A csekei monológ

Most kezdődhetett meg.

Csalódást okozott, hogy nem vállaltam személyesen, az lett volna igazi csemege. Utána a kávéházban az utó-zomotoron megállapították volna, jó ízlésű ember nem vállalkozik ilyenre, aki egyszer ledöfött valakit, csak a bécsi operában áll oda a tetemhez elsiratni. Ismerem őket, bár ne ismerném olyan jól. Elborzaszt, mennyire nem szeretem az írókat, mert nélkülük nincs irodalom, és irodalom nélkül nincs se haza, se ország.

Helmeczi érzelmes lesz, nyilván reszkető kézzel lapoz majd és játszik a hangjával. Ha azt mondhatom el a gyászbeszédben, amit legnagyobb megbecsülésük jeléül úgy kínáltak fel, mint egy szál Borgiarózsát, kimondatlan véleményük mérgével átitatva, hadd szívjam be az illatát, s akkor esetleg mindjárt kettőt temethetnek, Júliát Niklán, Romeót Csekén, szóval ha elmondhatom a teljes igazságot a részletekkel együtt, talán még vállalom is. Hozzám már olyan közel az elmúlás, mintha a halál itt ülne velem szemben, és nézné Cseke világvárosi forgalmát ebben a se nem nyár már, se nem ősz még napsütésben. Neki is mindegy már, a szerencsétlennek, de ezt legalább megértené, a Kotzebue-ügyet, mindünk magatartásának magyarázatát a későbbiekben, a látogatása után. Amit most hallhat, ha hallja, túl irodalmi, elvont, mint minden, ami a momentán célon kívül a jövőnek, az utókornak is készült. Egyébként új műfajt alkottam: epitáfium és apológia. Epilógia. Apotáfium. Áfium.

Milyen szerencsétlen hivatás, költőnek lenni! Levantin mesterség, országgal-világgal ismertetni Lollink barna szemöldökét, melankóliánkat, esetleg a lány sorsát, akit megejtettünk, vagy öngyilkossági terveinket, ez utóbbitól még világhírű is lehet az ember, ha külföldi. Iszonyodom az exhibicionizmus minden fajtájától, s attól is, aki a testi-lelki vetkőződést el nem kerüli. Én sose láttam nőt egészen meztelenül, nem is törekedtem erre, mint az a másik, az a pirulást nem ismerő, aki a lány ölét nyaldosó habokról sem átallt írni. Hogy lenéztem mindig a jellegzetes kollégiumi durvaságot, a cőtus trágár fintorait. Violaszín pecsét, tudom én, mire célzott, fújta az egész város gyerekkoromban a nászdalt a violaszín kötényről meg az aranyhalról. Obszcén fantázia. Gyereknek lenni abban a…

Nem erre akarok gondolni. Nem tudom, mire akarok gondolni. Tudom, mire akarok gondolni. Arra, amire nem akarok.

Vajon hol tart, melyik soromnál? Természettől fogva teátrális, ezt sose szerettem, ő annál inkább. Ha illenék, rózsából füzért tenne a fejére, cipruságat lengetne, s dalolgatna: gyász, gyász, gyász. Helmeczi ilyen, a bánattól fulladozni fog, nem érti, minél merevebb és fagyosabb, mint szónok, annál forróbb lesz a közönsége. Az én szövegemet olvassa, nem lehet oka lámpalázra. Egyszer egy télen megcsókoltattak velem Debrecenben egy templomkilincset, ott maradt az ajkam bőre a vason a fagyban. Diáktréfa. Mint a kitömött nyúl a kontraszkriba asztalán. Csokonai úr ötletei.

Megint ítélek.

Ha majd az én temetésem lesz, kilesek a szemfedél alól a fél szememmel és megállapítom, rosszul rendezték, nem esztétikus, a szónok pedig gyenge. A fél szememmel lesek ki, kettővel lehetetlen, mert nincs, csak egyetlen szemem. Neked persze kettő volt, akkora óriási két barna szemed, mint a dió. Ha megírhatnám rólunk az igazságot, és azzal kellene a pódiumra lépnem, azt hiszed, vonakodnám? Mikor megjelent a bírálat, ne hidd, hogy komolyan sajnáltak vagy szörnyülködtek, titokban mindenki el volt ragadtatva, te nem tudod, hogy az író, ha másról van szó, nem saját magáról, milyen kaján olvasó. Boldogok voltak, hogy egy tisztességes őrült hetekig dolgozott egy tanulmányon, hogy előbbre vigye az irodalom ügyét, annyit fogtak fel az egészből, hogy végre beléd mart valaki, s az én recenzióm óta egy bálvánnyal kevesebb. Ha sziréndal helyett most fricskát kapott az orrára, hát vége az országos hozsannázásnak. Pénze van, birtoka van, szép családja van, közönsége van, hát mije legyen még? Általános hitele is? Legalább üssék meg. Az írók egy percig se hitték, hogy akkora tehetség vagy, amilyen, azt csak én tudtam, aki támadtalak – hiszen ezért támadtalak meg. Fiatal voltam, hát szigorúan beszéltem, talán irgalom nélkül. Csakhogy az irodalom nem lelencház, nem ispotály.

Persze nem is lőtér.

Senki se vádol. Mit magyarázkodom?

Azt hiszem, kevés prózaibb környezet van, mint Cseke, meg ezek a bútorok itt, az utca, amelyen a szeptemberi, szűrt fényben ökrös szekerek ballagnak, soha ilyen korán nem törtünk még Csekén kukoricát. Tömény realitás ez: szekér, tengeri, ökrök. Irreális csak én magam vagyok, reggel óta a legképtelenebb képzetek tolulnak elém. Látlak például itt és most, holott februárban haltál meg, és az ország másik, legtávolabbi zugában, és ha véletlenül arra járok akkor, eszembe se jut belépni a házadba, hogy utoljára még lássalak, hát akkor mit keres itt a tudatomban most ez a kép. Látlak halottan, a ravatalon, körötted sírnak, magyar ruhában fekszel, ezt csak gondolom, mert ez illik hozzád is, ehhez az órához is, és nincs szemfedeled, hanem szalámival vagy letakarva, lábadtól a félig nyílt szemedig szalámival. Abszurd ez a látomás, gusztustalan és dekomponált, kétszáz év múlva egy újra felfedezett Schiller valamelyik rossz ízlésű epigonja talál majd ki ilyet a színpadon, egy szalámis halottat, a fején babérkoszorú.

Babér.

Mikor találkoztunk, azt gondoltam, ha nem volna a konyhátokon a csülkös bableveshez hozzávaló, te megfőzetnéd az étel kedvéért a babérkoszorúdat.

Ó, Krisztus, Krisztusom.

Ha még megvolna, s eljutna hozzá a hír, sírna az Öreg. Hát ettől megkímélte a sors. Öt éve halott, azaz Isten tudja, mennyivel előbb az volt már, a kettő nem esik mindig egy időre, a valóság és a tényleges halál. Kikopott ő már az életből hamarább, akár keshedt frakkja, arcára, mint az enyves légyfogóra, rátapadt a kétségbeesett mosolygás. Ha el nem viszi a kolera, elvitték volna Kisfaludyék, mindenki elpusztul, aki fél a fiataloktól. A fiatalokkal vagy együtt tud élni az irodalmár, elfogadja és megérti őket, vagy okosabb, ha végez velük, mint Goethe azzal a mértéket és formát nem ismerő Kleisttel; akkor bölcsebb, ha eliminál. Aki megijed tőlük, esetleg utánozni próbálja őket, annak vége, aki kegyes akar hozzájuk lenni, annak is, mert azt felfalják, kegyet nem fogadnak el, csak egyenlőségjelet. Az öreg megijedt és megalázkodott, ebben elvérzett. Olyan agya volt, tele annyi tudással, mint az alexandriai nagykönyvtár, de nem volt jó emberismerő. Az a félig tisztelgő, félig patronáló meghajlás, míg ifjú ellenfelét kézfogással köszöntötte, fájdalmas volt és restellnivaló. Jobban becsülték volna, ha szemükbe mondja, semmiben sem ért velük egyet, és ki nem állhatja őket. Akkor ellenség lett volna, de tekintély, s majdnem bizonyos, hogy befogadják. Furcsák a fiatalok. Az Öreg elegáns volt velük, udvarias. Tévedett.

Vannak helyrehozhatatlan tévedések.

Te, mikor meghallottam, hogy nem vagy többé, felnevettem. A hírhozó jól megnézett, ritkán szoktam én nevetni. De olyan gyöngyöző, kemény, hetyke kis hangon szólt hozzám, olyan pattogó, jól tagolt, friss és hangzatos fonetikai egységekben, hogy úgy hatott, mint a száncsengő. Csak nevetni lehetett azon, hogy eltűntél előlem, egy negyedszázada várok tőled normális választ, olyat, amivel tudok mit kezdeni, ami nem az a zagyva kardlapozás, amit az ellenkritikáidban meg a tanulmányaidban produkáltál. Én hivatásos esztéta vagyok, te zseni, túl tételen, elméleten, elveken, mit ártottad magad a halandók mesterségébe, én se mentem el Niklára tavaszi szántáskor. Nem vitatkozni akartam én veled, hanem segíteni neked is, az irodalomnak is, az irodalom kibírta, te nem, de attól még felelhettél volna józanul és én is megmondhattam volna nyilvánosság előtt vagy ha akartad volna, írásban, hogy ekkora támadás már rangadó, és én tiszteletből és serkentésből kisebbítettelek. Ez a válasz, amit most februárban küldtél, a halálhíred, világos volt, pátoszmentes, érthető, el is tehetem emlékül. Most nem szidtál, nem akartál felaprítani, nem tiltakoztál, nem oktattál ki, nem hadakoztál, nem írtál nagy tanulmányokat, hanem lezártad az ügyet, lefeküdtél, elnémultál, és én a némaságoddal nem tudok mit elkezdeni. Övön aluli ütés volt, Dániel, halálra nincs más válasz, csak másik halál. Igazán csak az vigasztal, hogy jottányit sem érdekel, hogy most már én következem. Egyébként télen kellett volna csinálnod, úgy lett volna stílusos, télen láttalak először és utoljára.

Két napig várattál bennünket, topogtunk, áztunk a hídnál, lestük prémes kalapodat, kurta lábadat, tömzsi testedet a kéknél is kékebb nadrágban. Azt hiszem, azzal kezdődött az ingerültségem, hogy mikor végre megtaláltunk, nem ott, nem akkor, nem olyan körülmények között, mint elterveztük, azt éreztem, bár ne leltünk volna rád. Mást vártunk valamennyien, egy férfit, akit antik istenek lengenek körül és maga a nemes középszer, a derű, a kiegyensúlyozottság, egy árkádiai pásztor, köntöse ráncai közt tilinkó. Te meg csak faltál, és mikor el akartunk vinni Virághoz, mert őt mindenkinek illik meglátogatnia, csak rázogattad a lábadat, hogy bántja a pesti kövezet, és Biharival akartál találkozni mindenképpen – hát miféle ember az, akinek a cigányzene a szenvedélye? Engem ki lehet űzni vele a világból. Taszított az ízlésed, a modorod, egész este csak bosszantottál, azt állítottad, az a silány Kotzebue nagy író, és belekötöttél mindenkibe. Szegény Miskát majd szél érte, mert nem csókoltad vissza, mikor üdvözölt, megsértetted Szemerét is, mert elmondta nekünk, hogy este a szállodában elaludtál a folyóiratukon. És nem átallottál beleharapni az Öregbe is, aki pedig hogy verte neked a dobot, mikor a színre léptél, azzal vádoltad, irtja a dunántúli szavakat, mintha bizony a debrecenieket gyűjtené, keres a tájszavak helyett nemes hangzású újakat, még mindig természetesebb foglalkozás, mint ha valakinek állandóan az evésen jár az esze, perecet és kolbászt követel és kritizál mindent, ami más, jó ízlésű embernek kedves. Mi csak bámultunk. Hát honnan áradt belőled annyi csoda sor és gondolat, mikor olyan primitív vagy, hogy alig találtunk témát az asztalnál? A színházban meg lehetett tébolyodni melletted, neked a színjáték se tetszett, ott is csak Biharit reklamáltad, Biharit és Kotzebue-t, fenntartom a véleményemet ma is. Kotzebue bűnrossz író, senki, kontár, irodalmi iparos. Szemere méltán védte Schillert, az legalább alkotó, bár igazán jó darabot ő se tud írni, ahhoz csak a franciák értenek. Akkor, ha teheted, a bicskádat is belém vágtad volna, mert nem kellett neked sem a német, sem a francia drámaírói iskola, csak Kotzebue. És hogy olvastál fel verset! Bár ne kértünk volna. Hogy ejtetted ki azt a szót: harmónia! Még volt merszed az én szavalásomat kritizálni, csak nem képzeled, hogy Szemere nem mondta vissza másnap, azt állítottad a lírámról, hogy homályos és lágytüzű. Az én költészetem! Hát a tied milyen? Hisz nem ismertél se mértéket, sem arányt, álltál egy kupolában, ott ágáltál össze nem tartozó fogalmakból mondatokat, s mi nézhettük kinyaklott fejjel, kancsin, hogy szállnak azok a dagályos szavak. Ha tudom, milyen vagy, dehogy viszek neked verseket megmutatni, mit értettél belőlük, semmit, az is kínos volt, hogy nem akartál a kollégákkal összejönni, Pali majd elsírta magát, mikor kiderült, hogy téged voltaképpen nem is érdekel az irodalom, te csak írni szeretsz, de se vitatkozni róla, se elemezni nem.

El akarod adni az ökröket – közölted, amikor kiléptünk a német színházból. Abgangnak remek volt, el is némultunk mind. Akkor megszöktél, megkerested bálványodat, Biharit, azzal mulattál egész éjjel. Megbotránkozott az egész írói kör, Miska nem is akart többé látni, helyetted is szégyelltük magunkat. Nekünk az életünk volt az, amit nem vállaltál, amit untál, hát hogy lett volna egy közös gondolatunk ekkora közöny és ilyen felületes műveltség láttán. Nem szerettelek. Persze hogy nem szerettelek. NEM SZERETTELEK! Mit szerettem volna rajtad, önmagad cáfolatát? Csak megzavartál minket. Vártunk egy látomást, egy csudát a Dunántúlról, a Parnasszus fiát, ehelyett azt mondtad a folyóiratunkra: fityfene.

Persze, igazad volt. Nem a folyóirat értékében, hanem általában. Aki akkora költő, mint te vagy, az érezheti az irodalomelméletet fűrészpornak, és unhatja a vitákat is. Az azzal engeszteli a maga szakmája adta halálos veszedelmet ráhozó iszonyatot Scylla és Charybdis között, amivel akarja, tudja, amivel lehet. Az én mértékem más, nem Bihari, nem Kotzebue, és más a Scyllám és Charybdisem is, de ismerem a szakma ránk hozta veszedelmet. Nekem nem fűrészpor az irodalom elmélete. Ha egyáltalán volt valami élethez hasonló létem, hát akkor ez volt az életem.

Körülbelül most rehabilitálnak, halhatatlan halott, akinek porteste fölött zeng az engesztelő ének, az én énekem, most ért Helmeczi az Akadémián az utolsó részhez. Míg Téged égbe visz, az én pozíciómat is megerősíti, milyen jellemes irodalmár lehetek én, hogy ilyen nyíltan kimondom, ártottam neked, tévedtem, s azzal, hogy elnémítottalak, ártottam az országnak is. Így, szemre, mindenki azt hiszi, megint csak én győztem, hiszen magam tettem kritikusi tollamat ravatalod elé. Csak én tudom, meg te, aki örökkévaló lettél és halhatatlan a magyar lírában, hogy kezdettől fogva tied volt a hatalom és dicsőség, akkor is, amikor más nem látta meg, mikor földi szemeddel te se vetted észre. Most már ott vagy az örökkévalók között, szép sávos abrosszal asztalt terítettél, kolbásszal kínálod a többi üdvözültet, és most már tudod, hogy csak a te életed volt igazán élet, mert két szemed volt, számtalan dajnát megöleltél, jókedvedben átugrottad az asztalt, szép voltál, férfias, erős, szerettek, volt családod, és furcsa módon, holott utáltál minden elméletet, éppúgy az irodalomba pusztultál bele te is, ahogy én fogok.

Körülbelül most lett vége. Most felállnak, és némán rád gondol mindenki. Rád és rám. Két percig. Iszonyú hosszú idő.

A harmónia szót görögösen kell ejteni, Dániel. Így: hármonijja.

Te! Szinte felfoghatatlan, mennyire nem számít annak, akinek halála lesz az irodalom, hogy az illető szerette-e valamikor, vagy nem szerette Kotzebue-t.