Jelentés a szegedi tanyákról

Móra nem egy felejthetetlen asszonyportrét rögzített zsánerképeiben, olvasói megjegyezték Rozinak a termő anyaföldhöz mindennél jobban kötődő misztikus kapcsolatát, Kisforró Zsuzsanna az álom vizébe szelíden aláereszkedő arcát is mindazzal együtt, amit az álom sodort. A szegedi tanyákról való jelentés, amely szintén egy nő arcélét vonja meg (egyét? számtalanét, még egy olyanét is, aki mivoltát neme jellege nem határozhatja meg, mert Krisztus anyja), elüt Móra bármelyik ábrázolásától. Ugyanazokkal a stilisztikai eszközökkel, nyelvi, gondolkozásbeli asszociációs fordulatokkal élve más költő beszél hozzánk; abban a naptári évben, mikor a vers íródott, a költeményben rögzített történet megélése után Móra körömkevirágos, cifraszűrös optikája szín-látásában változott, itt feketére festett feketével. Hol mérhető ehhez a háborús ábrázoláshoz az Ének a búzamezőkről lehiggadt melankóliája, a pillája könnyes, de már száradó beletörődés? Ilyen vad költeményt sohasem írt a szelíd Móra, egy ábrázolásában se vált el ennyire önmagától.

Sajátságos vers ez, mindjárt a műfaji meghatározás is gondot okoz, mert hát mi ez a cím. Nyilván az, amit a szavak kifejeznek, közlés valamiről, ami megtörtént, méghozzá nem akárhogy, nem akármilyen körülmények között, nem is szabványos kimenetellel. A vers Papdi Kis Veronról nem ballada, pedig tragédiával végződik, nem is balladás költemény, s bár benne Szűz Mária szerepel, nem fogható fel vallásos alkotásnak, még kevésbé Mária-himnusznak, mint zsánerkép, mint poétikai medalionba szorított portré is szabálytalan, elüt minden hasonlótól irodalmunkban. Mint asszonyábrázolásnak, elvileg hasonlítania kellene Petőfi Sári nénijére, csak Sári néni maga az elnéző gyöngédség a költő szemszögéből, ugyanakkor a halál közeledését elfogadó, emlékei hamvadó parazsánál az életből való kikopás tényét józan szomorúsággal tudomásul vevő tényfelmérés, ha a költeményt Sári néni optikájával elemezzük. Nem hasonlít Papdi Kis Veron a halál után a búzamezőket ellenőrizni vissza-visszatérő Rozi méltóságos, csak a termés jogosultságát és fontosságát vállaló kemény tartásához sem, Erdélyi József Julis asszonya az irgalom nélkül hazakergetett tücsökkel hasonlóképpen nem rímel Papdi Kis Veronra. Julis néni annyi derűvel védi ki a tökéletes magányt, hogy az elvarázsolt olvasó csak sokkal később fogja fel azt a totális elszigeteltséget, amelyben egyetlen társnak és vigasztalónak egy tücsök marad. Móra pontos címet adott alkotásának: ez a tíz, tizenhat és huszonkét sorból álló szakaszokra bontott kétütemű, tíz szótagos páros rímű vers egy civilkeretbe szorított első világháborús hadijelentés.

Ha az, akkor miről? A történet egy része elmondatlan, annak megfejtését az olvasóra bízta a költő, nekünk kell kitalálnunk, hogy a vers tényleges lezajlási idejét megelőző napon alighanem érkezett egy hivatalos irat Papdi Kis Veronhoz, amelyben azt közölték, fia, infanteriszt Papdi Kis Mihály elesett. Ezt a közlést pénteken, a vers eseményét megelőző napon még nem képes feldolgozni a tudat, annak tudomásulvétele szombat hajnalra marad, amikor az anya találkozik az első jelenéssel. Amit az értesítés közölt, nem hihető, nem is lehet igaz, lehetetlen, hogy az ember elengedi a gyerekét és visszakap helyette egy felfoghatatlan, elfogadhatatlan bejelentést. Az élet ilyen irrealitásba torzult szakaszában igazán bármi megtörténhetik, az is, aminek Papdi Kis Veron a gyászhírt követő hajnalon részese: csodát lát. A tanyaszélben, a lócán ott ül ölében felfeszített szent fiával a Szűzanya, a tetem még vérzik, sugárkában szivárog Krisztus sebe, halkan zokog felette a Boldogságos. Ki élné meg könnyek nélkül ezt a különös látomást? Papdi Kis Veron képtelen rá, nem is tartja vissza a gondolatát, zokogó indulatában szertekiáltja, ami eszébe jut: „Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok”. Még annyi ereje van, hogy keresztet vessen, és mintha csak erre várt volna, szétfoszlik az iménti látomás.

Ha Veron azt hitte, végleg, tévedett, mert a jelenés déltájt visszatér. Éppen rőzsét szed, mikor feltűnik megint, a Boldogságos ezúttal fűzfák mögül integet, de valahogy más, mint hajnalban volt, mert időközben megöregedett. A haja ősz, tarka kendővel van bekötve, könnyével tisztogatja halott fia sebeit, be is takarja napszívta kék köténnyel. Ami a csodát még elmélyíti, az, hogy Veron ráismer saját fakult kötőjére, szoknyájára a Szűzanyán, a pruszlikját is magára vette Mária, sőt a Veron hangján meg is szólal, s mennyire nem illik szent ajkára az emberi indulatra jellemző kitörés és vád: „Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok”. Szűz Mária sikoltása és a látvány oly megrendítő, hogy Veron leborul a földre, mire feltekint, megint sehol, amit az imént látott, és ami egyébként még egyszer, immár legutoljára újra megjelenik ugyanezen a napon, de alkonyatkor. A Boldogságos ismét ott a tanyán, méghozzá a legkülönösebb képkeretbe foglalva, ott a képe a csordakút vizének felszínén, a víz tükrén tartja ölében Krisztus szent testét, aki szintén megváltozott, mert takaró gyolcsa helyett véres, rongyos zubbonyt visel, fején katonasapka, nyakában Szent Antal-amulett, hogyne ismerne rá Veron, ő kötötte valamikor a fia nyakába. De nemcsak az amulettet, a Megváltó haját is ismeri, azt a szép szöghajat eleget simogatta Krisztus gyöngéd állával együtt. A látvány egyre rezgőbb, egyre döbbenetesebb, hisz anyja karjai között nem is az Úrjézus pihen, hanem az ő tulajdon gyermeke, infanteriszt Papdi Kis Mihály.

Ezt azért meg kell nézni közelebbről. Ki csodálná, hogy a vékony asszonytest átsuhan a kútkáva felett, s ölelésébe akarja fogni a gyermekét? Ám a látomás megint csak szertefoszlik, csak egy vízbe fúló száj sikolya lebeg a tanya felett, újból számon kérve tettüket a hóhéroktól, gyilkosoktól, és aztán nincs tovább semmi, nem látni se Szűz Máriát, se Papdi Kis Veront, csak egy kutat, amely őrzi a titkát. A verset 1918-ban írta Móra, az elemzés végére meg is fejtjük a műfaját, vádbeszéd ez a háború gyilkos hatalma ellen, rekviem egy anyáért és egy parasztlegény idő előtt elpusztult életéért.