Babits Mihály: Anyám nagybátyja, régi pap

Ez a vers maga a csoda: Prospero pálcáján tündér színek ragyognak. Isten fogai már elengedték, Ádáz kutya még nincs, de a költő már felismerte, ki a gazdája s ki a gazda ura. A varázslatot 25 verssorból alkotta a költő, látjuk, halljuk, ízleljük, tapintjuk, még az orrunkkal is érzékeljük a Babits ábrázolta mikro- és makrovilágot; ennek a versnek jellegzetes egyházi bukéja van, pedig nem jelzik bőrbe kötött vagy pergamenfedelű könyvek, s tömjénillattal átitatott bútorok, papok jelenlétét. Numen adest! – kiáltotta az ókorban a szertartás kezdetén a pontifex, el a hívek közül a hitetlennel, ne sértse az Istent, ha közelít illetéktelen személy gondolata. Itt is adest a numen, ebben a versben, immár festménnyé lényegült szolgája jelzi állandó jelenlétét.

A helyiségben, amelybe gondolatban belépünk, szép, világos háttér előtt kerül elénk a költemény tárgya, egy olajportré. Felfogható volna családi képnek is, hisz Babits nagy-nagybátyját ábrázolja, ám senkinek nem jut eszébe e különös merev arcú férfit akár gondolatban is csak családtaggá degradálni, az ábrázolt több annál, rokoni viszonylatain: Isten embere, kanonok. Egyházi méltóságát öltözéke kellékei jelzik, derekán lila cingulus, ujján nagy kövű gyűrű, a festmény, amelyet a költő szemével szemlélünk, egyszerre közelít, egyszerre távolít, s egyazon alkotásban egyszerre három portrét örökít meg. Az első ábrázolás, a látható nyilván nem sokkal az ábrázolt halála előtt készült, amikor a kanonok már nem lehetett teljesen egészséges, erre több jelző mutat; sovány, sápadt az arca, még csak az ujjai is sárgatagok. (Ilyen szó természetesen nincs, költői kontamináció, arra hívja fel a figyelmet, hogy a test sárgába forduló színe valamifajta belső rendellenességet jelezhet.) De ez a komoly, a modell-ülés idején már kezdődő betegséggel küszködő kanonok volt valaha ép fiatal férfi is, sőt virgonc, életerős. Most megfordítjuk gondolatban a festményt, hátlapján, ott, az üres vásznon, az előző olajkép statikája váratlan dinamikába fordul, felbukkan képzeletünkben a vers második versszaka szuggesztív erejéből a szentség igényének szűrt világításában egy hívő kamasz, aki Rómába került papneveldébe. Ott fut előttünk a hajdani ifjú, piros öltözékben iramlik a szent lépcsőkön, körötte zsibong Róma, hisz nem mindig a szeminárium csendjében lapozgatja a tanulnivalót, hanem ott bolyong a szent városban, ahol a templomok virágillata elkeveredik a trattoriák ételgőzével, s a sokféle hang, illat, mozgás fölött mint egy kék kupola borul az ég lazán súlyos, súlyosan laza szövete. Ennek a hajdani, még sokat nevető, piros ruhás fiatalnak nyelvén a böjtös napok tartózkodása után édes itáliai ízek omlanak el, a papnevelde asztalánál egyszerre moccannak a kezek a kanál után, mint ahogy elindulnak a lábak is, ha az étkezésnek vége és újrakezdődik az oktatás, a meditáció vagy az áhítat. Szagok, ízek, illatok mellé rendszeresen megszabott időben a város minden pontjáról harangok zengenek, harangok nyelvén zeng az út himnusza, amit az ifjú pap megtett, míg a kontinuitás meghozta számára a hitét már igazolni tudó elméleti tudást is, s az áhítat és tiszta vallásosság mellé a papi magatartást. „Bölcsen vigyázni megtanult.” Meg kellett tanulnia, különben sose lesz kanonok, hosszú a folyamat, amíg vita, gond, kételkedés, felesleges tépelődés nélkül tud egyháza zsámolya elé térdepelni, majd odatérdepeltetni másokat: ki kell érdemelni a lila cingulust, a nagy papi keresztet. Közben lemossák az évek a hajdani ifjú arcáról a hamvas egészség ragyogását, a festmény olaj-képe a statikus, a képzeletbeli, a vászon hátára álmodott dinamikus figura egész kikövetkeztethető egyházi élete előttünk áll, egy falra függesztett családi festmény az ajtó, illetve a fal felé forduló keretébe feszülve. Két portré, egyazon darab vásznon, azaz voltaképpen három.

A harmadik képet a felismerés tükre tükrözi, ennek jelzése félreérthetetlen, a költő csak áll, nézi a kanonok képét és megdöbben. Önmaga katolicizmusát éppúgy felismeri az ábrázolt, már nem élő papi személyiségben, ahogy a kanonok ösztövér alkatát, halvány arcszínét is rá örökítette a titokzatos biológiai és spirituális genetika. Ez a vers valóban az ábrázolás csodája, egyetlen arc, de statikusan is, dinamikusan is, együtt múlt, jelen, jövendő, mindez három dimenzióban.

A három versszakos költemény, melynek strófáit két kétsoros elválasztó szövegrész tagolja, formájával azonnal figyelmet ébreszt nemcsak azért, mert az alkotó előre figyelmeztet bennünket, hogy az elválasztó elemek kivételével egyetlen helyütt sem alkalmaz rímet, hanem, mert a megnövekedett szótagszámú jambikus sorpárok a szintén jambikus elemekből építkező strófákat szabályos kereszt alakúra tagolják. Kereszt e vers grafikai képe, amelyet voltaképpen két antifóna alkalmazása képez a szövegben, s bár a költő előre jelezte, mellőzi a rímet, a sorok váratlan niebelungi versmértékével minden csengőnél csengőbb zenével érzékelteti a vers templomi muzsikáját. A csodát aztán csodával tetézi, megvan a megfejtés, csak hangosan olvassuk el, amit írt. A két antifóna három egyházi éneket tagol, harsog a katolicizmus viharos szépségű himnusza, ott muzsikál az ütemekben félreérthetetlenül: Vexilla regis prodeunt. Háromszor. A rég holt kanonok és persze Isten dicséretére.