Tengerek a cseppben

Hogy a szerelem arany gyertya sötét szobában, melynek a váratlanul kinyíló ajtó eloltja a lángját, éppúgy azonnal elhisszük neki, mint hogy az imádott nő küszöbét könnyeivel mossa, miközben fehérbárány-gyerekkora valami távoli hajnal felől rájuk csilingel. Nincs kétségünk, akkor is komolyan beszél, mikor megérzi, a szerelmi búvócskában sose fogja meg azt, akit meg kellene lelnie, aki kezének gyűrűjét, vágya búgó kürtjének harsonáját szánná, hogyan is találhatná meg, a két hangjelzés kizárja egymást, a báránycsengő és a kéj lihegése; udvariasan elmosolyodunk erotikus jelzéseinél, nem vesszük őket komolyan. Eszméletlen kéj. A vers szervezete nem tűri az idegen testet, amilyen örök kinccsé válik az olvasónak az eszméletlen bájú játék baba képe az előre elsiratott, a halál után itt hagyandók között, annyira nem vállalja az eszméletlen kéj képét, Ady epidermiszének szellemképe nem illeszkedik Szép Ernő bőrsejtjei közé, égő csókjait se tűri meg az alkotói alkat. A Szent Ambrus-idézettel bevezetett Emlék című kötet nyitó versében olyformán jövünk zavarba álma ecsetelésekor, mintha egy régi világbeli szülő ütődnék meg, mikor kihúzza serdülő fia fiókját és tapintatlanul beleolvas a kamasz naplójába, ejnye, de zavarba ejtő, amivel ez a gyerek foglalkozik.

A kiragadott két versszakból minden valószínűtlent elhiszünk Szép Ernőnek, minden képe telitalálat, azonnal vállaljuk, hogy a fák furulyáznak. Miért ne tennék? A hónak pillangószíne van, az van, ő koporsót ver ki aranyszögekkel, a hóra tűzvirágot hímez, a fű között meg világít, mint a láng, ez mind természetes: ő szólt, s mágus, abszurd képsorán ott a művész hiteles és hitelesítő jegye. De a szerelem görcse nem az ő világa, nem is fogadjuk el megközelítési kísérleteit, egyetlenegyszer sikerül a testi szerelmet úgy ábrázolnia, hogy síkosan csillanó erejébe beleborzadunk, s bizonyos, hogy szándéktalan közlésével ragadt magával bennünket, maga a líra, a mester titkait annak szándéka ellenére is felfedő mágiája tette a csodát.

Van valami zavarba ejtően megható a lepkeként elfogott és rögzített nyári pillanatképben, A szökőkút című versben, amelyben olyan takarékosan válogatott jelzőkkel ábrázolta a serdülés ébredő, de momentán teljesülhetetlen vágyát. A a, b, c, b rímképletű hét négysoros, a szakaszok első két sorában kilenc, a harmadikban és negyedikben tizenegy szillabás jambust, trocheust vegyesen tartalmazó elemekkel építkező költeményben saját élménye bukkan fel tudatában, emlékként, előttünk egy forró nyári nap tornáca, a minidráma ott játszódik le kettős hőmérséklet jelzésének metszőpontjában.

Monoklija egy zöld üvegcserép, annak karimájában tér vissza a kép, a hajdani, maga is még kamasz házitanító órát tart, a színen hárman vannak, a tanítandó gyermek, a költő, aki oktatja, és a gyermek kézimunkázó, kövérkés édesanyja, erősen kivágott ruhája mély kivágásában vörös rózsák. A melegben a levágott virág és az érett asszonyi test egyesült illattal párolog. A kis közösség úgy helyezkedik el, hogy bár a melegtől védettebb tornácon ülnek, a napsugár eléri az anya fekete haját, fel-felaranylik a gazdag sörény. Az asszony se a gyerekkel, se a kamasszal nem törődik, alig látja őket, elálmosodott kötése felett, elpilledt, ásít egy nagyot, kivillannak a fogai. Unottan nézi a kert szegényes szökőkútját, amelynek felszökő kis sugára megpróbálja legyőzni a nyarat, felszökik, aztán visszaloccsan a medencébe, a pillanat egy töredéke megáll a víz ívének gyöngyein, aztán tovább megy az idő.

Csönd van, a váratlanul nagy kiterjedésűvé vált Semmi perce ez, a rémült megvilágosodásé, a kis házitanító egyszer csak nőként kezdi érzékelni a neki is anyja lehetne asszonyt, aki ott van előtte megérinthető távolságban, hátradőlve a karosszékben, egy kicsit kövérebb, illatosabb, mint az ízlés szeretné, nem is elég finom, de akkora erővel tudja felébreszteni a házitanító bontakozó erotikus vágyait, hogy a kamasz beleborzong. Még nem volt dolga nővel, még minden titok, de a jelentkező vágynak karma van, sebez a felfedezés, hogy a test elfojtani vágyott, de elfojthatatlan kívánkozása hasztalan. Hogy az, azonnal jelzi a fallikus szimbólummá stilizált szökőkút feltörő, de alábukó vize. Három személy egyazon pillanatban egymás közvetlen közelében egy asztal mellett egy kis verandán háromfélét él és háromfélét gondol: a mama unatkozva teljesíti kötelességét, asszisztál a leckeórán, körötte a nyár, egy buta szökőkút és a rózsaillatú forróság, a gyerek a leckére koncentrálna, de fiatal mestere nincs a helyzet magaslatán, unalmas és zavart, nem tudja lekötni a figyelmét, hogy is tudná, mikor lángot vet alatta a szék. Mindhármuk előtt a szituáció megoldhatatlan megoldásának jelképe, a szökőkút, ami kinek-kinek mást jelent. Az asszonynak voltaképpen semmit, kerti tárgy, otthona kelléke, a kisfiú számára a leckétől való szabadulás utáni lehetőség, majd kis hajót ereget a medencében, belelógatja a kezét, felfodrozza a miniatűr tengert, a tizenöt éves tanító organizmusában pedig megrezzen a test kielégítésének igénye, azonnal fel se fogja, csak utóbb, freudi korai viharjelzése csak évtizedek múltán válik világossá. Ott és akkor még nem eszmél rá, mi az, ami vonzza és irritálja, később érti meg, mikor már a művész agyával fejti meg, mi az, ami ébredő tudatát érintette, akkor már tudja, a kamasz házitanítónak üzent a férfikor, naivul tette, együgyű színpadon, de a jelzés célba talált. Ez az egyetlen Szép Ernő-vers, amely elsődlegesen, modorosság és pózok nélkül hitelesen erotikus és ugyanakkor, mint cseppben a tenger, önmaga rögzítette egykori portréján kívül benne van egy Maupassant-novella kísértete.

A második tenger a cseppben egy házasság bukása. Huszonegy, éppen huszonegy rím nélküli, az ősi nyolcas ütemeivel építkező sorból áll, mintha egy idillien iszonyú, iszonyúan idilli kártyacsata folyt volna le közben az élettel. A költemény egyszerre bizonyíték asszociációs reagáló képessége briliáns voltára s fantáziájának irányára, ugyanekkor munkamódszerének mintegy iskolapéldája is; ugyanezzel a megoldással életi végig velünk majd az üdvtörténet egy szakaszát a Jézus keresztjéről írt vers kapcsán, vagy fejti meg anélkül, hogy akár célozna is rá, egyszerűen azzal az odavetett határozószóval, hogy a sivár bérház egyik lakásában a házmestertől való félelmében vidéki énekét suttogva leheli a cselédlány, a kis cseléd múltját, jelenét, jövőjét, sőt saját elkerülhetetlen halálának közelgő tényét is egy margitszigeti, unott pillantás nyomán. Ül a szigeten, körötte fekete madár, piros tulipán, két kaszáló paraszt, felsípoló hajó és elkarikázó hintó, a golyóként guruló képek közé belesivít a rémület szele: már tudja, közelít a halál, és az idő hullámai őt hörpölik be, nem a mindig megújuló, mindig más-más formában jelentkező életet.

A költemény voltaképpen egy házasság története, amely polgári tragédiába fordul. Ahogy a Krisztus-versből kikövetkeztethető volt, hogy az impulzus a költő tudatát haladtában, járás közben érte, itt is dinamikus a háttér, Szép Ernő ballag egy utcán, s jártában bepillant egy lakatlannak látszó, elhanyagolt ház kertjébe a léckerítésen át, ahol észrevesz egy virágkarót, rajta csorba üveggömb; kék, de homályos és poros már a megcsorbult kerti dísz. Ha nem homályos, nem poros, nem csorba, ha a kert ápolt és azt a hatást kelti, élet folyik benne, nem indul el az asszociációs lánc, de így, akár az ütés, éri a tudatát a kényszer, hogy rekonstruálja egy nem csorbaságra alkotott kék üveggömb környezetének és tulajdonosainak történetét. A folyamat felejthetetlen: a költő látja, amit nem láthatott, tanúja annak, aminek nem lehetett, megint kiemel egy cseppből egy tengert és dimenziót ad a határtalannak. Ábrázolásában a poros gömb régi fényében és csorbulatlanul díszíti a karót, a kert teljes pompában virul, csupa illat, virág és nem is üres, benne jövendő lakója, az ifjú menyasszony, aki rövidesen itt fog élni, a kert úrnője lesz, ott áll a karó, az üveggömb előtt, belenéz és a makulátlan üvegfelszín a gömb hajlásának törvénye szerint önmaga rézsút hajló figurájával szembesíti: a menyasszony friss boldogságában belenéz saját jövőjébe, amely abban a percben csupa kék, csupa arany, csupa tündöklés. Szép Ernő nagy költő, ha csak a barokk csillogást, a rokokó színeket és a biedermeier kellék-jelleget hagyja meg, még nem következtetne összeomlásra az olvasó, ám az optika rákiált, vigyázat, a gömbön mutatkozó alak természetellenesen nyúlt, nem azonos reális önmagával, a jelenség hirtelen fenyegető eseménysorozat lepergésének lehetőségét ígéri, a torz formájú figuráról már érezni, idők folyamán a ház és a kert is hozzá torzul, a gömb is megcsorbul, beszennyeződik, a házasság tönkremegy, a csepp Paradicsomban, amelyben a menyasszony egykor mosolygott és boldog csodálkozásában összecsapta a kezét, megecetesedik az idill, a lakók elválnak, a ház elárvul. Ami a valamikorra emlékeztet, arra az időre, mikor még minden ép volt és csillogott, nincs más tanú a csorbává vált életben, csak egy poros üveggömb a karón.

Huszonegy sor, egy futó pillantás egy kertbe, és egy szerelem, jegyesség, félresikerült, felbomlott házasság története, rekviem egy ép üveggömbért, a szerelemért, a reményért, a tovatűnt harmóniáért, egy fiatal lány mosolyáért, amely nem tér vissza soha többé, mert csorba üveggömböt nem varázsol éppé soha többé senki. Az elnyúló, még boldog és mit sem gyanító figurát mutató optikai kép és az ezúttal nem mögöttes, egyenes vonalvezetéssel dolgozó ábrázolás egyszerűen elfelejthetetlen. Szép Ernő megint csak végigvitt egy csodát, folyamatában rögzítette az általa meg sem élt időt, a menyasszony alakja messze túlmutat saját hajdani mosolygó önmagán.