Szép Ernő: Jézus Krisztus
Hol szerezhette az élményt – tűnődik a vers elemzője, míg hozzáfog a színképelemzéshez. Először talán a helyszínt kellene tisztáznia, ahol a költőt az impulzus érte, ahol egyszer csak váratlanul szembekerül Isten fia képével. A választ a mű tizenharmadik sora adja meg: ha tavasszal lombtalan, nyáron napverte, ősszel esőben ázik, télen zúzmarás, jég és hóborította, szél zsákmánya, viharban védő barlangot, házfedél biztonságát nem találó keresztfát ábrázol a vers; ha Krisztus lehajtott fejét, szögverte végtagjait, utolsó pillantását, félig leszorító szemhéját, görcsbe merevedett ajkát, megontott mellkasát, könnyeit és vércseppjeit immár befelé, spirituálisan szivárogtató, útszélen elhagyott megváltót vetít elénk a kép, aki csaknem színmeztelenségében is örök testi-lelki tisztaságot sugároz egy miniatúra pontosságával, ezt a látványt a költő nem élhette át a templomban. Épületben mást jelezne a világítás, de más volna az ábrázolás is, egy templomban elhelyezett fő- vagy mellékoltár feletti feszületen nem ennyire védtelen és kiszolgáltatott a szent test, mint itt, s nem volna feszületéről sem ekkora hangsúllyal mondható, hogy tavasszal lombtalan, nyáron napon égő. Nem, a látvány alighanem egy falusi országúton érte el a költő tudatát, a vers kezdetén a corpusos feszület dupla tragédiát érzékeltet, költőink közül, ha nem tudnók a nevét, éppen a dupla tragédia jelzéséből ismernők meg Szép Ernő lírai optikáját. Nemcsak a megváltó áldozat itt, aki az embereknek isten, istennek ember fia, húsba kivetített része a szentháromságnak, aki húsvéti báránnyá válik az üdvtörténetben megváltásunk érdekében, van mellette – mögötte egy másik áldozat is, maga az eleven, aki-amely betölthette volna a fák szép hivatását, fészek őrzését, madár-ringatást, hozhatott volna lombot, termést, enyhíthette volna gyümölcsével az alatta pihenő szomját-éhségét. A tizenharmadik sortól kezdve a költő megrendülése párhuzamosan szól a kivégzettről és kivégzése helyéről, a nála olykor külön hangsúlyt kapó váratlan, önálló szóalakítás rá is mutat erre a kettősségre: nappal életlen, tehát élet nélküli, éjszaka pihenéshez nem jutó. A kereszt a nappal-éjszaka ellentétpárjával a szituációt a statikából a dinamika felé emeli, Krisztus és kivégzési helye a Szent Ágoston-i osztatlan hármas, azaz egyetlen időben éli örökkévalóságát. A Megváltó, ha akarná, a csillagképek közé vethetné az ágyát, de nem akarja, különben csorbulna isteni funkciója, s nem érez maga miatt részvétet vagy fájdalmat a feszület sem, annak elmaradt könnyeit a költő sírja el: a keresztfa tárgyilagos, jobban tisztában van jelentőségével. Igaz, hogy hitvány szégyenfa lett, nyomorult karó, de így is hasznára van koldusnak, irányt szab vándornak, így sem haszontalan a halála. A párhuzamos ábrázolás a vers második részében megszűnik. A helyzet világossá vált, az elemző felismerte, hogy a költő valami országúton haladtában szembe találta magát egy naiv ábrázolású falusi, naiv mester kezét dicsérő corpussal, s egyszerre döbbentette meg az istenember és a kivégzési eszköz közös halála. A második részben figyelme csak az áldozatra összpontosul, a költő alighanem leül szemben a feszülettel, s elkezdi összegezni benyomásait. Felületes pillantásának eddig csak egy elnagyolt, mégis drámai hatású feszület volt látószögében, szemlélte, most megpróbálja elrendezni magában a látvány okozta érzéseket, a méltatlan halál miatt érzett haragos riadalmát. Hirtelen olyanná változik a vers, mintha Szép Ernő átvenné a védő szerepét Pilátus előtt, Kajafás előtt, nem mondja ki, de érzékelteti, mit gondol: nézzétek, ecce homo, ezt akarjátok ti halálnak adni, miért, ártatlan, mint a vele rokon ártatlanságú gyerekek, szereti, szánja a véneket, nincs, akin ne segítene, testvérnek érzi a féleszűt is, nem árt senkinek, szelíden barangol a júdeai réteken, kocog a pásztorok után, az állati szenvedést is észreveszi, szedegeti a juhok gyapjából a tövist, nem átallja becézni a szegény agyonterhelt szamarat. Ezt akarjátok megölni, római hivatalnokok, papi fejedelmek, ál-ájtatos farizeusok, ez haljon meg, aki megfogalmazza a sírók panaszát, elsóhajtja a világ sóhaját, aki fülének beszél a néma, aki minden könnyezőhöz lehajol, minden éhest megvendégel, először a csodák irizáló fényében, borrá változtatott vízzel, megsokasodó kenyérrel, hallal, s aztán maga változik isteni eledellé, saját testét töri, töreti, vérét ontja, ontatja s kínálja kehelyben? Ezt akarják megrontani, egyházi és világi hatalmak, akitől megéled a béna, feláll a nyomorék, lehull a vak szeméről a hályog, akit semmi szenny nem iszonyít, aki lábához kushad a halál és újra nyílnak a rózsák Jairus lányának orcáin? De hát miért, mindenkinek testvére volt, csak önmagának nem, mindenkin segített, csak önmagán nem akart, ha a saját sorsát bogozták, másról beszélt, pedig a hullám megszilárdult szent talpa alatt, s lábával a földön, homlokával az ég felhői között tartotta felettünk a mindenséget. A második rész kódája megdöbbentő lírai szépséggel vonja meg a paramétereket Krisztus megfogalmazható üdvtörténeti nagyságáról, a neki juttatott földi rangok egyre emelkednek, ahogy az emberré parancsolt test szenvedései is nőnek: lesz Jézus a szenvedés grófja, később hercege, s egyre többet vállalva a földi megpróbáltatásokból, lesz a királyok királya is. A sorok mögül szinte sikolt a költő szeretetében: mit csináltatok, emberek, koldusabb volt a koldusnál, egyetlen földi birtoka az a köntös, amit elkockáznak halála napján, mije volt, semmije, eladták, mint egy állatot, harminc ezüstért, s volt mindehhez harminchárom éves. Annyi, mint én, gondolja Szép Ernő 1917-ben, amikor a vers íródik, a világháború folyik, a világ mérhetetlen szenvedést él át, s ő, a költő principessáról ír verset, fekete hattyúról, panaszkodik, hogy nem játszott eleget és sose volt Hippodromban, kis biciklije sem volt, majd tessenek pótolni az égben, és mérhetetlenül elszégyelli magát. A harmadik szakaszban a verselemző azt érzi, a költő feláll. A vers kezdetén az alkotó úton közelített, felfigyelt a feszületre, megsajnált Istent és fát, a költemény folytatásakor ült, összegyűjtötte asszociációit, a záró részben újra feláll, s folytatja az útját, sodorják a gondolatok. Amit átélt, tizenhárom bravúros sorral lezárja, végre látja már a Szentháromság krisztusát, felfogja, mit tett, mikor cselekedett, miért és kiért, s már ott a látomás előtte, Krisztusa, felhők között tejúton lépve, szivárványon könyöklő angyalok társaságában, mellette a bárány és a galamb, az anyaszentegyház és a szentlélek, Isten fia ő, örök trónörökös, örök üdvösségünk és még valami, amiben Szép Ernő magyarsága hirtelen úgy előtör a sorok mögül, mint a forrás. Édes hazám, Magyarország, ki tudja, mire végződik ez a háború, csak te segíthetsz, Jézusunk. Őrizz bennünket, Nyugat bíborosa, Kelet majorosa. Nézd ezt a csepp, de nekünk minden majorságot, Uram. Úgy hívják, Magyarország. Őrizd meg a majort. A vers formai tekintetben leginkább a litánia imaszövegére emlékeztet, amikor a gyülekezet sorra mormolja a szentek és mártírok nevét. Itt a hitvallók megnevezését Krisztus tulajdonságai és jellemző jegyei helyettesítik, ritmizálni a sorokat nemigen lehet, a magyaros lejtés csak a liturgiaszöveg parlandóját tűri meg, a sor egyetlen nagy hangsúllyal kezdődik s nem törhető meg. Pár tiszta rímen kívül rímtelen is, mintha e furcsa litánia szertartáscsengője pótolná az elmaradt összezengő sorvégeket. Ha volt valaha antológia-versnek született költemény, Szép Ernő Krisztus-verse bizonyosan az. A kötet, amelyben megjelent, a Pallas kiadásában került közönség elé és azt a címet viseli: Emlék. 1917-ben adta ki, pontosan harminchárom éves korában. |