Gyulai Pál: Szüreten
Bacchus ünnepe évezredek óta lírai tárgy és társadalmi jelenség, irodalmi korszakokon át tömörül a bor, borozás, összecsengő vagy magasra emelt kupák ritmikus zaja dalszerű költeménybe. A középkorban a vallásháborúk nemhogy csendesítenék, de élénkítik a folyamatot, az ifjúság diákegyesületekben tárgyalja a világ új eszméit, a Carmina Burana éppúgy őrzi az ősi mámorkultuszt, mint a burzák vitáinak és szembesülő véleményeinek hátterét. A felvilágosodás idején és a kora reformkorban az átalakulásra készülő nemzet lassan felizzó talaján új motívumok szövődnek a nemes ital dicséretébe, Magyarországon a nagy nemzedék szelíden korholó intelmeket, tettre biztatást fogalmaz, vagy hazaszeretete szerelmi vallomását, esetleg baráti vonzalmát, hűségét rögzíti, nálunk öncélú bordal a mámor dicséreteként nem születik. A Gesellschaftslied, mely egyébként mindenütt máshol az azonos gondolkozásúak kiállása a közös eszmevilág mellett, a holtig tartó barátság megőrzésének ígérete, a mi irodalmunkban hol rejtett fogadalom, hol keserédes búcsú, hol a jövendő felvillantása nem a szivárvány, hanem a nemzeti zászló színei alatt, s mint annyi más tőlük elperelhetetlen irodalmi elem, elsősorban az ifjúság tulajdona. Minden magyar bordalnak muskotályíze van, harsányságát szelíd ború és a rejtett jövőben egyszerre érzékelt remény-reménytelenség érzékeltetése jellemzi, nemzeti sajátosságaink sajátságos összefoglaló műfaja mindig messze túlmutat önmaga célkitűzésén. Gyulai szerintem úgy halt meg, hogy fogalma se volt arról, ő írta a magyar irodalom legszebb bordalát, alighanem se műfaját, se saját freudi tudattalansággal tudatos kriptogrammját se vette észre, amelyet belerejtett. Az is elképzelhető, hogy az érzékelt bűvöletet bele se akarta tenni, de a líra örök és öntörvényű műfaj, s maga az őszi szél sodorta a szabályos sorok közé az üzenetet, a negatívum pozitívumát. A hallgató mozsarak némasága kiált, az idill fals, a béna kezű cigányok jelenléte tüntetés, temetünk, illetve temethetünk, tort ülünk, de játsszuk azt: szüretelünk. A költő munkái ismeretében megkockáztathatjuk az állítást, nem tervezte el, amit mondott, a verssorok tudata mélyén, szándéka vagy terve ellenére mégis azzá az üzenetté álltak össze a szavak, amit ránk hagyott. Szándékában addig bizonyosan eljutott, hogy lejegyzi egy savanykás összejövetel zárószakaszát, egy diszharmonikusra sikerült estét, amelyben semmi sem olyan volt, mint ami egy illedelmes szüret tartozéka. Azzal számolnia kellett, hogy ha hűséggel akar ábrázolni, csendesen, visszafogottan kell dalolni, mert az rímel a dátumra, amelyet a vers megörökít, a szüreti élmény magyaros, hangsúlyos sorokban történt rögzítését a többszereplős zsánerkép maga szabta meg, a ritmust és rímképletet szinte diktálta a gondolatsort megindító felismerés, sajátságos társas együttlét ez az egyébként örömünnepnek és kellemes élménynek számon tartott társadalmi összejövetel, a legkevesebb köze ahhoz van, ami miatt a vendégeket ideinvitálták, a kép, egészében magyarrá szelídített Dürer-kicsinyítés, a figurák mögött, felett a halál és csatlósai, pedig vége már a harcnak, nagyon is vége. A vendég megriad, végtére is szüretre invitálták, nem temetésre, de hát szüret-e, amit ülnek. Kopognak az e hangok, mint göröngyök a koporsódeszkán, s a kopogás akusztikai élménye az azonos zárású, és szóvégű szótagokkal felhangosodik, az aa képlettel indított versforma középrészét és a harmadik ikerritmus sorpárt, mint egy tömegsír árkát elrekeszti. Aabcbc figyel fel az elemző, hat páros rím kergeti önmagát a hét versszakban, a vendégek fojtott sóhaját nemcsak a szél visszhangozza, de a negyedik és hatodik sor egy ütemmel megkurtított szabályos szabálytalansága. A sorok harmadikja, hatodikja térdre is rogy emiatt, Gyulai lélegzet-visszakapva hirtelen egy ütemmel kurtábbra vált, ritmikája megint szándéka ellen működik, csak az olvasó bizonyos benne, hogy a golyó verte seb jelez, a test zökken, aztán előredől. Csak e kurtított sorokból néz vissza ránk az összerogyó katona, a hét versszak egyébként mást üzen és mást lehel, meglepő, azaz miért volna az, belefér ebbe a szüretbe, hirtelen Poe Edgar hollója károg fel az őszi domboldalon, a szőlőhegy alján, hét versszak mondja anélkül, hogy mondaná, ami volt, nem tér, nem térhet vissza, ahhoz túl sokan hiányoznak és üres színpadon nem lehet ábrázolni szereplők nélkül. A világhírű vers sohasemje csőrében viszi a Gyulai-verset; A halottak fel-feljárnak, szól a holló: sohasem. Mikor ez a vers születik, már iskolások tanulják Vörösmarty költeményét a szegény asszonyról, aki megfelezi imakönyvét. A versbeli nagyasszony azt éli át naponta, amit Gyulai szüreti beszámolója tudatosít az olvasóban: hajdanában nem így volt ez. A tudatosulttá érett tragédia ejti a költő alkotó tehetségébe a riadt kavicsot, amely körül megindul a fegyelmezett hullámverés: hét versszakban hagyja az utókorra a fájdalmas igazságot, hogy a hajdani derű, szépség, biztonság, személyes és nemzeti diadalok emlékké gyalulódtak az idő munkagépén, Gyulai versei közül kevés marad halhatatlan, a Szüreten kivilágít életművéből, mint a csillag, ez a biedermeier zsánerkép le is volna festhető. Az ábrázolás hibátlan, pontos: egy szőlővel beültetett hegy tetején, ahol a présház, a vadászles, a borpince, a tulajdonos nyári otthona áll, szüretre meghívott társaság helyezkedik el. A venyigék már csupaszok, a dűlő mentén és a közeli erdőben még életerős a gallyakon a lomb, a szél viszont hideg, hidegebb a szokottnál, rázza az ágakat, a szüretelőkre rászitálnak a falevelek. Van egyébként ebben az őszi ünnepben valami kínosan szokatlan, szabálytalan, senki se kapatos a férfiak között, nincs kurjongatás, kiáltozás helyett inkább sóhajtól súlyos a levegő. Gyulai egyik legszebb öntudatlan belső ríme, hogy az őszi szélre a mély lélegzet bánata adja a meg se fogalmazott hasonlatot. A második versszakban ott a felidézett és visszahozhatatlan valamikor, amikor nem sóhajtozott senki, már a hegy is nevetett és hangos volt. Hogyne lett volna az, mikor ott durrogtatták a tarackokat az urasági cselédek, a hajdúk, s a moraj, amelyet a környező hegyek visszavertek, dicsérte a jól végzett munka eredményét, a szorgalom jutalmát, verhető a dió, szedhetik és tárolhatják az almát, a szőlőlé elkezdte erjedését, éljen hát a gondos gazda, éljenek az örömöt megosztani idelátogatott szüretelők. Hallgat a hegy és hallgatnak a vendégek, nem okos most tarackokra gondolni, elvitték azokat kis türelmes markos lovak. Ló és ágyú régen megsemmisült isten tudja, merre a tüzérrel együtt, és a lőpor, ha csak a lőpor fogyott volna el, amelynek amúgy is tilos volna felhasználása, de a remény fogyott el, az lett semmivé. A miniatűr kép szerkezete két csoportot és két magánszemélyt rögzít, a vendégek között valahol ott kísért a régi udvarház utolsó gazdája is, de lehet Wachott Sándor György ura is, a jelzések félreérthetetlenek. A házigazda dolmánya magyaros, régi kedve nem, dúlt, ingerült, csalódott, ennél is több, keserű és komor, még fékezni se tudja levertségét, holott nők is vannak a szüretelők között, nincs se bók, sem incselkedés, de kibukik mindenki meghökkenésére száján egy-egy teremtette, amit nem szoktak megengedni maguknak éltes házigazdák, ha tisztes asszonyságok vannak a közelükben. Ezen a szabálytalan estén, ezen bizony megesik, őszi szél és sóhajtások keverednek egymással, a nagy fák tövén kedvetlen és reményvesztett csoport várja, legyen már vége az egésznek. A hajakon, a bajszokon láthatatlan kezek simítanak át, senki se foghatja meg, de érzékeli a nem létező ujjakat a szálak között. A másik csoportozat a cigányoké, akiket mulattatásra kirendeltek, muzsikájuk nem kell senkinek, hol rákezdik, hol abbahagyják, nincs kinek játszaniok, nincs miért, csupa vén ül a hevenyészett tűz körül, öreg nők, férfiak, akik nem kellettek a halálnak sem, hát persze hogy a zengés szomorúan elhal a húrokon, hisz ifjúsága a vidéknek hol és hol nem, odavan. Higgadt keserűséggel száll Gyulai verséből mit sem sejtő távlatokból a felelet a fel se tett kérdésre: hogyhogy nem tudni, merre, hol az az ifjúság, tudjuk bizony, mind tudjuk, hát a katonák titokzatos szellemközegében, ahol a tovatűnt virágok Marlene Dietrich énekében, elfújta őket a történelem lehelete. Ha tudják, halott, akit szerettek, kegyetlen, de tiszta képlet, de bujdoshatnak is, lehetnek foglyok, rejtőzhetnek külföldön, ahonnan nem mernek jelentkezni, hogy bajt ne hozzanak az itthon maradottakra. Minden tisztázatlan, csak a halott megfejtett egyenlet. Öreg öreg mellett ül a tűz körül, fiatal csak egy közöttük, egy lány, persze hogy ifjú lány, férfi nem lehetne, hisz csak nő maradhatott otthon. Nézi a lány a tüzet, áttöröl olykor a szemén, ez a lány felbukkan még majd máshol is; a Családi kör-ben, ott testvérbátyját nyomozza, legutoljára a rózsafát veszélyeztető gonosz folyó kárvallottja, Kiss József Ágota kisasszony figurájában leng vissza ez a jellegzetesen szabadságharc utáni nőalak. A lírai eszközök szép küzdelmében a nyílt szánalom indájában olyan könnyen elbukhatott volna a költő, de elkerülte. Mint a lövések, záporoznak a közlés riportszerű tényei, egy lány ül, szemét törli, semmit sem tud a vőlegényéről, mögötte, körötte egy monumentális színpadkép háttérfüggönye, holttestek, fújó paripák, felrobbant ágyúk, kifordult belű öszvér. Ők ketten, a gazda és az özvegy menyasszony az egyedül kiemelt alakok, ez a kettő veszített legtöbbet, az öreg egész reményteljes múltját, lelkesültségét, hitét, vagyonát, családtagjait, a lány egész beteljesülés nélkül maradó, porba gázolt jövőjét. A vendégek isznak, fel-felsóhajt valaki, a beszélgetés elakad, egy kéz belekotor a rőzsébe. A záróversszakban még szárnya is nő a visszafogott csendnek, iszonyú vádat és tagolatlan üvöltést rejtenek a fegyelmezett sorok, négy babonás sor érzékelteti a közelgő estét, a mindnyájuknak egyszer eljövő halált, s a múlt és a jelen közti átívelhetetlen szakadékot. A völgyre köd ereszkedik, a csúcson már ott az éjszaka, a tűz csak pislákol, csak az árnyékok elevenek, seregnyi árnyék lebeg köröttük, felettük. Gyulai verse azzal a rettenetes tárgyilagossággal fejeződik be, amely nyelvünkben a népdal stilisztikai jellegzetessége, a legnagyobb kijelentések cicomátlan egyszerűsége, akarod-e feleségül Bodor Anikót, akarom, hogy van a beteg, meghalt, hát a csecsemő, túlélte. Az árnyak körbeveszik a hét versszakot, az olvasó megrettenve ismeri fel őket, hát persze, itt vannak mind, eljöttek a valamikor szüretelők rejtelmes közegükből, egyiknek ismerik a sírját, másiknak csak következtetni lehet a helyére. A hajdani szeretők és szülők mind itt vannak, mert az évszak meghozta a termését, sziszeg a két spiránssal az őszi szél, temetnek az öntudatlan consonansok: sok a sír a völgyeken. Ilyen rideg, román stílusú művészettel megálmodott biedermeier szöveggel el nem gyászoltak még vesztett ügyet. Gyulai csak az elemek felsorolásában volt hajlandó vállalni a sablon zsánerkép összetevőit, a csoportozatot az avarba érett pázsiton, mondanivalójában szépen elkeverte a színeket, nincs tarka nyájas tájkép, amely elfedi a világosi bitókat, csak sóhaj van, könny nem hull, de az emlékezés se békél. Ez a vers a magyar Guernica; gyalulatlanul kegyetlen, de éppen azért hatásos, mert nem törődik saját vagy az olvasó felhámlott epidermiszével, mások meghaltak, mi szüretelünk, jó szerencsét a bő terméshez, mi élünk. Mit tudta volna Picasso, mit jelent az nálunk, ha a gazda nem foglalkozik a vendégeivel, ha a kisasszony jelenlétében szelíden, de káromkodik egyet, az apokalipszis versét magyar lovak patája veri ütemre. Etelköz óta nálunk a maguk módján faragják az idő fájába a költők nemzeti jelzéseiket. |