves asszony, akit eddig mindenféle konkrét megoldandó feladatok ugyancsak a föld hátán tartottak, s valamit a mérhetetlen keserűségből is megsejtett, ami ugyan sose formálódott szóvá, de átitatta ezt az első időkben olyan harsány, gyászában is annyira tevékeny öreg nőt. Mikor már bebizonyította neki az erejét, Teréz úgy érezte, irgalmas lehet hozzá, anélkül, hogy tekintélyének, pozíciójának fontossága csökkenne.

Egy reggel üres szatyorral jött meg, láthatólag nem a csarnokból, hanem egyenesen hazulról. Megkereste az öregasszonyt, aki riadtan fordult hátra, mikor benyitott hozzá, motyogott valamit, s azonnal felállt, mert azt hitte, ma kivételesen nála kezdi a takarítást. Ilyenkor át kellett mennie Izához. Indult volna kifelé.

– Nem volt időm megvásárolni – mondta Teréz. – Ha akar, menjen le a csarnokba és vásároljon meg. Összeírtam, mi kell.

Maga is megdöbbent azon a mohóságon, amivel ajánlatát fogadták. Az öregasszony arca kigyúlt, feltette a szemüvegét, hogy a csarnokban is el tudja majd olvasni Teréz céduláját. Lefelé is frissen lépdelt, a karfát se fogta meg, mintha hirtelen váratlan erőtartalékokat fedezett volna fel magában, mely észre se venné az emeleteket. Teréz rádiózott, takarított, néha megcsóválta a fejét, azt gondolta, nagy bolond is ő, ma később fog végezni, mint egyébkor, mire a vénség hazavergődik, máskor ő már fel is készítette az ételt.

Éppen elkészült a szobákkal, mikor az öregasszony visszatért, mindent hozott, amit felírt neki. Teréz megköszönte a szívességet, megszemlélte, amit kirakott a konyhaasztalra, dacos jószívűségében odáig vetemedett, hogy megkérdezte, nem volt-e nehéz a szatyor, aztán sebtében nekiállt főzni. Az öregasszony fénylő pillantással állt mögötte a nyitott konyhaajtóban. Teréznek nem volt lelke kizavarni, pedig világéletében idegesítette, ha a kezét nézték, ilyenkor többnyire megvágta vagy megreszelte magát. Még ha jót vásárolt volna a nyomorult, de a legolcsóbb, leghitványabb árut hozta, a hús inas és csontos, oda lehetne adni egy kutyának. De nem szólt, nem is morgott. Az öregasszony egy darabig áhítattal figyelte, mint válik étellé a nyersanyag, aztán visszament a szobájába. Holtfáradt volt, és önfeledten boldog.

Teréz attól fogva ráhagyta a vásárlást, pedig sok bosszúságot szerzett neki az áruival, néha még pótolnia kellett hirtelen valamit, a csarnokban felejtett doboz kakaót, szatyorból kihullt mustárpasztát. Sose tett szemrehányást semmiért. Időnként elcsodálkozott rajta, milyen jó is ő, elérzékenyedett, végiggondolta, micsoda vétek, hogy itt maradt özvegyen, gyerek nélkül, egy idő múlva elég volt ránéznie az öregasszonyra, hogy valami bizonytalan, szelíd bánat fogja el. Teréz szeretett könnyezni, szívesen járt olyan filmekre, amelyek végét már nem is látta a meghatottságtól. Úgy érezte, nemesen bosszulja meg az öregasszony kezdeti bizalmatlanságát, nagyon meg volt elégedve magával. Július elsején, Teréz születésnapján, Iza pénzesborítékja mellé oda volt téve egy régimódi ezüst melltű is, közepén korallból egy levágott kéz. Teréz forgatta, zavarban volt, a tű voltaképpen nem tetszett neki, de valami érzelmet kavart benne. Feltűzte, habozva, kicsit szégyenkezve.

A tű a konyhaasztalon feküdt, azután lelte meg, hogy az öregasszonyt már elküldte vásárolni. A teli szatyrot a házmester hozta fel neki aznap, azzal, hogy az öreg elment sétálni, s küldi a főznivalót. Hiába várta ebédre is, ettől olyan ideges lett, hogy takarékon hagyta az ételt, lefutott, körbeszaladta a háztömböt. Az öregasszonyt a mozi sarkán lelte meg, lehunyt szemmel üldögélt a Corvin bejáratánál. Mikor rászólt, ijedten felemelkedett, s hívására engedelmesen elkezdett lépegetni hazafelé. Teréz szerette volna összeszidni, de nem bírta, érezte, hogy a másik az ő köszönete elől bújt el most, s ez valami furcsa tiszteletet ébresztett benne. Ki hitte volna, hogy ez az öregasszony ilyen önérzetes? Adott neki ebédet, s tálalás közben, háttal neki, szégyellősen, érthetetlen zavarban, megköszönte az ajándékot. Az öregasszony suttogott valamit, nyaka, arca csupa folt volt a boldog izgalomtól.

Az első hetek tanácstalansága után Iza is összeszedte magát.

Volt ebben az eszmélésben Domokosnak is valami része, pedig tőle igazán nem várta volna, hogy egyszer csak odafordul hozzá a színházi páholyban s megkérdezi: „Voltaképpen mi a terved a nyanyával?” A kérdés frivol volt éppen a Domokos szájából, mindig azt hitte, hogy Domokost önmaga kifejezési formáin kívül semmi sem érdekli alapvetően, sose vett benne észre karitatív hajlamokat.

Iza hallgatott, a színpadot nézte.

– Mert ha ilyen határig kiiktatjuk a családból – folytatta Domokos szelíden és kegyetlenül –, akár lenn is hagyhattad volna vidéken, ott se volna inkább egyedül.

Iza előredőlt. Valami monológ folyt a színpadon. Izát világéletében minden műfaj között a dráma érdekelte legkevésbé, ha nagy ritkán hozzájutott ahhoz, hogy szépirodalmat olvasson, csak regényt vett a kezébe, értelmes, higgadt, realista műveket. Színházba Domokos miatt járt, s a monológ, a színésznő nagy monológja felbőszítette. Patológnak érezte, ha valaki magában beszél. Nem felelt, nem mintha nem méltányolta volna Domokos kérdését, egyszerűen nem tudott rá válaszolni. Maga is ezen tűnődött hetek óta. Nem tudta.

Domokos azt mondta: – Hát csak törd a fejed! – Hátradőlt, azt mondta a színésznőről, nem tud artikulálni.

Akkor, azon az előadáson gondolt rá először komolyan, hogy Domokoshoz alapjában véve hozzá is lehetne menni. Domokos – ezt megint nem hitte volna senki róla, aki csak felületesen ismeri – már régen példálózott kettőjük házasságáról. Iza húzódott a gondolattól, magamagával is hadilábon állt miatta, mert tiltakozása mögött még mindig Antal haja lengett, a kiserdő fái bólongattak, Dekker dörmögött. „Talán mégsem írja meg” – reménykedett Iza, s elkapta pillantását a színpadról, s ki is mondta aggodalmát és reményét, félhangosan, panaszosan: – Ugye nem írsz meg, Péter? – Domokos arcán elömlött a részvét, egyszerre hihetetlenül öreg lett, valószínűtlenül öreg. Megrázta a fejét.

Aznap este, mikor hazaért, számot vetett az idejével.

Mint diákkorában, vizsgára készülés előtt, elővett egy darab papírt, és beosztotta a napját. Reggel felkél, elkészül, rohan a munkába, délután, mire végez, többnyire fáradt, mikor hazajön, nem lehet együtt anyjával, nem is viheti sehová. De úgy hét óra tájt, ha nincs semmi különmunkája aznapra, héttől vacsoráig beülhet hozzá rendszeresen. Vacsora után aztán visszanyeri önmagát és szabadságát, az öregasszony akkorra már alszik. Ha délutános, akkor persze nem. A szabad délelőttökre szüksége van, akkor jegyzetel, dolgozik, cikket legszívesebben délelőtt ír. Kicsit lámpalázasan közölte anyjával a tervét, félt, talán meg sem érti, mért csak akkor s csak annyit tölthet vele a napból, ám az öregasszony tökéletesen felfogta, amit hallott, s Iza bejelentését olyan kitörő öröm és hála fogadta, hogy a lány valósággal zavarba jött.

Attól fogva hetente négyszer, mintha vendégségbe volna híva, meglátogatta az anyját. Az öregasszony kínosan rendbe szedett szobával és mindig valami súlyos nyalánksággal várta, amely elvette az étvágyát, de amelyet nem volt lelke visszautasítani. Anyja hízott valamit, kezdett jobban hasonlítani hajdani, vidéki önmagához. A két határozott fogódzó, Teréz megbízásai és az időpont között, amikor Iza bejön hozzá, beszámol, mi történt vele aznap, s mesélget rendelőintézeti élményeiről, láthatólag elég volt arra, hogy ismét erőre és bátorságra kapjon. Iza szíve elszorult a szánalomtól, mikor meglátta, milyen lázasan iparkodik megérteni, amit mesél, hogy megjegyzi a neveket, s milyen büszkén tér vissza később a hallottakra. „Ez volt az a kollégád, aki Kínában házasodott meg?” Vagy: „Megtalálták a könyvet, amely rendelés közben eltűnt az asztalodról?” Iza sose volt elég friss az alatt az óra alatt, amit anyjával töltött, de úgy tett, mintha az volna. Esti programjai eltolódtak vagy elmaradtak, emberek közé, moziba csak vasárnap délután jutott el, pedig utált kora délután szórakozni menni, Iza számára a nap társaságba vagy koncertre menésre való ideje az este volt. A társaságról még csak lemondott volna, de a koncertet nehezen nélkülözte, olyan napokon, amelyekre a hangversenybérlete szólt, le is mondta az esti látogatást, de látva az öregasszony bánatosan megvékonyodó arcát, másnap mindig bepótolta, mint valami leckét. Domokos, ha jött, újabban mindig tíz után érkezett, mikorra Iza már túlesett otthoni teendőin, s a lakás elcsendesült. Az öregasszony két fogódzója közötti idő is eltelt valamiképpen, lassanként összeismerkedett a ház lakói közül azokkal, akik ugyanazon az emeleten laktak, mindig megállította a gyerekes anyákat, az asszonyok szerették. A város hajdani nászutas szélességéből egyetlen kerület töredékére zsugorodott, az viszont elkezdett vidéki módra meghitté válni. Teréz kiterjesztette megbízásait a háztartási boltban történő beszerzésekre is. Az öregasszonyt mindenütt ismerték már, a tejesnél széket adtak neki, ha várnia kellett.

A nyár gyötrelmes volt a fővárosban.

Az öregasszony nehezen viselte, s nem volt hova bújnia a kánikula elől. Szinte sötétedésig nem húzhatta fel a redőnyöket, csak botorkált a lakásban, semmit sem látott, s a nyár vidéki virágillata, üdítő zsalu mögötti hűvöse helyett megismerte az irgalmatlan kánikulát. Iza nem szenvedett annyira, ő szinte fuldokolt. Teréz, mikor látta, hogy sápadt, s már reggelente nehezen lélegzik, nem engedte le vásárolni, azt mondta, ha cipekedik, rosszul lesz, aztán mit szól a főorvosasszony. Fogta a szatyrot, őt ledugta a sötét szobában a díványra egy vizesruhával a homlokán és elszaladt.

Az öregasszony – kivételesen – most hálás volt érte. Elfoglalta a meleg, a bágyadtság, a gondolatok. Vincének akart halottak napján síremléket állíttatni, s hunyt szemmel tervezgette, miféle kőből, milyen felirattal lenne a legszebb. Levelezett Gicával ebben az ügyben, a palástkészítőnek jó ízlése volt.

A kánikula hetekig tartott. Mire esténként ablakot lehetett nyitni, a kintről beáramló levegő nem sokat enyhített az átfűlt falak forróságán. Iza is kezdett soványodni, tervezgette a nyaralását. Eleinte úgy gondolta, elmegy Csehszlovákiába, megnézi a Tátrát, de aztán másképp döntött. „Most nem megyünk a Tátrába – mondta Domokos –, itthon töltjük a szabadságodat. Vegyünk ki valami szobát valahol a Duna-kanyarban, s vigyük le nyanyát is. Olyan már, mint a tökvirág.”

Domokos vigyázott rá, hogy mikor beszél, sose legyenek költői hasonlatai.

Tervezgették hát a nyaralást, az öregasszony a leglelkesebben, egy cseppnyi titkolt bűnbánattal, mert nem emlékezett rá, hogy fiatal kora óta elutazott volna valamikor, s kihívónak érezte, hogy mikor Vince halott, ő nyári terveket sző. Ugyanakkor szemérmesen örült, hogy elmehet a katlanból, amelyet olyan nehezen bírt. A Teréz távozása és Iza érkezése közti idő még gyorsabban telt, színezgette, milyen lesz egész nap Izával meg azzal a bolond íróval, aki mindig úgy köszön neki, ha jön, ha megy, hogy alászolgálja, nagyanyó. Domokost valami maga számára is érthetetlen okból megkedvelte, pedig gyakran elborult, ha arra gondolt, mennyire nem szabályos és illő a kapcsolat Iza meg a férfi között.

Teréz naponta másfél-két órával végzett hamarabb, mióta megint maga vásárolt.

Egy délután, mikor elköszönt tőle, s bekészített a karosszéke mellé egy tányér barackot, el is mélázott ezen, mi lehet az oka, hogy ha nem ő megy le a csarnokba, Teréz hamarabb elkészül. Úgy képzelte, azzal nyeri az időt, hogy idejövet megvásárol, de aztán rájött, Teréz akkor is gyorsabban elvégez mindent, ha innen fut le a boltokba, és nem hozza magával az árut. Ugyan vajon miért? Elkezdett majszolni egy barackot, nem volt kibékülve vele, úgy emlékezett, otthon más volt a kajszi íze, ez olyan kínjában érett, savanykás, pedig mennyi nap volt az idén.

Megállt a szájában a falat. Hirtelen ráébredt, mért végez Teréz mostanában ilyen gyorsan. Letette a tányért.

A felismerés, hogy nem segít Teréznek a bevásárlással, hanem visszafogja lendületében, elképesztő volt, megríkató. Az öregasszony ama ritka pillantok egyikét élte át a leeresztett redőnyű, átfűlt szobában, amikor szokatlan élességgel látott mindent. Egyszerre iszonyúan elkezdte szégyellni magát, milyen rosszul ítélte ő meg Terézt kezdetben, mennyire félreismerte. Teréz jellemes nő – gondolta az öregasszony, s lassú, keserves könny szivárgott a szeméből –, Teréz csak látszólag szigorú és kiabálós, voltaképpen jólelkű, tapintatos. Teréz, ez a nagyszájú, szigorú szemű, szelíd, ifjú nővé szépült előtte, valami absztrakt, tiszta jósággá, aki megszánta őt, s irgalomból, a maga drága ideje feláldozásával is hajlandó volt arra, hogy segítsen kitölteni az ő céltalan napjait. Teréz nyilván ügyesebben is vásárol, mint ő, ismeri a csarnokbeli árusokat, ő még mindig nem kötött ki se húsosnál, se gyümölcsösnél, a csarnokban annyi kofa van, mindegyiket ki akarta próbálni. Teréznek ő nem segítség, hanem hátramozdító. Ha nincs ez a kánikula, amelyben Teréz boldogan visszavette hajdani kötelékeit, sose jön rá. Sose.

Másnap nem mert Terézre nézni, pedig akkor már beszélgettek is, Teréz szívesen mesélt magáról, meghalt férjéről, az öregasszony meg Vincéről. Hiába volt húsz év különbség az életkoruk között, özvegységük mindkettőt egy nevezőre hozta valamiképpen. Ám az öregasszony elhallgatott, mogorva lett, Teréz nem értette, miért, egyszer még a fejét is megtapogatta, nem beteg-e. A nagy meleg viszonylagos szűntekor se tudta többé rábeszélni, hogy vásároljon, ami óriási megkönnyebbülés volt a számára, csak éppen furcsállotta. Úgy érezte, megsértették, semmibe vették a jóindulatát, attól fogva nem törődött többé az öregasszonnyal, aki megint megkezdte a székben való kuporgást vagy a kóborlást az utcán, s azon törte a fejét, milyen módon lehetne megértetni Terézzel, hogy nincs joga elfogadnia szívességét, hogy inkább meghal, semhogy azt érezze, hogy segítség helyett nyűg valakinek az életén.

Attól fogva Izára is gyanakodott.

Iza hűségesen beült hozzá esténként, fáradt volt, tört szemű, egyre vékonyult az arca. Egyszer megkapott valami nyári influenzát, akkor távol ült tőle, egyre krákogott, zsebkendőt szorított a szája elé, de akkor is bejött, és akkor is beszélt. Az öregasszony lesett rá a félhomályban. Iza mindig egyformán jókedvű volt, sose panaszkodott semmi miatt, állandóan jó hírei voltak a számára, prémium, külföldi kiküldetés reménye. Ám este, mikor a lány azt hitte, már alszik, az öregasszony a hallajtóhoz settenkedett, és kifülelt, hallgatta, mit telefonál Domokosnak. „Nem, ne gyere, meg se tudok szólalni, lefekszem. Értsd meg, magam kell lennem, nem bírom így. Nekem is kell egypár óra, mikor csak magam vagyok, és a plafont nézem.”

Az új felismerés éjszakája hasonlított a Vince halálát követő hosszú, világos, irreális éjhez.

A város nyüzsgése elhalkult, nem szűnt meg teljesen, itt a József körút körül sose szűnt meg, csak halkabbá vált, mintha egy ember nappal erőteljes szuszogása lágy pihegéssé szelídülne az alvás sötétjében. Az öregasszony nem vetkőzött le Iza távozása után, ott maradt ruhástul a nagy székben, összecsukta meg szétnyújtotta az ujjait. Gyerekkori, naiv imaszövegek jártak az eszében: „Őrangyalom, őrizz engem, el ne tévedjek léptemben, óvjál minden lépésemben, nőjek istenfélelemben.” Pici korában katolikus pesztrája volt, tőle szerette meg az angyalokat. Isten messzi volt, szakállas, és férfi, az őrangyal közelebbi, érthetőbb, megfoghatóbb. „Őrangyalom” – gondolta az öregasszony. Olyan furcsa gondolat volt, hisz az angyalnak se neme, se kora, ő meg már milyen öreg; fáradt őrangyala lehet neki, vagy az öregek angyala maga is elveszti időtlenségét, és liheg, siheg, míg ott járkál a botorkáló, egyre lassúdó léptek mögött? Iza Domokosnak panaszkodik, ha egyáltalán elmondja valakinek, mi bántja, ő úgyse tudna segíteni rajta, legfeljebb sírna vele, a haját simogatná, mint gyerekkorában, Iza felnőtt, mit könnyíthet ő a terhein? Fáradt, dolgozik, délelőttje-délutánja a betegeké, ami kis ideje marad, neki adja, aztán már csak egy töredék jut a napból, szétméri magát, mint a kenyeret. Vince meghalt, Endrus meghalt, a régi város eltűnt, eltűnt minden. Vince betegsége, iszonyú tennivalóival, gyötrelmes kötelességeivel, még azzal az állandó szúró félelemmel is, amely kitöltötte a napjait, oly irigylésre méltó volt most a szemében, hogy rezegtek a tehetetlen kíntól az ujjai. Teréz jobban boldogul nélküle, Iza még csak el sem engedheti magát a közelében, nincs Kapitány, nincs Gica, Kolman, senki sincs, aki igazán igényt tartana a szívességére vagy arra, hogy beszéljen vele.

Lehet, hogy ő is meghalt már, csak nem vette még észre? Lehet, hogy az ember hamarabb meghal, mint tudomást szerezne erről?

Kinn meg-megpittyent egy késő villamos. Az öregasszony elkezdte számítgatni, meddig élhet még. Szülei korán meghaltak, nem volt semmi támpontja; valami naiv hiedelemmel azt gondolta, talán addig, amíg Vince – nyolcvanesztendős koráig. Milyen jó volna, ha addig se kellene már! Iza elmehetne nyaralni egyedül, és nem kellene esténként még vele is fárasztania magát.

Másnap, mikor Iza bejött hozzá, ágyban fogadta, azt mondta, már megvacsorált, rettentően kimerült, ne haragudjék, ma aludni szeretne, ne beszélgessenek. Iza megnézte a pulzusát, felültette, jól az arcába tekintett. Anyja arca fáradt volt, ám voltak az öregasszonynak időnként rendkívül friss napjai is – képe most reális életkorát mutatta, még többnek is látszott hetvenötnél. Pulzusa a szokott lassú volt, kicsit talán erősebb a szokottnál, de szabályos. Nem látszott betegnek. „Lehet, hogy rám unt?” – törte a fejét Iza, míg elköszönt tőle, s átment a maga szobájába, dúdolt, kihúzott-betolt egy fiókot, elkezdett öltözködni. „Lehet, hogy ráunt ezekre az esti beszélgetésekre, és aludni szeretne? Megszokott talán idefenn, s már nem kellek neki annyira?”

Tárcsázott. Az öregasszony hallotta, hogy telefonál. Most nem szállt ki az ágyból, nem hallgatózott, nem volt kíváncsi rá, mit és kivel beszél. A hang dallamát, kottázható vidám csengését úgyis észlelte még így, az ajtón át is. Iza megbeszélt valamit valakivel, aztán nemsokára zubogott a víz a fürdőszobában, aztán az ajtó benyílt egy résnyire. Meg se moccant, mintha aludnék. Iza kölnivizének hideg édessége az orráig hatott. Iza hallgatózott egy pillanatig, az öregasszony megpróbált szelíden, békésen szuszogni, aztán a lány behúzta az ajtót. Az előszobáét be kellett csapni, hallotta a csepp dörrenést, ahogy Iza bevágta maga után. A kitámasztott redőny mögé botorkált, lenézett az utcára. Iza fehér ruhában ment el, kontyba tűzött haját kibontotta, mint egy iskolás lány. Futott ki a kapun, s felugrott egy mozgó villamosra.

Attól fogva csak percekre engedte be magához.

Iza eleinte gyanakodva figyelte, de aztán hogy esténként mindig alva találta, lassanként megszokta, hogy újra rendelkezik az idejével. Cikkeket írt, Domokost fogadta, meghívta a kollégáit, eljárt hazulról. Anyját hosszabb időre jószerivel csak vasárnaponként látta, az öregasszony sajátságosan szikár lett, kemény arcú. Iza úgy látta, szeretetlenül néz rá, s elpanaszolta Domokosnak, milyen vad lett, milyen érthetetlen; Terézzel alig áll szóba, kerüli, nem csinál semmit, leginkább csak ül, mikor meg Teréz megérkezik, mindjárt elmegy hazulról, és csak ebédre kerül haza. Hol az isten csudájában járhat, és mi ütött belé, hogy ennyire elidegenedett tőlük? Domokos nem tudta, azt mondta, ahhoz többször kellene látnia, beszélnie vele. Egy vasárnap, mikor Izánál ebédelt, nagyon kedves volt az öregasszonyhoz, szokatlanul, kisfiúsan kedves, ami nem is esett nehezére, mert vonzódott hozzá. Most nem tudott eligazodni rajta, tréfáira nem jött válasz, az öregasszony keveset evett, étvágytalanul, hamar elköszönt azzal, hogy fáradt, lefekszik. – Lehet, egyszerűen csak vénül – mondta Domokos. – Sok baja-gondja közt vidéken kénytelen volt fiatal maradni, most, hogy elhoztad, elengedi magát, összezsugorodott a világa. Van ilyen. Mi is vének leszünk egyszer.

– Te soha – rázta a fejét Iza. – Ahhoz te túl felelőtlen vagy.

Ezt mondta, de nem ezt gondolta, hanem azt: „Nincs tebenned annyi felelősségérzet, mint Antalban.” Utálta magát, hogy még mindig mindent Antalhoz viszonyít.

Domokos, akinek nem volt kötött munkaideje, s írni az Iza lakásával szemközti kávéházba járt, megígérte, meglesi az öregasszony titokzatos útjait, az órákat, melyek Teréz érkezésétől ebédig telnek, s amelyekről az öregasszony nem akar számot adni. „Sétáltam” – ez volt az állandó válasza, ha kérdezték, s ez hihetetlen volt, nyilvánvalóan nem is igaz, mert az öregasszony mindennap elment, olyan időben is, ami igazán nem volt sétára való.

Iza csak rábámult, mikor közölte, hogy az öregasszony órákon át villamosozik.

Felszáll a ház előtt a hatosra, elmegy a Moszkva térig, ott átszáll az ötvenkilencesre, elmegy a végállomásig, aztán visszatér, elindul egy másik vonalon, végállomástól végállomásig órákon át. Domokos maga is zavarban volt, mikor beszámolt erről, mint ahogy egész idő alatt, míg az öregasszonyt figyelte és kísérgette távolról, aki meg se látta őt, s nem nézett körül sem a kocsiban, sem a megállókon, valami nyugtalanságot érzett. Az öregasszony nem szólt senkihez, üres szatyort vitt a karján, az utakat bámulta mozdulatlan arccal, elmerülten, mintha kérdezne valamit a házaktól ezekben a számára teljesen ismeretlen kerületekben.

– Ártatlan szórakozás – mondta Domokos, de inkább csak azért, hogy vigasztalja Izát, aki meghökkent volt, szomorú. – Ismerkedik a várossal. Örülj neki!

Iza nem örült, mert nem értette. Az öregasszony sose beszélt neki az utazásairól, mintha valami misztérium rejtelmeit őrizné – egyáltalán, szinte sose beszélt már semmiről. Teréz morcos lett, ideges a nagy csendben, Teréz vagy barátságot akart, vagy hadiállapotot, ez a semmi, ami közöttük volt, ez az útjából kitérés, órákra való eltűnés nem volt ínyére. Amikor Iza szabadsága megkezdődött, s már ki volt véve a három szoba Zebegényben, az öregasszony bejelentette, mégse megy sehová, jobban szeretne a városban maradni, fárasztaná az idegen környezet. Iza két napig kérlelte, aztán tudomásul vette, hogy nem tudja rábeszélni, s szégyellte, de aggodalmánál és nyugtalanságánál lényegesen nagyobb volt az öröme! Két hét a Duna-parton! Két szabad hét!

Zebegényből minden délután hazatelefonált, s mindennap azt hallotta az öregasszonytól: jól érzi magát. Teréz szabadságot kapott, az öregasszony maga takarított és kotyvasztott magának. Mire Iza hazajött, ismét soványabb volt valamivel, de nyugodt. Megdicsérte a lány külsejét, aztán azonnal visszament a szobájába. Vasárnap reggel volt, Iza most kivételesen valóban tele élménnyel, mondanivalóval, s most friss is, eleven, kipihent, napszagú. Félresöpörte a postáját, bement az anyjához.

Az öregasszony éppen útra készült. Azt mondta, majd legközelebb meghallgatja a beszámolóját, neki most el kell mennie. Elképedve nézett rá. Anyja vette az üres szatyort, elköszönt, kiment. Iza az ablakpárkányra könyökölt, utánanézett riadtan. Most már nem volt olyan fullasztó forróság. Anyja kiért az utcára, már nem félt annyira a forgalomtól, mert kíséret nélkül átlépkedett a tenyérnyi szabad csíkon a járdaszigetig, és felkapaszkodott egy hatos villamosra.

III. Víz

Az újságárus messziről lobogtatta felé a Népszerű Fiziká-t meg a Ludas Matyi-t.

Beletúrt a zsebébe, pénzt keresett. Újságjait, a tudományos folyóiratokat a klinikára járatta, a vicclapokat nem szerette; Antal humora csendes volt, magának való, egy-egy mókán még csak elmulatott, de a tréfák sorozata untatta, arra viszont nem vitte rá a lélek, hogy nemet mondjon az újságárusnak, aki Vince jogutódját érezte benne, s mikor először látta meg, hogy ismét a maga kulcsával nyitja a sárkánytorkú csatornás ház kapuját, integetni kezdett felé a sarokról, mintha Vince megfiatalodott szellemét látná motozni a kilincs körül, s lobogtatta, rázta, fénylő arccal Vince kedves újságjait.

Antal, mihelyt anyagi lehetőségei megengedték, elsőnek mindjárt újságra fizetett elő, Vince példányvásárló volt, ő még így szokta meg kényszernyugdíjas korában. Antal sosem árulta el az újságárusnak, hogy duplán fizetteti meg vele a lapokat: az újságárus szerette a bírót.

A ház nehezen idomult a kezéhez, legelőször csak terhét érezte.

Míg a kőművesek, asztalosok ott dolgoztak, folyton be kellett futkosnia a klinikáról ellenőrizni, rendben halad-e a munka, s a Gicával létrejött megegyezés sem volt könnyű; Gica őrizte látszatfüggetlenségét, hősiesen koplalt fura iparága mellett. Gicát rá kellett beszélnie, szinte rákényszerítenie, hogy rántottleves-ebédjét valami értelmesebb koszttal cserélje fel. Gicának esdekelni kellett, a régi időkre hivatkozni, udvarolni, míg elvállalta, hogy rendben tartja a lakást a számára, s olykor-olykor megfőz. Nem volt könnyű győzelem, mert Gica, mint az utcában mindenki, nem bocsátotta meg Antalnak, hogy otthagyta Izát, s mindig olyan arccal vette át tőle havi fizetését, amelyen rajta volt: csak a szívesség viszi rá, hogy sáfárja legyen, s csupán a Szőcs ház iránti kegyeletből teszi, máskülönben dehogy állana rendelkezésére olyan embernek, aki képes volt faképnél hagyni egy olyan lányt, mint Szőcs Iza.

Persze csak mímelte, hogy kelletlen, s hogy a palástkészítésből ugyanúgy megél, mint a háború előtt: a parókiák legtöbbjén öröklött palástok cseréltek gazdát, s legfeljebb valami papi jubileum és egy-egy hívő közösség áldozatkészsége juttatta új munkához. Gica túl boldog volt, hogy körülményei rendeződtek, van mindennapi tennivalója, munkások körül lebzselhet, nézegetheti, hogy alakul át Szőcsék régi holmija új bútorzattá, hogy válik kényelmesebbé, praktikusabbá a ház, hogy kapcsolják be az elektromos felszereléseket. Gica élvezte, amit csinált, de ha Antal véletlenül hazaállított, s meglepte őt, csúnyán nézett rá, mert Antal ugyan a kenyéradója volt, de azért mégsem lehetett olyan simán elfelejteni, hogy bánt el a családdal. Gicának voltaképpen az se tetszett, hogy a ház az Antal tulajdonába került, minek az egy kupás fiának, és minek neki második feleség, Iza után.

A házzal együtt nemcsak Gica járt, nemcsak az újságárus: Kolman is.

Valahányszor Antal hazaért, mielőtt még beléphetett volna a kapun, meg kellett állnia, mert a közértes kiintegetett neki, ki is futott hozzá a szatyorral. Mióta itt lakott és nem a klinikán, komplikáltabb lett a bevásárlás. Gica kijelentette, hogy Kolman megsértette, nem vállalja, hogy nála szerezze be a napi szükségleteket, Kolman viszont azt vette rossz néven, hogy Antal kezdetben, míg nem tudta, hogy ezzel megbántja, a klinikai büfében vásárolta meg, amire szüksége volt, s az aktatáskájában hozta haza. Kolman egyszer elfogta az utcán, elmondta, mennyire fáj neki a bizalmatlansága – nem lehetett megsérteni. „Nagy marha vagyok én” – gondolta Antal reggelenként, mikor leadta Kolmannak munkába menet a mindig azonos rendelést: tej, kenyér, vaj, néha cukor vagy só, gyümölcs, zöldpaprika, s esténként érte ment az összekészített áruért, persze nem volt dühös igazán. Kolman arca csak úgy fénylett a jóakarattól, és figyelmessége nem is neki szólt voltaképpen, hanem Vincének. Lehet, hogy nyáron ő is fog oltásokat meg rózsabimbókat áthordani az elárusító kislányoknak, mint Vince tette?

Átvette az elkészített szatyort, a mama rosszabbik szatyorja volt, öblös és csúnya, oldalán hímzett árvácskák, az öregasszony csinálta valami régi kabátkából, rút valami volt, a bélése viaszosvászon. Hóna alatt a táska, karján a szatyor, Antal nehezen nyitotta ki a kaput, nehezen is csukta be, s a csomagokat, mint a mama szokta, mindjárt le is tette a kapubolt alatti fonott asztalra. Vince rózsáinak alkonyi szaga sűrű volt, mézes, a kert még a közeledő estében is ragyogott. Gica törődött a virágokkal, látszott az ágyásokon a friss locsolás nyoma. Kapitány kiszuszogott a fásszínből, öreg volt, idomtalan. A szatyor legalján külön káposztahulladék rejtőzött Kapitánynak, de csak várjon sorára.

Mostanában, valahányszor belépett, s magára csukta a kaput, végre elfogta már az a névtelen jóérzés, melynek reményében megvette ezt a házat. Zavartalanul jó volt az öreg falak közt, Vince tovatűnt alakja már nem fájt, inkább valahogy különösen eleven maradt a rózsafák között, egyéniségét, szelíd jókedvét megőrizték a borostyán befutotta, magas téglafalak. Mikor ideköltözött, s a friss vakolás, a friss festés egészséges és nyers illata belengte a szobákat, sokáig zavarta még a sok emlék, pedig a ház más lett, mint amikor Izával élt benne, bútorzata, egész jellege is más, a régi bútorok faanyagából értelmes, könnyű asztalkák, kényelmes székek készültek, a ház megifjodott, valahogy korszerűbbé vált a helyett a kedves időtlenség helyett, mely Szőcsék otthonát jellemezte.

Iza makacsabb kísértet volt a valódi halottnál vagy az öregasszonynál, aki olyan reménykedő arccal tűnt el innen, Iza kezébe, szoknyája szélébe kapaszkodva. Az első időkben bánta is, hogy annyi esztendő kínnal megtakarított, nem is kevés összegéből nem a Balzsamárok új öröklakásai közül vett meg egyet, amelyhez semmi emlék nem fűzte, s mely lényegesen közelebb feküdt a klinikához, mint ez a városi ház. Csak járt-kelt az újonnan berendezett szobákban, nem találta helyét. Valami furcsa kettős látás kísérte a lépteit: a régi bútorok, amelyeket Iza olyan semmi árért eladott neki, réges-régen elvesztették eredeti alakjukat, átalakultak, és belesimultak az új környezetbe, a falakat behálózták a könyvespolcok, mégis hetekbe telt, míg megszokta saját otthonát, míg nem arra gondolt egy-egy faliszekrény kinyitásakor: ennek a faanyaga az a sublót, amelyben Iza a fehérneműt tartotta valamikor. A lány túlságosan közel volt hozzá egy időben ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen el tudta volna felejteni. Az átépítés, az asztalos- és kárpitosmunkák elhúzódtak nyár közepéig, pedig minden mesterember, akivel szerződött, betege volt valamikor, s iparkodott a munkával a kedvéért; június utóján tudott csak beköltözni, s augusztus is lett, mire Iza is lassan az emlékek közé vonult, nem maradt élőbb, mint a tovatűnt öregasszony kedves, kíváncsi tekintetével, szorgos, ügyes ujjaival vagy Vince bölcs kis szemével, simléderes sapkáiban.

Izáról nem maradt ilyen képe, ilyen szelíd, megnyerő, Iza komor emlék volt, ha olykor-olykor eszébe jutott az ágyban, s egy-egy szava, mondata visszacsengett valahonnan.

Aztán elmúlt Iza is, mint annyi minden, mint annyi más.

Kapitány utánaszuszogott a lakásba vivő pár lépcsőn. Postája mindig a klinikára érkezett, itt csak valami ajánlkozó kisiparos üzleti kártyája fogadta néha, ma éppen semmi. Antal fáradt volt, nehéz nap állt mögötte, s mulatott magában, milyen különös játékra képes az idegrendszere: ha Lídia ma nem volna éjszakás, egyáltalán nem érzékelné a kimerültséget, csatangolna vele az utcán, vagy ülnének az erdei kioszkban, beszélgetnének, mint minden szabad estéjükön, csaknem hajnalig. Ám Lídiának dolga van, s most egyszerre húzni kezdi az ágya, melynek csak akkor van hatalma rajta, ha nem foglalkoztatja más, fontosabb. Friss beteg, haldokló, cikk, melynek megírására csak éjjel jut idő, valami igazán lényeges ügy érdekében összehívott értekezlet. És hát Lídia. Elsősorban és mindenekfelett Lídia.

Fürdött, ruhát váltott. A falba épített gardróbszekrény legfelső polcán ott voltak a mama régi dobozai. Ezekért semmit sem kért Iza, jutott eszébe, s mulatott rajta, mint mindig, ha kinyitotta a szekrényt. Mama vackai, Vince holmija, bélyeggyűjteménye, szemüvege. Ki kellett volna dobnia mindent, de rosszulesett a gondolat: a tárgyak közel hozták a távollevőket, s a szekrényben rengeteg hely volt, elfért minden, csak a stílustalan, csúf képeket vitte fel a padlásra. Iza teljes konyhafelszerelést is hagyott nála, régimódi, gondosan ápolt konyhai eszközöket, amelyeket szépen elrendeztetett a kredencben Gicával. Antalnak évtizedekig annyira nem volt semmije, hogy olykor mulattatta, milyen sajátságos magántulajdonai lettek a házzal: locsoló, favágótőke, dohányszita, kisbalta. A dohányszitát kinn is hagyta, isteni purzicsánszaga volt, ráültette egy szögre az előszobában, két, keresztben a falra rögzített, méltóságteljes tajtékpipa és Vince meggyfabotja mellé. Ha megöregszik, akár csibukozhatik is. A ház a régi és új elkeveredésével kedvesen groteszkké s oly meghitté vált, hogy Antal kollégái összecsapták a kezüket, mikor beléptek, és Vári Sanyi a fogát szívta, mért is vette meg azt a garzonlakást egy bérház ötödik emeletén. Amit érte adott, abból kitelt volna az Antal háza mindenestül. Az új otthon szellemes volt és meghitt.

Kapitány enni kért és kapott a konyhában, ahol hajdan Mama etette, ő is megvacsorázott, megette a kefirjét, lassan, élvezettel harapdálta mellé a Kolman félretett kenyér durcáját. Most már természetesnek érezte, hogy gyűrű van az ujján, eljegyzésükkor még folyton megakadt a pillantása a csillogó karikán, napokig úgy érezte, zavarja, kezet mosni se tud úgy, mint azelőtt, de nem akarta rontani Lídia kedvét. – Szeretem, hogy mihelyt rád néznek, tudják, hogy van valakid! – mondta Lídia. Izának sose kellett jegygyűrű, lenézte a jelképeket, Lídia, ha tehette volna, faliújságcikket ír arról, hogy menyasszony. A lány olykor féltékeny volt rá – amire Iza egyszerűen nem lett volna képes –, persze minden ok nélkül, pusztán arra emlékezve, hogy élt Antal azokban az első években, mikor megismerte. Néha össze is csatázott vele, aztán kibékült, valami olyan boldog ragyogással, mely nem kopott le az arcáról azóta sem, hogy végre szabadjára engedhette szenvedélyét. Antal tudta, ha az életéről volna szó, Lídia ölni tudna érte, vagy reszketve a halálfélelemtől, felajánlaná a saját életét. Sosem tapasztalt élmény volt Lídia szerelme, amelyből hiányzott minden önvédelem, s önmaga érzelmeinek válasza Lídia ragaszkodására, ugyanolyan fenntartás nélkül, ugyanolyan ártatlanul.

Érintkezésük első heteiben, a malmos kép átadása, Iza pénzkísérlete után mint valami burkot igyekezett lehántani a lány fegyelmezett hallgatását, tartózkodását. Mikor a rétegek alól kibukkant a valódi Lídia, Gyüddel, a Csordaréttel, s azzal a keserves és mindenen átizzó szenvedéllyel, amellyel szerette, úgy érezte magát, mintha valakit idegen országban hirtelen az anyanyelvén szólítanak meg. Azonnal felelt a lánynak, testével-lelkével.

Itt a konyhában volt az eljegyzésük. A házszentelőn a nő vendégek visítottak, mikor Antal a kredencre koppantotta a gyűrűket. Amennyire mindenki tudta, hogy az Antal–Szőcs pár előbb-utóbb összeházasodik, annyira nem sejtették, mi alakul az orvos és az ápolónő között. Antal mindig járt valakivel, azt gondolták, most éppen Lídia a soros. Míg pezsgőt bontott, az jutott eszébe, hogy a hajdani lakókat mennyire nem zavarná ez az önfeledt jókedv; Vince örülne a táncnak, a kurjongatásnak, s szívesen kínálgatná a vendégeket maga csinálta diópálinkával, Mama meg magánkívül volna az örömtől, hogy sokan vannak náluk, mint Emma néninél hajdanában, mikor még nagy hajú lány volt, ifjú és pirulós.

Iza volna az egyetlen – gondolta akkor –, aki azt mondaná, kár ilyesmivel tölteni az időt, eljegyzéssel, gyűrűcserével, az efféle dolgokon nem múlik semmi, micsoda butaság. Azon az éjjelen, pedig nemigen mozdult el Lídia mellől, közelebb volt hozzá az asszony, mint bármikor. A legnagyobb ivászat közepén, mikor Vári Sanyi gitározni kezdett, és egész más dallamra énekelte, hogy: „Kis lak áll a nagy Duna mentében”, végiglépkedett a kert útjain a lánnyal. Az otthon, az egyetlen igazi otthon, melyet valaha ismert, ezek között a falak között alakult újra a számára, s ezúttal nem Iza révén; a maga munkája gyümölcseképpen, azért a rengeteg dologban töltött éjszakáért, melynek ellenértékeképpen házat kívánt, éppen ezt, Vince meggyfabotját és Kapitányt, aki a vendégek elől a fásszínbe vonult, s asztmásan lihegett, mint mindig, ha meg volt sértve. Lídia némán lépegetett mellette, hagyta, hogy magában helyére illessze az emlékeit. Iza katona volt, bajtársa, aki együtt ment vele egy ideig. Lídiáról, mihelyt szeretni kezdte, sosem érezte azt, hogy vele tart vagy kíséri: Lídia valahogy azonos volt vele magával, nem megbeszélés szerint, ösztönösen tértek vagy fordultak egy irányba.

Elkészült. Ezt a babrálást is mindig szerette, a konzervnyitást, a terítést, a vacsora utáni szöszmötölést, amit Iza mindig megvetett egy kissé, de ami Antal számára a vidám hétköznapok örömét jelentette, s valamiképpen annak az igézetét is: van mit ennie, és amit eszik, ő vette, nem kapta senkitől. Kihúzott, helyére tolt egy-egy fiókot, Gicának sose hagyott mosogatnivalót, úgy érezte, szégyen volna, mikor ott a meleg víz. Az otthon, terített asztalával és vetett ágyával régi ábrándképe volt, s mikor internátusba járt, gyakran színezte, hogyan is lesz majd, ha eléri. Antal valamikor olyan szegény volt, hogy csak kétféleképpen reagálhatott hajdani nyomorára, vagy úgy, hogy kivész belőle minden érzék a lakás és az életmód régimódi elképzelése iránt, vagy még erősebben kifejlődik, mint másoknál. Mikor eljegyezte Izát, úgy érezte: Vince házában bizonyosan megtalálja, amit keres. Szinte tündökölt, mikor az öregasszony átadta neki a kapukulcsot.

Most, tavasszal, annak a közlése után, hogy megvenné a házat, Iza arcán valami szelíd gúny lebegett, mintha azt mondaná, nem rontom a kedvedet, te bizonyára szeretsz házadót fizetni, és abban is lehet valami gyönyörű, hogy ez az első otthon, amelyben valaha éltél, most minden megkötöttség nélkül a tiéd lesz, nem kell csendesebben beszélgetned és úgy ölelkezned a szobában, hogy a két öreg meg ne halljon valamit. Iza oly biztosan állt a világban, hogy néha az volt az érzése, puszta pazarlás a meleg ruha rajta vagy a fűtött szoba körötte, szelleme és akaratereje alapjában véve minden külső jegy nélkül is keretbe fogná, védelmet adna számára a rossz időjárás ellen, s az élet polgári megfogalmazását nála gyöngébb embereknek találták ki.

Antal minden póz nélkül, leplezetlenül örült annak, amire vitte.

Dorozs az ő születése tájt jelentéktelen falu volt, a ház, amelyben világra hozták, forró és kénszagú, közel a forráshoz. Antal nem emlékezett az anyjára, aki valahogy eltűnt közülük. „A városba ment” – mondta a nagyanyja bizonytalan hangon. Antal sejtette később, felnőttként, mért mehetett a városba, s milyen sorsra jutott, az ő falujukból nem egy lánynak veszett így nyoma.

Apját viszont ismerte, látta meghalni is, apja, mint a legtöbb férfi Dorozson, Bérczes Dániel szekerével járta a várost, nem kocsis volt, hanem kupás, ahogy a faluban a hordósszekér kísérőjét nevezték, aki kimérte a megrendelt vízmennyiséget, s behordta a kliensek lakásába. A forrást Dorozstól Bérczes Dániel bérelte, százötven hordósszekere járta a vidéket. A hévizes alkotmányok fahasának megnyitásához ügyesség és bátorság kellett, a víz pokol forró volt, közelében se volt jó lenni, nemhogy babrálni vele, kiemelni a hordó csapját, visszadugni, s úgy bevinni a fakupát a fürdőházakba vagy kádakba, hogy közben az ember le ne locsoljon valakit. Bérczes nem cserélte a szekereit, egyike-másika megrongálódott, kezdett korhadni. Antal apja úgy halt meg, hogy mikor egyszer induláskor aláguggolt a csapnak, és megigazította a döcögős út előtt, a kocsi közepe kiszakadt, s a guggoló hátára rázuhogott a hévíz. Hazavitték, holtáig egy pillanatig sem volt magánál, és különös módon csak trágárságokat kiabált addig a pár óráig, ameddig még élt.

Antal nagyszüleinek túl sok gondjuk volt ahhoz, hogy csak sírjanak és gyászoljanak, nagyapja hajnalig tárgyalta a feleségével, hogy fordíthatnák hasznukra a csapást, ami a házat érte. Bérczes ügyvédje aztán megelőzte őket a cselekvésben, kifizette a temetést, adott valami pénzt is, rábeszélte a két öreget, ne bolygassák, ami történt, mert akkor Bérczes csak dühös lesz, így azonban van benne jóindulat, s hajlandó is tanújelét adni. Nagyapja annak az évnek a tavaszán egyszer már járt Bérczesnél, aki valami csőszt keresett akkor, de nem alkalmazta, most azt üzente neki, azonnal beállhat hozzá, sőt a gyereknek is talál foglalkozást a forrás körül. Antal iszapot hordott az iszapolóba, a primitív fürdőtelepre nem engedték be, mert volt ott egypár bódé a hévíz körül; a fiú már akkor, nyolcévesen is érezte, nem azért, mert kicsi, hiszen a jószágot őrizni sokkal komplikáltabb, mint kinyitni egy kabinajtót, hanem mert hátha lop, nagyon szegény ember nem való bizalmi munkára: aki már bódét bérel, és nem ül le valamelyik hévizes gödör mellé, annak már van mit levetnie, attól már el is lehet csenni valamit. Az öreg csősz volt, a gyerek iszapoló, ketten kerestek – volt a dorozsi kupáscsaládok között nem egy, amely irigyelte őket.

Aztán valaki mégis felfigyelt Antal apjának történetére, egy fővárosi baloldali újság; interpelláltak is róla a parlamentben. Bérczes ügyvédje megint eljött, hozott magával egy újságírót, egy kormánypárti lap munkatársát, megnyilatkoztatta a két öreget. Azok úgy megijedtek az idegentől, aki a makogásukat jegyezte, hogy mindent ráhagytak az ügyvédre; az aztán elmesélte, Bérczes Dániel nemcsak hogy gondoskodik a szerencsétlenség áldozatának öreg szüleiről, hanem hajlandó a kupás fiát iskoláztatni is, akinek állítólag nincsenek rossz képességei – módja van bejuttatni a közeli város híres gimnáziumába, internátusi helyre.

Nagyapja hallgatott, jobban örült volna valami készpénznek, nagyanyja csak sírt, nagyanyja általában mindenért sírt, mert folyton meg volt ijedve valami miatt, s mert mindig akadt is konkrét ok a könnyekre, ám kétségbeesése és ellágyulása mögött megrezzent még más is, aminek nem tudott nevet adni, s mely nem volt megfoghatóbb vagy határozottabb, mint egy átsuhanó madár árnyéka a földön. Antal ordított és tiltakozott, kiválóan érezte magát az iszapolóban, de nagyanyja szemében hirtelen megállt a könny, mintha a messziből feléje villanna valami, amit senki sem lát őkívüle. Amire nem volt példa egész házasélete alatt: a férje előtt szólalt meg, azt mondta, ha az ura megmaradhat csősznek, s a gyermeket valóban iskoláztatják, nem hiszi, hogy volna valami kívánságuk vagy pláne panaszuk Bérczes úr ellen.

Antal rúgott, mikor felrakták a szekérre; Bérczes ügyvédje vitte be a városba, közben kétszer meg kellett állni miatta, mert leugrott, és mint valami kiskutya, loholt vissza a faluja felé. Egyébként semmi csomaggal nem terhelték az útnak indulót, csak valami iskolai értesítőt adtak az ügyvéd kezébe a jó eredménnyel elvégzett négy osztályról, mely a dorozsi tanító kis igényeit tükrözte, mert Antal alig tudott írni-olvasni, a szükséges alapismeretek egy töredékével sem rendelkezett, s évente legfeljebb késő ősszel és tavasz tájt nézett el pár hétig az iskolába, amikor éppen ráért, ha volt lábbelije. A bizonyítványában tizedrésze nem állt annak, amit mulasztott, mert ha a tanító beírja, szorul a hatóságoktól.

Az intézet, melynek internátusába bekerült, ötszáz éves egyházi intézmény volt, s Bérczes Dániel harmadfél éven át iszonyatos mennyiségű hévizet szállított a kuratóriumnak Antal fejében. A nevelőtanárok az első két évben úgy érezték, rossz üzletet csináltak a kisfiúval, aki szinte semmit se tudott, makrancos volt, durva, verekedő, egyáltalán nem az idillek ábrázolta szelíd, félénk parasztfiúcska, akinek lennie illett volna, utált tanulni, ha tehette, kiszökött a kis kapun, csatangolt a városban, s ha meglátta Bérczes szekereit befordulni a boltos kapualj alatt, melynek két oldalát vallásalapító nagyságok, alapítványtévő fejedelmek és rég holt nagy nevű püspökök képmásai díszítették, irtózatos káromkodásra fakadt, s önmaga lepődött meg rajta leginkább, miért, hisz az internátus paradicsomkert volt Dorozshoz képest, s a szekerek és a gőzölgő víz szerezte táplálékon meghízott és megerősödött.

Mihelyt az iskolában töltött második év végéig úgy-ahogy pótolta a népiskola iszonyú hiányait, lassanként hozzáédesedett a tanuláshoz is. De azért mindennap megvárta a dorozsi szekeret a kupással, mert a káromkodás nem a kocsisnak vagy a kupásnak szólt, azoknak nagyobb tisztelettel köszönt, mint a tanároknak az iskolában, s osztálytársai még csak meg se mosolyogták emiatt. Antalnak óriási tekintélye volt, mert árva volt, káromkodott, verekedett, s eleinte se szép szóra, se büntetésre nem volt hajlandó tanulni, ami pedig teljesen elképzelhetetlen volt egy ingyenes növendék részéről, mert vízzel fizettek érte, nem pénzzel, és az apja olyan körülmények között pusztult el, amivel egyetlen félárva társa se tudott versenyezni.

Bérczes semmit se törődött a gyerekkel, sose küldött neki két fillért sem. Ám a fiúnak megvolt a kosztja, szállása és tanították; karácsony és húsvét táján egyedül maradt az épületben. A cselédek mind szerették, mert unalmában kérés nélkül is segített nekik, és mert az internátusi szobában csak az ő kedvéért nem akartak fűteni, szünetben mindig lemehetett aludni a szakácshoz. Nyári vakációban aztán valamelyik hordósszekér hazavitte Dorozsra. Első esztendőben, mikor megjelent iszonyatos bizonyítványával, az iskola adta félvárosi-félparasztos ruhában, és csúnyán nézett a fürdőtelep körül őrjöngő, ismeretlen komondorra, nagyanyja csak összecsapta a kezét: mit ad ennek enni, hisz óriás lett az iskolai koszton. De aztán kiderült, nem lett naplopó belőle, tüstént lerúgta a cipőt, a ruhát, s úgy, egy szál gatyában futott ki az iszapolóba, átvenni régi mesterségét. Amit keresett, hazahozta, ősszel szinte sajnálták visszaengedni.

Harmadik gimnazista volt, tizenhárom éves, mikor igazán rájött a tanulás ízére.

Akkorára utolérte az osztálytársait, s kiderült róla, hogy vasszorgalma van és rendkívül jó feje. Az irodalomhoz kevesebb érzéke volt, de a földrajz, természetrajz érdekelte, és szerette a matematikát is, sőt – ami ritka volt az osztályában – a nyelvtant, mindent, ami logikával felfogható volt. A hirtelen feltámadt érdeklődéssel együtt valami furcsa megvilágosodása is járt a dolgoknak, mintha sötétség szakadt volna fel benne hirtelen; látta anyját, akinek arcára nem is emlékezett, apját, nagyszüleit, Bérczes Dánielt a szekerekkel, úgy, amilyenek a valóságban voltak vagy lehettek. Ha a hordósszekér az érte járó hévízzel szilencium alatt érkezett meg Dorozsról, mindig engedélyt kért, hogy segíthessen a kupásnak. Veszélyes foglalkozás volt, a fiatal nevelőtanár, aki megengedte neki, fel se fogta, mit kockáztat, azt gondolta, valami fura sport. Antal egész élete a forrás körül telt, a kupás, a kocsis váltig azt hitte, mikor a kisfiú lefutott hozzájuk az emeletről, hogy a víz hívja le, úgyis visszatér majd az apja mesterségéhez, mért vinné többre, egyszer csak megunja Bérczes azt a nagy jóságot, s visszaküldi oda, ahonnan felemelte, jó, ha beletanul idejekorán, amit majd holtig fog csinálni.

Egy évre rá kihallgatást kért az igazgatójától.

Az igazgató elképedt. Ő hívatni szokta a diákjait, nem pedig fogadni, ha azoknak eszükbe jut valami. Antalt jól ismerte, eleinte valami csendes iróniával beszéltek róla, később nagyobb megbecsüléssel – vízen vett gyerekük még nem volt. A bennlakó tanári kar reumás fele Antal jóvoltából áztatta a tagjait.

Jól megnézte a fiút, mikor belépett, zömök, tizennégyéves-forma, református képű parasztgyerek volt, rosszul szabott, jó minőségű akciós ruhában.

Antal Antal negyedik osztályos tanuló azt kérte a gimnázium fenntartótestületétől, adjon neki módot akár tanítványok oktatása révén, akár az épület belsejében végzett szolgai teendők ellenértékeképpen, hogy az intézet növendéke maradjon, s ne Bérczes Dániel hévize fejében legyen diákjuk.

Az igazgató latin–görög szakos volt, szenvedélyes búvára az ókornak, az önérzet, a jelentkező férfiasság a klasszikus világ nagy jellemein át revelálódott a számára. Állásánál fogva nem kellett volna tanítania, passzióból tartott meg évente egy-egy osztályt, s komolyan azt hitte, hogy Róma és Athén nagyjainak példája megváltoztathatja az ifjú nemzedéket. Antal kitűnő latinistája volt, mindent megrágó esze, folyton elemző készsége átsegítette az összes nyelvi buktatón. „Íme a nevelésünk” – gondolta az igazgató. A Capitolium rémlett fel előtte, a hét halom, Romulus sose látott, ezerszer elképzelt arca, a gyermek előtt pedig apja teste, a karjáról lelógó izomrostok, Dorozs, a hévíz, valami alapvetően nem latin, hanem dunamedencei, aminek nem tudott nevet adni. Nem is sejtette, hogy az igazgató mért van meghatva, de érezte, hogy rokonszenv fogadta a kérését, s ennek örült.

Az igazgató némi szánalommal gondolt a szomszéd utcában nemrég megnyílt reáliskola vezetőjére – annak sose lesznek, nem lehetnek ilyen élményei. Felállt, megveregette a kerek koponyát, idézett valamit Horatiusból, aztán megígérte, maga tárgyal Bérczes úrral, ügyét pedig pártfogólag a fenntartótestület elé terjeszti. A gyerek összevágta a bokáját, ahogy a nevelőtanárok tanították, az igazgató ellágyultan nézte, hogy megy ki – miniatűr civis Romanus. Antal, mikor kiért, valami iszonyút mondott magában Bérczes úrról, olyasmit, mint apja a halálos ágyán, aztán ráhajolt a vasrácsra, mely éppúgy feszült a hajdani falépcső mellett, mint jó másfélszázaddal ezelőtt, az intézet nagy tűzvész utáni felépítése idején, s mint valami szájat, mint valami élőlényt, megcsókolta. Bent az igazgató fel s alá járt a szobájában, megrendülve, s azt a fogadalmat téve, hogy ezt a gyereket nem hagyja el soha. Egy félreértésből kifolyólag így lett számára Antal a puritán nevelés, a klasszikus ideálok követésének eredménye, s a fiú egyetemista évei alatt úgy szállt a sírba, hogy nem tudta meg, kit nevelt fel.

Bérczes rendkívül örült, hogy Antal gondja lement róla, a kupás történetét réges-régen elfelejtették Budapesten, s a vállalkozó szerette, ha pénzt lát a vizéért. A gimnázium internátusa bőven ellátta Antalt annyi korrepetálandó növendékkel, amennyi segítségével meg tudta keresni ellátási díját – sub pondere crescit palma, gondolta az igazgató, akit diákkora óta Kátónak hívott az intézeti nyelv, valahányszor látta, hogy a fiú külön kilépési engedélyét felmutatva a portán, munkába indul. A gyerek mélységesen imponált valamennyi osztálytársának, tandíjmentességét érettségiig tartani tudta, ruhát, fehérneműt a Jótékony Nőegylettől kapott. Most már nyaranta se látogatott haza, az igazgató bukott vidéki tanulók mellé osztotta be, földbirtokosok, falusi jegyzők fiaihoz, ősz tájt lesülve, megerősödve tért haza, és minden tanítványa mindig átment a pótvizsgán. Az anyák nem szerették, mert ha a növendéke nem akart tanulni, és a szép szó nem használt, minden indulat nélkül, egy orvos higgadtságával, aki a jó cél érdekében keserű orvosságot itat a betegével, leteperte a tanítványát és összeverte.

Könyvet sose tudott venni, arra már nem telt a keresményéből. Újságot igen. Az újság fillérekbe került, és abból is sokat lehetett tanulni, főleg politikát. Az igazgató egyszer akkor nyitott rá a hálóteremben, ahol napos volt, mikor épp az újságba mélyedt, a külpolitikai rovatvezető beszámolóját olvasta nagy figyelmesen.

Az igazgató nem szerette, ha a növendékei újságot olvastak.

Intézete nem tartozott a maradiak közé, szabadabb szelleme, valamivel tágabb világképe miatt olykor túlságosan ismertté tette a nevét, a gimnáziumnak sokkal nagyobb állami támogatásban kellett volna részesülnie, mint amit kapott, de éppen liberális elvei miatt elég hátul állt a listán. Egy időben sok baja volt a hatóságokkal, az igazgató elődjét 1920-ban váltották le. Utódja a fontolva haladás híve volt, és megriadt a gondolattól, hogy ezt a fiút, akit annyira megkedvelt, olyan út elején lássa, ami veszedelembe viheti.

Antal értelmes érvekkel védte olvasási éhségét, s arra se enyhült, mikor az igazgató megengedte, hogy a diákkönyvtáron kívül a híres nagykönyvtár anyagát is használhassa, mint a tanár urak. Azt mondta, a nagykönyvtár anyaga jobbára klasszikus, ő élő anyagot szeretne olvasni, modern dolgokat.

Persze, fiatal – enyhült meg Kátó –, tizenhat éves, lehet, hogy újmódi szerelmes verseket akar olvasni, nyakatekert sorokat, amiket a kutya sem ért kívülök, ezek a suttyók nem az eszükkel olvasnak, hanem az idegrendszerükkel. Magának akar könyvtárat gyűjteni, ez is dicsérendő szenvedély. Cicero mérhetetlen mennyiségű tekercseire gondolt a scriniumok fenekén, Tiróra. Szép ambíció, kár volna elállni az útját. A Mitasi fiú már nők után szaladgál, cigarettázik. Ez könyvet akar, hát legyen könyve. Mikor is szokott idejárni Szőcs Vince?

Ismerte a bírót, osztálytársak voltak valaha ugyanebben az intézetben, csak amaz jogakadémiára iratkozott érettségi után, ő meg elment tanárnak. Szelíd kis ember volt, nemigen szerette a latinokat, de azért elég jól szerepelt az egyetemen római jogból. Valami tanító neveltette azt is, árva fiú volt. Mikor végzett, bírósági jegyző lett, ő meg helyettes tanár, egyszer csak megjelent egy karácsony tájt, jött, forgatta a sétapálcáját, felszaladt a falépcsőn, szerette ezt az intézetet, még a szagát is, míg el nem csapták az állásból, mindig beszipákolt, ha erre járt, vagy bejött hozzá látogatóba az internátusba, hogy egy kicsit körülnézzen, hűséges szíve volt. Átadott neki egy összeget, nagy zavartan, mint mindig, ha valami nem hétköznapi dologról volt szó. Azt mondta, őt is más nevelte fel, nem az apja, sokat nem tud adni, de valamit mégis, ő behozna minden karácsonykor valami összeget, aztán azt ajándékozzák oda egy gyereknek, akinek éppúgy nincs semmije, mint neki nem volt hajdanán. Kezében volt egy boríték, azt letette az asztalra, s elszaladt; alacsony volt Szőcs Vince, gömbölyded kis alak, mire utánaszólt volna, már kinn is volt a szobából.

Minden karácsony tájt megjelent, és persze sose hozott kis összeget. Örült, mikor megtudta, kinek adják, meg is mutattatta magának a gyereket az ablakból, de ha össze akarták ismertetni vele, elinalt. Mikor azt hallotta, elcsapták, azt hitte, nem látja többé, de karácsonykor az évben is megjelent, este jött, mint aki nappal restell járni, soványabb volt, valahogy öregebb és felnőttebb is – mintha csak most lett volna igazán férfi. Szőcs Vince sokáig nem keltett felnőtt benyomást, talán mert olyan szokatlanul, férfihoz nem is illő módon kedves volt. Kétszeres szívességgel fogadta, mert Szőcs Vince úgy járt el, mint tanulmányaik előírták – a törvény szava szent, igazsága el nem játszható. Mikor meglátta, sajnálta, hogy nyugdíjazásakor meg nem látogatta azonnal, nyilván jólesett volna neki.

Szőcs kevés ideig maradt, az összeg, amit hozott, bizony ezúttal valóban soványka volt. Azt mondta, ez most legfeljebb egy-két könyvre lesz elegendő, de arra talán igen, bizonyára van diákjuk, aki szeret olvasni. Már el is köszönt, szomorú, kopott kis kabátja volt, úgy érezte, nem lett volna szabad elvennie tőle a pénzt. De azért elfogadta minden évben, az összeg a pengő behozatala idejétől mindig tizenkét pengő volt, se több, se kevesebb.

Akkor, 1933-ban, mikor a bíró borítékja megint megérkezett, felhívta a fiút. Antal nem akarta elvenni, még azzal a feltétellel sem, hogy könyvre kapja, olyan könyvre, mely jövendő könyvtárának alapja lehet. Csak olyan pénzt fogadhat el, amiért megdolgozott – mondta. Az igazgató egyre növekedő nagyrabecsüléssel nézte.

Lemutatott az ablakon. A fiú követte ujja vonalát, egy vékony, rossz kabátos, ősz kis embert látott, aki félénken kerülgette a buckákat a holland donátor nevét őrző empire oszlop mögött.

– Attól kapod, aki ott megy annál az emlékoszlopnál. Az is falusi fiú volt, mint te, ingyenes helyen nőtt fel, a faluja támogatta. Mióta keres, minden évben bead valami összeget az iskola céljaira. Huszonháromban elcsapták, azóta csak annyit tud hozni, ami néhány könyvre elég.

– Elcsapták? – kérdezte a fiú.

Hangja közömbös volt, érdeklődés nélküli, kérdése szinte nem is kérdés, inkább a szó megismétlése – mintha udvariatlanságnak érezné, hogy kérdezősködik.

– Bíró volt – mondta az igazgató, és megint felé nyújtotta a borítékot. Nagyon kínosnak érezte volna, ha a fiú azt hiszi, hogy Szőcs lopott vagy gyilkolt, és ilyen rossz jellemű hajdani növendéküktől is hajlandók elfogadni valamit, hát hozzátette: – Azt mondják, valami ítélet miatt. Volt a megyében akkor egy aratósztrájk…

Antal Antal meghajolt, azt mondta, köszönettel veszi az ajándékot. Az igazgató nyájas örömmel pillantott utána, büszke volt rá, mintha a sajátja volna. Csak amikor, ahogy tanították, csöndesen behúzta maga mögött az ajtót, fogta el valami rossz érzés, és kinevette volna magát, ha meg meri vallani, hogy Antal szemétől riadt meg, attól a váratlan szenvedélytől, mely a mindig egykedvű, csontosodó kamaszarcot elöntötte, s mely oly hirtelen hunyt ki, szinte parancsszóra, valami általa nem hallható, csak belül érzékelhető utasításra, hogy az ember törhette a fejét, jól látta-e hát vagy sem.

Érettségije csak jelesre sikerült, a magyar miatt; sose tudott irodalmi dolgozatot írni, unta az anyag hármas egységbe való elrendezését, s egyáltalán nem érdekelte a nemzeti ősvallás ábrázolása a XIX. század epikai műveiben. Dekker professzor – az iskola tradíciói közé tartozott, hogy érettségi elnökül hajdani, közéleti kitűnőséggé vált növendékeket hívjanak meg –, aki egy gyerek érdeklődésével olvasott át minden írásbelit, külön tette Antal fogalmazványát, az egyetlent, mely adataiban teljes képet adott az ősmagyar vallás irodalmi vetületéről, de amely olyan volt, mint egy tartalomjegyzék vagy disszertációhoz mellékelt bibliográfia. A szóbelin külön gonddal figyelte szabatos, rideg beszédmodorát, abszolút jártasságát mindenben, ami egzakt tudomány, s kelletlen, udvarias tartózkodását patetikus magyarázatoktól, színes történelmi tablók festésétől. Antal alig nézett rá, elfoglalta a tételekre való készülés, különben is sok gondja volt: felveszik-e az egyetemre, hány százalékos tandíjmentességre számíthat, sikerül-e Kátónak bejuttatnia őt a kevés férőhelyű egyetemi internátusba. Kellemesen lepte meg, mikor eredményhirdetés után maga az elnök ígérte meg, hogy támogatni fogja; Dekker akkor már hallotta az igazgatótól a kupás fiának történetét. Az idén ő volt a dékán; mikor Antal elébe került az elsőévesek ünnepélyes beiktatásán, a dékáni kézfogás után visszatartotta a fiút.

– Nem szeretném, ha politizálna – mondta Dekker, és szokatlanul kurta ujjú kezét vizsgálgatta. Nem orvosi keze volt – mint egy birkózóé.

Ránézett, aztán elkapta róla a szemét. Antalt szenvedélyesen érdekelte a politika, és Dekkerről nem tudott semmit sem akkor még.

– Tanuljon és gondolkozzék – folytatta Dekker. – Nem utasítás, csak egyéni óhaj.

A gimnázium bentlakói mindent megbeszéltek a világ eseményeiről, a városi egyetemi ifjúság baloldali mozgalmait is. Antal azt hitte, a professzor arra célzott, tartózkodjék az ilyesmitől, s csak állt, nézett rá, nem mondott sem igent, se nemet. Dekker közölte vele, hogy elmenet.

Tájékozódása aránylag rövid ideig tartott. Októberben, mikor felszólították, hogy lépjen be az ifjúsági egyesületbe, kitért, tennivalóira hivatkozott, melyek persze bőven voltak: gondoskodnia kellett magáról, most már nem kísérték az akciós ruhák és a kollégiumi adományok. Dorozs időközben elsiklott mögüle: az öregek már nem éltek, nem kellett támogatnia őket, de a pusztán önmagáról való gondoskodás szükségességének könnyebbsége nem állt arányban a családtalanság tudatával; Antal szerette, ha felelősség nyugszik rajta, s bár kapcsolata a nagyszülőkkel inkább gyakorlati volt, mint érzelmi, ennek a köteléknek a felbomlása is hiányzott.

Dekker beiktatási szavait decemberben értette meg, mikor előreengedte a dékánt egy sarokfordulónál, s megemelte előtte puha kalapját. Bent voltak az egyetem épületében, Dekker dominusi díszben, plenis coloribus, táborozásra ment, mint a kar minden professzora. Megbökte két ujjával aranyzsinóros sapkáját, megállt. A folyosót pálmák övezték, az aula üvegtetején átfehérlett a hó, csak az oldallámpák égtek, a márványburkolat úgy fénylett a falikarok körül, mint a vaj. Lentről, a magnum áldomás terméből felhallatszott a nyüzsgés. Egyedül voltak.

– Civilben? – kérdezte Dekker, és a kalapra nézett. – Maga nem jön?

Udvarias ürességgel nézett a professzor villogó jelvényeire.

– Nem vagyok bent az egyesületben – felelte.

Dekker levette a sapkáját, beletúrt erős szálú, kese hajába.

– Örülök, hogy hallgatott rám – mondta, s elindult a lépcső felé.

Dekker soha életében nem tudott lépésben menni, vagy sétált, vagy rohant. Akkor éppen rohant. Utánabámult, azt érezte, kedveli. Később, negyvenötben, Dekker igazolási bizottságának ő volt az elnöke, nem szólt közbe, míg a bizottság valamelyik tagja kifejtette, mért nem maradhat meg Dekker a katedráján, s milyen súlyosan esik latba ellene hajdani közéleti szereplése. Akkor ismertette Dekker közéleti szereplésének valódi történetét, mindazt, amit az aranyzsinórok és dominus-sapkák rejtettek, Dekker irányító kezét a mozgalomban, okos vezetését, páratlan szervezőkészségét, a zseniális klinikai szabotázst a város kiürítésekor. Dekker káromkodott, legyintett, azt mondta, marhaság. Utálta, ha dicsérik.

Szerelmi élete elég bonyodalommentes volt. Amilyen nehezen lehetett megoldani ezeket a problémákat a gimnázium internátusában, olyan egyszerűvé vált minden orvostanhallgató korára. Sokat mulatott a kisvárosi medikákon, akik 1935-ben, mikor Antal egyetemre került, egy cseppet még mindig önfeledtek voltak önmaguk bátorságától, hogy ilyen vakmerő pályára szánták magukat a szelíd bölcsészet helyett, s gátlásmentességüket és a természetes és testi dolgoktól való nem irtózást minden módon hajlandóak voltak bebizonyítani.

Antal elfogadta, amit kapott tőlük, s annyit adott cserébe, amennyi udvariasságától telt: megtáncoltatta őket, segített kollokviumok, szigorlatok előtt, s türelmesen végighallgatta, ha bőgtek, panaszkodtak. Az egyetem a százados tölgyfák között négy kar anyja volt, az internátusi szobákban vegyesen laktak, nem fakultások szerint, minden szobatársával jóban volt, de barátait gondosan megválogatta. Az ifjúsági vezetők békén hagyták, Dekker nyilvánvaló rokonszenve megvédte a legnagyobb szájúaktól, kitűnő eredményei, döbbenetes ellátatlansága eléggé indokolta, hogy nem vesz részt a szervezet életében. Egyszer maga a vezérbajtárs védte meg valami vád ellen: hogy az isten csodájában vállaljon közöttük szerepet, vagy akár lépjen közéjük, mikor zsidó gyerekeket is tanít, s mindent, ami fenntartásához kell, a város gazdag ügyvédjeitől, orvosaitól szerez, azok ugyan be nem engedik a házukba, ha a közismerten antiszemita egyesület tagja, ízlése, ítélőkészsége ifjúkorában kialakult, a harmincas évek Magyarországát és Hitler hatalomra jutását úgy figyelték barátaival együtt, mint karikába húzódó fiatal oroszlánok: tudták, egyszer elérkezik az ugrás ideje, s akkor szükség lesz izmaik erejére. Hajdani igazgatója temetésén együtt énekelte a gyászéneket a gyülekezettel, s elfutotta a könny a szemét a ravatal mellett, melyen utoljára látta a római erények együgyű bajnokát, aki jobban tudott tájékozódni az ókorban, mint saját népe fiai között.

Ezen a temetésen találkozott megint Szőcs Vincével.

Azonnal megismerte, bár kopottabb és vékonyabb lett, mint amikor először látta, ahogy nem télre való cipőjében a holland donátor empir oszlopa előtt inalt. Leghátul állt, inkább kinn a ravatalozóból, mint odabenn, mint aki nem tudja eldönteni, illik-e bemennie, nem vet-e rossz fényt elhunyt osztálytársa emlékére a jelenléte, s mikor a menet elindult, akkor is a legutolsók között baktatott, körbe-körbe hordva figyelő tekintetét, mintha arra készülne, hogy az első kelletlen pillantásra hátat fordít, s eloson a sírok között. Senki se figyelt rá, aki mégis, köszöntötte – temetésen nem fejez ki indulatot senki arca sem a kötelező bánatos komolyságon kívül.

Szőcs Vince nem volt egyedül, egy lány kísérte, szokatlanul karcsú, Szőcsnél magasabb fiatal lány, akinek életkorán nem tudott eligazodni, mert külseje, túlságosan vékony, túlságosan hosszú dereka, lába süldő lányos volt, ruházata is, kesztyűje meg oly bő, hogy lötyögött a kezén, mintha kölcsönkérte volna, fekete retikülje vénes. Homloka, arca, főleg a tekintete zavarba hozta: ez az arc olyan volt, mint egy fiatal katonáé, aki őrségen áll, úgy mozgott Vince mellett, rebbenéstelen tekintetét körbe-körbe hordva a gyászolókon, mint aki súlyos beteget sétáltat, és méregeti az időt, az utat, a környezetet, jót tesz-e az alig gyógyultnak ez a nyers levegő. Később, ha vissza próbálta idézni maga elé Iza arcát, gyakran hozta elébe az emlék ezt az időtlen, ifjú arcot, ezt a fiatal zsoldos tekintetet, a védelmező Izát, lötyögő kesztyűjében, nagyon világos ajkával, ahogy Vincét kísérte.

Antal Dekkerrel volt, Dekker akkor – cselédkönyves korára – már tegezte őt, rendszeresen maga mellett dolgoztatta, mint aki munkatársává akarja nevelni, és évek óta nyíltan, szenvedélyesen politizált vele. Dekker nem nézett fel, a földet figyelte, kínos és unalmas volt számára az itt létel, Dekker világképe szerint a halál tökéletesen magánügy volt, s a halottak végtisztessége szellemengesztelő babona, néprajzi játék. De azért eljött, mert szerette ezt a református rómait, eljött közös hajdani osztályuk emlékéért, melyben együtt voltak fiatalok, együtt kocsmáztak valamikor, s bőgték kántusban a bordalokat. Topogott az őszi latyakban, s morgott magában, mi az istennek nem égetik el a vén Kátót a maga stílusa szerint, máglyán, a Donátor téren, egy Kálvinnak maszkírozott, tógás hisztrió eljátszhatná ismerős gesztusait, ahogy illik. Antal vette észre, nem a professzor, hogy Szőcs Vince mondani akar neki valamit.

Lehetetlen volt meg nem látnia. Attól a pillanattól, hogy a félénk szem pillantása ráesett Dekkerre, nem is mozdult el róla. Szőcs Vince suttogott valamit a lánynak, az hirtelen még jobban kiegyenesedett. Mindig olyan különös virágmerevséggel tartotta magát, most szinte megnőtt. Antal úgy lassított, hogy csaknem egy vonalba került velük, s kedvéért Dekker is kurtábbra fogta a lépteit. Nem illett szólni, szerencsére nem is kellett, a professzor végre észrevette a bírót, nagyot köszönt neki. Szőcs arcán átsuhant valami bátortalan fény, valami reménység. A lány jól megnézte a professzort, ahogy egy árut szoktak: mennyit ér.

Antal ritkán érzett valami kényszert bármi megtételére, s ha mégis, engedett neki; ilyesféle felismerés sodorta be gyerekkorában Kátó szentélyébe, hogy felajánlja saját munkáját Bérczes hévize helyett, ez oldotta fel alkati zárkózottságát harmadéves korában, Dekker szobájában, míg a professzor kávét főzött – akkor először – neki, mihelyt rájött, mit várhat tőle, miféle gondolkozású ember ez voltaképpen. Most azt mondta benne a hang, csatlakozzék Szőcsékhez. A lány nyilván a bíró lánya, a fura, hosszúkás szemű, ifjú katonalány; a bíró tizenkét pengőiből évekig vett könyvet magának. Ugyan megmondta-e Kátó valaha Szőcsnek, ki kapta az adományait?

Dekker megakadályozta. Elköszönt tőle, azt mondta, majd a klinikán találkoznak megint, neki van valami elintéznivalója egy barátjával. Hátralépett, karon fogta Szőcs Vincét. A lányra rá se nézett. A kántus elkezdte Kátó koporsója körül a búcsúéneket, Dekker oda se figyelt, félhangon magyarázott valamit a bírónak, aki lassanként kipirosodott a hallottaktól, s ezzel a hirtelen színváltással felidézte azt, amit Antal sose látott: valamikori magabiztos, vidám arcát. Antal most visszamenőleg is látta, fiatalnak, hetyke mosollyal, ugyanitt, mikor ez a temető még csak erdő volt, valami pikniken – a tölgy alatt fekszik, nagyot húz egy butykosból, megkínálja Kátót, nevet, piros, és csupa reménység.

Az igazgatót úgy hantolták el, hogy sem a bíró, se Dekker nem vették észre, a lány ugyan a sír felé fordította az arcát, de nem mondta együtt az imát a gyülekezettel, arca merev volt, udvarias, mintha idegen állampolgár lenne a hívők között, s nem akarná megsérteni a más politikai rendszert képviselő diplomatát, a papot, akivel nem ért ugyan egyet, de akit elvei fenntartása mellett kötelességszerűen tisztel. A temetés után Dekker és Szőcs még mindig együtt maradtak, félrehúzódva tárgyaltak egy kripta oldalánál. Nem lehetett közéjük tolakodnia, megismerkednie a lánnyal.

Antal rosszkedvűen ment vissza az egyetemre, falt valamit a menzán, csak délután kellett korrepetálnia, lődörgött a hirdetőtábla előtt a félemeleten. Azon mindig mulatott egy kissé, hogy tanév közben, mikor itt vannak a barátai, ő sose kap levelet senkitől. Megnézte a pótszigorlatok időpontját, a rektori hirdetményeket, átfutott az egyetemi felvételek listáján is. Megint felvettek már annyi elsőévest, hogy belegebed a kar, aztán helyezik el Erdélyben, a csehektől visszatért területen, küldik őket Nagykikindára meg a ruténokhoz, mintha nem tudná mindenki, hogy egy-két év, és megint gazdát cserélnek a városok. A lajstrom jobb felén egyetlen név állt, valakit nem vettek fel, no ez igazán kivételes eset. A kar elutasította Szőcs Izabella felvételi kérvényét.

Délután oda se figyelt arra, mit tanít. Tudta, hogy Dekker minden este visszanéz még az osztályára, beszalad a súlyosakhoz, és tudta, ha máshol nem, a porta előtt eléri. Azt számítgatta, hány óra még, míg meglátja a professzort, s megtudja, jól képzeli-e az összefüggést Szőcs Izabella, Szőcs Vince és a mai temetői beszélgetés között. „Nem vagy egyedül, fiatal katona – gondolta Antal –, ha idekerülsz hozzánk, Dekker majd melletted lesz, és ha hiszed, ha nem, én is, nem csak az apád, magad miatt is, hosszúkás szemed fura tekintetéért, s azért a különös erőért, mely belőled sugárzik, amely annyira nem jellemző egy fiatal nőre.”

Dekker este kérés nélkül is előadta, hogy másnap a rektorhoz készül, fel akarja vétetni egy volt osztálytársa gyerekét, akit nem mernek ideengedni uraimék, mert nyilván mételyez, már az apja is tisztességes ember volt, minek az ilyennek diploma.

– Majd a pótfelvételen felveszik – mondta Dekker, s lekoccantotta csészéjét kis játék elefántja mellé. Dekker nem tűrt meg koponyát az íróasztalán, akinél talált, felemelte, hosszasan szagolgatta, mintha frissnek gyanítaná, s ezzel rendkívül kínos perceket szerzett a tulajdonosának. Antal tudta, ha megígéri, akkor így is lesz: 1941-et írtak, a háború befonta az országot, s bár mindenkinek nagy volt a hangja, valamennyi kollégája tartott egy kicsit Dekkertől, aki fordítva tette fel üstökére a dominusi sapkát, úgy ment ünnepségekre, a legnagyobb német győzelmek napján azt dalolgatta: „Pusztulunk, veszünk, mint o-hol-doh-ott ké-hé-ve-he széthull nemzetünk”, s mikor a rektor kérdőre vonta, mért teszi, szemrebbenés nélkül azt mondta: részeg. Köztudomású volt, hogy Dekker, ha teheti, csak tejet vagy gyümölcslevet iszik, diákkorában skandináv ösztöndíjas volt, s ott tömény alkohol helyett erre szoktatták rá a barátai.

Két hét múlva meglátta Izát, a temetőben viselt, kurta kabátban jött felfelé a lépcsőn, hóna alatt egy nagyon kopott régimódi aktatáskával. Beült a quaesturára, megvárta, míg a lány kitölti a lepedőket s fizet; semmiféle tandíjmentességet nem kapott. Elszorult a szíve, mikor látta, hogy számolja elő a száznégy pengőt meg a beiratkozási díjat. Szőcs Vince kényszernyugdíjas, és tizenkét pengőket hozott be évente könyvsegélyre. Mit adhattak ezek el? Vagy ebben a hónapban nem esznek s nem fűtenek a télen?

Mikor a lány felállt, utánament, megszólította a folyosón.

– Szervusz, gólya – mondta neki. – Én vagyok az évfolyamotok bábája. Mutatkozz be a bácsinak.

Iza végigmérte, nem válaszolt. Rápillantott a lépcsőház vállára szegezett iránymutató táblára, s indult az orvoskari tantermek felé. Antal vele ment, Iza úgy tett, mintha nem látná. Szünet volt, a termek ajtaja kinyílt, a másodévesek elméleti óráról jöttek, Ulla, Deák Ulla ráhunyorgatott Antalra. Olyan ingerültség fogta el, mikor meglátta álmos szemében az igényt, melyet az elmúlt nyár emlékeire alapít, hogy alig köszönt neki. Iza csak ment, rá-rápillantott az ajtóra, nézte a professzorok nevét. Dekker ajtaja előtt aztán megállt.

Antal ott volt mögötte. Dekker még nem jött be, a huszonhatosban magyarázott, a nagyelőadóban, amelynek még zárva volt az ajtaja. Dekker, ha belemelegedett, nem törődött azzal, csengettek-e vagy sem, mondta tovább, míg a folyosózaj rá nem ébresztette, hogy megint belefeledkezett a tanításba.

Iza bekopogott, Antal kivette zsebéből Dekker kulcsát. Szabad bejárása volt, rendezte Dekker céduláit. Kitárta Iza előtt az ajtót.

– Tessék besétálni.

A lány nem lépett be, a kőpadlót figyelte, mintha titkos értelmet olvasna ki a mozaikból. Antal visszacsukta az ajtót, odahúzódott mellé, öt centi volt a bőrük között, de Iza elutasító akarata közéjük feszült, mintha méterekre álltak volna egymástól. Később, évek múltán, s akkor is, mikor már Iza nem volt a felesége, tudta, hogy azonnal megszerette a lányt, s azt akarta, hogy vele éljen.

Dekker végre megjött. Mikor kinyitotta előtte az ajtót, behívta Antalt is, Iza szeme megrebbent, a lány hideg udvariassággal bólintott felé, de nem adott kezet.

– Antal mindenben a segítségére lesz. Fogadja meg a tanácsait, és tanuljon tőle. Ne köszönjön semmit, menjen órára.

Rágyújtott, a füstön keresztül szólt utána, de ez a mondata már Antalnak szólt:

– Vigyázz rá, fiú!

Mikor kiértek, minden más lány nevetett volna rá. Iza arca komoly maradt, elutasító. Nem tudott mit kérdezni tőle, nem lehetett hozzá szólni.

Ellépdeltek a lányszoba mellett, Ulla arca ismét elővillant az ajtórésből. Felmérte Iza rossz kabátját, aktatáskáját, de nem látszott boldognak, Ulla is látta Iza szemének különös metszését, fényes ajkát s azt a feszült, ideges készséget, amellyel Antal követte. A kőpadló kopogott, a termek végre kiürültek, a büfé benépesült. Antal tudta, hogy ennek a lánynak nem lehet pénze, és azt is tudta, hiába hívná meg valamire, nem fogadná el. Rettentően sértette a gondolat, ugyanakkor büszke volt rá.

A nagyelőadó előtt meg kellett állniuk. A lány kezében a kék, nyomtatott tanrend az elsőévesek anyagánál nyílt ki: Iza órára készült, olyan biztonsággal és higgadtan, mintha itt végezte volna a középiskolát is, és nem először menne egyetemi előadásra. Két perc hiányzott a csengetésből. Iza ajka megrezzent. Most el fog köszönni, és behúzza maga mögött az ajtót.

– Én ismerem a maga édesapját – mondta Antal.

Az üres arca most felé fordult, teljes szöggel felé. Az ifjú katona úgy tudott mosolyogni, mint egy lány.

– Éveken keresztül ő vett nekem karácsonykor könyveket. Tud róla?

A lány fejét rázta. Balját a torkára tette, mintha nem bíznék magában, mintha félne, hogy kimond valamit, amiről okosabb nem beszélni.

– Tizenkét pengőt adott be az iskolámba minden évben; hatodikos koromtól fogva mindig én kaptam meg az igazgatótól. Nem mondta?

A lány a szemével mondta, hogy: nem.

– Mikor egyszer behozta, láttam is. Akkor még fiatalabb volt, fürgébb. Szaladt a hóbuckák között a Donátor téren, mintha félne, hogy megállítja valaki és megköszöni. Most sem áll velem szóba?

A fiatal katona arca meglágyult, vonásai gyermekessé gyűrődtek.

– Minden hónapban három pengő zsebpénzt kapott a mamától – mondta Szőcs Vince lánya. – Egyet adott nekem, egyből olykor újságot vett, vasárnaponként, mert nagyon szeret újságot olvasni. A harmadikról nem tudtam, hova tette. Neked gyűjtötte?

Most ő is tegezte már, olyan természetesen, mint a testvérét.

– Gyere! – mondta Antal.

Most vették fel, eddig is mulasztott már, teljesen mindegy, ha délben ül be először a tanterembe. Bemennek a büfébe, kávét isznak, cigarettáznak, esznek valamit, aztán ki az erdőre. Csak fizikára menjen tizenkettőtől egyig, az elég lesz mára. Vele megy. Mindenhová vele megy. A hullákhoz is ő viszi be először.

Iza becsukta az egyetemi tanrendet a táskájába, és engedelmesen lépegetett mellette. Magas volt, hajszállal még nála is magasabb, semmi sem fedte a haját – barna haja volt, iskolásan, gyermekesen barna, minden arany ragyogás nélkül, mint egy biedermeier képnek.

Tortát ettek, Iza szódavizet is kért, úgy itta, tüsszögve, látható élvezettel, mint valami nemes italt. Cigarettát nem akart, de a csokoládérudat elfogadta, azt rágta, míg kimentek az egyetemi erdőbe.

A temetés napjának nyirkosságát elűzte valami váratlan meleghullám, az ég kék volt, a fákon meg se rezzentek a sorvadó levelek. Lágy idő volt, a tölgyek közt tanácstalan nyírek, fenyők ácsorogtak, a dombon padok, a domb alján patak kanyargott – minden mesterséges volt persze, domb is, patak is az alföldi homokon. Iza felült a hidacska karfájára, lógázta a lábát, aktatáskája földre zuppant mellette. A tóban pontyok voltak, kövér, barna pontyok, azokat kezdte górálni görönggyel.

– Vasárnap meglátogatlak – mondta Antal.

Iza azt felelte, jó.

– Nem felejted el, hogy Dekker rám bízott?

– Nem.

Közelről illata is volt a bőrének meg a hajának, kislányos szappanillata.

– Dekker nagy ember. Hallgass rá. Mindenben hallgass.

„Gólya, és mindenféle marha viccet fognak vele csinálni az öregek” – gondolta. Jobban féltette, mint bármikor önmagát. Mivel védje meg? Mit tegyen helyette? Mivel tartsa vissza a veszedelmektől? Rettenetes volna, ha az ifjúsági szövetség a füle mellé tűzne valami darutollat, és megmagyarázná néki, hogy percek múlva megnyerjük a háborút és az ország megint a Kárpátoktól az Adriáig terjed. Megfogta a csokoládérudat tartó kezet. A lány tűrte.

– Aztán ne politizálj!

A kislány eltűnt, megint az ifjú katona nézett vissza rá, a sztaniolos műanyag csokoládérúd ott meredt közöttük a levegőben. A lány nem evett tovább, kirántotta a csuklóját Antal kezéből, s a rudat bedobta a tóba a halaknak. A híd karfájáról is leszállt, felvette a táskáját, visszaindult a főépület felé. Ment némán, míg el nem érték az erdő szélét, aztán megállt, ránézett megint, mintha külön nyomatékot akarna adni a szavának, s azt mondta, addig fog politizálni, amíg csak él.

Esztelen gondolat volt, de az jutott eszébe, hogy ezt a lányt el fogja venni feleségül.

Ezerkilencszáznegyvennyolcban vette el, egy tündöklő, szeles augusztusi napon. Volt abban valami különösen megható, hogy úgy érezte, tudja, kit vesz el, hogy hét év alatt megismerte gondolkozását, munkakészségét, világfelfogását, látta vizsgázni, tanulni, betegek között, haldoklók ágyánál, táncolt vele és röpcédulákkal látta el, melyek a háború valóságos helyzetét tárták fel, s melyeket a lány sötétedés után középületekre és hirdetőoszlopok kanárimadarat vagy jó házőrzőt kínáló ajánlatai közé ragasztott. Jó volt tudnia, hogy nem elvakultan, szerelmi részegségében akarja, hogy nem csak a testével, az eszével is társául kívánja, mert Iza olyan ember, akit becsülhet, akitől tanulhat.

Persze az is jó volt, hogy végre minden komplikációtól mentesen szeretheti.

Izához mindjárt az első időtől kezdve heves testi vágy fűzte, ezt eleinte vissza próbálta fojtani, s iparkodott valami testvéri és védelmező magatartássá szelídíteni, oly fejletlen volt a lány, dereka oly vékony, tagjai oly gyermekesek – elszégyellte magát, hogy tudatosult benne, mibe s miképpen idézi maga elé ezt a kamaszlány-testet. Meglepődött, mikor átélte, milyen szomjasan felel Iza a csókjára, s hogy válik karja között egyértelműen nőivé a teste. Soha semmi kétsége nem volt afelől, hogy mihelyt teheti, elveszi feleségül, de azt is tudta, addig is úgy akar élni vele, mint a házastársával, csak persze Iza nem volt Ulla, nem lehetett elképzelni róla, hogy leviheti a klubszobába és lefektetheti a biliárdasztalra vagy az erdei fenyők alá.

Nehezen bírták az egymásnélküliséget, mindkettő megfogyott, ideges lett, Dekker szobája aztán, melyben a lány is gyakran megfordult a professzornál, végre megoldotta a helyzetet. Dekker régen özvegy volt, magánélete asszonylánya váratlan halálával nagyjából befejeződött, évek óta csak a mestersége érdekelte, meg az, hogy tudná megmenteni a tanítványait az értelmetlen háborútól, s mit tehet meg annak érdekében, hogy minél több fiatal lássa világosan az ország helyzetét. Dekker a klinikájára a legképtelenebb időpontokban is beállított, egyetemi szobájába kizárólag az órái után. Sose vette észre, mi folyik nála, a két fiatal alakja kinek-kinek tudományos érdeklődése fényében rémlett fel előtte, ha rájuk gondolt: Antal, akit, mihelyt végzett, ott tartott maga mellett, sokat ígérő belgyógyásznak mutatkozott, a lányt szinte gólya korától fogva legjobban a reumatológia érdekelte.

Mikor aztán meglátta őket csókolózni a helyi költő emlékműve alatt, őszintén örült, hogy a dolog így fordult, s annak is, hogy megfelelő nászajándékot adhat az utolsó éves Izának: már megtette a lépéseket a lány státushelye ügyében, s mire az esküvő napja elérkezett, volt állása a klinikán annak is. Ő volt a tanújuk, az anyakönyvvezetőtől ebédelni akarta vinni őket, ám Antal azt mondta, ezt a napot nem lehet elvenni a két öregtől, otthon ebédeltek hát valamennyien, Vince, a rehabilitált, a háztulajdonos, a fél fejjel megnőtt Vince, ünnepi új kék ruhában itallal kínálgatta őket, az öregasszony sírva-nevetve kapkodott. Dekker ebéd után azonnal elbúcsúzott, azt mondta, egy hétig egyiküket se lássa meg a klinikán.

Szokatlan volt, majdnem zavarba ejtő, hogy mikor lett volna rá pénzük, s az orvosszakszervezet is felajánlott két beutalót egy hegyi üdülőbe, nem utaznak el. Iza azt mondta, a nászút buta polgári szokás, Antal meg azt, dehogy bolond ő elmenni, mikor végre otthona, apja-anyja van megint.

Az öregasszony a fejét csóválta, nem merte megfogalmazni, hogy szégyenkezik egy cseppet, amiért most együtt kell lennie velük; nyugtalanítja a testi kapcsolat, mely az ő fedelük alatt jön majd létre. Vince Pestre gondolt, a maga rendkívüli büszkeségére, amikor jól tudott tájékozódni az utcákon, míg a felesége zavartan kacarászott, lépegetett mellette, s hogy milyen elképesztően felemelő érzés volt járatosnak és tapasztaltnak lenni a világban, mutogatni a főváros nevezetességeit, figyelmes gondossággal karon fogni az asszonyt útkereszteződéseken, átmenés előtt. Kívánta volna Antalnak, hogy elvigye Izát valamerre, hogy vezesse a feleségét, felhívja a figyelmét valamire, amit esetleg nem vett észre, aztán valahogy zavarba jött a gondolattól. Izát egyáltalán nem lehetett volna vezetni semerre, s nyilván lényegesen jobban tudott tájékozódni Pesten, mint Antal. Esküvője napján szokatlanul, boldogan szép volt, a szerelem és az elért ambíciók öröme egyaránt ott fénylett az arcán. Vince csak nézte, ahogy járt-kelt a szobában, behozott-kivitt valamit, bámulta mozdulatai biztonságát, azt a villogó derűt, amely mint valami burok körülfogta, s vele lengett, ahogy lépett. Nem volt zavart fiatalasszony, öntudatos volt, elégedett. Vince kinevette magát, mért vágyik valami naivabb arcra: a második világháborút átélt fiatal nemzedéknek semmi oka rá, hogy meg legyen hatva az esküvőjén, vagy, ha véletlenül nőnek született, elpiruljon a gondolatra, hogy férjhez ment. Zavara érthetetlen volt, nem tudta volna magyarázatát adni, mért is szeretné, ha Iza elfogultabb volna ezen a napon.

Később, mikor egy ugyanilyen simára fújt, fénylő délelőtt megint hármasban maradtak, Antal elvitte két kofferra való holmiját, Iza meg becsukta mögötte a kaput, és felakasztotta az immár gazdátlan negyedik kulcsot a másik három mellé, s ugyanilyen rebbenéstelen arccal tett-vett köröttük, különös módon azt kívánta: sírjon. Ám Iza nem sírt, köténybe bújt, lekötötte a haját is, nekiállt takarítani, átrendezte hajdani szobájukat, gondosan kitörölgette Antal üresen maradt szekrényét. Utánament, ürügyként a szemétlapátot adta be neki. Iza guggolt, összehengergette az ágy-előszőnyeget. Vince mindkét asszonynál kisebb volt, Izánál is, a képet, amelyet látott, duplán természetellenesnek érezte, mert felülről látta a lányát, mint valamikor kisgyerek korában. Az a furcsa, megmagyarázhatatlan vágy ébredt benne, hogy könnyeket találjon a szemében.

Iza kisgyereknek éppolyan volt, mint más lány, amilyennek a maga gyerekkorából a lányokra emlékezett: nevetett, ha volt oka rá, sírt, ha leesett a fenekére, ha eltörte a bögrét, ha félt. Hova tűnt az a kislány? Mindenki számára kellemesebb volt, hogy Antal távozását nem kísérte jelenet, s a ház légköre alig változott, legfeljebb hűvösebb lett valamivel, mintha valaki szellőztetéskor nyitva felejti az ablakokat, s a szoba falai, bútorai kihűlnek a kintről beáradó télben. Ám Vince úgy érezte, éveket odaadna féltett, a rehabilitálással újrakezdődő, imádott életéből, ha Izát a szőnyeggöngyöleg felett zokogni látná. Antal bezzeg könnyezett, mikor ment, kezüket-arcukat összecsókolta, válla betört valami a csomagjainál is súlyosabb súly alatt, ahogy vitte a koffereit. Mikor Izára nézett, akkor is nagyokat nyelt, reszketett a szája. Ha Izának jutott volna eszébe a válóper, értette volna, mért viselkednek ilyen felemásan, de a válást Antal akarta, Iza csak beleegyezett.

 

Antal hamar rájött, hogy házasembernek született, és százszor szívesebben lenne együtt Izával a maguk otthonában, mint az addigi romantikus körülmények között. Izához való ragaszkodása csak elmélyül, ha végre méltó keret épül kapcsolatuk köré, Antal boldog volt a családdal, amelyet a feleséggel együtt kapni fog. Konviktusi szobatársaival sokféléről tudott beszélni, barátaival szinte mindenről, Dorozsról azonban csak Izával.

Dorozs titok volt, és Dorozzsal célja volt, akkora, hogy a szándék erősségét nem lehetett gyöngíteni azzal, hogy időnek előtte szóljon róla. Antal készült rá, hogy találkozzék Bérczes Dániellel, és szembenézzen a forrással, melynek közelében született. Eszébe se jutott, hogy meglesse az öreg Bérczest a kertek alatt, kést vágjon a hátába, vagy utólag megpróbáljon eljárást indíttatni ellene; ha gondolt rá, inkább mint valami szimbólumra: Bérczes testesítette meg számára egy létforma tarthatatlanságát, eleven jelképe volt annak az anakronizmusnak, hogy hordósszekerek járják a környéket a hévízzel, ahelyett, hogy értelmesen hasznosítanák a gyógyforrást. A gondolat, hogy elvehetik Bérczestől a vizet, hogy a kupások erejét, értelmét valami emberi foglalkozásra használják ezentúl, s ha már nem támaszthatják fel a holtakat, és nem adhatnak visszamenőleg kárpótlást az iszonyú esztendőkért, legalább Dorozs jövőjét biztosíthatják, nagy volt, szédítő. Tudta, hogy saját szenvedélye nem elég ehhez, hogy országos segítség szükséges Dorozs fürdőtelep létrehozásához, s elmondhatatlan boldogság volt megbeszélni a faluért vívandó küzdelem módját, lehetőségeit a menyasszonyával.

Iza hetente kiment vele Dorozsra, felkeresték, aki még élt Antal ismerősei közül. A lány többször bejárta a primitív fürdőház minden zugát, mintát vett a vízből, hogy analizálhassák a városban. A kupások közül legtöbb helyen már a fiúk álltak az apák helyén – a férfiak nem voltak hosszú életűek Dorozson. Antal maga valahogy sokkal feszélyezettebb volt, mint Iza, aki először járt a kupások házaiban. Emlékezete megőrizte Vince házának esti képét, Izának Dorozs primitív térképe fölé hajló fejét; nyakának íve, feje hajlása, a papírra forduló tekintet, a társadalmi szervekhez, a minisztériumhoz küldendő beadvány, melynek szövegén dolgozott: valahogy summázása volt mindannak, amit az életben elért, kicsit még a reményei festette jövőnek is, érezte, hogy Dorozst el lehet venni Bérczestől, és hogy a falu visszadható önmagának, hogy emberek tízezreinek gyógyulását teheti egyszer apja sírdombjára, koszorú helyett.

A Dorozs térképe és a vízanalízis felett matató Iza profilja tűnt fel előtte azon az éjszakán is, amelyen először riadt fel a felesége mellett, s engedte el álmában is fogott, ölelés után is hűvösen maradt karját: a sötétből ez az arc nézett vissza rá, s ő ordítani tudott volna, mert hallotta, hogy valaki azt mondja benne: hagyja el ezt a nőt. Mintha valami második énje támadt volna akkor: egyik ölelte Izát, megosztotta vele gondjait, gondolatait, a másik figyelte önmagát is, a másikat is, bizalmatlanul, szünet nélkül.

Iza sose volt olyan vidám, mint a Dorozsért vívott harc idejében. Mint valami jókedvű madár, körözött a ház körül, sose hallotta annyit dúdolni, mint azokban az időkben, s ha az öregasszony földre ejtette a művészien, egyetlen csuklómozdulattal feldobott palacsintát, a születő szanatóriummal vigasztalta meg, amely majd meggyógyítja kezdődő csúzát. Iza fénylett esténként, olyan volt, mintha valami nagy ajándékot kapott volna, loholt mellette, olykor nélküle is különféle szervezetekhez, irodákba, Pestre is, segített felrázni Dorozst és meggyőzni a fővárost, szakértőket, politikusokat egyaránt. Mire az államosítás elérkezett, nem volt társadalmi vagy egészségügyi szerv, amely ne hallott volna Dorozsról, a fürdőtelep terve a legelső létesítmények között vált kormányrendeletté.

Mikor a gyógyszálló alapozását megkezdték, már házasok voltak. A munka megindulása előtti napon Iza este nyolckor ágyba bújt, s másnap majdnem tízig aludt, mint egy gyerek. – Ugye, milyen erős vagyok? – Megfeszítette testét, alakja megnyúlt. Még mindig rendkívül törékeny maradt, nehéz volt elképzelni, hogy azzal a vékony kézzel, azzal az ötven kilónál alig súlyosabb testtel indult csatába Dorozsért. Rémülten érezte, hogy elemzi a szavait, milyen gyanakodva.

Az öregasszony bekopogott, megkérdezte, ma kivételesen ágyba hozhatja-e a reggelit, az újságból látta, hogy Dorozs fürdője helyén nemzetközi forgalomra méretezett fürdőtelepet fognak létesíteni, s megindult az ország legmodernebb gyógyszállójának építése. Nevetgélt, gratulált, Szentmátét emlegette, hogy fázott még nyáron is abban a kőpadlójú szállodában Emma nénivel. Iza felült, ölébe vette a tálcát, sült szalonna volt rajta, a kedvence. Gratuláció helyett inkább tüntesse el a szalonnát a konyhából – kérte az anyját –, Vincének gyenge a gyomra, s nem tud ellenállni az étvágyának, pedig nem szabad szalonnát ennie. Az öregasszony kibaktatott, hallatszott, hogy pöröl férjével a szalonna miatt, Iza pedig szeletkékre metélte a kenyeret, és gondosan kimártogatta a zsírt. – Szeretsz? – kérdezte, szinte akarata ellenére Izától. Az asszony a mosolyával felelt neki, gyanútlan, vidám szemével, pedig a veszedelem úgy közeledett feléjük, mint a vihar: érezte a szelét. Iza szerette őt. Ha nem szerette volna, könnyebb lett volna minden. De szerette őt is, Vincét is, az öregasszonyt is. Mikor egy éjszaka végre kimondta magában, hogy el fogja hagyni, úgy vert a szíve, hogy azt hitte, megfullad.

Évekig éltek együtt, fal-közelségben a két öreggel, akik látták őket fáradtnak, kedvetlennek, olykor idegesnek, rosszkedvűnek is; sem a Dekker mellett dolgozó Antal, sem a reumatológus Iza nem viselte könnyen, ha egy beteg meghalt, vagy gyógyíthatatlannak bizonyult; látták őket karon fogva állni a karácsonyfa alatt, s lesni, mikor az öregek kibontják az ajándékokat, melyeket éjfélig csomagoltak előző nap mind nagyobb s egyre kisebbedő dobozokba, hallották őket együtt énekelni vagy tanulni valami konferenciára – egyik mindig kikérdezte a másikat –, sőt hallották gyakori vitájukat is, Iza szépen, okosan, higgadtan érvelt, Antal olykor az asztalt csapkodta, de mindig érződött, hogy ami miatt felindult, valami elvi dolog, s tétel, szemlélet hozta ki a sodrából, nem Iza, aki az ellentétes véleményt képviseli. Veszekedni viszont sose látták őket semmi miatt. Se féltékeny, se ingerült nem volt egyik sem, abszolút megbíztak egymásban. A bíró és az öregasszony a maguk jó házassága mellett egy másik jó házasság fényes légkörében éltek, mint valami dupla védelmi gyűrűben.

A válást megelőző időkben a két öreg sokat töprengett azon: nem kellene-e megpróbálniok a békítést, aztán letettek róla. Iza sose kért tanácsot, lány korában sem, mikor észrevétlenül átvette a családfő ügykörét. Azt, hogy szomorúak, persze nem tudták eltitkolni. Mikor Antal eltűnt a házból, mindkettő érezte, hogy valaminek vége van, örökre vége – talán a gyermek Iza halt meg, aki még akkor is megmaradt számukra, mikor férjhez ment, hisz ott lakott velük egy fedél alatt, láthatták hálóingben, fürdéshez feltűzött hajjal, papucsban szaladgálni lefekvés előtt. Voltaképpen senki se lepődött meg, hogy bejelentette: állást változtat, az öregek még csak egymásra se néztek, mikor kiderült, pedig sokszor suttogtak erről lefekvés után az ágyban. Pestre megy, hát Pestre megy, nyilván így a legokosabb. Persze azért nem volt könnyű elviselni, mikor taxiba szállt, s a kocsi elvitte előlük, átölelték egymást a kapu előtt, mintha összekapaszkodva könnyebb volna tűrni a bánatot, úgy néztek utána. „Az élet fog tőlünk így búcsút venni egyszer – gondolta Vince –, ilyen hirtelen, ilyen vissza se nézve. Szeretném, ha nem venném észre, és nem tudnám meg az óráját.”

 

Most, amikor lefeküdt, körülbelül arra a helyre, ahol valamikor az öregek két ágya állott, Antal már nem Izára gondolt, hanem az öregasszonyra. Ugyanolyan riadalom fogta el, mint valahányszor, amikor eszébe jutott. „Vajon rájött-e? – tűnődött magában. – Rájött-e, és ha igen, hogy viseli?” Antal nem emlékezett anyai arcra, nagyanyja kusza ráncai közül csak boldogtalanság, gyanakvás, félelem parázslott rá, a múzeumokban, albumokban annyiszor megcsodált derűs, mosolygó anyaarc itt sugárzott felé először. Milyen különös volt kielemezni anyósából Izát, műveletlensége mögül előhántani természetes eszét, jó kedélyét, sose lankadó szorgalmát, Iza tulajdonságainak egy részét. Micsoda sose pihenő két kéz, micsoda furfangos, ügyes kis agy, micsoda jóakaratú, bohó kíváncsiság, a segítésre való készség állandó szolgálatkész forrása! Jó volna beszélgetni vele – gondolta Antal –, de hát az öregasszony nem tart igényt a társaságára, még a segítségére sem.

Vince sírkövének rendelését Gicára bízta, a palástkészítőt majd szétvetette a gőg, hogy hozzáfordult, s hogy ő az egyetlen, akivel rendszeresen levelezik: rajzokat, számlákat, felirat terveket váltanak.

Kolmannak kétszer írt, a tanítónőnek és az újságárusnak is csak kétszer, neki egyszer sem, ám Gica kivételével senkinek se válaszolt, mintha hirtelen beleunt volna a levélírásba, vagy nem lenne miről beszámolnia többé.

„Ha a síremléket felállítják – gondolta Antal –, Iza valószínűleg nem jön le, az öregasszony viszont bizonyosan itt lesz.” Voltaképpen megírhatná neki, hogy szálljon hozzá, csakhogy nyilván nem fogadja el a meghívását. Elővett egy folyóiratot, szeretett ágyban olvasni. Mikor beköltözött, a falakat is újra festette, eltűntek a virágcsokrocskák, a medúzaformájú aranyfoltok, friss, bátor meszelés borított mindent. A szobák valahogy megnőttek körötte, de Antal már egyre ritkábban viszonyított és emlékezett: a ház az övé volt, bútorzatát, beosztását Lídiával beszélte meg, virágaiból Lídiának vitt a klinikára. Antal forrásélménye zubogó pokol volt, pöfögő, iszapos massza. Már kész orvos volt, mikor először látott hegyipatakot, letérdelt elébe, szűrte-csorgatta ujjain át a jéghideg, törékeny vizet. Sírni tudott volna a gyönyörűségtől, míg ujjai elhaltak a csodálatos gyermekhangú csobogó alatt. A forráságy köveinek szakálla volt, bokor hajolt felé, a gallyak közt egy gyanútlan madár. Ha Lídiát idézte, mindig hajlékony, eleven víz képzett fel alakja mellett, s a malomkép sustorgó, merevvé fényképezett zubogása.

Az este szokatlanul csendes volt, esőt ígérő. Kapitány kinn mászkált a kertben, behallatszott a szuszogása. Az öregasszony mindig megszánta és beengedte. „Nyúlpaprikásnak való vagy páclébe” – mondta Iza ilyenkor, nevetett, megfogta Kapitányt, felemelte a fülénél fogva, Kapitány rémülten kapálózott ujjai között, melyek gyöngéden és erősen tartották, és sose okoztak fájdalmat neki. Mindenki félrenézett, mert Izának persze igaza volt, és nyulat csakugyan értelmetlenség szobában tűrni, még ha tiszta és viszonylag értelmes nyúl is. Csak hát…

Nyúlpaprikásnak vagy páclébe, emberek ide vagy oda. Dorozsra gyógyszálló, Vincének síremlék, az öregasszonynak pesti lakás. Iza mindenkiről gondoskodik, s ha egyáltalán kihagy valakit, legfeljebb önmagát. Valaki tegnap elharapott egy mondatot az étteremben Domokosról, az íróról meg Izáról, Antal maga is megdöbbent, mennyire nem érdekelte már, hogy rendezi az asszony a magánéletét. Inkább Domokosra gondolt, riadtan, akinek olvasta a regényeit, azt a tehetséges, tisztességes prózát, melyet rendszeresen kiadtak a kiadók és közöltek a folyóiratok. „Csak nem veszi el – tűnődött tegnap nyugtalanul. – Az isten szerelmére, csak nem veszi el?”

Kapitány esdekelt. Vince szappanvirágjának, estikéjének szaga beszállt a nyitott ablakon. Iza már nem élt ebben a házban, de Vince olykor üzent, és üzent az öregasszony is, mert Antal kiszállt az ágyból, káromkodva megkereste a papucsát, és beengedte Kapitányt, ahogy az öregasszony tette volna. A ház üres volt, nem kellett senki miatt csendesebben járnia.

A hazulról jött levelek elmaradtak, ezen nem is csodálkozott, mert Gica kivételével senkinek se válaszolt. Sokszor elgondolta, hogy törik a fejüket Kolmanék, mért hallgatott el, s úgy képzelte, tudja, mivel magyarázzák: helyükben maga sem hinné másképpen. Nyilván azt gondolják, elkényelmesedett, ellustult a jómódban. „Iza bezzeg írna – gondolja magában az újságárus. – Iza sose volt gőgös.” Egyébként Iza csakugyan írna is, jön a papír, megy a papír, nem kötelez semmire. Iza nem hagy maga mögött elvarratlan szálakat.

Mit írjon nekik?

Hogy magyarázza meg régi barátainak, miben él, mi veszi körül. Terézt, a napok egyformaságát, az óriási városon átsurrogó villamost? Írjon Domokosról, aki egyre többet néz be hozzá Iza távollétében is, elüldögél mellette, beszélteti? Ha az igazság felét írja meg, az dicsekvés, a másik fél meg, ami a kényelem és biztonság mögött van, megint csak nem áll meg magában.

Nem lehet az otthoniakkal levelezni.

Konyhájuk ablaka világító aknára nyílt, ha kinyitotta, a szemközti lakás ugyanolyan tejüveges ablakszemét látta, s mikor a szomszéd is szellőztetett, a kalauz felesége, az mindig átköszönt, átintegetett neki, megkérdezte, mit esznek aznap. Szőke, kerek arcú volt a kalauz felesége, gyakran énekelt, kikapcsolta-bekapcsolta hajszálra ugyanolyan háztartási gépeit, mint amilyenek Izának voltak.

Az öregasszony, aki minden géptől félt, különös módon barátkozott meg a hűtőszekrénnyel. Rájött, hogy a motornak állati hangja van, morog. Eleinte riasztotta, de aztán úgy képzelte, beszélget vele, s csak ült mellette, úgy érezte, nincs egyedül. A hűtőszekrény zúgása inkább valami macskafélére emlékeztette, de miután utolsó állata Kapitány volt, a hűtőszekrény nyúl volt a szemében, ormótlan, fehér Kapitány. Egyszer végiglocsolta benne a meggylevest, s megpróbálta lemosni, mert félt, hogy kikap miatta, Iza meg belesápadt, mikor meglátta, mert persze nem áramtalanította a szekrényt.

– Szívem – mondta a lány –, ez nem jégverem. Eszedbe ne jusson vizes ronggyal babrálni vele. Ha pecsétes lesz, nem baj. – Kihúzta a konnektorból a fridzsider dugóját, a doromboló hang elhallgatott.

Attól fogva nem barátkozott a hűtőszekrénnyel, kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit kell vele tennie, hogy úgy tudja ő is kezelni, mint más, de Izának sose volt ideje elmagyarázni a gép szerkezetét, és a kalauz feleségétől restellte megkérdezni. Soha többé nem nyúlt hozzá azzal az önfeledtséggel, mint azelőtt, csak üldögélt mellette, s hallgatta biztonságos, jóindulatú morgását.

Nem merte megkérdezni Izától, mire szánta magát Domokossal, s voltaképpen magában sem tisztázta még, örülne-e ennek a házasságnak. Eleinte, mikor felfigyelt rá: az író idejár, szívesen vette volna, rendezetlennek, szégyellnivalónak látta a kapcsolatot, aztán lassanként tudomásul vette, s mivel senkivel nem érintkezett régi ismerősei közül, úgy gondolta, talán nem is kell búsulnia miatta, Pesten, úgy látszik, más a szokás, mint vidéken. Domokos kedvelte őt, s ha nem idegenkedett volna a foglalkozásától az öregasszony, ő is bátrabban kimutatta volna a rokonszenvét, ám azt tanulta Emma nénitől, hogy az íróféle iszik, s ha eleinte nem, utóbb bizonyosan rossz útra tér, az is nyugtalanította, hogy nem volt meghatározott munkahelye, munkaideje, félt, még majd Izának kell keresnie rá is. De persze csak magában tűnődött el a dolgokon, nem kértek tőle tanácsot vagy véleményt. Egyszer a kalauz felesége kiabált át hozzá, nem tud-e ajánlani valami jó tésztareceptet, de olyat, amibe nem kell sok tojás, s akkor hosszú idő múltán először érezte jól magát, mert még emlékezett a haditortára, amit Vince úgy szeretett, s ami előtt olyan önfeledt szemmel állt a gyermek Iza – milyen olcsó volt, mily jó ízű, hogy be lehetett csapni vele, aki ette; mindenki azt hitte, igazi finom sütemény.

Mindig megörült, valahányszor meglátta szomszédja derűs arcát. Csak azt sajnálta, hogy a fiatal nő maga is kalauz, ritkán tölthet órákat a konyhájában. Tőle meg merte volna kérdezni, mi újság a világban – mióta Vince nem volt, nem tudta követni az eseményeket. Nem érdekelte igazán a politika sem, ám Vince gyakran felolvasott neki, s valahogy mégis elboldogult az események között, ha nem is értett meg mindent, csak felületesen. Most kétségbeesetten szeretett volna tájékozódni: mióta a fővárosban élt, a nagyüzemek gyűrűjében, rájött, hogy valahol alapvetően hiányos az ismeretanyaga, bizonyos típusú embereket egyáltalán nem látott még közelről.

Az öregasszony, ha ismert, kisembereket ismert, kereskedőket, kalauzt, postást, piaci árusokat, sose beszélt életében munkással, kivéve azokat, akik a házát tatarozták, eljöttek villanyt szerelni, de azok is valamelyik város környéki tanyán születtek, ugyanúgy beszéltek, mint a parasztok, s a gyógyszergyár, az egyetlen igazi nagyüzem hajdani városában, nemrégen alapult, onnan nem járt hozzájuk senki. Borzasztóan nehéz volt rájönnie Pesten, ki munkás, ki nem, mert az öltözékek nagyjából egyformák voltak; mikor még vég nélküli útjain elsuhant valami gyár mellett, s ott éppen műszakváltás volt, amiről egyébként nem tudta, micsoda, csak nézett vissza a villamos ablakából, ameddig bírt, s azt gondolta, meg kellene nézni vagy megkérdezni, mit csinálnak és kik élnek odabenn, de aztán mindig tovább vitte a villamos, s csak szégyenkezett az ötlete miatt. Még Izának sincs ideje a számára, nemhogy idegennek, hogy értené meg bárki is, mért érdekli, ami érdekli.

Egy idő múlva aztán nem nézett ki már a villamos ablakán, nem foglalkozott semmivel önmagán és az emlékein kívül. Domokos látogatásai lassanként ingerültséggel töltötték el, mert az író, ha bement hozzá, süteményt hozott neki, mint egy torkos gyereknek, lábához húzta a kis zsámolyt – ez külön idegesítette, mert a gyermek Iza ült így mellette, ilyen sóvár szemmel, a folyton érdeklődő, világgal ismerkedő Iza, aki mindenre kíváncsi volt, és akinek nem győzött felelgetni. Az író rendszeresen faggatta, kérdései mindig a múltra irányultak, ettől se lehetett kérdezősködni, csak válaszolgatni neki. Gyűlölte kérdéseit, ökölnyi őszibarackjait, a dinnyét, amelyet rummal locsolt meg, úgy hozott be neki. Ingerült és keserű volt, valahányszor a múltról beszéltették, mert a múlt elmúlt, Vincével együtt, a múltban Vince még élt, és Izának állandóan szüksége volt rá. Domokos régi városi politikai eseményekről faggatta, s az öregasszonynak egyszer eszébe jutott, hogy most megszolgálja a kosztját. Elszégyellte magát, belepirult a gondolatába.

Az írót hetvenhatodik születésnapja estéjén gyűlölte meg véglegesen, azon az estén, amelyről Iza azt ígérte, együtt töltik hármasban, tombolázni fognak, igazi nyereményekkel, szerezzen nyereménytárgyakat, neki van közöttük a legtöbb ideje. Valaha szívesen játszottak társasjátékot, hármasban, Vince meg ő folyton csaltak, hogy Iza nyerhessen, mert Iza boldogtalan lett, ha veszített, sírt, elfehéredett. A tombola, csodálatosképpen, belekerült a Pestre hozandó holmik közé, s az öregasszony önfeledten járta a trafikokat, bazárokat, s vásárolta össze a buta kis tárgyakat nyereménynek.

Aznap Iza régi gyerekköszöntőjével ébresztette, Teréz hozott neki virágot. Az öregasszony mindent elkövetett, hogy méltóképpen fogadhassa a gratulálókat, előző nap átment a kalauz feleségéhez, nála sütötte meg a süteményét, hogy Terézt meg ne haragítsa, és be ne piszkítson a konyhában semmit. A fiatalasszony hallgatva nézte, hogy dolgozik, megtanította a sütő használatára, s mikor vendége megkérdezte, mivel tartozik az áramért, először nevetett, aztán hirtelen elkomolyodott, elkapta a nyakát és megcsókolta. Ránézett, látta, hogy a kedves, kerek szem csupa könny. Olyan zavarba jött, hogy elpotyogtatta süteménykéi legszebb, legpirosabb darabjait, míg ügyetlen könyökével benyitott az ajtón.

Domokos este jött gratulálni, akkor következett volna a kínálás és a tombola, valami régi időkre emlékeztető, kedves családi összejövetel. Ám Domokos csak belihegett, elkezdett suttogni Izával, nagy csomag volt a kezében, eltakarva selyempapírral, riasztó, idegen csomag. Iza bejött a szobájába, azt mondta, Domokosnak sikerült jegyet kapnia a Szigetre, Feltrini vezényel, teljesen reménytelen volt, hogy jegyhez juthassanak, de valami barátja csodát tett, most van három jegyük, öltözzék hamar, viszik magukkal, csodálatos élmény lesz.

A vendégség persze elmarad, igazán kár, de legalább nem fog hajladozni, fáradni – gyönyörűek ezek a teasütemények. Domokos egyébként hozott neki ajándékot is, vigasztalásul az elmaradt társasjáték helyett. Siessen öltözködni, mindjárt jön a taxi, azonnal indulnak.

Iza már futott is, nem várt választ, ment átöltözni. Domokos jött be, lehámozta a selyempapírt a valamiről, amit neki hozott, kalitka volt a papírban, benne egy cinikus szemű, kedvetlen madár. Domokos sokáig őrizte magában az öregasszony riasztó pillantását, amellyel ajándékát fogadta, zavarba jött, vállat vont, kiment, rágyújtott.

Az öregasszony ráborított szépen felterített asztalára egy asztalkendőt, rá ne tévedjen valami légy. (Pesten nem volt légy, egyetlenegy sem, de az öregasszony úgy szokta meg, hogy nyáron van, s a feje fölött júniustól kezdve ott lógott a lámpára szerelt, enyves hátú, hosszú légyfogócsík.) Előszedte a fekete ruháját. – Nem hagyunk egyedül ma este – mondta Iza sugárzó arccal –, dehogy hagyunk, szívem! Kiviszlek a koncertre, megmutatom, milyen szép kék szemű anyám van!

Ott volt az elárvult sütemény, masszájának keverésétől most is fájt a csuklója, nem kellett senkinek. Úgy látta, a madár gonoszul néz rá. „Itt a társaságom – gondolta az öregasszony, míg nagy nehezen belebújt a ruhájába, s belepréselte lábát a gavallérsarkú, illedelmes fekete cipőbe, melynek láttára tüstént kiperdült a könnye, mert Vince halálakor volt rajta utoljára. – Itt a társam, beszélhetek vele.” Kinn Iza csapkodta az ajtókat, Domokos sürgető hangja behallatszott, lihegve értek a taxihoz.

A Szigeten sok ember volt, s váratlanul hűvös, az öregasszony megborzongott. Nem szerette a klasszikus zenét, és nem volt Vince, aki fülébe súgta volna, mért szép, amit hall, addig, amíg Händel zenéjéből csakugyan ki nem hallja, hogy piros strucctollak lobognak, nagy selymeket dagaszt a szél, és gyertyafényt vernek vissza az óriási ezüsttálcák, Wagnerből meg hogy recseg-ropog minden fa a viharban, hogy futnak a habok, hogy gyűrűzik körül a sziklát, s milyen feketék a csúcsok odafenn. Nem volt már Vince, csak a zene, minden előkészítés és magyarázat nélkül. Hallgatta, nem figyelt, nem gondolt semmit, látta, hogy Domokos megfogja Iza kezét. Iza önfeledten bámult a karmesterre, mindketten élvezték a muzsikát, időnként oldalra pillantottak, őrá, akinek ilyen gyönyörű estét szereztek, és nem hagyták egyedül, mint egy megajándékozott gyereket.

Az öregasszony a süteményekre gondolt, a likőrre, amiért lebotorkált a Csemegébe, arra a kis üvegkészletre, amelyet az Antalnak hagyományozott helyett szerzett, hogy ne kelljen használnia Iza súlyos metszett poharait, mert a magáéból szerette megkínálni a vendégeit, s amelyekre ráhajította az asztalkendőt. Nincs semmi értelmük már. Domokos látta, hogy fázik, kibújt a zakójából, vállára terítette. Akik észrevették, mosolyogtak, Iza szemében pedig először, amióta látta Domokosra nézni, meglátta azt a fényt, mely eddig csak Antal közelében ragyogott. „Úgy látszik, csakugyan jó vagy” – mondta Iza szeme. Domokos kihúzta magát, vállas, erős teste megfeszült a makulátlan ingben. A nézők azt gondolták: kedves ember ez az író, és hát neki ez is szabad: egy szigeti hangversenyen ingujjban ülni, mert betakart egy reszkető vénasszonyt. Mindenki boldog volt, elégedett, a család és a közönség egyaránt.

A zene hangjai felcsattogtak, felszálltak a fák fölé, kavarogtak, mint valami madárcsapat. Beethoven-hangverseny volt, az öregasszony csak annyit érzékelt belőle: túl erős a zene. Fel-felkapta a fejét, arca riadt volt, majdnem fájdalmas; nem volt Vince, akit azt mondta volna neki: most felesel. „Figyelj csak, Etelka, most felesel éggel, földdel, istennel!”

Koncert után Domokos előreszaladt, messze világított fehér inge. Iza arca lágy volt, ajka duzzadt, mindig meghatódott a zenétől, s ugyanolyan értő szenvedéllyel követte a dallamok ívelését, mint az apja. Domokos diadalmasan rohant vissza, szerzett egy taxit megint, az öregasszonyt Iza mellé ültette, ő a sofőrülésen maradt.

Szőcsné azon gondolkozott, hogyha most hirtelen kitennék, hazatalálna-e, még sose volt taxival a Szigeten, és nem tudta a sötétben és a reklámok ugráló fényei alatt megállapítani, merre is fut az autó. Úgy gondolta, nemigen tudná, merre menjen. – Kéne inni még egy kávét! – mondta tűnődve Iza. Ettől hirtelen elmúlt a fáradtsága, mert az jutott eszébe, hogy talán mégis minden pótolható még, ha hazatérnek, legfeljebb a tombola marad el, mert már késő van. De megeszik a süteményét, s ő főzhet nekik kávét – hát hiszen Iza kávézni szeretne. – Majd a Pálmában! – felelte Domokos, s akkor elernyedtek az izmai megint. Hazavitték, megcsókolták, Domokos felkísérte liften, hátha nem tudja majd kinyitni a lakásajtót, az öregasszonynak néha ügyetlenek voltak az ujjai. Domokos még a villanyt is meggyújtotta neki, még egyszer megcsókolta, azt mondta, a madarat Elemérnek hívják, elrohant.

A szoba meleg volt, fülledt, a süteményeket lesöpörte a tálcáról, berakta egy asztalkendővel bélelt cipősdobozba, és eldugta a tombolát is a szekrényaljba, ahonnan előszedte. A madarat letakarta kendővel, ahogy valaha Emma néninél tanulta, ahol ő takarította a kalitkákat is, elrakta az ünneplőjét, lefeküdt. Betöltötte a hetvenhatot. Egyszerre olyan hihetetlenül soknak érezte, hogy elszörnyedt. Vincére gondolt, Vince sírjára, a dupla emlékkőre, melyre már rávésette a maga nevét is, s melynek készültéről Gica olyan pontosan referál. A madár nyugtalankodott egy kicsit az idegen helyen, puha, ideges neszei voltak, az öregasszony nem szerette.

Két hétig se tűrte maga mellett, valahányszor csak megpittyent, azt a keserű szégyent élesztette benne újjá, mely elfogta, mikor cipősdobozba kellett öntenie a süteményeit, az érthetetlen Beethoven-zenét idézte, a meg nem valósult tombolát. Gyönyörű nyári nap volt, mikor kieresztette az ablakon. Eleinte nem akart menni, törülközővel riasztgatta, s először, legelőször, mióta a madár nála volt, fogta el valami bizonytalan szánalom és lelkifurdalás, mikor végre mégiscsak sikerült elkergetnie, s a madár egy szomorú, szomjas fa gallyai közé ereszkedett, csüggedten, mint aki elvesztette minden reményét, tudomásul vette, hogy nincs otthona többé, s átengedi magát végzetének.

Akkor még ki is hajolt, forró rémület öntötte el, most ébredt rá, hogy nem gondolta át, mit is cselekedett. Iszonyú lelkifurdalást érzett, hogy otthontalanságra kényszerített valakit, még ha ilyen lelketlen párát is. Hívta a madarat, csalogatta, az nem jött, lenn zörömböltek a villamosok, futott a forgalom. Egy ideig még látta, hogy virít át együgyű tollruhája a lombokon, aztán megjött Teréz, észrevette a nyitott kalitkaajtót, legyintett, morgott, azt mondta, ez se sokáig tartott, becsukta az ablakot, azzal, hogy most már mindegy, ne hajoljon ilyen mélyen, mert fejébe száll a vér meg kiesik – majd hoz a főorvosasszony másik madarat.

Iza nem hozott, Domokos egy kicsit meg volt sértve. „Ha tehetnék – gondolta az öregasszony –, legszívesebben idegen nyelven beszélnének előttem, mint én az apjával, mikor még kisgyerek volt. Nem érdemes nekem ajándékot hozni, ügyetlen vagyok.” Az üres kalitka eltűnt, maga Domokos tette ki a szemétre, az öregasszony szívét pedig eggyel több teher nyomta azontúl. Éjjelenként néha felriadt, látta a madarat, amelynek, míg vele volt, sose akarta kimondani a nevét, az ember nem hív egy madarat ilyen képtelen módon, de most újra azt képzelte, látja Elemért, aki bujdosik, kis motyóját szárnya alatt szorítja, és még annyija sincs, mint neki, fedél a feje felett, étel előtte, mert ő nem tűrte meg maga mellett.

Az öregasszony lefogyott, és már alig beszélt.

Iza megijedt, Domokos, akit önmagát is meglepő módon felingerelt az öregasszony gondatlansága, megenyhült. Ő számolt vele, mondta Iza, hogy a Vince halála, a régi otthon elhagyása, a vidék felcserélése a fővárossal nem lesz könnyű próbatétel az öregasszony számára, de hogy ilyen határig ne tudjon beilleszkedni a megváltozott életbe, mégse hitte volna. Gondja nincs, olyan rendszeres napi elfoglaltságot, mint amilyenhez a régi otthonában szokott, nem lehet biztosítani a számára, anyja korántsem olyan rugalmas és fiatal, mint képzeli, amellett a pesti háztartás vezetése más is, egyszerűbb, ugyanakkor komplikáltabb, s még ha el is látná valamiképpen, Terézzel százszor simább, Teréz mellett jobban tud dolgozni és pihenni is. Nem kellett tanácsot kérnie gerontológus barátaitól, hogy tudja, valami munkával kell lekötnie az öregasszony feleslegessé vált energiáját, Iza nagyon jól tudta, hogy a munka az a szál, amely a véneket az élettel összeköti. Ám a háztartását nem bízhatta rá, rendszeres foglalkoztatásra nem volt már alkalmas – vett egy csomó pamutot, megkérte az anyját, kössön neki kardigánt. Szép levendulaszín pamutot vett, egy este fel is gombolyították Domokossal. Az öregasszony megköszönte, forgatta egy darabig a műanyag dobozkát, amelyből olyan ügyesen ki lehetett húzni a szálat, hogy a fonál sosem gubancolódott benne össze, de nem vett méretet Izáról, azt mondta, majd. „Mama tudja, hogy csak le akarom kötni az idejét – gondolta Iza –, azt is, hogy soha nem viselném a kardigánját, mert amit boltban veszek, szebb. Mit csináljak?”

Domokos azt mondta, vállaltasson vele valami állást, ezen először meghökkent, aztán komolyan elkezdett gondolkozni rajta. Arról szó sem lehet, hogy valahol munkára jelentkezzék, mint nyugdíjas, nemigen tudna végezni semmi komoly dolgot, még ha alkalmaznák is, a mama sokszor figyelmetlen. Gyerekekre talán vigyázhatna, de nem lehet tudni, miféle családba kerül, s azonnal összecsatázna a háziasszonnyal, ha az arra kérné, ne meséljen kisangyalokról a gyerekeknek, a mama minden meséjében hosszú fürtös, szőke angyalok szerepelnek, akik látják, mit tesz a kislány, kisfiú, s aszerint jutalmaznak vagy büntetnek. Persze arra is gondolnia kell, mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy dolgozni engedi az anyját, mikor neki rendes fizetése, az öregasszonynak pedig az átlagosnál nagyobb nyugdíja van. Domokos feküdt a díványon, dinnyét evett, csúful falta a kantalupot, valósággal kimarta a héjából – Domokos gyönyörűen evett, kényesen, finoman, de néha szeretett úgy viselkedni, mintha nem volna még felnőtt –, azt mondta: – Hát ha semmi sem jó, akkor járkálj körötte többet! – A száj, amely a dinnyét falta, nevető volt, nedves, a hang komoly. – Bolond – mondta Iza –, így sincs életem. – Levágta az újságot, amelyet böngészett, ingerülten odaállt az ablakhoz.

Másnap elment a Nőszövetségbe.

A Nőszövetségben ismerték és nagyra becsülték Izát, minden fogadásukra meghívták, olykor szaktanácsot vagy előadás tartását kérték tőle. Iza nem köntörfalazott, megmondta, miről van szó, a funkcionárius, akivel tárgyalt, szeretettel nézett rá. „Milyen derék nő ez – gondolta a funkcionárius –, nem sajnál semmi fáradságot.” Előszedte a kartotékjait, nézegette a lehetőségeket. Önkéntes betegápolónak nem lesz jó, nem minden házban van lift, a mama nem fiatal, lába-szíve sem az, amellett hátha erősen inklinál betegségekre. A gyerekek túl lármásak, fárasztók, ha a szeme sem elég jó, még elveszti őket a játszótéren, rendszeres háztartási munkára pedig megint csak gyönge. Hanem van nekik egy bedolgozó szövetkezetük, amely műanyag holmikat készít, könnyű és kellemes munka, inkább játék, darabszámra fizetik a kész árut, azt nézni sem igen kell, pihentető, nem veszi igénybe a szemet. Van a mamának varrógépe? Volt, Iza nem hozta fel, persze azt mondta, ezen nem múlik, vesz neki egyet. Hát oda dolgozhatnék a mama, akár a szövetkezetben magában, ott olyan viszonylag maga korabeliek vannak, hetven körüliek, de ha az fárasztaná, ki is adják neki a munkát, pepecselhet vele otthon.

Iza repült haza. Az öregasszony figyelmesen végighallgatta, megköszönte, hogy ennyit fárad az érdekében, azt mondta, majd elmegy a szövetkezetbe, körülnéz, egyelőre azonban még nem, nem érdemes. Rövidesen elkészül a Vince síremléke, haza szeretne utazni arra a napra, mikor felállítják. Nyilván Iza is jön, Domokos is, ha majd azt elintézték, azután. Úgy látszott, nem idegenkedik az ötlettől, ügyes keze volt, mikor olyan nagyon szegények voltak, számtalan viaszosvászon játékot csinált Izának.

A lány megkönnyebbült – mintha kicsit kezdene derülni a horizont. Az se volt riasztó gondolat, hogy anyja visszakészül, menjen, áldozzon a halott emlékének a maga hite szerint. Domokos elvből nem jár temetőbe, mindig azt mondja, a saját temetésére is csak vinni fogják, ott sem jelennék meg a maga jószántából, ő, ha akarja, majd lekíséri. A temetőbe nem megy ki vele, de a vonaton vele lesz. Nyilván felüdíti a környezetváltozás, a régi arcok látása. – Apához nem kísérlek ki – mondta Iza, s hangja bizonytalanná vált, gyerekes lett –, nagyon szerettem, nehéz elviselnem, hogy csak egy sír van belőle.

Akkor az utazással se törje magát, felelte azonnal az öregasszony. Nem kell átszállni egyszer sem, hazatalál. Gica majd ellátja, hozzá száll, de hisz ez csak természetes, hogy hozzá. A szállodát utálja, Antalhoz nem megy, az a ház már nem az övék, az az Antalé.

Iza megvette a varrógépet, az öregasszony hosszasan, figyelmesen megszemlélte, mikor hazahozták. Az övé olyan álló volt, nem süllyeszthető, faburával – ehhez képest idomtalan és rút. Ezt az újat se kinyitni, se kezelni nem tudta; mikor elhozták, s az ablak elébe állították, letakarta egy kis horgolt terítővel, nem nézett többet rá. Iza megérkezett, bement hozzá, hogy megcsókolja, megint csak a nagyszékben talált rá, az öregasszony kinézett. Valami különös, mohó érdeklődéssel bámulta lenn a sínátrakás munkáját, ahogy a gépek feltépték az aszfaltburkolatot, s a munkások kiemelték a kockaköveket, amelyek alatt egyszerre csak megvillant a föld, olyan barnán, olyan szelíden, mint mindenütt vidéken, ahol nem védi az útburkolat. „Nem könnyű – gondolta Iza, míg megcsókolta még egyszer –, bizony nem könnyű neki sem, nekem sem. De azért neki mégiscsak könnyebb valamivel. Anyám ki tudja fejezni magát síremlékkel meg koszorúkkal. Mielőtt elutaznék, azért megnézetem még egyszer. Nem fog ártani egy új kivizsgálás, rettentően sovány lett.”

A kőfaragó augusztusra ígérte, a síremlék október legvégére készült el.

Az öregasszony látható örömmel gondolt az utazásra, beszédesebb és elevenebb volt, mint egyébkor. Iza maga állította össze a csomagját, s rakta ki a kofferból az értelmetlen tárgyakat, melyekkel anyja tele akarta zsúfolni a bőröndöt. Szőcsné három napra is úgy csomagolt, mintha heteket akarna vidéken tölteni, Iza a két váltás cipőt, az óriási fürdőlepedőt meg a mosóport irgalmatlanul visszarakta a szekrénybe. Gica majd adjon neki fürdőlepedőt, egy pár cipő is elég azon túl, ami rajta lesz, és mi a csudát kellene mosnia ilyen rövid idő alatt. Ha mégis, menjen át Kolmanhoz, vegyen mosószert. Ellenben vigye el a kendőjét, mert Gicától kitelik, hogy most se fűt, amikor vendéget vár.

Ajándék is került a bőröndbe, az öregasszony hosszas töprengés után ólomkristály hamutartót vett Gicának, aminek iszonyú súlya volt, Iza ezért is haragudott, de nem akarta már mindenért szólongatni. Gica nemcsak hogy nem dohányzott, de még azokra is görbén nézett, akik cigarettát vettek a szájukba; az öregasszony a színe miatt vette meg a hamutartót, olyan méltóságteljes volt, súlyos és papos, fekete-fehér cikksávjaival. Talán lesz olyan megrendelője Gicának, aki dohányos, s akkor jól fog esni ilyen szelíden vallásidéző tárgyba hamuznia, nem valami könnyű, tarka, frivol kerámiába.

Iza nem szólt. Nyilván ugyanezt megkapta volna vidéken is, de hát mit csináljon vele, ha egyszer nem akarja megérteni, hogy esetleg nem talál hordárt, ha megérkezik, s nem mindegy, mekkora súlyt kell cipelnie a villamosig. Az út a fővárostól hajdani lakóhelyükig négy órát tart, az öregasszony félénk célzást tett rá, hogy valami ennivalót is szeretne magával vinni, Iza vett neki egy csomag kekszet.

Anyja az utazás előtti délután szokatlanul nyugtalan volt, ki-kifutott a folyosóra, a konyhaablakot nyitogatta, majd rosszkedvűen a sarokba húzódott, onnan leselkedett, vacsora után aztán végre elcsendesedett, mint aki búsul ugyan, de végre beletörődött valamibe. Iza elpirult szégyenében, mikor este tíz órakor becsöngetett hozzá a kalauz felesége egy pirosra sült csirkével és egy tepsi aprósüteménnyel. Ne haragudjék a néni, elkésett a munkával, de nem tudott hamarabb elkészülni, a kislánynak a foga jön, nyűgös, alig tud mit kezdeni vele. Bevitte az ételt, letette anyja asztalára. A szokatlanul vén arcban szokatlanul ifjan maradt kék szem rápillantott, aztán elfordult róla. Az öregasszony sápadt volt, mellette csöndesen ketyegett a vekkeróra, melyet már beállított hajnalra. Iza megrendelte a telefonébresztést, de az öregasszony nem bízott benne, hogy csakugyan felköltik – hátha történik valami a telefonnal.

– Az egész ház rajtunk fog mulatni – mondta Iza –, és méghozzá titkolózol is. Nem szép tőled, szívem. Azt hiszed, postakocsin utazol? Négy óra út! Egy sült csirke, legalább egy kiló tészta. Hová csomagolod? És megeszed? Mert legalább megennéd! Mért nem szóltál Teréznek, ha már nem érezted elégnek a kekszet? Mért Botkánét kéred meg, akit alig ismerek? Kifizetted neki a sütést?

Az öregasszony nem válaszolt, magasabbra húzta a paplant, a száját is elfedte vele, ettől olyan különös lett az arca, hogy Iza csak nézte.

– Holnap úgyis elmegyek – mondta az öregasszony minden indulat nélkül. – Ne bánts!

Majdnem sírt, mikor otthagyta. Felhívta Domokost, aki persze nem volt otthon, pedig már elmúlt tíz. Ne bántsa! Mikor bántotta valaha életében? Most is csak a fáradságtól akarja megkímélni, az értelmetlen cipekedéstől. Iza először érezte, sértődött szomorúságában, hogy voltaképpen nem is bánja, ha az anyja nem lesz mellette néhány napig. Botkáné bizonyosan elmondja Teréznek, mi történt, dehogy hallgatja el, a múltkor összekülönböztek valami szőnyegkirázáson, boldog lesz, ha bosszanthatja.

Az öregasszony csak azt várta, hogy kimenjen, felkelt az ágyból. Erre a célra jó lett volna egy nem hibátlan szalvéta is, de nem volt, hát egy töretlen, még stafirungi lenkendőbe bugyolálta a zsírpapírba takart csirkét. A teát, melyet egy üres sörösüvegben vitt magával, kivette a szekrényből, azt sikerült úgy megfőznie, hogy se Iza, se Teréz nem vette észre. A gyorsfőzőn főzte, amely persze megvolt még, és amelynek a szokatlan hűvösre forduló idő egykettőre kivitte a szagát.

Nem aludt semmit, mert voltaképpen a vekkerben sem bízott, s nem akart lemaradni a vonatról. Iza telefonja valamivel hamarabb szólalt meg a hallban, mint az ő ébresztője, de azért a vekker is rázendített, az öregasszony büszkén hallgatta. Legalább negyvenéves, és milyen hűségesen szolgál. Azt is belesüllyesztette a szatyrába és elemózsiája mellé. Hátha Gicának nincs vekkere, és akkor hogy fog ő felébredni, ha majd visszafelé kell utaznia?

Iza reggelre megenyhült, de nem akarta mutatni. Csak érezze az anyja, mi a véleménye a sült csirkéről. Mikor Domokos, aki taxival értük jött, becsöngetett, s ő bement az öregasszony szobájába a csomagért, csak megállt a küszöbön: egy szatyor is ott dagadt a koffer mellett. Eddig csak a bőröndről tudott, szatyorról szó sem volt. Hogy fog az anyja felkapaszkodni a villamosra, ha hazaér? Meg is kérdezte, az öregasszony visszautasítóan nézett rá, mint egy bizalmaskodó idegenre. Megriadt a szemétől.

– Taxit veszek – mondta az öregasszony. – Ha megérkezem, hívok egy taxit.

Iza vállat vont. Ki hiszi el, hogy taxit hív, és kifizet tíz forintot azért a semmi útért, míg Gicához ér? De inkább valótlant mond, csak elvihesse a csirkéjét, csak neki legyen igaza. A pályaudvaron aztán erőt vett magán, mint mindig, ha volt ideje lecsillapodni. Csak nem fogja így útnak ereszteni az anyját egy nyavalyás szatyor miatt?

– Mama – mondta, s megfogta a karját. – Hagyd itt az elemózsiát, túl sok lesz a csomag. Beültetünk az étkezőbe, ott hazáig ehetel. Ne légy makacs!

Az öregasszony azt mondta, nem. Elhárította Domokos karját, s feltornászta magát a vonat legalsó lépcsőjére. Némán segítették tovább, s rendezték el a bőröndöt és a szatyrot a hálóban. Az öregasszony menetirányt helyezkedett el. Domokos körberakta képeslappal. Megköszönte, aztán összefonta kesztyűs ujjait, mintha jelezné, nem tart igényt többé a társaságukra. Arca üres volt, még csak nem is udvarias.

Nem hagyták ott indulásig, sőt Domokosnak sikerült egyszer megnevettetnie. Iza kinyitotta a retiküljét, belecsúsztatott még háromszáz forintot, hátha hirtelen megkívánna valamit odalenn, ettől az öregasszony arca megint merevvé és gyanakvóvá vált, s riadtan kezdte szemlélgetni a kövér asszonyt, aki a Nők Lapjá-t olvasta vele szemben, és fel se nézett rájuk. „Most fél, hogy kirabolják” – gondolta Iza, s érezte, hogy reszket az idegességtől.

Két perccel indulás előtt megcsókolták; le kellett szállniuk.

Domokos lehúzta neki az ablakot, hogy integetni tudjon, az öregasszony ki is könyökölt, meglengette egypárszor fekete szegélyes, habtiszta zsebkendőjét. Iza szeme megcsillant, s Domokos tudta, miért: az arc, amely feléjük fordult, udvarias volt, titokzatosan tartózkodó, és nem fejezett ki semmit, még csak azt sem, hogy nehéz szívvel megy el innen, vagy örül az útnak. Az öregasszony integetett, minden indulat nélkül, mert így tanították gyerekkorában. Iza hirtelen felsírt, szeme elé kapta a zsebkendőjét. Volt a könnyei mögött sok minden: sült csirke, vekker, még a mogyorót rágó, Nők Lapjá-t olvasó idegen nő is. A vonat elindult, eltűnt. Domokos odahúzta magához a lányt, megcsókolta. Sose csókolta meg nyilvános helyen, Iza nem tűrte volna. Most hagyta. Jólesett, s a pályaudvart valahogy semleges helynek érezte.

Iza arca csillogott a könnyektől, megtörölte. „Sajnál? – töprengett zavartan. – Hát sajnálatra méltó vagyok én?” Ám gondolatai logikáját megzavarta az öröm s ugyanakkor valami bizonytalanság is: mintha sötétben botorkálna, s ismeretlen puha tárgyak simogatnák arcát, homlokát. „Ha akarom, hozzá mehetek – gondolta Iza, s a gondolat erőt adott, s elmosta belőle az ingerült bánatot, mely az öregasszony távozásakor elfogta. – Hozzá fogok menni.”

A Körúton csattogott a reggeli zaj. Domokos sárga kutyaszeme, rőt üstöke ismerős volt, biztonságos. Kézen fogta, mint mindig, ha nagy forgalmú utcán mentek, s az autókat figyelte, hol tudna átfutni vele valami szabálytalan helyen. Domokos szerette az ilyen játékokat, a közlekedési rendőr elől való nyargalás izgalmát. De azért Iza még mindig azt érezte, hogy sajnálja őt, s az érzésben, mely elfogta, különösen elkeveredett a megkönnyebbülés, az idegesség és a zavar.

 

A vonatülés kényelmes volt, felette alighanem világítani is lehetett sötétedéskor, mert apró lámpa volt a falba süllyesztve. Két kézzel szorította a retiküljét, az volt az érzése, hogy az amerikai mogyorót rágó nő figyelmesen néz rá időnként. Sokáig nem merte rászánni magát, hogy kimenjen vécére, hátha valaki elragadja a kofferjét közben, s leszáll vele valahol, aztán lassanként megnyugodott. Beszélt pár szót a nővel, aki megkérdezte, nem zavarja-e a füst, ha rágyújt, s kiderült róla, pedagógus, valami felügyelő, vidékre megy iskolát látogatni. Ettől megnyugodott, a tanítókat szerette, s a nőnek félárú jegye volt, tehát nyilván igazat beszélt. Éhséget persze nem érzett, csak szomjúságot, húzott egyet-egyet a teájából. Örült, hogy elhozta. Emma nénivel gyakran utazott úgy, hogy valahol sokáig kellett vesztegelniök, s akkor jólesett, hogy volt náluk ennivaló. Rendkívüli biztonság fogta el a sült csirke gondolatára. Lehet, hogy útközben nem lesz szüksége rá, de akkor legalább meglepheti vele Gicát, úgyis kínos érzés volt arra gondolnia, hogy viszonzás nélkül lakjék nála. Gica szegény.

Nézte az utat, a vonat csak néhányszor állt meg hazáig, és sebesen ment. A táj eleinte szürke volt, ködös, aztán felhasadoztak a fellegek, s egyszerre kiderült. Mikor Iza Pestre vitte, túl gyorsan futott az expressz, nemigen látott semmit. Most volt ideje megnézni, merre járnak.

A táj más volt, mint amilyennek emlékezett rá, rendezettebb; a szétszórt tanyák helyett nagyobb települések, kémények meg hosszúkás épületek, melyek istállónak látszottak volna, ha nem emlékeztették volna inkább valami középületre. Néhol iskolát is látott a semmi közepén, az egymásba futó bekötőutak metszőpontjában, ott guggolt a vadonatúj ház a barna földön. „Új táj – gondolta az öregasszony. – Nem tudom mindenről, hogy micsoda, csak azt, hogy semmi sem olyan, mint régen volt.” A Tisza hídját nem ismerte meg, új híd ívelt a folyón, furcsa formájú, modern, s órákkal később megriadt, mert még egyszer látta ugyanezt a hidat, s valahogy az volt az érzése, talán rossz irányba fut a vonat, és ismét Pest felé közelednek. A felügyelő már régen leszállt, de az új utasok megnyugtatták, valami csatornát emlegettek. Visszabámult rá, ameddig csak látta, sose volt az ő vidékükön semmiféle csatorna. Dorozson sok utas elbúcsúzott, sziszegve szedelőzködtek. A vonat csak két percig állt, de azalatt is megnépesült a pályaudvar.

Szülővárosa előtt néhány kilométerrel egyedül maradt a fülkében.

Mohón, elragadtatva bámult kifelé, ezeket az ákácokat ismerte. Az ideges erdők, a vérszegény fák hajdani lakóhelye közeledtét jelezték, az öregasszony úgy érezte, ha kiszólna a bokroknak, tán felelnének is neki. Összefonta a kezét, mintha imádkoznék. A megye, mely látta csecsemőnek, ifjú asszonynak és megözvegyülni, megint itt volt körötte. Most Vince is közelebb került hozzá, mint egyébkor, mert Vince ebben a földben pihent, s a táj valahogy azonosult az elköltözöttel.

A kalauz beszólt, hogy szülővárosa következik, kérés nélkül is leemelte bőröndjét, szatyrát. Valami csöndes, áradó boldogság fogta el, templomban érzett ilyet utoljára, mikor Izát keresztelték, mintha minden lebegett volna körötte. Kipirult, sebesebben lélegzett. Megismerte a MÁV kolóniát, s mikor meglátta a pályaudvar most persze sötét neonbetűit, majdnem lelépett a még mozgó vonatról. Valaki leadta a csomagjait, eleinte el sem indult, csak állt, körbebámult, szél fújt, nem is lágy, inkább kellemetlen alföldi szél, de otthoni szaga volt, ismerős. Nem is érezte, hogy a csomagjai nehezek, hogy a szatyor húzza a karját, sodródott kifelé a tömeggel. A téren, melyen Petőfi szobra égnek emelte a karját, s rajongó szemmel felfelé mutatott, mintha valahol önmaga halhatatlanságát akarná kijelölni ezzel a madárszerűen könnyed mozdulattal, megint csak megállt. Szipákolt, könnyezett, ragyogott, azt mondogatta magában, hogy itthon van.

A villamosnál csődület fogadta, elengedett egy kocsit, csak a másodikra sikerült felkászálódnia. Most valahogy senkinek se jutott eszébe segíteni, maga gyötrődött a bőrönddel. El is torlaszolta egy pillanatra az ajtót, a kalauz rászólt, az utasok is, siettében még nagyobb zavart csinált, végül is egy suhanc rántotta el a bőröndjét a felszállók útjából. Az ingerült hangokra azonnal összeszedte magát, felrázódott abból a kábulatból, mely elfogta. Ez ismerősebb volt már, mint a suhogó otthoni levegő – rászóltak. „Bajt csináltam – gondolta az öregasszony megszégyenülten –, mindig csak csinálok én valami bajt.”

Titokban azt remélte, Gica várni fogja az állomás előtt, de a palástkészítő nem jött elébe, s az az ötpercnyi út, melyet a villamosmegállótól a szállásáig kellett megtennie, nem volt egyszerű a csomagok miatt. Megállt, cserélgette a súlyokat a kezében, nézte az utcát. Mennyit tataroztak errefelé! A járdát is rendbe hozták, mióta elment, és új postaládák vannak, még sose voltak itt ilyen friss, rózsapiros postaládák.

Óvatosan emelgette a lábát, pedig már nem volt rá oka, ám itt régen óvatosan kellett járni: a háborúban feltépte az akna a téglákat. „Vince” – mondta ki magában férje nevét, míg lépkedett, s cserélgette a csomagjait. Ha átmegy a Budenz közön, meglátja a házat.

Végiglépdelt az egymás felé dűlő, szűk házsorok között, s a sarkon megállt. Csomagjai lekoppantak. Nem letette, elengedte őket, mintha el akarná dobni mind a kettőt. A ház, ahol valaha élt, nem volt sehol.

Állt és sírt. A ház persze már nem volt az övé, de azért látni akarta ismét, Pesten egyre azt színezte, milyen lesz, ha ismét a szeme elé kerül; ebből a szögből, innen akarta látni, ahol mindig megpihent, ha a piacról tért haza. A csalódás oly keserves volt, hogy alig tudott megmozdulni, nem is értette, mi történt, hová tűnt a ház, valami formátlan harag gomolygott benne – Antal birtokában elpusztult valahogy. Gica és a másik szomszéd lakhelye között idegen épület állt.

Az öregasszony utcán sose hordott szemüveget, ártatlan hiúsággal próbálta titkolni, hogy nem jól lát. Pesten Iza rákényszerítette, hogy viseljen, de ahogy a vonat elindult, eltüntette retiküljébe a pápaszemet, nem akarta, hogy Gica azzal lássa meg. Mikor egészen közel ért hajdani házához, aztán végre megértette, mi történt: Antal átfestette a kerítést, tataroztatta a külső homlokzatot is. A szín megváltozott, a vakolat is, valami rücskös, sárga anyag vonta be a hajdan szürkésfehér, kicsit vedlett falakat, s a spaletták helyett redőnyöket szereltek fel, olyan redőnyöket, mint Iza lakásában. A levélrés üres száját körbeszegezték valami fémmel, s a csatorna sárkánytorkát újrafestették, pirosra. Most szinte eleven volt, mint egy igazi állat.

Ha akarta volna, akár be is nyithat a kapun, retikülje mélyén ott rejlett hajdani házának kapu- s ajtókulcsa, nem szándékosan nem adta át Antalnak, csak nála maradt: a temetés után már nem ment haza, nem tudta otthagyni. Ha akarná, bemehetne, megnézhetné a szobákat, a kertet, Kapitányt. Csakhogy az ember nem megy be idegenek házába, még egy hajdani rokon házába sem engedély nélkül; olyan volna, mint a betörés.

Az újságárus bele volt mélyedve a Népsport-ba, nem is nézett fel, ennek örült, most nem volt ereje a vele való beszélgetéshez. Félrefordított arccal lépegetett el Kolman kirakata előtt, s reménykedett, hogy ebben a déltáji forgalomban nem veszik észre: Kolman a régi kabátjához szokott, nem ehhez a vidraprémes, új köpönyeghez, modern, homlokba húzott kalaphoz. Iza elszedte a régi kabátját is, újat vett helyette, hálátlannak érezte magát, amiért nem örült neki, de az öregasszony csak a nemesen kopott, tisztességes szegénységet eláruló holmikat szerette, azt tartotta Vincével, nem jó kihívni az emberek irigységét, nagyobb biztonságban élhetnek, két tehetetlen öreg, ha nem kiabál róluk, hogy jólétben élnek. Nagyon féltek a betöréstől, és hát Kapitány nem tudott volna jelt adni, nem volt kutya. Kolman nem látta meg, háborítatlanul ért el Gica kapujáig.

A palástkészítő éppen befűtött, mikor megérkezett.

Mindenki tudta Gicáról, hogy elvei vannak – elvnek nevezte szegényes életmódját, üres fáskamráját is –, Gica hangoztatta, hogy egészségtelen az indokolatlanul meleg szoba, s ő akkor kezdi meg csak a fűtést, amikor leesik az első hó. Az öregasszony számtalanszor hallotta ezt a kijelentését, tapasztalta is, ha átfutott valamiért, hogy Gicánál valóban nem ég a tűz november utójáig a spór tüzecskéjén kívül, de most valahogy meg volt győződve róla, Gica erőt vesz magán, és mégiscsak meleg szobával várja, az ember másképpen él, ha vendége van, mindenki másképpen él.

Gica közölte, hogy reggel kapta meg Iza táviratát, s míg meg nem érkezett, nem merte „bőgetni a kályhát”, mert hátha elmaradt volna az utazása, és akkor hiába tüzel. A szoba nyers volt Iza jól fűtött helyiségei után, hideg, füstszagú. Gica ujjongott a sült csirkének, a süteménynek, a hamutartót is szépen megköszönte, ha nem is lelkesedett érte annyira, mint az ételért. Azt mondta, valahogy azt képzelte, jobb színben lesz, s érdeklődött, nem volt-e beteg. Ez a kérdés meglepte az öregasszonyt, azt érezte ki belőle, hogy Gica titokban Izát vágta meg ezzel a megjegyzéssel, s kapkodva, lázasan dicsérni kezdte a lányát.

Gica tele volt hírekkel, Kolmant szidta, aki nem lát már a büszkeségtől, mióta kitüntették, sajnálkozott, hogy nem tud befűteni a fürdőszobába is, de, mint mondta, elromlott a kályhája. Az öregasszony megborzongott a gondolattól, hogy hideg helyiségben kell tisztálkodnia, s elszégyellte magát önmaga makacsságán: reggel mégis begyömöszölte a kofferbe a fürdőlepedőt, s lám, hiába cipelte. Kiment, sietve csapkodott a jéghideg fürdőszobában, elhaltak az ujjai, alig tudott megtörülközni. Maga előtt is szégyellte a mozdulatot, de kipróbálta a kályha csapját. Persze folyt a víz, a kályha működött. Elpirult, úgy restelkedett Gica helyett. Borzasztó, azért a pár kilóért…

Gica egyébként kedves volt, közlékeny. Elmesélte, hogy ma csak elnagyolta Antalnál a munkát, hogy itthon lehessen, mire ő érkezik, megkérdezte, ne fussanak-e át megnézni, mivé alakult a ház, mióta elment. Az öregasszony tiltakozott, a kőfaragó műhelyébe szeretett volna menni. Így levelezték meg Gicával: mihelyt megérkezik, azonnal kimennek a telepre, átveszik a sírkövet, a mester aztán kiszállítja a temetőbe, ők koszorút vesznek, virágot, s délután kisétálnak a sírhoz, megnézik a kész emléket. Halottak napján már az új emlékkő körül lehet világítani. – Itt marad addig? – firtatta Gica, s kerek és barátságos szemét lesütötte, mikor meghallotta, hogy igen.

„Hátul” mentek, azaz nem a Budenz köz irányában, hanem visszafelé a Dobos utcán, amelyen az elmúlt fél esztendő alatt mind beépültek a foghíjas telkek. Itt is olyan házakat csinálnak, mint Pesten – gondolta az öregasszony. Minden új sok emeletes épület eredetijére emlékezett: itt csupa földszintes ház volt hajdan, az egyikben egy kötélverő műhelye, a másikban meg egy szitásé. Most se ház, se műhely, hanem egyik helyén valami rendelőintézet, olyasmi, mint ahol Iza dolgozik, a másikén meg irodaház.

Vince síremléke iszonyúba került, s mikor meglátta, úgy érezte, becsapták.

Iza nem szólt bele, mire költi a pénzét, de az öregasszony úgy gondolta, hogy mindent, amit Vince ingóságaiért, az eladott bútorokért kapott, Vincére kell fordítania, fekete márványkövet rendelt hát, dupla síremléket, a legdrágábbat, ami csak volt a kőfaragónál, s a Gica hűségesen elküldözte tervek és rajzok közül a legmutatósabbat választotta ki. Ám most, hogy megmutatták neki a hivalkodó fekete márványt rettenetes faragott rózsáival, melyen olyan frissen, hencegőn aranylott kettőjük neve, a magáé a csonka dátummal, elszomorodott. Az öregasszony semmit sem értett a művészethez, ám azt így is megérezte: az a valami, amit lát, nem fejezi ki Vincét, még csak az ő szomorúságát sem, semmit se fejez ki voltaképpen, emlékkőnek is suta és kihívó.

Iza, megint csak Iza, Iza könyörtelen igazságai, cigarettája, ahogy gesztikulál vele a homályban: „Hagyd meg a fejfáját, anyám, csak hantoltasd fel a sírt, ne állíts neki emléket, minek. A fejfa a jellemző rá, valami nem kiabáló, szerény.” Ő adni akart Vincének valamit, rengeteg pénzt fordított erre a fekete kőre, ami előtt most olyan csüggedten állt. Fiatalasszony korában angyalkákat faragtatott Endrus sírkövére, s az emlék könnyű volt, bájos, évekig, évtizedekig úgy érezte, játszópajtása van a csepp fiúnak, s éjjel, mikor nincs törvénye a testnek és enyészetnek, a kőangyalok meg Endrus játszanak, talán repülnek is. Most hetvenhat évesen, míg állt az emlék előtt, már tudta, hogy a halottak mindenestül meghalnak, és soha többé nem adható nekik semmi, sem engesztelésből, se szomorúságból, se szeretetből.

Gica arca fénylett, a kőfaragó büszkén topogott mellettük: évek óta nem volt már ilyen kedvére való munkája. Utoljára – jó tizenöt éve – egy püspöknek készített ilyen monumentális sírkövet, azt a megbízást is Gica szerezte. Kicsit meg volt sértve, a lelkendező méltánylás elmaradt. Az öregasszony szokatlanul hamar elköszönt, más gyászoló tovább szokott szemlélődni. „Talán a temetőben – gondolta a kőfaragó –, talán ott beszédesebb lesz, jobban megdicséri. Délután négyre állni fog kinn a kő.”

Míg hazafelé bandukoltak, az öregasszony Vince megvékonyodott tagjaira, a betegségében csaknem semmivé vált testére gondolt. A rajz nem mutatta, hogy ekkora behemót síremléke lesz, azon minden finom volt, kicsi. „Te nem tudsz viszonyítani – mondta Iza, és a szoba falán megmutatta neki, mennyi körülbelül három méter. – Ekkora kő, minek az? Nem is lehet szép!” Nem hitt neki, azt gondolta, túloz. A virágosnál kedvetlenül válogatott a koszorúk között, végre sikerült egy kedvére valót találnia, olyat, amelynek Vince örült volna, ha él, mert jószagú fenyőből volt, tobozok illatoztak rajta, még gyantás, fiatal tobozok s piros bogyók díszítették, melyek valahogy a csipkerózsa termésére emlékeztették az öregasszonyt, amelyet rendszeresen befőzött őszidőn. Gica láthatólag úgy érezte, neki, aki eljárt a síremlék ügyében, szintén illik valamit vennie, meg is vett egy borzas lila krizantémot, az öregasszony riadtan kapta le róla a szemét. Vince világéletében utálta a szag nélküli virágokat, s a lila krizántémról azt mondta, olyan, mint a vöröskáposzta.

Sült csirkét ebédeltek, az öregasszony két falatot, Gica se sokat, levest ő főzött, rántott levest, tojást vert belé, jó volt, meleg. Gica főleg Antalról beszélt, azt mondta, nem kell sokat rakodni utána, rendes és tiszta, keveset van otthon, inkább csak vacsora után. A bútorokat részben átalakíttatta, a lakás szép lett, modern. Kapitány sokat garázdálkodik, de nem lehet elpusztítani a háztól, mert Antal szereti. A nagyszoba nagyjából olyan, amilyen a lakás régen volt. Antal oda rakta be a bútorok át nem alakított részét.

Nem szívesen hallgatta Gica beszédét, mert a ház hívni kezdte megint, amelyben Kapitány szuszog, s a virágok éppúgy zöldellnek az ablakpárkányon, mint ilyenkor minden esztendőben. Gica azt mondta, lehet, nem dolgozik már Antalnál sokáig, mert az orvos megnősül, valami ápolónőt vesz el, s ő nem szívesen kerülgetné a fiatalasszonyt.

Ez nem érdekelte. Izának ott volt Domokos, Antal szerelmi ügyei oly távol estek tőle, hogy fárasztó lett volna követni még gondolatban is. Ha érzett is, inkább valami gyönge örömet: Antal jó fiú volt, mért ne menjen a maga útján.

A délután megviselte.

Mikor meglátta a sírt s felette az ormótlan emlékművet, amelyet annyi szeretettel, olyan csillapíthatatlan szomorúsággal készíttetett neki, azt érezte, Vince most lett igazán, kétségbevonhatatlanul és mindörökre halott. Míg csak fejfa volt felette, nem érezte olyan megmásíthatatlannak az elvesztését, a temetésen volt egy pillanat, mikor azt gondolta, hogy mindez, ami körötte lejátszódik, csak tévedés, mert ha a földet megint elegyengetik, a fejfát kihúzzák, Vince esetleg egyszer csak kilép a gödörből, lerázza magáról a homokot, azt mondja, tréfált, hazamenne, adjanak neki ebédet. Ám a fekete, faragott rózsák közül előaranyló név, a két végleges évszám, a szöveg: meghalt ezerkilencszázhatvan március hetedikén, megmásíthatatlan volt; kimondott és örökre megmaradt. Az öregasszony úgy érezte, most fosztotta meg a szabadulástól végképpen, ezzel a márvánnyal, mely leszorította a föld alá mázsás súlyával, s elállja menekülésének egyetlen útját; most már nem remélhet valami váratlan felhussanást a rögök közül, az édes feltámadást.

Izára gondolt, milyen igaza volt, hogy ezt nem akarta látni, lehajtotta a fejét, eltakarta a száját a zsebkendőjével. Gica belekarolt, azt hitte, rosszul lett, látta, alig tud lépni. A kőfaragó sebzett hiúsága kapott némi balzsamot: most már látta, hogy a kő nagy hatást tett.

Gicánál hideg volt, sokkal hidegebb, mint délelőtt, mikor még magában érezte az izgalom, a várakozás, a csomagcipelés melegét. A tűz csak kínlódott a nedves szilánkok között, az öregasszony kinyitotta, aztán azonnal visszacsukta a kofferjét, eszébe jutott, hogy mégse tette be a kendőt este – nem akarta megsérteni Gicát a gyanúval, hogy a kedvéért, a vendég kedvéért se tesz kivételt. Egy félig kész palást a nagyszéken hevert kiterítve; mintha csak meg szeretné nézni a kelméjét közebbről, alábújt, nyaka köré redőzte a habos selymet. Nézte a tüzet, még csak a színe se volt igazi, nem melegített. Gica elcsöndesedett, elfáradhatott ő is. Nem beszéltek.

Hat óra után megjött Antal.

Gica motyogott, mikor bevezette, hogy milyen kedves meglepetés, nem hitte volna, hogy megtiszteli őket, mikor a múltkor elmesélte, hogy Etelka ma érkezik, közben leste, ki milyen arcot vág. Az öregasszony elkezdett könnyezni, mikor meglátta Antalt, magához szorította, megcsókolta, mint a gyerekét. Most nem volt Iza, aki feszélyezte volna. Antal kétfélén nézett rá, de ezt már megszokta.

„Figyeld csak a szemüket! – mondta néha Vince –, Antal is, Iza is egyszerre kétféle szemmel néz rád, ha néz, úgy, mint a gyereked és úgy is, mint az orvosod. Sose tudod bizonyosan, mit látnak és melyik szemükkel.”

Antal megdöbbent attól, amit látott, arca, tekintete persze nem mutatta, annyi év alatt megtanulta már, hogy diagnózisait belül alakítsa ki, és a beteg sose vegyen észre rajta semmit tárgyilagos és barátságos érdeklődésen kívül. Az öregasszony felényi volt, szép, még a könnyek mögött is mindig nevető szeme bizalmatlan, mint egy gyereké, akivel rosszul bántak. Kabátja, kalapja, melyet Gica bent hagyott az ágy tetején, divatos, vadonatúj, a ruhája is az. Ám beszéde, hajdani hadaró, víg beszéde, mely még kétségbeesésében is olyan ízes volt, olyan hallgatnivaló, halkabb lett, mintha hangja fénye is megkopott volna – lassú lett a szava és valahogy sunyi. Az öregasszonynak nem voltak kijelentései, feleletei pedig elmosódtak, mintha megszokta volna, hogy semmire se mondjon igent vagy nemet. Antal mondat közben felállt, úgy elöntötte a szánalom, odahajolt hozzá, magához szorította, megcsókolta. A kék, most már ráncgyűrűből előfénylő szem megpárásodott megint, de Szőcsné elhúzta tőle az arcát.

Iszonyatosan, kellemetlenül hideg volt a szobában.

Az orvos leemelte az öregasszonyról a palástot, s hátára borította a kabátját. Felnyalábolta a bőröndöt meg a szatyrot.

– Jöjjön, anyám, itt nagyon hideg van. Gica néni bizonyára nem fog haragudni. Attól félek, megfázik itt. Nálam ökröt lehet sütni, én minden helyiségben fűtök, imádom a meleget, hiszen tudja. Nálam is eltöltheti az éjszakát.

Az öregasszony nem mozdult. Gica nyakán ráncok túródtak, ahogy leszegte az állát. A nyavalyás, hogy dirigál, annyit keres, amennyit akar, nem kunszt, ha dobálja a pénzét, mit kap csak a cikkeiért. Valaha nagyon megsértette Szőcséket, Etelka nyilván nem fog menni. Kupás.

Valahogy Antal is azt érezte, nem sikerül átvinnie. Aztán még egyszer megnézte azt a jól ismert arcot, és látta, hogy az a szem akarat nélküli, üres és engedelmes.

– Gondolod? – kérdezte habozva az öregasszony.

– Persze. Búcsúzzanak, anyám!

„Akarom én ezt? – kérdezte magától az öregasszony, mintha valaki idegennel beszélgetne, míg érezte, hogy Antal nyakába köti sálját, s Gica rút arcot vág. – Én nem tudom, akarom-e. De ellenkezni nem szabad, nekem senkivel se szabad ellenkeznem. Nekem mindig megmondják, mit csináljak: Antal fiatal, Antal jobban tudja, mint én.”

Megcsókolta Gicát, motyogott valamit a csirkéről, aztán elindult engedelmesen az orvos után. A kulcs – Vince régi kapukulcsa volt, arra kötöttek ismertető jelül egy darabka nemzetiszín szalagot – megfordult a zárban. A kapubolt alatt felgyúlt a villany, hunyorgott a hirtelen fényre. Az ő idejükben nem volt itt körte, téli délutánokon tapogatózni kellett a fedett kapubolt alatt.

A kert felől apró lábak dobogtak. Félálomban hall az ember ilyen puha, osonó neszeket. Jött Kapitány, mint máskor, mint mindig, megszaglászta Antalt, rámakogott. Az öregasszony várt. Kapitány bizalmatlanul tekintett rá, elhúzódott előle, mikor hozzáhajolt. Nem ismerte meg. Nem fájt. Mint a fagyasztott testrészt, metélhették már az események, nem érezte.

A kapubolt alatt ott volt a régi garnitúra, csak rendbe hozták, kijavították a törött vesszőket a kosárszékeken. Most lámpa világított az udvar felé is, erős fényű körte, látszott, hogy Vince rózsafái félkörbe görbítve várják a havat: törzsük körül szalma, újságpapír, ugyanaz, ami ilyentájt fogadni szokta, de ez se volt rá különösebb hatással. Követte Antalt a lépcsőkön, melyeket vakítóra sikált Gica.

Fény fogadta mindenütt. Az előszoba fala hófehér, rajta valami fura formájú zöld fogas, akár Izánál járna, az ajtókat újra lakkozták. Bent a két kis szobában beépített bútorok, s olyan könnyű, vadszínű garnitúrák, mint Pesten, sok lámpa, sok virág, a virágok még az ő virágaik. A szőnyegek lilák, zöldek, az asztalok alacsonyak, itt is sok apró asztal, mint Izánál. Az ablakok előtt behúzós függönyök, érthetetlen mintájú vászonból. Valóban meleg volt, áldott meleg. Amit látott, annyira más volt, mint ami emlékeiben élt, hogy már nem is érintette, nem hatott rá.

Antal megnyitotta előtte a nagy szoba ajtaját, mely mögött valamikor Iza meg ő éltek. Ez volt a lány Iza szobája is hajdan, a legnapfényesebb, a legkedvesebb, mely a rózsákra nézett, s maga is olyan volt nyaranta, mint egy csillogó üveggömb valamelyik kerti rózsakaró végén. Antal villanyt gyújtott, a földre tette a szatyrot meg a bőröndöt, előreengedte az öregasszonyt. Ránézett, várt.

Az arc nem mozdult, a pillantás nem változott egyelőre, az öregasszony körbehordta a tekintetét. Az orvos azt képzelte, azonnal reagál, s eliszonyodott, mikor látta, hogy mégsem. Legszívesebben rákiáltott volna, megrázza – nem mert hozzányúlni.

A kék tekintet lassan, nagyon lassan még egyszer körbejárt a szobában. A lánykori függöny, melyet még Emma néninél készített, évek ábrándjaival, terveivel öltései között, ott feszült az ablak előtt, s Vince régi ágya a sarokban állt, dagadó hassal, magasra tornyozva benne a párnák, előtte a piros plüsszsámoly a gyöngyszemű kutyával. Csaknem minden itthagyott bútor megvolt, s a tárgyak is, amelyeket valaha szeretett, a csorba madaras kék váza, a kis kredenc üvegfala mögött Vince törött farkú meisseni porcelán egere. A szőnyegek is régiek voltak, a kályhaellenző is, fekete lakkhátán a vidám gyümölcskosár, a szokatlanul sok dinnyeszelettel, mely olyan érthetetlenül, kedvesen átlangyosodott mindig, ha fűtöttek. Langyos, piros dinnyék…

– Nagyon szeretem ezt a szobát, anyám – mondta Antal. – Itt fog lakni. Nem akar megfürödni?

Nem várt választ, otthagyta. Az öregasszony hallotta, hogy motoz a konyhában, a zaj, a csörömpölés, még a behallatszó diáknóta is kísértetiesen ismerős volt, mintha Vince járna kinn, az volt olyan katuska, míg ép volt, az dúdolt egyre munka közben.

Kigombolta a kabátját, leereszkedett egy székre. Az volt az első gondolata, hogy mégse hozta el feleslegesen a fürdőlepedőt. Kinyújtotta a lábát, nézte a cipőjét, le kellene kefélni. Az utóbbi időben túl hidegnek érezték már az előszobát, a tisztítószereket belopták a hálóba, ott dugdosták az éjjeliszekrényben egy fadobozban. Gépiesen meghúzta Vince éjjeliszekrénye ajtajának gombját, reménytelenül, valami ősi szokásnak engedve. Új ládikó volt benn, lakkozott, piros, vidám, de benne voltak a nemezdarabok, a kefék meg a cipőkrém.

Leguggolt, nézte a kefét. Lassan, nagyon lassan, mintha valaki a nevén szólítaná, mintha erdőből kiáltana felé, s hangot hallana, amire válaszolnia kell, felemelte a fejét. Antal így találta, fülelve, mint egy állatot, aki neszre figyel.

A törülköző – nem az ő foltozott damasztjai, hanem friss, vidám frottírkendők, akár Izánál – a régi kampón lógott, a fürdőszoba is kellemesen meleg volt. Csodálkozott, milyen piszkos a keze, holott megtisztálkodott Gicánál, de hát hideg vízben. Antal fütyült, szaladgált, a konyhában adott neki vacsorát, Antal konyhája teljesen olyan volt, mint az övék Pesten, az ő hajdani spórja eltűnt, villanytűzhelyen melegedett az étel, s itt is egybeépült a kredencféleség meg a mosogató. Megtapogatta a műanyag lapot, amely a felületet fedte. „Az én régi kredencem van alatta” – gondolta az öregasszony, s azt képzelte, a fa megérzi ujjait a műanyag lemezen át. Antal kitálalta az ételt: Gica szokott neki vacsorát főzni, nem rendszeresen, csak olykor, ma éppen igen. Ízlett a tökfőzelék meg a fasírozott, sokkal jobbnak találta, mint a sült csirkét délben. Antal még mindig rengeteg kenyeret evett mindenhez. Nem beszélgettek, csak vacsoráztak csöndesen.

– Anyám – mondta Antal vacsora után. – Nagyon fáradt maga?

Szinte szédült, olyan fáradt volt. Nem merte megvallani, azt mondta: nem.

– Ma fát vágtam, meghorzsoltam a kezemet, és az a mániám, hogy ne hagyjak Gica néninek mosatlant. Úgy szeretném, ha elmosogatna helyettem.

Szó nélkül felállt, összeszedte az edényt. Antal figyelte, milyen riadtan nézi a csapokat, hogy tétovázik, mielőtt megnyitná a meleg vizet, azt a szomorú figyelmet, amellyel öblöget, s magasra tart időnként egy-egy tányért, saját csorba készletének valamelyik viszonylag ép darabját.

– Gica néni nagyon ügyes, de sose tudott semmit sem úgy elvégezni, mint anyám.

Lassan, iszonyatos messziségből jöttek vissza a szavak, értelmük is végtelen lassúsággal hatolt át a füléig. Igen, Gica jó lány, de nem elég tiszta, sose is volt az.

– Amit anyám mosogat el, olyan, mint a hab.

„Mint a hab” – hallotta, s mint valami visszhang, ismételgette magának: „Mint a hab.”

– Úgy hallottam, Iza férjhez megy.

Nem mondott rá semmit. Ő is megnősül, mondta Gica, nincs mit egymás szemére hányniok.

– Ugye, sokáig itt marad, anyám?

„Sokáig” – mondta benne a visszhang. „Sokáig.” Örülnék neki. Sokáig. Most sem válaszolt. A régi, agyonmosott, kedves törlőkkel élvezet volt dolgozni, csak úgy itták a vizet, a tányérok háta fénylett, mint a tükör.

– Van valami tervem, szeretném megbeszélni magával. Majd eldönti, tetszik-e vagy sem. Nagyon szeretném, ha maradna.

Eldönt valamit? Ő?

A törlőt kiteregette, becsukta a kredencfiókot. Antal kezet csókolt, mindig így köszönt meg mindent, egy felvarrt gombot, friss zoknit. Ám Antal, aki mellette állt, semmivel sem volt valószínűbb, mint az álom. Egyetlen volt igazi, valóságos, a tányérok, a tiszta, villogó tányérok. A munka, amelyre ezúttal valóban szüksége volt valakinek.

– A bojlert tudja kezelni, nem? Nekem el kell mennem még valahová, de iparkodom korán visszajönni. Addig megfürdik, lefekszik, aztán ha megjöttem, megpróbálunk komolyabb dolgokról beszélni. Úgy jött, anyám, mint az isten áldása. Nem is tudja, mennyire kívántam.

Térült-fordult, hozta a kabátját, kalapja persze nem volt megint. A szavak, amelyekkel elköszönt, úgy gomolyogtak az öregasszony körül, mint a füst.

Pesten mindig Iza csinálta a fürdőjét, féltette, megszédül a gőzben vagy leforrázza magát a bojlernál. Szerette volna megmondani Antalnak, hogy vágyik a meleg víz után, de nem szabad magában fürdenie – nem mert szólni. Antal megcsókolta, azt mondta, becsukja az ajtót, a kaput is, nyugodtan lefekhetik, nem nyit rá senki, Gica néni ilyenkor már sose jön át. Elfutott, fütyült, mint régen. Kapitány szuszogott, kaparni kezdte az ajtót, az öregasszony beengedte. Most, hogy egyedül voltak, az állat közelebb jött, megszaglászta a bokáját, aztán két hátsó lábára állt, s az arcába nézett.

Az elhangzott mondatok egyre erősebb zengéssel gyűrűztek körötte, mint a harangszó. Az öregasszony letérdelt, nem érintette meg a nyulat, csak bámult rá, s a múlt, jelen és jövendő nagy körei ott surrogtak az arca körül. Most nem érzett fáradtságot már, és most világos is lett számára minden, sőt a házat is megismerte, a régi bútorokat a friss vakolat mögött. A ház megszólalt, ráköszönt. Otthagyta Kapitányt, aki félig ijedt, félig önfeledt makogással elindult a nyomában, alig híve szemének és ösztöneinek, s aztán körülszimatolta és körülugrálta olyan boldogsággal, amilyennel csak egy állat tud örülni. Az öregasszony átlépegetett hajdani szobáin, melyek a lila és zöld függönyök között is azonosak voltak önmagukkal, aztán megállt a harmadik helyiség küszöbén, ahová Antal a csomagjait vitte, megvetette hátát az ajtófélfán. Az élmény, hogy hazajött, hogy ez a fogalom: haza, van még, hogy a ház is megvan, s a múlt is valamiképpen, mint valami élőlény, szembefordult vele, és nevén szólította. Az öregasszony, aki annyi hónapja néma volt már, csukott szájjal, magában felelt neki.

 

Antal rohant az utcán, jólesett izmainak a futás. Így száguldott ki a házból azon a reggelen is, amikor már tudta, hogy el kell hagynia Izát, és mintha az életéért futna, szaladt a rezgő ég alatt. Most valahogy más lett az utca, a levegő megnyirkosodott, megsűrült körülötte, elvesztette rugalmasságát, tejszerű lett, ugyanakkor valahogy sötét, a lámpák önmagukba húzódtak, befelé fordult minden fény.

„Elpusztítja – gondolta Antal –, ahogy majdnem megölt engem is. Egyetlen szálon lebeg már a világ felett, Iza kiengedte a kezéből, egy-két hónap, s eltűnik ő is örökre. Ha elkapom a szálát, talán még visszatér.”

Most jó volt tudnia, hogy nemsokára meglátja Lídiát, megfogja a kezét, szerette megérinteni, érezni bőre langyosságát, tudni, hogy van, hogy rövidesen vele fog élni, és ha éjjelente felébred, mert rosszat álmodott, Lídia hangja költi fel, és Lídiának mondja el, mit hozott elébe az álomkép. Alig fért fel a villamosra, a lépcsőn utazott, feszült volt, vidám, ideges, mint mindig, ha órák óta nem látta már a lányt, és valami más okból is, mert tele volt a tervvel, amit azonnal meg akart tárgyalni vele. Milyen jó, hogy Lídiával Izáról is lehet beszélni! Csak vele, soha senki mással.

Mikor leszállt a klinikánál, káromkodott, alig látta a fákat. Az épületablakok eltűntek, minden csak sejlett a váratlanul alázuhogó ködben. Lídiát az ebédlőben találta meg, vacsorája végén tartott már. Rápillantott, mikor belépett, aztán elkapta a szemét, és a villáját bámulta. „Nem mer rám se nézni – gondolta Antal –, minden benne van a szemünkben.” Melléült, várta, míg befejezi.

A hazafelé út sokszor eszébe jutott később, az az út az irreális, sűrű semmiben, a régi erdei ösvényen, amelynek immár csak Lídia emléke volt, senki másé, s melyről réges-régen tovaszállt Iza hajdani lehelete. Mentek a ködön át, egymásba kapaszkodva, kerülgették a padokat, a fákat, Lídia arca egyszer egészen közel került az övéhez, hallotta gyorsuló lélegzetét, s tudta, hogy a lány izgatott és örül. Lídia örült annak, amit hallott, Lídia csodálatos megoldásnak találta a javaslatát, Vincéről beszélt, mint amikor először állt vele szóba, Gyüdről, a malomról, az öregasszonyról. Érezte Lídia sovány karját a kabát szövetén át, találgatták, mit fog szólni Szőcsné, ha meglátja a lányt, emlékszik-e még rá, s ha igen, ugyan hogyan. – Alszik! – mondta Antal. – Bármit mond, ne bándd! Most álmában beszél még, álmában cselekszik, de majd felébred. Azóta megfürdött, bebújt az ágyba, ül, párnákkal feltámasztva, orrán a szemüveg, amit csak olvasásra hord, mert hiú, és átnézi a képeslapokat. Remélem, megtalálta őket az ablakpárkányon. Most már akarni fogja, meglátod, amit apám temetésekor még nem. Azóta történt valami.

Az utcán ismeretlenekkel súrolták egymást, bocsánatot kértek, nevettek – nem lehetett látni. Akkorra már nem is fehér, sárga volt a köd. Tapogatóztak a kapun, hogy megtalálják a zárt. Bőrük is nyirkos volt, mintha nedves vatta lepett volna be mindent.

Bent égtek a lámpák, minden szobában fény világított. A fürdőszoba ajtó nyitva volt, a kád tisztára törölve, a levegőben még úszott a meleg víz gőze, a mosdón ismeretlen szappan, a fregolin, kiterítve, egy sárga, óriási frottírlepedő. Antal sorra leoltotta a villanyt mindenütt. Kapitány az előszoba virágállványa mögül került elő, rosszkedvű volt, nyugtalan.

– Buta! – mondta Lídia szeretettel. – Tökfejű! Gyere ide hozzám!

Antal bekopogott a harmadik szobába. Nem jött válasz. Kopogott még egyszer, akkor sem.

– Ne zavard! – mondta Lídia. – Elaludt. Ráér reggel.

– Te nem láttad az arcát – felelte Antal. – Megyek, felköltöm.

Benyitott. Az ágy, Emma néni hófehér terítőjével, ott villogott, vetetlenül, Iza kofferjéből nem csomagolt ki senki. Az öregasszony nem volt a szobában.

IV. Levegő

Valóban nem történt semmi szerencsétlenség, míg megfürdött.

Hosszan, élvezettel áztatta magát, s mikor elkészült, nem feküdt le, visszaöltözött újra, sorra nézett minden helyiséget megint, a kamarába is betekintett, kinyitotta a hűtőszekrényt, tűnődve emelgette a lábasfedőket. Pesten, ha Iza sokáig elmaradt, sose tudott alvásra gondolni, míg meg nem jött, mintha valami rém leselkednék rá a nyüzsgő és biztonságos bérházban. Itt nem félt, pedig egymaga volt, Antal meg se mondta, hova megy, Gica meg sose mozdult ki sötétedés után, nem várhatta, hogy utánajön, megnézi, mit csinál. Kapitány, az elhízott, derülő emlékezetű Kapitány, aki fel-felnézett rá, megfeszítve kövér nyakát, mintha valami ókútból próbálná nagy erővel visszahúzni az emlékeit, igazán nem jelentett védelmet, s mégis azt érezte: biztonságban van. Talán a falak tették, vagy az állóóra, melyet Iza szintén itt hagyott, s amely az egyetlen tárgy volt, amiről igazán tudni lehetett, hogy költözködéskor itt marad, mert Iza nem szerette. Gyerekkorában is irtózott tőle, ingerülten felsírt, ha hallotta a hangját, mutogatott rá, sőt ha zengett, elbújt előle. Sokat csodálkozott rajta Vincével, nem volt jellemző egy gyerekre, hogy féljen az órától. Endrus vagy akárki más kislány-kisfiú tapsolt neki, Iza nem.

A ketyegés, amely mindenki másnak azt mondta volna: „Telik az élet!”, az öregasszonynak azt hirdette: megállt. Hónapok múltával végre reálissá vált körötte a világ, s a bőrödző, folyton besüppedő talaj megkeményedett a lába alatt. Az öregasszony gondolkozott.

Nagyon régen nem gondolkozott már, legfeljebb emlékezett.

A felismerés, hogy képes még vágyódni valamire, s hogy tud érezni mást is a szomorúságon kívül, megdöbbentette. Leereszkedett a hintaszékbe, ringatta magát. Az öregasszony az utolsó hetekben, ha beszélt egyáltalán valakivel, Vincével társalgott, most önmagával kezdett beszélni. Amit kimondott magában és magának, annyira nem fájt már, hogy maga is meglepődött.

Felvette a kabátját, karjára fűzte a szatyort, mely a sült csirke és sütemény nélkül riasztóan súlytalan volt megint. Vitte a retiküljét is, nem mintha egy percig is komolyan vette volna, hogy személyazonossági igazolvány nélkül nem járhat az utcán, csak mert így szokta meg Emma néninél: az ember retiküllel jár. Felvette a kalapját, még meg is igazította a tükörben, s most először, mióta megérkezett, orrára illesztette a szemüvegét. Kapitány makogott, utána szökdelt, lehajolt hozzá még egyszer, karjára emelte. Alig bírta tartani, úgy meghízott. Gica sose tudott állattal bánni, agyonetette. Megcsókolta a két füle között, Kapitány megdöbbent, elrántotta a fejét, szuszogott, repdesett a szeme.

A lépcső tetején megállt.

Valahogy nem számított rá, hogy köd fogadja, azt hitte, süt a hold, maga se tudta, mért, de most holdra vágyott, olyan hevesen, hogy csak hunyorgatott csalódásában a barna félhomályban. A kert szinte mozgott az aláereszkedő gomolygásban, a templom közeli tornyából nem látszott semmi, csak valami kerek derengés. „Istenem, be szégyellem magam – mondta az öregasszony a benne élő Izának –, ha tudnád, hogy szégyellem magam, Izuka!”

Kulcsa könnyen megfordult a zárban, mintha nem teltek volna hónapok el, mióta utoljára használta. Az utca valószínűtlen volt, Kolman boltjából nem látszott semmi, akár egy parttalan folyó peremén haladt volna, embert csak akkor látott, ha már neki is ment, az utolsó pillanatban bomlott ki-ki fejjé, kabáttá, kalappá. „Pardon – mondta az öregasszony minden alkalommal –, bocsánatot kérek!” Az aszfalt nedves volt, fekete, csak sejlettek a lámpaoszlopok.

Nyolc óra se volt még, s a város forgalma szinte teljesen megállt. Az autók csak tapogatóztak a ködben, a villamos meg szünet nélkül csengett. Volt abban valami vad és diadalmas, hogy most nem vigyázott semmire, és nem is félt, befordult a Könyök utcára, elhaladt a templom óriási árnyéktömbje mellett, aztán átlépkedett a téren, fényjelzések, csengetés és dudaszó zűrzavarában. Ment szelíden, nyugodtan, előtte és mögötte lassú járművek úsztak a ködön át. A járdán egy ideig megint biztonságban volt, aztán ismét nem, a moziban vége lett az előadásnak. Érezte a kiáramló tömeget, de csak sejtette, honnan önti az embereket az utcára a Hunnia betonszája. Pesten sose sétált mostanában, itt szomjasan itta a párás, barna levegőt, néha eltátotta a száját is, mintha fulladna, pedig régen érezte ilyen frissnek magát. Harapta a ködöt, mint gyerekkorában, amikor villogó fogsorával utána-utánakapott a hópelyheknek.

Hol lehet Vince?

A temetőben, a torz síremlék alatt nincs. Pedig megvan valahol, érezte már a megye határában, hogy itt leng körötte, fújta valami szél a nevetését. Itt kell lennie a köd mögött. A házban, Antal házában közel volt, de nem egészen, nem tudta elérni, Antal házában csak önmagát lelte meg, a régi önmagát, Vincét nem.

Mikor Iza nőtt, olykor kislányok játszottak nála, tűz-vizet játszottak, s ha majdnem megvolt a tárgy, azt viháncolták Iza barátnői: „Langyos…”

Otthon, a házban, csak langyos. Nem hideg, mert a fogason ott lóg a meggyfabot, és ott van Kapitány, a telet váró rózsafák, a tulipánhagymák a cserepek mélyén. De van valahol melegebb is, és van valahol egészen meleg. De nem a temetőben, nem. Nem is a házban.

A hurokkanyarban, mint régen, benn állt az erdei villamos, felkapaszkodott rá. Csak nagy pénze volt, a kalauzlány sopánkodott, míg visszaadott belőle. Hosszan, szeretettel nézett rá, ahogy szülőföldjének elnyújtott kettőshangzóit meghallotta. Pesten másképp beszélnek. Szorította a retiküljét, nézett kifelé, s felmondta magának az utat és megállókat, amelyekből semmit sem látott, csak valami árny és fény cserélődését az üveg mögött. Most a posta mellett zörögtek el, ez volt a kálvinista templom, ez a régi megyeház, a városháza, a gimnázium, a Kazinczy-szobor, ez a honvédemlékmű és a járványkórház. Itt van a fürdő. Ha látna, a malmot is láthatná innen, a gőzmalmot, amely mögött nyaranta mindig erős volt a virágillat, ha Balzsamárok felől fújt a szél.

A kalauzlány megint rászólt, mikor utána törtetett a leszállóknak. Majdnem indulnak már, mért nincs észnél. Szerette volna megmondani neki, hogy ide iparkodott ő kezdettől fogva, csak nem tudta azonnal, mert fáradt és öreg, és elszokott már a gondolkozástól. A villamos eltűnt, a leszállók elsiettek, valahonnan ugattak a kutyák.

Itt már érződött, hogy közel van Vince, pedig nem a régi talaj felelt a talpának: a földes gyalogjáró eltűnt, betonozták az utat. Az italbolt üvegajtaja világos volt, megpróbált benézni rajta, nem sokat látott, hátakat, vállakat, majdnem mindenki bőrkabátot viselt. „Szegénykém – mondta Izának, aki benne élt –, milyen rossz lehetett neked, milyen iszonyú.”

A Balzsamároknak most nem volt illata, de az öregasszony emlékei tudták, mit kellene éreznie, ha nyár volna: sűrű, tömör szappanvirágszagot. Még nem is jutott be a ködbe, mely a kertség és a város déli része közé ékelődött, s Vince máris ott volt, még nem teljesen mellette, de majdnem ott. Mikor utoljára itt járt, halála napján, akkor alapozták az új lakónegyedet. Azóta felnőhettek az új házak.

Valaki elsuhant mellette, nagy testű, egyenruhás ember.

– Át lehet itt menni? – kérdezte félénken az öregasszony.

– Ha valaki bolond – felelte az ismeretlen rosszkedvűen. – Térdig ér a sár.

A sár nem izgatta, csak a lakótelep bejárata zavarta meg: utolsó útja alkalmával két cölöp volt a Balzsamárok keskeny bejárója közepére ékelve, azokat most nem látta sehol. Az út valóban sáros volt, de nem vétette el a lépést, vakító körték szórták be fénnyel az utat; arra nem volt erejük, hogy megvilágítsák az egész telepet, de azt, ami a lába előtt feküdt, pontosan mutatták.

Egy kutya kezdett ugatni, ettől megriadt, aztán bátorságra kapott megint: a hang erősödött, de nem közeledett. Itt az építkezés kezdete óta volt éjjeliőr, a kutya meg van kötve. De a hangja iszonyú volt, irreális, nyújtott, nem is állati már, inkább valami géphangú, tagolatlan üvöltés.

Az őr előkerült a kutya figyelmeztetésére. Megnézte az öregasszonyt, még köszönt is neki. Pipázott, unatkozott, fázott. Bárki jó lett volna társaságnak.

– Nem bánt – mondta az őr. – Csak nagy hangja van. Nem bánt.

Az öregasszony illedelmesen köszönt és megállt. Óriási villanykörte fénylett felette, az őr látta, hogy körbehordja a pillantását.

Az épületek, egy híján, készen állottak, csak ablaküveg nem volt még egyikben sem, az utolsónak is a negyedik emeleténél tartott az építkezés. Hajszálra egyforma miniatűr felhőkarcolók guggoltak a Balzsamárok elegyengetett földjén, baloldalt is négy, jobboldalt is négy. Az öregasszony ámulva nézte. A bal oldali, negyedik teteje alacsonyabb volt a többinél, s valahogy más, ez még a ködben is látszott, amely most ritkult valamelyest: befejezetlen volt, valahogy csorba. Az ég feléje görbült, mintha a köd súlya aláhúzná, s belógna az üres falak közé. A kút, a régi, még megvolt, az egyetlen, ami változatlanul megmaradt a valamikorból az égen kívül. Az öregasszony leereszkedett a szélére, szép piros kőkávája volt, fényes és nyirkos az annyi éve rázuhogó víztől.

– Ihatnék? – kérdezte az őr. – Adjak egy csuprot?

– Nem, köszönöm.

Az öregasszony meghajtotta a kereket, könnyen járt, mint hajdanán, a víz suhogott, fehér és villogó volt a víz, fiatal. Azt mondta, nem ihatnék, csak szerette volna látni a kutat.

Egy asszony jött mellettük, az is köszönt, mint vidéken, elhagyott utcákon még mindenki, tolta a biciklijét, eltűnt a Balzsamárok másik kijárata, a Rákóczi út felé. A kutya megint rákezdte, most nem is hagyta abba.

– Ülhetek itt? – kérdezte az öregasszony.

Itt olyan rendkívül közel volt Vince, hogy azt érezte, ha az őr egyedül hagyja, visszamegy a házába vagy akár csak elfordul, azonnal, tapinthatóan itt terem mellette, s akkor megtudja végre, mielőtt elmenne innen, mit kell tennie.

– Felőlem!

Az őr elfordult. Lopnivaló nincsen a négyes tégláin kívül, azokat aligha tudná elhordani a fekete szatyorban, egyéb meg be van zárva a raktárba, a raktár előtt ott a kutya. Minek jó ebben a ködben itt ülni a kútkáván, nem érti az ember, de tán itt fog lakni, aztán előre örül neki.

Visszament a kutyához, megigazította az örvét. Az állat nyugtalan volt, nem felelt a kezének, pedig máskor mindig megörült neki, ha megérintette: éjjel valahogy összetartoztak, az egész világból csak ketten tartoztak össze, mert kettőjüknek volt egy szerepük és feladatuk, amely nappal aztán megint kétfelé bomlott: nappal az állat állat lett megint, ő meg az, aki aludt, evett, nyújtózkodott az ágyában munka kezdetéig. De ilyenkor elmosódtak a határok, s jó volt tudni, hogy nincs egyedül. A kutya nyugtalan volt, most már nem is üvöltött, hanem nyüszített. Rávágott a fejére, hogy hallgasson.

Vince itt volt, annyira itt volt, hogy nem is kellett hozzá szólnia. Nem látta, de érezte, hogy itt áll, s mintha csak erre várt volna a zavar a gondolatai között, lassan tisztult agyában a sötétség. Nem mondta el Vincének, milyen nehéz volt kivárnia, hogy végre találkozzanak, s milyen elképzelhetetlenül, riasztóan üres az élet nélküle, mert Vince tudta, és Vince se magyarázkodott semmit arról, hol járt eddig, mit csinált; egy kicsit furcsa volt, milyen természetesen eggyé lett az új lakóteleppel. Nem volt a közelségében semmi félelmes és semmi megrendítő, olyan természetes volt, mint bármikor életében, csak éppen házzá vált, épületekké, villanykörtévé, s az volt a különös, hogy ilyen elemszerűen össze lehetett rakni. Hogy válik egy ember épületté? Mitől? Kár, hogy nem beszél, és nem mondja el, amit tudni szeretne, most magától kell rájönnie, s ha lesz ideje, rá is jön talán; Vince olykor megszerezte neki azt az örömet, hogy hagyta, maga találjon ki valamit, éppen csak elindította a megoldás felé, s aztán kis borsszeme nevetett, villogott örömében, hogy ráébredt egyedül is.

„Borzasztó ez – mondta magában az öregasszony, forgatta a kút kerekét, és nézte a vizet, ahogy csorog, a víznek lúdnyaka volt, kedves, fehér lúdnyaka a fényben. – Olyan nehéz velem élnie, annyira terhére vagyok, és nem tudom, mit tegyek.”

Iza, aki benne élt, összehúzta a szemöldökét, és magas, éles hangon azt mondta: „Fáradt vagyok.”

– Ez az, hogy fárasztom is – magyarázta az öregasszony Vincének –, pedig olyan jó kislány, és annyit dolgozik. És ha tudnád, mi pénzt ad nekem, tele a szekrényem százasokkal. Úgy szégyellem magam, hogy nem teszek érte semmit.

Vince eltűnt.

Olyan tökéletesen eltűnt, mint amilyen határozottan érzékelhető volt az imént – mintha maga a telep is eltűnt volna, az épületek körvonala puha foltokká bomlott. Most megharagudott, és nem segít. Az öregasszony egyszerre megérezte, hogy hideg van, kesztyűtlen keze csillogott és meggémberedett a víztől. A köd ismét haragossabbá vált, sűrűbbé. A kutya vonított.

Most a Rákóczi út felől jöttek, hangos, összefogódzó fiúk, lányok. „Fiatalok – gondolta az öregasszony. – A fiataloknak nincsen köd sem. Mennek az egyetem irányába, nevetnek, úgy nevetnek, mint az ifjú Antal, az ifjú Iza. Én nagyon ostoba vagyok. Vince nem felel.”

Csak ült, nézte a földet, itt még nagyobb volt a sár a kút körül, gonddal tisztogatott, fekete cipője pereme síkosan fénylett. Nem volt fáradt, inkább valami szokatlan feszültséget érzett, mintha mindent élesebben látna és hallana hirtelen. Ordítozás hallatszott, ajtócsapkodás, az italbolt harangocskája idáig zengett. Valami cuppogott, messziről, aztán közelebb. A kutya néma volt, de ez most jobban riasztotta, mint amikor üvöltött.

– Itt hál? – érdeklődött az őr, de csak azért, hogy mondjon valamit. Az ül a kútkáván, aki akar.

Valaki feléjük caplatott, és danolt is, nagy keservesen, azt fújta, hogy: Fehér galamb száll a falu felett. Az öregasszony azonnal látta is a dal nyomán, de a galamb nem fehér volt, hanem ezüst, s úgy szállt, mint a repülőgép, valami nem természetes, meg nem billenő egyenességgel. A falu házai is mind egyformák voltak, cseréptetejűek, tornácosak, mint a híradóban.

– Hé – hallotta az őr hangját. – Nem arra be, hanem egyenesen átal. Ott a Rákóczi út. Hova megy?

Világéletében félt a részeg embertől. Lába kicsit meggémberedett, meg kellett támaszkodnia egy pillanatra, mikor felállt, a kútkerék megnyekkent, bűntudatosan nézett az őr felé, de az el volt foglalva a fiatalemberrel, aki az út közepén magyarázkodott neki, és az egyik épület felé mutogatott. Cammogó, esetlen alakja olyan volt a ködben, mint egy sovány medvéé.

„El kellene menni innen” – gondolta az öregasszony. Nem sikerül semmi, amit akart, mostanában semmi sem sikerül. Vince távolodik. Az őr azt bizonygatja, nem szabad az épületek közé menni, a részeg meg ordít, hogy ő itt kapott lakást, senki se gátolhatja meg abban, hogy meg ne nézze, hogy halad az építkezés. Valami recsegett is, deszka, ettől nagyon megijedt, elindult az épületek irányában.

– Menjen innen, jóember – mondta az őr –, mert elengedem a kutyát.

Ettől megijedt. Hátha a kutya nem tudja, hogy a részeget kell üldöznie, s őt marja meg? Az öregasszony futni kezdett a hajszálra egyforma házak között. Régen itt keresztben is volt átjáró, földes, most talán csináltak valami jobb ösvényt; ha az ember itt átvág, kijut a sínekhez a főútra. Ott majd megvárja, míg csend lesz megint és visszatér. Meg-megtapogatta a friss házakat, a falak érintése hűs volt, nyirkos, mint Vince utolsó arca, fényük is olyan volt, mint Vince homlokáé.

– Menjen már a fenébe! – hallotta az őrt. – A szentséges angyalnak se mutogatok én éccaka lakást, nemhogy magának.

Angyal?

Lassított. Palló vitt a sáron át, most azon lépegetett, még el is tűnődött rajta egy pillanatig, milyen ügyes is ő, ártatlan derűvel figyelte a lábát, amely sehol sem hágott le a sárba. Ez a szemüveg is olyan biztonságot ad. Itt taligát tolhatnak az utolsó épület felé, amely még nincs befejezve. Csak ment, mind távolabb a hangoktól, egyszer nagyon megijedt, mert közvetlenül a kutya mellett haladt el; meglátta az állatot, megtorpant rémületében, de a kutya érthetetlen módon elhallgatott a láttára, s csak nézett rá, tekintete tompa volt, majdnem ijedt. Valamit szólt is neki, csaknem olyan hangon, mint Kapitány. Megcserélte karján a szatyrot.

– Menjen már a nyavalyába – hallotta. – Hova lett az a vénasszony? Hát nem elüldözte?

„Iza – mondta az öregasszony a benne élő Izának. – Ne haragudj. Nem tudok kitalálni semmit. Apa van, de nem úgy, ahogy képzeltem, apa ház lett meg út meg beton, és nem válaszol.”

Ment, törte a fejét, mit tehetne meg a lányért, aki most itt, a ködben és őbenne ismét gyermek volt, göndör fürtű, kötényes, nedves orrú Iza, s elnyílt, kesergő szájjal panaszkodott neki. „Irritál a jelenléted – mondta a gyermek Iza vékony hangon az öregasszonynak –, nincs egy nyugodt pillanatom, mindig rajtad kell törnöm a fejemet. A munkám!” Oly furcsa volt, a kép, a hang s a szó nem vágott egybe, a spangnis cipős, selypítő Iza meg a fogalmak: „irritál” és „munka”. „Nincs életem már. Ügyetlen vagy. Ügyetlen. Olyan keserű és szűk lett körülöttem minden.”

„Drágám – gondolta az öregasszony. – Szegény Izuka!”

Az őr meg a részeg még mindig egyezkedtek, ő most ért a négyes épület felé, s csalódva látta, hogy itt oldalt nincs kijárás, drótkerítést vontak a kaszárnya felé. Vissza kell mennie, amerre jött, ismét a kutya mellett. Félt.

A palló itt V alakban kettévált. A sima, földön fekvő szára visszavezetett a sáron át – ezen lépegetett eddig –, a másik meg rézsút futott fel a befejezetlen épületbe, amelyből még hiányzott a lépcsőház. Itt már lécecskék is voltak rajta, olyan volt, mint valami létra. Ha fiatalabb volna, fel is futhatna rajta, mindig szeretett pallón szaladni, kiterjesztett karral.

Vince megint itt volt, csak haragudott rá valamiért, s ezt éppúgy nem értette, mint annyi mást. De fájt, hogy bosszús rá, telefutott könnyel a szeme. Hát ha nem mondja meg, honnan tudja, mit kell tennie? Most láthatólag nem bírja egyedül kitalálni! Vince csak emlékszik még, hogy ő nem okos.

Az őr hangja váratlanul erős lett, most már indulatos, majdnem kiáltás:

– Törje ki a nyakát otthon, ha akarja, de ne itt, ahol én vagyok felelős. Menjen innen, mert telefonálok a rendőrségre! Részeg disznó!

A mondat aláhullt a ködbe, gyűrűzött körötte a homály. Vince hirtelen megenyhült, és a benne élő Iza is megenyhült, kerek szeme fényes lett, sóvár, mint mikor pici korában kért valamit, birsalmasajtot, mézes diót.

„Téged angyal kísér – mondta egyszer Vince –, angyal kísér, Etelka, te vagy az egyetlen ember a huszadik században, akit még angyal kísér.” Most pontosan látta a képet az ágya felett, az eperszedő kislány arcát, melynek ónémet édessége hirtelen eltűnt, s helyette a búzaszín koszorúba font hajfonatok alól az ő ráncos képe tekintett vissza, és látta azt is, hogy kosárka helyett fekete szatyor van a futó gyermek karján. Ebben a pillanatban tudta már, mit tehet meg Izáért, a benne élő Izáért, nem azért az idegenért, aki taxiban szaladgál, Terézzel susog, s nagy könyvek mögül néz ki szigorúan. Vince nem volt mellette már, de most nem is hívta. Ez volt az a pillanat, amelyben tökéletesen egyedül kellett lennie.

– Menj! – mondta az öregasszony az angyalnak, a kép angyalának, és az angyal visszanézett rá és elhussant. A palló üres volt, tökéletesen üres, a vége, amely felfelé vezetett, eltűnt a homályban. Az öregasszony levette a szemüvegét, összehajtotta a rózsaszín nejlonszárakat, betette a retiküljébe, aztán megindult felfelé.

Az angyal, életében először, nem kísérte már.

Iza másnap kilenc tájt ébredt, derűs volt és elégedett.

Fiatal lány korában nem szerette a vasárnapokat, unatkozott a város hétköznapi zsibongása nélkül. Mikor aztán állásba került, megtanulta becsülni a laza huszonnégy órát, az üres időt, örülni a hajdan kelletlenül fogadott ünnepeknek. Ez a vasárnap, amelyen nem jött Teréz, anyja más városban volt, Domokos meg valami író-olvasó találkozón, olyan volt a számára, mint egy váratlan ajándék. Csak feküdt, a hézagosan leeresztett redőnyt se húzta fel, nézte a lécecskéken beszűrődő fényt, elegyengette fejét a kispárnán. Volt valami brutálisan jóleső abban, hogy senki se tart igényt a társaságára, s magában lehet, mégpedig úgy, hogy nem sugárzik nyújtózkodó teste felé valami bánatos, fegyelmezett fülelés a másik szobából. Maga is megdöbbent, milyen abszolút pihenés a számára, hogy az öregasszony nem matat sehol, nem hallja a félénk fürdőszobaajtó-nyitást, az óvakodó lépteket a kád körül, s aztán a mindig bekövetkező csörömpölést; anyja, minél jobban vigyázott, annál biztosabban lesodort valamit. Riasztó volt éreznie, mennyivel jobb így egyedül.

Nem mintha arra kellett volna időt biztosítania e percben, hogy zavartalanul végiggondolhasson valamit. A leletek, melyeket anyja kivizsgálása után közvetlenül neki küldtek meg, megnyugtatóak voltak, s őszintén hitt abban, hogy a szövetkezeti munka végre beválik, a vidéki úttól is sokat remélt: talán felfrissíti, felvidítja az öregasszonyt a környezetváltozás. Domokos távolléte nem nyugtalanította, megszokta már furcsa munkáját, szokatlan időbeosztását, hogy nem akar állandóan vele lenni, mint valamikor Antal.

Úgy tervezte, fel sem öltözik, csak lézeng délutánig, átnézi a folyóiratokat, zenét hallgat, ebéd után aztán elsétál valamerre, talán Óbudára, az olyan kifogyhatatlan érdekességű kerület. Jókedvűen pepecselt a reggelijével, vidám volt, magabiztos, mintha sikerült volna kijátszania valami ellenséges hatalmat, amely eddig a nyugalma ellen tört: anyja mellette él, biztonságban, nem kell aggódnia érte többé, s alighanem más dolgok is rendbe jönnek, talán valóban megoldódik az élet Domokossal.

Éppen a teáját főzte, mikor megszólalt a telefon.

Először azt hitte, téved, mikor azt érzékeli, hogy interurbán hívást kapott, aztán takarékra csukta a teavizet, és kifutott a hallba. Lehet, rosszul értette, hol tart Domokos ankétot, talán nincs is Pesten, hanem valahol vidéken, most ideszól. Csak ő lehet, ugyan ki más telefonoznék, az öregasszonytól huszonnégy órája, hogy elvált – képtelenség. Jó kedve egyszeriben tovaszállt. Gyűlölte az interurbán hívásokat, mindig tachikardiás lett a szaggatott csengőjeltől, apja haldoklásának híre is telefonon jött. Antal hangját alig lehetett hallani, még ordítozniuk is kellett, hogy megértsék egymást. Hát az öregasszony hányszor felhívatta, tanácsot kért, mit csináljon, mert a szén poros, hátul kibontották a fásszínt, valaki kilopta a fűrészt meg a baltát, apa nincs jól, új postás van, nem akarta otthagyni a nyugdíjat Kolmannál – micsoda emlékek!

Most nem volt nyugtalan, csak ingerült, mert Domokos, ha nem esett is szó erről, tudhatná, hogy ne zavarja vasárnap, ugyanakkor valami suta örömet is érzett, mert lám mégiscsak fontos a személye a férfinak, hogy még ilyenkor is telefonál.

Mikor a kagylóban szülővárosa jelentkezett, úgy érezte, becsapták. Megint onnan hívják és megint orvul, megint nem tisztelve a nyugalmát, a vasárnapi pihenését. Tegnap reggel köszöntek el egymástól. Dühös könny gyűlt a szemébe, míg megpróbálta kitalálni, mit felejthetett itthon az anyja, amit azonnal küldeni kell utána, mi maradt ki a két súlyos csomagból? Az esernyője?

A vétel most jó volt, valószínűtlenül tiszta. Mintha Antal a szomszéd szobából beszélt volna. Antal két mondatot mondott, mint akinek nehezére esik a beszéd, aztán mielőtt bármit kérdezhetett volna tőle, letette a kagylót. A központ riadtan érdeklődött, befejezték-e már, s mikor Iza is helyére tette a maga hallgatóját, még ide-oda csengetett, mint aki nem akarja elhinni, hogy két mondat miatt sürgős kapcsolást kérjen valaki.

Leereszkedett a hallban a telefonasztal melletti székre, nem bírta meg a lába. Amit hallott, hihetetlen volt, felfoghatatlan, magyarázat nélküli. Az volt az érzése, hogy Antal sírva beszélt, és a kagylót is azért csapta le, mert nem volt ereje fogni. Annyi esztendő orvosi megszokása, mint valami ösztön, hátrafeszíttette vele a fejét, s hideg, alig hajló ujjaival masszírozni kezdte a tarkóját. Soha életében nem volt ilyen közel az ájuláshoz. Mélyeket lélegzett, végre fel tudott állni. Az érzést, amely elfogta, meg se kísérelte elemezni, elég volt leküzdenie a rosszullétet. Eleredt a könnye, döbbenten hallotta, hogy sír, milyen torz, üvöltő hangon. Bebotorkált a gyógyszeres szekrénykéjéhez. Iza csupa praktikus betegségre készült fel az otthonában, a kalmopirin meg a diacilin között bontatlan volt az idegcsillapító, alig tudta lefejteni a kis tubusról a celofánt. Bevett egy szemet, visszament a szobájába, ledőlt megint.

Hogy nem csak egyszerűen szomorúságot érez, megrendülést, kétségbeesést, azt bizonyosan tudta már. Az imént azért ordított olyan embertelen hangon, amiért a vad felacsarkodik az erdőben, ha végre lombok közé rejtheti testét az iszonyú vadászat után, s hirtelen megint meghallja a vadászok csörtetését, és felfogja, hogy ismét futnia kell. Hova szaladjon – reszketett Iza –, ahol nem leli meg a vadász? Eltakarta sírástól dagadt arcát a kezével. Valaha fiatal lány korában iszonyúan gőgös volt, semmi áron nem tudta kimondani, hogy leteperték, hogy ki van szolgáltatva a szenvedésnek. Most már egyedül önmagával, immár tökéletesen üres otthonában, nem volt ilyen rátarti: egyszerre szakadt fel benne minden seb, az is, ami már behegedt; megint ott topogott a sárkányos csatornájú házban, várta, hogy Antal elkészüljön a csomagolással, Dekker hangját is hallotta, ahogy azt mondja: „Rákja van Vincének, Iza, kívánjon neki gyors halált, ha szereti.” Milyen különösen elevennek érződött akkor a leletek papírja az ujjai között!

Megpróbálta felidézni anyja arcát, de nem sikerült. Mintha hirtelen ellopták volna az emlékeit, csak alakja rémlett fel előtte, hajlott válla, nyakának új vonala, mely olyan furcsán megváltozott az utolsó negyedévben. Az öregasszony mindig csak a földet nézte mostanában, ha ment, sose pillantott az ég felé. Mint valami kő, rázuhant a magány, amelyet az imént még annyira élvezett. Most jó volt a tudat, hogy Domokos van valamerre, hogy megkeresheti, elpanaszolhatja neki, mi történt, s megkérheti, menjen haza vele. Megmosta az arcát, rendbe szedte a haját, felöltözött. A szer, amit bevett, hatni kezdett. „Milyen hasznos ez – gondolta utálkozva –, az ember azt érzi, darabokra törik, aztán lenyel egy pirulát és megenyhül.” A pánik, amely elfogta, elcsöndesedett benne. Felhívta az igazgatót, vele már teljes higgadtsággal tudott beszélni, cédulát írt Teréznek, összekészítette az úti holmiját. Járt-kelt, a lakás egyszerre csodálatosan megnőtt, mintha az a tudat, hogy az öregasszony soha többé nem ül némán a szobájában, nem ereszti le ügyetlenül, egyvégtében lezúdítva a redőnyt, egyszerre megnyújtotta volna a szobák falát. Az élmény, hogy most már nemcsak apja, anyja sincs, szokatlan volt, még nyers, próbálgatta, mint valami kés élét.

Belebújt a kabátjába. Domokos megmondta tegnap, hova megy előadást tartani, csak ő nem figyelt rá, nem érdekelte. Örült az üres vasárnapnak, nem kívánta hallgatni. Ha nagyon töri a fejét, eszébe jut, mit mondott, hova megy. Eszébe is jutott.

Taxit hívott, utánament a férfinak az ankétra. A gyár kultúrtermében sokan voltak, mindenki jókedvű, vasárnapra öltözött. Volt valami kellemes a terem levegőjében. Nem kellett jegy, nem volt teremőr, bárki beléphetett. Domokos, aki áhítatos volt, túl boldog és beszédes, teljesen új arcát mutatta: a férfi egy asztalnak támaszkodva hadonászott, nevetett és a gyerekkoráról mesélt olyan részleteket, amelyeket sose közölt Izával. A hallgatók mosolyogtak, belekérdeztek a beszédbe. Az ajtó megreccsent, mikor Iza belépett, Domokos felpillantott a zajra, először nem fogta fel, kire néz, aztán azonnal megváltozott az arca, elvesztette önfeledtségét, meghökkent, zavarba jött. Az emberek, akik hátrakapták a fejüket a váratlan ajtónyitásra, maguk is elkomorodtak, és nem értették, miért, hiszen csak egy nő lépett be, aki bárhonnan jöhetett, közülük vagy a Könyvtári Központból vagy az Írószövetségből, s igazán csendesen meghúzta magát leghátul.

Domokos szinte két összefüggő mondat között hallgatott el, azt mondta, alighanem minden kérdésre válaszolt, meghajolt, kezet rázott a két emberrel, akik jobbján s balján az előadóasztal mellett ültek, átvett egy csokrocskát egy riadt kislány kezéből, aztán odament Izához, karon fogta, az arcába tekintett. Iza könnye azonnal eleredt. Az olvasók úgy néztek rájuk, mintha valami megszégyenítőnek lettek volna tanúi; Iza érkezése előtt valami megfoghatatlan derű lebegett a teremben, ami rácáfolt az évszakra, friss volt a légkör, tavaszi, most minden elszürkült, és az alig elhangzott mondatok csengése megkopott. „Azért ez nem szép – gondolta a könyvtáros –, ez nem illik.” Csalódott volt, ijedt, s érthetetlenül, fáradtan szomorú.

Domokos kocsija a gyár előtt állt, a tér bal oldalán – két napja, hogy vette, még nem is ültek benne együtt. A férfi magához húzta Izát, s mint valami gyereknek, hátragereblyézte az ujjaival a haját:

– Mi történt? – kérdezte. – Hova vigyelek?

Jó volt vele lenni, elmondhatatlanul jó. Antal most megint messzire került tőle, Antal másmilyen volt, szenvedélyesebb, ugyanakkor nehézkesebb valamiképpen.

– Haza. Nem a lakásomra. Haza.

Sose nevezte így előtte elhagyott szülővárosát, de azért Domokos megértette. Oly őszintén el se tudta képzelni, mi izgathatta fel ennyire, hogy csak elkapta a kezét a volánról, mikor végre megtudta, mi baj van. Hallgatott, hagyta Izát sírni, előbb a saját lakására vezette a kocsit, öt percet se kellett várnia rá, már jött is vissza valami neszesszerrel, aztán Izához ment, kicsöngette a házmestert a liftért. „Ezt is tudja – gondolta Iza –, tudja, hogy nem bírok most felmenni a csomagért, hogy irtózom a lakástól. Milyen különös; mitől tudja? Hogy író? Vagy hogy szeret?”

 

Az út az Alföldön át nem idézte az őszt.

Domokos számára minden évszak képélménnyé vált, mihelyt elhagyta a fővárost; a téli országút krétarajz volt, a tavasz akvarell, a nyár olaj, az ősz meg rézkarc vagy linó. Ám ilyennek sose látta az őszi vidéket még, ez olaj ősz volt, nyárias táj, az ég mélykék, a fákon itt-ott még levél, nem sárga, konokul zöld, a földek vidáman barnák, a szél nem fújt, az autóablakon át égetett a nap, s beragyogott a sütni való tökök aranya a földekről.

Az író elöl ült, Iza hátul, behúzózkodott a sarokba, Domokos néha visszanézett rá a tükörben. Most azt érezte, csak felületesen ismeri arcát is, lényét is – voltaképpen nem is tudja, ki ez a nő. Ezen a napon ifjabbnak látszott a koránál, mintha huszon-egynéhány volna, időtlen, gyerekarcú. „Ki ez? – gondolta Domokos. – Ki ez a Szőcs Izabella? És mi történt a vénasszonnyal? »Mama meghalt. Gyere azonnal!« A másik oldal letette a kagylót. Hogyhogy meghalt, miben, miért? Három hete, hogy szinte minden szervét megvizsgálták, Iza mutatta a leleteit; a szíve öreg szív, a tüdeje öreg tüdő, a vérnyomása is megfelelő a korának, de alapjában mindene rendben volt. Felizgatta magát a síremlék felállításakor, hirtelen rosszul lett? Vagy elütötte valami, amilyen ügyetlen a nyomorult?” Iza fél arca jól látszott a tükörben, elnyílt, sírós ajkai. Elkapta róla a tekintetét, annyira sajnálta. „Jó házasság lesz a miénk? – tűnődött Domokos. – Jó feleségem lesz ez a nő? Az bizonyos, hogy tiszteli a munkát, Iza békén hagy, és nem nyávog, hogy operába akar menni vagy vendégeket hív, ha dolgozom. Elég ez?”

Félúton megálltak ebédelni.

Domokos, akinek mindig jó étvágya volt, evett pár villányi káposztát, aztán eltolta a tányért, Iza csak a levest kanalazta ki, de szomjasan ivott, megivott majdnem egy üveg szódát. A Tisza zöld volt, petróleumzöld, sovány hullámok bőröztek rajta a rőt nádkévék között. Domokos még sose járt erre, azt érezte, máskor gyönyörködni is tudna abban, amit lát, most csak azt tudta, hogy ez az ösztövér táj szokatlan és megható.

Nem tudták megfejteni, mi történhetett.

Iza Antalról beszélt, minden indulat nélkül, teljes tárgyilagossággal, mint mindig, ha hajdani férje szóba került. Azt magyarázta, mért kell a férfinak szükségképpen mindenben benne lennie, ami az utcájukban történik. A kisváros teszi, ezt nem ismeri Domokos. Gica, ha valami történt, csakis Antalért rohanhatott, a környékükön csak Antalnak és Kolman boltjának van telefonja.

Domokos most hallott először Iza hátteréről, ez is meghökkentő volt, majdnem ijesztő. Dekker nevét ismerte, Dekkerről mindent tudott, de Kolman, egy újságárus, egy palástkészítő… „Nem szeretek Antallal találkozni” – mondta Iza, s a mondat megütötte, holott Domokos nem volt féltékeny a szó polgári értelmében, sem tárgyi, sem emberi magántulajdon iránt nem volt valami sok érzéke, s komolyan gondolta, hogy az embernek a tévedéseihez, a szégyenletes emlékeihez, még a mániáihoz is joga van. Sose bánta, ha Iza megemlíti Antalt, de nem örült, hogy az asszony fél meglátni az orvost. Mért rossz találkoznia vele? Közömbös emberekkel nem kellemetlen a találkozás, csak unalmas. Milyen lehet ez a férfi, és csakugyan a kisváros az oka, hogy mindig mindenben szerepe van? Antal ápolja Iza apját, Antal közli anyja halálhírét, Antal veszi meg Izáék házát? Egyszer le kell mennie és lenn laknia néhány hónapig egy kisvárosban, így el se tudja képzelni, hogy élnek ott az emberek.

 

Mikor átfutottak Dorozson, Iza az ölébe nézett, hallgatott. Domokos úgy hajtott át a telep főútján, s úgy hordozta meg pillantását a szokatlanul szép fürdőépületen, hogy senki se szólt neki arról, mit lát. Dorozs most duplán fájt Izának, Antal miatt és az öregasszony miatt is. Hogy állt itt a mama, kisimult, megpirosodott, szelíd arcával, mindig fiatal szeme csupa fény volt, integetett, repesett felé, mikor érte jött! Most nincs – vége. „Hol vannak a halottak? – tűnődött Iza. – Hova lett az apám? Hol az anyám?” Megszégyellte magát a kérdés naivságán. Ő csak tudta, micsoda gyenge konstrukció, milyen romló hitvány matéria az, amivel napról napra dolgozik. Hová lesznek a halottak, hát sehová. A dorozsi forrás már piros kőbarlangban lakott, üvegteteje visszaverte a ferde őszi sugarakat, körötte betongyűrű, az érdeklődők azon állva kandikáltak a forráságy felé. Valaha itt járt Antal is, csupasz, suta kisfiú lába belesüppedt az iszapba, amely égette a talpát.

Iza szülővárosa nem is hasonlított ahhoz a városképhez, amely Domokosban az asszony szavai nyomán kialakult. A főutca pontosan olyan volt, mint bármely forgalmas fővárosi út, a boltok hajszálnyira ugyanazok, mint Pesten. Plakát plakát mellett hirdette az agronómusok országos találkozóját.

„Vezess” – mondta Domokos, mikor a Kossuth térre értek, s ez megint természetellenes volt, mondani, hogy most jobbra, aztán balra, suhanni ifjúkora utcáin, abban a városban, amely annyira más volt már, mint gyerekéveiben, s ugyanakkor emlékeiben annyira azonos. Domokos látta, hogy kezd reszketni a szája, amikor valami nagy iskola mellett befordultak, s a Budenz köznél előbukkant az utca, amely felé tartottak. A húszas kapura pillantott, Izáék hajdani lakóhelyére, ám Iza a huszonkettesnél szállt ki, tépni kezdte a húzócsengőt. Senki sem felelt, a kapu be volt zárva. A perc, míg ott állt Iza mellett, nézte Gica szegényes tábláját: Horn Margit, palástkészítő, és hallgatta a nevetséges csilingelést, amely profán volt, s annyira nem illett ahhoz a hangulathoz, mely mindkettőjüket elfogta, sokáig megmaradt az emlékezetében. Évek múltán, ha visszagondolt Izára, ezt az arcát látta mindig, ezt a megvékonyodott, riadt, fülelő arcot, ahogy felágaskodik a gyerekek miatt majdnem elérhetetlen magasba szerelt húzócsengő fogantyújáig, és tépi az együgyű drótszálat, mint aki valami vészharangot kongat, reménytelenül.

Antal kapujánál kellett megpróbálkozniuk: Gica nem volt otthon.

A kapu nyitva volt. „Most meglátom – gondolta Domokos –, ki ez az ember. Ugyan milyen hatással lesz rám? Fogom utálni?”

Azonnal szerette. Szerette a zömök testéből áradó abszolút biztonságot, sűrű szemöldökét, széles száját. Még csak nem is volt csinos ez az arc, amelybe nézett, de volt benne valami jó, valami vitathatatlanul, azonnal érzékelhetően tisztességes. Antal megtörtebbnek látszott, mint Iza, szeme alatt árnyék, arca megviselt, mint aki nem aludt.

– Nem tudtam, hogy ketten jösztök – mondta, s nem volt a szavaiban semmi személyeskedő él, semmi olyan csengés, hogy „látom, összetartoztok, tudom, miről van szó”. – A szállodába nem mehettek, oda már telefonáltam, valami kongresszus van, három héttel ezelőtt lefoglalta az egész épületet a Földművelésügyi Minisztérium, ellenben Dekker felajánlotta a szobáját, egyikőtök kimehet hozzá, a másikótok marad nálam. A mama…

Iza úgy nézett rá, mint aki nem hallja, mit beszél. Antal elakadt.

Domokos hosszú évek múltán most először figyelt meg puszta érdeklődésből valakit. Általában mindent megnézett, feldolgozott és elraktározott magában, amit látott, ám most nem aprózta szét, nem elemezte és nem konzerválta az élményt. Úgy nézte meg Antalt, mint egy magánember.

Az a szó, hogy Balzsamárok, nem mondott neki semmit, s elképesztő volt hallania, hogy az öregasszonyt valahol ott találták meg éjjel, leesett egy épülő ház emeletéről. Milyen szűkszavúan fejezi ki magát ez az ember, gondolta Domokos, mindig csak azt mondja: „meghalt”, sose, hogy „baleset érte”, pedig nyilván az érte, különben hogy találták volna meg egy félig kész lakótelepen.

– Balzsamárok… – ismételte Iza. Nézte a kesztyűjét, hangja, szeme teljesen idegen volt.

Antal elmondta, hogy hozta át magához az öregasszonyt, hogy vacsoráztak meg együtt, hogy hagyta aztán magára, s kutatták később Gicánál, a tanítónőnél, még Kolmannál is, mindenkinél, akihez esetleg elmehetett azon a ködös éjszakán, s mint magyarázták eleinte váratlan eltűnését azzal: talán úgy megrohanták az emlékei, hogy kimenekült előlük az utcára. Iza dereka megfeszült, hátradőlt a székben. Mint kiderült, Antal telefonált a rendőrségre, onnan kapták aztán az értesítést, úgy tizenegy tájt, hogy a mama megvan, a mentők a klinikára vitték. „Mi ez a többes szám? – kérdezte magában Iza. – Kivel volt ez az ember?” Az őr szerint nem történt volna semmi, ha az öregasszony meg nem riad egy részegtől, mert eleinte csak üldögélt, gondolkozott, forgatta a kút kerekét. Köd volt tegnap este, szokatlanul sűrű köd, ahogy futott, nem látta, hova menekül szegény.

Domokos azon túl is figyelt, hogy sajnálta az öregasszonyt. Az elemek: a köd, valami kút, az a szép nevű hely, egy részeg kalimpáló karja… micsoda kép! Iza nem nézett fel, Antal nagyokat nyelt.

– Holnap be kell jönnöd a rendőrségre – mondta Antal. – Nem lehet elkerülni, sajnos. Te itt alszol, ugye?

Domokostól kérdezte, aki teljesen logikusnak érezte, hogy ő maradjon itt, s valahogy örült is neki. Ám Iza tiltakozott. Menjen Domokos a klinikára Dekkerhez, ő akar itt aludni. Majdnem hisztérikusan beszélt, magas lett a hangja, parancsoló. Antal ránézett, aztán lesütötte a szemét, gyerekesen hosszú pillái voltak, sűrű, fekete félkoszorúk. „Nem akarja, hogy kettesben maradjunk éjszakára – gondolta Domokos –, nem akarja, hogy beszéljek Antallal. De mért?” Próbálta megállapítani magában, mit jelent számára, hogy Iza itt alszik volt férjével, s meglepődött, mikor rájött: semmit. Tulajdonképpen semmit, legfeljebb kicsit irigykedik rá, hogy Antallal maradhat. Oly régen szeretett volna ismerni egy igazi orvost, egy olyan hippokratészt, aki komolyan veszi azt a viccet a gyógyítással.

Antal láthatólag nem lelkesedett az ötletért, de nem tiltakozott. Azt mondta, kikíséri Domokost Dekkerhez, a klinikán kosztot is kaphat, majd felviszik az ételt a szobájába, Iza viszont ezek szerint nála vacsorál. Míg odalesz, ne engedjen be senkit, ha nyugton akar lenni, Gicának kulcsa van, hátha átszalad. Ne nyisson ki neki, tolja rá az ajtóra a reteszt.

Domokos megcsókolta Izát, mikor elmentek, Antal látta. Az asszony érezte, mennyire nem ingerli fel ez a csók, mennyire nem hat rá. Hallotta, hogy csukják be maguk után az előszobaajtót, hallotta Kapitány ügetését is, ettől különösképpen fájni kezdett a szíve. Azt is hallotta, hogy csattan fel a két férfi hangja a kertben, ahogy a hirtelen támadt rokonszenv mindkettőben mondatokká formálódik. „Velem sose beszél így” – gondolta Iza Domokosról.

Most már bánta, hogy nem ő tölti az éjszakát a klinikán, bár a gondolat, egy fedél alatt azzal, ami még az öregasszonyból megvan, éppannyira elviselhetetlen volt, mint hogy Antal és Domokos hajnalig barátkozzanak. Mikor aztán lehiggadt, vállat vont, utálta magát a gyávaságáért, hogy nem mert kimenni Dekkerhez, és nem merte egy lakásban hagyni a férfiakat. Ugyan mit árulhat el Antal Domokosnak, amit ő el ne beszélt volna magáról? Sose mondott mást, mint ami az igazság. Domokos tudja, hogy Antal hagyta el őt, nem fordítva. Bár itt maradtak volna ketten, s ő úton volna most a klinika felé, érezné az erdő keserű szagát.

Most majd minden feléled körötte, a tárgyak megszólalnak. Ez olyan alkonyat, amit Vince aranyhomálynak nevezett, az az ereszkedő, belülről megvilágított meleg, amikor a lakásban már fűtenek, kinn meg estére foga lesz az időnek. A tárgyak, Antal új és szülei régi holmija szinte tapinthatóan eleven volt körötte. Bárszekrény lett a fekete kiskredencből; ahogy kinyitotta, benne találta apja vastag, komikus poharát. „Balzsamárok – gondolta Iza fáradtan. – Ó, a boldogtalan!”

Nem bírt ülve maradni. Bement a másik szobába, amelyben Antal aludt, megnézte a könyveit, még egyszer annyi könyve volt, mint amikor még házasok voltak. Itt nyilván nem alhatik ma éjjel, hanem majd a harmadik szobában, ahol valaha ketten éltek. Ha Antal nem hozza át az öregasszonyt, ha nem félti a megfázástól Gicánál… Ám Antal mindig érzelmes volt. Inkább fázott volna meg, de élne.

Átment az előszobán, Vince meggyfabotja, dohányszitája ott lógott a kovácsoltvas fogaskák mellett, s a mama keresztszemes „Áldás-békesség” feliratú kefetartójából nejlonhátú, pöttyös, mulatságos kefék kandikáltak. Benyitott hajdani szobájukba, kereste a kapcsolót.

Még nem gyújtott fényt, de már érezte az anyja illatát. Az öregasszony minden holmijának levendulaszaga volt, úszott a sűrű, tiszta illat a levegőben. Az ágy érintetlen, a koffer – lehajtott fedéllel, de nyitott zárral, hogy a ruha össze ne préselődjék, és szellőzni tudjon a résen át – úgy állt a szőnyegen, mint valami figyelő, szólításra váró állat. A szatyor eltűnt, csak a tartalmát látta szerteszét, egy összehajtogatott törlőt, a süteményes dobozt, üresen. A teamaradékos üveget észre se vette Pesten, erről nem is tudott. „Becsapott – gondolta Iza, s megint eleredt a könnye –, teát is főzött. A vonaton árulnak ásványvizet, de nem hitte el.”

Kinyitotta a koffert, aztán azonnal visszacsukta: volt valami személyes a benne levő tárgyakban, ezt nem tudta elviselni. A szoba nemcsak olyan volt, mintha apja-anyja még élne, mintha még épen volna az egész tovatűnt, szétzilált gyerekkor, de olyan hatást is keltett, mintha az öregasszony csak kiment volna belőle egy pillanatra; ha az ember az ágy alá tolja a koffert, semmi sem mutatja, hogy a szállás ideiglenes. Itt még sokkal nehezebben lélegzett, mint a másik szobában. Visszament Antal ágyához, gondolni se bírt ételre, lefeküdt. Mire a férfi hazatért, s villanyt gyújtott, ott találta, amint nyitott szemmel gubbaszt a megvetett rekamién, cigarettázik és néz rá.

– Nem bírok bent aludni – mondta Iza.

– Jó, maradj itt.

Egy percre, egyetlen értelmetlen, megbocsáthatatlan pillanatra azt hitte, mikor lehajolt a rekamié melletti kisasztalhoz, s felemelte a kikészített két könyvet, hogy vele marad. Sose volt két ágyuk, sose volt szélesebb fekvőhelyük ennél. Iza azt érezte, hogy most Domokos is, az öregasszony is távol került tőle. Ha Antal odahúzná magához még egyszer, ha megölelné, ha ott érezhetné megint maga mellett, elmúlnék belőle ez az iszonyatos feszültség, ez a vigasztalhatatlan szomorúság.

Nem maradt mellette, csak hozzáhajolt, ezúttal félreérthetetlenül őhozzá, homlokára tette a kezét, aztán a pulzusát fogta meg, hogy összerándult a csalódástól és a haragtól. Úgy ért hozzá, mint egy orvos, ahogy ő szokott az anyjához.

– Kell altató?

Azért is azt mondta, nem.

– Jó éjszakát.

Az ajtó már nem nyikorgott, mint az apja idejében, simán fordult meg a sarkán, de ő egyszerre érzékelte azt, ami volt és ami már nem: az olajozott mozgást és a csikorgását, ami elmaradt. Két negatívum élményével reszketett a paplan alatt. Az éjjel lágy volt, most váratlanul sokkal lágyabb, mint az őszi éjszakák, nagy puha szárnyak suhogtak a kert felett.

Hajnal felé aludt el, addig surrogtak-lebegtek körötte alakok, emlékek.

Vince közelsége riasztotta a legkevésbé, mert apja logikusan halt meg, annak rendje és módja szerint, nem a Balzsamárokban, egy részeg és egy éjjeliőr vitája közben. Domokosra is sokat gondolt, pedig milyen messze hált tőle, túl az erdei úton, a klinikán, ugyanazon a keskeny díványon, amelyen olykor, ha a nagybeteget éjjelre se hagyta magára, a professzor szenderedett el. Anyja mintha egy lett volna vele ezen az éjszakán, mintha bele költözött volna, s valahol belülről, az izmai közül szólt volna ki: mondatok, töredékszavak hangzottak a fülében. Egyetlen valaki volt távol tőle, aki a harmadik szobában aludt: Antal. Az messzebb volt, mint az ég.

Reggel fáradtan ébredt, és akkor már nem tudta elkerülni Gicát.

Gica sírva fakadt, mikor meglátta, összekente a könnyeivel arcát, ruháját. Most kivételesen örült bárdolatlan részvétének, mert a palástkészítő egyre azt hajtogatta: milyen boldog volt szegény jó Etelka, milyen elégedett, micsoda tragédia is ez a baleset. Iza rendes körülmények között nem sokra tartotta Gicát, bosszantották különös mániái, fogadalmai, hogy sose vesz más színű ruhát, csak feketét, vagy sose fűt be az első hó lehullása előtt, akármilyen hideg legyen is. Maga is csodálkozott, milyen szeretettel néz most Gicára. Vénlány szegény, magányos is, nem volt könnyű az élete, és hát legalább ismerte az öregasszonyt, tudott a fejével gondolkozni.

Antal töltötte be a kávét, mint valamikor, a reggeli feketét mindig ő főzte házas korukban is, s a lombik megállt a kezében, rápillantott a hadaró Gicára. A palástkészítő láthatólag megrendült, áthozta a maradék aprósüteményt meg a megkezdett csirkét, amely pirosan, kifagyva meredt előttük egy porcelántálon, mint aki átadja a családnak a hozzátartozókat megillető s csak véletlenül hozzákerült örökséget, a megboldogult utolsó, túlvilági üzenetét: egy kis csibehúst, cukros perecet. Iza rá se bírt nézni az ételre, de láthatólag Gica se tudta elfogyasztani, pedig az mindenre lecsapott, ami ingyen volt. Csak Antal nyúlt a sütemény után, s harapott ketté egyet a feketekávéhoz, mint aki utoljára még érezni akar valamilyen ízt, amilyet soha nem fog érezni már. Áhítattal és szomorúan evett. Domokos kilencre jött be az erdőről, dicsérte a klinikát, a szállást, Dekkerrel magával is váltott pár szót. Gica majd’ elnyelte a szemével, a pesti vőlegény jelenléte valamennyire ellensúlyozta a gyászt.

A rendőrségre Domokos kocsiján mentek, Gica valósággal megnyúlt az örömtől, hogy autózhatott. Iza aggódva figyelte Kolman boltját, míg beszálltak, nem rohan-e ki a boltból, s nem makog-e valami kondoleáló szöveget, könnyes szemmel, rángó bajusszal. Ám Kolman nem jelentkezett, az újságárus sem volt a helyén, hétfő volt, amikor csak délfelé egy kis félóráig áll a standon. Iza fellélegzett, mikor túlmentek a Budenz közön, mint aki veszedelemből menekült.

A rendőrségen legelőször Lídiát látta meg.

Most kesztyű volt a kezén, pedig ujjaira emlékezett a legerősebben, összeránduló, aztán hirtelen kiegyenesedő ujjaira, elnyíló tenyerére, mikor kezébe adta a pénzes borítékot Vince halála után. „Fénykép?” – kérdezte Lídia, s ettől valami hideg, ellenséges dühöt érzett; – ha már valami félreértésből kifolyólag megkapta ez a lány a malmos képet, csak nem képzeli, hogy ő is valami ilyen őrültséggel akarja honorálni? De ha fénykép, csak legyen az, Iza igazán lenézte azokat a kollégáit, akik a betegek hozzátartozóinak kezére sandítottak, míg kijelölték valami kórteremben a páciens ágyát, de azzal is tisztában volt, hogy ez a lány többet tett annál, ami kötelessége, többet adott, mint amit mestersége törvénye előírt. Azt valamilyen módon méltányolni kell – méltányolta is.

Antal ott állt mellette, mikor a borítékot átnyújtotta, s elvörösödött, ez külön kínossá tette a pillanatot. Lídia nem tette zsebre, mint illett volna, hanem azonnal feltépte, ott, előttük, valami furcsa, sóvár arccal, s ő nem mondhatta, hogy ne tegye, legalábbis ne Antal előtt; valamennyien tudják, hogy Lídiának nem szabad pénzt elfogadnia. Lídia ujja nyomán felhasadt a papír, megmutatta a százasokat, s Iza megdöbbent, mert az ápolónő arca világosan mutatta, hogy Lídia csakugyan fényképet várt, és valami érthetetlen okból örült is neki, mintha volna valami értelme vagy oka, ami miatt meg akarná őrizni Vince tovatűnt arcának hajdani egészséges vonásait. Az is riasztó volt, hogy Lídia belefehéredett a százasok láttába, Antal meg hátat fordított nekik, odament a folyosóablakhoz, lenézett a fákra. Az ápolónő letette a borítékot a fűtőtest tetejére, szó és köszönés nélkül otthagyta őket. A boríték elkezdett perzselődni, a földszinten voltak, a B. folyosón, közel a kazánhoz, ott volt a legintenzívebb a légfűtés.

Mikor Lídia léptei elkopogtak, Antal visszafordult, felvette a pénzt a radiátorról, kinyitotta Iza retiküljét, és beleejtette a borítékot. Nem tett megjegyzést, Iza úgy ment el onnan, mint akit megvertek és pellengérre állítottak valami főtéren. Mért akarja ez az ápolónő, hogy adósa maradjon, mikor gyűlöli a kiegyenlítetlen számlákat, s mért ad neki igazat Antal a hallgatásával, szája gyors, haragos mozdulatával? Mit akarnak tőle egyáltalán, őt oktatják ki az új erkölcsről? Maga is ismeri. Iza valóban hálás volt Lídiának, nagyra becsülte ernyedetlen szorgalmát, sosem fáradó lelkiismeretességét, s tudta, hogy kedvelte a lányt Vince is. Csak úgy marta a szégyen, alig köszönt el Antaltól, futott kifelé.

Különös módon Antalnak ugyanez jutott az eszébe.

Lídia ugyanúgy állt, ahogy akkor, megint egy folyosón, egy radiátor mellett, s még valami papír is volt a kezében, nyilván az idézés. Azon a márciusi napon sokáig kereste, már nem volt szolgálatban, s az osztályon nem tudták megmondani, hova futott. A gyógyszertárban akadt rá, véletlenül, mikor benézett valamiért, ott ült az officinán, azt mondta, csak úgy, passzióból, segít a laboránsnak, aki a barátnője. A laboránst aztán telefonhoz hívták, ketten maradtak. Odament hozzá, nem szólt semmit, vállára tette a kezét. Lídiának csak a nyaka látszott, ahogy előrehajolva az üvegeket öblítette a mosogatóban, nem volt rajta főkötő.

Valami okának kellett lennie, hogy Vince rátestálta azt a malmos képet.

Antalt zavarta a gondolat, hogy a lány azt érezze, a család ki akarta fizetni álmatlan éjszakáit, türelmes suhanását Vince ágya körül – ötszáz forinttal. Nagyjából akkor dőlt el kettőjük sorsa, mikor érintésére a lány visszafordult, és ránézett csupa könny szemével. Lídia volt az első ember, akinek el próbálta magyarázni Izát, aki láttára a részvét és az a megnevezhetetlen valami, amely arra ösztönözte, hogy megvigasztalja a lányt sértett bánatában, megoldotta a némaságát. Lídiának tudnia kell, hogy valóban tehet olyasmit, amit nem illik kifizetni neki, hanem el kell fogadni tőle, egyetlen kurta köszönettel.

Együtt mentek haza, életük első emberi és nem szakmai beszélgetése hosszú volt, néha el-elakadt, s mikor kiértek az erdőből a városba vivő főútra, Lídia könnye még mindig csorgott. Az út földszagú volt, gyökérszagú, a fasor gallyai között ideges borzongás.

Nyolcan voltak: Antal, Domokos, Gica, az ápolónő, egy bozontos öregember gubában, hegyes süvegben, vállán a guba felett fénylő esőköpeny: az éjjeliőr s egy bőrkabátos, frissen borotvált, cingár fiatalember, aki nagy szemeket meresztett Izára, mikor meglátta, aztán hebegett valamit, meg-megrándult a szája. „A részeg” – gondolta Iza. Most bezzeg eszén volt, tökéletesen, riadtan az eszén. Mellette az elmúlt éjjel inspekciós mentőkocsi álmos segédorvosa állt.

A rendőrtiszt, aki fogadta őket, tapintatos volt, nyájas, és szemmel láthatólag csupa részvét. Valamit mondott a saját anyjáról, micsoda csapás volna a számára az elvesztése, és mit jelentene a gyermekeinek is, sokáig rázta Iza kezét, elborultan, teljesen természetesnek érezte, hogy Iza nem jött egyedül, hogy Domokos kíséri. Az egyenruhás lány, aki egy kis íróasztal mellett ült, felállt, az is kezet szorított Izával. Ez iszonyú volt, az idegenek részvéte, Iza arca megmerevedett. Kérdezzék, aztán hagyják elmenni, ne sajnálják, ne nézzenek rá szomorú szemmel. Úgyis eléggé fáj. Lídia nem fogott kezet senkivel, Izának is csak odabólintott. Domokos azt nézte, mennyi virág van a párkányon, a cserepek mellett pici permetező. Vajon ki ápolhatja ilyen gondosan a növényeket, a férfi vagy a nő?

Teljesen érthetetlen volt, miért idézték meg ide Lídiát.

Gica volt az egyetlen, aki felfogta, hogy az ápolónő jelenléte talán nem is olyan természetes Iza vagy Domokos számára. – Antalka kis menyasszonya – suttogta Iza fülébe –, ő fog lakni a szép új házban.

Iza azt érezte, megfullad.

Lídia nem volt se diadalittas, se fénylő, nem simult oda Antalhoz, a földet nézte. Szóval ez a tegnapi többes szám magyarázata. Az éjjel vastag köd volt, sárga, elképzelte a két alakot, ahogy módszeresen, rendszeresen sorra járják az ismerősök lakását, becsöngetnek vagy bezörgetnek a pár helyen, amelyről el lehetett képzelni, hogy befogadhatta az öregasszonyt. Antal nyilván Lídiához ment vacsora után, s vele együtt tért haza. Megnézte újra, most egészen más tekintettel, mint amikor belépett, vagy mint a múltkor, amikor a pénzt adta neki.

Mintha valami kört vontak volna kettőjük köré, amelyből nem szabad kilépnie, már másodszor ütközött bele ebbe a lányba. Nem fájt, csak a düh szúrta, mint amikor elevenbe szalad a szálka. Antal szerette ezt a lányt, látszott a szemén, mutatta hirtelen ellágyuló arca, megváltozott hangja, ahogy köszönt neki. A férfi nehézkes tömbje valahogy meglazult, sötét eresztékein átizzott valami ragyogás. Miért Lídia tudja a varázsszót, amit ő sose tudott? Mi az, amivel Lídia többet adhat nála? Ahogy leültek, Domokos megfogta a kezét, szorítása meleg volt, biztonságos. Összeszedte magát, s megkeményítette az ajkát, hogy ne remegjen.

A kihallgatás nem tartott sokáig.

Iza most hallotta a mentő- és a rendőrorvosi vizsgálat eredményét, szomorú biztonsággal tájékozódott a terminus technikusok között: belső sérülések, koponyaalapi törés. A halál két órával azután következett be, hogy a mentőket értesítették, a sérült nem beszélt, néhány pontosan nem artikulált szótagon kívül.

Az öregasszony napja mozaikként összeállt.

Gica előadása, melyet időnként valami kurta zokogás színezett, plasztikus volt, mindenre kiterjedő. A jelenlevők szinte látták Szőcsnét megérkezni egy nagyon elegáns disznóbőr kofferral és egy fekete szatyorral, a tűzhöz húzódni, s óvatosan válla köré próbálni az árcsi lelkész készülő palástját. Látták a kőfaragónál, ahol el volt ragadtatva a gyönyörű emlékműtől – „belesápadt, mikor meglátta, úgy tetszett neki” –, látták turkálni a csirkében, enni pár kanál levest – nagy volt a délelőtti megrendülés! – gubbasztani gondolatokba süllyedve a kályha melletti székben, s áttipegni hajdani házába Antal egyetlen hívó mondatára.

– Azonnal felállt – panaszolta Gica –, ha el nem megy tőlem, ma is él, szegény.

Ez persze igaz volt, Antal lehajtotta a fejét. Iza csak nézett rá, mikor átvette a szót. Hogy anyja azonnal engedett a férfinak, hogy szó nélkül követte, s vállalkozott rá, hogy abban a házban töltse az éjszakát, már magában véve is elég sajátságos volt, még akkor is, ha Iza mindenkinél jobban tudta, mennyire szerette valamikor az öregasszony Antalt, de hogy evett is nála, jóízűen, utána meg elmosogatott, ez már elképesztette. Fürödni ment, egyedül? Soha nem merte Pesten megnyitni a bojlercsapot! Amit hallott, majdnem olyan hihetetlen volt, mint hogy az anyja nincs már.

Ettől fogva csak következtetni tudtak rá, mi történt.

Antal azt mondta, mikor ő elment hazulról, eszébe se jutott, hogy az öregasszony kimozdulhat, rettentő köd volt, viszonylag késő is, amellett becsukta a kaput. Kulcsa volt, ezt persze nem tudta senki, meg is találták nála, mikor vetkőztették, a kabátja zsebében volt egy kulcs, kék bársonyszalag lógott rajta. „Az ő kulcsa – gondolta Iza keserűen. – Sose mondta, hogy megvan. Becsapott. Mért tartotta meg? Mit remélt? Mért dug el az ember egy régi kulcsot?”

A rendőrtisztet nem érdekelte, mért ment el Antal este, s mért tért aztán vissza Lídiával, nyilván valami mást gondolt, mint ami az igazság, ám Antal magától rátért, mért akarta még aznap összehozni az öregasszonyt a menyasszonyával. Elmondta, mi akart ajánlani neki. Domokos rábámult, mikor meghallotta, mit tervezett, Iza is ránézett, aztán azonnal lesütötte a szemét, táskája mintázatát nézte. Gica köhintett, félig mulatott, félig bosszankodott azon, amit hallott. Milyen hülye ez az Antal, komolyan vette, amikor megfenyegette, hogy ha megnősül, otthagyja, dehogyis hagyta volna ott, az csak olyan illedelem-beszéd. Miféle buta ötlet, odahívni a háztartás vezetésére az öregasszonyt, akinek kánaáni dolga volt Pesten, majd éppen elállt volna hozzá. Minden kellene már ennek a kupásnak, a ház, a kert, most még Etelka is. Jól van, most aztán mehet utána, ha eléri.

Iza úgy érezte: ezt már nem bírja elviselni.

Ráhajtotta az arcát kesztyűs kezére, kibuggyantak a könnyei. Antal, az az Antal, aki valaha volt, akitől elvált, aki kiment a házból két kofferével és nem nézett vissza rá, csak fütyült, mint akinek így is jó, vagy talán csak így a jó, Antal, Lídia jövendőbeli férje, hajdani házuk tulajdonosa ebben a percben tűnt el az életéből, olyan biztosan, olyan véglegesen, mintha párává foszlott vagy föld alá süllyedt volna. Iza úgy érezte, ehhez az Antalhoz még emlékei között sem lehet köze, Antal ajánlata sértés mindannyiukra, apjára, aki valaha a nyomorult pár pengőjével topogott a havon át, hogy Antal Antal gimnazistának legyen könyvrevalója, anyjára, akiből házvezetőnőt akart csinálni vénségére, de legalábbis őrá, mert képes új otthont létesíteni azok között a falak között, ahol valaha ők éltek ketten, s az új feleségének segítségül odacsalná magához az ő anyját.

Ebben a pillanatban, amely nyers volt, irgalmatlan, mint amikor a test szövetei szétválnak, s melynek élményétől Iza zihált és remegett, valami más is történt. Az öregasszony, aki hiába feküdt a halál hidegségében, még mindig eleven volt, közeli, mert hisz alig két nappal ezelőtt vonatra szállt, szatyrot cipelt, rázta az ablakból a zsebkendőjét, s a személyéhez fűződő emlékek még itt nyüzsögtek mindenki körül, mint egy madárraj, az öregasszony végre összekulcsolta a karját, s amilyen nyugtalan, érthetetlen és békételen volt eleinte, olyan nyugodttá, hallgataggá, olyan véglegesen élettelenné vált. Iza e percben nemcsak az eszével, az ösztönével is tudomásul vette, hogy anyja nincs többé, s mert végre tudomásul vette, kevésbé fájt az elvesztése is. Ebben a pillanatban, anélkül hogy tudott volna róla, elkezdett feledni és gyógyulni. Lekapta arcáról a kezét, most már fel tudott nézni. A rendőrtiszt értetlenül pillantott a körbe, elég kusza családi képlet volt előtte, hajdani vej meg leendő új házasfelek. Iza arca azért volt számára olyan talányos e percben, mert omló könnyei és őszinte bánata mellett csak úgy sugárzott róla a felháborodás.

Iza tudta, hogy az öregasszony elhagyta volna őt, ha Antal hívja, Antalhoz mindig rendkívül ragaszkodott, elhagyta volna őt azonnal, valami olyasmivel érvelve, hogy Kapitány asztmás, nem tudják rendesen táplálni, vagy hogy rendbe kellene rakni a lomokat, melyeket Antal megőrzött a padláson, a mama eljött volna ide, csak hogy visszakaphassa a csorba bögréit és ügyködhessék a fáskamrában megint. „Hálátlan volt – gondolta Iza –, milyen hálátlan volt, a szerencsétlen. Eladott volna engem egy meggyfabotért meg a dohányszitáért. Mióta a világon vagyok, mindent megtettem érte erőmön és lehetőségeimen túl, a legnagyobbat is, megosztottam vele az életemet, amelyet egy férfival sem lehet egészen, s ő jobban szerette nálam a gönceit.”

Az öregasszony, még egyszer, utoljára Iza életében szembekerült vele, mintha felszökkent volna illedelmes merevségéből, s óriási, kérdező kék szemét feléje fordította. Állt előtte, aztán elfoszolt, s pontosan olyan lett, mint a többi halott. Iza hátradőlt, keresett egy cigarettát, megtörölte az arcát. Antal, Lídia és az öregasszony a régi házban, amelyből Vince csak azért hiányzott, mert elvitte közülük a betegség, mint valami citadella, hirtelen feléje nőtt a városnak, de csak egyetlen, képzeletbeli pillanatra, s aztán tüstént leomolt, mert hiszen sose valósult meg Antal tervei szerint, pedig milyen ügyesen kiiktatta volna őt mindenhonnan, amihez valamikor köze volt. „Meghaltál, anyám – gondolta Iza azzal a személytelen részvéttel, amellyel az ember húsz esztendeje porladó szerettei sírkerítésére könyököl –, mert a Balzsamárok meg Antal meg az értelmetlen tárgyak erősebbek voltak annál a szeretetnél, amellyel szerettelek. Meghaltál, szegény szívem, pedig mindent megpróbáltam érted, amire csak ember képes, de nem tudtál mit kezdeni vele. Én ártatlan vagyok.”

Domokos alatt megreccsent a rút sárga szék, ahogy Antal és Lídia felé fordult. Antalnak csak a profilját látta, az ápolónő, akiről egyébként nem tudta, hogy volt valamikor valami szerepe a család életében, szemben ült vele. „Ez a nő pontosan az ellentéte Izának – gondolta Domokos –, folyton változó, mozgó, érzékeny arca csupa indulat és szenvedély. Ez nem bizonyos, hogy mindig hagyja dolgozni az embert; ha valamit igazán fontosnak érez, bizonyosan nem. Olyankor talán kiabál vagy hadonászik, amíg nem tisztázza.”

Gica olyan intenzíven kuncogott, úgy iparkodott magára fordítani a figyelmet, hogy lehetetlen volt kitérni a kínálkozása elől. Iza hátradőlt, nagyokat lélegzett, míg hallgatta Gica ízes és ironikus produkcióját. A palástkészítő gesztikulált, rikoltozott, Kolmanra hivatkozott, akit ugyan utált, az újságárusra, a tanítónőre, de akárkire az utcán vagy a klinikusok közt, akik valaha Izát ismerték, ha tetszik, Dekkerre, aki Kossuth-díjas professzor, mindenki megmondhatja, milyen abszurd ötlet volt Antal ajánlata. Hát hiszen mindenki tudja, miféle élete volt a megboldogultnak a mellett az áldott lánya mellett, aki folyton csak döntötte az ölébe a pénzt, ha hét élete lett volna szegénykének, akkor se tudta volna soha visszaszolgálni, amit Izuka érte tett. Ilyen jó gyereke nem volt még embernek, alighogy eltemette az apját, már vitte is magával az édesanyját, mint kutya a kölykét, hogy ne kelljen magányosan élnie, öröm nélkül, vitte magával Pestre a nagy módba, a szép modern lakásba, cselédet tartott neki, és most is, hogy megjött a megboldogult, micsoda új kabát volt rajta, mohersál meg újdonatúj kalap. Ilyen boldog anya nem élt még a földön. Keveset beszélt, míg nála volt, mert fáradt volt, az ember hetvenen túl már nem ugyanaz, mint régen, de ha megszólalt, a lányát magasztalta, milyen jó hozzá, hogy szereti, milyen áldozatkész. Paradicsomi élete volt Pesten, majd éppen ide jött volna vissza, Iza mellől, a mennyből a pokolba.

A részeg iszonyúan ideges volt, az orrát fújta, az éjjeliőr köhögött. Antal elpirult, mintha hirtelen arcul vágták válna, Lídia pedig most először, mióta bent ültek, felpillantott. Gicára nézett, mint aki mondani akar valamit, aztán mégse szólt. Iza lélegzete csendesedett, úgy érezte, szereti Gicát.

Domokos, aki szavakkal dolgozott, szavakból élt, akinek mesterségéhez tartozott, hogy pontosan érzékelje a fogalmak jelentését, ebben a pillanatban kezdte sejteni, mi történt az öregasszonnyal. Gica lelkes szavai hirtelen tótágast álltak, és megmutatták igazi formájukat. Nagyot nyelt.

A rendőrtiszt azt mondta, örül, hogy ez a kérdés magától tisztázódott, mert a mai beszélgetésnek voltaképpen azt kellett volna eldöntenie, nincs-e meg a lehetősége annak, hogy Szőcs Vincéné nem baleset áldozata lett, hanem esetleg maga vetett véget az életének. A részeg és az őr sóváran lesték a száját, az öregember bőre szinte megfeszült a reménykedésben. Domokos pillantása most rájuk fordult, soha nem látott még ilyen élességgel emberi arcokat. „Add, istenem, hogy öngyilkos lett volna!” – imádkozott a részeg. „Bár megölte volna magát!” – gondolta az éjjeliőr.

Most rájuk került a sor, s szavaik nyomán tisztult és felszállt a tegnapi köd. Gica és Antal segítségével megrajzolták a házból kilépő öregasszony útvonalát – valahogy kijutott a Balzsamárokig, gyalog vagy villamoson. Alighanem villamoson, ha nem a Rákóczi út felől jött, hanem az ellenkező irányból. Az őr motyogott, s most már azt is látták, hogy a kút mellett topog, csorgatja a vizet. A részeg szipogott, szégyenkezett, nem emlékezett semmire, tulajdonképpen az öregasszonyra sem, csak az őrre, valami nagy lelkibánatot öblögetett le az italboltban, s attól kezdve, hogy elindult a Balzsamárkon át hazafelé, csupa jelentéktelen dolog ragadt meg a fejében, hogy szokatlanul nagy volt a sár, a köd meg barna, ragadós. Az őr tagolatlan dünnyögésében volt valami bájoló, mágikus ösztönzés: „Ne legyen baleset! Ne legyen baleset!” – A Balzsamárok nem sétahely – motyogta rosszkedvűen –, arra csak az jár, akinek muszáj, nappal is, nemhogy este.

A mondat, mint valami súlytalan tárgy, ott maradt, ott lebegett a levegőben az egymás felé forduló arcok között. Iza hangja halk volt, de éles, Domokos megborzadt, mikor két halott boldog titka egyszerre adattá vált, jegyzőkönyvi ténnyé, s a kis íróasztalnál ülő lány azt is leírta, hogy volt valaha ebben a városban egy fiatalember és egy ifjú lány, akik a kertségekbe jártak csókolódzni, s hogyha senki más, de az öregasszony számára logikus sétahely volt a Balzsamárok, főleg olyan éjszakán, amelynek délelőttjén a férje síremlékét állíttatta fel. Az író eliszonyult, amikor a kép teljes lett, kerek, s minden részecskéje helyére került: egy boldog, jól ellátott, elégedett, prémes kabátú kis öregasszony sétálgatott friss bánatában első boldogsága színhelyén, s kedves halottján kívül azon gondolkozott, milyen jó gyermeke is van neki, micsoda áldott, derűs, békés öregsége. S mert félénk volt és riadozó, mint az ő korában a legtöbben, meg rossz szemű is szegény, kicsit hiú, aki még egy ilyen ködös estén se tette fel a szemüvegét, a szóváltástól megriadva eltűnt, elveszett a ködben, kizuhant biztonságos, szép életéből, amelyben annyi öröm és annyi jó várt volna rá.

Domokos attól félt, hogy ordítani fog.

– Az emlékek – mondta a rendőrtiszt. – Idős volt szegény. Most már sokkal világosabb minden.

– Nem voltak modern emberek – mondta Iza halkan, őszinte, megrendült bánattal. – Sem apám, sem anyám, szegény, nem voltak mai emberek.

– Azt hiszem, végeztünk – mondta a rendőrtiszt. – Fogadja, kérem, részvétemet.

Kezelt Izával. A részeg egyszer csak a szeme elé kapta a kezét, és hangosan, keservesen sírni kezdett, mint akiben most tudatosul először, hogy megölt valakit. Az éjjeliőr makogott, tagolatlanul, mintha a kutyájával beszélne. Az orvos eltűnt, Gica a kabátját egyengette, kacarászott, vállát rángatta, aztán megszégyellte magát, megilletődött arcot vágott. Iza egyszerűen, fáradtan szomorú volt, mint aki hasztalan próbált valamit építeni, minden téglája leomlott.

Domokos csak nézte, ahogyan csüggedten, megcsúfolt jóindulata romjain feléje fordítja az arcát, s kimerülten, hálásan, egy félmosollyal megköszöni, hogy ebben a nehéz órában mellette volt. Gica széles, fénylő arca, együgyű szavai mögül, melyek új kabátot, mohersálat, rengeteg százast lobogtattak, úgy sütött felé az igazság, amelynek Pesten öntudatlan, de ebben a percben mindent rekonstruáló tanúja volt, mint valami komor, akarata ellen elővillogó nap. „Eldőlt – gondolta Domokos. – Hát ez eldőlt örökre.”

Antal és Lídia most egymás mellé kerültek, majdnem összeért a válluk. Antal kun bálványarca csupa bánat volt. Lídia háttal állt a virágos polcnak, alakja körül virágzó kaktuszok és szobanövények, valami suta, őszi menyasszonyi pompa, amely éppúgy nem illett a lányhoz, mintha tollat dugdostak volna a fürtjei közé vagy érzelmes mirtuszbogyókat. Az egyetlen, ami hozzáillett volna ebben a percben, valami mérleg szép, erős kezébe, s nyugtalan jobbjába egy makulátlan kard.

Bediktálták az adataikat, helynevek, dátumok kavarogtak. Iza karja megrándult Domokos karjában, amikor meghallotta az ápolónő adatait: Takács Lídia, született ezerkilencszázharminckettő október ötödikén, Karikásgyüdön.

Lídia most nézett Iza arcába először tárgyilagosan, mióta ismerte.

Mikor először látta, még csak néhány hónapja dolgozott a klinikán. Áhítat fogta el, valahányszor megjelent a folyosón; Lídia pályája kezdetén minden orvos közelében megrendülést érzett, mert az orvos meg tudta mondani, mit kell tennie, hogy megmenthessék valaki életét, s Iza láttára még valami mást is. Az asszony hírét Pestre való költözése után is megőrizték a kórteremfalak, a régi ápolónők gyakran beszéltek róla, s mikor egyszer betoppant, és szokása szerint Dekkert kereste, meg is mutatták Lídiának: ez az a Szőcs doktor, aki valaha itt dolgozott a reumatológián, Dekker professzor kedvence, Antal Antal hajdani felesége.

Iza gyakran járt egykori munkahelyén, látták minden hónapban. Lídia rajongott érte, figurája köré Dorozs fürdőtelepét képzelte keretnek, vastag üvegfalakat, forrásbugyogást. Milyen bátor volt a háború idején – hallotta azoktól, akik részt vettek a klinikai szabotázsban. Hogy dolgozott a férfiakkal együtt újjáépítéskor – dicsérték hajdani munkatársai. Akik együtt jártak vele szemináriumra, szorgalmát, gyors felfogását, ítélőkészségét emlegették, és mindenki, aki csak ismerte, elmesélte róla, milyen igazán jó ember, apja-anyja hűséges gyereke.

Lídia Izát választotta mintaképének.

Ha olykor megérkezett Pestről, s a portás, szinte reszketve az örömtől feltelefonált az emeletekre: „Megjött Szőcs doktor” –, ott ólálkodott a lift körül, hogy elsőnek köszönhessen neki. Úgy érezte, az ember még attól is több lesz a közelében, ha az csak annyit mond: „Mit csinálnak maguk a növényekkel, hogy ilyen gyönyörűen fejlődnek?”

Aztán megszerette Antalt, s Iza iránti érzése összetettebbé vált.

A klinika tudta, kin múlt az Antal–Szőcs házasság felbomlása, a klinika sok mindent tudott azokról, akik falaik közé kerültek: dolgozókról, betegekről, még a családtagokról is. Iza különben sosem is titkolta, mi történt, láthatólag eszébe se jutott, hogy az igazság nem hízelgő ránézve. Barátai, akik egy-egy bizalmas éjjeli ügyelet idején elképedve faggatták, igaz-e, hogy válnak, egyforma feleletet kaptak tőle: „Antal így akarja.” Dekker káromkodott, az emberek a fejüket csóválták, Antalt sokáig enyhe ellenszenv fogadta az osztályán, munkatársai egy időre elhidegültek tőle. Valaki meg is fogalmazta, miért: ha Antalnak Szőcs se volt megfelelő, mi az istencsudát kezdhet el magunkfajta egyszerű halandókkal?

Aztán Iza Pestre ment, a dolgok valahogy rendbe jöttek, Antal nem házasodott meg újra, s a klinikaiak tudomásul vették, hogy úgy látszik, egyedül jobban szeret élni, van ilyen magános farkas alkat. „Az ő baja” – mondták a barátok, most már némi részvéttel, az idősebbek meg példálóztak, rengeteg minden adódhatik egy házasságban, ami miatt nehézzé válik az együttélés. Szőcsöt senki sem ismeri a női oldaláról, egyiküknek sincs tapasztalata vele kapcsolatban, gólya kora óta Antallal járt. Tudja az isten – mindegy.

Megbocsátották Antalnak, maga Dekker is.

Lídiát kétségbeejtette, hogy olyan emberbe szeretett bele, akinek Iza volt a felesége.

Iza mindenkivel tudott beszélni, elfogulatlanul, őszintén, ő inkább csak a betegekkel, legjobban a nagybetegekkel, akikkel a legtöbbet kellett bajlódnia, azok mellett megoldódott a nyelve, pedig alapjában véve nem volt beszédes. Izgalmas élményekkel nem dicsekedhetett, továbbképzési eredményei jók voltak, de nem rendkívüliek, a háború alatt kisgyerek volt, nem surranhatott fegyverrel, röpcédulával a házak között, mint hajdan Iza. Ő is segített ugyan egy nyáron odahaza a folyószabályozás előmunkálataiban, de hát segített akkor minden falujabeli fiatal, még más vidékről valósiak is, mi az Dorozshoz képest. Ha civilbe öltözött, kedvetlenül nézte szőke haját, szürke szemét, Iza barna volt, kék szemű.

Tudta, ha nagyon akarná, lehetne egy azok között, akikkel Antal időnként együtt jár, csakhogy nem vágyott erre. Antal viszonyai még klinikai mértékkel mérve is túl rövid ideig tartottak, s mindig azt a kellemetlen érzést keltették a kívülállóban, hogy kizárólag biológiai célt szolgálnak. Lídia többre tartott igényt, Antal gondjai, problémái érdekelték, szerette volna rosszkedvűnek, csüggedtnek látni, vigasztalni, enni adni neki, ha éhes, segíteni a munkájában, ha tud. Beszélgetni kívánt volna Antallal, megközelíteni a testi közeledésen túl is, fecsegni virágokról, betegek váratlan gyógyulásáról, még arról is, milyen ruhát csináltasson, vagy mit érdemes elolvasnia, mikor nem szakkönyvet vesz a kezébe. Lídia védtelenül és ártatlanul szerelmes volt Antalba, s mikor tudatosult benne az érzés, más szemmel nézett Szőcs doktorra is.

Sóváran, valami új elemmel bővülő imádattal nézte Izát, aki sokféle személyes kiválósága mellett még azt a titkos igét is ismerte, amelyre Antal teste-lelke válaszol. Rendes körülmények között nem félt volna attól, hogy bármiféle más nőnek utódja legyen egy házasságban, de azt eleve elképzelhetetlennek tartotta, hogy Izát kövesse Antal ágyában, asztalánál. Ha valaki Izával élt valamikor, nem felejtheti el – gondolta Lídia –, s ha mégis, csak látszólag, nyilván folyton hozzá mér mindenki mást. Ki merne versenyre kelni ilyen emlékekkel? És hát ha valakinek még Iza sem volt elég, hogy venné észre éppen őt?

Mint valami fejlődésbeli rendellenességet, amelyen orvosi beavatkozás, kúra, gyógytorna segíthet, próbálta kidolgozni magából a tüstént céltalannak érzett vonzódást. Nem könnyű és nem kevés órát igénybe vevő beosztása mellett is bőven volt alkalma, hogy összejöjjön más fiatallal, a klinika ifjúsági szervezete jól működött. Lídia elnevetgélt, eltáncolt a fiatalemberekkel, moziba járt velük, nyáron strandra, télen a fenyődombra szánkózni, püfölte őket hólabdával. Még csókolózott is a helybeli költő mellszobra alatt, mint minden fiatal, míg Csere a gazdasági irodáról házasságról nem kezdett példálózni neki, akkor egy időre visszavonult mindentől, megriadt. Úgy érezte, akaratlanul is félrevezette Cserét.

Antalból nem volt könnyű kiszeretnie, mert mindennap látta, mindennap beszélt vele, súlytalan, csak a betegek számára jelentős mondatokat cserélgettek. Lídia látta olykor a büfében vagy a klinika előtt az éppen soros nővel, akivel járt, ilyenkor elkedvetlenedett, s valami szelíd haragot érzett, ugyan mit talál rajtuk. Mennyivel különbek azok, mint ő? Féltékeny – furcsamód büszkén és szeretettel – csak akkor volt, ha Iza jelent meg a folyosón, s kopogott be valamelyik szobába Antal után, pedig Antal a büfében olykor nagyon is közelhajolt a nőkhöz, vagy kézen fogva futott velük végig a puszpángsövény szegélyezte úton, Izával meg éppúgy kezelt, mint egy férfival, és szinte sose tárgyalt vele négyszemközt, mindig mellettük volt a professzor.

Lídia majdnem sírt szégyenében, mikor rájött, hogy olyan valakire féltékeny, aki esztendők óta nem él már a férjével. Komikus volt, ugyanakkor szívfájdítóan gyerekes indulat: ha együtt látta Antallal Izát, szenvedett miatta, de boldog is volt, mert megint egyazon épületben lehetett Szőcs doktorral; Lídia évek óta egyformán hűséges rajongása elfogultabb, ugyanakkor valahogy gazdagabb lett ezzel a furcsa mellékérzelemmel.

Volt egy időszak, mikor aztán teljesen elfelejtette, hogy nemcsak szereti őt, hogy hozzá való vonzódása – Antal miatt – nem egyértelmű; amikor Iza behozta az apját a klinikára, s Antal őt és Gál Esztert osztotta be a bíró mellé. Elnézte Szőcs doktort, hogy mókázik a nagybeteggel, hogy segít megétetni, micsoda türelemmel, hogy borít a paplanára buta ajándékokat, amelyekről azt reméli, megnevettetik, látta aztán olyankor is, mikor látogatás után kilépett a folyosóra, nekiejtette homlokát az ablakfának, s nézett le az erdőre, mintha a fák felelni tudnának arra, mért pusztul el valaki, akit szeretünk. Ha az öregasszony ügyetlen lépte felkopogott a kőpadlón, Iza zsebkendője eltűnt, visszanyelte a könnyeit, és rámosolygott az anyjára: „Ma mintha könnyebben volna valamivel, nehogy elpityeredj előtte, édes szívem.” Mindig ezt mondta. Mindig.

Míg Szőcs Vincét ápolta, Lídia valahogy lehiggadt. Antal majd elfelejti – gondolta –, mindent el lehet felejteni, hát még azt, ami nem is volt. Nevetséges érzés, ami Antalhoz köti, nevetséges és felesleges. Iza ismét az lett a számára, aki valaha: ifjúkori eszmény. Jó ember, ezt hallotta először róla, mikor még nem ismerte. Az volt valóban, s most már furcsa volt arra gondolnia, hogy valaha is úgy nézhetett rá, mint valami legyőzhetetlen vetélytársra. Lídia szégyellte magát önmaga előtt.

Aztán egy éjjel a bíró megszólalt.

Azt hitte, fájdalmai vannak, vagy suttog, de aztán látta, hogy téved. Vince mosolygott, nyújtózni próbált, és teljes éber hangon azt mondta: – Évek óta nem álmodtam, Lídia, és most ebben a fél szenderben igen. Képzelje, otthon voltam. Otthon!

Az ápolónőnek ilyenkor beszélnie kell.

Megigazította Vince párnáját, takaróját. Szívesen nyúlt hozzá, szívesen tett-vett körötte, tiszta, csendes, finom kis öregember volt a bíró, szelíd és bátor. „Jövőre táncolni fogsz!” – mondta mindig Dekker, ha benézett. „Apám máris jobb színben van!” – nyögte Antal, aki tehetségtelen hazug volt. Ha a feleségét várta, mindig azelőtt kért gyógyszert, hogy az öregasszony megérkezett volna, nem szeretné nyugtalanítani – mentegetőzött – azzal, hogy esetleg nem elég friss. „Azt az erősítőt, tudja, Lídia?” Kis szeme bölcs volt, csupa megértés. Lídia elfordult ilyenkor, lomolt az asztalon, hogy ne kelljen látnia a tekintetét. Nem könnyű elviselni, ha a beteg valami módon kifejezi: nem él már soká.

Az ápolónő szerette Vincét, nem Antal vagy Iza miatt, egyszerűen önmagáért, hogy olyan hősiesen részt vállalt abból a komédiából, amit a gyógyíthatatlanok körül játszani szoktak. Tudta, hogy Iza azt hiszi: nem sejt semmit, nevetgélt hát vele, kártyázott, míg ereje hagyta, s tudta, hogy az öregasszony ugyanezt reméli, hát rá is egyre csak mosolygott, s integetett utána árnyékká apadt kezével. Ha magánál volt, erősebben tartotta a testét, mint a gyógyszerek: rádiót kért, újságot, míg bírta fogni őket, mókázott a látogatókkal, s ha Lídia éjjeles volt, s valamivel többet tudott aludni mellette, bókolt neki ébredéskor: olyan az arca, mint a vadrózsa.

Igazán megnyilatkozni fél szenderben szokott, mikor a kábítószer, amellyel halálba étették, hatni kezdett, hófehér ujjai motoztak a takarón. Suttogott, de nem tompán, álmosan, mint az alvásra készülők, inkább ártatlanul és tagoltan, mint egy titkolózó gyermek, akinek végre megoldódik a nyelve.

Lídia hallgatta.

A szavak visszahozták a gyermek Iza selypítését, klottkötényét, copfjait, az öregasszony ifjú alakját is, első estélyi ruhája halványkék színét, feltűzött, szőke hajában a nevető nefelejcskoszorúcskát. Sírni is hallotta a bírót, szégyenkezni, mert elcsapták az állásából, mintha bűnöző lett volna, és azt is kivette a suttogásból, hogy az öregasszony megszidta egyszer emiatt, és hiába kért később bocsánatot, Vince máig nem tudta elfelejteni.

Antalról sokat elárult a szendergő.

Valósággal kiverte az alakját az árnyak között, mint egy szobornak. Lídia megdöbbent: hát ilyen jó egy fedél alatt élni vele? – Mért hagyta el? – kérdezte a suttogás nyugtalanul. – Olyan derék fiú, úgy szerette. Mért hagyta el, Etelka, nem tudod?

Lídia gondolkozhatott rajta, voltaképpen mért is hagyta el Antal Izát. A klinikán senki se tudta. Aki az ápolónők közül már itt dolgozott abban az időben, azt mesélte, hogy Antalt soha senki se kapta hűtlenségen, s látszólag mindvégig jól élt a feleségével. Izáról is köztudomású volt, hogy gólya kora óta nem érdekelte más Antalon kívül, ismerték a Dorozsért vívott közös küzdelem részleteit, Iza kivételes szorgalmát, csak a férjének járó, szégyellős mosolyát.

Most kiderült, Vince éppúgy nem tudja, mi történt a házasfelek között, mint a kívülállók.

 

Azon az éjszakán, amelyen a bíró olyan váratlanul megszólalt, Lídia odahajolt hozzá. Az öregasszony aznap tovább ott maradt, mint máskor, s a hosszú látogatás után nehezen aludt el a beteg. A kintről behatoló és az odabenn valahogy már megszokott világ képe nem fedte pontosan egymást, a szellem felrázódott az egészséges látogató közellététől, s ellenállt saját teste érdekeinek.

– Merre van Szőcs bácsinak otthon? – kérdezte az ápolónő.

A bíró mosolygott, gyönge csuklója megrezzent, mint aki legyinteni akar. Pár napja már nem tudta befejezni a mozdulatait segítség nélkül. Azt felelte: – Messze. Vidéken.

– Vidékinek tetszik lenni? – érdeklődött Lídia.

A vidékiek szókincsében is szerepel a vidék fogalma, minden az, ami nem a főváros és nem a maguk lakóhelye, Kázna, Dorozs, Okolács, Kusu…

– Az – felelte a bíró. – Karikásgyüdi.

Lídia csak nézett rá. Karikásgyüdön született ő is.

A helynév egyszerre oly szorosan összezárta őket, mint valami kettébe metszett kör, mely erre a szóra: Karikásgyüd, hirtelen összeforrt. – Szép vidék – mondta a bíró –, tavasszal előbb piros, aztán kénsárga a part. Álmomban a gáton álltam, és nem féltem a folyótól. A malomkerék alatt zubogott a víz.

– Nincs meg a régi gát – rázta a fejét Lídia. – Kőpart van, betontöltés. Szabályozták a Karikást.

Ez volt az a váratlan időszak, amikor a bíró jobban lett. Az az orvosi szempontból érthetetlen, magyarázat nélküli három nap, mikor Antal nem tudott eligazodni betege állapotán, Dekker a vállát vonogatta, az öregasszony reménykedni kezdett, és Antal egy éjjel felhívta Izát. Lídia ott ment el a szobája előtt, hallotta, mit telefonál: apa teljesen jól van, fájdalmai nincsenek, fogalmam sincs, mi történt. Továbbsietett, cipője nem vert neszt a folyosón.

Egymás szájából kapkodták a szót.

Lídia látta az árvízi emléket a Villanytelep téren, rajta a feliratot: Gyüd árvíz-elpusztította halottainak, és tanulta az iskolában, miféle isten csapása döntötte romba 1887-ben a falut. Ismerte a fűzfasort, a hajdani gátat, amelyet a bíró apja őrzött, ő is segített szétverni egy nyáron, mikor elkészült a beton vízfogó a folyó könyökében a kis áramfejlesztő telep alatt, és látta eltűnni mindazt, amire a bíró emlékezett, a vízimalmot, a zsúpfedeles házakat. Utcáról utcára, közről közre, legelőről legelőre kalandoztak: Vince felmondta Lídiának azt a Gyüdöt, aminek a képe benne élt, az ápolónő meg az újat, az óriás gazdaságok gyűrűjében, az egészségházat, a gépállomást, a motorbiciklis parasztokat a bekötőutakon. Néha nehezen értették meg egymást, mert Lídia az új, a bíró meg a régi nevét tudta az utcáknak, sikátoroknak, s egyes helyeken maga Gyüd is teljesen megváltozott, ilyenkor az ápolónő térképet rajzolt a falujáról, s többnyire kiderült, hogy amiről két néven beszélnek, azonos hely, olykor meg az, hogy vannak a falunak olyan részei, amelyek egyáltalán nem voltak meg a bíró utolsó látogatása idején. Vince fel próbált könyökölni, mindig halvány arca kigyúlt. A malomról is beszéltek, amely körül Lídia valaha annyit játszott, amelyet aztán lebontottak, s villanymalom került a helyére. Lídia a régi faépület mellett született, reggelente, ha felébredt, elsőnek a sustorgást hallotta meg, ahogy a víz áthabzott a zsilipen. A bíró semmit se tudott faluja új képéről: a Karikás szabályozásáról és a gyüdi építkezésekről ötvenhárom nyarán számoltak be az újságok, ez volt Vince életének egyetlen szakasza, amikor hetekig nem hallgatott rádiót és nemigen olvasott: akkor folyt Iza válópere.

Elmondták egymásnak az életüket is.

A bíróé hosszú volt, Lídia csak hallgatta, hogy támad fel szavai nyomán a falu, amelyben ő még nem élt. Megismerte a bíró apját, a vér szerintit, s a másikat is, aki táplálta őket, a Karikást, amely lökött halat és rákot, valami pénzt is olykor, aztán egyszer csak rosszkedvű lett, felfújta magát, és megölte a falu egyharmadát. És megismerte a rettegést, a gyermek Vince iszonyát, aki kifülel a hajnali, még kék ablakon át a folyó felé, lesi, milyen kedvében van, milyen lehet most odakinn a gáton. Hallott Dávid tanítóról, a gimnazista évekről, a jogakadémiáról, Vince elmondta Emma nénit, a Darabont utcát, még Kapitányt is.

Lídia kurta élete alig-alig volt valami a betegéhez képest, ám arra mégis elegendő, hogy mint valami eleven mérőléc, jelezze a változásokat, melyekről a bíró olyan szívszakadva várt hírt valahonnan. De a lány története csak önmaga számára volt tipikus, a bíró úgy hallgatta, mint a mesét: az ápolónő apja pásztor volt, ottmaradt a háborúban, úgy eltűnt a gyüdi csordarétről, mint valaha Szőcs Máté a gátról; a lányt, mikor elvégezte az általános iskolát, vonatra rakták, betették egy internátusba, elvégeztették vele a gimnáziumot, az ápolónőképzőt, özvegy anyja is eltartotta magát, kapott munkát a szövetkezeti boltban. Lídia nem közadakozásból szerzett diplomát, egy iskola protekciós helyén, a tanítója könyörgésére, hanem természetesen, annak folyományaképpen, hogy megszületett; Lídiának senki sem adott karácsonykor összegyűjtött pénzt, hogy könyvvel láthassa el magát, ha olvasni kívánt, volt pénze könyvre, s úgy nőtt fel, mintha élnének a szülei, kicsit talán még kedvezőbb körülmények között is – nagyobb gonddal vigyáztak rá, mert félárva volt.

A három éjszakán, amely a bíró halálát megelőzte, hosszú utakat tettek meg ketten gondolatban. Lídia jobban megértette a régi falut, mint anyja primitív vagy tanítói szegényes mondataiból, a bíró meg végiglépegetett mellette képzeletében azokon az új utakon, amelyeken sose járt, amelyeken Izával szeretett volna menni. – A malom – nevetgélt –, hát persze hogy nincs meg már, csak az én képemen. Villanymalom van helyette… – Elmélázott, milyen más is lehet most a part; jogász korában be sokat fényképezte.

A bíró három napon át úgy reagált mindenre, mint az egészségesek, mert Gyüdről beszélhetett végre.

Az öregasszony számára – magyarázta – valahol akkor kezdődött az élet, amikor őt megismerte, a gyermek Iza meg irtózott a szomorú történetektől, még balladát se lehetett dalolni neki, mert zokogva követelte, hogy gyógyuljon meg benne a halott; sose hallgatta végig azt a szép diákkori dalt sem, amelyet annyiszor el próbált énekelni neki. Szőcsnét nem érdekelte a falu, a kislány Iza pedig gyűlölte Gyüdöt és a Karikást, amely annyi szenvedést zúdított az apjára, s nem tűrte, ha a múltról beszélt, hacsak azért nem, hogy komoly szemét a bíró felé fordítva azt ne ígérje neki a gőzölgő vacsoratányérokon át, hogy majd a jövő másképpen alakul. – Elmondhatatlanul jó volt hozzám – mondta a beteg, s riasztóan egészségesnek ható arca kigyúlt az emlékezés örömében –, senki se volt hozzám olyan jó, mint Iza.

Lídia látta az iskolás Izát, aki a jövőről beszél az apjának, mint valami miniatűr Megváltó, vagy kiteregeti az iskolaatlaszát, nézi Budapest térképét, mert nagyvárost szeretne látni, igazi nagyot, s megpróbálja kitalálni, hol is lehet a Városligetben az Anonymus szobra, amelynek úgy tetszik a képe. Látta nagylányként is, a rehabilitációs kérvénnyel, aztán felnőttként, ahogy már nem egymaga töpreng a dolgokon, Antal is mellette van, más fiatalok, s akkor már vonzza a falu, persze nem Gyüd, hanem valamennyi, mint probléma, mint gyüjtőfogalom; hogy lehetne megoldani az egészségvédelmét. Látta, ahogy az újság fölé hajol, rábök egy sorra, hibátlanul kiejti valamelyik politikus nevét, odahajtja kedves fejét apja arcához. „Sokkal műveltebb lett, mint bárki, akit ismertem – dicsekedett a bíró. – Olyan okos! Ugye, Lídia, milyen okos Iza? Csak magyarázni nem akar, de mikor is volna ideje rá? Nem tudom pontosan, hogy működik a szputnyik, pedig benne volt az Élet és Tudomány-ban. Hogy hívják most a gyüdi csordarétet?”

– Villanytelep tér – felelte Lídia riadtan. – Emlékmű van rajta, sövény, padok, a gyerekeknek játszóhely.

„Istenem – futott a szavakkal párhuzamosan a gondolta –, édes jó istenem, lehetetlen. Mindent megtett érte, ha az apja lett volna, nem a lánya, se tehetett volna többet. Életben tartotta nyolcvan esztendeig, pedig olyan gyenge szervezetű kis ember voltaképpen, a könnye indul meg, ha kilép mellőle a betegszobából, alig van ereje, hogy eltapogatózzék az ablakig. Szereti. Úgy élt mellette, mint az eleven védelem. Lehetséges volna, hogy sose ment el vele Gyüdre? Lehetséges volna, hogy nem hagyta viszonyítani, hogy nem magyarázott meg neki semmit?”

A bíró arca világított, mint az épeké.

– Szőcs bácsi – mondta Lídia, és nem tudta, hogy kiált. – A téren, az árvizes emlék tetején szobor áll, egy fiatal férfi. Árnyékolja a homlokát, a folyó felé néz, mintha azt lesné, hova futnak a habok.

A betegszoba ajtaja, négy fala kitágult, a szobanövények megnőttek, suhogni kezdtek, mint a füzek, a meleg csap, amelyet hiába javítottak meg délelőtt, ismét csorogni kezdett, vízhangon szólt, folyóhangon, s a szokatlanul alacsonyan lebegő márciusi csillagok ott ringatóztak a Karikás vizében.

Három napon át egy alföldi település erősebbnek bizonyult az enyészetnél.

Párnák közül fülelve, félig már holtan, a bíró biztos lábbal tette meg utolsó sétáját a faluban, amelyben született. Egyszer dalolt is, Antal elképedve nyitott be hozzá, a folyosóra úgy szűrődött ki a hang, mintha egy ártatlan, alig eszmélő, nem nélküli kisgyerek dúdolgatott volna. A bíró feltámasztva ült, Lídia előredűlve hallgatta a különös kántusdalt. Antal tudta, mit énekel, ők is fújták hajdanán ezt a dalt az igazgató névnapján, bármily különös ízlésre is vallott, hogy Kátónak öröm-ének helyett épp erre volt igénye. Sose tudta, hogy apósa még emlékszik rá, Vince sokat dalolt otthon, de azt egyszer sem hallotta tőle:

 

Fenn a várteremben fáklyák fénylenek, bánatos karének hangjai zengenek. A teremközépen magas gyászpadon fekszik kiterítve egy szép hajadon. Arca-keble halvány, mint a bérc hava, hunyva szép szemének égi csillaga.

 

Lídia együtt dúdolt a beteggel, láthatólag tanulta a dalt, oda se figyelt, mikor rájuk nyitotta az ajtót. Az ápolónő kislányhangja halk volt, fényes:

 

Ah feküdnék inkább én a gyászpadon, mint te, szép virágszál, ékes hajadon.

 

A lány felnézett rá – soha ilyen különös, beszédes tekintetet! Aztán elkapta róla a pillantását, s megcsóválta a fejét, így üzenve, hogy nincs szüksége segítségre, a beteg csendes, s bármilyen furcsa is, jól érzi magát. Antal még akkor is hallotta magában azt a különös, sóhajtásból meg boldog lihegésből elkeveredett ártatlan hangot, amikor már képtelenség volt, hogy a gyenge dúdolás nyomába érhessen:

 

Arca-keble halvány mint a bérc hava…

 

Lídia most már tudta, hogy hozzámehet Antalhoz, ha valaha erre kérné, hogy utódja lehet Izának, elfoglalhatja a helyét mindenben és mindenütt, ahol eddig nem mert volna kihűlt nyomába lépni. A rajongás, amellyel övezte, valami bizonytalan szánalomnak adott helyet: mintha hirtelen kiderült volna róla, hogy Szőcs doktor féllábúnak született, csak valahogy nem vették észre. A szép hajadon, akinek bús históriáját sosem akarta végighallgatni, ott fehérlett Lídia képzeletében a gyászpadon, de ugyanakkor valahogy eszmeivé is vált, valami különös jelképpé. „Uramisten – gondolta Lídia –, milyen fáradt lehet abban az állandó önfegyelemben és igényben, hogy megválthassa a család és a föld sorsát, abban az irtózatos keménységben, melyet nem mer fellazítani holt hajadonok siratásával és emlékekkel! Azt hiszi a szerencsétlen, hogy az öregek múltja ellenség, nem vette észre, hogy magyarázat és mérték, a jelen megfejtése.”

 

Mikor Vince haldoklott, s azt hitte, a lánya van mellette, Lídia odaguggolt mellé, és beszélt hozzá, mintha Iza volna. Abban a percben egyforma részvétet érzett az apa s a lánya iránt. Ám amikor Iza pénzt akart neki adni, hirtelen meggyűlölte, azt gondolta, éveken át becsapta őt, olyan érzelmeket pazaroltatott magára, amelyeket nem érdemel, s most, hogy helyette halálba kísérte az apját, tetejében még meg is sérti. Itt, a rendőrségen, míg elnézte fáradt arcát, először életében azt érezte, hogy Iza közömbössé vált a számára. Elmúlt belőle a gyűlölet is, mint a rajongás, a féltékenység vagy a szánalom. Annyira nem érzett már iránta semmit, hogy minden indulat nélkül jót kívánt neki: remélte, egyszer életében mégiscsak rákényszerül majd arra, hogy meghallgassa a hajadon történetét, mint ahogy valamilyen formában meghallgatta vagy meg fogja még hallgatni minden ember, s egyszer, gondolatban, mégiscsak végiglépdel a várteremben a fáklyafény mellett, s meg meri nézni a szunnyadó arcát, fehér kebelét.

 

Az anyja, akit ők akartak magukhoz venni, mert Antal azt mondta, felényi lett, holtra riadt és tanácstalan Budapesten, már nem Izát hívta utolsó percében. Lídia mellette is ott térdelt, mint márciusban Vince mellett, az öregasszony egyszerűen csak szenvedett és szomjazott, s annyit mondott: „Víz…” „Mit tehetett vele – törte a fejét Lídia, míg minden harag nélkül elnézte Iza bánatos arcát –, ugyan mit csinálhatott vele odafenn, hogy az anyja már elfelejtette a nevét azon a szűk úton, amely az életből kivezet?”

A részegnek és az őrnek maradnia kellett, a többiek elmehettek. Az őr hadonászott, magyarázott valamit, a részeg nem figyelt rá, Izát kereste a szemével, odabotorkált hozzá, megfogta a vállát. Iza visszahőkölt, pedig nem érzett rajta alkoholszagot, inkább valami kínosan tiszta fürdőszobaillat lengte körül, mintha a részeg agyonsikálta volna magát reggel, mielőtt elindult volna a rendőrségre. A fiatal férfi könnyezett, megsimogatta Iza hátát, mondott valami érthetetlent, Iza undorodva hátrált előle, idegesítette a közeledés, a tolakodó részvét, mentegetőzés, ez a fesztelen, reménytelen kitárulkozás.

Domokos közéjük állt, nézte a részeg riadt, ostoba arcát, a halál és a végzet együgyű, torzra sikerült eszközét. Az őr a rendőrtisztnek magyarázott valamit, Domokos kezet fogott a részeggel, s Iza csak ránézett, mikor meghallotta, hogy vigasztalja, mennyi részvéttel – ugyan mit tölti az idejét azzal a senkiházi, borbélyszagú szipogóval. – Nem tehet róla, kérem – mondta Domokos –, és most már mindegy is. Ne vádolja magát. – Kicsit sértették Domokos szavai, de nem akarta mutatni. Mért küldi ilyen vigasztaló gesztussal útjára az idegent, aki végeredményben mindenért felelős?

A kapuban, mint valami bomló lánc szemei, elszakadoztak egymástól.

Elsőnek Lídia tűnt el egy kurta köszöntéssel, beszállt Dekker autójába. Antal kezet rázott mindenkivel, azt mondta, neki is vissza kell mennie még, délután majd találkoznak, Iza rendelkezzék, hol akar ebédelni, otthon-e vagy másutt, Gica néni majd befűt, és mindent elintéz. Gica gonoszul nézett utána, míg beült Lídia mellé, és a nagy kocsi elringott a szemük elől a klinika irányában. – De hamar beletanult – forrt Gica – a kocsiba, a rendelkezésbe. Az apja feltűrt gatyában szaladgált, és sose volt megborotválva. – Emlékezett rá, az ő udvarukba is hordott valaha vizet.

Most ő ült Domokos mellé a sofőrülésre, nagyon élvezte. Szerette volna valami igazi ebéddel elkápráztatni a pestieket, ha már így fordult, de Domokos is, Iza is, mintha összebeszéltek volna, elhárították az ajánlkozást, ne fáradjon semmivel, csak Antal vacsoráját lássa el, ahogy szokta, ők majd a vendéglőben esznek valamit, világért se vennék igénybe az idejét.

Kitérő válaszuk egyszerre elragadtatta és sértette Gicát, azt érezte, ezek legalább tudják, kivel állnak szemben, és nem parancsolgatnak neki, mint a kupás fia, nem rendelnek ebédet nála, mintha markotányosnő volna vagy szakács, ugyanakkor féltékeny és ideges is volt, mert úgy érezte, kimaradt valamiből, s egyre inkább kimarad ezentúl, ahogy elfogynak a régi élet szereplői. Nincs már Vince, nincs Etelka, Iza ezek után nyilván ritkán vagy talán soha nem fogja felkeresni a várost, az ápolónő nem látszik rokonszenvesnek, Antalt nem szereti, a végén ráviszi a nyomor, hogy kibéküljön Kolmannal, pedig megesküdött, hogy nem tekinti többé embernek, mióta ezelőtt hét évvel visszatöltette vele a zsákba a kiválogatott krumplit. Kolman legalább emlékszik, milyen volt ez a város fiatal korukban, és mindenkit ismer, aki a boltjába jár. Gicának hirtelen sírhatnékja támadt, s nem tudta volna megmagyarázni magának, miért. Bámulta Domokos kutyaszemét, rőt sörényét, úgy találta, nem rút ember. Hazáig vitték, gőgösen szállt ki a kocsiból, és körbepillantott: ki látja.

Domokos befelé figyelt.

Az élmény, hogy önmagával foglalkozzék, ne a világgal, új volt, elég meglepő. Domokos fiatalkora óta mindig szerteszét figyelt, hogy tájékozódni tudjon az emberek között, s mert nem volt se lírikus, se hiú, nem nagyon érdekelte önmagát. Máskor lefényképezte volna a szemével a Bárány hallját, az egyszerre ízléses-ízléstelen garnitúrát, a vitrinekben elhelyezett helyi nevezetességeket, a cseréppipát, mézeskalácsot, cifra szövétneket, az aktatáskás, búcsúzkodó agronómusokat, akik útiszámlákat lengettek, és nagy koppanással csapták le ormótlan koloncú szobakulcsukat a portás pultjára vagy az éttermet – most nem. Pedig az étlapon sose hallott ételek neve állt, a kisváros specialitásai. Bécsi szeletet rendelt, nem válogatott, mint máskor.

„Ez most olyan fontos, mint az élet – gondolta Domokos. – El kell döntenem azonnal, mint ahogy a háború kitörésekor eldöntöttem, mit akarok tenni, és ahogy mindig előre megfogalmazom magamnak, hogy amit írok, miért írom meg. Ez most olyan, mint a szakadék, csakhogy tudom, hogy az, és ha jól lépek, nem zuhanok belé. Azt hiszem, élni akarok. Nem tudom bizonyosan, de azt hiszem.”

Iza lassan evett, étvágytalanul, már összeszedte magát, valamivel színesebb volt, arcán csendes szomorúság. Időnként felpillantott rá a tányérjáról. Oly intim volt ez a két egymás melletti teríték, különös módon intimebb, mint bármi Budapesten, együttléteik legbizalmasabb percei idején. Iza leszámolt azzal, ami ehhez a városhoz kötötte, és végre elintézte magában Antalt is. Domokos nem sejtette, mit jelentett számára ez a délelőtt, csak azért érezte, valami űr van ott, ahol azelőtt merev és összefüggő felület volt, s ez az űr rá vár, ha akarja, betöltheti. Iza lágy volt, csendes, hálás. „Gyógyíts meg – mondta nyakának íve, hallgatása, nyugodt, fáradt mozdulatai. – Bízom benned. Gyógyíts meg! Nagyon fáj. Nagyon szerettem a mamát.”

Gyalog lépkedtek hazáig, Domokos a Bárány előtt hagyta a kocsiját. Nem nézte a kirakatokat, a súlyos őszi égre pillantott néha, a templom méltóságos, sárga tömbjére. Iza olykor bólintott valakinek, Domokos is meghajtotta a fejét, sápadt volt, feszült, boldogtalan. Iza már nyitotta a kaput, mikor az író azt mondta, mégse megy be, úgy érzi, le kell dőlnie egy kicsit, ez a nap még az ő számára se volt könnyű.

– Majd itt – mondta Iza. – Csak nem mégy vissza Dekkerhez emiatt? Van itt fekvőhely.

Domokos azt felelte, szívesebben pihenne a klinikán.

Iza elkapta róla a tekintetét. Iza ritkán tévedett, ha diagnosztizált, a tünetek feleltek neki, a rejtőző tünetek is, mert makacs volt, gondos és türelmes. Most tévedett, de nem tudta, hogy téved, mikor azt hiszi, hogy Domokos nem akar itt lepihenni.

– Menjek veled én is? – kérdezte habozva. Félt, hogy azt mondja rá, igen. Most irtózott volna fizikailag is közel lenni anyja szegény zúzott testéhez.

Domokos a fejét rázta. Izának is pihennie kell, ne éljen vissza az erejével. Majd ideszól telefonon, mikor és hol találkozzanak. A klinikán nagy a nyüzsgés, mára már elege lehet a beszédből, aludjék egy keveset. Iza ráhagyta, pedig azt érezte, hogy szeretné, ha nem hagyná egyedül, félt elengedni maga mellől. Nem tudta volna indokolni, miért riasztja, hogy a férfi nem marad vele, de riasztotta.

Domokos tudta, hogy könyörög, pedig nem szólt egy szót sem, csak állt, összefont kézzel a kapuban, és esdekelt a szemével. „Ha elvétem a lépést, lezuhanok – gondolta Domokos. – Lezuhanok, mint az öregasszony. Mikor kamasz voltam, az ágyam feletti polcra állítottam egy szobrot, amely az igazságot ábrázolta, s naponta kétszer imádkoztam előtte. Isten áldjon meg, szerencsétlen!”

Megcsókolta, hosszan, szomjasan, szánakozva. Iza érezte, milyen forró az arca, és a csókja is más volt, mint egyébkor, szomorú, majdnem kétségbeesett. Nem így szokta megcsókolni, és a tekintete se volt ilyen máskor, ilyen fényes és boldogtalan. Az angyal, aki ellendült az öregasszony mellől, mikor a Balzsamárokban elűzte, egyetlen pillanatra ismét megjelent a régi hajlékban, Iza mögé állt, és azt súgta a fülébe, ne engedje el Domokost, fusson utána, sírjon, esdekeljen, kapaszkodjék belé. Ám Iza csak állt, hallgatott, s nézte, hogy tűnik el a férfi a Budenz közön át a szűk, csaknem összeboruló falak között, és nem hallotta, mit mond az angyal, mert arra az öregasszonynak volt füle egyedül.

Kulcsra zárta a kaput. Ha Gica jönne, nem engedi be, ha meg valaki csenget, kinéz az utcai ablak függönye mögül, s csak azt ereszti be, akit akar.

Bent meleg volt és sötét. Míg ebédeltek, Gica megrakta a tüzet, aztán eltűnt. Csend volt, az az irreális csend, amelyben az ember azt az óraketyegést is meghallja, amire még soha nem figyelt fel. A régi óra szólt, a nagy hangú, a gonosz. Bement a belső szobába, magára zárta az ajtót.

Tudta, hogy utoljára van itt, hogy ez a kurta idő a temetésig valóban az utolsó megpróbáltatás. A város eltűnik, elsüllyed az emlékek között, s most már csakugyan nem téphetik fel a nyugalmát interurbán telefonok, egyedül van, tökéletesen egymaga, és csak magáért tartozik felelősséggel. Mikor doktorrá avatták, az volt ilyen furcsa, kétfelé húzó érzés: valami elmúlt visszahozhatatlanul, valami elkezdődik, valami felnőttebb, szigorúbb… A falak, amelyek őrizték fiatal lába léptét, és hallották nevetni és sírni, még egyszer, utoljára tetőt tartottak fáradt feje fölött, kötelességszerűen, komolyan. Iza kimerült volt, elcsigázottabb szorongásánál, névtelen félelménél is, az ébren töltött éjszaka a jussát követelte. Ültében aludt el a kályha mellett, Antal alacsony, tág karú székében.

Antal így találta meg, alva.

Azt hitte, elment, s felgyújtotta a villanyt, mikor meglátta, megállt mellette. A szoba rendetlen volt, mintha a rendszerető Iza menekült volna valahonnan, s nem maradt volna ideje eltüntetni futása nyomait: kabátja-kalapja, táskája szerteszét a bútorokon, mint aki nem mert még egyszer végigmenni a szobákon a gardróbig.

Csak nézte. Az alvó arc a lány Iza arca volt, a sápadt, agyontanult lány Izáé, szelíd, szomorú és szenvedő. Vince szép homloka, szemöldökének íve, szeme vágása s az öregasszony kurta orra, gyermekes ajkai, puha álla, egyetlen keretben. „Szerettelek – gondolta Antal –, úgy szerettelek, ahogy nem tudok és nem is akarok szeretni többé, kritikátlanul. Mindig én voltam a tiéd és nem te az enyém, akkor is távol tőlem, mikor a karomban voltál; éjjel néha szerettelek volna felrázni álmodból, rád kiáltani, mondd meg a szót, amelytől megkapod önmagadat, amely megvált, és mondd meg az irányt is, amerre el kell indulnom, hogy megtalálhassalak. Mikor rájöttem, hogy egyszerűen csak önző vagy, s kinek-kinek annyit adsz magadból, amennyi nem zavar meg a munkádban, sírva fakadtam. Nem hallottad, de ha hallod is, azt képzeled, álmodol, mert tiszteltél és szerettél engem, s azt gondoltad, egy férfi sose sír.

Tudtam, hogy el kell mennem tőled, mielőtt rám ragad rólad iszonyatos fegyelmed, amellyel magadat óvod meg a munkád nyugalmát, és mielőtt annyira hozzád forrok, hogy megtanulok a szemeddel látni, és megértem én is, hogy Dorozs víz és gyógyszálló, beton és üveg, valutáris lehetőség, és nem egy régi forrás igazolása és nem valami iszonyú vágy, hogy jóvátevődjék, amit jóvá kell tennie az időnek.

Én nem tudtam veled élni.

Mikor megláttalak, olyan voltál, mint egy csatába induló pici zsoldos, ott álltál az apád mellett, akinél bőkezűbb koldus még nem volt ezen a földön, azt gondoltam, olyan vagy te is, s ahogy a két együgyű tette melletted, úgy szórod szét te is magadat, mindenkinek. Soha nem ismertem fukarabbat nálad, te bőkezű, és gyávábbat sem ismertem nálad, pedig fegyvert is hoztál az aktatáskádban az egyetemre, és azt mondtad a rendőrnek, aki megszólított: »Mit bámul rám, nem látott még egyetemista lányt?«”

Kapitány szuszogott, sóhajtott egy mélyet, mintha ember volna, bejött Antal után az ajtórésen. Antal rágyújtott, lesodorta a hamutartót, míg a gyufáért nyúlt. Iza összerezzent, felnyitotta a szemét, azonnal éber volt, azonnal az eszén, tudta, hol van. Kapitány elbújt az asztal alá. Kinn már sötét volt, rápillantott az órájára. Elmúlt hat.

Felült, egyengette a szoknyáját, kinyújtotta a kezét a cigaretta felé. Antal megkínálta.

– Mért ment el Domokos? – kérdezte Antal.

Rábámult, nem felelt.

– Kerestem odakinn; nem láttam sem őt, sem a kocsiját. Dekker aztán mondta, hogy bekopogott hozzá megköszönni a szállást és elbúcsúzott. Fél háromkor visszament Pestre. Lejön a temetésre megint?

Míg nem látta Iza megfeszülő arcát s hirtelen nedvessé vált ajkát, nem tudta, mit közöl vele. De aztán csak nézett rá, mint az elátkozottra, akinek nem szabad szállást adnia vagy egy ital vizet nyújtania senkinek. „Bang” – mondta az óra, amely sose tudta azt zengeni: „Tikk-takk.” „Bang, bang-bang” – hallották mind a ketten, mint valami szerkezetbe zárt, mély hangú fenevadat. Bang!

Iza ült egy darabig, nézte a füstöt, nagyokat, mélyeket lélegzett, mint aki óvja magát a rosszulléttől. „Nem érti – gondolta Antal mérhetetlen szánalommal. – Nem érti a boldogtalan.”

Odahajolt hozzá, azzal a mozdulattal, amelyet Iza tegnap várt, magához húzta. Nem érintette meg évek óta már, sose nyúlt hozzá többé, amióta megmondta, hogy el fogja hagyni. Iza kitépte magát a kezéből, felállt, arcába nézett, mint aki mondani akar valamit, aztán mégse szólt, kezdte összekapkodni a holmiját. Kirohant a fürdőszobába, ahol a fregolin még mindig ott száradt a gondosan kiteregetett sárga fürdőlepedő. Fogta a neszesszerét, belegyűrte a hálóholmiját. Kalapja, kabátja ott volt mellette, öltözködött szótlanul.

– Azt hiszem, meg kell köszönnöm a szíveslátást – mondta Iza. – A kongresszusnak vége, most már kapok szobát a Bárányban.

Nem várta meg, mit válaszol, vagy válaszol-e egyáltalán, indult kifelé. Nem nézett hátra és nem nézett körül. A lakásban sötét volt, de nem ment neki semminek, ment, mintha vezetnék. Így mentek egyszer már, nyolc esztendővel ezelőtt, akkor is Iza elöl és Antal hátul, Antal fütyült, kezében a bőröndök. Antal tudta, most mennek így utoljára. Harmadszorra már nem. Soha többé.

Kapitány utánuk iramodott, Iza nem hajolt le hozzá, meg sem érintette. Az este a kert kockája fölött zárt volt, tömör és szigorú, nem volt se hold, se csillagok. A kapubolt alatt égett a lámpa. Iza megállt, visszafordult.

– Várj egy kicsit, veszem a kabátomat – mondta Antal. – Elkísérlek.

– Nem.

Nem fogtak kezet. A kapu sem nyikorgott, akár a belső szoba ajtaja, puhán fordult meg a sarkán, puhán csúszott vissza a helyére. Antal megvárta, míg az örökre ismerős léptek elkopognak odakinn, aztán rátolta a reteszt a kapufára.

Kolman derékig látszott, mintha kettébe metszették volna, tejet töltött egy kék kannába, háta mögött mosolygó kenyerek. A kirakatban konzerv, a dobozok tetején mázos csupor, benne szalmavirág, a konzervek alján nyitott zsákocska, egy halom dió. Átment, megállt, ott várta szívszakadva, hogy megnyílik a közértajtó, Kolman megérzi, hogy itt van, kicsörtet, magához öleli, megsimogatja, s azt mondja neki: „Izukám!” Úgy vágyott Kolman hagymaszagú, öreg kezének becézése után, morgó szavára: „Ilyen jó kislány nincs a földön sehol.” Kolman fél teste hajlongott a pulton túl, idegen asszonyokkal beszélt, bajusza fénylett, kenyeret szelt, játszott a mérleggel.

Elment a bolt elől.

A sarkon üres volt az újságárus standja. Iza megállt. Ha elutazott innen, sose nézett vissza, idegesítette, hogy utána tekintenek, amíg csak el nem tűnik a Budenz közön, féltette a két öreget, hogy megfáznak vagy felizgatják magukat ácsorgás közben, de sose tudta leszoktatni őket arról, hogy kinn ne álljanak, s ne integessenek utána kézzel, zsebkendővel, ne nézzék őt, ameddig látszik valami belőle vagy a taxiból, akárhogy is fújt a hó. Itt állt Vince, fogta a sárkánytorkú csatornát, akkor is, ha a sárkánytorok zúdította a vizet, esernyő és védelem nélkül meredve utána akármilyen sötétben, akármekkora vízfátyolon át, és itt állt az öregasszony is mindig kendőtlenül, mindig dacolva a széllel és a hóval, hogy láthassa soha meg nem forduló tarkóját vagy a kocsija fényét. Most üres volt a kapu előtere, maga az utca is, szokatlanul, érthetetlenül üres. Antal utcai ablakaiban most gyulladt ki a villany, felkapta a bőröndjét, útnak eredt megint, mintha a fény jeladás lett volna, hogy ne leskelődjék idegenek házába.

A templomkertet felásták, kerülgette a friss árkokat. Tegnap meg se figyelte, mennyi új fényreklám ékíti a főutcát: a házak tetején futottak a villanybetűk, valami kávéskanna is villogott, csorgott az orrán a kávé egy hasas bögre mélyébe. A Bárány homlokán kénsárga neonbárány nézte a főteret, mellső lábát felemelte, mint a kutya, ha figyel.

A forgóajtó nehezen fordult, nehezebben, mint délelőtt. Bent meleg volt, a légfűtés száraz melege, a portásfülkében egy fiatalember akkor tette le a telefont. Leeresztette a bőröndjét a csúnya mozaikra, szobát kért.

– Egyágyas tetszik? – kérdezte a fiatalember.

Persze hogy az. Domokosra gondolt, s összekoccant a foga. A golyóstolla nem akart fogni, a portás adott neki egy másikat, hogy kiállíthassa a bejelentő lapját. Lassan, gonddal rajzolta a betűket, hideg volt a keze.

– Itt tetszett születni – mondta a portás valami hirtelen támadt rokonszenvvel, amely minden pesti külsejű vendégnek kijutott, ha kiderült róla, hogy van valami köze a városhoz. – A lift nem jár, elnézést kérünk. Száztizenhatos.

A szoba fenn volt a harmadik emeleten, sokáig ment a lépcsőn, ki is fulladt, amire felért. A szálloda csendes volt, szokatlanul néptelen, senkit sem látott a folyosók kis pihenőin. Sarokszobát kapott, erkéllyel, magára csukta az ajtót, körülnézett. Szabályos, személytelen szoba volt, a falon virágcsendélet, az ágy mellett rádió.

Kinyitotta a franciaablakot, kilépett. Szél támadt, tépte lenn a gallyakat, szétzilálta a haját is, északi szél volt, pusztai szél. Állt a város felett, nézte az eget, a tetőket.

– Anyám – mondta Iza magában, életében először. – Anyám! Apa!

Fújt a szél, csattogtatta háta mögött a rosszul kitámasztott ajtót. A neonkancsóból csorgott a fénykávé, most piros volt, tűzpiros.

A halottak nem feleltek.