A Délsziget: a megriadt anamnézisMi ez a káprázat, ez az elvarázsolt Hieronymus Bosch-látomás, amelynek apokaliptikus elemei közt felveti fejét a hangaszálak közt a bojtosnyakú oroszlán, a megdobott zivatar sírva elsántikál, a bíbormezők fölött a mindenség akusztikus jelzései szállnak, és Szűdeli testéről lefosztja a szeplőtlen születés köde burkát az isteni szó? Hogy ki Hadadúr, kik a szülei és hogy került ide, Délszigetre, ahol vadakkal, szörnyekkel és a rothadt szájú halállal kell viaskodnia, míg zengeti csudasípját, titok, a tilalom oka viszont, amely a két ifjú testtől távol parancsol minden indulatot a testvéri érzésen kívül, világos: majd a serdülés befejeztével kezdődhetnék másfajta lángok lobbanása, így tanítja gyermekeit a Természet, de erről már nem szól a mese, a vágy alaktalan, nincs szöge, szúrása, még gömbölyű, akár a kagyló. A Paradicsom és a Pokol kellékeiből álmodott csodaszigeten a mindenség szíve dobbanását a hangaszálakból készített fuvolácska közvetíti, és a madárdal a tenger moraja mellett. Kérdezhetjük újra: mi ez a káprázat, amit Vörösmarty A Délsziget-ben ránk hagyott. Ha hagyaték, miféle hagyaték?
A költő 1827-ben válaszlevelet ír barátjának, Fábián Gábornak. „Jól teszed, hogy dicsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Ó, az én munkácskám nemigen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha mögött, a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásít, mint a legyet fogó kutya. Ki szeressen ilyen kölletlen teremtést? S mit mond a sors, mikor engem ínségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán a mellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz, Gábor, milyen parasztember lett volna belőlem, ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna, s ahelyett, hogy a fejemet rövid és hosszú szótagokon törtem, a fonóban mindenfélét mesélgettem vagy csáli hajszot ordítottam volna, talán most is a Duna mellett csibéket árulnék s verném szurtos feleségemet, még a szentet is leütném a lábáról. De ez magam előtt is igen sanyarú kép, jobb, amint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves felhőntúli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor s ilyen nyomós kérdést tesz boldogtalan előrelátással: mit eszünk esztendőre, Marty?”
Hogy mi ez a káprázat? A fiatal Prospero álma. Nyári rege. A költő már véghezvitt pár apróbb csodát, a Kazinczy tisztogatta drágakő antikizálását nem vállalta, de megtartotta a klasszikus foglalatot, a német és francia iskola csiszolását is másképpen folytatta, elsődlegesebb köszörűt keresett Csokonai úr rusztikus műhelyében. Amikor Fábiánnak ezt a levelet írja, még nyolc évbe telik, míg szereznek neki egy íróasztalt, kéziratai a konyhában állanak. Kalap utcai szegényes otthonában pár avítt bútor. Ez az a környezet, amelyben tündérálmok és látomások rezegnek, a színhely, ahol miután visszavezette a magyar nemzeti hőskölteményt akkori, abban a formában már folytathatatlan útjáról a mondavilágba, a Zalán után, ahogy a minden extremitásra allergiás Gyulai érzékeli, több, nem azonos értékű epikai mű között létrehoz egy A Délsziget című fantasztikus költeményt, amelyben „fantáziája cél és határ nélkül csapong”.
Szegény jó Gyulai! Milyen bölcs felismerés volt a similis simili szindróma, mit is kezdhetett volna ezzel a csoda-töredékkel, amely egy magyar Stolzingi Walter versenydala, csakhogy Gyulai nem Hans Sachs, s elismerhetjük, ezúttal lehet oka némi zavarra. A história valóban nem akármilyen: nem tudni, hol, nem tudni, kitől, született egy kisfiú, kezdetben még neve sincs, úgy hívják: Hadadúr. Olyan, mint egy barbár Édenkert lakója, leleményes, bátor, gyönyörű és kegyetlen, elfogja a vadállatokat, elszedi kölykeiket, kitépi sípnak a hangabokor ágait, egy barlang fenekére zsúfolja össze állat-rabjait, és a foglyok nyüszítése, üvöltése és a természeti erők szimfóniája vagy kakofóniája egyaránt belegyűl „sok hangokat” adó fuvolájába. Később szelídül a fiú, majd egészen megváltozik, mikor lánypárját is kibontja szűz magából a Köd. Attól fogva Istenen kívül már Szűdelivel is beszélhet. Istennel egyébként hol pöröl, hol társalog, hol egyezkedik, de mindig kapcsolatban van. Isten nem engedi meg, hogy idő előtt fellobbanjon a szerelem a két fiatal szívében, nőjenek fel csak testvérként és járjanak gyanútlan egybetartozással a csigás, vízmosta fövenyen, egyensúlyozzák ki egymásért és egymásnak, ami disszonanciát a földi Paradicsom eltűr, hisz a szigeten férgek is vannak, ördögök, undorító szörnyek, ott van maga a halál is, a hangasípba sok minden elfér, a világ atonális harmóniája kontra a rózsás fellegek alatt. Két, a maga módján legszebb képviselője nemének közeledik a majdnem beteljesülés pillanata felé, s fogalma sincs róla, hogy a pillanat késként kettévágja addig zavartalan párhuzamosságban és a megengedett közösségben élt életüket. Két, a maga módján legsikerültebb emberpéldány: ha nem csókolnák meg egymást, megmaradna az Éden. De miféle Éden volna, ha már feleszmélt bennük a másfajta kapcsolat után sóvárgó kívánság?
A testi felébredés másodpercében rácsattan az egymásra boruló fiatalokra az ég. Délsziget meghasad, kettéválik, egyik felén az ifjú nő, a másikon az ifjú férfi. Szűdeli álmok földjére kerül, egy csodálatos várba, tündérek közé, Hadadúr új színtere és küzdőpályája sivatag, egy korty víz, egy falat étel nélkül, csak a halál leskelődik körötte, az undok halál, aki éhen veszejti vagy szomjan halasztja. Vörösmarty halálképe rácáfol a biedermeierre, undorkeltő, fertelmes, megalázóan rút, nem az Apokalipszis elegáns lovagja, nem is a bécsi látomás, a szirmok közti szendergő üveges-bárgyú mosolya. A kajánsággal kékre szegett ajkú, rothadó fogú, kőszívű, fojtogatásra termett kezű látomás legalább annyira undorító, amennyire félelmes. Hadadúr mögött ez az elsődleges halál leskelődik. Éhsége és szomjúsága kínjában mindenre képessé lehetne, de szerencsére váratlanul új személy tűnik fel a közelében, egy szintén isten tudja kicsoda kisfiú. Itt a töredék legmegrázóbb jelenete: Hadadúr félőrült enni vágyásában majdnem kannibállá lesz, a gyermek megérzi szándékát, s megkéri, ha elkerülhetetlen, hogy vele csillapítsa éhét, ne a fejét, ne a lábát fogyassza el, a kezét tudná leginkább nélkülözni. Hadadúr feleszmél, erőt vesz a vad ösztönön, nyilván maga a gyermek segíti hozzá előbb a legyőzendő kísértéshez, később a helyzet megoldásához: hirtelen feléjük száll a népmesék három hollója, akik beteg anyjuknak húst visznek, de leejtik a húst, Hadadúr megtalálja, azzal csillapítja éhségét, még a maradékot is visszaadja a hollóknak, szomját már a pusztában pillét kergető ismeretlen kisfiú csodája oszlatja el, a gyermek pohárkát vesz elő, megbuktatja a homokban, színtiszta igazgyönggyel teli a pohár, mire kiemeli, amely kristályos vízzé változik. Miután ivott a hős, jóllakva elaludt, ébredésekor a fiúcskának már csak lábnyomait leli meg, azokon indul tovább a bizonytalan távlat felé. Nem kell sokáig gyalogolnia, megjelenik a másik klasszikus meseelem, a paripa is, Szellő, s „szilajodva repüle urával”.
Káprázat, varázslat, álom, épp csak megszakad, vége lesz és nincs folytatása, és ha az olvasó azt képzeli, azért marad csonkán, mert alkotójuk szíve megesett két egymástól elsodródott hősén, akiknek egyszerűen nem szabad találkozniok, mert csak így őrizhetik meg egymás romolhatatlan, ifjú, szépséges emlékét s ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kerüljenek szembe a lila ajkú, barna fogú halállal, szinte bizonyos, hogy téved. E töredék elemzője a Vörösmarty-életmű ismeretében arra következtet, ilyen elsődleges őszinteséggel még egyetlen álruhája biztonságában se tárta fel az alkotó, milyen s mibe kerül művésznek lenni, mit lát, hall, érez, szenved, rombol, gyilkol, tesz áldottá, átkozottá, megdicsőültté vagy halottá, akinek Isten megadta, hogy belásson a teremtés titkai közé. A Délsziget Vörösmarty költői lényének viviszekciós ön-anamnézises pszichiátriai látlelete, egy suhintás a zseni csodakardjával, amely átvág az ábrándos költőarc hazug és sablonos vásznán. Ilyen elképesztő szépséggel egy helyütt sem énekelt még Vörösmarty, ilyen borzasztó eredményre se jutott önmaga boncolásával, meg is riadt tőle, abbahagyta. |