A lepke logikája

Ez a könyv úgy keletkezett, hogy az egykori irodalomtörténésznek nevelt s főfoglalkozású íróvá öregedett hajdani magyartanár, aki minden napját versolvasással fejezi be, egy este újra elolvasta Vörösmarty könyv nélkül is tudott versét, a Szép Ilonká-t, s rémülten érzékelte: a költeményben egyedül a pillangó viselkedése logikus. Az író ezt a költeményt iskolában is, egyetemen is tanulta, tizennégy évig tartó tanárkodása idején évenként oktatta is, s csaknem negyven évvel iskolában való működése befejezése után értette meg először. Megrendítő este volt, s azzal a következménnyel járt, hogy az író le se tette a találomra kezébe vett Vörösmarty-kötetet, hanem betűről betűre újra elolvasott minden verset, aztán szégyenkezve és alázattal megírta színképelemzéseit.

A felfedezések általában kísérletezések eredményeképpen születnek, de létrehozhatja őket naiv szándéktalanság is: a tudat elbotlik valamin, térdre hull, s mire felemelkedik, körülnézve azt tapasztalja, az addig ismert színpadot átrendezték körötte, megváltozott. Így kerültem az imént vázolt előzmény után ismét kapcsolatba Vörösmartyval, aki hivatalos értékelését diplomaszerzésig különféle szinteken megtanultam, s a Nemzeties Költészet Fénykora címen számon tartott módszeres egységből úgy rögzült bennem, hogy a nagy nemzeti triász méltánylandó tagja volt, a Szózat szerzője, már élete idején is klasszikus. Tiszteltem, de nem szerettem. A triász többi tagja hozzám tartozott, Arany apám volt, Petőfi életkorom alakulása szerint hol bátyám, hol fivérem, évtizedek óta már fiam is, de Vörösmartyt nem éreztem rokonnak, csak népem kincsének, míg a véletlen meg nem értette velem, nem vele van problémám, csak a róla hagyományozott értékítélettel, s a képpel, amely annak nyomán a költőről kirajzolódhatott. Az első nagy monográfia szerzője, Gyulai generációk óta nem Vörösmartyt értékelte valóban, hanem személyes ízlését, bizonyos dallamra érzéketlen fülét, bizonyos színektől ingerülten káprádzó szemét. Gyulai rosszul kategorizálta hol nem értett, hol rosszul értett vizsgálati tárgyát, s tekintélye hatására a költő a nem neki megfelelő csoportba került, a tizenkilencedik század alkotói közé sorolták, holott a ma figyelmesen olvasó már magyarázat nélkül is riadtan észleli, a mester a huszadik, sőt a huszonegyedik század vátesze volt, akit látomásai ködfátyolán át kényelmesebb volt élete végső szakaszában elaggott bolondnak, zavaros divatjamúltnak minősíteni, hisz a harmincas években keletkezett Szózat írása idején tudva-tudatlan már azt is megérezte, sem negyvennyolcban, sem százvalahány évvel később, ötvenhatban sem ad többet nekünk a könnyét törlő nagyvilág szíves részvétnél, s páholyból jelzik vissza, méltányolják hősi lelkünket, szent indulatainkat, de az esetleges sírt csak védjük ki az ő asszisztenciájuk nélkül magunknak. Meddő volna tagadni: Vörösmarty úgy volt tagja a nagy lírikus triásznak, hogy a legnagyobb hivatalos elismerés mellett is észrevehette, aki figyelt, értékelése tévedéseken alapuló szabvány, az iskolás megérezte, Aranyt, Petőfit igazabb indulattal közelítik hozzá, mint ezt a szépre, jóra figyelmeztető harmadikat, aki kétségtelen, hogy visszaidézte párducos Árpádot, felvázolt egy idő előtt sírba hervadt időszerűtlen női liliomszálat és emlékül hagyta a fiataloknak egy az életét már csaknem végigélt higgadt férfi keserédes tankölteményét, hogyan lehet zabolázni a nyughatatlan szívet, amelynek tachykardiáját nem helyeselné sem ízlés, sem ész, sem orvostudomány.

A tévedés nem szégyen, pontosabban csak akkor az, ha el nem ismerjük: mi Vörösmartynál kritika nélkül elfogadtuk, amit iskola, egyetem tanított, az esetleg mást észlelő augurok jelzéseinek összegyűjtésére sem a kikezdhetetlen tekintélyek óvása érdekében, sem időhiány miatt nem kerülhetett sor. Egyszerűbb és kényelmesebb volt elfogadni a lírikus triász egyetemi oktatás szentesítése szerinti minősítését, így váltunk Vörösmarty árulóivá: vállaltuk róla a banalitást. Nem első és egyetlen tévedésünk, Jókainak a korabeli világsiker sem édesíthette meg keserű szájízét, hogy holtáig nem tudta elhitetni Gyulai vezette irodalmi ellenségeivel, hogy nem fantaszta hazug, csak a mégis mozgó föld fordult el munkássága alatt, s Kárpáthy Zoltánék friss, fiatal fogsora helyett a kiegyezés kora protézisvállaló nemzedéke saját termete átlagmérete miatt nem akarja tudomásul venni, hogy voltak magyar félistenek, nemcsak csaták, de hétköznapok héroszai is: a polgárosodó Magyarország manírnak érezte a pátosztalan pátoszt, bizonyos természetes, menthetetlen hősi életet, a nagy múlt ismertetőjegyét. Jókai esetében még csak az sem igaz, hogy kései művei hanyatlása már semmi újra nem figyel fel, hogyne tette volna, hisz éppúgy megörökíti a nőemancipációt utolsó írásaiban, ahogy a Józsefváros árnyait, szemetét, mocskát, vasúti töltését, melyek elemeit aztán Molnár Liliom-ában majd viszontlátjunk. Jókai éppúgy revízióra szorul, mint Vörösmarty, minden tekintetben, nemcsak azért, mert mindkettőjük legbelső magánügye, házasságuk nemzeti lelkesedés, illetve gáncs tárgyává torzult, de mert az egyik, a költő látomásrendszerével előre felfogta és jelezte az atomkort, Chagall és Picasso tanúságtételét, s míg a fülébe Boka és Reményi zenéje muzsikált, Bartókot hallotta, Mahlert és valahol, cserepeiben látta a Guernicá-t, atombombát rajzolt lelke érzékeny falára a rettenetes erejű képzelet, a másik meg az összes korabeli prózaírók közül egyedül értette meg, mi a regényalkotó kötelessége. A regény a hajdani eposz ükunokájának ükunokája, nem földrajzkönyv, nem hit- és erkölcstan, nem is filozófia, a regény: regény. Ha nagyon jól elmondják fő közlendőjét, a mesét, még gyógyszer is, vigasz is lehet, egy megalázott, emberben, anyagban szinte pótolhatatlan veszteséget szenvedett nép vigasztalója. Isten adja, hogy szülessék még köztünk valaki, aki annyit tud adni Magyarországnak, mint Jókai alkotókészségben, szépségben, nyelve tündérvilág gazdagságában, tisztességben, hisz ott vagyunk már, azon a bús úton, ahol az alkotás okos, hideg, érzelem nélküli vázlatkép, nem a hal, csak kifilézett csontváza, grafikai ábra, mész. Ha Jókai ma élne, talán ezt is megmenthetné, vadonatúj módszerrel életre keltené a korszerű világprózát, az ő atomfényben felvillanó halszálkái mögött ott sírna a nyomorult emberiség. Jókait ma azért nem értjük, mert nyomasztóan műveletlennek hagyott bennünket a közoktatás millió ostoba reformja, nem ő, a művész, mi koptunk ki a reális realitásból. Fantaszta volt, lelkendező, túlzó? Olvassuk el csak újra az Egy az isten-t s figyeljünk, mit mond Zenóbia, vagy kövessük A jövő század regényé-nek útjelző póznáit, Habsburg Ottót, akivel együtt ülhetett bárki szép egyetértésben a debreceni(!) egyetemen, aki kíváncsi volt a trónfosztás színhelyére is. Jókai Lajka kutyát is kitalálta, a műanyagot is, amit ichornak nevezett. Mikor hazudott, miben hazudott? Honnan tudja Gyulai, milyen volt a szabadságharc mámora, mikor messziről se látott csatateret? Hogy az alkotó tévedett, azt belátom. Azt hitte rólunk, bátrabbak vagyunk, nemesebbek. Ugyanazt hitte, mint Vörösmarty a Szózat-ban. Vagy mégsem?

Mert persze Vörösmartynak nem voltak illúziói, igazán nem. Nála valahol nemzetközi zenekar kísérte a vén cigány foszlófélben lévő vonóját, s a magánélet ihletésére mészárszékké változott Két szomszédvár mögött láthatatlanul két világháború dúlt, szállt az atombomba fellege és Metternich a politika konyhájában pecsenyeforgató kisinas volt a Vörösmarty előre megsejtette Hitler és Sztálin mellett. Vörösmarty látta, mit rejt a jövő jövője, a megőszült univerzumot, a sárkányfogvetemény embert, a páholy védett falai közül részvétkönnyet törölgető Európai Uniót, és fogvacogva, visszamutatva a múlt legnemesebb árnyai közé mégis azt hagyta ránk örökségül, hogy bármilyen erő vagy erőtlenségi viszonyok között, de maradjunk a bölcsőt és koporsót egyaránt kínáló magyar föld polgárai, illúziók, akár remény nélkül is, de rendületlenül. A kollégák, akik ezt a világméretű alkotót tanítják, A lepke logikájá-ból elsősorban a bevezető életrajz figyelmeztető jelzéseire ügyeljenek és a színképelemzés módszertanát hasznosítsák; az értelmes fiatalok szívesen keresnek titkokat. Értessék meg növendékeikkel, olyan zsenit tanulmányoznak, aki nemzeti büszkeségünk, de meg kell tanulniok együtt szállni vele, olykor nem is kedélyes magaslatok fölé. Szorítsák sose málló köntösét, ne Gyulainak és a gyulaiaknak higgyenek, hanem saját értelmüknek. Vörösmarty életműve legalább úgy a Vágy Villamosa, ahogy a görög igazságistennő Diké istennő szárnylengetése, mögöttük verik antik ütemben magyar vérünk ziháló álmait és reményeit a Zalán hexameterei. A múlt Vörösmartynál már korábban azt tette, hát még most, mikor mindenkinek hozzáidomulhatott a füle: úgy szól arról, ami volt, hogy azt jelzi, ami van, és azt sikoltja, ami eljő.

A biedermeier bájossá és progresszívvé manikűrözte, fantáziája dupla tőrét bekente mézzel, oroszlántorkát megpróbálta cicadorombolásra hangszerelni, nemzetféltő, magyarságvédő rettegésére ráfogta, ok nélkül aggodalmaskodik, lehetne szeme, hisz áll még Buda vára. Nemcsak legnagyobb nemzeti költőink egyike, de legmodernebb, világszínvonalat képviselő alkotó, nemzeti-nemzetközi kincs, mint Bartók, mint a németeknél Goethe. A marxisták csináltak belőle polgárjogi harcost, az Internacionálé előfutárát, de úgy rettegtek tőle, hogy ha tehették, örökre eltüntették volna a Szózat-át, és idő előtti elöregedéssel próbálták kivédeni azt a rettenetes koncertet, amely A Délsziget kakofon előrejelzése annak, ami eljövendő, ami a döntő pillanatban bennünket mindig cserbenhagyó világ közönyét előre elsivítja. Hazudtak Vörösmartyról szándékosan és szándéktalanul, legyen már elég érett az irodalomoktatás arra, hogy ne írja át a költő üzeneteit. Iszonyú felelősséget hagyott ránk, a rendületlenül módhatározójával egy alig vállalható élet terhét és kényszerét, de hát ránk hagyta, fel kell vállalnunk. Pántlikátlan magyarsága akkor sem a múlton mereng, mikor látszólag azt teszi, a jelenben érvel, a jövőt építi. Akkora költő volt, hogy nem látni felleggel takart, üdvözült homlokát. Legalább mi ne hazudjunk már róla többé, aki azonos népünk leglelkebb lelkével.