Egy író indulása

A merengőhöz

A hímzőráma súlyos lett hirtelen, le kellett tennie. Most egyszerre értelmetlen, szinte nevetséges volt a két moharózsa a levelek között. Felállt az ablak mellől, nehéz lett a válla. Minduntalan a kis rózsafa íróasztalra kellett gondolnia, ahol a… Már itt kellene lennie.

Szél támadt, nyers, tavasz illatú. Kihajolt egy pillanatra az ablakon, megfürösztötte homlokát a beáradó levegőben. A szél belenyalt a homályba mögötte, megzörrentette a papírlapot a kis rózsafa asztalon. Visszafordult a halk neszre, a lap a lábához sodródott. Most le kellene hajolni – gondolta a lány –, felemelni… fel tudja emelni?

Elmosolyodott idegesen. Hány gramm súlya lehet annak az ívnek? És mégis, lehúzná a kezét, ha lehajolna érte.

A szók teszik. Mi egy szó? Kenyér… kés… villa előtte, éhes gyerekszáj, még az illatát is érzi, a friss kenyér ízét. Vér… valami síkos imbolyodik előtte. Miért van a szóknak akkora hatalma? És az embernek, aki mondatokká fűzi, miért van nagyobb ereje a puszta gondolataival, mint a karddal kapott seb, a kard sebe nem mindig halálos. De a szóké… A sütemény úgy készül, hogy leméri a lisztet, összeállítja az anyagot, kisüti…

A férfira gondolt, a bűvészre, aki szavakból akarja felépíteni az otthonát. Rápillantott könnyű kislánykezére, de a másik jobbjára gondolt. Beletenni a kezét a tenyerébe, menni vele. Nem menni. Lépegetni – arra tanították. A másik sem „megy”. Biztosan érzékelhető röpülése van, mint a madárnak.

Az asszony semmi egymagában, mint ahogy a templomra is kell valami, ami megmutassa, kikhez tartozik. Kereszt, csillag, félhold… Az asszonyt a férfi magyarázza, értelmezi a világ előtt: ez illett hozzám, tehát ez olyan, mint én. Míg nincs mellette férfi, nem mutatja semmi, hogy kicsoda ő.

Most már lehajolt a papírért, kisimította: apró betűs, finom írás előtte. Hirtelen és indokolatlanul a gömbölyű tükörbe pillantott. Hajna – vert át a szívén. Apollónia néni most azt mondaná, irigy és gyűlölködő. Az. De az egész eposzért nem lehet megbocsátani, hogy volt valaha és élt valaha, kacagott a daktiluszok mögött és sírt a szpondeuszok mélyén. Lesz valaha kor, amikor egy leány megmondhatja, ami benne hullámzik? Gát nélkül, félelem nélkül, szégyen nélkül? Nem lesz soha. Az asszony semmi önmagában, s ha valami akar lenni, hazudnia kell. Nyelni a könnyeit és mosolyogni a pilláin át. A férfi teszi valamivé, és a férfi így kívánja.

Azok a szók… Most a kezét is látta. Ezzel írja a sorokat? Hány betűt írtak már az ujjai? És hány arc tükröződött a sorokban, hány lány fekete és szőke fürtjeit lengette a meseszél?

Tulajdonképpen gyűlöli is a verseket.

Apollónia néni most megborzadna tőle, Apollónia néni annyit lát Mihályban, hogy ő a legnagyobb ember az országban és nincs is más hibája, csak az apja lehetne. Talán ez sem hiba. Apollónia néni azt mondja, biztonság és erő van Mihályban, nem a fiatalok tomboló, nyers kamaszszerelme. De Apollónia néni sose volt férjnél, és szerelmes is olyan régen volt, hogy régen elfelejtette, mi vonaglik ilyenkor az emberben. És Mihályt sem ismeri, azt a Mihályt, aki egy-egy pillanatra megmutatkozik. Ha végigmennek a kerten, egyedül, ha elbúcsúzik tőle a lépcső alján. Ő Mihályt mindig nagy embernek látja, csak nagy embernek, ha elmondaná neki, milyen halk, szinte kétségbeesett mellette, nem hinné el. Pedig… pedig néha olyan, mintha bocsánatot akarna tőle kérni valami nagy bűn miatt.

Bocsánatot…

Két hónapja a menyasszonya. Jó volna a lelke mélyéig látni… Nem. Jó volna, ha Mihály láthatna az ő lelke mélyére. Hogy megtudná a szótlansága okát. Ilyesmiről nem lehet beszélni, az ember éli az életét, nem beszéli. Ha megmutathatná, ami a legmélyebb benne, könnyebb lenne mindkettőjüknek, Mihály megértené őt és nem kínozná ezzel a verssel. Ez a vers… Nem olvassa végig újra. Minden szavát tudja így is. A rózsaberekről, az ábrándozásról, a vágyak távoláról. Hogy ömlött Apollónia néni könnye, mikor elolvasta, s milyen meghatódott volt a család. Csak ült mereven, hűvösen és olyan messze érezte magát Mihálytól, mintha egy másik csillagról suttogná felé a szavakat. Még látja Mihály nagy szemét, amelyet csalódottan és szomorúan elborítanak a pillák. Gyűlölte abban a percben, nem akart neki segíteni.

Kinn felzengett a csengő. Végre! Most jön fel a lépcsőn. Ülnek majd egymás mellett, anya, apa, Apollónia néni. Majd egyedül hagyják őket egy pillanatra, akkor megint elnémul és elhúzódik tőle, s Mihály homlokán mélyebb lesz az árnyék. Az ajtó felé fordult, hogy átmenjen a fogadószobába, ahol ilyenkor együtt ül a család. Ráejtette kezét a kilincsre, de az elhúzódott az ujjai alól. Hátralépett, majdnem ijedten. Mihály csöndesen bezárta az ajtót.

Pillanatba telt, míg megtalálta sima hangját.

– Apámuramék amott várják kegyelmedet.

Az állával a másik ajtó felé mutatott.

– Találtam a nénit a folyosón. Megengedte, hogy vacsora előtt szót válthassak kegyeddel.

– Egyedül?

Mihály elmosolyodott, fáradt volt a mosolya… Leemelte a lány hímzőrámáját a székről, leereszkedett az asztal mellé. A lány érezte, hogy kihűl a keze. Leejtette a verset az asztalra. A férfi most bólintott, mintha felelni akarna valamire.

– Erről a versről akartam beszélgetni kegyeddel.

A lány felvette a hímzését, befűzött a tűbe.

– Nagyon szép poéma. Megköszöntem kegyelmednek.

– Meg. Emlékezem.

Súlyos volt a szó, a tű besiklott a selyembe, ott is maradt. Állták egymás tekintetét. Most Mihály pillantott a tükörbe a szemközti falon. Fanyar volt a szája. Átsimított a haján, valami tehetetlen, súlyos mozdulattal. A lány pontosan értette a gondolatát, de nem tudott segíteni neki, a vers fogta görcsbe a torkát.

Apollónia néni átment a szobán, az ajtó besiklott mögötte, erre a halk neszre, mintha jelzés lett volna, megszólalt Mihály.

– Mit tart az önző emberekről, Laura?

A lány átsimított a hímzésén.

– Az önzés rút tulajdonság.

A másik rábólintott. Mihály gyűrögette a papírlapot.

– Haragszik kegyed a versre?

– Büszke vagyok rá.

Apollónia néni válasza volt, Mihály pontosan érezte is. A tükör ott ringatta a képét és könyörtelen biztonsággal mutatta meg a fehér csíkot a hajában. Most hirtelen céltalannak érezte magában a születő szókat. A lány majdnem rémülten emelkedett fel, hogy felállt.

– Bemegy kegyelmed?

– Nem hiszem, hogy érdemes volna maradni. Ma éppúgy nem tudom elmondani kegyednek, amit akarok, mint máskor.

A lány arcán átfutott valami. A versre pillantott.

– Kegyelmed mindent elmondott nekem.

– Kegyed visszaél az erejével, Laura. A fiatalságával nem tudok harcolni és talán nem is érdemes.

– Az éveiről nem tehet senki.

– Valóban nem. De aki az út elején áll, meg sem értheti, aki az út végéről visszanéz. Kegyednek meg kell bocsátania nekem és visszatalálni önmagához.

Kicsit megszédült bele, míg megértette.

– Kegyelmed mást határozott?

– Kegyed határozott mást, Laura. Én pontosan megírtam kegyednek, amit érzek, a válaszát is megértettem. Tisztelet és becsülés gyönge lenne kötésnek. Megtalálja régi vidámságát, ha ismét szabadnak érzi a kezét.

– Mihály!

Ezt a hangját még nem ismerte és ezt a pillantását sem. Örvénylett valami a szeme sötétjében.

– Nem, ne magyarázza. Az élet két ellentétes pólusán állunk, én nem mehetek hátra, kegyedtől nincs jogom kívánni, hogy előrejöjjön.

– A vers…

Hullt, hullt a könnye, rá a sorokra. A férfi csaknem hideg szánalommal nézte.

– Igen, a vers. A költő néha téved. Azt hittem, nem okos az egész világot kívánnia, nem okos és nem érdemes, mert a világ csak a másik ember lehet, a másik emberben. Kegyed annyira fiatal, Laura, nem értheti. Induljon el keresni a maga világát.

Ott sírt előtte a gyermek mélységes panaszával. Nem nyúlt érte, megmerevítette az elhatározás. Pedig most a karjába kellene vennie, most először. Nem. Nem illenék rátörni az ellágyulása gyönge percében.

– Kegyelmed azt hiszi…

Az ő keze volt, félénk gyerekkeze, nedvesen a könnytől, ahogy a hajára tévedt. Végigérezte az érintését az idegeiben.

– Hogy a haja… hogy az utak… kegyelmed a végén, én az elején … Miért nem mondta meg kegyelmed, hogy erre gondol? – Engedni kezdett benne a feszült hidegség, amelyet magára kényszerített.

– Kegyed olvasta, amit írtam.

– A vers… a verse…

Most áradt belőle, nem tarthatta vissza semmi.

– Kegyelmednek tudnia kellett. Látnia kellett. És kegyelmed tudta is, különben nem szól… meg se kérdi… s amikor azt mondtam, igen, tudnia kellett, hogy gondolom… Nekem mindegy, hogy az út… az eleje meg a vége… kegyelmednek jobban kell tudnia… az emberek, ha találkoznak, elfelejtik azt, melyik végén állnak az útnak.

Elállt a könnye.

– Kegyelmednek meg kellett volna kérdeznie, ahogy most. Megmondtam volna, nem tanítottak hazugságra. De kegyelmed verset írt… és én a versre nem tudok válaszolni.

A férfi csak nézte.

– Nem tudok nagyobbat adni, Laura.

Fellobbant a szeme.

– Tépjen le egy szál virágot kegyelmed. Hozzon egy zöld ágat a hegyekből, vagy ne hozzon semmit, szóljon, beszéljen. De verset ne írjon kegyelmed többé, mert én gyűlölöm a verseit.

Hogy bukhatott ki ez a szó a száján? Azon a nedves piros szájon, amelyen ott vonaglott a sírás minden sós keserűsége. És ne írjon neki verset? Ne a legszentebbet adja, a legnagyobbat, ami a legtisztább benne?

– Kegyed eddig szerette a poézist.

Nem volt csüggedt a hangja. Meleg, fáradt és megkönnyebbült. Most ott volt egészen a közelében, érezte a leheletét, a haja illatát. Egy mozdulat kellene csak, egyetlen könnyű mozdulat. Nem. „Én gyűlölöm a verseit.” „Ne írjon többé verset!” Mit kívánna tőle? Ki ez a lány, ez az ismeretlen, lázasan fénylő szemével? Az ajtóra pillantott, megint elömlött benne a tanácstalan szomorúság.

– Menjen kegyelmed.

Sötét volt a hangja, reménytelen.

– Nem tudom megmagyarázni. És kegyelmed úgysem értené. Kegyelmed csak ír… jó lenne írni… semmiből, szóból felépíteni a mindenséget. Mint egy isten… Kegyelmed megírja a poémát és visszazengi az ország. Kegyelmed örök lesz és akiről ír, az is örök. De kegyelmednek mindig írnia kell, holnap is, holnapután is, mindig, ahogy valaha megírta a Cserhalmot meg a Zalánt. Kegyelmed ma nekem ír, tíz év múlva is írni fog, és nem tudom mit, nem tudom kinek. Kegyelmednek nem az a fontos, akiről ír, hanem a poéma, ami születik.

Lehullt a hangja, de már nem sírt. A férfi alig értette meg.

– Én nem akartam… a verseiben lenni kegyelmednek. Hogy megírjon és elfeledjen, áttegye az életemet a versbe… Mert a versei megölnek engem, és csak ők lesznek a fontosak. A szavai… meg a rímek. A költő… nem egyé. A költő az országé… és én kegyelmedben… kegyelmednek nem akartam vers lenni soha.

Hajna… zúgott át rajta a felismerés. Hajna, az utolsó, börzsönyi óra csendjében, akiből emlék lett, dal és idézet… holttá idézett, időtlen valóság. Versbe zárni… lehet-e versbe zárni, aki itt áll előtte? Szépséges gyermeksége minden gyötrelmével, szent önzésében az életnek, a testnek iszonyával a testetlen szellemiség előtt. Versbe zárni… kiírni magából… pontot tenni az érzésre, és kiélni a költeményben. Téma… az egész élete téma volt. Nem is volt élete, csak témái… S ha ez nem akar, nem bír téma lenni… akkor élet lesz, most, az utolsó órában.

Most már megfogta a kezét, érezte, hogy borzong benne a láz, a tiltakozás, a kívánság. A vers ott hevert az asztalon. Élet kell neki… hullámoztak a gondolatai. Csak élet. A ma élete, a holnapé, semmi más. Belebámult a gondolataiba, és majdnem fájdalmas erővel zuhogott rá a boldogság. Ha nem a költő kell neki, ha az ember, ezer gondjával, szürke életével és szürkülő hajával, akkor le lehet omlani az önmaga szobormagasságáról, le, le az őszinte, jóságos földre, és megpihenni a nagyság dermedése után. Ha az ember kell neki, csak az ember, akkor az utaknak nincs eleje, se vége. A tükör, a buta tükör, mely eléringatta az öregséget… Hol van a tükör? Az alkony ráhullt a szobára, a tükör nem mutatott semmit.

Odaölelte magához, ráejtette arcát a fürtjeire. Csak állni, állni, így az idők végéig, és érezni az emberré válás bűvöletét. A lány nem nézett rá, de látta, csukott szemmel. Kimondatlan gondolatai ott hullámzottak körülötte. Kisiklatta a kezét a kezéből, hátranyúlt, Mihály nézte a verset könnyű tenyerén. Aztán kettérepesztette, és elnézte a fellobbanó fényt a lány szemében.

– Elvetted a fegyvereimet… – a hangja új volt –, az álarcom a kezedben van, és meztelen vagyok előtted. Nem fed a szó. Téged sem, engem sem. Eddig volt mentség, mert nevem volt. De neked kevés a nevem, engem akarsz, ahogy még senki sem látott soha.

Igen, ez lehet ő. Ilyen lehet Mihály. Ilyennek álmodta. Ahogy ég, ég a szeme és szája, csupa láz és csupa öröm.

– Elvetted a pajzsomat is… – ó, hogy tud beszélni, hogy tud beszélni! –, most nem véd semmi. Elébem állsz? Közém és a világ közé?

Felkéklett a szeme. Aztán vadul, lázasan, szomjasan odahullt a karjába, mintha takarni akarná a rásimuló testével, felfogni előle a csapást. Mihály szólni akart, nem tudott szólni. Hallotta, hogy zörren az elrepesztett papír a lány lába alatt.

Az okmányok, kézirattöredékek, személyes iratok és fontos levelek tiszteletét belém nevelték, a születésem után kapott első védőoltást igazoló nyomtatvány éppúgy iratszekrényemben állt, mint tanári oklevelem, a söralátét, amelyet hajdani bécsi intézeti társaim figyelmeztetésül még eljuttathattak hozzám, annak jeleképpen: a háború kitörése semmit nem változtat sem az emlékeken, sem a terveken. Az archívszekrény a padlótól a mennyezetig tele volt postai küldeményekkel, első regénynek becézett gyermekpróbálkozásaimmal, verseimet is, mikor már megkaptam anyámtól, időrendben leltároztam: egy irodalomtörténész holtom után minden adatot dokumentált formában talált volna családi fényképeimmel és változó arcom rögzítésével együtt egyetlen helyen. Egy betöréssorozat aztán pár évvel ezelőtt felborította a rendet, a betörők összekuszáltak és beszennyeztek mindent, felségjeleiket a szekrényfába faragták, gondosan kiemelték a csomókba kötött levelek közül a nevezetesebb gratulációkat, Hermann Hesse a Freskó megjelenését elősegítő, Mirza von Schüchingtől kapott sorait, vittek diapozitívet, fényképeket, érdekesebb dedikációval ellátott könyveket, igazán szerencse, hogy Kónya Judit monográfiája akkor már nemhogy megjelent, el is fogyott, máskülönben a rablás után hogyan tudtam volna igazolni akár Szondy, akár Nánay tanár úr nekem írt pályakijelölő utasításait. Nagy szerencsémre, a betörőket saját kéziratos füzetlapjaim nem érdekelték, a hajdani ákombákomok kezdetben még olvashatóak voltak, ahogy növekedtem, egyre nyúlt, változott a betűformám, fárasztó vagy unalmas lehetett a későbbi író első bukdácsoló lépéseinek követése.

A dúlás után rendet teremtettem újra, szerencsére sok minden megmaradt, még régi iskolai dolgozatok is, sőt vers- és prózaírói pályám első kísérletei, gyanús novellák, meghatározhatatlan műfajú elmélkedések. Köztük találtam az imént közölt leginkább irodalomtörténeti tárgyú kiselbeszélésnek minősíthető írást, amit a közismert Vörösmarty-vers ihletett, számomra is meglepetés volt, hisz nem foglalkoztam idősebben saját hajdani írásaimmal. Riadtan fedeztem fel, a Kortárs-ban a Lear királynéval kezdődő színképelemzés, Vörösmarty-életmű nyomozása nem a Szegény asszony könyve tanulmányozásával kezdődött, hanem egy, az érettségin éppen átesett, a betűformák jelzése szerint alighanem elsős vagy másodéves egyetemista, tehát egy tizennyolc-tizenkilenc esztendős régi világbeli ifjú írójelölt próbálkozásával. A szöveg sokkal hívebb képet adott hajdani szerzőjéről, mint annak gyanakvó tekintetű tablóképe: aki a művet létrehozó hajdant fel próbálta támasztani írásával, nem akarta, de visszamutatott gyermek-magamra, aki valaha az Ecce homo dolgozat változatában a kép elején lézengő kutya sorsát elemezte, nem a szent látványt. Többször is elolvastam a hajdani írást, tűnődtem, mit mondanék a szerzőnek, aki úgy ír, mint egy még kialakulatlan, önálló stilisztikával dolgozó profi, és szemmel láthatólag semmit sem tud az életről, csak néhány meghökkentő alapigazságra érez rá.

A novellaszerű írás egyazon helyszínben két szereplőt mozgat, a harmadikat csak egy ajtónyitás erejéig engedi átsuhanni, nem lényeges, mégis fontos személy. Ő az Anstanddame, az örök ellenőr, a hajdani szerelmesek hivatalos, jóindulatú kémje. Az egyik szereplő megpróbál a zsugorított jelennel saját közelmúltjára és a férfi hős praeteritum perfectumára visszautalni, s itt mindjárt meghökken az addig szelíd kislánykoszton tartott olvasó: az írójelölt, ha nem is tudja hibátlanul érzékeltetni, de érzi a bontatlan időt, még semmit se hallott Szent Ágoston elméletéről, de az erdei vadak ösztönével megfejti, nem múlik el semmi, minden csak úgy tesz, mintha elenyésznék, ma is él Perczel Etelka-Hajna, mellette, vele együtt, és mindketten akkor halnak meg, mikor a másik szereplő befejezi az életét.

A valaha éltek életét visszaidézni kívánó sorokban jegyespár találkozik egymással, az ara szülői házában, nem látni, de kikövetkeztethető, az apán és anyán kívül egy nagynéni is él az otthonukban, ő az ifjú alkotó leleménye, aki hogy sejtené, hogy Apollónia néni figurája a valódi főszereplő ebben a nem is színdarabban, s ő sem egy személy, hanem egy kollektíva, a Vachott-raj. Az írójelölt a hímzőrámával, rózsafa íróasztallal s a kegyelmed-kegyed szóhasználat alkalmazásával jelzi a cselekmény történelmi idejét: éljük a látszólag habkönnyű, valójában dúlt, nyomasztó, hazug biedermeiert. Az alkotó mondanivalóját Csajághy Laura optikájával közelíti, írás közben láthatólag megkedvelte a sokra hivatott ifjú lányt, mert olyan határig azonosul vele, hogy saját nem szabványos poétikai ismereteivel is felruházza: Csajághy Laura tudja a morák alkalmazását, ismer daktiluszt, szpondeuszt, még lírai hatáskeltő erejüket is, mintha Debrecenben a Dóczi Intézetben nevelték volna idáig. Tapasztalata a reális világban szegényes, szemmel láthatólag sem az örvényes erejű, spirituális, sem a tényleges, testi szerelmet nem ismeri, hogyan ismerhetné. Elképzelés segíti, fantázia, mikor felvázolja azt a találkozást, amely kapcsán a csépi házban Vörösmarty először kap feleletet enigmatikus lánykérő költeményére. A Halhatatlan kezdettől gyanakszik, túl édes számára ez a kései méz, tavasz az ősszel nemigen párosítható, ezt eddig versben is közölte, most, ahogy belép s átéli a zavart fogadtatást, melyet – ezt se sejti – az arában némi emancipációs programtöredék felvillanó sejtelme előz meg, még súlyosabbnak ítéli évei számát, vádolja is magát tárgyilagos keserűen amiatt, hogy remélni mert, ugyan hogy jöhetne rá, hogy az ara belső érvelése más kerekeken gördül, ha itt még nem is a Vachottné szobája paraméterei között. Érdekli is a lányt, hány éves a férfi; az írójelölt meglepő módon megsejt valamit azok közül, ami számára még titok, hogy a költő mindig csak egyet ír valójában, önmagát, szerelmes verseiben tökéletesen közömbös, melyik kisasszony meg nem kapott kegyébe fog momentán belehalni. Az alkotó csekélyke tudásanyagában szerencsére még nincsenek a nagy halhatatlan nem illedelmes kapcsolatai, ő csak Hajnát tartja számon, a börzsönyi tündért, de róla is tudja már, hogy ürügy, ahogy ürügy ő is, Csajághy Laura, és ő is el fog múlni, pontosabban éppolyan halhatatlan marad, mint a férfi többi múzsája. Honnan vette a még nem húszéves, az Abigél világában nevelődött, tökéletesen régimódi dzsentrilány-képzést kapott alkotó elképesztő felismerését, egyszerűen nincs rá magyarázat.

Költőt, élőt, Oláh Gáboron kívül nem ismer, Gulyás Pál számára név, sose beszélt vele, világaik távolabb, mint a csillagok. Hogy a kisasszonyok nem lényegesek, hogy létük csak ösztöke bánatra, örömre, házasságra, válásra, vérre, mézre, szegénységre, vagyonra, halálra, fölfoghatatlan, de nem akármilyen felfedezés.

Olyan szelídnek látszik ez a kurta írás, a szoba és a kor tele rózsaillattal, papírlap zizeg, pedig a sors rokkája perdül, a biedermeier lányszobában egzisztencialista trauma. Egy anti-Judit vágja arcába a kékszakállú Vörösmartynak, milyen torz ötlet azt hinnie, hogy neki a szánt szerep megfelel, ő nem halhatatlanné akar lenni, ő a kizárólagos, az egyetlenegy akar lenni, őt ugyan senki ne szublimálja versbe, belőle nem lesz irodalomtörténeti ritkaság. Nem ezt írta az írójelölt, nem így írta, de ezt üzente meglepően kiforrott stílusával, amely csak időnként döccen, pár év múlva már nyilván nem ír olyan gusztustalan állítmányokat, hogy a szél belenyal a homályba, olyan sztereotípiát sem – Csüry professzor kineveli belőle –, hogy jelzőt adjon olyan főnévnek, amely önmagát értelmezi, könnyű leánykéz, hát milyen lenne, mázsás? Pontosan egyeztet majd singularist pluralissal, az ábrázolta szemek se lesznek örvényesek, idővel fékezni is megtanulja haragját vagy kétségbeesését, nem akad fenn természetes dolgokon, hősnője nem jön indulatba amiatt, hogy sok évvel születése előtt a szeretett férfi mást is észre bátorkodott venni és eposzba rögzített elérhetetlen szerelme lendületével meg merte nyitni a nemzeties költészet fénykorát. Nem örül majd a hősnője később sem, de nem a tény, a tény megszűnésének hiánya miatt lesz izgatott. Emléknek nincs helye a rózsás palettán.

Persze a felsoroltak ellenére el kell gondolkozni ezen az egyik pályakezdő íráson: az érvelés jogászi biztonságán. Egy férfi eredetileg zárni akar, mert úgy érzi, elege volt a küzdelemből, egy lány viszont nyitni kíván. A férfi mindent látott, a lány semmit, a férfi fáradt, békét akar, kikötőt, a lány vihart és villámot ismeretlen tengeren. A férfi őrzi a múltját, leginkább a legfájdalmasabb szeletet, Börzsöny vidékét, a lány szétszaggatna minden emléket, ami nem az ő személyéhez tapad. A halhatatlanság nemes fogalom, de távoli, kedélytelen, neki a ma kell, a csupasz hodie, az amnéziás jelen és a kiszámíthatatlan jövendő. Az ő fejéről emlék és összehasonlítás nélkül emeljék le a nászi órán a menyasszonyi koszorút.

Az ábrázolás mellett a pályakezdő írásnak még némi kitapintható szerkezete is van, nem hibátlan csontozatú, de a gerinc már szilárd. Egy papírlap zörren, lehull, körötte hullámzanak az indulatok, a leendő élettárs, aki betűkből kívánja felépíteni a közös otthont, gyanútlanul öleli magához az arát, aki pontosan azt képtelen elfogadni belőle, ami miatt született. Két tehetetlen ember simul össze, Szabó Laura még olyan tapasztalatlan és annyira könyvélmények rabja, hogy nem érdemel elmarasztalást, de nem érdemel Szindbád sem, aki tíz-egynéhány évvel halála előtt még egyszer nekivágna az óceánnak. Arany János a Toldi szerelmé-ben majd megfogalmazza a mentségét a társatlan főnix és szelíd nőstény hazavárta réti csikasz képével.

 

Mit tud az írójelölt? Mit jósoljak neki, ha lektora vagyok, esetleg szerkesztője? Rettenetes felismerésén túl alig valamit, ő maga negyvenkét kiló hús, csont, még csak ismerkedik, komolyan még most találkozik majd igazi írókkal, s hagyatkozhatik másra is, nemcsak álmaira, sejtelmeire, megérzéseire. Menj, lányom, mondanám neki részvéttel, menj, próbáld meg, borzasztólag szép pálya ez, így tanultuk Kazinczytól. Megint mást írtál, akár az Ecce homo esetében, neked az iskolában az araságában megdicsőült Csajághy lányt tanítottak, te alkottál belőle egy biedermeieresre mitigált rózsaszín fúriát, egy kígyóit csigába szedett hajú, csupa indulat alakot, nézd meg, mire jutsz. Egyről megnyugtathatlak, ez nem az utolsó dobásod ebben a nemben. Feltámasztod és újraszülöd még a még osztozni se tudó szenvedélyt, amikor az ötvenes években megaláztatásod és kirekesztettséged idején vak dühödben megírod az Őz-et. Abban majd úgy fogják hívni Csajághy-Szabó Laurát, hogy Encsy Eszter.

 

*

 

A második megközelítés – A merengőhöz – Szabó Magda A lepke logikája című esszékötetében olvasható.