Egy írótársam halálára

Én írok róla nekrológot, hiszen más nemigen tudta róla, hogy író volt. Elvetélt ambícióiról hallgatott, kéziratait nem mutogatta, mikor fiatal volt, megjelent néhány novellája abban a vidéki városban, ahol élt, eltette – emlékül – az újságlapokat, Benedek Elek levelével együtt, amely meséskönyvét megdicsérte, azt a meséskönyvet, amely persze sose került kiadásra, mert mikor ő fiatal volt, nagyon messze volt még egy vidéken élő vidékinek Budapest, rejtelmesek, áttekinthetetlenek a kiadóvállalatokhoz vivő utak. Segítségre lett volna szüksége, hogy elindulhasson igazi útján, de nem segített neki soha senki.

Csak úgy nekiindulni a fővárosnak, megpróbálkozni a maga erejéből, ugyan hogy is mert volna az árva gyerek, akinek akaratát hároméves korától kezdve módszeres, szívós munkával porlasztotta a család, amely szülei helyett felnevelte, a „Kémeryek” családja, melynek relációit, történetét az ő emlékezéseiből ismertem meg. Ellopott gyermekkora jóvátételeképpen, elsősorban neki írtam meg a Disznótor-t, hogy feltámaszthassam benne kislány-alakját Veronka figurájában, s új életre keltsem számára a lapokon azokat az embereket is, akiket én már nem ismertem, a házat, ahol élt, amelyet, mire én megszülettem, már lebontottak, ahol picikorában a Sántával ijesztgették, s minden este magára hagyták, magasra rögzítve előle a csengőhúzót a falon, hogy ne tudjon megzavarni senkit, ha magányában, csodálatos képzelőtehetségével mindenféle rémalakkal népesítve be a sötét szobát, segítséget akarna hívni a megrángatott csengővel. Ott tanították meg, szívós nevelőmunkával, hogy nem lehetnek, hát ne is legyenek vágyai, ott járatta a nagyanyja, aki nem tűrte, hogy bármi is kihasználatlanul maradjon a házában, osztálytársak derűjére zöld vadászruhában iskolába, abban a jelmezben, amelyet egy iskolai ünnepélyre csináltak neki jó, tartós anyagból, amelyet kár lett volna eldobni, hát el kellett hordania, amíg csak tartott. Felnőttkorában sose törődött azzal, mit visel, s hogy amit visel, mint áll rajta, a vadászjelmez egy életre leszoktatta arról, hogy tükörbe nézzen. Mikor, öregkorában, gyermekének megvolt a lehetősége rá, hogy kárpótolja örömtelen éveiért, riadtan kellett átélnie, nem kívánkozik semmi olyanra, ami boltban, pénzért megvehető, új ruhák, tárgyak inkább zavarba hozzák. „Diogenész vagyok, elég nekem egy hordó” – mondogatta. Tulajdonképpen, igazán, holtáig is csak annak tudott örülni, ami árvagyerek-korában megörvendeztette: a kertnek, a napfénynek, macskáknak, madaraknak, fák rezgő lombjának, egy szem olcsó cukornak és a könyveknek.

Író volt, olyan tündökletes, kreatív fantáziával, amilyen keveseknek jutott. Ha valaki mellé áll, picikorában megtört önbizalmát erősíti, másképpen alakul az élete, mint ahogy alakult. Így igazi műveit meg sem írta, egy regény maradt utána csupán, egy kötet mese kéziratban, pár novella, kis színdarabok. Amit nem írt meg, azt elmesélte. Gyermeke évekig hitte azt, hogy a meséskönyveket csak az illusztrációk miatt árusítják a könyvesboltokban, mert a mesék otthon, a szülői házban születnek, úgy, hogy az anya odaül a gyereke mellé, és minden könyv nélkül, csak úgy, a fejéből mond-mond csodálatosnál csodálatosabb történeteket. „Kitaláltam valamit!”, ébredt néha ragyogó szemmel, s már mondta is, vígan kortyolva kávéját, s szavai nyomán tüstént megtelt a szobája képzelete különös lényeivel, mondatai szinte tapintható figurákat formáltak.

Úgy tudott magyarul, ahogy senki azok közül, akiket én ismerek. Szókincse szokatlanul bő volt, ízes, tájszavakban gazdag, iskolás korában – ezt gyakran és büszkén emlegette – minden osztálytársánál jobban tudta és értette a magyar nyelvtant. Gyakran kérte meg tanár gyermekét, tegyen fel neki nyelvtani kérdéseket, elemeztessen vele bonyolult mondatokat, félórákat eljátszott ezzel még nyolcvanéves korában is, halálos biztonsággal oldva meg a legkomplikáltabb nyelvtani problémákat. Mert kiskorában megszokta, hogy a hosszú, félelmes estéken magát kell önmagának elaltatnia, rászokott arra, hogy saját magának is meséljen, haláláig azon aludt el, hogy verseket mondott magában, hosszú balladákat, eposzrészleteket, vagy bonyolult, többkötetes regényének tartalmát. Összetörni egyetlenegyszer láttam nem könnyű életében, mikor a szemorvos megállapította: hályog kezd képződni a szemén, akkor sírt is. A könyveket siratta, az olvasás és a világ élményét, amelyet annyira szeretett figyelni, mikor már gyenge volt a járásra, lakása folyosójának üvegfala mögül, ahol kint tartottak számára egy széket. (Puszta lénye, állandó érdeklődése, a mások gondjában-bajában való részvétel folytonos igénye különös módon úgy összetartotta egy háromemeletes villaház életét, hogy temetésén tanácstalan lakók sírtak a koporsója mellett, és senki se vette el az üvegfal mögül örökre elárvult székét.) Családja ekkor egy másik szemorvoshoz vitte el, s megkérte a doktort, mondja azt neki, hogy az első orvos tévedett, csak az öregkor szokott kopása az, amit romló szemével érzékel. Elhitte, boldog volt, s a hályog, mintha megszégyellte volna magát ennyi olvasási vágy, ennyi forró érdeklődés előtt, lassan fejlődött, s nem parancsolta ki kezéből a könyvet haláláig.

Ha megszólalt, minden pillantást magára vonzott. Pestre költözve, itt élve se felejtette el szülőföldje tájszólását, szép, kifejező szavait: idegenek hallgatták elbűvölten. Ha – épebb korában, mikor még kijárt a házból – vásárolni ment, a pénztáros, a kiszolgáló, ismeretlen vásárlók a boltban szinte felujjongtak két mondata után, kérlelték, ne menjen ki az üzletből, maradjon ott, beszélgessen velük. Megnyilvánulásai lépten-nyomon elárulták benne a művészt, olyan világban élt, amelyben minden mozgott, érzett, gondolkozott, nem volt számára se távolság, sem élettelen tárgy. Ha nem adott elég kávét, megpirongatta a kávéfőzőjét, ha különösen szépen csillogott, megsimogatta az ablakát. Mikor a nyáron, hosszú nyaralásból visszatérve, gyermeke nagybetegen, kórházban találta, így közölte, mi történt vele, senkiéhez sem hasonlító, mindent képekben érzékeltető kifejezési módján: „Én már zuhantam az űrben, de egy szirten fennakadt a szoknyám. Nem tudom, meddig tart meg. Gyönge az anyag.”

Még néhány hónapig tartotta. Bátrabb haldokló nem volt nála, türelmesebb beteg sem. Veronkát – ugyan ki tudja közülünk, akik regényeket írunk, miért éppen ezzel vagy azzal a tulajdonsággal gazdagítjuk egy figuránkat – köhögősnek ábrázoltam, azt írtam róla egy helyütt: „Ha elköhintette magát, kiszaladt, bevette magát a fürdőszobába, ott köhögött, még a lámpát se gyújtotta fel, ott fulladozott magában a sötétben.” Hányszor hallottam fuldokolva köhögni, lámpát se gyújtott, azt remélte, ha a fény el nem árulja, talán nem is tudja meg senki, hogy köhög, hányszor rohantam be hozzá éjjel, kopogó szívvel, magam is majdnem rosszul léve az aggodalomtól, s ültem mellé, hogy ne legyen egyedül, kettesben a betegséggel, mint Veronka volt, s gyújtottam meg lámpáját, mintha a fénytől várnék segítséget. Csodálkozva nézett rám, nem sejtette, hogy iszonyú mesterségemre gondolok ilyenkor, amelyben olyan gyakran előfordul, hogy az író, szándéka ellenére, megír egy darabka jövendőt.

„Félrebeszél – mondták, akik az ágyánál álltak, mikor két nappal a halála előtt a kórházba szállításhoz öltöztették –, neveket suttog. Félrebeszél.” Valóban szólt, nagyon halkan azt mondta: „Gyuri”, aztán ezt susogta: „Petőfi, Arany János”. Nem tudtam megszólalni, megmondani a mentőknek, hogy magánál van teljesen, csak éppen búcsúzik, elköszön a szobájától és a kerttől, mert érzi, hogy nem tér vissza ide többé. Gyurinak nevezte kedves olvasólámpáját, s az ablaka alatti két gyönyörű platánnak költőkedvencei nevét adta, az egyik platánfát Aranynak hívta, a másikat Petőfinek.

Temetésének részleteire nem emlékszem azon túl, mennyire nem illett végtelen egyszerűségéhez a gyász pompája, s hogy az irgalmatlan, mínusz tizenöt fokos januárban madársereg kísérte a koporsóját, amely aztán sírja körül megült az ágakon. Erre akkor, gyógyszerektől bódultan is felfigyeltem, hiszen annyira szerette a madarakat.

Nevét nem ismerik, kritika sose dicsérte, életműve nincs, mert nem lehetett, csak én tudom, hogy egy írótársam ment el mellőlem, akinek tündökletes fantáziájában a csillagok is úgy beszéltek, mint az emberek.

Az édesanyám volt.