Szép Ernő és az első világháború

Kétségbeesetten, tehetetlenül, megalázottan és stilisztikájától idegen minőségű szenvedéllyel gyűlöli a háborút, amelyet sem hazája, sem személye nem tudott kivédeni. Iszonyodva közeledik a vérhez és a lőporfüsthöz, kezdetben még csak imádkozik, ahogy a hadi események alakulnak és egyre súlyosabbá válik az első világháborúban a frontok és a front mögöttiek élete, megpróbál fényjelzéseket adni, hírt arról, mi történik. Rettegve érzi azt, aminek tanúja, akkor is el kell kiáltania, ha száz év múlva élő költőutódjának csak annyit üzenhet: nem volt működésének több eredménye, mint amikor a nyájban egy juh nyugtalankodni kezd, felbéget, de elnyomják, és eltűnik alkonyatkor a porfellegben.

Külön mutatót szerkeszthetnők háborús verseihez, akár térképet, milyen mellék- és főútvonalakon próbálja becsempészni az igazságot, megkísérli stilizált gyermekdal-mondóka, népballada formájában is, vannak kriptogrammái, aztán egyszer csak abbahagyja a kamuflált jelzéseket, megnevezi verse keletkezési dátumát, és kimondja, 1916-ban nincs harangszó, karácsonyi gyertya, a fenyő megfizethetetlen, forintba kerül egy-egy ág, nincs dió, aranypapír, nincs apa, aki megrázza a csengőt, nincs szén, fa, mosoly sincsen, csak gyász van, könny, gond és halál. Egy évvel később még a kék égtől is számon kéri, miért nem jelzi színével a kiontott vért, a nap miért nem változik feketévé, így illenék fekete fellegek közé, hisz a madárnak is hallgatnia, az erdőnek sikoltania, a hegynek jajveszékelnie kellene, és a halottaknak joguk volna maguk mellé hívni bennünket.

Kezdetben azt reméli, míg részvétének és emberszeretetének hangot ad, elviselhetőbbé teszi a voltaképpen elviselhetetlent, hosszú utat tesz meg, mire belátja, az iszonyat felett villódzó, a háborús szenvedések ellenére olykor mégis érzékelhető tiszta szépség már nem menedék se neki, se másnak. Emlék című 1917-ben kiadott kötetében, amelyben száz év múlva, 2017-ben élő utódjának üzen, verse végére hangot is vált. A szépséget egy jövő nemzedékre hagyó testamentumából egyszer csak kibukik az igazság, hiába volt mezítlábas léptei alatt üde pázsit valamikor, látszott kastély a völgyben, szólt benne éji zene, elfújja lassan a szél mindazt, amiben örömét lelte, a hétköznapi kis csodákat, maga az élet elkopott, mint a festék, vízként árad az elmúlás. Az emberek halált vesznek egymástól, kín, baj mindenfelé, elsorvadt álom és remény, nincs más világosság itt, csak a halál:

A száraz észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs vígasz, csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.

 

Nem veszélytelen lírai vállalkozás az első világháború idején nevén nevezni a kollektív iszonyatot. Számtalan módon próbálkozik, elrejti a mondanivaló élét a hajszálvékony rajzba, amelyet egy fiatal lány homlokán felfedezett ráncról húzott, amit mosdóvíz le nem mos, fátyol el nem fed, orkán el nem seper, s amelynek egyszerű vonala mögött egy halott vőlegény tekint felénk, akit már várnia sem lehet az özvegy menyasszonynak. A Citera című versben előttünk birkózik önmagával, tépné ki magából az iszonyú igazság felismerését, lázad a lantos, viszolyog attól, hogy megszólaltassa citeráját és kiverje rajta a valóság énekét. Kínálgatna a régi, ismert kincstár kellékeivel, beszél a hulló hó szépségéről, a csilingelő szánkóról, a költemény elemzője érzi, kapkod, egyszerre kímélné az olvasót és saját magát: egyikük se hurcolja a „csúnya terhet”, neki nem siralom a mestersége, a bánat úgy lóg rajta, mint a rosszul szabott ruha, nem a halál tanújának teremtődött, elég, ha jóra, szépre buzdítja az embereket, ha inti őket, hogy hólabdával górálják egymást, verés helyett egymást simogassák. Szinte hallani csalódott foga vacogását, mikor felfogja, az ábrázolás felelősségének nem vállalása nemcsak kivihetetlen, becstelenség is. A jóság-program kevés, a szépséggel való bűvölés is, nem menekülhet attól, ami van, az esztétika örömeinek élvezéséhez nincs partnere sem a kozmoszban, sem közvetlen környezetében. Saját verse vall a lantos ellen: (Oly szépek a tavasz felhői) hiába próbálja ábrázolni, milyen boldogítóan szép a reggel, ha közben kis árvák énekkel forognak, bénák kántálnak a porban, ha az erdő halott, ha a mennybolt alárogyott, mind nyomorultak vagyunk, a virágarcú húszéves fiúk halálakor liliomok között kaszált a halál. Stilisztikája egyébként az elpusztult húszévesekről szóló versében elcsúszik a tejhabon, nem elszomorítja, megüti az olvasót a hófehér, tejszagú mennyország, ahol felhőn könyököl az elpusztult ifjú nemzedék és együtt ünnepel az angyalokkal. Valahányszor felismeréseit mitigálja, azonnal elgörbül verse zenei vonalvezetése is, optikája rémülten kancsi lesz, sorai zengését csak akkor kapja vissza, ha reszketve, kelletlenül, ám aláereszkedik a rettegett, de ábrázolandó pokolba.

Az Emlék című kötetben mélytudatában kétszer tér vissza a mesterhez, Arany Jánoshoz, egyszer a Dunakorzó című versben, másodszor a Lányoknak való nótá-ban. Arany Lányok-lányok lakodalom kezdetű versének Szép Ernő-s változatában az egymást karoló szüzek piros naplementét néznek zöld erdőben, folyóparton figyelik a habokat, hajukba pusztai szél fúj (Dúl király lányai!), még csak a metrikában is ott az ősi nyolcas. A lányok csapata a vers végére kört alkot, a fejek összehajlanak, a balladás költemény nem indokol semmit, de minden olvasó tudja, miért peregnek a könnyek. A csöndes sírásról lesz még szó a kötetben, akkor népballada formájában próbál utalni arra, aminek nyers kimondásától még mindig menekülne, csak már képtelen. A könnycseppek dinamikája megváltozik, a lefele csordogáló kis patakok elvándorolnak az emberi arcokról, gyöngyszínű tóvá tömörülnek, a tavon barna hattyú képében a múlhatatlan bánat, a sóhajok sóhajokkal egyesülnek, az összetört szívek piros dombbá változnak, köröttük elesett fiatal testekből délceg fasor. Szegény citerás, meg kell látnia, amit nem akar, el kell kiáltania azt, aminek látványa szíven üti, ott tántorognak előtte az utcákon világtalan katonáink. A vakok ábrázolásához még mindig angyal szeretne lenni, hogy legyezhesse a világtalanokat szárnyával, szórakoztassa arany hegedűvel, becéző szavakkal, szívesen lenne kísérőjük, vezetőjük. Ezt a verset tulajdonképpen be sem tudja fejezni, Brueghel-látomása és a becéző hegedűs figurája, miközben titokzatos hajnal és üdvösség felé tereli szomorú csapatát, nem szervesülnek, ugyan hogy lenne „merő álom”, amit él, s mitől lehetne rózsahajnala annak, aki nem lát. A tejszagú mennyország és a békítő üdv felé botorkáló ifjú halottak és megvakult katonák szomorúan fals citerazenéje mellett szerencsére találunk két kriptogrammát is, mindkettő páros rímű, kurta sorpárokból álló versformájú életkép, hadszíntéren játszódó mini színdarab, két-két szereplővel. Az egyik vers az ő Két gránátosának variációja, a másik a maga módján váratlan fricska a korabeli háborús cenzúrának. A versszínpad vonzó, majdnem kedélyes előfüggönye mögött ott a takart valóság.

 

– Jaj a lábom, jaj a vállam, Nem állom már, jaj hogy álljam. Ne kezdd megint, no ne jajgass, Gyere szépen, gyere, hallgass. Üljünk le az árokszélre, A ládámat hadd venném le. Csak ne űljünk, csak haladjunk, Késő lesz, el ne maradjunk. – Éhes vagyok, szomjas vagyok, Én itt mindjárt leroskadok. Gyere csak, előre nézzél, Ne hadd magad, fütyörésszél. – Mondjad merre, mondjad hova, Mi vagyok én, isten lova? Úgy vegyed csak mint egy sétát, Szagolgasd a margarétát. – Mondjad miért, mondjad meddig, Mondd meg, mért kinlódtunk eddig. Ott egy kútágas már, mondom, Torony is jön túl a dombon. – Ki vár minket, ki hí minket, Ki kérdezi könnyeinket? Mingyár nyilnak a csillagok, Addig már én elballagok. – Borúl az ég, fázok, félek, Mondd meg nékem, minek élek. Majd a jószagú szénába Megágyalunk éjszakára. – Édesanyám is volt nékem, Édesanyám nincs most nékem. Lágy szénába belebúvunk, Hallgatunk, hogy elalúdjunk. – Mondd meg, mi lesz holnap reggel, Mondd meg nekem, mért keljek fel? El nem búcsúzunk egy szóval, Megyünk tovább kakasszóval. Emlékszem te, gyermek voltam, Jó az Isten, azt gondoltam. Elmegyünk mink szép vidékre, Mintha mennénk tiszta égbe. Nem bírja már szegény szívem, Megszakad már az én szívem. Ott megszállunk, ott majd élünk, Majd ott mindent elmesélünk.

 

Szép Ernő gránátosai Vándorlegények fedőnév alatt adnak hírt a baka nyomorúságáról, ketten vergődnek katonák természetesen nem a versben jelzett ládával, hanem hadifelszereléssel, nyilván tábori kötözőhelyet keresnének, vagy elszakadtak a köteléküktől. Egyikükben van még annyi erő, hogy bátorítani tudja társát, aki legszívesebben földre rogyna, nem bírja már. Míg vánszorognak, beszélgetnek: minden páratlan sor a panaszé és a reménytelenségé, minden páros a vigaszé. Sír az egyik katona, fáj a lába, a válla, nem megy tovább, ő le akar ülni, éhes, szomjas, pihenni vágyik, társa csendesíti, nem szabad megállnia, a jajgatásnak nincs értelme, nem fontos most az étel sem, ne engedje el magát, nem szabad. A panaszkodóból kitör a keserűség, fogalma sincs, merre járnak, megint csak felhangzik a biztatás, ne a rémségét érezze ennek az útnak, amelynek a végén pihenés várja őket. A siránkozó pontosabb időmeghatározást kér, mint amit eddig kapott, bizonytalan jelzések helyett konkrétumot, meddig még az erőltetett menet. A vigasztaló megint csak felel, azt állítja, már észlelhető valami falu, látszik kútágas és torony is a horizonton. A társa nem nyugszik meg, mert mi lesz, ha be sem fogadják őket, a vigasztaló ékesszólása egy árnyalattal gyengül, nyilvánvaló, hogy fogalma sincs, merre járnak, nem arra válaszol hát, amire kellene, azt közli, már jönnek fel a csillagok és olyan közel, ami messzinek látszik, hogy odáig az esti fényben is el lehet jutni. Az ég végképp beborul, a csüggedt katonát rázza a hideg és a félelem, amit kérdez: „Mondd meg nékem, minek élek”, megint olyan kérdés a bajtárs fülének, amire nem adható felelet, másról beszél hát, a szénáról, ami megoldja az éjszakát, amibe ágyként belebújnak, ha célhoz érnek. A panaszkodó sebesült gondolatai egyszer csak megtorpannak, és menekülni kezdenek az időben visszafelé. A változott irány a lélek távozási készségére utal, a katona váratlanul az édesanyjáról kezd beszélni, aki volt, aki most nincs, erre megint csak nem lehet válaszolni, visszatér a régi biztatás a szénáról, majd nagyot pihennek benne. A következő sornál új aggodalom támad a sebesültben, még ha igaza is volna a társának, mi lesz velük tovább és mire kelnek fel virradóra? A bajtárs ezt a kérdést is kivédi, nyugodtan teheti, hiszen tudja, a másik számára a reggelnek már nem lesz jelentősége, megígérheti hát, nem maradnak ott, kurta pihenés után mindjárt indulnak is tovább. Az imént az édesanyáig visszabillent gondolat most az ég felé száll, a katona nem mondja ki, de a kimondatlan mögött ott a meghasonlás, a burkolt vád, hogy nem ezt várta Istentől, amire jutott. Vigasztaló társának nincs könnyű dolga, annál kevésbé, mert saját legjobb meggyőződése ellenére tartja a másikban a lelket, mikor azt szuggerálja: „ég módjára szép” vidékre mennek el majd ők ketten, tudja, hogy egyikük se megy sehova, az élet befejeződött, itt maradnak front és front között. A panaszkodó utolsó szavaival figyelmezteti társát, ő már nem vállal semmit, érzi, meg fog állni a szíve, mindennek vége, a csöndes vers lezárása elárulja, a vigaszt nyújtó kezdettől tudta, nem érnek el ők sehová, ott maradnak az úton, és ahová mégis eljutnak, az a katonák utolsó otthona, az valóban az ég. Iszonyú árnyéka van az utolsó négy szónak, amely maga a kimondatlan vád minden miatt: „Majd ott mindent elmesélünk”. Ugyan mit lehet mindarról, amit átéltek és amibe belehaltak Istennek elmondani?

 

Testvér, édes testvér Mi kéne ha vóna? Nyisson bazsarózsa Ideki a hóba? Eső meg ne verjen, Sár le ne ragasszon, Göringy fel ne törjön, Szél ne hasogasson? Faág ne zörögjön, Föld gödröt ne tátson, Patkány ne cincogjon, Varjú ne kiáltson? Este is nap süssön, A cseresnye essen, Nyúl neked szaladjon, Menyecske kergessen? Reggel túrós béles, Délbe diós, mákos, Egyszer mézes kenyér Másszor meg lekváros? Fütyörésznél folyvást Szép furulyaszóra? Testvér, kedves testvér Mi kéne, ha vóna? Majd jön lucernába Csendes déli álom. Jön piros pillangó Hogy kezedre szálljon. Száz szép eladó jön Erdőben a bálon, Jön egy banda cigány, Téged muzsikáljon. Jön az ellenzőbe Tarka selyem kendő, Zsebbe bársony buksza, Abba ezer pengő. Jön a jó édes must Csecses kis korsóba, Jön galamb a dúcba, Csida jön az ólba. Jön fonatos kalács, Mazsola kalácson, Jön húsvétra pünköst, Pünköstre karácsony. Jön a selyem bárány Dörzsölődzik hozzád, Jön tajtékpipából Kék füstbe boldogság. Jön az akácfának Jön fehér virágja, Jön haza a búza Estharang szavára. Jön a szép esthajnal Ha egy csillag nyílott, Eljön a Halál is Mikor magad hívod. Ha szénás szekerét Hazafelé hajtja, Tetejébe felvesz. Ha szíved óhajtja, Sóhajod sóhajtja: Jó lesz fenn a szénán, Alszol egyet rajta.

 

Második rejtjeles hadijelentésében szintén két szereplőt találunk, az egyik néma, annak szól a vers biztatása, a másik, a szintén a lövészárokban a napok iszonyatát megosztó barát, a Bajtárs. Ennek a szövegét vállalja magára Szép Ernő, mikor a vers megkezdése előtt a meg nem írt sorokban és a továbbiakban mindig hallgató szereplő elpanaszolja, mi bántja. A válasz, amit kap, álnaiv, negédes, mintha egy békétlenkedő, igényes gyereknek azt mondaná a józan felnőtt, ugyan mi a bajod, mi kellene még, toronyóra lánccal? A páros rímű öt versszakból álló költeménynek négy strófája tizenkét soros, a záróversszak tér el csak ettől, az ünnepélyes befejező kép méltósága megnyújtja egy kevéssel a sorszámot, tovább zeng a vers. A kétszereplős és háttért feltételeztető költemény ebben a formájában sajátságos monológgá alakul, amelyet egy immár elnémult, abbahagyott panaszáradat előzött meg, a költő zseniális stilisztikai megoldást talált arra, hogy közvetítse, amit a hadicenzúra lehetetlenné tenne, a galíciai fronton küzdő sereg szenvedését. Kódrendszere elmés és egyszerű. Az olvasónak csak az a feladata, hogy az első két versszak kérdő mondatait tagadó mondatoknak olvassa; bazsarózsa nem nyílhat, mert körös-körül hó van, eső és sár, minden van, aminek nemlétét az elhallgatott panaszkodó felsorolta, de amiről az első világháború sajtóetikája nem szeretett beszélni. Megvan minden negatívum, viszont minden pozitívum, ami után az, aki a versben immár hallgat, vágyakozik, az hiányzik, az időbeli síkok mindenütt máshol helyezkednek el, mint az optimista tartalom logikája megengedné, a jelenben meglévőnek állított, vagy eljövendő képek egyaránt irreálisak. A pillanat „mi kéne, ha vóná-ja”-nak egyetlen eleme sincs meg, de valaha legalább részleteiben, kevésbé gazdagon megvolt, sőt meg is lehet, az ábrázolás játékosan negédes dupla bukfencet rögzített, mert a jelen egyszerre azonos a múlttal és a remélt jövendővel, amelyben legalább a természetes halál kegyelmét megkaphatja a katona.

Legnagyobb háború ihlette remeklése a

 

Fekete kémény Mered magába Minden határba Lengyelországba. Tűzhelyen pernye, Hamu az ágya, Csendbe megy a füst Lengyelországba. Híd térdre rogyott Széthullt a párna, Eltört a kerék Lengyelországba. A harang elment Mind éjszakára, Jaj a jóreggelt Lengyelországba. A lomb hibázik, Csüng a fa ága, Nyár el nem őszűl Lengyelországba. A föld orcája, Rózsás orcája Csupa barázda Lengyelországba. Hol volt, hol nem volt Fecskének párja, Gólyának fia Lengyelországba. Csak csóka csípi, Vagy varju vágja A kopasz mezőt Lengyelországba. Mint halott lánynak Mosolyog szája, Mosolyog a hold Lengyelországba. Kis kacsa fürdik Fekete tóba, Anyjához készül Lengyelországba.

 

Háborús reflexióinak mintegy összefoglalásakor még egyszer visszatér a két kriptogramm a vers ábrázolta Galíciához, ismét nem akármilyen módszerrel, egy gyermek láthatatlanul, de annál hallhatóbban az ősi közismert dalt énekli a kiskacsáról, aki fekete tóban fürdik és anyjához készül. Mellette egy tárgyilagos, minden érzelemtől már-már taszítóan mentes térképész és kárbecslő felméri, mit talál a kiskacsa, ha megérkezik Lengyelországba. Rokon madarat aligha, mert a kémény kiégett, elpusztultak a gólyák, a fecske eltűnt, a kémény alatti tűzhely csak hamu, a lakosok otthonaiban lövöldözhettek, mert a párnából kinn a toll, a hidak megsérültek, leomlottak, nincs egy ép szekér, s az ágyútalpak alatt ráncosra karcolódott a lengyel föld, a harangokat beöntötték, a növényzet is pusztulóban, mert a golyók szíven lőtték a gallyakat, a mezőt nem vetette be senki, nem magra, holttestre veti magát a varjú. A hold halott tájat figyel, maga sem látszik elevennek, halott szája mosolyog úgy, mint a lengyel tájak felett úszó holdvilág. Amit ábrázol, annyira lesújtó, hogy felékesíthetetlen, ennek a vádat meg se nevező, csak némán ábrázoló könyörtelen vádiratnak az a stilisztikája, hogy nincs. Csak egy árva énekel vékony hangon, csak a megborzadt kozmosz hold-arca torzul el, mivé változott az ismételhetetlen élet, és a pusztulást és pusztítást egyaránt elviselni kényszerített világ.