Úgy hívták, hogy Lili

Milyen volt barnasága

én ne tudnám? Eleget lestem a járókelők közt, ha az egyetemi oktatás órarendje szabadon hagyott egy kurta időszakaszt arra, hogy a harmincas évek Debrecenének belvárosában csatangoljak, hátha sikerül meglátnom a színésznőt, aki akkor még nem festette máglyavörösre óriási haját, hagyta, fegyelmezetlen, fekete fürtjeit tépje, cibálja a pusztai szél. Ám Neményi Lili éppoly ritkán volt látható, mint amilyen kevésszer engedett lyukasórát számunkra az akkori egyetemi képzés, így aztán jókora időt kellett várnom, míg végre találkozhattam vele, akkor is sajátságos helyszínen, a Széchenyi utca végén, az őszi nagyvásáron. Hűvös nap volt, csípett, a színésznő zöld ruháját debreceni kendő takarta, az a bizonyos hajdúsági örök fekete, ami mindig arra használható, amire éppen szükségeltetik, lehet előrehúzni, megkötni bogra az ember derekán, fejet-kontyot elborítani vele, lekuporodni rá, lefedni asztalt vagy ágyat, sőt kerülhet bele kétségbeesetten rikoltozó pólyás, akit mint egy cső kukoricát, belecsavartak nagy gondosan, ha a tanyavilágból valaki orvosra, kórházra szorult, a bánatos-haragos kis arc körül mint egy keleti fejedelem fejdíszének csüngői lebegtek a kendő rojtjai.

Mikor észrevettem, ezt az örökké élő divatdarabot viselte a színésznő, kicsit másképpen, mint ahogy az előírás megszabta volna, hátraeresztette a hosszabb részét, s ahogy a szél alá-alá fújt, meg-megemelkedett rajta, mint egy köpenyeg. Kosár is volt Neményi Lilinél, alig nagyobb, mint a kislányok karikosara, el nem tudtam képzelni, mit akarhat venni, a soron, ahol ácsorgott, s ahol én mögéje kerültem, gyerekek bámészkodtak és nem volt semmi felnőttet csábító vásárolnivaló, csak árpacukor meg mézesbáb és a klasszikus iskolásbolondító tárgyak, bugylibicska, similabda, törökméz. Nem vett semmit, csak ment sátortól sátorig, nem keltett figyelmet, akik körötte voltak, nem látszottak színházlátogatóknak. Eleinte én se vettem észre, ki bolyong a vásáros nép között, de aztán felsírt egy csecsemő, és egyszerre álltunk meg és néztünk a hang irányába. Én otthon voltam, a szülőföldemen, engem nem kellett tanítani a hajdúsági etikettre, tudtam magamtól, nehogy megszólítsam a szótlan fiatal anyát, mert a mi illemszabályaink szerint nekem idegennek semmi közöm az ő gyereke sírásához, ám a színésznő nem volt debreceni, csak művész, tehát minden élőlény bánatára érzékeny, így megsértette az illemet, odalépett az ismeretlenhez, megemelte egy cseppet az asszony fekete nagykendőjét, amely ezúttal pólyaként szerepelt, és megkérdezte, mi lehet a feneketlen bánat kútforrása. Neményi szeme szokatlanul nagy volt, játék közben szöveg se kellett neki, mindent el tudott mondani ezzel a beszédes szempárral, akkor csak a pilláit rezgette meg a váratlanul arcába fúvó, számára akkor merőben érthetetlen szenvedély, az anya tiltakozása érintés és érdeklődés ellen. Később, sokkal később, mikor már barátok voltunk, én említettem meg neki ezt az epizódot, hogy utólag legalább megértessem vele, mi történt akkor a debreceni nagyvásáron, amelyen nyilván senki se vonta kétségbe jóindulatát, csak a komor fiatal nő, akinek az akkori szegénység idején a saját nyomorúságán kívül nemigen volt semmije, kínja, baja szuverén birtoklásához az ősi pusztai törvények értelmében ragaszkodott. Neményi emlékezett rá, hogy meglepődött a visszautasításon, arra is, hogy nem próbálkozott tovább, rámosolygott a fiatal nőre és továbbsodródott a vásári nép között. „Nem tudtam én köztetek eligazodni – mondta. – Nálatok semmit se lehetett kiszámítani.”

Igen, valamire rátapintott, alkati tartózkodásunkra, sündisznóállásunk maradék szögleteire, akkor, e beszélgetés alatt derült ki az is, hogy amint a nagyvásáron nem számolt a pusztai nép reakcióival, úgy nem gondolta végig, hol és milyen előzmények után aratott diadalt és lett a város fiatal szíveinek kedvence. Neményi számára természetes volt a siker, gyerek fut úgy valami korhadt bürün a szakadék felett és kapkod pillangó után, ahogy ő kilépett Debrecen az idén éppen százhuszonöt éve épített színháza színpadára: jól játszott, természetes, hogy taps fogadja, végtére felkészült, lelkét-testét beledobta a játékba, miért ne nyilvánulna a lelkesedés a nézőtéren. Ha tudja ő vagy zseniális férje mindazt, amit én Neményinek ezen a csendes és ráérős délutánon elmeséltem, talán megrezzenőbb kézzel írják alá a várossal a szerződést és tárgyalnak illetékes hatóságokkal. Ám sem Horváth Árpád, a debreceni színházi élet egyik fontos korszakjelzője, a Basahalma köré Európát varázsló rendező, sem a valóban csak az igazán nagyok mértékével minősíthető Neményi nem sejtette, hová vezette őket a szakma szeretete és pályáik kiszámíthatatlan törvénye. „Nem tudtam, milyenek vagytok – mondta Neményi inkább a teáscsészéjének, mint nekem, babonás szemét lesütötte, mint aki emlékezni is riadt. – Honnan tudtam volna?”

Valóban, honnan tudta volna? Debrecen színházi életét hősi és bágyadt, bánatos és diadalmas szezonszakaszok jellemezték, ha némileg több pénzzel és jobb társulattal rendelkezett az igazgató, még jól is zárhatta az esztendőt, de történhetett az ellenkezője is, s akkor összeborult minden, kereshetett más színházi vezetőséget, uraimék meg a városi kulturális ügyosztályon törhették a fejüket, ki legyen az új vakmerő, aki kezébe leteszik a cívisszínház sorsát. Mert, ha volt valaha színház, amely a cívisek, a városi polgári elszántságból született, az bizony a Csokonai nevét viselő épület volt: a százhuszonöt évvel ezelőtt megvalósult egykori elvi döntés: „álljon nyelvünk fejlesztésére, hazafias érzéseink növelésére, a város kulturális színvonalának emelésére kőszínház” a cívisek műve, a szponzorok, akik kiegészítették a város felajánlotta, nem elegendő összeget, mind Debrecen polgárai voltak, ki vásznas, ki malmos, ki patikus, ki tanító, ki patrícius kalmár, esténként otthon muzsikáló, gyermekeit külföldön neveltető, majd juniorfőnökként a debreceni pult mellé állító kereskedő.

Amit a század harmincas évei második felében a színház élére került művészpárnak a városról tudniok kellett volna, azt nem mondta meg nekik senki, nem beszéltek várostörténésszel, és eszükbe sem jutott utánanézni, ugyan vajon a debreceni közönség miért aktivizálható nehezebben más városok lakóinál, tudomásul vették, mint valami lokális adottságot. Neményi Lili sose hallotta azt a nevet: Méliusz, csak nézett rám, mikor végre felfogta, miféle talajon állt élete pár tündöklő – keserves évének munkaterülete. Mikor férje átvette a színházat, azt hitték, annyi lesz a feladatuk, hogy a közönség ízlését európaibbra csiszolják: kiváló társulattal és felújított műszaki berendezéssel, megszépített nézőtérrel kívánatosabbá tegyék az épület látogatását, senki nem beszélt nekik a város hajdani ősi törvényeiről, sem arról, milyen előzmények emlékét kell lebírniok, ha meg akarják nyerni a várost maguknak.

Debrecen a harmincas évek második felében még pregnánsan kálvinista központnak számított, a magyar protestantizmus fellegvára volt, amelynek utcáin valaha az áldott emlékű Méliusz lépkedett, a püspök, aki révén a város egésze elfogadta a reformált vallás hittételeit. Méliusz mindenfajta színi produkcióhoz hasonlatos cselekvést átokkal tiltott ki a törvényhatóság területéről, és eszközei nem voltak szelídek, Debrecen, a mini-Genf lekushadt a szigorú rendelkezés alatt, s nagyjából abban az időszakban, amikor egy Shakespeare nevű illető elkezdi munkásságát, a város még a hangicsáló undok kobozt vagy a nyenyerét sem tűri meg, nemhogy Isten képmására teremtett ember mórikálja magát, orrából pántlikát húzzon ki vagy hányja a cigánykereket, a nyirettyű boldogtalan tulajdonosa meg úgy hegedüljön, hogy hitvány muzsikája után zeneeszközét a hátán verik szét, ha rajtakapják, hogy zenével fertőzteti a kommunitást. Nem, a protestáns város nem tűrt semmit, ami megvetésre méltó komolytalan játszadozással veszélyeztetné a lakók mennybéli üdvösségét, s míg a világon szerte karneválmenetek vonulnak, moralitásokat, misztériumjátékokat, sőt valódi színdarabokat is játszanak, a magyar Genf egyházi törvényei szerint mindezt ördögi kísértésnek minősíti, mely kerülendő, még a templomi éneket is csak módjával kell az Úr dicsőítésére fordítani, mert a többszólamúság is lehet a bűn eszköze, majd két évszázadig várni kell, míg nagytiszteletű Maróthy György úr előkerül külföldi egyetemi tanulmányai végeztével és sikerül meggyőznie az egyházat immár a felvilágosodás századfordulója után, hogy Isten nagyságát nem csorbítja a tiszteletére zengett többszólamú éneklés.

Ebben a városban hogyan lehetett volna természetes élmény a színművészet? Itt nem voltak előzmények, még diákszínjátszási előzmények sem, mint a római katolikus területeken, ahol legalább a szent történeteket szabad volt eljátszani. Debrecen színházi élményhez Csokonai koráig egyáltalán nem jutott, még 1798-ban is csak az erdélyi Wesselényi Miklós jóvoltából, aki megosztotta saját, akkor már működő kolozsvári színtársulatát és juttatott belőle a Hajdúságnak. Neményi Lili és Horváth Árpád abba a városba érkeznek nagy terveikkel és valóban európai igényeikkel, ahol a színészet fájának nem volt gyökere, még a huszadik században is csak szórványos liánok lengtek a lassan eszmélni kezdő közösség szellemi dzsungelében. Hogy sejtené Horváth Árpád, hogy nemcsak anyagi természetű problémákkal kell viaskodnia, hanem egy olyan közönséggel, amelynek részint nincs színházlátogató rutinja, részint ízlését is elrontották a kétségbeesett vállalkozók, akik, ha nem akartak elvérezni a produkcióikkal és idő előtt becsukni a színházat, kellett, hogy alkalmazkodjanak ahhoz az igényhez, amelynek se módja, se lehetősége nem volt arra, hogy pallérozódjék, hogy komoly, súlyos mondanivalóhoz edződjék a füle. Debrecen nevetni szeretett vagy lelkesedni, olcsó pátoszt kívánt, vagy szép mesét, olyan darabot, ami egy kis időre elfelejteti elsődleges gondjait. Száma sincs igazgatónak hajója fenekellett meg a város közönyén, amiről a Hajdúság szíve még csak nem is tehetett, olyan területen, ahol a mimus eleve csaló, haramia, temetőárkába szánja a törvény, sőt bűbájosságért még hóhér kezére is adhatja, félve lépjen direktor is, színész is, mert hosszú időbe telik az, míg Debrecen címerállata, a főnix valóban égbe törhetett, illetőleg mire a város vezetői hajlandóak észrevenni, hogy a város címerállata felfelé iparkodik és ilyenkor nem lövöldözni kell rá, mint a vízimadárra a kilenclyukú híd környékén, hanem fészket készíteni számára, ahol fiait felneveli. Aki Debrecenben dudás akart lenni, annak valóban állt is a pokol.

Hát ebbe a városba jött a művész házaspár, ennek a városnak színpadán nyitotta rá varázsos szemét a színésznő egy az elébe adott probléma megoldását nemigen igénylő közönségre, itt ért el dübörgő sikert és itt nyerte meg magának az értetleneknél is nehezebben meggyőzhető legigényesebb réteget, az ifjúságot. Az egyetem minden karáról ott ültek a fiatalok esténként Horváth Árpád színházában és nézték az akkor létesített forgószínpadon a meghökkentő stílusú új rendezést, a nagy világot idáig repítő, különös darabokat, egy szeletnyi, a pusztára költözött Európát. „Tudom, hogy sikerem volt” – mondta Neményi Lili. Persze hogy tudta, hiszen falkában követték a fiatalok, s ameddig bírták anyagi erejükkel segíteni és kiegészíteni a város hozzájárulását, zsúfolt házak előtt játszott a színház. Olyasmit nem mondtak el neki, hogy még az én egyetemista éveim alatt is tilos volt táncos teát rendeznünk az akkor Tisza Istvánról, most Kossuthról elnevezett egyetem épületében, a rektor szerint erkölcs, illem és tudomány ellen lett volna bármi táncos mulatság, mind a négy egyetemi kar tiltakozott a kérés teljesítése ellen. Debrecen, mentalitásában, az ország leg New England-ian puritánabb területeihez tartozott akkor is, mikor a püspök korábban még indokolható szigorúsága mögött réges-rég más, praktikus érdekek és célkitűzések rejtőztek. „De hát miért tiltották a színjátékot nálatok olyan sokáig – kérdezte a színésznő, aki minden felekezet vallását tartotta és mindegyikben felismerte az egyetlenegy Istent, a mindenben azonost –, hát hiszen a játék is, a játékos is Istent dicséri… Isten nélkül semmi sincs, még egy szál virág sem. Ezt nem tudta az a nagyon szigorú?” Hallgattam, nem felelhettem neki Méliusz püspök nevében. Most más az egyház, most minden más, már akkor is más volt, mikor ők Horváth Árpáddal odakerültek. Mint a bodeni tó lovasa, csak utólag rezzenhetett össze a gondolatra, miféle előzmények és beidegzések után aratta osztatlan, szépséges győzelmét.

Mikor ez a beszélgetés folyt közöttünk, rég pesti lakosok voltunk mindketten. A vásári találkozás után egyébként évekig nem kerültem hozzá testközelbe, váratlan helyen találkoztunk össze, az én hivatali szobámban, az akkor vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak hívott művelődésügy államtitkári előszobájában, ahol éppen bejelentettem. Bemutatkoztam neki, utánabámultam, mikor belépett Simon Lászlóhoz, még jobban, mikor kijött tőle, mert akkor sírt. Ez volt az az óra, amikor megtudta, hogy az Operaházhoz került, s annyira megörült, hogy elsírta magát. Barátságunk lassan megszilárdult, mindketten jelentettünk a másiknak valamit, én neki legizgalmasabb, legzajosabb sikerű szezonjait, ő nekem a nagy színpadi személyiséget, akitől legalább annyit tanultam későbbi pályám gazdagítására, mintha végighallgattam volna a színiakadémia elméleti előadásait. Tudta, hogy fiatal lányként elbűvölt, s folyton azt faggatta, miért, mivel; Istenem, mert a legritkább művészi kategóriába tartozott, időtlen volt és mindig időszerű, minden stílus ösztönös ismerője, koron felüli, olyan egyszerű és eszköztelen a legnagyobb jelenetekben, mint az élet vagy a halál, ártatlan és életveszélyes, ahogy éppen akarta s valami olyan dinamikus erőt sugárzott, ha úgy hozta a szerepe, hogy szinte elfeledtette a nézővel a partnereit. Szegény Szucsongok A mosoly országá-ban, milyen kellemesen daloltak fegyelmezett szívükről a darab első felvonásában, s mikor a végén Lisaként otthagyta őket, a nézőtér a fejét kapkodta, mit szerethetett a bágyadt nagyköveteken akármikor is ez a tünemény. De tudott olyan is lenni, olyan rebbenő, félénk, mint egy madár, abszolút színésznő volt, ami azt jelentette, hogy a tárgyak is átváltoztak, ha ő viselte. Mikor Mimiként láttam, éreztem, reszket a hidegtől cipője buta kis szalagja is, a keze hideg, talán nyirkos, és vacognak a hajszálai, mikor meg éppen átadta magát a csak halálba békélő szerelemnek, érdekes módon meghalt díszlet, színpad, mi is, közönség, egy kicsit. Láttam Butterflynak is, s volt szerencsés alkalmam, hogy látogassam a Metropolitant meg a Scalat, nyilván volt hangabb hang az övénél, de soha olyan színészi alakítás, mint az ő Pillangója. Miért rajongtunk érte? – ezt kérdezte folyton. Látta volna magát, nem kérdezi.

Mikor megváltoztatta a hajszínét, kicsit megváltozott, mintha önmagát ezentúl egy oktávval mélyebben énekelné el a világnak, csak a sötétet szelídítette világosabbá arca körül. Az öregség is félt tőle, békén hagyta – ellenállhatatlan volt. Talán a halál is azért nem merte megközelíteni olyan sokáig, mert sanzont énekelt neki, és sanzont csak egészen nagy színésznőnek szabad dalolnia, mert a műfaj életveszélyes, a sanzon a ballada húga, benne az élet, a halál, minden. Egyetlen kendő segítségével rendezte sanzonestjeit, letette, felvette, letette, felvette, s a könnyű kelmével lengett vele, utána a közönség szíve, érzésvilága is. Mikor a rádió közölte, meghalt, nagyon csendes lettem, és azt akartam mondani magamban, úgy hívták, hogy Lili, ahogy Mimiként a Bohémélet-ben ő maga énekelte az ismert mondatot, de megakadt a gondolatom. Úgy hívták, amit éppen játszott, úgy hívták, ahogy akarta. Ott, ahol már nincsenek indulatok, az Andromedán túl, nyilván meggyőzte Méliusz püspököt is arról, hogy nem lehet olyan Isten felettünk, aki szentséges szívének nem öröm a valódi művészet, ami nem is született volna se igényként, se kivitelében, ha nem az ég küldi bele a csillagok üzenetét.