Új ihletés, ősi gyökerek

Népballadáink legújabb, 800 lap terjedelmet meghaladó gyűjteménye, amelynek anyaga és jegyzetei Kriza Ildikó gondos munkáját dicsérik (Szépirodalmi Kiadó), azzal az élménnyel szolgál a könyvbarátnak, ami ritkán adódik: abbahagyhatatlan olvasmány. Aki rá akar szánni tíz percet, hogy belepillantson, mit is talál a könyvben, órák múltán eszmél fel, hogy balladáról balladára lapozott, s minél többet olvasott el az anyagból, annál szomjasabb lett a folytatásra. Mintha az olvasó, pusztán attól, hogy belefeledkezett a kötetbe, maga is azonnal részesévé válnék annak a rejtelmes fényekkel vibráló csodavilágnak, amelyben kakassá változott árva gyermekek megtagadják a segítséget attól, aki nem jól bánt velük, az áldozat megkéri gyilkosát, ha majd megölte, fejét-lábát a furulyájába tegye be, hadd zúghasson-zenghessen azután is, mikor már összeházasodott a föld zsírjával, beszélő, fodor bárányok villognak elő a homályból, hatágú burgusfák alatt pihennek a hősök, farkasok nevelik fel az elhagyott kislányt, házasságtörő, szurokba mártott asszonyok gyertyaként világolnak, s a testvérhúgát a rossz szellem kezére engedő kilencedik fiút nem fogadja be a föld. Micsoda nem irgalmazó szenvedély viharzik a balladákban, ahol semmi álszemérem nem tompítja az elsődleges, meghökkentő indulatot! A gyáva anyát, aki kiadja lányát arra a fenyegetésre, hogy őt magát hurcolják el, ha ellenáll, ugyanolyan tárgyilagosan átkozza meg elhurcolt gyermeke, amilyen tárgyilagos szavakkal az anya átkozza, vagy öli meg, akár holtában, virág képében is, lányát vagy fiát, ha az szembeszállt akaratával, ha keresztezte terveit. A népballadák talaja véres, a felette ingó árnyakat az irgalmatlan őszinteség vihara sodorja, vadul szerető, gyűlölő, gyilkoló mitikus majdnem-maszkok néznek az olvasóra a sorok közül. A műfaj kényes, nem szelídíti a történetek iszonyatát kispolgári konvenció: itt testvér testvért öl egy kosárka eperért vagy azért a lehetőségért, hogy férjhez mehessen, de öl a férj is, itt a lányt halálra táncoltatják, a feleség nem megy haza a bálból, mikor ura haldoklik, itt áruló a kisgyerek, saját anyja hűtlenségének árulója, s a hajlama ellen férjhez kényszerített szerető éppúgy szülei fejére kéri a halált, ahogyan az elhagyott kedves kíván lángot hányó törülközőt, vér-mosdóvizet hűtlen szerelmesének. (Ezeknek a balladáknak a legmodernebb irodalom leplezetlen családi kapcsolatait vetítő képeihez annyira hasonlatos apa-anya-gyermek és házastársak vagy szeretők ábrázolásával külön érdemes volna foglalkozni; műköltészetünk és szépprózánk hosszú időn át lényegesen naivabb ábrázatokat és családi viszonylatokat rögzít, majdnem hogy idill felé hajlik, míg népballadáink tiszta ereje mindig megőrzi a tragikum igazságát, s ugyanolyan biztos ízléssel tartja meg a Gorgó pillantását, ha azt kívánja rögzíteni és tudatosítani, mint amilyen felülmúlhatatlan üde édességgel mosolyog a vígballadában, a románcban egy-egy, a ritka öröm emlékét felvillantó szövegben vagy groteszk játékban, ha így hozta a kedve.) Mágikusan szuggesztív képek, tökéletes realitás, tökéletes irrealitás mellett naiv, egzisztencialista, szürrealista és mélyen hétköznapi elemek forró-hideg fürdője ez a kötet, felette a tévedhetetlen igazság-igény szigorú napsütése. Sokat tanulhat a szakmabeli a műalkotás felépítése törvényeiből, míg a szűkszavú remekműveket tanulmányozza, s ide kívánkozik annak a rögzítése is: ha már világdivat a mítoszok továbbfejlesztése a drámai művekben, műballadáink ihlető hatását bátran elfogadhatná egy modern alkotó, megint tudnánk valami újat mutatni a nagyvilágnak. (Banovich táncfilmje figyelemre méltó kezdet volt, ám a népballadák egyike-másika szinte kiált a drámai szöveg-továbbfejlesztés után.)

 

Ortutay Gyula bevezető tanulmánya kitűnő kalauz: az író beleérzése segíti itt a tudóst, hogy minél közelebb hozhassa anyagát az olvasóhoz. Szavai nyomán a felületesen vagy talán nem is ismert adatok egységes képpé kapcsolódnak, kiegészülnek; aki nem foglalkozott mindezzel szakszerűen, az is teljes egészében látja végre annak a küzdelemnek az útját, melyet éppen legjobbjaink a népköltészet megmentése, rögzítése érdekében folytattak, s ugyanakkor azt is, hogyan kapcsolódik a magyar balladakincs a világ balladakincsének vérkeringésébe. Hasznosabb és elbűvölőbb kiadvány ritkán volt az olvasó kezében, mint ez a kötet, s napjaink olvasójának atonalitáshoz és csontvázzá stilizált képzőművészeti alkotásokhoz szokott füle-szeme meglepve regisztrálhatja majd a népi teremtő képzelet egyszerre megnyilvánuló időtlenségét és abszolút modernségét.