Két feketeség, vagy a történelem kancsi optikája

Talán ezt is túléli majd, az irodalom agóniáját, hiszen nem söpörte el a televízió előretörése, a Micimackó-n felnőttek sem tagadták meg a hózó világ kedvéért az ő hőseit, Bornemissza Gergely szaporán nyergel s Jumurdzsák borzongató jelenség ma is, pedig micsoda riválisai lettek, Heman és Drakula, Casimir, a szellem, New York őrangyala és nyuszi mivoltát megtagadó, kaján Bugs Bunny, mégis van valami, amit Gárdonyi tud, ami ha már mi szkeptikusabban reagálunk is rá, ünnepi műsort néző gyerekeinket változatlanul rabul ejti. (Egyébként saját szkepszisünk sem indokolt, elvégre az Ember valóban láthatatlan, az író parasztfigurái – nem a Göre ciklus – korának remekbe készült pillanatképei, s rég mindegy már, olyan volt-e valójában Török Bálint, amilyennek ábrázolta, ha ráismerünk benne a hazafi modelljére.)

Igen, Gárdonyi megmarad, azért állított meg nevével egy antikvárium előtt és bírt rá írói hitele, hogy kikérjem a kirakatból az ott árválkodó színdarabot, a Fekete Nap-ot, amelyről nem hallottam soha, Gárdonyi drámaírói tevékenységét a Bor című darab kivételével sose taglalták hallgató koromban a debreceni most Kossuth, akkor Tisza István Tudományegyetemen. A Fekete Nap antikváriumi ára egy töredéke volt az utcai asztalokon kínálkozó újdonságok akármelyikének, megvettem és hasznos beszerzésnek bizonyult.

A színmű a szabadságharc idején játszódik, 1849 tavaszán, egy olyan faluban, amelyet magyar és osztrák sereg egyaránt hadszíntérnek választ, ha kurta időre is, s mindkettő átvonulása és harci tevékenysége megváltoztatja az ott élők közül néhánynak sorsát, jövőjét. A történet valódi kezdete valahol a darab közepén válik ismeretessé, amikor a néző megtudja, élt valaha ebben a faluban egy árva lány és egy nincstelen kovácslegény, Berta és Funkel Kristóf. Szerették egymást, de a fiú nem gondolhatott nősülésre, sorsa javítására először a magyar szabadságharc kitörése idején érzett lehetőséget, akkor is azzal a nem könnyű döntéssel, hogy az előrejutás érdekében ne a honvédek, hanem a háborút majd megnyerő osztrákok oldalára álljon, azt remélve, hogy a szabadságharc bukása után mint birtokhoz jutott módos gazda, elveheti Bertát. Míg harcol, nem tudhatja, hogy a szintén szegény lány helyzete időközben megváltozott, Berta egy darabig még várta szerelmét, aztán engedett a rábeszélésnek, és feleségül ment egy özvegyhez, aki révén kiszolgálni való vak családfőt és pár esztendős mostohakislányt is kapott. Az asszony férje mellett nem boldogtalan, csak nem boldog, megszereti új családját, világtalan anyósa Baradlayné jellemű és erejű paraszt nagyasszony, aki páncélján egyetlen rés van, Sándor, a fia iránti szeretete, akit két katona állításával a darab indulásáig még meg tudott menteni a háború iszonyatától. Amit nem tud már kivédeni, az a váratlanul falujukba került magyar seregrész fiára tett hatása, Sándor elszégyelli magát, míg átéli, nála jóval öregebbek és fiatalabbak kockáztatják a hazáért életüket, ő meg itthon lapul azzal az indokolással: nincs lelke magára hagyni vak édesanyját. Ám a nemzeti zászló és a lelkesedés kisugárzása nem marad hatástalan, Sándor felcsap honvédnek, nem szól otthon arról, hogy csatlakozott a katonákhoz, csak Berta tudja, mi változott köröttük, eleinte próbálja is titokban tartani, csakhogy a helyzet alakulása rövidesen rákényszeríti, vallja meg, milyen új fordulatot vett a család élete. Amúgy is van min töprengenie, mert a honvédek megjelenése neki is felkavarta a lelkét, gondolatai megoszlanak lezártnak hitt múltja s hirtelen egyensúlyt vesztett jelene között. A falu is nyugtalan, a légkört a hétköznapokétól merőben eltérő elemek és események zavarják, a honvédek kémet fognak, mérget találnak nála, feltételezhető, hogy az ellenség, az osztrák, a magyar kutak megmérgezésére készül. Berta életének kellékei közé igazán nem tartozik a pusztító folyadékkal telt kis üveg, amelyet, hogy illetéktelen kezekbe ne kerüljön, anyósa tanácsára a madárkalitkába rejt, de a háború szele visszasodorja régi emlékeit s míg fél ésszel azon tűnődik, jól eldugta-e a mérget, másik féllel már Funkelt kutatja, sorra kérdezi a honvédeket, nem találkozott-e közülük valaki az ő hajdani, falubeli „ismerősével”, egy volt kovácslegénnyel.

Aztán megtörténik, amire a néző vagy olvasó kezdettől felkészült már: a férj, az öregasszony imádott Sándora elesik az első támadáskor, a magyarok visszavonulása után bevonuló ellenséget már halott házigazda fogadja a portán. Egy fázissal később, jól időzített pillanatban felbukkan Funkel, s módot talál arra, hogy megértesse a friss özvegy Bertával, azért harcolt az osztrák hadseregben, hogy megszerezze a nyilvánvalóan bukásra ítélt magyar vállalkozás összeomlása után a kettejük életét biztosító darabka földet. Az asszony eleinte nem figyel rá, férje jó volt hozzá, megbecsülte, természetes, hogy nagyon is érinti a halálhír, amellett teljes szeretetével anyósát veszi körül, aki tehetetlenül tántorog cseréppé tört élete színhelyén: Sándor személyében utolsó gyermekét vesztette el.

Ha a győztesek nem maradnának a faluban s nem követelnének szállást, ebédet a gyászba borult családtagoktól, másképp alakulna minden, ám az osztrákok élnek a győztesek jogával. A két asszony magatartása Berta őszinte megrendülése ellenére is különbözik, Bertának még az események után is van várnivalója a jövőtől, hiszen Funkel hirtelen elérhető távolságba került hozzá, az anyát azonban nem köti már semmi az élethez. Hazáját letaposták, házát kiigényelték, fiát megölték, lakhelye csak azért menekült meg a gyújtogatók kezétől, hogy legyen hol ebédet főzni a tiszt uraknak, mindenét elvesztette, neki csak hideg gyűlölete marad épen, ez irányítja vak szeme helyett. Nem habozik, előszedeti menyével a mérget a kalitkából, s a borba keveri, hadd pusztuljanak el a gyilkosok is. Egyvalamivel nem számol, hogy az osztrák semmit sem hajlandó fogyasztani anélkül, hogy a háziak együtt ne egyenek kényszer vendégeikkel, de mikor ráébred, mit hozott cselekedetével a házra és önmagára, félelem nélkül néz szembe a várható következményekkel. Tudja, mihelyt az osztrák tisztek érezni kezdik a méreg hatását, ő, a mérgező, velük pusztul, de nem bánja, szívesen fizet életével a megállt bosszúért. Aki a vállalkozás terhét és veszélyét nem tudja reakció nélkül elviselni, az Berta. Az asztalnál Funkel is velük ül, az asszony képtelen végignézni egykori szerelme várható halálát, megpróbálja valahogy figyelmeztetni, de rajtakapják s ettől fogva már visszafoghatatlan erővel száguld a színpadi cselekmény. Az osztrákok orvosért kiabálnak, már felfogták, ők maguk váltak eledellé, az öregasszony pedig büszkén beismeri, igen, ölt, miért ne tette volna, akik itt ülnek az asztalánál, szintén gyilkosok, tőlük tanulta, minden lehetséges a háború jogán: a szabadság elvétele, egy nemzet legázolása, dúlás, pusztítás, erőszak, gyújtogatás, emberek kiirtása, mindenre van valami paragrafus a hadijog cikkelyei között.

 

 

Az öregasszonyt kivégzik, a darab a vakon meredő figurára emelt puskák elsütésére jelt adó kard meglendítésével végződik. Gárdonyi nyitva hagyja Berta és Funkel jövőjének alakulását.

Meghatott, mikor megtaláltam a nyomtatott szövegben Gárdonyi instrukcióit. Nem hiszem, hogy sok hasonló akadt a drámaírók között, aki ennyire fontosnak tartotta volna, hogy saját látomását és elképzeléseit halála utánra is biztosítsa. A lapalji jegyzetben adott utasítások humora ellenállhatatlan.

 

A 19. lapon ez állt: Kérem a vidéki színházak rendezőit, ne a kulisszák mögött lövessenek, hanem a színház mögött.

A 20.-on: Férfiasan mondja, nem szentimentális nyávogással, tehát szemét ne forgassa, nyakát ne nyújtogassa. A vak szeme is olyan, mintha nézne, színpadon a vakot játszó színész a feje fölé nézzen.

A 27.-en: Nálam az én ige előtt mindig hangsúlyos.

A 35.-en: Minthogy a statisztáló nők közömbös arccal fognak menekülni, legjobb lesz ráncot festeni a szemöldökük közé.

A 43.-on: Osztrák sisakoknál: festő és gépész.

A 48.-on: Ne szaporázza a szereplő, hanem mintha darabonként szakadna szívéből, ezen nem vicsorítást értek, hanem belső fog-összeszorítást.

A 62.-en: Könnyezve, ha tud.

A 65.-en: Külön megkérem a rendezőt, hogy a felvonás végét agyon ne ágyúztassa.

A 70.-en: Holmi vadonatúj gatyák ne villogjanak a tisztelt színpadon.

A 124.-en: Arcukat lehetőleg elváltoztatják, egyik felfújja, másik beszívja, harmadik a szemöldökét görbíti alá.

A 127.-en: Rendező úr! A két nőt úgy ültesse, hogy a később történőkre tekintettel arccal a nézőtér felé legyenek.

A 135.-en: Kedvetlenül esznek, némelyik az arcát fintorgatja.

A 136.-on: Szünetel addig, amíg ötöt olvasunk.

A 139.-en: Figyelmeztetem a rendezőt, hogy az öregasszony végszava után ötig olvastasson a kortina leeresztéséig. A vidéki színigazgatókat pedig arra kérem, hogy ne süttessék el a puskákat.

 

A könyv, amelyből idéztem, a Singer és Wolfner kiadónál jelent meg 1906-ban, a megírás esztendejében.

 

Ért a Fekete Nap olvasásakor más szakmai meglepetés is. Zenével jár úgy az ember olykor, hogy figyeli a művet, s egyes motívumáról azt érzi, már hallotta valami más helyen, s töri a fejét, honnan ismerős. Gárdonyi színműve tipikus szabadságharcos-történet, nem a téma keltette fel bennem a vágyat, hogy megfejtsem, mire emlékeztet, hanem a párhuzamosság, bizonyos azonosságok, a Gárdonyi-drámában nyomon követett jellemalakulás, amely nem is pusztán az országon végigsöprő politikai vihar felelete valami véresre, abszurdra, de az egyes szereplőkben végbemenő katarzis. Eleinte Jókaira gyanakodtam, aztán éppen saját hajdani Jókai-tanulmányommal győztem meg magam arról, hogy ami a Fekete Nap-ban történik, az nem a Mester esze járása. Jókainál Berta pillantásra se méltatná Funkelt, inkább elnémítaná segítő szándékát, nem is figyelmeztetné, hogy elkerülhesse a halált. Jókai hőssé stilizálná Bertát és valami magasztosabb megoldást álmodott volna a nagyasszonynak. De hát akkor ki merített a Gárdonyi-féle forrásból? Sokáig nem jöttem rá, aztán egyszer csak mégis, és kezdtem is azonnal újraolvasni és jegyzetelni Herczeg Ferenc Fekete Lovas-át, amelyet a Gárdonyi-darabbal együtt kellene tanítani a színiakadémián a dramaturg szakon annak az illusztrálására, hogyan készíthet egy sablon nyersanyagból egy kiváló színpadismerettel dolgozó kolléga olyan művet, amely legkészebb, legfeszesebbre szerkesztett és leghitelesebben motivált darabjává lesz, mert nem kétséges, hogy a Fekete Lovas az író leghitelesebb, legszemélyesebb darabja, komoly szerelmi vallomás.

Herczeg a saját lélekcserélő idők járnak, fiam felismerésével színpadra állította családi legendák és történelmi tények szerencsés keverésével kialakított mítoszát annak, hogyan váltak lelkes magyarrá azok a bácskai svábok, akiknek ő a leszármazottja, hogyan, miért és milyen eredménnyel látott át az udvar mesterkedésén egy délvidéki német ajkú közösség, amelynek fekete-sárga világára saját fekete-sárga világuk katonái támadtak olyan brutalitással, hogy rá kellett ébredniök, csak a magyarokkal együtt vállalt véráldozat árán formálhatnak a jövőben jogot a Mária Terézia óta általuk munkált dél-magyarországi földhöz. Herczeg, a formaművész, ebben a darabban nem mórikál, frázisai is ritkábban zavarják az éppen hétköznapiságával meggyőző történetből hamisan kicsengő dagályosságukkal a nézőt, amit ír, az ezúttal valóban a magánügye is. Ezért lenne, elavult dramaturgiája ellenére is, nagy siker ez a darab, ha ma műsorra merné tűzni valaki, de annyi politikai érzéke már egy gyereknek is van ebben a dúlt században, hogy a Fekete Lovas, amely voltaképpen szimbólum, a nép békeszeretetének, a háborútól, vértől, erőszaktól való rettegésének népi hiedelem formájában kivetített jelképe ma ismét nem lovagolhat el előttünk. Magyarország, a nagy olvasztótégely, a példamutató, amelyben egy etnikum bármely szent indítékra is, de boldogan elenyészik, nem időszerű, mikor saját jogainkat védenők-védjük túl a határokon, s őszintén szólva nem tudom, mikor volt az egyáltalán. A Fekete Lovas színtere a trianoni békekötés óta hivatalosan Jugoszláviához tartozott, a magyarországi svábok meg plusz-mínusz reagálhatnának a nekik szegezett kérdésnek, hogyan is fordult a sorsuk a történelem széljárása szerint. Nyilván sok család valóban magyarrá lett unszolás, kényszer vagy külső motiváció hatása nélkül is. Aztán jött Hitler, a Volksbund, a szinte családonkénti döntés: feltámadjon-e a germán mítosz, vagy szálljon a Turul madár. A kitelepítés nemigen válogatott a redivivus Siegfriedek és a lelkes új magyarok között, a szerbek nemzeti öntudata ugyan hogyne jelentkezett volna. A problémát hamarosan megoldotta a történelem, nemcsak azok tűntek el, maga a tájegység is. Összetett szimultán sakk volt: eltűnt a Bácska.

 

A Fekete Lovas elsősorban a szereplők kiválasztásában és azok mozgatásával utal vissza Gárdonyi művére. A színhely Herczegnél egy délvidéki kisváros, amelyben a Gárdonyi-darab fecsegő, ijedező kiscselédje Bábivá, a Hoffer család kisebbik lányává nemesedik, a vak nagyasszony megfelelője az öreg és a fiatal Hoffer kettőbe bontott, mégis egy személye. A Fekete Nap osztrák tisztjeinek, magyar honvédjeinek Herczegnél ugyancsak osztrák tisztek és magyar honvédek felelnek meg, a plusz, amit a történelmi sztereotípiák hajdani mestere hozzájuk ad, a sváb polgárőrség. A város éppúgy leég Herczegnél, mint Gárdonyi faluja, a Fekete Nap-ban egy zászlót védelmeznek, Herczegnél ágyút, mindkét darabban szerepel méreg, fejlevágás, kém, s a kém mindkét darabban osztrák törzstiszt, régi barát, valamikori ismerős, Gárdonyinál Berta egykori szerelme, Herczegnél álruhás bécsi futár. Mindkét darabban megváltozik egy férfi jelleme, Gárdonyi Funkele a meggazdagodás reményében csatlakozik az osztrákokhoz, szembekerülése saját származásának képviselőivel katartikus élmény, Herczegnél a nagyobbik Hoffer lány vőlegénye, a sváb Reif Jani válik a bécsi udvar politikája megértésekor Damjanich katonájává. Gárdonyi persze ott érzi magát igazán biztonságban, mikor darabjába oda nem illő elemeket csempészhet, falusi bírót, cigányokat, Herczeg háborús Ständchene egyetlen taktusában nem bicsaklik a hang, ő a profi biztonságával vetíti elénk, hogyan fúj a történelem szele egy délvidéki kisváros házai közé, ahol selyemgombolyító sváb üzem működik. Mikor a kisvárost szerb martalócok veszélyeztetik, a beszállásolt tisztességes gondolkozású osztrák törzstiszt pirulva engedelmeskedik a titkos parancsnak, amely szerint sorsára kell hogy hagyja a sváb várost, amely viszont az ifjabb Hoffer és a városka vezetősége döntése folytán elhatározza, ellenáll, s a lövészegylet tagjai irányítása mellett megszervezi a saját védelmét. Ha az osztrák katonaság e sorsdöntő órában cserbenhagyta őket, van, aki melléjük álljon, megjön Damjanich küldötte egy honvéd seregrésszel, s a város polgárőrségével egyesülve elűzi a támadókat, még ágyúikat is hatalmába keríti a rác martalócoknak, akiket osztrák tisztek vezényelnek. A német ajkú lakosság és a városkába beszállásolt, de mozdulatlanságra parancsolt katonák között akkor történik meg a végleges szakadás, mikor Lansky ezredes megtilt a fiatalabb Hoffernek minden további ellenállást és konfiskálni akarja a megszerzett ágyút a császár nevében. Élesre komponált jelenetsor után az ezredes megnyeri, amit óhajtott, ám a momentán győzelem pillanatában elveszti a német ajkú délvidék lakosai rokonszenvét és lojalitását. A vörös sapkásoknak ugyan hamarosan vissza kell vonulniok, mert Damjanich századosa parancsot kap a távozásra, s kénytelen az imént visszavert martalócok és az immár ellenséggé hidegült osztrákok kezén hagyni a kisvárost, amelyet lakóival együtt megszeretett. Nem egyedül távozik, követi a magyarság ügyét teljes szívvel felvállalt Reif Jani, akit a jövőben majd Bábi fog visszavárni, nem az érzéseire méltatlan Héli, aki ugyan az események hatására szintén feleszmélt méltatlan szerelméből, s felismerte a gyáva, felszínes Leitmeritz báró értéktelenségét. Hoffer nagyapa kezében a darab nyitójelenetében Goethe-kötetet látunk, a végén Petőfit lapozgatja, annak jeleképpen, hogy a délvidéki svábság a bukás pillanatában véglegesen felvállalta a magyarok sorsát, s elfordult Bécs politikájától.

 

 

Nem kétséges, hogy Herczeg látta annak idején Gárdonyi darabját, és úgy járhatott, mint egy szobrász, aki azt észleli, egy kellemes amatőr vasárnapi unalmában körbefarigcsált egy remek követ, s ezt látva végiggondolta, lenne csak ez a kő az övé, megmutatná, mi csinálható belőle. Nem plágium történt, dehogy, egy író ráismert egy másik író művében a saját eddig fel nem fedezett, meg nem írt témájára, és megcsinálta, újraálmodta a másik álmát, de azzal a plusszal, amennyivel drámaibb, több, színesebb mondanivalója volt, s amennyivel jobban értett a drámához, mint a kútforrás. Alig történt több, vagy más, mint mikor Arany Ilosvai-sorokat épített bele az eposzába, legfeljebb annyi különbséggel, hogy Arany jelezte, ki termékenyítette meg a képzeletét. Egyébként mindkét darab mögül mélységes meggyőződés világít, a hajdani honvéd gyereke, a Gotterhaltét nem tűrő Gárdonyi jogos felháborodásában az öreg vak asszony egyértelmű akciójával vezeti le indulatát, Herczeg meg ezúttal valami sajátságos, nem is leplezett ellágyulással úgy reagál a történelmi tényre, hogy a szabadságharc egy szakaszában császári hadak irányította martalóccsapatok veszélyeztették a békés sváb lakosság biztonságát, hogy legyezőszerűen kiterjeszti egy földrajzi egységre saját és családja állásfoglalását, s meggyőződése szerint, saját hitére asszimilálja a sváb kisebbséget a Hoffer família és a meg nem nevezett kisváros lakóival együtt. Herczeg életében nem árult el annyit saját érzelmi életéről, mint a Fekete Lovas-ban, önéletrajzában sem volt ennyire elsődleges, ilyen álarc nélküli. Meg vagyok győződve róla, fogalma se volt minderről, ha lett volna, már fegyelmezi magát, kilépi az illedelmes távolságokat, de nem tette, ezért sikerült úgy a darabja, hogy kései olvasója csak a fejét csóválja. Színpadok istene, mennyit adták azt a szerencsétlen, fülünknek elviselhetetlen Ocskai-t, milyen banális-aláhanyatló a megoldatlan harmadik felvonású A híd, a Darab, s ezt a csakugyan színtiszta, steril meggyőződésből született, legjobb tollával megírt művet szemérmesen elhárítjuk, mert el kell hárítanunk, sajnos. A politika kancsi tudomány, ha író néz a szemébe, ha az alkotó, méghozzá tehetséges, még jobban kancsalít. Ha az író hazudik, még nincs baj, az akkor kezdődik, ha a boldogtalan alkotó beleadja őszinte szíve utolsó vércseppjét is, és azt írja le, amit csakugyan hisz és érez. Akkor aztán elmerenghet rajta a színpadi szerzők örök vadászterületein, hogyan is történhetik meg az, hogy mikor csakugyan jót alkotott s megtette a hazának a saját személyes, szerelmi vallomását, sütheti a makkot, vagy mehet a darabjával zabot hegyezni, mert a mi sajátságos és változatos történelmünkben egyazon témát hol kívánatos, hol tilos bemutatni. Most éppen nem volna tanácsos, mert akaratunk ellenére olyan gólt lőnénk saját csapatunk kárára, amit az ENSZ is regisztrálna, pedig Herczeg lelkiüdvére megesküdhetnék, amit ábrázolt, annak magja igaz, ha kiterjedését és mélységét el is túlozta, és nem érti, miért gondolhat bárki egy képzelt bácskai városka helyett más, határunkon túl fekvő földrajzi egységre. Az eredeti színhelyet a történelem egybemosta, Isten se szitálja ki az elkeveredett elemeket a semmiből.