Mi az, öreg, elmentél?

Hiába tetted, nem gilt az ügy, nem kértél engedélyt a kapitánytól, elismerem, hogy nem kérhettél, lévén a kapitány már odaát, egyébként is tudni való volt, hogy valamelyikünk előbb-utóbb csak követi, mert arkangyal ide, arkangyal oda, szokatlan lehet neki a csütörtöki társaság nélkül. Lehet, ő küldte el érted a lovat, mert neki is ló volt a totemállata, mint neked, az megszagolt és rád lehelt azon a délutánon, és már indultál is. Nagy illetlenség volt, már ami bennünket illet, most már valóban furcsán érezzük magunkat, ha összehoznak a tennivalók, némi gyanakvással figyeljük egymást mi, Újhold-maradékok, ki lesz a következő a fordított díszmenetben, s még inkább az nyugtalanít, ki lesz a legutolsó, aki a bezárt kriptán megfordítja a címert és eltöri a kardot, amellyel egy tucat fiatal annak idején kivédte Rákosit és a kísértéseket. Ki lesz az utolsó, Iván? Mert ti aztán elintéztétek, ment minden mindenestül, a lélek az égbe, a test a földbe, akkora hézagot hagytatok ünnepeinkben és hétköznapjainkban, hogy fiatalon se tudnók átívelni. Hogy nem érdemes a követési sorrendet nyomozni, mert a forgatókönyv kész? Ettől még lehetek kíváncsi.

Milyen volt mándyságod? – taglalják az Okosok. Ez nagy szám lehet számodra odafenn, míg hallod és olvasod a lenti visszhangot arra a muzsikára, amelyet csak te tudtál énekelni – mintha valaha is képletbe sűríthető lettél volna, tanítható „módszeres egység”, mindig tudtad, beléd izzad a boldogtalan oktató, aki téged meg akar értetni valakivel, aki azonnal magától meg nem ért. Rögzíthetetlen voltál mindig, Öreg, mint a pára, amellett, ha nem fordítva közelednek hozzád, mármint a halálod és nem a születésed irányából, Oszkár hallja, de nem mondja, marad a kérdés, mint egy árva madzag, amelyet kinn felejtettek egy porolón. Szegény epigonjaid mit kísérleteznek majd, s milyen hiába, senki se tudja utánad csinálni a magas C-t, s a Pegazus sem hajlandó a Újhold kedvéért állandó álcázásra, neked még megtette, hogy kedvedért szürkére fesse magát, gebét alakított, legalább ezt az egyedül megfoghatót tudja majd közölni rólad az iskolában a boldogtalan nevelő, hogy megteremtetted Csutakot a szürke ló legendájával. Hogy téged az ügyben az érdekelt, hogy a sintér, bármilyen és bármikor élő és változatos eszközökkel manipuláló sintér hoppon maradjon, úgyse fogja megérteni, s ugyan megtanítja-e, megsejti-e az igazságot, hogy Csutak és ló egyetlen személy, te magad, akit rendkívüli tehetségeden kívül csak a mitológia védelmezett, mástól, mint az istenektől és Castalia kristályvizétől aligha várhattál segítséget, amire ha végképp meg akarom zavarni az esztétákat, tulajdonképpen nem is tartottál igényt. Van a megvetésnek olyan foka, mikor az áldozat megvalósítja Kafka reális irrealitását, s átalakul a természetrajzból ismert rovarrá, amely ha felfogja, nincs esélye a győzelemre, az ellenfél lebírhatatlan és nemtelenül aljas, nem is vállalja a tusát, szárnyait, lábait ízlésesen elrendezi, hátára fekszik, lezárja a szemét és többet a végítélet harsonájának zengéséig meg nem mozdul, ülhet felette tort a piruló nyertes, mert hát minek örüljön a gyilkos, mikor nemhogy harcra, rezzenésre se méltatták, koldus győzelem az ilyen, voltaképpen nem is diadal.

 

Tudtam, hogy menni készülsz, azóta tudtam, hogy nem vállaltad már a játékot, évtizedes játékunkat, az atalázást. Álltunk az Akadémián, Arany bútorai között, aznap először láttuk egymást, tehát köszönés helyett atalázni kellett volna, de nem a szokott szóval kezdted, azt mondtad, szervusz, én meg rád bámultam. Neked azt kellett volna kérdezned tőlem: – Tormay Cecile, ugyebár? –, és nekem ráfelelnem, amit a játékszabály rendelt: – Nem, Atala. – Az én Atalámra annak kellett volna következnie, hogy te visszakérdezel: – Mitala? –, én meg újra azt mondom: – Atala –, s a játék zárul, te zárod, megcsóválod a fejedet, és majdnem komoran azt mondod: – Ki hitte volna. – Többet már nem találkoztam veled, itt hagytál a szervusszal, ami egyikünket se jogosít fel semmire, de nem is ment meg semmitől; egyszer könyvet írok még rólatok, halottakról, ki adta nektek a jogot, hogy darabonként semmisítsetek meg, ki-ki magával visz belőlem a sírjába egy darabot. Mi ez az irgalmatlan hadgyakorlat az élők ellen, akik éppúgy nem tehetnek arról, hogy szerencsétlenségükre itt maradtak, mint Babits elátkozott füve, aki átka-áldása azonos az újra való születéssel. De te nem vagy fű, hogy nősz újra, Mándy? Attól, hogy nemzeti klasszikus lettél, tőlem soha többé nem kérdezi senki, én vagyok-e ugyebár, Tormay Cecile. Fonetikusan ejtetted a keresztnevet, ez a játékhoz tartozott, azt mondtad, kiejtve az utolsó vokálist, és nem francia c-vel: – Cecile.

Most aztán egyedül nézhetem a közös fotót, amiről olyan gyakran beszéltünk, mikor felismertük: mindkettőnk alkotásainak kulcsszava a család, ha egészen másról van szó, akkor is. A fotó egyik oldalán az én világom, a másikon a tied, az enyémen arany villogásban fut gyerekmagam a szirteket átívelő pallón, az egyik oldalon apja, a másikon anyja áll, kitárt karral, körötte boldogító napsütésben lepkék, s Trója közepén ott áll a Nagytemplom Debrecenben, a te fotódat, ami a filmszelet másik lapja, hibásan hívták elő, csupa feketeség meg árnyék, vagy megcsúszott a keze annak, aki babrált a képpel, vagy csak félig végezte el a munkát, aztán öngyilkos lett az ódivatú fotóműhely fixálómedencéjében. Annyi mindenesetre látszik, hogy köd gomolyog, anyád-apád egyazon pillanatban előre- és hátralép, persze csak kontúrjaiban, párafigurák, lengenek is, bár lecövekelte őket a halott fotós, ha minősíteni kellene a felvételt, a zsűri azt mondaná, olyan, mint a bágyadt csap csepegése. Hogy mitől lett a te oldaladon a ki se vehető kép szemcsés, szintén titok, de lehet, hogy tudták, a tiéd lesz, és eleve reszelősre csinálták a részedet. Jaj, Öreg, hogy kerültek ezek a révünkön mégis össze, az én esténként engem rózsás paplannal takargató, Iliász-t mesélő apám tündér feleségével meg a te csak az állandó helyváltoztatásban rögzíthető háttérfiguráid, a csupán az instabilitásban stabil füst-pára-szülők.

Vittük a láthatatlan púpot, te a magad témateremtő poklát, én a magam témateremtő mennyországát, az elvesztett Mi kis városunk-at keresve, te a magad mikrovilága születéseddel azonnal bekövetkezett atomrobbanása kellékei közt zavartan szedegetted össze a bizonytalanság díszletébe illő hajdani tárgyakat, széklábat, csorba korsót, szakadt fél makkalsót, egy létrát, aki gyalogol, nekem elindítja az életemet annak idején Al Jolson a hangosfilmmel, neked lezárja ugyanazt, s tágra nyitja a nosztalgia kapuját, mert amikor még néma volt az a vászon…

Akkor mi volt, Iván? Akkor se volt semmi. És nekem se nyílt ki semmi Al Jolsonnal és a Sonny Boyjal. Csak hitted és hittem. Aztán lett mindkettőnknek és mindkettőnkből az, aki, és az, ami. Az egyetemi órán, amelyen bennünket tanítottak, és a kedves fiatal oktató, mindünk barátja, elővezetett bennünket, zavartan néztünk egymásra, aztán a hallgatókra. Nem a nyilvánosság miatt voltunk zavarban, ahhoz már túl sokszor álltunk kamera előtt, csak akkor ott ültek velünk szemben az utódok, akik éppolyan érdeklődő közönnyel szemléltek bennünket, mint mi annak idején Basch Lóránt teáin az akkori aggokat, latolgattuk, meddig élhetnek még, és részvéttel csóváltuk a fejünket: milyen süketek szegények, milyen részvétre méltó a hanyatlás, azt nemcsak nem szabad, de nem is illik megvárni.

A kapitány se várta meg, te is elvitted a magad csomagját úgy, hogy hiányodba szisszent bele Magyarország, nem a riadt részvétbe: már nem vagy az, aki, szép, furcsa tollazatod megkopott. Úgy mentél át a nagy hídon, amilyen voltál, kis batyukban az összeszedett, atombomba felrobbantotta főváros és nagyvilág, a másik meg egy bágyadt visszaintés madaraknak, kutyáknak, lovaknak. Még az embereknek is. Olyan tehetséges voltál, mint a csillag az égen, olyan természetes ragyogás vette körül kozmikus mivoltodat, amit nem tud kikezdeni idő, te győzted le a halált, nem fordítva, lebonthatnak itt mindent, ha te akarod, örökre áll Budapest. Keresd meg odaát Gaskell asszonyt, és mondd meg neki, ha egyáltalán valakihez hasonlítottál, akkor hozzá, ő tudott a semmiből univerzumot konstruálni a Cranford-ban. Most már nem érdemes hazudnod, hogy mert kimaradtál az iskolából, nem is vagy igazán művelt. Vigyázz, lassan lehámlik minden védőréteged, ez a halhatatlanság előnye-hátránya, szabad és védtelen vagy az öröklétben. Te nem voltál művelt? Olvasott? Legalább most ne tagadd le. Azért nincs szégyenedre.

Mondtam az imént: csak epigonjaid lehetnek, te soha többé nem lehetsz, egyedi voltál, mint a magány, a lázadás, a megalázottság és a művész halhatatlansága, amelyek csak látszatra kollektív bérlők. Te voltál Mándy.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]