Olvasónaplómból

Fellázadok és elhatározom, kitépem magam a kötelező olvasmányok közül, hadd vegyek végre ismét úgy könyvet a kezembe, hogy magam választottam, ami mellett én is olvasó lehetek, csak olvasó, kíváncsi a történet végére, vagy egy tanulmány felvetette kérdés megoldására. Szerencsére ennyi év után is tudok lelkesülni, meghatódni, szívből derülni, pedig az író színét, fonákját ismeri az irodalomnak, s olyat is látott már, milyen folyamat az, mikor regényt írnak. Ahogy az életem fogy, úgy nő a könyvtáram, nincs hét, hogy a kollégák közül valakitől, vagy külföldről a szakma nemzetközi mezőnyéből ne kapnék olvasnivalót, s bizony az ajándék könyvet, ha tartom a szakma íratlan törvényét, meg kell köszönnöm írásban, tisztességesen elolvasni, s úgy feldolgozni magamban, hogy a köszönőlevélben bírálhassak is, hiszen így tanultuk ezt, mikor még kölyökírók voltunk és az előttünk járó nagy nemzedék diktálta számunkra az etikát és a szakmai illemszabályokat. Ritkán jutok hozzá, hogy magam válasszak olvasmányt, kedvem szerint. Ez ma ilyen nap lesz. Én sose járok úgy vidéki városban, hogy ki ne raboljam a helybeli antikváriumot, cipelem boldogan az olvasmányt Pestre annak a csüggesztő tudatában, hogy hónapok, esetleg még hosszabb idő után juthatok el odáig, hogy kinyithatom. Utoljára Debrecenben garázdálkodtam az antikváriumban, bizonyos témakör szerint vásároltam, mert barátot várok Amerikából, aki ha majd visszautazik, semmi mást nem szokott magával vinni, csak régi történelmi monográfiákat. Egyben tartottam a neki szánt ajándékot, az Áruló című Görgey-életrajz mellett, ott az Egy diadalmas élet regénye, a Kossuth-monográfia, ott őrzöm őket egymás mellett a Képes Nemzeti Klasszikusok tetején, a Görgey-könyv éppen Madáchon. Hirtelen megkívánom a Tragédiá-t, pedig tudom szinte könyv nélkül, de elfogott a vágy erre az Isten, ördög, angyal és mindnyájuk keveréke ember játékára. Érdekes, hogy gyerekkoromban milyen intenzíven és undorodva féltem a falansztertől és a kihűlő világot ábrázoló színtől, mitől jelez egy kisgyerek vészcsengője? Sajátságos, hogy minden irreálisnak ígérkező elképzelésem térben, időben elérkezett hozzám valamikor, minden gyerekkori rémképem, mintha egy raktárban várakoztak volna, mikor kerül rájuk sor, visszaigazolták valamikori irtózásomat. Hát nem éltem az enyéimmel együtt falanszterben, mikor kitiltottak az arénából, nem faragtam széklábat a nyomorult műfordítások kásahegyében?

Most vettem észre, van egy másik Madách-kötetem is, vastagabb, mint a Képes Nemzeti Klasszikusok, ebbe prózai írásokat is összegyűjtött a szerkesztő, viszont hiányzik a Tragédia, csak a többi színdarabja van benne, meg levelek, néhány politikai jellegű nyilatkozat – ezeket el is olvasom majd, érdekel, mi volt Madách hitvallása a nemzettudatról, a nemzetiségi kérdésről. Találok egy novellát is, számomra vadonatúj, mégsem azt kezdem el ebben a magamnak ajándékozott szabad órában, hanem nekilátok Madách akadémiai székfoglalójának. Ugyan mivel köszönhetett be abba a nemzet életképességét olyan nemes eszközökkel igazolni óhajtó épületbe, s mit tartott olyan lényegesen közlendőnek, hogy azzal foglalja el akadémikus székét? Csak néztem, amikor megtaláltam a címet: A nőről, különösen esztétikai szempontból.

Jaj, istenem, de borzasztó! Milyen mély lehetett az a seb, amit ezen a világbíró tehetségen Fráter Erzsébet keze ütött, milyen feledhetetlen a férj, a férfi számára, hogy mikor házassága már rég romokban, maga a nő, a feleség is csak emlék, az akadémiai székfoglalót is felhasználja arra, hogy igazolja szomorú tételét: a nő elhagyott gyermek, hervadó virág, illat, dal, zománc a lepke szárnyán, aki esdekelve emeli szemét a férfira, mintha mondaná, segíts nekem, te hatalmas vagy, én gyenge. A nő a szerelem megtestesülése. Szegény – hiszen minden ott van a Tragédiá-ban, a hitvány csecsebecse, a haszontalan, de szép nő képe elég lett volna meggyőzésnek, hogy jutott eszébe, hogy tudományosan fejtegesse személyes tragédiáját? „Az erkölcsi és esztétikai rút netovábbját csak a nő képes előállítani. Azon bölcsész, ki az ember absztrakt fogalmából indulva a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását, az úgynevezett nőemancipációt hirdeti, nagyon tévesen cselekszik, s aligha jó szolgálatot tesz azoknak, akiknek kedvezni akar. Ki azzal be nem éri, hogy a rózsatő ága illatos virágot terem és azt akarja, hogy egyúttal gerendákat is szolgáltasson, az nem ismeri a természetet. A nő nem egyszerűen csak ember, de utolsó ízéig sajátságos valami specifice nő.” Bánatos sztereotípia, rossz elemezni, mi van mögötte, hogy táncol a sorok hátterében a gyönyörű Fráter Erzsébet, aki fel se tudja fogni, hogy lehet ember, aki igazán jól csak a csendben, a munkaasztalnál érzi magát. Szegény Ádám, de boldogtalan lehetett, mikor még a Tudományos Akadémián is Évája bűneit magyarázta, szegény Fráter Erzsébet, de boldogtalan lehetett, hogy nem párjára talált, csak zseniális mesterére, bár ez a Pygmalion gyengébb volt Elizánál. Madách akadémiai székfoglalóját persze hogy beválogatta Gyulai ebbe a kötetbe, hiszen az ő szemében sem volt több egy nő, mint tudományos vagy alkotói pályára merőben képtelen, csak meghitt mécsvilágként funkcionáltatható családtag. Szegény Madách, milyen lehetett átélnie ezt a székfoglalót, amely saját családi boldogsága halálos ítélete. Tudnia kellett, hogy a tudományos érdeklődésen kívül minden akadémikus más okból is feszülten figyel rá, és nincs az az Arany János-i tapintat, ami a megdicsőülés iszonyatán átsegítheti.