A nagyszék

Az ablakban foltozott, úgy várta Katát. Mikor meglátta, hogy átbiceg a téren, lecsapta a párnahéjat, kiment a konyhába, kivette a tejet a jégről. Nem volt hazug anya, maga előtt se titkolta soha, hogy két gyereke közül Katát szereti jobban. Nem, mert Kata volt a kisebb, nem is azért, hogy nem tudták meggyógyítani a csípőficamát, és sánta maradt, csak, mert Ágnes őhozzá hasonlított, Kata meg az apjához, s míg Marci élt, sose tudta megállni nevetés nélkül, ha egyszerre látta a két arcot: Marci barna, bajuszos ábrázatát meg a kerek kislányfejet; Kata annyira az apja volt, mintha Marci guggolt volna a fakockák között zöld kislánykötényben, csak éppen a postástáska hiányzott a válláról. Most is, mióta özvegy, Kata mindig Marcit idézi; az is olyan jó, hogy még munkából is ugyanonnan jár haza, mint az apja, csak épp nem levelet hord, hanem postatiszt.

Ahogy megjött, elmondta a lányának, miért szaladt át délelőtt hozzájuk Ágnes, s Kata hirtelen elhegyesedő, megszigorult arcáról ugyanazt a megütközést olvasta le, amit ő maga érzett. Még hogy a nagyszéket! Ez nem az Ágnes ötlete lehet, hanem a Józsié; Józsi olyan hörcsög, annak kellene a négy fal is, csak gyűjt, gyűjt, nem átall még az anyósától is gyűjteni. „Soha!” – mondta Kata, s a konyhafogasra dobta a hálót, amelyben a tízórait hordta magával. – „Érti, mama? Soha!”

Kata nem volt sokbeszédű, ezt is az apjától örökölte. Nekiült az uzsonnának, lassan, megfontoltan evett, a mézzel mintákat csorgatott a vajas kenyérre. „Persze hogy soha!” – gondolta Simonné. A nagyszéket nem adja. Nála igazán nem örül jobban senki, ha Ágnesék építkeznek, hogy lesz egy csöpp házuk a tónál. Hadd legyen, eleget dolgozik mind a kettő, megérdemlik. De már a belevalót ne tőle kívánják.

Az ablak felé pillantott, a karosszékre, amely miatt ma a nagyobbik lánya felkereste. „Lesz egy kiugró ablakfülke a szobában, tudja, mama, ahonnan le lehet majd látni a tóra. Oda kellene Józsinak ez a szék. Arra gondoltunk, olyan jó helye lenne odalenn… Itt a többi bútor közt nem érvényesül, a kiugróban másképpen mutatna. Józsi annyira szereti…”

Hát itt valóban nem érvényesül. Minden bútora puhafa, s ahány, annyiféle, mert darabonként szedték össze Marcival. Ugyan szégyenkezhetik a nagyszék, hova került! Elnézte karomban végződő lábát, feszes, villogó selyemburkolatát, arany favázát. Kiugró… Volna esze Józsinak!

Kata gyümölcsöt kért, mosott neki. Örült, hogy jó étvágya van, most valahogy jobban bírja a kánikulát. Még a lakáshivatalba is el-elszaladgál, pedig néha már alig áll a lábán, mikor hazaér. Bár sikerülne szegénynek lakást szereznie! Ő ugyan nem szeret rágondolni, hogy Kata itt hagyja, de igaza van, ha elvágyik; meddig kényelmetlenkedjék vele itt ebben az egy szobában? Kata még fiatal, az idén múlt harminc. Hátha egyszer mégiscsak akad valakije? Bár az a nyurga szőke, akivel moziba, színházba jár, ráadná a fejét… Nem szép így gondolni valakire, de igazán beérhetné Katával; ő is odahagyta a lába fejét a Donnál, nincs mit a szemére vetniük egymásnak. „Soha!” Milyen keményen mondta ez a Kata, milyen határozottan! Mikor Marci meghalt, s a két kislány ott ténfergett körülötte, azt hitte, mindennek vége. Csak lassan ocsúdott, hogy hiszen azért nincs egyedül, itt vannak a gyerekek.

Fogta a foltoznivalóját, visszaereszkedett a nagyszékbe. Innen belátta az egész utcát, a terecskét is a rózsákkal. Most, hogy lement a nap, egyszerre megelevenedtek a kapualjak, jöttek az asszonyok vödrökkel, locsolókkal, öntötték a rózsatövek köré a vizet. Ez olyan falusi kerület, ez az övék, a tér körül lakók büszkék a rózsáikra. Nézte a hajladozó derakakat, s arra gondolt, hogy valaha mindig így képzelte el az öregséget, ebben a székben.

Tizenhárom évig szolgált Jákóéknál, s tizenhárom év alatt egyetlenegyszer se tudott úgy belépni az öregasszony szobájába, hogy az ne jutott volna az eszébe: ha majd megvénül, ő is így szeretne ülni esténként, munka végeztével, az ablaknál; varrogatna, nézegetne… Az öreg Jakóné horgolt, sóhajtozott, az orvosságát kérte, a gombolyagját, az újságot, a postát; ha nem szolgálta ki elég gyorsan, indulatosan himbálta magát a székben, sarkatlan, puha cipőjével a szék lábát rugdosta. Mennyit inalt a vízzel, a cseppekkel, a képeslappal, a horgolócérnával, s ha odahajolt az asszonyhoz, megbűvölten nézte a széket.

„Soha!” Mintha hirtelen Marci szólalt volna meg a lány szájával, az kiáltott volna vissza akkora tenger messzeségből, valahonnan odatúlról. Hogyisne! Jöjjön Józsi, rakja taligára, vigye a széket valahová a tó mellé, ott álldogáljon valami ablakfülkében a karmos lábával? Jó, hogy Ágnes nem az apja életében kérte; Marci úgy tudott ordítani, mint a sárkány.

Három évig nyitogatta az ajtót Marcinak Jakó úréknál, eleget hallotta a hangját már akkor is, mikor még nem volt a felesége. Húszéves volt, amikor először átvette tőle a postát, huszonnegyedikbe fordult, mire a házat odahagyta. Ha megállt egy cseppet a küszöbön beszélgetni, már sivított a szobacsengő, noszogatta befelé: az öregasszony mindig valami csudát várt, valami jeles levelet, nagy hírt, aztán sose jött semmi, csak hébe-hóba valami képeslap a fiától. A csengő hangja olyan volt, mint a hurok, ha az öreg Jakóné megrántotta, ő hanyatt-homlok esett be a szobába. Három esztendeig rettegett, hogy egyszer Marci megteszi, amivel fenyegetőzik: odacsapja a táskát a lépcsőkarfához, bemegy, kifordítja a vénasszonyt a székéből, az óriás gombolyagot, amely mindig az ölében volt, kivágja az ablakon, s őt ülteti bele a karmos lábú székbe, az öreg Jakóné meg ugráljon körötte, szedje fel a szék alól a kártyákat, amelyeket lesodort a szél a hirtelen ajtónyitásra. Marci jobban gyűlölte Jakónét, mint ő, mint ahogy ő jobban gyűlölte a lépcsőmászást Marcinál; egymás baját mindig jobban megsínylették, mint a sajátjukat. Mikor a felesége lett, minden este vizes pólyát rakott a lábára, úgy szánta a sok járásért.

Érezte hátán a pettyes fekete kartonon át a szék huzatának hűvösségét. Még hogy valami kiugróba! A tó mellé! Ez a Józsi lelke, a Józsi eszejárása; de nem szereti ő ezt a Józsit!

Kata vizet iszik a gyümölcsre, nem lehet róla leszoktatni. Önfejű, mint Marci. „Oszt van magának lakása?” – kérdezte tőle, amikor eljegyezte, az meg bizonykodott, hogy van ám, de milyen, odahagyatta vele Jakó úrékat. Mikor megesküdtek – az is micsoda esküvő volt, se Marcinak, se neki senkije, két postás volt a tanújuk – aztán hazaértek, akkor látta meg, miféle lakás ez: ágy ugyan volt benne egy, de asztal nem, csak egy nagy láda, a spór mellett meg egy lavór a hokedlin. Csak állt a küszöbön, törte a fejét, mi lesz itt ugyan, ha főzni akar, hol gyúr meg egy levél tésztát, tán azon a ládán. Marci csak bámult rá, szeme belekeskenyedett a nézésbe, neki meg a pillája se vert, úgy vigyázott, mert mintha olvasta volna valami könyvben, úgy tudta ebben a percben a Marci gondolatait. Hát odafordult felé, és azt mondta: „Nagyon szép!” Marci akkor elmosolyodott – ritkán mosolygott, ha mégis, még a szoba is megvilágosodott tőle –, fordult egyet, belevert öklével a lavórba, hogy a pléh felbőgött, aztán azt mondta: „Csak várjál!” Karainé, a szomszéd, bekopogott, ette a kíváncsiság, milyen feleséget hozott a postás, letett a ládára két buktát, körbebámult, Marci megköszönte a süteményt, aztán Karainéra is rámosolygott: „Jövő ilyenkorra többet lát!”

Hát egy évvel rá még nem sokkal láthatott többet, de öt év múltán már igen. Minden bútoruk más volt, egyik sem illett tökéletesen a másikhoz, de nekik így volt kedves, mert mindennek, ami a lakásba került, története volt, csak rá kellett pillantaniuk, s mindjárt eszükbe jutott, honnan cipelték haza, mit dolgoztak érte. A lakás kényelmes lett, vidám, majdnem merész.

Aztán egyszer olvasták az újságban, hogy meghalt az öreg Jakóné. Ő csak bámulta a közleményt, olyan furcsa volt olvasni, szinte el se lehetett hinni, hogy nincs az öregasszony, hogy a föld alá kerül, hogy elnémult a csengő örökre. Estefelé elsétált a régi ház elé, az ablakok sötétek voltak, a kapun cédula; Jakóné fia tehette ki. Alig tudta kibetűzni a sötétben, mit írt rá: a lakást feloszlatják, minden eladó.

Marci legyintett, mikor elmesélte, falta a kenyeret, vacsorált. Nem szeretett Jakóékról hallani, pedig ő szívesen beszélt volna, olyan nagy élmény volt, hogy egy-két nap múlva eltűnik az a régi szoba, s nem marad nyoma, csak az emlékeiben. Marci dünnyögött, rázta a konzervdobozt, amelyben a pénzt tartották. Az ő arca mindig felragyogott, ha azt a konzervdobozt látta; azon mérte le, mire jutottak már ketten. A konzervdobozban lakott a disznó, a hízott disznó, amelyet megvesznek télire. Marci megcsörgette a pénzt, csettintett, ő visszacsettintett neki, nevettek. Olyan nagy büszkeség volt, hogy disznójuk is lesz, egész télen zsír, szalonna, füstölt hús, minden…

Másnap egész nap a kamrát takarította, súrolta a polcokat. Marci munka után hazajött a taligáért, aztán elindult, hogy elhozza a disznót. Az ablakban várta. Ágnes bőgött, nagyokat tüsszentett, folyton meg kellett törölnie az orrát. Nagy sokára megjött Marci, kék volt mögötte az ég, húzta a taligát és énekelt. Ám annak a valaminek, amit a taligán hurcolt, nem volt disznóformája, magasabb és szélesebb volt, felmeredt a ponyva alatt, mint valami trón. Marci megállt a küszöb előtt, ő kifutott. Marci csak nézte őt, komoly lett a szeme, mintha mondani akarna neki valamit, amit nem lehet szóval, csak nézéssel meg gondolattal kifejezni. Akkor dobogni kezdett a szíve, lerántotta a ponyvát a taligáról, és meglátta a nagyszéket, a Jakóné-féle karmos lábú széket: fénylett keskeny arany foglalata, villogó kékje. Marci rátette a kezét a kezére, aztán előrement, hagyta, hadd kínlódjék egyedül a bútorral. Mire behurcolta, s látni tudott a könnyeitől, Marci fütyült, nyújtózott, akkor tette vissza a konzervdobozt a fiókba. Nem csörgött már benne semmi. A széket odaállította az ablakhoz, ahonnan kilátni az utcára meg a térre, rátámaszkodott, s azt érezte, hogy ami volt, elmúlt, már fájni se fáj, csak jövendő van, és a jövőben minden szép, még az öregség is. Hátranyújtotta a kezét, de Marci nem fogta meg, hanem előhalászott egy cigarettát a lófejes dozniból, és míg rágyújtott, dünnyögni kezdett, azt dünnyögte, hogy Megyen már a hajnalcsillag lefelé…

Hűvösödött, valami szél is támadt, sodorta befelé az est szagát meg a rózsaillatot a tér felől. Simonné letette a munkát, fáradni kezdett a szeme. Kata ott motozott mögötte, rakodott valamit a fiókjában, aztán egyszer csak odament mellé, és megállt a széknél.

– Micsoda ötlet! – mondta Kata, mintha csak folytatná az iménti, konyhai beszélgetést. – Mikor férjhez ment, úgyis kirabolta a lakást, mama mindent odaadott neki, amit csak kért. Nem emlékszik?

Emlékszik ő, de szívesen adta. Örült neki.

– Csak ő – mondta Kata, s hangja még élesebb lett, felháborodott és csodálkozó –, mintha más nem is élne. Rám sose gondol. Nem különös?

Milyen feszes az arca ebben a félhomályban. És milyen indulatos lett hirtelen, hogy az anyját valami sérelem érte. Marci, Marci szeme, homloka, erős, szabályos fogai. Mintha az állna mellette.

– Én aztán igazán nem fogom kifosztani a mamát – mondta Kata –, felőlem minden itt maradhat, ezt már rég elhatároztam. Ha megkapom a lakást, összeházasodunk Antallal, és új bútort veszek. Elég régen gyűjtök rá.

Alig hitt a fülének, aztán mikor végre felfogta, mit hall, szinte felröpült a székből. Kis Kata, hát nem marad egyedül vénségére, férje lesz, gyerekei, mint másoknak, mint az épeknek! Megérdemli.

– De mindig így volt, mindig az enyém kellett neki! – folytatta Kata, s nem várta meg, hogy összecsókolja, kifaggassa, hogy történt, ami történt, csak ütögette a nagyszék hátát idegességében –, nem kinézte most is az én székemet, az egyetlent, amit szerettem minálunk, és amit el fogok vinni?

Simonné állt egy cseppet, aztán visszaereszkedett a székbe. Összehajtotta a párnahéjat, úgyse lát varrni már. A rózsaillat erősebb lett, keményebb, szinte sértette a torkát, míg beszívta. Betette az ablakot, a keze olyan merev volt, hogy alig hajlottak az ujjai.

Kata villanyt gyújtott, ránézett az anyjára.

– Sápadt ma, mamám – mondta, s bekapott egy fél barackot. Simonné lenyúlt a díványra, ott feküdt a kendője. Magára bogozta, mint télen. Nem szólt, csak fogta az uzsonnás edényt, s a könyökével kinyitotta a konyhaajtót. Kata utána pillantott, s arra gondolt, milyen különös is az öregség. Mikor megjött, a mama friss volt, az arca rózsás, a háta egyenes. Milyen gyorsan változik az öregek arca, hangja, még a testtartása is! A mama most olyan, mintha már elmúlt volna kilencven.