A csekei monológ

Ave

Egy író indulása

A pőre élet

Nem szerencsés, ha a költő tanácsot ad a sorsnak, mert olykor megfogadja, s nem bizonyos, hogy a konstruktív javaslatokat vállalja fel. A Moira tudja, micsoda harmóniát csikarhat ki a szenvedés disszonanciája az alkotóból; a Parnasszuson értenek a művészethez. Lakatos, aki szinte legfiatalabbként került már pályája kezdetén is az irodalmi élet ifjú vezetőiként számon tartott Újhold-kör lírikusai közé, nem számolt mestersége mitológiai erejével. Azt még, hogy, amint közölte, az ember menthetetlen, következmény nélkül leírhatta, az ókor sose kételkedett abban, hogy az embereken csak pillanatokra lehet segíteni, ám a fiatalosan hetyke kijelentés, hogy az alkotás nem több, mint kutyáknak játszott hegedűszóló, aligha volt vállalható Apolló fülének: ha elfogadná, félelem és művészet teremtette önmaga létjogosultságát vonná kétségbe. A költő egyébként maga hívta ki maga ellen a szörnyeket, mikor elárulta titkát: Engem nem válthat meg, csak a fájdalom. Hát akkor váltsa meg – határoztak a későbbi műfordító celláját belengő églakók, s Klió, ha pirulva is, kollaborált: két olyan szörnyeteget, egyazon időben, egy történelmi időszakon belül, mint Hitler és Sztálin, nemigen láttak még színpadon. A megváltó fájdalom másfelől is segítette a költőt, megadta neki az üldözések és üldöztetések idején az empátia áldását, veszélyforrását. Mikor Lakatos nevét már jegyezték az irodalmi tőzsdén, az akkori paraméterek között úgy látszott, nemhogy életműve nem lesz, de élete sem. Nem jogállamban élt, egy terror árnyékában, ahol a menekülés útjai közül csak az emigráció és az öngyilkosság határsávjában nem kértek útlevelet. A pokol bugyraiból a költő a börtönt választotta, a rabságban fordított antik művekben szereplő isteni apparátus érdeklődve figyelte, hogyan válaszol a történelem kérdéseire. A költő jól felelt: hogy a valódi fegyház a becstelen élet és a meg nem tagadott meggyőződés az igazi szabadság, leírta nem egy versében.

Tulajdonképpen csodagyerek volt, ha vidéki otthonában nem állt is akkora reflektorfényben a szinte első éveitől versben gondolkodó kisfiú, mint a fővárosban élő alkotók eleve irodalmi közegben növekvő sarjai. Családja viszont tudta, mit ér, nevelői is felismerték különleges képességeit, maga a szakma meglepő hamar visszaigazolta: tizenhét évesen már ott mozog a történelmi időszak legszigorúbb bírálói, az Újhold fiataljai között. A jelzős főnév megállapítását büszke címként viselő poeta doctus ritmust, harmóniát szokatlan érzékenységgel, belső hallással érzékelő zenei füllel született, rímképletei, ütemező technikája a legváratlanabb formai bravúrokra képesíti, s ami azonnal feltűnik versépítő megoldásaiban, soraiból, témaköréből nemcsak ízlése alakulása, szellemi képlete, de szellemi életrajza is rekonstruálható. Minden írásában tetten érhető, mikor melyik mesterét követi. Önálló útja akkor kezdődik, amikor saját speciális tematikájára rátalál, s elfelejti, valaha úgy építkezett, ahogy a nagy elődök, aranyjánosul, a nyugatosok módján: lángok és kardhegyek között bolyongott, míg végre szembetalálkozott önmagával. Ahogy nyomon követhető, mikor kinek a bűvöletébe esett, kihallik, mekkora szerepe van a történelemnek abban, hogy hangját cserélje, mert amit epodosban elmond, ott persze nem a pártuszoktól aggódik és tőlük félti Romulus – Árpád – népét, Rákosinak szól a modern „quo-quo scelesti” intelem; a modernizált sermo sem a Via Sacrán bolyongó Horatiust idézi, a magyar Forum lekerül a Darling eszpresszóba – korának az a Rostruma –, nyolc évvel a magyar forradalom kitörése előtt ott bujkál az előrejelzése az egyszer majd elkerülhetetlennek. Egyszer, a második világháború idején, már állt a pokol tornácán, de közeleg az új apokalipszis, nem békélnek a szörnyek, amelyek bicskei, etyeki pokoltüzébe szinte belevakult. A személyes trauma költői fejlődése útján egyetemes mondanivalóvá terebélyesedett, a recenzens meglepődik, mert a költő immár nem udvarias, elhagyta az antik eposz eleganciáját: ha a történelem lealjasodott, hadd olvassa az utókor. Lakatos fiatal keze úgy írt hőskölteményt, mintha Kafka tette volna Trója égése idején; a történelem pörölycsapására szerencsére az alkotás ütésével felelt: rögzítette nemzeti meggyaláztatásunk pillanatait.

Lírai szókincse párhuzamosan változik az epikaival, a parázsló indulatok tragikus objektivitássá szelídülnek, tektonikus mozgásrendszere más lesz, a rezgések e korszakban nem a szülés teremtő rángását, de az agónia görcseit közvetítik: Lakatos magánéletének csolnakán nemcsak ő maga, a fasizmus hánykolódik. Az Auschwitzig üldözött és örökre siratott lány figuráját tárgyilagossá merevedett részvéte kitörölhetetlenül olvasói emlékezetébe vési. Lakatos nem saját vesztesége miatt sír, hanem a megsértett humánumért. Már nem rezegnek sorai között az üres lárvák, a gólya elszállt, elvitte csőrében a nyarat, ösztövér vén nyulai csüggedten rágják a száraz fakérget, körötte egy megőrült világ díszletei. Hol vannak már Lakatos terzinái, a kínjai között is vállalt édes élet, a veszély, mint Prométheusz keselyűje egy közösség felett köröz, ugyan ki tudja jobban nála, hogy mentené egy nemzedék immár pőre életét. Szembe kell nézni a halálnál sokkal irgalmatlanabb élettel, az etika posztulációja mégsem változhatik: kínozzatok hát vitézül, hagyom, még nálatok a hatalom, akkor se mond mást és nem tesz, csak ami megegyezik hitével.

Még ötvenhat sehol, amikor Lakatos belesikolt a kilátástalannak érzékelt éjszakába, amely termeszként emésztette: nézd, hazánkat kifosztják, jaj édes Magyarország. Van, aki a szenvedéstől egyre hangosabbá válik, Lakatos elcsendesül. Irreális képei hirtelen kigyúlnak a realitás díszletei között, s úgy világítják meg líráját, epikáját, ahogy nagy eső után a szűrt napfényben olykor felfénylik egy-egy bokor, egy szál virág. Csillognak a széttört realitás cserepei, mostanra tanulja meg igazán, amikről azt hitte pályája kezdetén, hogy mindig tudta, Babits törvényét: a dinamika erejét olykor megsokszorozza a statika. A költő tudomásul vette mindazt, amivel számolnia kellett, lírája és epikus versei boltozata megszilárdult, elvisel bármi terhelést. Soraiban Anna Mártával, Márta számtalan más figurával azonosul, nincs már a költő számára külön nő profil, csak profil. Saját élete fogytán mások életét gyászolja meg, a vörös tüzek elhamvadtak a réten, a csóvahajigáló rókákat elnyelte a tél, akit átölel, már régen nem ember, akkor sem, ha az, hanem a halál felé ballagó emberiség, holdfényesen, könnyektől vizesen. Lakatos záró verseiben már kerek a világ, nincs annál szomorúbb, nincs nála gyönyörűbb, örök csak a művészet, halhatatlan csak a művész, halandó csak a halál.

Az utolsó négy-öt esztendőben nem egy váratlan irodalmi szenzációval lett gazdagabb a magyar próza; mikor Lakatos összegyűjtötte, egybeszerkesztette és kiegészítette életrajzát, a Farsang-ot, elmosolyodtak a föld forgását ironikus közönnyel szemlélő istenek. Lakatos remeklése olyan vallomás, hogy olvasója nehezen tudná elfelejteni. Ebben a könyvben valami olyan sikerült, ami csak a kivételes kegyelemben részesülő életrajzíróknak szokott, akik kezét angyalok vezetik, s váratlan bábák álltak az alkotás szülőágya mellett. Sajátságos névsor ez, Szent Ágostonnal kezdődik, de benne van Schönberg éppúgy, mint Chagall és Dante is benne van és angyalok és Hieronymus Bosch és Rousseau és persze Goethe és Cserei Mihály és maga Lakatos. Ha valaki, az alkotó ismeri a világirodalmat, műve megformálásában rangos személy segített, maga Tacitus, s miután megtanulta, hogy harag és szenvedély nélkül ábrázolt állapotában sistergővé válik a ketrecbe zárt indulat és farkasok vicsorognak a pórázon vezetett minősítés mögül, Lakatos ártatlannak látszó mondatai mögött nemcsak Klió pirul, gépfegyver csattog, de maga a könyvbe parancsolt eleven élet enged meg olykor egy-egy visszafojthatatlan fényként felvillanó mosolyt. Lakatos nemcsak a nagy prózaírók közé emelkedett a Farsang-gal, de valamiképpen iskolát is csinált, csak tudják tanítványai egykor utánozni látszólag ártatlan, szabadon hagyott mondatlogikáját, a költőként élt, átéletett és tanult mondatlüktetést, a gondolati rímek pántját, s azt az elbűvölő optikát, ahogy ártatlannak álcázott kísérleti asztalán elvégzi derült viviszekcióját. A boncasztalon egy család, egy földrajzi közösség, egy ország, egy világ, az ég, a pokol és egy kisfiú, aki szemünk láttára nő művésszé, horizontja peremén a katonai és civil frontok áldozatai, és az olvasó igazán nem érti, hogy tud olyan jól mulatni olvasás közben, amikor az egész olyan kétségbeejtően szomorú. A szem, amely a mikroszkóppal dolgozik, objektív, a szike, amely az asztalon operál, megbízható, saját organizmusába vígan belevág az életrajz írója, mintha nem a maga vérét csorgatná, míg megírja az Ember Komédiáját. Ahogy kedvelt kutyái, gondolatok füvében hempereg, s így, hátára fordulva, bámulja a körötte zajlott, zajló és zajlani fogó csodálatos, ismételhetetlen, elbűvölő, átkozott, gyönyörű és mocskos életet.

Könyvének nyitása egyenesen összehasonlításra ingerel, bár a párhuzam elég meglepő: a recenzensnek Tormai Cecile híres műve, A régi ház jut az eszébe, s mindjárt el is neveti magát, mert hát hogyne nevetne azon, hogy A régi ház éppen úgy kezdődik, ahogy Lakatos életrajza. Tormai Cecile ősszülei német fakitermelők, a nagy folyón érkeznek szálfákkal Keletre, Magyarországra, Lakatos ősanyja is német földről megy pántos szekéren árut szállítva Hollandiába, folyó helyett a vizet a tenger képviseli, a holland víziváros figurái közt itt Rembrandt fiktív alakja. Az olvasó meglepetésére kiderül, a Megváltó többek között hollandul is tudott, különben hogy hívhatná fel Lakatos ősanyja figyelmét arra, hogy egy kötélverő famíliának árujával mégiscsak a török dúlta Magyarországon volna több lehetősége, mintsem a tengernél. Ideérkezve azután gazdagodik a család a legváratlanabb etnikai és foglalkozásbeli elemekkel. Micsoda képtár van a brandenburgi ősanya galériájában, az Árpáddal jött vaskalapáló leszármazottjai osztrák és angol atyafiakkal rokonosodnak, a kötélverő iparosok mellett tudósok, kanonokok, mézesbábosok, pékek, suszterek, ácsok, mérnökök. És micsoda baráti kör kocog Daimler úr gépkocsija mögött, jóval az Újhold fiataljainak feltűnése előtt felbukkan Vajda János, a költő, a család jóembere, Ginával, mellette egy eb- és majomtenyésztő természetbarát, ott van Vas József, a miniszter is Biller Irénnel, és persze Lakatos szűkebb famíliája, a bicskei bankház vezetője, az apa, aki mögött pékműhely füstölög, még távolabb suszterek szurkoscérnája kunkorul, a kertből mézillat árad. Személyes baráti köre is változatos, az Anyaszentegyház Szeráfikumában a hit paraméterei között olyan kevés eredménnyel hívőnek nevelt Lakatosnak sem a felvilágosító adatokkal nem fukarkodó iparossegédet, sem az Ágota néni történetét közlő Ádámot nem lehet soha elfelejteni. A Madách londoni színét megszégyenítő gazdagságú, változatos emberanyagnak, persze nemcsak a könyv, a költő és a prózaíró nagyra növekedése érdekében mindenképpen szerephez kellett jutni Lakatos élete színpadán. Ahány figura, annyifélét adott az alkotónak, vagy annyiféle módon fosztotta ki. Az adás és elvevés kettős élménye nélkül nincs nemes irodalom.

Ahogy műfordításaira ráfigyel művének olvasója, úgy lepődik meg a kötet portréfejezetein. A festés szavakkal történik, de micsoda Szabó Lőrinc néz vissza ránk Lakatos ábrázolásából, Berda József szalonnájának még a szagát is érezzük, s a lány, aki Lakatos érzelmi életén és a világtörténelmen egyazon talppal lépett át, nemcsak Lakatos magánmitológiájának figurája, valamennyiünk tulajdona lesz. Van a Lakatos fordította Aeneis-ban egy volscus katonahajadon, Camilla, akiről azt írja Vergilius, úgy fut át a búzavetésen, hogy talpa alatt nem hajlik meg a kalász. Lakatos szerelme, aki egyben minden további szerelem, s aki jogfosztottságában minden emberi méltóságában a történelem, vagy az értelmetlen, túl korai halál által kergetett, meggyalázott ember szimbóluma, úgy lépdel át az olvasó gondolatain, mint egy anti-Camilla. Kora sincs, mégis él, az olvasó haláláig.

A Farsang címadó fejezete e műben kulminációs pont. Ebben a sajátságos gazdagságú, váratlan irodalmi meglepetésben a recenzens sose hitte volna, hogy számára ezentúl a Bolkonszkij herceg fémjelezte háborús ábrázolás egyik paraméterére a Lakatos Ádám barátja közvetítette eseménysorozat révén megismert Ágota néni paramétere felel. Ágota története kapcsán angyalok és ördögök tanácstalanul néznek egymásra, az angyal zavartan elfordul, de az ördög se fölényes, patáját rágja tanácstalanul. Már Cica néni is felejthetetlen, már Gunda néni is az, aki az élet legváratlanabb pillanataiban, ha kérdezik, ha nem kérdezik, egyszer csak megszólal, s mikor éppen valaki meghal, szelíden azt mondja, vágok egy kis husikát. Már a keresztapa halálának körülményei is azok, vagy miközben közéleti nagyságok között a háromesztendős Lakatost a megterített asztalon vendégtől vendégig taszigálják tálak és tányérok között az abroszon, hát még Ágota néni. Az olvasó már a névnél elkezd asszociálni, a név szelíd és rózsaillatú, Kiss József versét idézi, abban szerepel egy a vőlegényéhez sírig hű, a Tisza ellen pert indító vénkisasszony. Lakatos Ágotája a németek és oroszok közt hányódó, hol elvesztett, hol visszafoglalt Bicske és Etyek színhelyeken mozog, miközben a kirabolt ház elé rakott zongorán Ádám, a barát, órákon át az oroszoknak klasszikus zenét zongorázik, az unokahúgok után az oroszok az aggszüzet is megerőszakolják, az akció órákig tart, nem csoda, ha Ágota néhány hét múlva halott. A vénkisasszony annak idején elkészített végrendelete az eseményeknek megfelelően megváltozik és kiegészül, temetésének forgatókönyve van, mely a frontok cserélődése miatt megvalósíthatatlan. A falusiak igazán végrehajtanák Ágota utolsó kívánságát, ki tehet róla, ha lehetetlen, mert a temetési menetet gépek lövik, bombázzák, a lovak összerogynak, a koporsó az árokba gurul. Mire a repülők elmennek, az oroszok éppen szembemasíroznak a gyászmenettel, a gyülekezet csak úgy tud menekülni, hogy Ágota néni unokahúgai elhitetik az oroszokkal, a felvonult falusi gyászolók fogadóbizottság. Az oroszok boldogan átveszik a laza erkölcsű hölgyek által átnyújtott szalagos koszorúkat a feliratokkal: „Nyugodj békében”, „Örökre emlékezünk rád”, s ha az olvasó azt hiszi, vége a történetnek, téved, a recenzens azért érezte azt, hogy az angyal egyre zavartabb, és az ördög már a farka bojtját tépdesi. Miután a kisasszonyt a háborús események miatt nem lehet kriptában eltemetni, elhantolják hát egy kertbe, de szegény Ágotának ott sincs nyugovása, mert az oroszok az ősi recept szerint értékeket keresnek, és porhanyóssá locsolják a földet. Nem kis meglepetésükre az akkorra már kissé használt Ágota teste bukkan elő ezüst- és értéktárgyak helyett. A rémregény folytatódik: Ágota tetemét mindig új helyre temetik, de mindenhonnan újra kilocsolják, végül egy élelmes tehetős rájön, ezüstneműje és egyéb tartós értéke számára rendkívüli védelem Ágota immár közismert teteme, de ésszerűbben kell elhantolni, fedél alá. Átveszi hát a romantikus utóéletet élő halottat, s értékei fölé temeti egy fészerben. Amire nem gondol, olyan természetes: egy orosz meglesi, a leselkedőt egy másik orosz lesi meg, aki az Ágota immár elviselhetetlen állapotba került teteme mellett a feltételezett kincs miatt megöli a társát, s a mészáros famíliának immár nem a vénlány, egy katona holttestével kell elszámolnia. Hogyan tehetné? A karonülő gyerek kivételével az orosz tiszt a négytagú család minden tagját agyonlöveti. Ezek után mi volna ebben a könyvben, ami még meg tudná lepni az embert? Borgia Lukrécia esküvője, Lakatos előadásában, aki gyerekfüle a szajha szót szukának érzékeli, és nemigen érti, hogy miért ne mászkálhatnának meztelen kutyák a földön, és miért ne szedegetnének bonbont a szőnyegről egy orgián, amiről azt képzeli, olyan, mint egy díszvacsora?

Lakatos egyik szerelme úgy rögzül Lakatos gondolatai között, ahogy utoljára egy gyerekelőadáson látta, ahol az gólyát alakított. Áll az emléklány, gyönyörű, és gólyacsőre van, arcán egy másik emléklány kormos napszemüvege, valahol a színpad peremén Sztálin kivégzett fia, akiről az oroszok beszélgetnek, a kamasz Lakatos először hallja Berija nevét és Gunda néni csak úgy magának érdeklődik, helyes-e, ha töltene egy kis borocskát. Tárgyak, munkaeszközök, hullák, zongorák, locsolók, szellemek körberepülnek, csörgeti az ördög a golyókat, és bár nem kérdezi, hogy hol a piros, Lakatos tudja. Mikor mindezek történtek Ágota néni hullájával, már közeledett a piros, akkor a golyó éppen zöld volt, Ligeti Miklós, a vándor könyvárus cédulát dob ki a marhavagonból, visznek a halálba, Lakatos olvassa; írás a porban, emberpor a levegőben? Gunda néni néz, csak úgy magának megint bejelenti: „vágok egy kis husikát”. Csipkés szegélyű szentképek szállnak, Lakatos megfogja őket, egyszerre préseli le a bűbájt az iszonyattal, koronaként mellé biggyeszti saját fogsága alapdokumentumát, a kihallgatási jegyzőkönyvet, s aztán lezárja ezt az elbűvölő rémlátomást, amit létrehozott, egy nagy költő váratlan képével, a mindenséget tartja fején a bozótban egy kis menyét kérdőjellé merevedő teste. Elkészült az Ember Komédiája. Köszönjük meg Lakatosnak.

A lepke logikája

Ez a könyv úgy keletkezett, hogy az egykori irodalomtörténésznek nevelt s főfoglalkozású íróvá öregedett hajdani magyartanár, aki minden napját versolvasással fejezi be, egy este újra elolvasta Vörösmarty könyv nélkül is tudott versét, a Szép Ilonká-t, s rémülten érzékelte: a költeményben egyedül a pillangó viselkedése logikus. Az író ezt a költeményt iskolában is, egyetemen is tanulta, tizennégy évig tartó tanárkodása idején évenként oktatta is, s csaknem negyven évvel iskolában való működése befejezése után értette meg először. Megrendítő este volt, s azzal a következménnyel járt, hogy az író le se tette a találomra kezébe vett Vörösmarty-kötetet, hanem betűről betűre újra elolvasott minden verset, aztán szégyenkezve és alázattal megírta színképelemzéseit.

A felfedezések általában kísérletezések eredményeképpen születnek, de létrehozhatja őket naiv szándéktalanság is: a tudat elbotlik valamin, térdre hull, s mire felemelkedik, körülnézve azt tapasztalja, az addig ismert színpadot átrendezték körötte, megváltozott. Így kerültem az imént vázolt előzmény után ismét kapcsolatba Vörösmartyval, aki hivatalos értékelését diplomaszerzésig különféle szinteken megtanultam, s a Nemzeties Költészet Fénykora címen számon tartott módszeres egységből úgy rögzült bennem, hogy a nagy nemzeti triász méltánylandó tagja volt, a Szózat szerzője, már élete idején is klasszikus. Tiszteltem, de nem szerettem. A triász többi tagja hozzám tartozott, Arany apám volt, Petőfi életkorom alakulása szerint hol bátyám, hol fivérem, évtizedek óta már fiam is, de Vörösmartyt nem éreztem rokonnak, csak népem kincsének, míg a véletlen meg nem értette velem, nem vele van problémám, csak a róla hagyományozott értékítélettel, s a képpel, amely annak nyomán a költőről kirajzolódhatott. Az első nagy monográfia szerzője, Gyulai generációk óta nem Vörösmartyt értékelte valóban, hanem személyes ízlését, bizonyos dallamra érzéketlen fülét, bizonyos színektől ingerülten káprádzó szemét. Gyulai rosszul kategorizálta hol nem értett, hol rosszul értett vizsgálati tárgyát, s tekintélye hatására a költő a nem neki megfelelő csoportba került, a tizenkilencedik század alkotói közé sorolták, holott a ma figyelmesen olvasó már magyarázat nélkül is riadtan észleli, a mester a huszadik, sőt a huszonegyedik század vátesze volt, akit látomásai ködfátyolán át kényelmesebb volt élete végső szakaszában elaggott bolondnak, zavaros divatjamúltnak minősíteni, hisz a harmincas években keletkezett Szózat írása idején tudva-tudatlan már azt is megérezte, sem negyvennyolcban, sem százvalahány évvel később, ötvenhatban sem ad többet nekünk a könnyét törlő nagyvilág szíves részvétnél, s páholyból jelzik vissza, méltányolják hősi lelkünket, szent indulatainkat, de az esetleges sírt csak védjük ki az ő asszisztenciájuk nélkül magunknak. Meddő volna tagadni: Vörösmarty úgy volt tagja a nagy lírikus triásznak, hogy a legnagyobb hivatalos elismerés mellett is észrevehette, aki figyelt, értékelése tévedéseken alapuló szabvány, az iskolás megérezte, Aranyt, Petőfit igazabb indulattal közelítik hozzá, mint ezt a szépre, jóra figyelmeztető harmadikat, aki kétségtelen, hogy visszaidézte párducos Árpádot, felvázolt egy idő előtt sírba hervadt időszerűtlen női liliomszálat és emlékül hagyta a fiataloknak egy az életét már csaknem végigélt higgadt férfi keserédes tankölteményét, hogyan lehet zabolázni a nyughatatlan szívet, amelynek tachykardiáját nem helyeselné sem ízlés, sem ész, sem orvostudomány.

A tévedés nem szégyen, pontosabban csak akkor az, ha el nem ismerjük: mi Vörösmartynál kritika nélkül elfogadtuk, amit iskola, egyetem tanított, az esetleg mást észlelő augurok jelzéseinek összegyűjtésére sem a kikezdhetetlen tekintélyek óvása érdekében, sem időhiány miatt nem kerülhetett sor. Egyszerűbb és kényelmesebb volt elfogadni a lírikus triász egyetemi oktatás szentesítése szerinti minősítését, így váltunk Vörösmarty árulóivá: vállaltuk róla a banalitást. Nem első és egyetlen tévedésünk, Jókainak a korabeli világsiker sem édesíthette meg keserű szájízét, hogy holtáig nem tudta elhitetni Gyulai vezette irodalmi ellenségeivel, hogy nem fantaszta hazug, csak a mégis mozgó föld fordult el munkássága alatt, s Kárpáthy Zoltánék friss, fiatal fogsora helyett a kiegyezés kora protézisvállaló nemzedéke saját termete átlagmérete miatt nem akarja tudomásul venni, hogy voltak magyar félistenek, nemcsak csaták, de hétköznapok héroszai is: a polgárosodó Magyarország manírnak érezte a pátosztalan pátoszt, bizonyos természetes, menthetetlen hősi életet, a nagy múlt ismertetőjegyét. Jókai esetében még csak az sem igaz, hogy kései művei hanyatlása már semmi újra nem figyel fel, hogyne tette volna, hisz éppúgy megörökíti a nőemancipációt utolsó írásaiban, ahogy a Józsefváros árnyait, szemetét, mocskát, vasúti töltését, melyek elemeit aztán Molnár Liliom-ában majd viszontlátjunk. Jókai éppúgy revízióra szorul, mint Vörösmarty, minden tekintetben, nemcsak azért, mert mindkettőjük legbelső magánügye, házasságuk nemzeti lelkesedés, illetve gáncs tárgyává torzult, de mert az egyik, a költő látomásrendszerével előre felfogta és jelezte az atomkort, Chagall és Picasso tanúságtételét, s míg a fülébe Boka és Reményi zenéje muzsikált, Bartókot hallotta, Mahlert és valahol, cserepeiben látta a Guernicá-t, atombombát rajzolt lelke érzékeny falára a rettenetes erejű képzelet, a másik meg az összes korabeli prózaírók közül egyedül értette meg, mi a regényalkotó kötelessége. A regény a hajdani eposz ükunokájának ükunokája, nem földrajzkönyv, nem hit- és erkölcstan, nem is filozófia, a regény: regény. Ha nagyon jól elmondják fő közlendőjét, a mesét, még gyógyszer is, vigasz is lehet, egy megalázott, emberben, anyagban szinte pótolhatatlan veszteséget szenvedett nép vigasztalója. Isten adja, hogy szülessék még köztünk valaki, aki annyit tud adni Magyarországnak, mint Jókai alkotókészségben, szépségben, nyelve tündérvilág gazdagságában, tisztességben, hisz ott vagyunk már, azon a bús úton, ahol az alkotás okos, hideg, érzelem nélküli vázlatkép, nem a hal, csak kifilézett csontváza, grafikai ábra, mész. Ha Jókai ma élne, talán ezt is megmenthetné, vadonatúj módszerrel életre keltené a korszerű világprózát, az ő atomfényben felvillanó halszálkái mögött ott sírna a nyomorult emberiség. Jókait ma azért nem értjük, mert nyomasztóan műveletlennek hagyott bennünket a közoktatás millió ostoba reformja, nem ő, a művész, mi koptunk ki a reális realitásból. Fantaszta volt, lelkendező, túlzó? Olvassuk el csak újra az Egy az isten-t s figyeljünk, mit mond Zenóbia, vagy kövessük A jövő század regényé-nek útjelző póznáit, Habsburg Ottót, akivel együtt ülhetett bárki szép egyetértésben a debreceni(!) egyetemen, aki kíváncsi volt a trónfosztás színhelyére is. Jókai Lajka kutyát is kitalálta, a műanyagot is, amit ichornak nevezett. Mikor hazudott, miben hazudott? Honnan tudja Gyulai, milyen volt a szabadságharc mámora, mikor messziről se látott csatateret? Hogy az alkotó tévedett, azt belátom. Azt hitte rólunk, bátrabbak vagyunk, nemesebbek. Ugyanazt hitte, mint Vörösmarty a Szózat-ban. Vagy mégsem?

Mert persze Vörösmartynak nem voltak illúziói, igazán nem. Nála valahol nemzetközi zenekar kísérte a vén cigány foszlófélben lévő vonóját, s a magánélet ihletésére mészárszékké változott Két szomszédvár mögött láthatatlanul két világháború dúlt, szállt az atombomba fellege és Metternich a politika konyhájában pecsenyeforgató kisinas volt a Vörösmarty előre megsejtette Hitler és Sztálin mellett. Vörösmarty látta, mit rejt a jövő jövője, a megőszült univerzumot, a sárkányfogvetemény embert, a páholy védett falai közül részvétkönnyet törölgető Európai Uniót, és fogvacogva, visszamutatva a múlt legnemesebb árnyai közé mégis azt hagyta ránk örökségül, hogy bármilyen erő vagy erőtlenségi viszonyok között, de maradjunk a bölcsőt és koporsót egyaránt kínáló magyar föld polgárai, illúziók, akár remény nélkül is, de rendületlenül. A kollégák, akik ezt a világméretű alkotót tanítják, A lepke logikájá-ból elsősorban a bevezető életrajz figyelmeztető jelzéseire ügyeljenek és a színképelemzés módszertanát hasznosítsák; az értelmes fiatalok szívesen keresnek titkokat. Értessék meg növendékeikkel, olyan zsenit tanulmányoznak, aki nemzeti büszkeségünk, de meg kell tanulniok együtt szállni vele, olykor nem is kedélyes magaslatok fölé. Szorítsák sose málló köntösét, ne Gyulainak és a gyulaiaknak higgyenek, hanem saját értelmüknek. Vörösmarty életműve legalább úgy a Vágy Villamosa, ahogy a görög igazságistennő Diké istennő szárnylengetése, mögöttük verik antik ütemben magyar vérünk ziháló álmait és reményeit a Zalán hexameterei. A múlt Vörösmartynál már korábban azt tette, hát még most, mikor mindenkinek hozzáidomulhatott a füle: úgy szól arról, ami volt, hogy azt jelzi, ami van, és azt sikoltja, ami eljő.

A biedermeier bájossá és progresszívvé manikűrözte, fantáziája dupla tőrét bekente mézzel, oroszlántorkát megpróbálta cicadorombolásra hangszerelni, nemzetféltő, magyarságvédő rettegésére ráfogta, ok nélkül aggodalmaskodik, lehetne szeme, hisz áll még Buda vára. Nemcsak legnagyobb nemzeti költőink egyike, de legmodernebb, világszínvonalat képviselő alkotó, nemzeti-nemzetközi kincs, mint Bartók, mint a németeknél Goethe. A marxisták csináltak belőle polgárjogi harcost, az Internacionálé előfutárát, de úgy rettegtek tőle, hogy ha tehették, örökre eltüntették volna a Szózat-át, és idő előtti elöregedéssel próbálták kivédeni azt a rettenetes koncertet, amely A Délsziget kakofon előrejelzése annak, ami eljövendő, ami a döntő pillanatban bennünket mindig cserbenhagyó világ közönyét előre elsivítja. Hazudtak Vörösmartyról szándékosan és szándéktalanul, legyen már elég érett az irodalomoktatás arra, hogy ne írja át a költő üzeneteit. Iszonyú felelősséget hagyott ránk, a rendületlenül módhatározójával egy alig vállalható élet terhét és kényszerét, de hát ránk hagyta, fel kell vállalnunk. Pántlikátlan magyarsága akkor sem a múlton mereng, mikor látszólag azt teszi, a jelenben érvel, a jövőt építi. Akkora költő volt, hogy nem látni felleggel takart, üdvözült homlokát. Legalább mi ne hazudjunk már róla többé, aki azonos népünk leglelkebb lelkével.

Jelentés a szegedi tanyákról

Móra nem egy felejthetetlen asszonyportrét rögzített zsánerképeiben, olvasói megjegyezték Rozinak a termő anyaföldhöz mindennél jobban kötődő misztikus kapcsolatát, Kisforró Zsuzsanna az álom vizébe szelíden aláereszkedő arcát is mindazzal együtt, amit az álom sodort. A szegedi tanyákról való jelentés, amely szintén egy nő arcélét vonja meg (egyét? számtalanét, még egy olyanét is, aki mivoltát neme jellege nem határozhatja meg, mert Krisztus anyja), elüt Móra bármelyik ábrázolásától. Ugyanazokkal a stilisztikai eszközökkel, nyelvi, gondolkozásbeli asszociációs fordulatokkal élve más költő beszél hozzánk; abban a naptári évben, mikor a vers íródott, a költeményben rögzített történet megélése után Móra körömkevirágos, cifraszűrös optikája szín-látásában változott, itt feketére festett feketével. Hol mérhető ehhez a háborús ábrázoláshoz az Ének a búzamezőkről lehiggadt melankóliája, a pillája könnyes, de már száradó beletörődés? Ilyen vad költeményt sohasem írt a szelíd Móra, egy ábrázolásában se vált el ennyire önmagától.

Sajátságos vers ez, mindjárt a műfaji meghatározás is gondot okoz, mert hát mi ez a cím. Nyilván az, amit a szavak kifejeznek, közlés valamiről, ami megtörtént, méghozzá nem akárhogy, nem akármilyen körülmények között, nem is szabványos kimenetellel. A vers Papdi Kis Veronról nem ballada, pedig tragédiával végződik, nem is balladás költemény, s bár benne Szűz Mária szerepel, nem fogható fel vallásos alkotásnak, még kevésbé Mária-himnusznak, mint zsánerkép, mint poétikai medalionba szorított portré is szabálytalan, elüt minden hasonlótól irodalmunkban. Mint asszonyábrázolásnak, elvileg hasonlítania kellene Petőfi Sári nénijére, csak Sári néni maga az elnéző gyöngédség a költő szemszögéből, ugyanakkor a halál közeledését elfogadó, emlékei hamvadó parazsánál az életből való kikopás tényét józan szomorúsággal tudomásul vevő tényfelmérés, ha a költeményt Sári néni optikájával elemezzük. Nem hasonlít Papdi Kis Veron a halál után a búzamezőket ellenőrizni vissza-visszatérő Rozi méltóságos, csak a termés jogosultságát és fontosságát vállaló kemény tartásához sem, Erdélyi József Julis asszonya az irgalom nélkül hazakergetett tücsökkel hasonlóképpen nem rímel Papdi Kis Veronra. Julis néni annyi derűvel védi ki a tökéletes magányt, hogy az elvarázsolt olvasó csak sokkal később fogja fel azt a totális elszigeteltséget, amelyben egyetlen társnak és vigasztalónak egy tücsök marad. Móra pontos címet adott alkotásának: ez a tíz, tizenhat és huszonkét sorból álló szakaszokra bontott kétütemű, tíz szótagos páros rímű vers egy civilkeretbe szorított első világháborús hadijelentés.

Ha az, akkor miről? A történet egy része elmondatlan, annak megfejtését az olvasóra bízta a költő, nekünk kell kitalálnunk, hogy a vers tényleges lezajlási idejét megelőző napon alighanem érkezett egy hivatalos irat Papdi Kis Veronhoz, amelyben azt közölték, fia, infanteriszt Papdi Kis Mihály elesett. Ezt a közlést pénteken, a vers eseményét megelőző napon még nem képes feldolgozni a tudat, annak tudomásulvétele szombat hajnalra marad, amikor az anya találkozik az első jelenéssel. Amit az értesítés közölt, nem hihető, nem is lehet igaz, lehetetlen, hogy az ember elengedi a gyerekét és visszakap helyette egy felfoghatatlan, elfogadhatatlan bejelentést. Az élet ilyen irrealitásba torzult szakaszában igazán bármi megtörténhetik, az is, aminek Papdi Kis Veron a gyászhírt követő hajnalon részese: csodát lát. A tanyaszélben, a lócán ott ül ölében felfeszített szent fiával a Szűzanya, a tetem még vérzik, sugárkában szivárog Krisztus sebe, halkan zokog felette a Boldogságos. Ki élné meg könnyek nélkül ezt a különös látomást? Papdi Kis Veron képtelen rá, nem is tartja vissza a gondolatát, zokogó indulatában szertekiáltja, ami eszébe jut: „Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok”. Még annyi ereje van, hogy keresztet vessen, és mintha csak erre várt volna, szétfoszlik az iménti látomás.

Ha Veron azt hitte, végleg, tévedett, mert a jelenés déltájt visszatér. Éppen rőzsét szed, mikor feltűnik megint, a Boldogságos ezúttal fűzfák mögül integet, de valahogy más, mint hajnalban volt, mert időközben megöregedett. A haja ősz, tarka kendővel van bekötve, könnyével tisztogatja halott fia sebeit, be is takarja napszívta kék köténnyel. Ami a csodát még elmélyíti, az, hogy Veron ráismer saját fakult kötőjére, szoknyájára a Szűzanyán, a pruszlikját is magára vette Mária, sőt a Veron hangján meg is szólal, s mennyire nem illik szent ajkára az emberi indulatra jellemző kitörés és vád: „Ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok”. Szűz Mária sikoltása és a látvány oly megrendítő, hogy Veron leborul a földre, mire feltekint, megint sehol, amit az imént látott, és ami egyébként még egyszer, immár legutoljára újra megjelenik ugyanezen a napon, de alkonyatkor. A Boldogságos ismét ott a tanyán, méghozzá a legkülönösebb képkeretbe foglalva, ott a képe a csordakút vizének felszínén, a víz tükrén tartja ölében Krisztus szent testét, aki szintén megváltozott, mert takaró gyolcsa helyett véres, rongyos zubbonyt visel, fején katonasapka, nyakában Szent Antal-amulett, hogyne ismerne rá Veron, ő kötötte valamikor a fia nyakába. De nemcsak az amulettet, a Megváltó haját is ismeri, azt a szép szöghajat eleget simogatta Krisztus gyöngéd állával együtt. A látvány egyre rezgőbb, egyre döbbenetesebb, hisz anyja karjai között nem is az Úrjézus pihen, hanem az ő tulajdon gyermeke, infanteriszt Papdi Kis Mihály.

Ezt azért meg kell nézni közelebbről. Ki csodálná, hogy a vékony asszonytest átsuhan a kútkáva felett, s ölelésébe akarja fogni a gyermekét? Ám a látomás megint csak szertefoszlik, csak egy vízbe fúló száj sikolya lebeg a tanya felett, újból számon kérve tettüket a hóhéroktól, gyilkosoktól, és aztán nincs tovább semmi, nem látni se Szűz Máriát, se Papdi Kis Veront, csak egy kutat, amely őrzi a titkát. A verset 1918-ban írta Móra, az elemzés végére meg is fejtjük a műfaját, vádbeszéd ez a háború gyilkos hatalma ellen, rekviem egy anyáért és egy parasztlegény idő előtt elpusztult életéért.

Mielőtt Jókai megszületett

Kerek egy évvel a Jókai születése előtt, 1824. február 18-án, egy művészi pályájának legkezdetén álló fiatal férfi a következő levelet intézi a magyar irodalmi élet szervezőjéhez, irányítójához: Kazinczy Ferenchez.

*

Fogantatása idején – május 14. és 19. között – Guzmics Izidor a műfordítás követelményeit próbálja összegezni ugyancsak egy, a széphalmi mesternek írott levélben, s biztos felismeréssel kívánja a formai, tárgyi, tartalmi hűség mellé a művészi megjelenítő erőt is, az eredetivel azonos stílus visszaadását. Az elmélkedésre az adott okot, hogy barátja kóstolót küldött neki Cicero-fordításából, s a bencés pap örül, hogy a nagy római szónok magyarul is eldörgi ezentúl a Catilina elleni vádbeszédet. Néhány megoldást különösen sikeresnek érez, csak az a rút ige ne férkőzött volna a szép fordítás szövegébe: packázni. Kazinczy levelezésének kései olvasója elmosolyodik, ahogy a virgonc kifejező szó szinte kiugrik a szövegből: milyen telitalálat az „eludet” fordítására: packázni, a római szenátussal. A mester, akit barátja a nem elég irodalminak, méltóságteljesnek érzékelt szóra figyelmeztet, most bizony a saját orvosságából kap egy kanállal: annak idején ő maga oktatott finomultabb, emelkedettebb szóhasználatra holmi plebejus ízlésű tiszántúli poétát, aki úgy tudott magyarul, ahogy nemhogy előtte, de utána is kevesen. Csokonainak hívták az illetőt, nemigen lehetett megértetni vele, hogy a lepke szó légiesebb, esztétikusabb, mint a közönséges pillangó. A kor, amelynek nagy gyűrődései már jelzik a közelgő forradalom vulkánkitörését, ilyen naiv köszörűkövön is feni fegyverét – az egész országot forradalomra aktivizálni tudó magyar nyelvet – mint packázni és pillangó.

*

Május huszonharmadikán viszont Döme Károly kanonok levele érkezik meg Széphalomra, s közli Kazinczyval, hogy a fordítása kiadását nem támogathatja a tőle kért kétezer forinttal, mert neki kétszáz sincs, káptalanja tagjai közül pedig nemigen akad olyan, aki a „magyar tárgyban” tenni akarna valamit, mert azok vagy tótok, vagy németek. Pénz helyett viszont egy kis verset mellékel Kazinczy úrnak, hogy mégse menjen olyan üresen a levélpapír. Az alispán úr neve napjára írta Döme kanonok, s most megajándékozza vele a széphalmi mestert:

E küldemény, ha eljutna Guzmics Izidorhoz, nem hozná zavarba: ebben aztán egyetlen meggondolásra késztető kifejező szó sincs, úgy rossz, ahogy azt Döme megírta. Persze, Guzmics most nem sokat törődnék vele, az most a bakonybéli apát elhunytán mereng, hogy is telhetett el szegénynek az élete úgy, hogy csak egyetlenegy művet hozott létre, s abban is kárhozatra menőnek ítélte a keresztség nélkül megholt gyerekeket.

*

Egy hónappal Jókai fogantatása után meghal Kazinczy egyik öccse, Diénes, és örök szegénységben fúlódó bátyjára hagyja a nagyváradi házát. Az olvasó megkönnyebbül, mert most talán kikerül valahonnan az a kétezer forint, ami helyett Döme kanonok az imént idézett műalkotást küldte. Ám az örökséggel Diénes balkézről maradt özvegyét kell kielégíteni, meg az elhunyt hitelezőit, húsz forint vagyon sincs rajta, nemhogy kétezer. Még jó, hogy nincs sok idő búslakodni: Ráday segítséget vár a Játékszín ügyében, s azon kell elmélkedni, ki fogalmazza meg a beadványt, amely, ha sikerrel jár, biztosíthat a Német Színházban a magyaroknak két előadást hetente, amíg már „mimagunknak is nem lesz hozzánk illő színházunk”.

*

Két hónappal a fogantatása után végre Debrecenben van Ferenczy mester Csokonairól készített szobra; a debreceniek persze rossz helyre állítják, a költőnek még holta után se könnyű megkapni azt a megvilágítást, ami megilleti, amellett a portré nem hasonlít a poétához, s a szobor orrát feketére kente fél cimpáján valami kulimász. Ez a kisebbik baj. Döbrentei levele nagyobb vihart kavar Széphalmon. Ha Guzmics vulgárisnak érezte a packázni szót, Döbrentei elveti Kazinczy nyelvújítási koncepcióját. „Sokáig vártam, hová fordítja a nyelvet újonnan megkezdett neológiád, mit fognak szülni deákos, franciás, németes kifejezéseid. Vélekedésem szerint mindenik jobban és nyelvünk eredeti fordulásának ártóbban szétterjed, mint magad is óhajtottad. Nem kell-e pedig tekintetbe venni, hogy nekünk, nyomorultul elmaradottaknak, a nemzetek sorában alig állóknak félig hideg, félig elkülföldiesedett publikumot kell visszanyernünk, s elérhetjük-e ezt olyan munkákkal, amilyeneket ez a mostani nyelvzavarás szül. Hagyja helybe, akinek tetszik, én nem tudom.”

Három hónappal a fogantatása után Kazinczy felfigyel valamire: az erdélyi katolikus püspök úgy prédikál Udvarhelyen, hogy még az unitárius vagy a kálvinista hallgatói is elragadtatással figyelik. E kor szinte megpattan a feszültségek metszőpontjain: sose kellene ennél szilárdabban csak magyarnak lenni, s a valláskülönbségek szomorú eredménnyel veszélyeztetik a nemzeti egységet. Pedig „be szép az igazat szeretni, mert igaz, akár a pápa, akár Kálvin mondja, akár Luther, akár a Goszpodi momiluj embere, akár Blandrata”. A katolikus püspök úgy tudott szólni, hogy aki meghallgatta, nem felekezeti hovatartozását érzékelte, hanem magyar mivoltát.

*

Fogantatása után négy hónappal a széphalmi mester úgy érzi, gonosz varázslat áldozata, nemcsak sógora lelketlensége, nemcsak a sors gyötri, maga is csak kínozza saját magát. Ott se talál vigasztalást, erőt, ahol találna – mentegetőzik Kis Jánosnál, amiért olyan sokáig hallgatott, de aztán mégis összeszedi magát valamiképpen, s éjféli óraütésre édes álmot kíván és hosszú levelet ír Gyulay Karolinának. Szórakoztatja Lolottot, mintha nem várná szívszakadva, hogy dől el a pere, mulattatja élményeivel, elmeséli neki, előző nap hegyet mászott, felment a sárosi várhegyre, ahol Rákóczit elfogták, leírja, milyen a búcsú Eperjesen, hány ezer ostyát sütöttek, mekkora tömeg tolongott a Kálvárián. Leír egy családi anekdotát, ahogy közli, s amit meglát, hosszú időre megszabja majd nemcsak a pár hónap múlva világra jövő Jókai Mór, de az egész magyar széppróza útját. I. Ferenc római császárrá választása alkalmából a felesége nagyapja együtt ment Bécsbe gratulálni Gusztinyi kanonokkal; a kanonok először járt Bécsben. Mikor megérkeztek, nem mozdult el az ablakból, s társa kérdésére: ugyan, mit csodál annyira, azt felelte, azt nem győzi nézni, mint tudott az Úristen ennyi németet teremteni.

*

Fogantatása után öt hónappal Guzmics egy derék magyar tag első szentmiséjéről számol be, a primicián ő, Guzmics, tartja az egyházi beszédet. Az ifjú papot úgy hívják: Czuczor Gergely, huszonöt év múlva nem a monstranciát emeli, hanem börtönben ül: lírai munkássága Petőfi versei mellett a legforradalmibb izzású.

*

Fogantatása után hat hónappal a szobrász Ferenczy öccse beszámol művész bátyjával való találkozásáról, aki Csetnek vidékén ugyanolyan szép márványt talált, mint a carrarai. Épp csak dolgozni nem tud még, mert a három-, négymázsás márványdarabokat „Pestre, hazánk központjába vinni a nem eléggé alkalmatos utak és még kevésbé erős hidak akadályozzák. Nem lészen talán gyanús az én számból, ha azt óhajtom: bárcsak a dicső nemzet – értem a nagyokat – a testvérem bajait és gondjait közüggyé tenné.”

*

Fogantatása után hét hónappal Cserey Miklós még mindig nem hiszi, hogy összehívják az 1825-ös országgyűlést. „Nem hiszem, hogy megengedjék. Ha remélni lehetne, hogy az ország boldogítására csak egy arasznyi előlépés is lehetne, óhajtani kellene, de mikor a nemzeteket a lopó hideg leli, magokmagokat szokták elfojtani, ha egybegyűlnek. Nem mások rontották eddig is a magyart, hanem ő magamagát. Mikor a testiség és a ragyogás fő kévánataivá lettek az elméknek, akkor heába leng a bokor az összeomlott vár falairól.”

*

Fogantatása után nyolc hónappal Döbrentei megint csak megszólal: „Te most elhallgattál utolsó levelemre. Ne tedd. Különbözni fogunk nyelvünk tökéletesítése módjaiban, de régi hív összecsatlódásunkon annak nem szabad, nem szükséges láncot pattantani. Hagyjuk mindegyiket a maga írói karakterében. Üss, csak szólani hagyj, mondom én is, adjon mindenki osztán magáért számot a jövendőnek.”

*

Február 18-án, mikor a világra jön, Kazinczy közli Döbrenteivel, hogy Ellinger elkezdte nyomtatni az új folyóiratot, a Felsőmagyarországi Minervá-t. „Eluntam a mi sok praeceptorainkat, s látom, jobb nem gondolni vélek, s tenni, amit én jónak látok. Néhány esztendő előtt megmondám a Tudományos Gyűjteményben, hogy a folyam az egész, de az az ere, amely az én telkemen fut keresztül, az enyém.”

*

A gyermek, aki 1825. február 18-án megszületett, meglátta fényében a Magyar Játékszint, amelynek megvalósulásáért annyi betűt leírtak fáradhatatlan kezek, nyomorult gyertyafénynél. Megérte Vörösmarty Mihály tündöklő pályája emelkedését, látta, hogy az irodalom kocsiját mint röpítették az eposzok paripái hexameter ütemű patadobogása után a magyar Alföld kócos, széltől vemhes lovai a diadalmas forradalomba. Látott egy monoki ügyvédet királyokkal packázni, s megdönteni egy trónt, látta teljes ragyogásában az első nagy műfordító generáció munkája eredményét: a Shakespeare-fordításokat, látta, hogy az ország legnagyobb költője pártul fogja, helyére teszi Csokonait, látta „nyomorultul elmaradott, a nemzetek sorában alig álló” nemzetét világ csodájaként, s neki, bizony csak neki köszönhető, hogy „félig hideg, félig elkülföldiesedett publikumunkat” megnyertük a regényolvasásnak. Mint képviselő, maga adta programba a bármifajta – faji, vallási, nemzetiségi – megkülönböztetés elleni harcot, mint szépíró, a gondot, betegséget, bánatot elfeledtető, varázsos művekben hányszor fel nem idézi majd Gusztinyi kanonok késő utódai figuráit, akik meglepően hosszú ideig és teljesen indokoltan tűnődhettek el azon, hogyan is tudott az Úristen annyi németet teremteni. Czuczorral egy célért harcolt, az ország járhatatlan útjait tapasztalásból ismerte egész nemzedékével együtt, de megélte, mint köti össze nemcsak a szemközti partokat, de a múltat is a jelennel és a jövendővel Széchenyi lánchídja. Már a világon van, mikor összehívják végre azt a Cserey nem hitte országgyűlést – a bokor nem lengett heába az összeomlott vár falairól, indultak a Zalán párducos daliái, visszaperelni Magyarországot Magyarországnak, és ha a születése esztendejében Dessewffy még úgy akar Kazinczytól könyvet vásárolni, hogy terményt kínál érte, nem lévén pénze, egy fiatal, hajdani katonatiszt is felfigyel az ország reménytelen anyagi képletére, aki azon az 1825-ös országgyűlésen amúgy is közfigyelmet keltett ajánlatával: létesítsenek Tudományos Akadémiát. (Szép tapasztalású férfi volt ez a tiszt, olasz, francia, anglus földön is járt, több tartományokban, s kellemetes, szép magyar ember, aki házánál a pozsonyi Promenáda mellett bárki pipázhatik, diskurálhat, újságot olvashat, vagy kész vacsorához ülhet, magyar módon mulatva.) Felfigyel az ország elképesztő gazdasági helyzetére, s öt esztendővel később közzé is teszi elgondolását, hogy lehetne változtatni rajta: megjelenteti a Hitel-t. Ha Döbrentei szava szerint mindenki maga ad számot a jövendőnek, Jókai, legnagyobb íróink egyike, éppoly emelt fővel állhat az életművét ünneplő utókor előtt, mint az irodalom fenyérén a legkétségbeejtőbb viharban is az életbe és a munkába kapaszkodó, optimista Lear, irodalmunk és nemzeti életerőnk egyik csodája: Kazinczy Ferenc. Élő, a világon immár egyre jobban ismert irodalmunk folyama elképzelhetetlen volna munkásságuk és életművük erei nélkül.

*

„E napokban érkezett meg Bars vármegyének a nádor hercegsége hivatalos levele következésében az adó beszedés módja felől tett felírása, amelyből világos, hogy… a férfiak kalodába szoríttattak, a szoptatós anyák, csecsemőiktől külön választva pincékbe, ólakba zárattak: míg azok a kaloda szorítás, ezek a mejjekbe szorult tej miatt szenvedett fájdalmaktól és a kisdedeik éhes sikoltásoktól gyötrettetvén mindenféle ajánlásokra kötelezték magokat, s ennek következésében házi bútoraikat, marháikat elvesztegetni, saját termesztési beli vagy a soványabb helyeken készpénzen télre beszerzett gabonáikat elprédálni kényszeríttettek. A főispán gazdasági tisztjeivel, cselédivel vitte végbe az exekuciót. Bécsben erről mint kicsiségről beszélnek.”

Nemegyszer olvasni Jókai ábrándos kék szeméről, amelynek olyan majdnem már megmosolyognivalóan túlzó látása volt. Aki munkásságát fel próbálja mérni, gondoljon arra, hogy a jobbágyság hivatalosan születése után 23 évvel szűnik meg, hogy a parasztokat télen vízzel locsolja, ólba csukja az államkincstár, hogy kigyötörje tőlük az adót, hogy gyermekkorában szinte cserekereskedelem folyik sok helyütt, hogy egy jókora teher alatt elsüllyednek a hajóink, ha ugyan rábocsátkozhatnak a szabályozatlan folyókra, s a híd – ha itt-ott van – kockázatos út, ha nagy rajta a súly, leszakad. Jókai kék szeme abszurd gaztettek és a kivívott szabadság felejthetetlen eseménysorozata mellett látta, hogy szunnyadó, szendergő óriás népe felemelkedik, és helyet vív ki magának a művelt és csodálni való nemzetek között. Olyan látványnak volt tanúja, amelyet nem tud utolérni semmiféle legendás képzelet.

Jog és kötelesség

Babits Mihály: Anyám nagybátyja, régi pap

Ez a vers maga a csoda: Prospero pálcáján tündér színek ragyognak. Isten fogai már elengedték, Ádáz kutya még nincs, de a költő már felismerte, ki a gazdája s ki a gazda ura. A varázslatot 25 verssorból alkotta a költő, látjuk, halljuk, ízleljük, tapintjuk, még az orrunkkal is érzékeljük a Babits ábrázolta mikro- és makrovilágot; ennek a versnek jellegzetes egyházi bukéja van, pedig nem jelzik bőrbe kötött vagy pergamenfedelű könyvek, s tömjénillattal átitatott bútorok, papok jelenlétét. Numen adest! – kiáltotta az ókorban a szertartás kezdetén a pontifex, el a hívek közül a hitetlennel, ne sértse az Istent, ha közelít illetéktelen személy gondolata. Itt is adest a numen, ebben a versben, immár festménnyé lényegült szolgája jelzi állandó jelenlétét.

A helyiségben, amelybe gondolatban belépünk, szép, világos háttér előtt kerül elénk a költemény tárgya, egy olajportré. Felfogható volna családi képnek is, hisz Babits nagy-nagybátyját ábrázolja, ám senkinek nem jut eszébe e különös merev arcú férfit akár gondolatban is csak családtaggá degradálni, az ábrázolt több annál, rokoni viszonylatain: Isten embere, kanonok. Egyházi méltóságát öltözéke kellékei jelzik, derekán lila cingulus, ujján nagy kövű gyűrű, a festmény, amelyet a költő szemével szemlélünk, egyszerre közelít, egyszerre távolít, s egyazon alkotásban egyszerre három portrét örökít meg. Az első ábrázolás, a látható nyilván nem sokkal az ábrázolt halála előtt készült, amikor a kanonok már nem lehetett teljesen egészséges, erre több jelző mutat; sovány, sápadt az arca, még csak az ujjai is sárgatagok. (Ilyen szó természetesen nincs, költői kontamináció, arra hívja fel a figyelmet, hogy a test sárgába forduló színe valamifajta belső rendellenességet jelezhet.) De ez a komoly, a modell-ülés idején már kezdődő betegséggel küszködő kanonok volt valaha ép fiatal férfi is, sőt virgonc, életerős. Most megfordítjuk gondolatban a festményt, hátlapján, ott, az üres vásznon, az előző olajkép statikája váratlan dinamikába fordul, felbukkan képzeletünkben a vers második versszaka szuggesztív erejéből a szentség igényének szűrt világításában egy hívő kamasz, aki Rómába került papneveldébe. Ott fut előttünk a hajdani ifjú, piros öltözékben iramlik a szent lépcsőkön, körötte zsibong Róma, hisz nem mindig a szeminárium csendjében lapozgatja a tanulnivalót, hanem ott bolyong a szent városban, ahol a templomok virágillata elkeveredik a trattoriák ételgőzével, s a sokféle hang, illat, mozgás fölött mint egy kék kupola borul az ég lazán súlyos, súlyosan laza szövete. Ennek a hajdani, még sokat nevető, piros ruhás fiatalnak nyelvén a böjtös napok tartózkodása után édes itáliai ízek omlanak el, a papnevelde asztalánál egyszerre moccannak a kezek a kanál után, mint ahogy elindulnak a lábak is, ha az étkezésnek vége és újrakezdődik az oktatás, a meditáció vagy az áhítat. Szagok, ízek, illatok mellé rendszeresen megszabott időben a város minden pontjáról harangok zengenek, harangok nyelvén zeng az út himnusza, amit az ifjú pap megtett, míg a kontinuitás meghozta számára a hitét már igazolni tudó elméleti tudást is, s az áhítat és tiszta vallásosság mellé a papi magatartást. „Bölcsen vigyázni megtanult.” Meg kellett tanulnia, különben sose lesz kanonok, hosszú a folyamat, amíg vita, gond, kételkedés, felesleges tépelődés nélkül tud egyháza zsámolya elé térdepelni, majd odatérdepeltetni másokat: ki kell érdemelni a lila cingulust, a nagy papi keresztet. Közben lemossák az évek a hajdani ifjú arcáról a hamvas egészség ragyogását, a festmény olaj-képe a statikus, a képzeletbeli, a vászon hátára álmodott dinamikus figura egész kikövetkeztethető egyházi élete előttünk áll, egy falra függesztett családi festmény az ajtó, illetve a fal felé forduló keretébe feszülve. Két portré, egyazon darab vásznon, azaz voltaképpen három.

A harmadik képet a felismerés tükre tükrözi, ennek jelzése félreérthetetlen, a költő csak áll, nézi a kanonok képét és megdöbben. Önmaga katolicizmusát éppúgy felismeri az ábrázolt, már nem élő papi személyiségben, ahogy a kanonok ösztövér alkatát, halvány arcszínét is rá örökítette a titokzatos biológiai és spirituális genetika. Ez a vers valóban az ábrázolás csodája, egyetlen arc, de statikusan is, dinamikusan is, együtt múlt, jelen, jövendő, mindez három dimenzióban.

A három versszakos költemény, melynek strófáit két kétsoros elválasztó szövegrész tagolja, formájával azonnal figyelmet ébreszt nemcsak azért, mert az alkotó előre figyelmeztet bennünket, hogy az elválasztó elemek kivételével egyetlen helyütt sem alkalmaz rímet, hanem, mert a megnövekedett szótagszámú jambikus sorpárok a szintén jambikus elemekből építkező strófákat szabályos kereszt alakúra tagolják. Kereszt e vers grafikai képe, amelyet voltaképpen két antifóna alkalmazása képez a szövegben, s bár a költő előre jelezte, mellőzi a rímet, a sorok váratlan niebelungi versmértékével minden csengőnél csengőbb zenével érzékelteti a vers templomi muzsikáját. A csodát aztán csodával tetézi, megvan a megfejtés, csak hangosan olvassuk el, amit írt. A két antifóna három egyházi éneket tagol, harsog a katolicizmus viharos szépségű himnusza, ott muzsikál az ütemekben félreérthetetlenül: Vexilla regis prodeunt. Háromszor. A rég holt kanonok és persze Isten dicséretére.

Fáklya, csengő, csillag

Mikor 1996 tavaszán a Petőfi Irodalmi Múzeum megrendezte a Nők az irodalomban címmel jelzett kiállítását és felkért, tartsam meg a megnyitóbeszédet, nem akartam vállalni, s mikor mégis rászántam magam, az vezetett, mint egy nagy ügy érdekében lehetőséget kapott kutatót, a remény, most valóban illetékesek, részben érintettek előtt mondhatom el, ami esszékötetembe ugyan belekerült, de nyilván nem bizonyult elég hatásosnak ahhoz, hogy intézkedést eredményezzen. Elmondtam hát a nyitóbeszédet s benne a lényeget: álljanak már végre neki Gyulai Pál kritikus-működése reális értékelésének, mert nincs örök érvényű esztétikai ítélet, csak a rögeszmék időtlenek, s ilyen rögeszme Gyulai nem egy vélekedése, akár a nőkről, akár nemzeti klasszikusokról. A tévedhetetlen nem értette meg Vörösmartyt, isten tudja, mi miatt olyan szende-szemérmes lelkivilága mint a labdát dobta vissza a szerelem tépőfogú kitörési kísérleteit a Vajda-életműben, s Jókai is megkapta a magáét, a múlt század egyedül igazi elbeszélő alkotója, mindent elkövetett, hogy ha már nem tudja az alkotástól visszatartani, legalább a munka eredményezte visszhang édes örömét rontsa meg. Irodalmi végrendeletem egyik pontja a Gyulai-kérdés revíziója, bízom az utódokban, hogy nem ijednek meg a nemes kliséktől, a hagyományos hiedelmektől, hogy a mester tévedhetetlen. Gyulai sok mindent tudott, felfedezett, elsőnek mondott ki, és legalább annyiszor félrefogott, ideje már esztétikai justizmordjait is kiértékelni, annál is inkább, mert élete utolsó szakaszán már maga is érezte, ideje lejárt, csak engedménnyel biztosíthatja fennmaradását, rémülten odaplántálta hát magát Adyék mellé, hátha a fiatal sasok röpülése őt is tovább segíti. Józan esztéta, aki valóban ismeri a Gyulai életművét, nem hiheti el róla, hogy szívből szerethette a huszadik század líráját megváltoztató, új hangfekvését kijelölő, új dalokkal Dévénynél betörő zsenit, de hát öreg lett, elgyávult, s annyira még értelmes, hogy felfogja, hová cövekelje rozzant csolnakát, kinek diadalmas vitorlása közelébe. Ady maga egy „elmúlt ízlésirányzat érdemes múmiájának nevezte,” nyilván a nagyon tehetséges fiatalok önzetlenségével még szánta is. Nagy kár, hogy az idő végül is kiemelte az irodalmi mezőny közepéről, megérdemelte volna, hogy a huszadik században csudamód még tovább éljen s lássa a tabuk szétporlását. De őrangyala pontosan időzítette a sorsát alakító eseményeket, akárcsak Mikszáth, ő is kimaradt a szabadságharcból, meg is látszik a szent nemzeti napok szemtanúi vallomásai felett kétkedő tanakodásán, gyanús lobogás ez, túlzás e majdnem erotikus honszerelem. Ő csak tudja, részint el se ment a csatába, részint ha igen, külföldre. De persze a fantaszta Jókai zeng fals áriát, az udvariatlan Vörösmarty lesz depressziós, a túlzó Bajza őrül meg.

1853-ban az alkotó nőkről összeállított badarságsorozata alattomos volt, mint az aknamező, szinte 1945-ig, a második világháború végéig, az Újhold nemzedék fellépéséig befolyásolta a közvéleményt. Gyulai abszurd optikája miatt lámpalázas sokáig Kaffka Margit, az őt követő nőírónemzedékben csak az udvariasan inkább amatőr történésznek stilizált Gulácsy és a mindmáig tisztességes elemzést nem kapott Erdős Renée nem érzi boldogtalan plusznak a tényt, hogy áldott az asszonyok között és valami többlettel indul el az életben. Gyulai Törökvilág Magyarországon értékelése úgy öröklődött a köztudatban is, hogy a nő szerepét horizontálisan az ágyban, vertikálisan a konyhában, diagonálisan a bölcső fölé hajolva rögzítette, s ha egy nőíró nehezebben talált magára és lelte meg azt a mondanivalót, amely speciális témája lehet, az az oka, hogy míg a férfiíró politikai hitvallását, világszemléletét, igényeit, társadalom elleni kifogásait, nemi vágyát, éhségét, indulatait legfeljebb a kritika fanyalgása súlyával terhelten, vagy egy parlamenti interpelláció tudomásulvételével nyilváníthatta ki, a nő köré varázskupolát borított Gyulai ítélete: aki asszony – hát még ha leány –, annak sem esze, se komolyabb képessége, az nem lehet elhivatott, az írjon mesét, fordítson Andersent, rögzítse szép szelíden a világban a minden rút támadása ellenére mégis fellelhető bájt és derűt, vagy méla bánatot. Gyulai egy ponton, az alkotók szerepkörének kijelölésében Hitlerhez hasonlított, Hitler biedermeier nemzetiszocialista vágyálma csak akkor szélesedett a hazát a fegyverrel védő nő-katona sziluettjéig, amikor már nyugodtan megtehette, mert serege megmaradt vitézei tizenkét-tizenhárom éves, eszelősen kapálódzó gyerekek voltak.

Ha valaki nem illett bele Gyulai öntőmintájába, a kritikus addig nyirbálta, míg összezsugorodott, vagy maga hasított le egy darabot fölöslegesnek ítélt önmagából. A nagy elemző nem ismert irgalmat, az induló magyar nőírók bús csatamezején robbantak az irodalmi, esetleg társadalmi aknák, az alkotó belezöldülhetett a dorgáló megszégyenítésbe, a semmibevételbe vagy a lelkifurdalásba, hisz az esztéta leszögezte, művészetének ára önmaga jellemének bemocskolása, jaj annak, aki az író asszonyok átkával született, mert tragikus véget ér. Karinthy észrevette, hogy még Kaffka is riadtan differenciál a putriban, de nem írta meg, miért teszi, holott Margita jelezte, mibe kerül neki a nőietlen foglalkozás, az a természetes gesztus, ami a férfi vetkőzését, minden író akaratlan, de elkerülhetetlen exhibicionizmusát jelenti. Ha megindul ellene a hajsza, ő nemcsak üldözött vad lesz, de a száma nincs irodalmi Garaynék áldozata, méghozzá minden ok nélkül, mert ő aztán nem cserélte fel nevét senki nevével, mint Petőfiné, egyszerűen csak úgy lépett élete sakktábláján, ahogy a törökök nem helyeselték volna. (Szendrey Júlia egyébként egyike irodalmi besorolásaink tévedésének, sógora, Gyulai, okosabb volt, semmint hitelét azzal kockáztassa, hogy valami helyrehozhatatlan jót vagy rosszat írjon róla, megoldása meglepően elmés, nem a meglévő vagy hiányzó esztétikai kritériumokat fejtegeti, inkább rajzot hevenyész egy gyenge nőről, aki mint a mese hősnői, feleségül ment a Himalájához, és sokáig nem merte megmondani, voltaképpen szédül a magasban.)

Az Újhold-nemzedék feltűntéig szinte Gulácsy Irén az egyetlen Kaffka Margiton kívül, aki megúszta a vállalt hallalit, ő is azért, mert védte nyilvánvaló képességei mellett szerencsés származása, műveltsége, élete kezdetének hősies, tragikus szakasza, egy nem akármilyen baráti kör, egy Corvin koszorú. Sírjunk vagy nevessünk? Gulácsy művein találhatott volna kivetnivalót a mester, csakhogy nem illett volna elszámoltatni amiatt, hogy ábrázolásában történelmünk egészen az, vagy majdnem hérosz alakjaiból magasztos szenteket varázsolt, kálvinista írótársa, a szintén tehetséges Szentmihályiné egyébként ugyanebbe a hibába esett, csak az ő puritán hősei reálisabb talajon, a munka talaján járták tiszteletre méltó életük rögös útját. Gulácsy regényeiből sosem hiányzott a misztika, Szentmihályiné minden művében ott az ó bibliák rezedaillattal keveredő illata. Gyulainak a túlvilágon sok elszámolnivalója lesz, hogy eleve kedvezőtlenül ítélt valamiről, amit nem a tudós, de a férfi érzett társadalmi kinövésnek, visszásságnak, s hogy olyan későn merték a nőalkotók részint vállalni, részint önmaguk cenzúrázása nélkül szabadjára engedni képességeiket, az általa elindított, szégyenletes hitelrontás az oka. Hogy Arany osztotta véleményét, az irodalomtörténet megfejtett, de nem sűrűn emlegetett tényei közé tartozott, a levél, amelyből kiderült, tintát sem érdemelnek a bús csiripelők, nem tűr bírálatot, csak olyan méltatlan, Arany szellemi nagyságához nem illő állítás, mint Wolf kisasszony rendreutasítása, ugyan mi jut eszébe egy jó családból való, még eddig férjhez nem ment ifjú hölgynek, hogy lány létére férfi iránt érzett indulatot ecsetel. Itt föld alatti a bunker, ne igen szálljunk belé, az utak többfelől nyílnak, az elemek is sokfélék, hogy Arany ismeri a szerelem testörvényét, arra az elégetett verseken kívül jobb bizonyíték nem kell, mint a Toldi szerelme Piroska–Örzse epizódja, a vágyban felparázsló lánytestek szinte párolognak a kívánkozástól, Isten áldása az a paraszthajszál, amely megmenti a sorsokat a pillanat veszélyétől, amely az okot tudó, de indokoltságát neveltetésük miatt nem sejtő hajadonokat a végső percben mégiscsak meggátolja, hogy a bajnok és a király iránt érzett szerelemnek éppen egymás személyében legyenek ártatlan áldozatai. A bunker mély, ott rejlik a mélyén a két ellentétes irányú vágy, Arany Juliska színésznő szeretne lenni, az apja belekábul a rémületbe, még csak az kellene, mikor ő már megtervezte a békés, keleten lombos fák alatt meghúzódó vidéki hajlékot, ahol öregségét protokoll nélkül leélheti, majd éppen emancipáljuk a nőket, Wolf kisasszony is csak vigyázzon magára, Gyulainak igaza van. Ha még a világbíró műveltségű Arany se gondolja végig, hogy attól, hogy valami aznap még nincs, másnap lehet, s elfelejti, hogy volt egyszer Nagyszalontán egy jegyző, aki marhapasszusokat állított ki, s egyszer csak az ország szeme fénye lett, nem csodálkozhatunk rajta, ha szakmai reális segítség nélkül, szél ellenében oda és annyira jutott a múlt századbeli nőírók próbálkozása, amennyit a társadalmi előítéletek és a kollegiális eligazítás teljes hiánya eredményezett – az eligazítás egyébként furcsa módon Berzsenyi korában még megvolt. A tizenkilencedik század vége szüli majd Kaffka Margitot és azt az alkotót, akiről mindjárt beszélni fogok, de a század korábbi éveiben nem volt szerencse alkotni tudó nőként világra jönni. A nyers valóság talajára neveltetésük miatt nem léphettek, a mesterséget iskolában nem tanulhatták, mint a poétika klasszisban a férfinak született növendékek, aki meg szegény apja révén tubarózsaillatú és kőkeblű társaságbeli hölgyek közt lejátszódott szalonregényeket írt, napjainkban volna az úgynevezett nő-irodalom idegenből fordított termékei közt időszerű: Beniczkyné Bajza Lenke apja tekintélyének védelmében ápolt olvasók kezébe adandó édes-keserű szerelmeket ábrázoló társadalmi-irodalmi félreértéseit Bajza nemes személyére való tekintettel illetlenség lett volna Gyulai jóindulatú ejnye-ejnyé-jénél zordabb kritikával illetni. Nem is tették, csak e tanulmány írója mereng el rajta, milyen jó vállalkozás volna most újra kiadni Beniczkyné grófnőkkel és kölcsönkért párizsi kellékekkel ékesített magyar antirapszódiáit. Meddő játék számon kérni az igazán tehetségesek jelentkezésének elmaradását, a valódi adottságokkal rendelkező olvasott lapokat, láthatta a bírálatok hangjából és a társadalom körkörös ellenállásából, mi várhat rá, inkább maga vetélte el vagy pusztította el gondolat-embrióit.

Éles a hang, keserű, de indokolt. A férfi érték, a nő is érték, de a helyén, melyet a természet kijelölt. Az elemző elmereng, látja maga körül a férfiakat, amint a természet kijelölte terepen mozognak, kőbaltával agyonverik egymást, csatároznak a bölénnyel, nyers húst esznek és mint a comicban, lábánál fogva huzigálják barlangjuk odvába a nőstényt, aki ahhoz képest, hogy értéke alig mérhető, bámulatosan sok mindenhez ért, s aki aztán ahogy a történelem nekilendül, még csak véletlenségből se lesz soha a helyén, ott, ahol, s ahogy és aminek Isten teremtette, a férfi mellett, annak másképpen formált, de tőle izomzata erején kívül semmiben nem különböző társa. Lesz hol rabszolga, hol istennő, leköpik, istenítik, városokat gyújtanak fel érte, oltárra állítják. A történelem baklövéseit egyébként még emberi szörnyetegek is modulálják, jön Sztálin, és kitalálja, hogy a nő ereje a titánoké, csak emelgessen akármit bátran, menjen a csatába, jön Hitler, a bírói pályán kívül ő is mindenre alkalmasnak találja az asszonyt, ne vegyen el életet az, aki életadásra született, legfeljebb, ha igen kényszerítő a hadihelyzet. Nálunk csak Rákosi kellett, hogy a hajdani nagyságos asszonyokat és az elvtársnőket a szent dilettantizmus jegyében közös nevezőre hozza, csasztuskát bárki írhatott, az demokratikusan szabad volt.

Annyi alaptévedést kivédtünk már, annyi kérdést feltettünk egymásnak s olykor, ha nem is választ, de figyelmeztetést kaptunk, hogy ami nem intéződött el egyetlen rendszerváltás után sem, próbáljuk kézbe venni. Azt már tudjuk, hogy ki viszi át a szerelmet, pontosabban, hogy ha meg akarja menteni, valakinek, talán éppen nekünk, meg kell kísérelnünk átvinni azt. Most én kérdezem meg, ki kezd perújrafelvételt az erdélyi íróasszony, az 1949-ben elvesztett Berde Mária érdekében?

Mégis ott kellett volna, azon a kongresszuson választ kérnem a jelenlevőktől, ki ismeri, mit ismer tőle, ugyan akadt volna-e, aki azt feleli, igenis tudjuk, Kackón született, régi értelmiségi székely családból, édesapja teológiai professzor volt Nagyenyeden, fivére pár évesen szinte csodagyermek, nővére, Amál, a festőművész, a Székelyföld néprajzának egyik legrangosabb kutatója, s ő maga, Berde Mária a kolozsvári egyetemen bölcsészdoktori diplomát nyert tanárkisasszony nemcsak minden jelentős erdélyi irodalmi vállalkozás részese, folyóiratok munkatársa vagy szerkesztője, de az a prózaíró, akit Nyugaték vártak, az alkotó, aki – sajátságos, de csak a prózában – nem fél a tabutól, nem ismer se faji, se vallásbeli előítéletet, s békét sugárzó türelme milyen fontos ott, ahol ő él, Kolozsvárt. Tudják, mi az értéke, Schöpflin, a rettegett Schöpflin a harmincas évek végén megkapott Baumgarten-díj elnyerése után ezt írja róla: „Mondatai úgy csöngenek, mint ötvös kalapácsa az ellenálló fémen. A platina keménységével csillognak. Szoros fegyelmet tart mondanivalójában pontosan azon az alaprajzon, amelyet mint jó építész előre kitervelt.” Berde regényeiben ott a valóság, az igazi, hamisítatlan valóság, a korabeli Erdély sajátos helyzete, de a társadalom sajátos helyzete miatt felvetett problémák is, fegyelmezett prózája elhitető, ábrázolóereje kivételes képességre mutat. Ha tüzet ábrázol, áttörlünk verejtékes arcunkon, az írás pörköl, füst száll, fulladunk és kormos lesz a homlokunk is. És a versei? Ki ismeri? Ki propagálja? Ki kéri számon?

Mikor ez az alkotó a Baumgarten-díjat megkapja, éppen kitör a háború, az Újhold-nemzedék egyetemi tanulmányait végzi, mire a tüdővész legyőzi a Haláltánc, a Tüzes kemence és a Hajnal emberei regények szerzőjét, az Újhold éppen útszélre kerül, friss vállalkozását egy nem akármilyen esztendős működés után Rákosi trónra lépése megszünteti. Az új, háború után induló irodalmi élet szellemi halálra ítélt fiataljai saját életük fennmaradásáért küszködnek, akkor a vízen magát a magyar irodalom becsületét kellett átvinni, Újholdék némán és félreállítva is ezen fáradoznak, s ha lett volna az éhezés és elnyomottság idején a megalázott írók életében annyi pihenésszünet, hogy Berde férfias regényei mellé a lírikus költőnővel is foglalkozzanak, nem lettek volna fenntartás nélküli hívei. Ki csodálhatja? Ezek az Újhold fiatalok pincéből, hadifogságból, romok közül kapaszkodtak a kurta fényre, a mesterség tökéletes ismerete még a legmaximalistább Újhold-korszakban se volt számukra elegendő, minden állítással szemben az volt az igazság, hogy a vézna folyóirat egyetlen napra nem zárkózott el a politikától, persze nem a kommunista vagy munkáspártok zászlóját lobogtatta, hanem Babitsét. Szigorú társaság volt, majdnem rideg, de ha Berde akkor vitára bocsátja verseit, a fiatalok azt mondják neki, ahogy ír, túl szép, kellene a verseibe valami göröngy, valami nem simára csiszolt, egy kis formai, gondolati disszonancia, filozófiáját meg, ha részvéttel figyelik is, nem értik, miért érzi úgy, neki kellett volna meghalnia, és nem az értékesebb, mert férfinak született öccsének. Elfogadhatatlan optika, és egyáltalán mit akar a divatjamúlt női rekvizitumokkal, hogy a hold asszony, verssoraiban ruhakelmék suhognak, mit kell azon keseregni, hogy ő nőnek született, tehát se nyugta, se békéje nem lehet soha, és mint alkotó is mindig csak felemás marad?

1945 után Gyulai értékítélete nemcsak nevetséges volt, de elenyészett. Ha akkor elemzem Berde líráját, magam is csak annyit írok róla, nagyon tehetséges, és fel kellene már rázni valamiképpen ebből az állandósult lelkifurdalásból, amit szavai üzennek, hát végtére is mit vár az élettől, miféle sorsot, lehet valakinek nagyobb adománya, mint amit kapott, minek sír ijedtében, hogy tud verset írni, annak örüljön, ami hibája, hogy túl szép verseket ír, és érthetetlen is, mert feje fölött a gyógyíthatatlan betegség árnyával és magával az erdélyi problémával lett volna oka arra, hogy elfelejtse a kelméket, illatokat, a nálunk már rég félreállított kelléktárat. Aki úgy tud írni, ha akar, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta örökül a regényíró mesemondó képességét, és bocsásson meg Szapphónak is, elsősorban pedig önmagának, mert igazán önmagával van vitája, nem a világgal. Erdélyi volt, mint a nők esküdt ellensége, Gyulai, nagyon művelt, még az is elképzelhető, hogy teológiai professzor édesapja könyvtárában ott volt a klasszikusok között a Gyulai-tanulmánykötet, s Berde is megkapta annak idején az eligazítást, vissza a háromsíkú világba, éljen vertikálisan, diagonálisan, horizontálisan, ne menjen Münchenbe tanulni, Svájcba gyógyulni, ne folytasson életveszélyes írói mesterséget, már az is vétek, hogy bölcsészdoktor lett.

Persze nyilván nem Gyulai keltette fel benne a kételyt, ezzel együtt született, s líránk vadonatúj imponáló vaskorában ámultan nézzük, mire volt képes ez a holdsugár anyaggal és véres mocsokkal egyaránt dolgozni tudó alkotó. Még egyszer legyen Újhold, csak egy napra szerkesztőségi ülés, hogy utólag megkérlelhessük az akkor alig ismert, általunk meg se tárgyalt Berde Máriát. Az erdélyi írók mind tudnak valami mást a természetről, hegyekről, ködről, állatokról, mindnek varázsos szókincse van, Berde a negyvenes években nem eléggé méltatott szerepét irodalmunkban ma kell újra felfedeznünk és reálisan értékelnünk. Ez az asszony anélkül, hogy tudná, Gyulai utolsó áldozata, szívtépő a vers, amelyben kétségbeesetten mint valami kórt diagnosztizálja magán különleges képességeit, és belesikoltja a nyilvánosság fülébe, félkeblű amazon vagyok, egyszerre érzek nőül, de férfimódra is, kétnemű vagyok, azaz egyetlen nemű sem, talán szörnyeteg, mi ez a zavar, ki hozta rám tehetségem iszonyú áldását-átkát? Ma már tudom, mekkora költő volt, mikor saját halottaimat az ő soraival is gyászolom, ma már tudom, mit tudott kifejezni szavakkal, mikor holdverte pázsiton a nagy szecesszió estélyi ruhájában a zuhogó éjjeli világításban átsétál, hosszú kendőjét maga után vonja a porba, s finom torkából feltörnek az elsődleges látomást, az erdélyi zsánerképet és vad tél harapását egyszerre rögzítő szavak, mindez holdfényben, miközben villog Klimt kékje, vöröse, aranya:

Gyulai és kiszabott korlátai! Csinálja Berde után valaki a fehér ló fehér örömét, aki fehér csillagos mezőn fehér füvön szalad, fehér pillék közt hófehér viharban. Adjon utasítást, mit tegyen, ha ránk tör a félelem. Igazán Vinnavár gonosz bája, hogy fél évszázaddal a halála után kell tisztelettel fejet hajtanunk neki, akiről legalább most mondjuk ki, mekkora alkotó volt, időálló, nekünk fontos, ma is jelentős és példamutató, hogy nem volt igaza, mikor Báthory Erzsébetként saját tehetségét börtönben akarta tartani és megszégyenült saját adottságai felfedezésekor. Hát bűn volt Isten adománya, a tehetség, saját kezűleg nyír bele a Pegazus szárnyaiba, az istenért, miért? Nagy költő volt, mondjuk ki már végre, ha egyszer elmulasztottuk dicsérni, amiatt, hogy mert lírájában vakmerően, hangsúlyozottan nő is lenni, amitől az Újhold nemzedéke nemcsak tartózkodott, de visszariadt. Mert válság csaknem mindig van, mostani, minden területen érvényesülő válságos állapotunkban tanuljuk meg egyszerű stratégiáját, mivel, hogyan menekülhetünk. Például úgy is, hogy fejet hajtunk előtte: Szikrázó tehetség volt.

Áll most az öröklétben, vacogva nézi fékezhetetlen alkotóképessége rögzített eredményét, életműve köteteit. Értessük meg nemcsak vele, magunkkal is utólag, mit tudott, ki volt, hogy tehetsége nem vétek volt, nem átok, kínos tévedés, esztétikai hendikep, de Erdélynek és minden magyaroknak adott adomány.

Olvasónaplómból

Fellázadok és elhatározom, kitépem magam a kötelező olvasmányok közül, hadd vegyek végre ismét úgy könyvet a kezembe, hogy magam választottam, ami mellett én is olvasó lehetek, csak olvasó, kíváncsi a történet végére, vagy egy tanulmány felvetette kérdés megoldására. Szerencsére ennyi év után is tudok lelkesülni, meghatódni, szívből derülni, pedig az író színét, fonákját ismeri az irodalomnak, s olyat is látott már, milyen folyamat az, mikor regényt írnak. Ahogy az életem fogy, úgy nő a könyvtáram, nincs hét, hogy a kollégák közül valakitől, vagy külföldről a szakma nemzetközi mezőnyéből ne kapnék olvasnivalót, s bizony az ajándék könyvet, ha tartom a szakma íratlan törvényét, meg kell köszönnöm írásban, tisztességesen elolvasni, s úgy feldolgozni magamban, hogy a köszönőlevélben bírálhassak is, hiszen így tanultuk ezt, mikor még kölyökírók voltunk és az előttünk járó nagy nemzedék diktálta számunkra az etikát és a szakmai illemszabályokat. Ritkán jutok hozzá, hogy magam válasszak olvasmányt, kedvem szerint. Ez ma ilyen nap lesz. Én sose járok úgy vidéki városban, hogy ki ne raboljam a helybeli antikváriumot, cipelem boldogan az olvasmányt Pestre annak a csüggesztő tudatában, hogy hónapok, esetleg még hosszabb idő után juthatok el odáig, hogy kinyithatom. Utoljára Debrecenben garázdálkodtam az antikváriumban, bizonyos témakör szerint vásároltam, mert barátot várok Amerikából, aki ha majd visszautazik, semmi mást nem szokott magával vinni, csak régi történelmi monográfiákat. Egyben tartottam a neki szánt ajándékot, az Áruló című Görgey-életrajz mellett, ott az Egy diadalmas élet regénye, a Kossuth-monográfia, ott őrzöm őket egymás mellett a Képes Nemzeti Klasszikusok tetején, a Görgey-könyv éppen Madáchon. Hirtelen megkívánom a Tragédiá-t, pedig tudom szinte könyv nélkül, de elfogott a vágy erre az Isten, ördög, angyal és mindnyájuk keveréke ember játékára. Érdekes, hogy gyerekkoromban milyen intenzíven és undorodva féltem a falansztertől és a kihűlő világot ábrázoló színtől, mitől jelez egy kisgyerek vészcsengője? Sajátságos, hogy minden irreálisnak ígérkező elképzelésem térben, időben elérkezett hozzám valamikor, minden gyerekkori rémképem, mintha egy raktárban várakoztak volna, mikor kerül rájuk sor, visszaigazolták valamikori irtózásomat. Hát nem éltem az enyéimmel együtt falanszterben, mikor kitiltottak az arénából, nem faragtam széklábat a nyomorult műfordítások kásahegyében?

Most vettem észre, van egy másik Madách-kötetem is, vastagabb, mint a Képes Nemzeti Klasszikusok, ebbe prózai írásokat is összegyűjtött a szerkesztő, viszont hiányzik a Tragédia, csak a többi színdarabja van benne, meg levelek, néhány politikai jellegű nyilatkozat – ezeket el is olvasom majd, érdekel, mi volt Madách hitvallása a nemzettudatról, a nemzetiségi kérdésről. Találok egy novellát is, számomra vadonatúj, mégsem azt kezdem el ebben a magamnak ajándékozott szabad órában, hanem nekilátok Madách akadémiai székfoglalójának. Ugyan mivel köszönhetett be abba a nemzet életképességét olyan nemes eszközökkel igazolni óhajtó épületbe, s mit tartott olyan lényegesen közlendőnek, hogy azzal foglalja el akadémikus székét? Csak néztem, amikor megtaláltam a címet: A nőről, különösen esztétikai szempontból.

Jaj, istenem, de borzasztó! Milyen mély lehetett az a seb, amit ezen a világbíró tehetségen Fráter Erzsébet keze ütött, milyen feledhetetlen a férj, a férfi számára, hogy mikor házassága már rég romokban, maga a nő, a feleség is csak emlék, az akadémiai székfoglalót is felhasználja arra, hogy igazolja szomorú tételét: a nő elhagyott gyermek, hervadó virág, illat, dal, zománc a lepke szárnyán, aki esdekelve emeli szemét a férfira, mintha mondaná, segíts nekem, te hatalmas vagy, én gyenge. A nő a szerelem megtestesülése. Szegény – hiszen minden ott van a Tragédiá-ban, a hitvány csecsebecse, a haszontalan, de szép nő képe elég lett volna meggyőzésnek, hogy jutott eszébe, hogy tudományosan fejtegesse személyes tragédiáját? „Az erkölcsi és esztétikai rút netovábbját csak a nő képes előállítani. Azon bölcsész, ki az ember absztrakt fogalmából indulva a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását, az úgynevezett nőemancipációt hirdeti, nagyon tévesen cselekszik, s aligha jó szolgálatot tesz azoknak, akiknek kedvezni akar. Ki azzal be nem éri, hogy a rózsatő ága illatos virágot terem és azt akarja, hogy egyúttal gerendákat is szolgáltasson, az nem ismeri a természetet. A nő nem egyszerűen csak ember, de utolsó ízéig sajátságos valami specifice nő.” Bánatos sztereotípia, rossz elemezni, mi van mögötte, hogy táncol a sorok hátterében a gyönyörű Fráter Erzsébet, aki fel se tudja fogni, hogy lehet ember, aki igazán jól csak a csendben, a munkaasztalnál érzi magát. Szegény Ádám, de boldogtalan lehetett, mikor még a Tudományos Akadémián is Évája bűneit magyarázta, szegény Fráter Erzsébet, de boldogtalan lehetett, hogy nem párjára talált, csak zseniális mesterére, bár ez a Pygmalion gyengébb volt Elizánál. Madách akadémiai székfoglalóját persze hogy beválogatta Gyulai ebbe a kötetbe, hiszen az ő szemében sem volt több egy nő, mint tudományos vagy alkotói pályára merőben képtelen, csak meghitt mécsvilágként funkcionáltatható családtag. Szegény Madách, milyen lehetett átélnie ezt a székfoglalót, amely saját családi boldogsága halálos ítélete. Tudnia kellett, hogy a tudományos érdeklődésen kívül minden akadémikus más okból is feszülten figyel rá, és nincs az az Arany János-i tapintat, ami a megdicsőülés iszonyatán átsegítheti.

A magyar statika verse

Bejelentését, ő gyászkastélyban lakott, herceg volt, és szerette őt a királylány, aki vallomás helyett azt közölte vele, szívesen ennék sárgadinnyét, éppoly természetesnek találja az olvasó, valahányszor a költő átéleti vele: rájött már, hogy oda a gyerekkor biztonsága, ő felnőtt, nincs apja, aki valamikor megmutatta neki, falusi kisfiúnak a várost, elengedték a kezét. Elfogadjuk, hogy egy éjjel, míg az Andrássy úton barangol, megszólítja Gábor arkangyalt az emlékmű oszlopáról, s eljátszik az ábránddal, mi is lenne, ha hirtelen mézes hárfaszóra rózsafényben megnyílnék az ég, onnan aláereszkednék tizenkét angyal, őt körbefognák, később táncolnának vele, kifaggatnák, nem fáradt-e, örül-e annak, hogy meglátogatták, egy kicsit járnák vele a táncot, aztán az egyik angyal kis könyvet mutatna neki, amelyben fel volna jegyezve minden sóhajtása, kiperdült könnycseppje, minden durva szó, amit élete folyamán hallania kellett. Az is természetes, hogy mikor a költő elválik az égiektől és a Városliget felé halad tovább, az indirekt ábrázolás hirtelen direktre fordul, képzelete már nem vertikális, horizontális irányba vezeti: egyszer csak madárdal és szélmozgás nélküli, nyomorúságos fasorok menetével találja magát szembe, szegény rabként közelednek felé a fák szoros rendben, mint foglyok a rabsétán. Az olvasó rábólint, nyilván azon az éjjelen mozogtak a fák, miért ne tették volna, Szép Ernő olyan alkotó volt, akinél nem meglepő, ha felé fordul rabok és angyalok bizalma, az égi lakók még segítenének is neki, szívesen visszaadnák gyerekkori labdáját, amelyet egykor felhajított, de nem kapott vissza, mert a mennyre tapadt.

Ki ne szeretné ezt a költőt, akinek ibolyacsokor volt a szíve és emlékezete raktárában a legsajátságosabb emlékeket őriz, csigát, kiscsirkét, gyászruhás nőt, púpos szabó, gitáros aggastyán figuráját, pongyola pitypang pelyhét, füstöt, aranygyertyát, nadrágokat és hervadt legyezőt, aki hol azt érzi magáról, szakadt húrú hegedű ő, zátonyra futott hajó, hol elvirult virág, még csak a tintája is vonaglik, és nincs más mentsége, mint az égen a felhő, rettegett, elháríthatatlanul közelítő halála utánra meg nincs más terve, mint bekopogni a jóistenhez, kárpótlást kérni tőle az elmaradt Hippodrom-látogatás miatt, és elkérni a valaha meg nem kapott pónilovat és réz messzelátót. Mosolygunk, mosolygunk, aztán egyre komolyabbak leszünk szavai varázsától, ott maradunk boldog áldozataiként. Ez a költő valami közös, eddig fel nem ismert titok részesévé tesz valamennyiünket, méghozzá úgy, hogy egyetlen sora vagy képe nem hat ismeretlennek, csak felfedezésnek: Szép Ernő saját televényébe szívta a csupa váratlan tényezőből álló világot, s úgy sugározza vissza az olvasóra, mintha elemezni nem mert álmaival akarná szembesíteni. Életünk szétszakadt lánc, múltunk különböző helyszínein itt is egy gyöngy, ott is, ha kérjük, ha nem, ő összegyűjti számunkra, s egyszer csak ismét egyetlen egész a mindaddig töredezett darabok özöne, szívünk meg, ha akarjuk, ha nem, együtt dobog a költő sétabottal porba karcolt szívével, előttünk édes keserűjével az ismételhetetlen élet, mindaz, ami odalett, ami valóban volt, vagy lehetett volna, és ami nincs már. Mint költő, önmagán kívül senkihez sem hasonlít ez az alkotó, annyira egyedi, hogy öt szó után ráismerünk akárhány kézirat közül az ő szövegére, bűvöl, mikor szomorú, bűvöl, ha lelkendezik, s úgy tartja valamikor elengedett gyerekujjai között a művészetet, mint egy pillangót, aminek halálfeje van.

Ilyen tehetetlen szomorúsággal, ilyen szégyen nélküli, nyíltan, mint őt, senkit se háborított fel, hogy az élet véges, s milyen gyönyörűen abszurd az is, amivel indokolja, tulajdonképpen miért olyan nehéz egyszer majd kiszállnia a létből, amelyből egyébként soha nem az jutott, amire várt. Az elmúlás ténye nem azt juttatja eszébe, hogy a létezés folytonossága megszakad és más közegbe kerülünk, miközben testünk felbomlik és emlékeinket elomló koponyánkkal együtt magába szívja a föld, hanem hogy nem vihetjük magunkkal mindazt, amit fontosnak éreztünk, a kellékeket, valamikori mivoltunk tanúit. Angyalszavú bárányt, izgalmas ételízeket, a hajnalok homályát, az álomról álmodott álmot, a színeket, a levélpergést, fehér fejű pojácát, répát, a kukorica selymét, a húsvéti tyúktojást, jégvirágot, az aranyba pingált képeket, a tüllt, a csokrot, a legyezőt, az eszméletlen bájú játék babákat. Hogyan lehetne üdvösséges a túlvilág szánkó, bál, csikó, csókoló száj és taliga nélkül? Szegény halott ő, szegény halott mi, szegény halott minden halott, önmaga, vagy a körülmények ledöfött áldozata, az elvesztett földi világ nélkül. Szép Ernőről halálos ellensége sem mondhatná, hogy részvéte ne volna egyetemes, szól az minden kisemmizettnek, kiszolgáltatottnak, vagy olyannak, akin átfutott a robogó élet kereke. (Külön tanulmányt érdemel optikája, mellyel az első világháború tragédiáját követi nyomon. Bizony belepirulunk Imádság-ába, melyben a csillagokhoz esdekel, könyörüljenek édes hazáján, s 1917-ben kiadott Emlék című kötetének legdöbbenetesebb darabjai épp a háború eseményeit kísérik. Kelléktára egyszerre szűkül és tágul, csak csodálatra méltó képlátása marad a régi, a Dunakorzó környékét helyszínben felváltják a lövészárkok, anélkül hogy akár célzás is esnék rájuk, eltűnik a szívtelen úr, aki karcsú, mint a pecsétviasz, helyette bakák vánszorognak valahol Galíciában.) A nem képzelt, a naponta ténylegesen jelen lévő halál szemébe bámulóké minden érdeklődése, voltaképpen nem illik megrendülnünk azon, hogy a fecske árnyékát számon tartó, a híd mindkét végén önmagát találó, a szivárvány színeiből rózsareményt, violagyászt, hervadt levélszínű lemondást, kék honvágyat, bíbor fájdalmat és jégszínű reménytelenséget kielemző költő olyan verset is ír, amelyben összes stilisztikai fegyverét eldobja, egyszerű, mint egy népdal, s megalkotja a koldusszegény paraszt portréja mellé a speciálisan magyar statika költeményét úgy, hogy a három versszakos költeményben felbukkanó figura anyagi hátterének tisztázására, élete és foglalkozásának minősítésére háromszor szűkít meg három főnevet jelzővel, s egyetlen hasonlatot enged meg magának.

Magyarságában, szociális érzékenységében ritka remekmű ez az ősi nyolcasban rögzített falusi nyomor, az elkoldusodott halász figurája megfesthetően plasztikus, körötte a csend akkora, hogy szinte kiált. Dohányra már nem telik, üres pipát szorít ajkai között, úgy figyel a hálóra, amellyel meglopná a Tiszát: ha nincs dohány, legalább hal legyen, de a háló hiába merül alá, üres marad, a mozdulat súlyos, mint az ólom, halálos a hallgatás, akár a reménytelen pillanatok. Ez a vers a szünetelés és szüneteltetés költeménye; a háló víz alatt, de nem történik semmi, a tájat csak ráfestette a természet a magyar térképre, moccanatlan a háttér kútjával, kazaljával; a léttel való reménytelen viaskodásnak az univerzum is cinkosa, az ábrázoláson statikus a nap, az a felhő is, hisz nem moccan, nem leng tovább, a Tisza-parti némaságot még csak egy átszálló madár se lazítja fel, sőt mintha a víz is beledermedt volna a hasztalan iparkodásba, nincs hullám sem, önmaga felszíne ráfagyott a Tiszára. Csend van, reménytelen némaság, a festett képen csak kút, fa és kazal, üres háló, meg nem töltött pipa, a remény és a várakozás ígérete hiányzik a festményről. Valami történt a tömény statika pillanatában: minden megállt. Isten elbóbiskolt a világ felett, a természet befejezte funkcióit.

Ebben a versben a horizontális folyton metszi a vertikálist. A vízszintes parton a függőleges maga a halász, a kút, a kazal, a fa, s negatívan vertikális a horizontálisan merev, mozdulatlanná vált folyó vizébe alámerülő háló. A képnek szintjei vannak, folyómély, víz, part, a folyó feletti megüresedett, merev légkör, s azon is túl Isten otthona, ahonnan most nem pillant irgalmas irgalom a halászemberre. A festmény rámája a hallgatás, alámerültében a háló se csobban. A pipafüst csak a képzeletben irizál, a látványnak mégis akkora súlya van, hogy alávonja önmagában a szinteket. Szép sohase titkolta, mennyire szereti a falut, csak ritkán közelített abból a szögből a vidékhez, ahogy ebben a versben tette: védtelenül, részvétében póz nélkül kiszolgáltatottan. Ez a szinte néma vers joggal rögzülhet úgy irodalmunkban, mint Csörgheő Csuliék hallgatása: a magyar statika ábrázolásának egyik csodája ez a költemény.

A Délsziget: a megriadt anamnézis

Mi ez a káprázat, ez az elvarázsolt Hieronymus Bosch-látomás, amelynek apokaliptikus elemei közt felveti fejét a hangaszálak közt a bojtosnyakú oroszlán, a megdobott zivatar sírva elsántikál, a bíbormezők fölött a mindenség akusztikus jelzései szállnak, és Szűdeli testéről lefosztja a szeplőtlen születés köde burkát az isteni szó? Hogy ki Hadadúr, kik a szülei és hogy került ide, Délszigetre, ahol vadakkal, szörnyekkel és a rothadt szájú halállal kell viaskodnia, míg zengeti csudasípját, titok, a tilalom oka viszont, amely a két ifjú testtől távol parancsol minden indulatot a testvéri érzésen kívül, világos: majd a serdülés befejeztével kezdődhetnék másfajta lángok lobbanása, így tanítja gyermekeit a Természet, de erről már nem szól a mese, a vágy alaktalan, nincs szöge, szúrása, még gömbölyű, akár a kagyló. A Paradicsom és a Pokol kellékeiből álmodott csodaszigeten a mindenség szíve dobbanását a hangaszálakból készített fuvolácska közvetíti, és a madárdal a tenger moraja mellett. Kérdezhetjük újra: mi ez a káprázat, amit Vörösmarty A Délsziget-ben ránk hagyott. Ha hagyaték, miféle hagyaték?

A költő 1827-ben válaszlevelet ír barátjának, Fábián Gábornak. „Jól teszed, hogy dicsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Ó, az én munkácskám nemigen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha mögött, a drága időt vagy elkáromkodja, vagy ásít, mint a legyet fogó kutya. Ki szeressen ilyen kölletlen teremtést? S mit mond a sors, mikor engem ínségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán a mellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz, Gábor, milyen parasztember lett volna belőlem, ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna, s ahelyett, hogy a fejemet rövid és hosszú szótagokon törtem, a fonóban mindenfélét mesélgettem vagy csáli hajszot ordítottam volna, talán most is a Duna mellett csibéket árulnék s verném szurtos feleségemet, még a szentet is leütném a lábáról. De ez magam előtt is igen sanyarú kép, jobb, amint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves felhőntúli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor s ilyen nyomós kérdést tesz boldogtalan előrelátással: mit eszünk esztendőre, Marty?”

Hogy mi ez a káprázat? A fiatal Prospero álma. Nyári rege. A költő már véghezvitt pár apróbb csodát, a Kazinczy tisztogatta drágakő antikizálását nem vállalta, de megtartotta a klasszikus foglalatot, a német és francia iskola csiszolását is másképpen folytatta, elsődlegesebb köszörűt keresett Csokonai úr rusztikus műhelyében. Amikor Fábiánnak ezt a levelet írja, még nyolc évbe telik, míg szereznek neki egy íróasztalt, kéziratai a konyhában állanak. Kalap utcai szegényes otthonában pár avítt bútor. Ez az a környezet, amelyben tündérálmok és látomások rezegnek, a színhely, ahol miután visszavezette a magyar nemzeti hőskölteményt akkori, abban a formában már folytathatatlan útjáról a mondavilágba, a Zalán után, ahogy a minden extremitásra allergiás Gyulai érzékeli, több, nem azonos értékű epikai mű között létrehoz egy A Délsziget című fantasztikus költeményt, amelyben „fantáziája cél és határ nélkül csapong”.

Szegény jó Gyulai! Milyen bölcs felismerés volt a similis simili szindróma, mit is kezdhetett volna ezzel a csoda-töredékkel, amely egy magyar Stolzingi Walter versenydala, csakhogy Gyulai nem Hans Sachs, s elismerhetjük, ezúttal lehet oka némi zavarra. A história valóban nem akármilyen: nem tudni, hol, nem tudni, kitől, született egy kisfiú, kezdetben még neve sincs, úgy hívják: Hadadúr. Olyan, mint egy barbár Édenkert lakója, leleményes, bátor, gyönyörű és kegyetlen, elfogja a vadállatokat, elszedi kölykeiket, kitépi sípnak a hangabokor ágait, egy barlang fenekére zsúfolja össze állat-rabjait, és a foglyok nyüszítése, üvöltése és a természeti erők szimfóniája vagy kakofóniája egyaránt belegyűl „sok hangokat” adó fuvolájába. Később szelídül a fiú, majd egészen megváltozik, mikor lánypárját is kibontja szűz magából a Köd. Attól fogva Istenen kívül már Szűdelivel is beszélhet. Istennel egyébként hol pöröl, hol társalog, hol egyezkedik, de mindig kapcsolatban van. Isten nem engedi meg, hogy idő előtt fellobbanjon a szerelem a két fiatal szívében, nőjenek fel csak testvérként és járjanak gyanútlan egybetartozással a csigás, vízmosta fövenyen, egyensúlyozzák ki egymásért és egymásnak, ami disszonanciát a földi Paradicsom eltűr, hisz a szigeten férgek is vannak, ördögök, undorító szörnyek, ott van maga a halál is, a hangasípba sok minden elfér, a világ atonális harmóniája kontra a rózsás fellegek alatt.

Két, a maga módján legszebb képviselője nemének közeledik a majdnem beteljesülés pillanata felé, s fogalma sincs róla, hogy a pillanat késként kettévágja addig zavartalan párhuzamosságban és a megengedett közösségben élt életüket. Két, a maga módján legsikerültebb emberpéldány: ha nem csókolnák meg egymást, megmaradna az Éden. De miféle Éden volna, ha már feleszmélt bennük a másfajta kapcsolat után sóvárgó kívánság?

A testi felébredés másodpercében rácsattan az egymásra boruló fiatalokra az ég. Délsziget meghasad, kettéválik, egyik felén az ifjú nő, a másikon az ifjú férfi. Szűdeli álmok földjére kerül, egy csodálatos várba, tündérek közé, Hadadúr új színtere és küzdőpályája sivatag, egy korty víz, egy falat étel nélkül, csak a halál leskelődik körötte, az undok halál, aki éhen veszejti vagy szomjan halasztja. Vörösmarty halálképe rácáfol a biedermeierre, undorkeltő, fertelmes, megalázóan rút, nem az Apokalipszis elegáns lovagja, nem is a bécsi látomás, a szirmok közti szendergő üveges-bárgyú mosolya. A kajánsággal kékre szegett ajkú, rothadó fogú, kőszívű, fojtogatásra termett kezű látomás legalább annyira undorító, amennyire félelmes. Hadadúr mögött ez az elsődleges halál leskelődik. Éhsége és szomjúsága kínjában mindenre képessé lehetne, de szerencsére váratlanul új személy tűnik fel a közelében, egy szintén isten tudja kicsoda kisfiú. Itt a töredék legmegrázóbb jelenete: Hadadúr félőrült enni vágyásában majdnem kannibállá lesz, a gyermek megérzi szándékát, s megkéri, ha elkerülhetetlen, hogy vele csillapítsa éhét, ne a fejét, ne a lábát fogyassza el, a kezét tudná leginkább nélkülözni. Hadadúr feleszmél, erőt vesz a vad ösztönön, nyilván maga a gyermek segíti hozzá előbb a legyőzendő kísértéshez, később a helyzet megoldásához: hirtelen feléjük száll a népmesék három hollója, akik beteg anyjuknak húst visznek, de leejtik a húst, Hadadúr megtalálja, azzal csillapítja éhségét, még a maradékot is visszaadja a hollóknak, szomját már a pusztában pillét kergető ismeretlen kisfiú csodája oszlatja el, a gyermek pohárkát vesz elő, megbuktatja a homokban, színtiszta igazgyönggyel teli a pohár, mire kiemeli, amely kristályos vízzé változik. Miután ivott a hős, jóllakva elaludt, ébredésekor a fiúcskának már csak lábnyomait leli meg, azokon indul tovább a bizonytalan távlat felé. Nem kell sokáig gyalogolnia, megjelenik a másik klasszikus meseelem, a paripa is, Szellő, s „szilajodva repüle urával”.

Káprázat, varázslat, álom, épp csak megszakad, vége lesz és nincs folytatása, és ha az olvasó azt képzeli, azért marad csonkán, mert alkotójuk szíve megesett két egymástól elsodródott hősén, akiknek egyszerűen nem szabad találkozniok, mert csak így őrizhetik meg egymás romolhatatlan, ifjú, szépséges emlékét s ez az egyetlen lehetőség, hogy ne kerüljenek szembe a lila ajkú, barna fogú halállal, szinte bizonyos, hogy téved. E töredék elemzője a Vörösmarty-életmű ismeretében arra következtet, ilyen elsődleges őszinteséggel még egyetlen álruhája biztonságában se tárta fel az alkotó, milyen s mibe kerül művésznek lenni, mit lát, hall, érez, szenved, rombol, gyilkol, tesz áldottá, átkozottá, megdicsőültté vagy halottá, akinek Isten megadta, hogy belásson a teremtés titkai közé. A Délsziget Vörösmarty költői lényének viviszekciós ön-anamnézises pszichiátriai látlelete, egy suhintás a zseni csodakardjával, amely átvág az ábrándos költőarc hazug és sablonos vásznán. Ilyen elképesztő szépséggel egy helyütt sem énekelt még Vörösmarty, ilyen borzasztó eredményre se jutott önmaga boncolásával, meg is riadt tőle, abbahagyta.

A Biblia képernyőn: tisztelet az üdvtörténetnek

Az osztrák színpad számára Mária Terézia korában eligazító könyvet írattak, a szerzőkre, színészekre, minden színházi emberre egyaránt vonatkozó utasítások és tilalmak a jó erkölcsöt, de még inkább az anyaszentegyház védelmét szolgálták. A királynő világosan körvonalazta, mi álljon abban a könyvben, amelynek utasításait a mi kezdeti színházi gyakorlatunk is követni tartozott, bizonyos témák felségsértésnek minősültek, bizonyos közelítési mód szintén. Az egyház nem lehetett ábrázolás tárgya, színpadi deszkán nem jelenhetett meg őrangyal, még a gondolat is istenkáromlásnak számított, hogy valaki Krisztust vagy a Szentcsaládot nézők elé állítsa, papi személyt sem alakíthatott senki, nem jöhetett be színész reverendában, stólával vagy oltáriszentséggel, esküvő csak polgári formában volt megköthető, jegyző készített róla okmányt. A szerelmesek illedelmes távolságban élték testük-lelkük lángolását, a szülőkön kívül sem érintést, se csókot nem tűrt az előírás. Ausztria színházi kultúrája hamar felvirágzott, Károly, Mária Terézia apja, akár a zenekedvelő I. József elődje a trónon, szerette a művészeteket. A királyi család kurta operákkal, dallal, tánccal, kis színdarabokkal szórakozott a rezidencián, Mária Terézia sűrűn szerepelt, kecses volt, tehetséges és ügyes. Amit a jó erkölcs és a hit védelme korlátozott, szerencsére kipótolhatta a mitológia, a császár-amatőrök tudták a mértéket, meddig mehetnek el jelmezük lengeségében, beszédességükben az általuk ábrázolt antik istenek, Antoinette, vesztére, francia királynőként elfelejtette. Amit az anyja annyiszor lelkére kötött, nem volt képes vállalni, anya és leánya, ki-ki a maga módján, ki irgalmat nem ismerő hitbeli türelmetlenségével, ki erkölcsi lazaságával egyformán kétségbe ejtették II. Józsefet, a felvilágosodás tragikus figuráját, aki húgától is, anyjától is különbözött, s makacsul hitte, a monarchia lehet szabadelvű és erkölcsösen puritán. Anya, fiú és húg, ha hozzájutottak, úgy veszekedtek egymással, hogy zengett a Burg, vagy Párizsban Antoinette magánlakosztálya. A rexregina még a tizennyolcadik század utolsó negyedében habozás nélkül máglyára küldött makacs protestánsokat a Morvamezőn, ami a felvilágosodás idején már igazán kínos feltűnést keltett Európa-szerte, de azért ne tagadjuk meg Mária Teréziától a színházra vonatkozó rendelkezés tiszta szándékát, amellyel ki akarta védeni, hogy Krisztus élettörténetét profanizálják, s a hitélet kellékei meg a cirkuszi trapéz valahol azonos kategóriába kerüljenek.

Az üdvtörténet drámaformában történő feldolgozása kényes problémát vet fel, a film vagy színdarab szerzője egyazon pillanatban ad is, el is vesz, az ábrázolt történeten mindenképpen formál, akaratlanul, vagy szándékosan torzít, átszereli a hangsúlyokat, s ahol látványnak nem elegendő az, amit a szentírás ránk hagyott, beleszövi saját leleményét. Ha kategorizálni akarnók a bibliai tárgyú filmeket, amelyeket a televízió vetít, bármilyen furcsa is, úgy kellene iktatnunk: action, s többnyire az is. Gyilkolássorozat nemes cél érdekében, vadállat-küzdelmek, antik rodeó, izomemberek, nehézfiúk felvonulása, látványos, de nem szamurájerkölcs ihlette vívójelenetek, antik díszletek között keleti prostitúció. Minden action-elem megvan: ártatlanokat üldöznek, sőt a feltámadt indulatok esetleg szinkronba hozhatók az esti világhíradó eseményeivel, ha a forgatókönyv saját indítékát követi. Krisztus történetében ott az apartheid, a Ku-Klux-Klan, egy nagyhatalom expanziós politikája, amely elnyeléssel fenyeget egy kis nemzetet, Krisztus isteni programja nemes békemozgalom, nemzetközi csúcstalálkozók célja és remélt eredménye.

Ha még csak ennyi volna a gondunk, de az üdvtörténet a képernyőn vagy a vásznon bonyolultabb ügy, Krisztus kereszthalált hal igazságtalanul, lelketlen, fanatikus elemek juttatják odáig, bár ezek csak eszközök, testi pusztulása benne van Isten tervében, megváltásunk zálogaként. Hamis vád, koncepciós per – bólint különösebb megrendülés nélkül a századunkban gyakran ismétlődő kegyetlen politikai játékok ismertnek vélt látványára a hit nélkül nevelődött néző, viszont nemigen döbben meg a feltámadás tényén, a reszuszcitáció orvosi jelenségét régtől ismeri, a tudomány nagy eredménye, hogy bizonyos eszközökkel bizonyos típusú halál beállta után a halott újra éleszthető. Ami a vallásos közegben felnőttek számára szent titok, a képernyő előtt ülők nagyobb hányadában action, a lombikbébi létrejötte a nem hitben felneveltek számára lehúzza a szűztől született égi gyermek misztérium-lebegését a tárgyilagos anyaföld orvosi asztalára, s maga Isten gyermeke is földi, elérhető közelségbe kerül az esti híradóban olykor megmutatott, maga istenségét személyesen hirdető dalai lámával. Minden bonyolult vagy szent párával borított titok riasztóan hétköznapivá igézhető, ha az ábrázolás és ábrázoló így akarja, a sátán a sátánkultusz ismertetése óta majdnem emberi, itt él köztünk, kultuszának kereskedései vannak, alig különbözik Drakulától, s minden csodás elem torz tükörmása fel-felvillan az ábrázolások folyamán, a kígyó, a nagy szimbólum a rémfilmekben a szereplők ajkán néz ki és kúszik elő, a megszállott szerencsétlen körül nem biblikus hit, de tárgyilagos üzletszerűség: ha éjfélkor thriller, akkor legyen az, szállnak nem az angyalok, de a mágneses térben szabadságukat visszanyert tárgyak a buta történetekben vagy a levegőben.

A napjaink lehangoló igazságain felnevelt nemzedék szemében Krisztus története ismerős politikai képlet, csak az áldozatot a párt fondorlatai helyett papok és a szélsőségesek fondorkodása semmisíti meg; hogy az egyháznak mindig szerepe volt minden politikai fordulat árnyalásában, azt a ma élő fiatalok a nagyszülőktől megtanulták. Júdás, tettével, réges-rég típussá vált, hát még ha a rendező az átdolgozásban a nézőre kacsint s jelzi, figyeljenek, az akció alighanem megbeszélés eredménye, a frakcióvezető bátorítást kért és kapott legjobb társától, aztán az arab-félszigeti sztori valahogy félresikerül, de ahogy már lenni szokott, új vezér alatt összeáll megint, s újra bevetésre indul a szervezet. Magdolnával, sajnos, nem tudnak a feldolgozások mit kezdeni, fogalmuk sincs az ókori kelet jogrendjéről, társadalmi tilalmairól, hogyan foghatnák föl, hogy abban a korban és világban, amely nem tekinti jogi személynek a nőt, a gyermeket, a rabszolgát, mit üzen, hogy Krisztus asszony előtt jelzi feltámadását. Minden forgatókönyvíró téved, mikor Magdolnában a jó útra tért prostituáltat vetítteti ki, a magdalai nő nem megszelídült, megváltozott sexszimbólum, aminek a Szupersztár-ban a varázsos tehetségű ifjú színésznő játszotta, Magdolna több, más, ő a szembefordulás a társadalom előítéletével, jogi megszorításával, az Úr feltámadt személye egy nő elé lép a hajnali fényben, nő elé, aki méghozzá a törvény szerint nibdál, elkerülendő, megvetett, hiszen örömlány volt, akit ha a vallásos ember meglát, eltakarja látványa elől a fejét.

Az ókori nagybirodalomról, Rómáról is többet illenék tudni, mint amit egy-egy filmre vitt epizód közöl, az alkotások többnyire hiányos tudással, az olcsó megvalósítás lehetőségének igézetében klasszika-filológiai és teológiai ismeretek nélkül készülnek, se valódi erényeit, se valódi bűneit nem tükrözik Rómának. Az olcsó műanyag szakállas, parókás apostolok nem keltenek illúziót, a császárok agg szörnyek vagy frivol mosolyú playboyok, a császárnék fotómodellek vagy kirakati bábuk. Már jeleztük, a hangsúlyt oda csúsztatják az alkotók, ahová szándékuk szánja, így tolódik lassanként Júdás személyes tévedése és tragédiája a Megváltó megváltás-előkészítő tevékenysége elé és a Szupersztár zseniális színes bőrű Júdása hozzá is ad az instrukcióhoz, hisztériája, nyugtalansága, pezsgő vére elvonzza a néző érdeklődését a fontos, de mégiscsak mellékszereplő felé, a Szupersztár azt tette, mint amit az új feldolgozások az Othelló-val, már réges-rég nem érdekel senkit a mór és története, az új főszereplő Jágó, a pályáján érvényesülni nem tudó, kicsit féktelen, de ambiciózus és tehetséges fiatal.

A kérdés azért nehéz, mert minden felsorolt negatívum mellett, ha meghamisítva, megcsonkítva vagy megfejelve, de valami mégiscsak megmarad a vallásos nevelésben nem részesült nézőben, még némi zavart megrendülést is eredményez olykor. Nem nélkülözhetjük akkor sem, ha nem azt és úgy adja, ami méltó volna egy világméretű tragédia megértéséhez. Külföldön már elcsitult a nagy érdeklődés, nálunk, érthető okból, most emelkedik. Az action jelentőségét egyébként a húszas évek Hollywoodja felismerte annak idején, Krisztus kínhalála kasszasikert eredményezett a némafilmeknél. Születtek a nagy alkotások, a Királyok királya, a még Ramon Novarro alakította néma, fehér-fekete Ben Hur, persze a húszas évek morálja még tartotta a játékszabályokat, nem jutott eszébe senkinek színész arcán szalagra vinni Krisztus sose látott vonásait, volt film, amely kezét villantotta fel, volt, amelyik az árnyékát, figurája olykor felfehérlett, mondta a Hegyi Beszédet vagy megáldott valakit. Megoldás máig sincs, nyilván nem is lehet. A hitetlennek nincs ilyen jellegű belső képe a Megváltóról, a hívőé meg annyira személyes ügye, hogy nem lehet egyetlen ábrázatba rögzíteni.

Hol lehet a megállás a biblia filmanyagként való kezelésében? Egyáltalán legyen-e, lehet-e? A szentírásnál izgalmasabb történet nincs a világon, Sámson, ha akarom, önmaga, ha másképp kívánnám, gondolatsor Auschwitz után, Dávid király személyével ki-ki azt üzen a vásznon, ami a saját asszociációja, micsoda történet az uralkodóé, aki megkívánja főtisztje feleségét, s a férjet az asszony bírása érdekében olyan katonai bevetésre küldi, ahonnan nem lehet visszatérni. Bővizű forrás minden, Szent Ferenc ábrázolása és a Máté evangéliuma után már nagyobb reménnyel várhatjuk, nyúl-e valaki például az ősegyház történetéhez, követi-e valaki Szent Ágoston lélegzetelállító testi-lelki útját az ismételhetetlen, örök-egy létben, vagy felépítik-e a csodálatos doctoressa, avilai Szent Teréz köré a megfelelő nem annyira tájbeli, de eszmebeli díszleteket. Az action nemesítésre vár.

Szép Ernő: Jézus Krisztus

Hol szerezhette az élményt – tűnődik a vers elemzője, míg hozzáfog a színképelemzéshez. Először talán a helyszínt kellene tisztáznia, ahol a költőt az impulzus érte, ahol egyszer csak váratlanul szembekerül Isten fia képével. A választ a mű tizenharmadik sora adja meg: ha tavasszal lombtalan, nyáron napverte, ősszel esőben ázik, télen zúzmarás, jég és hóborította, szél zsákmánya, viharban védő barlangot, házfedél biztonságát nem találó keresztfát ábrázol a vers; ha Krisztus lehajtott fejét, szögverte végtagjait, utolsó pillantását, félig leszorító szemhéját, görcsbe merevedett ajkát, megontott mellkasát, könnyeit és vércseppjeit immár befelé, spirituálisan szivárogtató, útszélen elhagyott megváltót vetít elénk a kép, aki csaknem színmeztelenségében is örök testi-lelki tisztaságot sugároz egy miniatúra pontosságával, ezt a látványt a költő nem élhette át a templomban. Épületben mást jelezne a világítás, de más volna az ábrázolás is, egy templomban elhelyezett fő- vagy mellékoltár feletti feszületen nem ennyire védtelen és kiszolgáltatott a szent test, mint itt, s nem volna feszületéről sem ekkora hangsúllyal mondható, hogy tavasszal lombtalan, nyáron napon égő.

Nem, a látvány alighanem egy falusi országúton érte el a költő tudatát, a vers kezdetén a corpusos feszület dupla tragédiát érzékeltet, költőink közül, ha nem tudnók a nevét, éppen a dupla tragédia jelzéséből ismernők meg Szép Ernő lírai optikáját. Nemcsak a megváltó áldozat itt, aki az embereknek isten, istennek ember fia, húsba kivetített része a szentháromságnak, aki húsvéti báránnyá válik az üdvtörténetben megváltásunk érdekében, van mellette – mögötte egy másik áldozat is, maga az eleven, aki-amely betölthette volna a fák szép hivatását, fészek őrzését, madár-ringatást, hozhatott volna lombot, termést, enyhíthette volna gyümölcsével az alatta pihenő szomját-éhségét. A tizenharmadik sortól kezdve a költő megrendülése párhuzamosan szól a kivégzettről és kivégzése helyéről, a nála olykor külön hangsúlyt kapó váratlan, önálló szóalakítás rá is mutat erre a kettősségre: nappal életlen, tehát élet nélküli, éjszaka pihenéshez nem jutó. A kereszt a nappal-éjszaka ellentétpárjával a szituációt a statikából a dinamika felé emeli, Krisztus és kivégzési helye a Szent Ágoston-i osztatlan hármas, azaz egyetlen időben éli örökkévalóságát. A Megváltó, ha akarná, a csillagképek közé vethetné az ágyát, de nem akarja, különben csorbulna isteni funkciója, s nem érez maga miatt részvétet vagy fájdalmat a feszület sem, annak elmaradt könnyeit a költő sírja el: a keresztfa tárgyilagos, jobban tisztában van jelentőségével. Igaz, hogy hitvány szégyenfa lett, nyomorult karó, de így is hasznára van koldusnak, irányt szab vándornak, így sem haszontalan a halála.

A párhuzamos ábrázolás a vers második részében megszűnik. A helyzet világossá vált, az elemző felismerte, hogy a költő valami országúton haladtában szembe találta magát egy naiv ábrázolású falusi, naiv mester kezét dicsérő corpussal, s egyszerre döbbentette meg az istenember és a kivégzési eszköz közös halála. A második részben figyelme csak az áldozatra összpontosul, a költő alighanem leül szemben a feszülettel, s elkezdi összegezni benyomásait. Felületes pillantásának eddig csak egy elnagyolt, mégis drámai hatású feszület volt látószögében, szemlélte, most megpróbálja elrendezni magában a látvány okozta érzéseket, a méltatlan halál miatt érzett haragos riadalmát. Hirtelen olyanná változik a vers, mintha Szép Ernő átvenné a védő szerepét Pilátus előtt, Kajafás előtt, nem mondja ki, de érzékelteti, mit gondol: nézzétek, ecce homo, ezt akarjátok ti halálnak adni, miért, ártatlan, mint a vele rokon ártatlanságú gyerekek, szereti, szánja a véneket, nincs, akin ne segítene, testvérnek érzi a féleszűt is, nem árt senkinek, szelíden barangol a júdeai réteken, kocog a pásztorok után, az állati szenvedést is észreveszi, szedegeti a juhok gyapjából a tövist, nem átallja becézni a szegény agyonterhelt szamarat. Ezt akarjátok megölni, római hivatalnokok, papi fejedelmek, ál-ájtatos farizeusok, ez haljon meg, aki megfogalmazza a sírók panaszát, elsóhajtja a világ sóhaját, aki fülének beszél a néma, aki minden könnyezőhöz lehajol, minden éhest megvendégel, először a csodák irizáló fényében, borrá változtatott vízzel, megsokasodó kenyérrel, hallal, s aztán maga változik isteni eledellé, saját testét töri, töreti, vérét ontja, ontatja s kínálja kehelyben? Ezt akarják megrontani, egyházi és világi hatalmak, akitől megéled a béna, feláll a nyomorék, lehull a vak szeméről a hályog, akit semmi szenny nem iszonyít, aki lábához kushad a halál és újra nyílnak a rózsák Jairus lányának orcáin? De hát miért, mindenkinek testvére volt, csak önmagának nem, mindenkin segített, csak önmagán nem akart, ha a saját sorsát bogozták, másról beszélt, pedig a hullám megszilárdult szent talpa alatt, s lábával a földön, homlokával az ég felhői között tartotta felettünk a mindenséget.

A második rész kódája megdöbbentő lírai szépséggel vonja meg a paramétereket Krisztus megfogalmazható üdvtörténeti nagyságáról, a neki juttatott földi rangok egyre emelkednek, ahogy az emberré parancsolt test szenvedései is nőnek: lesz Jézus a szenvedés grófja, később hercege, s egyre többet vállalva a földi megpróbáltatásokból, lesz a királyok királya is. A sorok mögül szinte sikolt a költő szeretetében: mit csináltatok, emberek, koldusabb volt a koldusnál, egyetlen földi birtoka az a köntös, amit elkockáznak halála napján, mije volt, semmije, eladták, mint egy állatot, harminc ezüstért, s volt mindehhez harminchárom éves. Annyi, mint én, gondolja Szép Ernő 1917-ben, amikor a vers íródik, a világháború folyik, a világ mérhetetlen szenvedést él át, s ő, a költő principessáról ír verset, fekete hattyúról, panaszkodik, hogy nem játszott eleget és sose volt Hippodromban, kis biciklije sem volt, majd tessenek pótolni az égben, és mérhetetlenül elszégyelli magát.

A harmadik szakaszban a verselemző azt érzi, a költő feláll. A vers kezdetén az alkotó úton közelített, felfigyelt a feszületre, megsajnált Istent és fát, a költemény folytatásakor ült, összegyűjtötte asszociációit, a záró részben újra feláll, s folytatja az útját, sodorják a gondolatok. Amit átélt, tizenhárom bravúros sorral lezárja, végre látja már a Szentháromság krisztusát, felfogja, mit tett, mikor cselekedett, miért és kiért, s már ott a látomás előtte, Krisztusa, felhők között tejúton lépve, szivárványon könyöklő angyalok társaságában, mellette a bárány és a galamb, az anyaszentegyház és a szentlélek, Isten fia ő, örök trónörökös, örök üdvösségünk és még valami, amiben Szép Ernő magyarsága hirtelen úgy előtör a sorok mögül, mint a forrás.

Édes hazám, Magyarország, ki tudja, mire végződik ez a háború, csak te segíthetsz, Jézusunk. Őrizz bennünket, Nyugat bíborosa, Kelet majorosa. Nézd ezt a csepp, de nekünk minden majorságot, Uram. Úgy hívják, Magyarország. Őrizd meg a majort.

A vers formai tekintetben leginkább a litánia imaszövegére emlékeztet, amikor a gyülekezet sorra mormolja a szentek és mártírok nevét. Itt a hitvallók megnevezését Krisztus tulajdonságai és jellemző jegyei helyettesítik, ritmizálni a sorokat nemigen lehet, a magyaros lejtés csak a liturgiaszöveg parlandóját tűri meg, a sor egyetlen nagy hangsúllyal kezdődik s nem törhető meg. Pár tiszta rímen kívül rímtelen is, mintha e furcsa litánia szertartáscsengője pótolná az elmaradt összezengő sorvégeket. Ha volt valaha antológia-versnek született költemény, Szép Ernő Krisztus-verse bizonyosan az. A kötet, amelyben megjelent, a Pallas kiadásában került közönség elé és azt a címet viseli: Emlék. 1917-ben adta ki, pontosan harminchárom éves korában.

Új ihletés, ősi gyökerek

Népballadáink legújabb, 800 lap terjedelmet meghaladó gyűjteménye, amelynek anyaga és jegyzetei Kriza Ildikó gondos munkáját dicsérik (Szépirodalmi Kiadó), azzal az élménnyel szolgál a könyvbarátnak, ami ritkán adódik: abbahagyhatatlan olvasmány. Aki rá akar szánni tíz percet, hogy belepillantson, mit is talál a könyvben, órák múltán eszmél fel, hogy balladáról balladára lapozott, s minél többet olvasott el az anyagból, annál szomjasabb lett a folytatásra. Mintha az olvasó, pusztán attól, hogy belefeledkezett a kötetbe, maga is azonnal részesévé válnék annak a rejtelmes fényekkel vibráló csodavilágnak, amelyben kakassá változott árva gyermekek megtagadják a segítséget attól, aki nem jól bánt velük, az áldozat megkéri gyilkosát, ha majd megölte, fejét-lábát a furulyájába tegye be, hadd zúghasson-zenghessen azután is, mikor már összeházasodott a föld zsírjával, beszélő, fodor bárányok villognak elő a homályból, hatágú burgusfák alatt pihennek a hősök, farkasok nevelik fel az elhagyott kislányt, házasságtörő, szurokba mártott asszonyok gyertyaként világolnak, s a testvérhúgát a rossz szellem kezére engedő kilencedik fiút nem fogadja be a föld. Micsoda nem irgalmazó szenvedély viharzik a balladákban, ahol semmi álszemérem nem tompítja az elsődleges, meghökkentő indulatot! A gyáva anyát, aki kiadja lányát arra a fenyegetésre, hogy őt magát hurcolják el, ha ellenáll, ugyanolyan tárgyilagosan átkozza meg elhurcolt gyermeke, amilyen tárgyilagos szavakkal az anya átkozza, vagy öli meg, akár holtában, virág képében is, lányát vagy fiát, ha az szembeszállt akaratával, ha keresztezte terveit. A népballadák talaja véres, a felette ingó árnyakat az irgalmatlan őszinteség vihara sodorja, vadul szerető, gyűlölő, gyilkoló mitikus majdnem-maszkok néznek az olvasóra a sorok közül. A műfaj kényes, nem szelídíti a történetek iszonyatát kispolgári konvenció: itt testvér testvért öl egy kosárka eperért vagy azért a lehetőségért, hogy férjhez mehessen, de öl a férj is, itt a lányt halálra táncoltatják, a feleség nem megy haza a bálból, mikor ura haldoklik, itt áruló a kisgyerek, saját anyja hűtlenségének árulója, s a hajlama ellen férjhez kényszerített szerető éppúgy szülei fejére kéri a halált, ahogyan az elhagyott kedves kíván lángot hányó törülközőt, vér-mosdóvizet hűtlen szerelmesének. (Ezeknek a balladáknak a legmodernebb irodalom leplezetlen családi kapcsolatait vetítő képeihez annyira hasonlatos apa-anya-gyermek és házastársak vagy szeretők ábrázolásával külön érdemes volna foglalkozni; műköltészetünk és szépprózánk hosszú időn át lényegesen naivabb ábrázatokat és családi viszonylatokat rögzít, majdnem hogy idill felé hajlik, míg népballadáink tiszta ereje mindig megőrzi a tragikum igazságát, s ugyanolyan biztos ízléssel tartja meg a Gorgó pillantását, ha azt kívánja rögzíteni és tudatosítani, mint amilyen felülmúlhatatlan üde édességgel mosolyog a vígballadában, a románcban egy-egy, a ritka öröm emlékét felvillantó szövegben vagy groteszk játékban, ha így hozta a kedve.) Mágikusan szuggesztív képek, tökéletes realitás, tökéletes irrealitás mellett naiv, egzisztencialista, szürrealista és mélyen hétköznapi elemek forró-hideg fürdője ez a kötet, felette a tévedhetetlen igazság-igény szigorú napsütése. Sokat tanulhat a szakmabeli a műalkotás felépítése törvényeiből, míg a szűkszavú remekműveket tanulmányozza, s ide kívánkozik annak a rögzítése is: ha már világdivat a mítoszok továbbfejlesztése a drámai művekben, műballadáink ihlető hatását bátran elfogadhatná egy modern alkotó, megint tudnánk valami újat mutatni a nagyvilágnak. (Banovich táncfilmje figyelemre méltó kezdet volt, ám a népballadák egyike-másika szinte kiált a drámai szöveg-továbbfejlesztés után.)

Ortutay Gyula bevezető tanulmánya kitűnő kalauz: az író beleérzése segíti itt a tudóst, hogy minél közelebb hozhassa anyagát az olvasóhoz. Szavai nyomán a felületesen vagy talán nem is ismert adatok egységes képpé kapcsolódnak, kiegészülnek; aki nem foglalkozott mindezzel szakszerűen, az is teljes egészében látja végre annak a küzdelemnek az útját, melyet éppen legjobbjaink a népköltészet megmentése, rögzítése érdekében folytattak, s ugyanakkor azt is, hogyan kapcsolódik a magyar balladakincs a világ balladakincsének vérkeringésébe. Hasznosabb és elbűvölőbb kiadvány ritkán volt az olvasó kezében, mint ez a kötet, s napjaink olvasójának atonalitáshoz és csontvázzá stilizált képzőművészeti alkotásokhoz szokott füle-szeme meglepve regisztrálhatja majd a népi teremtő képzelet egyszerre megnyilvánuló időtlenségét és abszolút modernségét.

Tengerek a cseppben

Hogy a szerelem arany gyertya sötét szobában, melynek a váratlanul kinyíló ajtó eloltja a lángját, éppúgy azonnal elhisszük neki, mint hogy az imádott nő küszöbét könnyeivel mossa, miközben fehérbárány-gyerekkora valami távoli hajnal felől rájuk csilingel. Nincs kétségünk, akkor is komolyan beszél, mikor megérzi, a szerelmi búvócskában sose fogja meg azt, akit meg kellene lelnie, aki kezének gyűrűjét, vágya búgó kürtjének harsonáját szánná, hogyan is találhatná meg, a két hangjelzés kizárja egymást, a báránycsengő és a kéj lihegése; udvariasan elmosolyodunk erotikus jelzéseinél, nem vesszük őket komolyan. Eszméletlen kéj. A vers szervezete nem tűri az idegen testet, amilyen örök kinccsé válik az olvasónak az eszméletlen bájú játék baba képe az előre elsiratott, a halál után itt hagyandók között, annyira nem vállalja az eszméletlen kéj képét, Ady epidermiszének szellemképe nem illeszkedik Szép Ernő bőrsejtjei közé, égő csókjait se tűri meg az alkotói alkat. A Szent Ambrus-idézettel bevezetett Emlék című kötet nyitó versében olyformán jövünk zavarba álma ecsetelésekor, mintha egy régi világbeli szülő ütődnék meg, mikor kihúzza serdülő fia fiókját és tapintatlanul beleolvas a kamasz naplójába, ejnye, de zavarba ejtő, amivel ez a gyerek foglalkozik.

A kiragadott két versszakból minden valószínűtlent elhiszünk Szép Ernőnek, minden képe telitalálat, azonnal vállaljuk, hogy a fák furulyáznak. Miért ne tennék? A hónak pillangószíne van, az van, ő koporsót ver ki aranyszögekkel, a hóra tűzvirágot hímez, a fű között meg világít, mint a láng, ez mind természetes: ő szólt, s mágus, abszurd képsorán ott a művész hiteles és hitelesítő jegye. De a szerelem görcse nem az ő világa, nem is fogadjuk el megközelítési kísérleteit, egyetlenegyszer sikerül a testi szerelmet úgy ábrázolnia, hogy síkosan csillanó erejébe beleborzadunk, s bizonyos, hogy szándéktalan közlésével ragadt magával bennünket, maga a líra, a mester titkait annak szándéka ellenére is felfedő mágiája tette a csodát.

Van valami zavarba ejtően megható a lepkeként elfogott és rögzített nyári pillanatképben, A szökőkút című versben, amelyben olyan takarékosan válogatott jelzőkkel ábrázolta a serdülés ébredő, de momentán teljesülhetetlen vágyát. A a, b, c, b rímképletű hét négysoros, a szakaszok első két sorában kilenc, a harmadikban és negyedikben tizenegy szillabás jambust, trocheust vegyesen tartalmazó elemekkel építkező költeményben saját élménye bukkan fel tudatában, emlékként, előttünk egy forró nyári nap tornáca, a minidráma ott játszódik le kettős hőmérséklet jelzésének metszőpontjában.

Monoklija egy zöld üvegcserép, annak karimájában tér vissza a kép, a hajdani, maga is még kamasz házitanító órát tart, a színen hárman vannak, a tanítandó gyermek, a költő, aki oktatja, és a gyermek kézimunkázó, kövérkés édesanyja, erősen kivágott ruhája mély kivágásában vörös rózsák. A melegben a levágott virág és az érett asszonyi test egyesült illattal párolog. A kis közösség úgy helyezkedik el, hogy bár a melegtől védettebb tornácon ülnek, a napsugár eléri az anya fekete haját, fel-felaranylik a gazdag sörény. Az asszony se a gyerekkel, se a kamasszal nem törődik, alig látja őket, elálmosodott kötése felett, elpilledt, ásít egy nagyot, kivillannak a fogai. Unottan nézi a kert szegényes szökőkútját, amelynek felszökő kis sugára megpróbálja legyőzni a nyarat, felszökik, aztán visszaloccsan a medencébe, a pillanat egy töredéke megáll a víz ívének gyöngyein, aztán tovább megy az idő.

Csönd van, a váratlanul nagy kiterjedésűvé vált Semmi perce ez, a rémült megvilágosodásé, a kis házitanító egyszer csak nőként kezdi érzékelni a neki is anyja lehetne asszonyt, aki ott van előtte megérinthető távolságban, hátradőlve a karosszékben, egy kicsit kövérebb, illatosabb, mint az ízlés szeretné, nem is elég finom, de akkora erővel tudja felébreszteni a házitanító bontakozó erotikus vágyait, hogy a kamasz beleborzong. Még nem volt dolga nővel, még minden titok, de a jelentkező vágynak karma van, sebez a felfedezés, hogy a test elfojtani vágyott, de elfojthatatlan kívánkozása hasztalan. Hogy az, azonnal jelzi a fallikus szimbólummá stilizált szökőkút feltörő, de alábukó vize. Három személy egyazon pillanatban egymás közvetlen közelében egy asztal mellett egy kis verandán háromfélét él és háromfélét gondol: a mama unatkozva teljesíti kötelességét, asszisztál a leckeórán, körötte a nyár, egy buta szökőkút és a rózsaillatú forróság, a gyerek a leckére koncentrálna, de fiatal mestere nincs a helyzet magaslatán, unalmas és zavart, nem tudja lekötni a figyelmét, hogy is tudná, mikor lángot vet alatta a szék. Mindhármuk előtt a szituáció megoldhatatlan megoldásának jelképe, a szökőkút, ami kinek-kinek mást jelent. Az asszonynak voltaképpen semmit, kerti tárgy, otthona kelléke, a kisfiú számára a leckétől való szabadulás utáni lehetőség, majd kis hajót ereget a medencében, belelógatja a kezét, felfodrozza a miniatűr tengert, a tizenöt éves tanító organizmusában pedig megrezzen a test kielégítésének igénye, azonnal fel se fogja, csak utóbb, freudi korai viharjelzése csak évtizedek múltán válik világossá. Ott és akkor még nem eszmél rá, mi az, ami vonzza és irritálja, később érti meg, mikor már a művész agyával fejti meg, mi az, ami ébredő tudatát érintette, akkor már tudja, a kamasz házitanítónak üzent a férfikor, naivul tette, együgyű színpadon, de a jelzés célba talált. Ez az egyetlen Szép Ernő-vers, amely elsődlegesen, modorosság és pózok nélkül hitelesen erotikus és ugyanakkor, mint cseppben a tenger, önmaga rögzítette egykori portréján kívül benne van egy Maupassant-novella kísértete.

A második tenger a cseppben egy házasság bukása. Huszonegy, éppen huszonegy rím nélküli, az ősi nyolcas ütemeivel építkező sorból áll, mintha egy idillien iszonyú, iszonyúan idilli kártyacsata folyt volna le közben az élettel. A költemény egyszerre bizonyíték asszociációs reagáló képessége briliáns voltára s fantáziájának irányára, ugyanekkor munkamódszerének mintegy iskolapéldája is; ugyanezzel a megoldással életi végig velünk majd az üdvtörténet egy szakaszát a Jézus keresztjéről írt vers kapcsán, vagy fejti meg anélkül, hogy akár célozna is rá, egyszerűen azzal az odavetett határozószóval, hogy a sivár bérház egyik lakásában a házmestertől való félelmében vidéki énekét suttogva leheli a cselédlány, a kis cseléd múltját, jelenét, jövőjét, sőt saját elkerülhetetlen halálának közelgő tényét is egy margitszigeti, unott pillantás nyomán. Ül a szigeten, körötte fekete madár, piros tulipán, két kaszáló paraszt, felsípoló hajó és elkarikázó hintó, a golyóként guruló képek közé belesivít a rémület szele: már tudja, közelít a halál, és az idő hullámai őt hörpölik be, nem a mindig megújuló, mindig más-más formában jelentkező életet.

A költemény voltaképpen egy házasság története, amely polgári tragédiába fordul. Ahogy a Krisztus-versből kikövetkeztethető volt, hogy az impulzus a költő tudatát haladtában, járás közben érte, itt is dinamikus a háttér, Szép Ernő ballag egy utcán, s jártában bepillant egy lakatlannak látszó, elhanyagolt ház kertjébe a léckerítésen át, ahol észrevesz egy virágkarót, rajta csorba üveggömb; kék, de homályos és poros már a megcsorbult kerti dísz. Ha nem homályos, nem poros, nem csorba, ha a kert ápolt és azt a hatást kelti, élet folyik benne, nem indul el az asszociációs lánc, de így, akár az ütés, éri a tudatát a kényszer, hogy rekonstruálja egy nem csorbaságra alkotott kék üveggömb környezetének és tulajdonosainak történetét. A folyamat felejthetetlen: a költő látja, amit nem láthatott, tanúja annak, aminek nem lehetett, megint kiemel egy cseppből egy tengert és dimenziót ad a határtalannak. Ábrázolásában a poros gömb régi fényében és csorbulatlanul díszíti a karót, a kert teljes pompában virul, csupa illat, virág és nem is üres, benne jövendő lakója, az ifjú menyasszony, aki rövidesen itt fog élni, a kert úrnője lesz, ott áll a karó, az üveggömb előtt, belenéz és a makulátlan üvegfelszín a gömb hajlásának törvénye szerint önmaga rézsút hajló figurájával szembesíti: a menyasszony friss boldogságában belenéz saját jövőjébe, amely abban a percben csupa kék, csupa arany, csupa tündöklés. Szép Ernő nagy költő, ha csak a barokk csillogást, a rokokó színeket és a biedermeier kellék-jelleget hagyja meg, még nem következtetne összeomlásra az olvasó, ám az optika rákiált, vigyázat, a gömbön mutatkozó alak természetellenesen nyúlt, nem azonos reális önmagával, a jelenség hirtelen fenyegető eseménysorozat lepergésének lehetőségét ígéri, a torz formájú figuráról már érezni, idők folyamán a ház és a kert is hozzá torzul, a gömb is megcsorbul, beszennyeződik, a házasság tönkremegy, a csepp Paradicsomban, amelyben a menyasszony egykor mosolygott és boldog csodálkozásában összecsapta a kezét, megecetesedik az idill, a lakók elválnak, a ház elárvul. Ami a valamikorra emlékeztet, arra az időre, mikor még minden ép volt és csillogott, nincs más tanú a csorbává vált életben, csak egy poros üveggömb a karón.

Huszonegy sor, egy futó pillantás egy kertbe, és egy szerelem, jegyesség, félresikerült, felbomlott házasság története, rekviem egy ép üveggömbért, a szerelemért, a reményért, a tovatűnt harmóniáért, egy fiatal lány mosolyáért, amely nem tér vissza soha többé, mert csorba üveggömböt nem varázsol éppé soha többé senki. Az elnyúló, még boldog és mit sem gyanító figurát mutató optikai kép és az ezúttal nem mögöttes, egyenes vonalvezetéssel dolgozó ábrázolás egyszerűen elfelejthetetlen. Szép Ernő megint csak végigvitt egy csodát, folyamatában rögzítette az általa meg sem élt időt, a menyasszony alakja messze túlmutat saját hajdani mosolygó önmagán.

A kis Wachottné

A kis Wachottné, bár maga is írt verseket, valahogy úgy jutott az irodalmi köztudatba, mint a credóba Pilátus: egy világnagyság kapcsán. Ez a tenger időn át is lenyűgöző kedvességgel sugárzó teremtés boldogabb kultúrpolitikai lehetőségek közt napjainkban bizonyos, hogy színdarab vagy televíziósjáték ihletője lenne, csak nem bolygatja személyét senki, nincs pénzünk, maga az oktatásügy is egyre kevesebb teret juttat a számon kérendő ismereteknek, azt gyanítom, nemigen fog a magyartanár fiataljainknak a kis Wachottnéról beszélni. Milyen kár, mennyire érdekelné és meglepné gyermekeinket, ha megtudnák, a hajdani gigászok körül egy raj maguk korú fiatal fontoskodott vagy viháncolt, hogy volt valaha egy késő reformkori Újhold-féle tömörülés, és ahogy Nemes Nagy Ágnes nemzedékének Babits, Radnóti, József Attila, az ő számukra Vörösmarty, Bajza, Petőfi volt a sztár, s természetesen a szabadságharc előkészítői, Kossuth, Deák, Széchenyi. A kis Wachottné, ameddig tehette, varázsos pilletáncot járt, úgy érezte, ő a János vitéz Iluskájának modellje, őt vette feleségül a legadoniszibb arcú ifjú költő, Wachott, aztán a szabadságharc elveszett, a boldog fiatal nőből élőhalott özvegye vált, családfenntartó: Világos sötétjében nemcsak a gigászok buktak térdre, de szellemi udvartartásuk is porba taposódott. A kis Wachottné Petőfiék csillagporos útján tanú volt, aki amire emlékezett, lejegyezte. Nagy kár, hogy időhiány miatt magyarórákon kénytelenek vagyunk barokk hősöket ábrázoló olajfestményekkel érzékeltetni a múltat, s a tanulók szeme elé nem kerül miniatűr. A kis Wachottné családostul egy biedermeier miniatűr, ha festő volnék, már festeném is a Csapó testvéreket, mert Csapó lány volt a kis Wachottné, Máriának keresztelték, fivére, Pál mellett húga is volt, a família szeme fénye, Petőfi „szőke fürtök kedves gyermeke”, a Cipruslombokban versciklusban elsiratott Csapó Etelka. Ezek a fiatalok a köröttük udvarló ifjú költőnemzedékkel együtt bácsi-néni szinten érintkeztek a későbbi halhatatlanokkal, körülbelül úgy, ahogy a Karinthy és Kosztolányi család fiai, a kis Wachottnénak például komoly szerepe van Vörösmarty házasságának létrejöttében, ő Csajághy Laura mellett a confidente, a bizalmas barát, s ugyanakkor Bajzáék irodalmi családpolitikájának gyanútlan szócsöve: mindent elkövet, hogy a Csajághy lány elfogadja Vörösmarty megtisztelő ajánlatát: „Még ha személyes boldogságoddal fizetnél is érte, Lórikám.” A kis Wachottnétól nemcsak saját adoniszi férje szerelmének igaz voltáról értesülünk, de első kézből kapjuk Petőfi életének Etelka-epizódját, micsoda film lehetne ebből a majdnem belehaltam-szerelemből, amely révén a hős, Petőfi, voltaképpen egy szituációba, egy színpadi-színpadiasan látványos, tragikus képbe és egy egyetlen pillanat alatt kialudt élet pátoszába szédül bele, mi meg nézzük az érzés keltette babonás szépségű képet, amelyet a sorok festenek: fiatal lány a ravatalon, tél leterítette, későig a kertben felejtett rózsaszál. Ki hinné el, hogy következik rájuk még ennél is nagyobb tragédia, az adoniszi szépségű Wachott a Neugebäude épületében politikai fogolyként töltött idő elteltével éppúgy megőrül, mint Bajza bácsi, a szabadságharc bukása után Vörösmarty bácsi vén cigányként marad a porondon, s hány az ép elméjét elvesztett író és kritikus, Sárosi Gyula, akit halálra ítéltek, de nem végeztek ki, bujdosása idején kezd el komolyan inni. A kis Wachottné pilletánca véget ér, kenyérkereső lesz, lapot szerkeszt, kínlódik, nincs többé Fóton szüret, és Deák bácsi sem lengeti zsebkendőjét. Hol már a feleségek feleségének emberi-asszonyi hitele, Úristen, miket mondhatott Szendrey Júliáról Garayné, mit mondhatott mindenki, hogy egy opera-előadás után a kis Wachottné hősi cselekedetnek érzi, mikor felkeresi, s a látogatás után nem óhajt többé találkozni vele. Micsoda sérüléssorozatot takarhatott a nemzet özvegye sajátságos ruhája alatt, amelyet teljes részletességgel megörökít a kis Wachottné, Júlia lakása falán a költőt ábrázoló festmény, az özvegyen, aki gyöngyvirágillatú cigarettát szív, szoknyája felett térdig érő, nyitott, bő ujjú kaftán, kurtára nyírt haján hosszú bojtos piros szerb sapka. A kis Wachottné csak áll a küszöbön, mint akibe mennykő csapott, ez az a pillanat, mikor végképp megmerevszik a biedermeier hajdani tinédzserek figurasora, mert az életek mellékszereplőinek is van történetük.

Megint elmúlt egy március tizenötödikénk, s most se kérdezte meg senki Wachottnét, végül is hogyan fogták el éppen az ő házukban az Arany Trombita szerzőjét, s hogyan lehetséges, hogy a feladója magyar volt. Megint nem rögzítettük a valamikort, ami napjaink alapját képezi. Mit tudna itt az író adni az országnak, ha engednék nyomorult anyagi helyzetünk kötelékei, mi volna itt feltámasztható, a halhatatlanok és köröttük a szintén a politika és a végzet martalékai: a mikrovilág. A reformkor utójának, a szabadságharc idejének dohány-, rózsalevél- és vérillata van, mindenki életére cseppent belőle, csak a halottak villognak problémamentes ragyogásban. Áll a kis Wachottné is, csepp kezében a rögzített magyar múlt egyik legfontosabb szelete. Ugyan nyúl-e utána, érte valaki?

Gyulai Pál: Szüreten

Bacchus ünnepe évezredek óta lírai tárgy és társadalmi jelenség, irodalmi korszakokon át tömörül a bor, borozás, összecsengő vagy magasra emelt kupák ritmikus zaja dalszerű költeménybe. A középkorban a vallásháborúk nemhogy csendesítenék, de élénkítik a folyamatot, az ifjúság diákegyesületekben tárgyalja a világ új eszméit, a Carmina Burana éppúgy őrzi az ősi mámorkultuszt, mint a burzák vitáinak és szembesülő véleményeinek hátterét. A felvilágosodás idején és a kora reformkorban az átalakulásra készülő nemzet lassan felizzó talaján új motívumok szövődnek a nemes ital dicséretébe, Magyarországon a nagy nemzedék szelíden korholó intelmeket, tettre biztatást fogalmaz, vagy hazaszeretete szerelmi vallomását, esetleg baráti vonzalmát, hűségét rögzíti, nálunk öncélú bordal a mámor dicséreteként nem születik. A Gesellschaftslied, mely egyébként mindenütt máshol az azonos gondolkozásúak kiállása a közös eszmevilág mellett, a holtig tartó barátság megőrzésének ígérete, a mi irodalmunkban hol rejtett fogadalom, hol keserédes búcsú, hol a jövendő felvillantása nem a szivárvány, hanem a nemzeti zászló színei alatt, s mint annyi más tőlük elperelhetetlen irodalmi elem, elsősorban az ifjúság tulajdona. Minden magyar bordalnak muskotályíze van, harsányságát szelíd ború és a rejtett jövőben egyszerre érzékelt remény-reménytelenség érzékeltetése jellemzi, nemzeti sajátosságaink sajátságos összefoglaló műfaja mindig messze túlmutat önmaga célkitűzésén.

Gyulai szerintem úgy halt meg, hogy fogalma se volt arról, ő írta a magyar irodalom legszebb bordalát, alighanem se műfaját, se saját freudi tudattalansággal tudatos kriptogrammját se vette észre, amelyet belerejtett. Az is elképzelhető, hogy az érzékelt bűvöletet bele se akarta tenni, de a líra örök és öntörvényű műfaj, s maga az őszi szél sodorta a szabályos sorok közé az üzenetet, a negatívum pozitívumát. A hallgató mozsarak némasága kiált, az idill fals, a béna kezű cigányok jelenléte tüntetés, temetünk, illetve temethetünk, tort ülünk, de játsszuk azt: szüretelünk.

A költő munkái ismeretében megkockáztathatjuk az állítást, nem tervezte el, amit mondott, a verssorok tudata mélyén, szándéka vagy terve ellenére mégis azzá az üzenetté álltak össze a szavak, amit ránk hagyott. Szándékában addig bizonyosan eljutott, hogy lejegyzi egy savanykás összejövetel zárószakaszát, egy diszharmonikusra sikerült estét, amelyben semmi sem olyan volt, mint ami egy illedelmes szüret tartozéka. Azzal számolnia kellett, hogy ha hűséggel akar ábrázolni, csendesen, visszafogottan kell dalolni, mert az rímel a dátumra, amelyet a vers megörökít, a szüreti élmény magyaros, hangsúlyos sorokban történt rögzítését a többszereplős zsánerkép maga szabta meg, a ritmust és rímképletet szinte diktálta a gondolatsort megindító felismerés, sajátságos társas együttlét ez az egyébként örömünnepnek és kellemes élménynek számon tartott társadalmi összejövetel, a legkevesebb köze ahhoz van, ami miatt a vendégeket ideinvitálták, a kép, egészében magyarrá szelídített Dürer-kicsinyítés, a figurák mögött, felett a halál és csatlósai, pedig vége már a harcnak, nagyon is vége. A vendég megriad, végtére is szüretre invitálták, nem temetésre, de hát szüret-e, amit ülnek. Kopognak az e hangok, mint göröngyök a koporsódeszkán, s a kopogás akusztikai élménye az azonos zárású, és szóvégű szótagokkal felhangosodik, az aa képlettel indított versforma középrészét és a harmadik ikerritmus sorpárt, mint egy tömegsír árkát elrekeszti. Aabcbc figyel fel az elemző, hat páros rím kergeti önmagát a hét versszakban, a vendégek fojtott sóhaját nemcsak a szél visszhangozza, de a negyedik és hatodik sor egy ütemmel megkurtított szabályos szabálytalansága. A sorok harmadikja, hatodikja térdre is rogy emiatt, Gyulai lélegzet-visszakapva hirtelen egy ütemmel kurtábbra vált, ritmikája megint szándéka ellen működik, csak az olvasó bizonyos benne, hogy a golyó verte seb jelez, a test zökken, aztán előredől. Csak e kurtított sorokból néz vissza ránk az összerogyó katona, a hét versszak egyébként mást üzen és mást lehel, meglepő, azaz miért volna az, belefér ebbe a szüretbe, hirtelen Poe Edgar hollója károg fel az őszi domboldalon, a szőlőhegy alján, hét versszak mondja anélkül, hogy mondaná, ami volt, nem tér, nem térhet vissza, ahhoz túl sokan hiányoznak és üres színpadon nem lehet ábrázolni szereplők nélkül. A világhírű vers sohasemje csőrében viszi a Gyulai-verset; A halottak fel-feljárnak, szól a holló: sohasem.

Mikor ez a vers születik, már iskolások tanulják Vörösmarty költeményét a szegény asszonyról, aki megfelezi imakönyvét. A versbeli nagyasszony azt éli át naponta, amit Gyulai szüreti beszámolója tudatosít az olvasóban: hajdanában nem így volt ez. A tudatosulttá érett tragédia ejti a költő alkotó tehetségébe a riadt kavicsot, amely körül megindul a fegyelmezett hullámverés: hét versszakban hagyja az utókorra a fájdalmas igazságot, hogy a hajdani derű, szépség, biztonság, személyes és nemzeti diadalok emlékké gyalulódtak az idő munkagépén, Gyulai versei közül kevés marad halhatatlan, a Szüreten kivilágít életművéből, mint a csillag, ez a biedermeier zsánerkép le is volna festhető. Az ábrázolás hibátlan, pontos: egy szőlővel beültetett hegy tetején, ahol a présház, a vadászles, a borpince, a tulajdonos nyári otthona áll, szüretre meghívott társaság helyezkedik el. A venyigék már csupaszok, a dűlő mentén és a közeli erdőben még életerős a gallyakon a lomb, a szél viszont hideg, hidegebb a szokottnál, rázza az ágakat, a szüretelőkre rászitálnak a falevelek. Van egyébként ebben az őszi ünnepben valami kínosan szokatlan, szabálytalan, senki se kapatos a férfiak között, nincs kurjongatás, kiáltozás helyett inkább sóhajtól súlyos a levegő. Gyulai egyik legszebb öntudatlan belső ríme, hogy az őszi szélre a mély lélegzet bánata adja a meg se fogalmazott hasonlatot. A második versszakban ott a felidézett és visszahozhatatlan valamikor, amikor nem sóhajtozott senki, már a hegy is nevetett és hangos volt. Hogyne lett volna az, mikor ott durrogtatták a tarackokat az urasági cselédek, a hajdúk, s a moraj, amelyet a környező hegyek visszavertek, dicsérte a jól végzett munka eredményét, a szorgalom jutalmát, verhető a dió, szedhetik és tárolhatják az almát, a szőlőlé elkezdte erjedését, éljen hát a gondos gazda, éljenek az örömöt megosztani idelátogatott szüretelők. Hallgat a hegy és hallgatnak a vendégek, nem okos most tarackokra gondolni, elvitték azokat kis türelmes markos lovak. Ló és ágyú régen megsemmisült isten tudja, merre a tüzérrel együtt, és a lőpor, ha csak a lőpor fogyott volna el, amelynek amúgy is tilos volna felhasználása, de a remény fogyott el, az lett semmivé.

A miniatűr kép szerkezete két csoportot és két magánszemélyt rögzít, a vendégek között valahol ott kísért a régi udvarház utolsó gazdája is, de lehet Wachott Sándor György ura is, a jelzések félreérthetetlenek. A házigazda dolmánya magyaros, régi kedve nem, dúlt, ingerült, csalódott, ennél is több, keserű és komor, még fékezni se tudja levertségét, holott nők is vannak a szüretelők között, nincs se bók, sem incselkedés, de kibukik mindenki meghökkenésére száján egy-egy teremtette, amit nem szoktak megengedni maguknak éltes házigazdák, ha tisztes asszonyságok vannak a közelükben.

Ezen a szabálytalan estén, ezen bizony megesik, őszi szél és sóhajtások keverednek egymással, a nagy fák tövén kedvetlen és reményvesztett csoport várja, legyen már vége az egésznek. A hajakon, a bajszokon láthatatlan kezek simítanak át, senki se foghatja meg, de érzékeli a nem létező ujjakat a szálak között. A másik csoportozat a cigányoké, akiket mulattatásra kirendeltek, muzsikájuk nem kell senkinek, hol rákezdik, hol abbahagyják, nincs kinek játszaniok, nincs miért, csupa vén ül a hevenyészett tűz körül, öreg nők, férfiak, akik nem kellettek a halálnak sem, hát persze hogy a zengés szomorúan elhal a húrokon, hisz ifjúsága a vidéknek hol és hol nem, odavan. Higgadt keserűséggel száll Gyulai verséből mit sem sejtő távlatokból a felelet a fel se tett kérdésre: hogyhogy nem tudni, merre, hol az az ifjúság, tudjuk bizony, mind tudjuk, hát a katonák titokzatos szellemközegében, ahol a tovatűnt virágok Marlene Dietrich énekében, elfújta őket a történelem lehelete. Ha tudják, halott, akit szerettek, kegyetlen, de tiszta képlet, de bujdoshatnak is, lehetnek foglyok, rejtőzhetnek külföldön, ahonnan nem mernek jelentkezni, hogy bajt ne hozzanak az itthon maradottakra. Minden tisztázatlan, csak a halott megfejtett egyenlet. Öreg öreg mellett ül a tűz körül, fiatal csak egy közöttük, egy lány, persze hogy ifjú lány, férfi nem lehetne, hisz csak nő maradhatott otthon. Nézi a lány a tüzet, áttöröl olykor a szemén, ez a lány felbukkan még majd máshol is; a Családi kör-ben, ott testvérbátyját nyomozza, legutoljára a rózsafát veszélyeztető gonosz folyó kárvallottja, Kiss József Ágota kisasszony figurájában leng vissza ez a jellegzetesen szabadságharc utáni nőalak.

A lírai eszközök szép küzdelmében a nyílt szánalom indájában olyan könnyen elbukhatott volna a költő, de elkerülte. Mint a lövések, záporoznak a közlés riportszerű tényei, egy lány ül, szemét törli, semmit sem tud a vőlegényéről, mögötte, körötte egy monumentális színpadkép háttérfüggönye, holttestek, fújó paripák, felrobbant ágyúk, kifordult belű öszvér. Ők ketten, a gazda és az özvegy menyasszony az egyedül kiemelt alakok, ez a kettő veszített legtöbbet, az öreg egész reményteljes múltját, lelkesültségét, hitét, vagyonát, családtagjait, a lány egész beteljesülés nélkül maradó, porba gázolt jövőjét. A vendégek isznak, fel-felsóhajt valaki, a beszélgetés elakad, egy kéz belekotor a rőzsébe. A záróversszakban még szárnya is nő a visszafogott csendnek, iszonyú vádat és tagolatlan üvöltést rejtenek a fegyelmezett sorok, négy babonás sor érzékelteti a közelgő estét, a mindnyájuknak egyszer eljövő halált, s a múlt és a jelen közti átívelhetetlen szakadékot. A völgyre köd ereszkedik, a csúcson már ott az éjszaka, a tűz csak pislákol, csak az árnyékok elevenek, seregnyi árnyék lebeg köröttük, felettük. Gyulai verse azzal a rettenetes tárgyilagossággal fejeződik be, amely nyelvünkben a népdal stilisztikai jellegzetessége, a legnagyobb kijelentések cicomátlan egyszerűsége, akarod-e feleségül Bodor Anikót, akarom, hogy van a beteg, meghalt, hát a csecsemő, túlélte.

Az árnyak körbeveszik a hét versszakot, az olvasó megrettenve ismeri fel őket, hát persze, itt vannak mind, eljöttek a valamikor szüretelők rejtelmes közegükből, egyiknek ismerik a sírját, másiknak csak következtetni lehet a helyére. A hajdani szeretők és szülők mind itt vannak, mert az évszak meghozta a termését, sziszeg a két spiránssal az őszi szél, temetnek az öntudatlan consonansok: sok a sír a völgyeken.

Ilyen rideg, román stílusú művészettel megálmodott biedermeier szöveggel el nem gyászoltak még vesztett ügyet. Gyulai csak az elemek felsorolásában volt hajlandó vállalni a sablon zsánerkép összetevőit, a csoportozatot az avarba érett pázsiton, mondanivalójában szépen elkeverte a színeket, nincs tarka nyájas tájkép, amely elfedi a világosi bitókat, csak sóhaj van, könny nem hull, de az emlékezés se békél. Ez a vers a magyar Guernica; gyalulatlanul kegyetlen, de éppen azért hatásos, mert nem törődik saját vagy az olvasó felhámlott epidermiszével, mások meghaltak, mi szüretelünk, jó szerencsét a bő terméshez, mi élünk.

Mit tudta volna Picasso, mit jelent az nálunk, ha a gazda nem foglalkozik a vendégeivel, ha a kisasszony jelenlétében szelíden, de káromkodik egyet, az apokalipszis versét magyar lovak patája veri ütemre. Etelköz óta nálunk a maguk módján faragják az idő fájába a költők nemzeti jelzéseiket.

Két feketeség, vagy a történelem kancsi optikája

Talán ezt is túléli majd, az irodalom agóniáját, hiszen nem söpörte el a televízió előretörése, a Micimackó-n felnőttek sem tagadták meg a hózó világ kedvéért az ő hőseit, Bornemissza Gergely szaporán nyergel s Jumurdzsák borzongató jelenség ma is, pedig micsoda riválisai lettek, Heman és Drakula, Casimir, a szellem, New York őrangyala és nyuszi mivoltát megtagadó, kaján Bugs Bunny, mégis van valami, amit Gárdonyi tud, ami ha már mi szkeptikusabban reagálunk is rá, ünnepi műsort néző gyerekeinket változatlanul rabul ejti. (Egyébként saját szkepszisünk sem indokolt, elvégre az Ember valóban láthatatlan, az író parasztfigurái – nem a Göre ciklus – korának remekbe készült pillanatképei, s rég mindegy már, olyan volt-e valójában Török Bálint, amilyennek ábrázolta, ha ráismerünk benne a hazafi modelljére.)

Igen, Gárdonyi megmarad, azért állított meg nevével egy antikvárium előtt és bírt rá írói hitele, hogy kikérjem a kirakatból az ott árválkodó színdarabot, a Fekete Nap-ot, amelyről nem hallottam soha, Gárdonyi drámaírói tevékenységét a Bor című darab kivételével sose taglalták hallgató koromban a debreceni most Kossuth, akkor Tisza István Tudományegyetemen. A Fekete Nap antikváriumi ára egy töredéke volt az utcai asztalokon kínálkozó újdonságok akármelyikének, megvettem és hasznos beszerzésnek bizonyult.

A színmű a szabadságharc idején játszódik, 1849 tavaszán, egy olyan faluban, amelyet magyar és osztrák sereg egyaránt hadszíntérnek választ, ha kurta időre is, s mindkettő átvonulása és harci tevékenysége megváltoztatja az ott élők közül néhánynak sorsát, jövőjét. A történet valódi kezdete valahol a darab közepén válik ismeretessé, amikor a néző megtudja, élt valaha ebben a faluban egy árva lány és egy nincstelen kovácslegény, Berta és Funkel Kristóf. Szerették egymást, de a fiú nem gondolhatott nősülésre, sorsa javítására először a magyar szabadságharc kitörése idején érzett lehetőséget, akkor is azzal a nem könnyű döntéssel, hogy az előrejutás érdekében ne a honvédek, hanem a háborút majd megnyerő osztrákok oldalára álljon, azt remélve, hogy a szabadságharc bukása után mint birtokhoz jutott módos gazda, elveheti Bertát. Míg harcol, nem tudhatja, hogy a szintén szegény lány helyzete időközben megváltozott, Berta egy darabig még várta szerelmét, aztán engedett a rábeszélésnek, és feleségül ment egy özvegyhez, aki révén kiszolgálni való vak családfőt és pár esztendős mostohakislányt is kapott. Az asszony férje mellett nem boldogtalan, csak nem boldog, megszereti új családját, világtalan anyósa Baradlayné jellemű és erejű paraszt nagyasszony, aki páncélján egyetlen rés van, Sándor, a fia iránti szeretete, akit két katona állításával a darab indulásáig még meg tudott menteni a háború iszonyatától. Amit nem tud már kivédeni, az a váratlanul falujukba került magyar seregrész fiára tett hatása, Sándor elszégyelli magát, míg átéli, nála jóval öregebbek és fiatalabbak kockáztatják a hazáért életüket, ő meg itthon lapul azzal az indokolással: nincs lelke magára hagyni vak édesanyját. Ám a nemzeti zászló és a lelkesedés kisugárzása nem marad hatástalan, Sándor felcsap honvédnek, nem szól otthon arról, hogy csatlakozott a katonákhoz, csak Berta tudja, mi változott köröttük, eleinte próbálja is titokban tartani, csakhogy a helyzet alakulása rövidesen rákényszeríti, vallja meg, milyen új fordulatot vett a család élete. Amúgy is van min töprengenie, mert a honvédek megjelenése neki is felkavarta a lelkét, gondolatai megoszlanak lezártnak hitt múltja s hirtelen egyensúlyt vesztett jelene között. A falu is nyugtalan, a légkört a hétköznapokétól merőben eltérő elemek és események zavarják, a honvédek kémet fognak, mérget találnak nála, feltételezhető, hogy az ellenség, az osztrák, a magyar kutak megmérgezésére készül. Berta életének kellékei közé igazán nem tartozik a pusztító folyadékkal telt kis üveg, amelyet, hogy illetéktelen kezekbe ne kerüljön, anyósa tanácsára a madárkalitkába rejt, de a háború szele visszasodorja régi emlékeit s míg fél ésszel azon tűnődik, jól eldugta-e a mérget, másik féllel már Funkelt kutatja, sorra kérdezi a honvédeket, nem találkozott-e közülük valaki az ő hajdani, falubeli „ismerősével”, egy volt kovácslegénnyel.

Aztán megtörténik, amire a néző vagy olvasó kezdettől felkészült már: a férj, az öregasszony imádott Sándora elesik az első támadáskor, a magyarok visszavonulása után bevonuló ellenséget már halott házigazda fogadja a portán. Egy fázissal később, jól időzített pillanatban felbukkan Funkel, s módot talál arra, hogy megértesse a friss özvegy Bertával, azért harcolt az osztrák hadseregben, hogy megszerezze a nyilvánvalóan bukásra ítélt magyar vállalkozás összeomlása után a kettejük életét biztosító darabka földet. Az asszony eleinte nem figyel rá, férje jó volt hozzá, megbecsülte, természetes, hogy nagyon is érinti a halálhír, amellett teljes szeretetével anyósát veszi körül, aki tehetetlenül tántorog cseréppé tört élete színhelyén: Sándor személyében utolsó gyermekét vesztette el.

Ha a győztesek nem maradnának a faluban s nem követelnének szállást, ebédet a gyászba borult családtagoktól, másképp alakulna minden, ám az osztrákok élnek a győztesek jogával. A két asszony magatartása Berta őszinte megrendülése ellenére is különbözik, Bertának még az események után is van várnivalója a jövőtől, hiszen Funkel hirtelen elérhető távolságba került hozzá, az anyát azonban nem köti már semmi az élethez. Hazáját letaposták, házát kiigényelték, fiát megölték, lakhelye csak azért menekült meg a gyújtogatók kezétől, hogy legyen hol ebédet főzni a tiszt uraknak, mindenét elvesztette, neki csak hideg gyűlölete marad épen, ez irányítja vak szeme helyett. Nem habozik, előszedeti menyével a mérget a kalitkából, s a borba keveri, hadd pusztuljanak el a gyilkosok is. Egyvalamivel nem számol, hogy az osztrák semmit sem hajlandó fogyasztani anélkül, hogy a háziak együtt ne egyenek kényszer vendégeikkel, de mikor ráébred, mit hozott cselekedetével a házra és önmagára, félelem nélkül néz szembe a várható következményekkel. Tudja, mihelyt az osztrák tisztek érezni kezdik a méreg hatását, ő, a mérgező, velük pusztul, de nem bánja, szívesen fizet életével a megállt bosszúért. Aki a vállalkozás terhét és veszélyét nem tudja reakció nélkül elviselni, az Berta. Az asztalnál Funkel is velük ül, az asszony képtelen végignézni egykori szerelme várható halálát, megpróbálja valahogy figyelmeztetni, de rajtakapják s ettől fogva már visszafoghatatlan erővel száguld a színpadi cselekmény. Az osztrákok orvosért kiabálnak, már felfogták, ők maguk váltak eledellé, az öregasszony pedig büszkén beismeri, igen, ölt, miért ne tette volna, akik itt ülnek az asztalánál, szintén gyilkosok, tőlük tanulta, minden lehetséges a háború jogán: a szabadság elvétele, egy nemzet legázolása, dúlás, pusztítás, erőszak, gyújtogatás, emberek kiirtása, mindenre van valami paragrafus a hadijog cikkelyei között.

Az öregasszonyt kivégzik, a darab a vakon meredő figurára emelt puskák elsütésére jelt adó kard meglendítésével végződik. Gárdonyi nyitva hagyja Berta és Funkel jövőjének alakulását.

Meghatott, mikor megtaláltam a nyomtatott szövegben Gárdonyi instrukcióit. Nem hiszem, hogy sok hasonló akadt a drámaírók között, aki ennyire fontosnak tartotta volna, hogy saját látomását és elképzeléseit halála utánra is biztosítsa. A lapalji jegyzetben adott utasítások humora ellenállhatatlan.

A 19. lapon ez állt: Kérem a vidéki színházak rendezőit, ne a kulisszák mögött lövessenek, hanem a színház mögött.

A 20.-on: Férfiasan mondja, nem szentimentális nyávogással, tehát szemét ne forgassa, nyakát ne nyújtogassa. A vak szeme is olyan, mintha nézne, színpadon a vakot játszó színész a feje fölé nézzen.

A 27.-en: Nálam az én ige előtt mindig hangsúlyos.

A 35.-en: Minthogy a statisztáló nők közömbös arccal fognak menekülni, legjobb lesz ráncot festeni a szemöldökük közé.

A 43.-on: Osztrák sisakoknál: festő és gépész.

A 48.-on: Ne szaporázza a szereplő, hanem mintha darabonként szakadna szívéből, ezen nem vicsorítást értek, hanem belső fog-összeszorítást.

A 62.-en: Könnyezve, ha tud.

A 65.-en: Külön megkérem a rendezőt, hogy a felvonás végét agyon ne ágyúztassa.

A 70.-en: Holmi vadonatúj gatyák ne villogjanak a tisztelt színpadon.

A 124.-en: Arcukat lehetőleg elváltoztatják, egyik felfújja, másik beszívja, harmadik a szemöldökét görbíti alá.

A 127.-en: Rendező úr! A két nőt úgy ültesse, hogy a később történőkre tekintettel arccal a nézőtér felé legyenek.

A 135.-en: Kedvetlenül esznek, némelyik az arcát fintorgatja.

A 136.-on: Szünetel addig, amíg ötöt olvasunk.

A 139.-en: Figyelmeztetem a rendezőt, hogy az öregasszony végszava után ötig olvastasson a kortina leeresztéséig. A vidéki színigazgatókat pedig arra kérem, hogy ne süttessék el a puskákat.

A könyv, amelyből idéztem, a Singer és Wolfner kiadónál jelent meg 1906-ban, a megírás esztendejében.

Ért a Fekete Nap olvasásakor más szakmai meglepetés is. Zenével jár úgy az ember olykor, hogy figyeli a művet, s egyes motívumáról azt érzi, már hallotta valami más helyen, s töri a fejét, honnan ismerős. Gárdonyi színműve tipikus szabadságharcos-történet, nem a téma keltette fel bennem a vágyat, hogy megfejtsem, mire emlékeztet, hanem a párhuzamosság, bizonyos azonosságok, a Gárdonyi-drámában nyomon követett jellemalakulás, amely nem is pusztán az országon végigsöprő politikai vihar felelete valami véresre, abszurdra, de az egyes szereplőkben végbemenő katarzis. Eleinte Jókaira gyanakodtam, aztán éppen saját hajdani Jókai-tanulmányommal győztem meg magam arról, hogy ami a Fekete Nap-ban történik, az nem a Mester esze járása. Jókainál Berta pillantásra se méltatná Funkelt, inkább elnémítaná segítő szándékát, nem is figyelmeztetné, hogy elkerülhesse a halált. Jókai hőssé stilizálná Bertát és valami magasztosabb megoldást álmodott volna a nagyasszonynak. De hát akkor ki merített a Gárdonyi-féle forrásból? Sokáig nem jöttem rá, aztán egyszer csak mégis, és kezdtem is azonnal újraolvasni és jegyzetelni Herczeg Ferenc Fekete Lovas-át, amelyet a Gárdonyi-darabbal együtt kellene tanítani a színiakadémián a dramaturg szakon annak az illusztrálására, hogyan készíthet egy sablon nyersanyagból egy kiváló színpadismerettel dolgozó kolléga olyan művet, amely legkészebb, legfeszesebbre szerkesztett és leghitelesebben motivált darabjává lesz, mert nem kétséges, hogy a Fekete Lovas az író leghitelesebb, legszemélyesebb darabja, komoly szerelmi vallomás.

Herczeg a saját lélekcserélő idők járnak, fiam felismerésével színpadra állította családi legendák és történelmi tények szerencsés keverésével kialakított mítoszát annak, hogyan váltak lelkes magyarrá azok a bácskai svábok, akiknek ő a leszármazottja, hogyan, miért és milyen eredménnyel látott át az udvar mesterkedésén egy délvidéki német ajkú közösség, amelynek fekete-sárga világára saját fekete-sárga világuk katonái támadtak olyan brutalitással, hogy rá kellett ébredniök, csak a magyarokkal együtt vállalt véráldozat árán formálhatnak a jövőben jogot a Mária Terézia óta általuk munkált dél-magyarországi földhöz. Herczeg, a formaművész, ebben a darabban nem mórikál, frázisai is ritkábban zavarják az éppen hétköznapiságával meggyőző történetből hamisan kicsengő dagályosságukkal a nézőt, amit ír, az ezúttal valóban a magánügye is. Ezért lenne, elavult dramaturgiája ellenére is, nagy siker ez a darab, ha ma műsorra merné tűzni valaki, de annyi politikai érzéke már egy gyereknek is van ebben a dúlt században, hogy a Fekete Lovas, amely voltaképpen szimbólum, a nép békeszeretetének, a háborútól, vértől, erőszaktól való rettegésének népi hiedelem formájában kivetített jelképe ma ismét nem lovagolhat el előttünk. Magyarország, a nagy olvasztótégely, a példamutató, amelyben egy etnikum bármely szent indítékra is, de boldogan elenyészik, nem időszerű, mikor saját jogainkat védenők-védjük túl a határokon, s őszintén szólva nem tudom, mikor volt az egyáltalán. A Fekete Lovas színtere a trianoni békekötés óta hivatalosan Jugoszláviához tartozott, a magyarországi svábok meg plusz-mínusz reagálhatnának a nekik szegezett kérdésnek, hogyan is fordult a sorsuk a történelem széljárása szerint. Nyilván sok család valóban magyarrá lett unszolás, kényszer vagy külső motiváció hatása nélkül is. Aztán jött Hitler, a Volksbund, a szinte családonkénti döntés: feltámadjon-e a germán mítosz, vagy szálljon a Turul madár. A kitelepítés nemigen válogatott a redivivus Siegfriedek és a lelkes új magyarok között, a szerbek nemzeti öntudata ugyan hogyne jelentkezett volna. A problémát hamarosan megoldotta a történelem, nemcsak azok tűntek el, maga a tájegység is. Összetett szimultán sakk volt: eltűnt a Bácska.

A Fekete Lovas elsősorban a szereplők kiválasztásában és azok mozgatásával utal vissza Gárdonyi művére. A színhely Herczegnél egy délvidéki kisváros, amelyben a Gárdonyi-darab fecsegő, ijedező kiscselédje Bábivá, a Hoffer család kisebbik lányává nemesedik, a vak nagyasszony megfelelője az öreg és a fiatal Hoffer kettőbe bontott, mégis egy személye. A Fekete Nap osztrák tisztjeinek, magyar honvédjeinek Herczegnél ugyancsak osztrák tisztek és magyar honvédek felelnek meg, a plusz, amit a történelmi sztereotípiák hajdani mestere hozzájuk ad, a sváb polgárőrség. A város éppúgy leég Herczegnél, mint Gárdonyi faluja, a Fekete Nap-ban egy zászlót védelmeznek, Herczegnél ágyút, mindkét darabban szerepel méreg, fejlevágás, kém, s a kém mindkét darabban osztrák törzstiszt, régi barát, valamikori ismerős, Gárdonyinál Berta egykori szerelme, Herczegnél álruhás bécsi futár. Mindkét darabban megváltozik egy férfi jelleme, Gárdonyi Funkele a meggazdagodás reményében csatlakozik az osztrákokhoz, szembekerülése saját származásának képviselőivel katartikus élmény, Herczegnél a nagyobbik Hoffer lány vőlegénye, a sváb Reif Jani válik a bécsi udvar politikája megértésekor Damjanich katonájává. Gárdonyi persze ott érzi magát igazán biztonságban, mikor darabjába oda nem illő elemeket csempészhet, falusi bírót, cigányokat, Herczeg háborús Ständchene egyetlen taktusában nem bicsaklik a hang, ő a profi biztonságával vetíti elénk, hogyan fúj a történelem szele egy délvidéki kisváros házai közé, ahol selyemgombolyító sváb üzem működik. Mikor a kisvárost szerb martalócok veszélyeztetik, a beszállásolt tisztességes gondolkozású osztrák törzstiszt pirulva engedelmeskedik a titkos parancsnak, amely szerint sorsára kell hogy hagyja a sváb várost, amely viszont az ifjabb Hoffer és a városka vezetősége döntése folytán elhatározza, ellenáll, s a lövészegylet tagjai irányítása mellett megszervezi a saját védelmét. Ha az osztrák katonaság e sorsdöntő órában cserbenhagyta őket, van, aki melléjük álljon, megjön Damjanich küldötte egy honvéd seregrésszel, s a város polgárőrségével egyesülve elűzi a támadókat, még ágyúikat is hatalmába keríti a rác martalócoknak, akiket osztrák tisztek vezényelnek. A német ajkú lakosság és a városkába beszállásolt, de mozdulatlanságra parancsolt katonák között akkor történik meg a végleges szakadás, mikor Lansky ezredes megtilt a fiatalabb Hoffernek minden további ellenállást és konfiskálni akarja a megszerzett ágyút a császár nevében. Élesre komponált jelenetsor után az ezredes megnyeri, amit óhajtott, ám a momentán győzelem pillanatában elveszti a német ajkú délvidék lakosai rokonszenvét és lojalitását. A vörös sapkásoknak ugyan hamarosan vissza kell vonulniok, mert Damjanich századosa parancsot kap a távozásra, s kénytelen az imént visszavert martalócok és az immár ellenséggé hidegült osztrákok kezén hagyni a kisvárost, amelyet lakóival együtt megszeretett. Nem egyedül távozik, követi a magyarság ügyét teljes szívvel felvállalt Reif Jani, akit a jövőben majd Bábi fog visszavárni, nem az érzéseire méltatlan Héli, aki ugyan az események hatására szintén feleszmélt méltatlan szerelméből, s felismerte a gyáva, felszínes Leitmeritz báró értéktelenségét. Hoffer nagyapa kezében a darab nyitójelenetében Goethe-kötetet látunk, a végén Petőfit lapozgatja, annak jeleképpen, hogy a délvidéki svábság a bukás pillanatában véglegesen felvállalta a magyarok sorsát, s elfordult Bécs politikájától.

Nem kétséges, hogy Herczeg látta annak idején Gárdonyi darabját, és úgy járhatott, mint egy szobrász, aki azt észleli, egy kellemes amatőr vasárnapi unalmában körbefarigcsált egy remek követ, s ezt látva végiggondolta, lenne csak ez a kő az övé, megmutatná, mi csinálható belőle. Nem plágium történt, dehogy, egy író ráismert egy másik író művében a saját eddig fel nem fedezett, meg nem írt témájára, és megcsinálta, újraálmodta a másik álmát, de azzal a plusszal, amennyivel drámaibb, több, színesebb mondanivalója volt, s amennyivel jobban értett a drámához, mint a kútforrás. Alig történt több, vagy más, mint mikor Arany Ilosvai-sorokat épített bele az eposzába, legfeljebb annyi különbséggel, hogy Arany jelezte, ki termékenyítette meg a képzeletét. Egyébként mindkét darab mögül mélységes meggyőződés világít, a hajdani honvéd gyereke, a Gotterhaltét nem tűrő Gárdonyi jogos felháborodásában az öreg vak asszony egyértelmű akciójával vezeti le indulatát, Herczeg meg ezúttal valami sajátságos, nem is leplezett ellágyulással úgy reagál a történelmi tényre, hogy a szabadságharc egy szakaszában császári hadak irányította martalóccsapatok veszélyeztették a békés sváb lakosság biztonságát, hogy legyezőszerűen kiterjeszti egy földrajzi egységre saját és családja állásfoglalását, s meggyőződése szerint, saját hitére asszimilálja a sváb kisebbséget a Hoffer família és a meg nem nevezett kisváros lakóival együtt. Herczeg életében nem árult el annyit saját érzelmi életéről, mint a Fekete Lovas-ban, önéletrajzában sem volt ennyire elsődleges, ilyen álarc nélküli. Meg vagyok győződve róla, fogalma se volt minderről, ha lett volna, már fegyelmezi magát, kilépi az illedelmes távolságokat, de nem tette, ezért sikerült úgy a darabja, hogy kései olvasója csak a fejét csóválja. Színpadok istene, mennyit adták azt a szerencsétlen, fülünknek elviselhetetlen Ocskai-t, milyen banális-aláhanyatló a megoldatlan harmadik felvonású A híd, a Darab, s ezt a csakugyan színtiszta, steril meggyőződésből született, legjobb tollával megírt művet szemérmesen elhárítjuk, mert el kell hárítanunk, sajnos. A politika kancsi tudomány, ha író néz a szemébe, ha az alkotó, méghozzá tehetséges, még jobban kancsalít. Ha az író hazudik, még nincs baj, az akkor kezdődik, ha a boldogtalan alkotó beleadja őszinte szíve utolsó vércseppjét is, és azt írja le, amit csakugyan hisz és érez. Akkor aztán elmerenghet rajta a színpadi szerzők örök vadászterületein, hogyan is történhetik meg az, hogy mikor csakugyan jót alkotott s megtette a hazának a saját személyes, szerelmi vallomását, sütheti a makkot, vagy mehet a darabjával zabot hegyezni, mert a mi sajátságos és változatos történelmünkben egyazon témát hol kívánatos, hol tilos bemutatni. Most éppen nem volna tanácsos, mert akaratunk ellenére olyan gólt lőnénk saját csapatunk kárára, amit az ENSZ is regisztrálna, pedig Herczeg lelkiüdvére megesküdhetnék, amit ábrázolt, annak magja igaz, ha kiterjedését és mélységét el is túlozta, és nem érti, miért gondolhat bárki egy képzelt bácskai városka helyett más, határunkon túl fekvő földrajzi egységre. Az eredeti színhelyet a történelem egybemosta, Isten se szitálja ki az elkeveredett elemeket a semmiből.

Szép Ernő és az első világháború

Kétségbeesetten, tehetetlenül, megalázottan és stilisztikájától idegen minőségű szenvedéllyel gyűlöli a háborút, amelyet sem hazája, sem személye nem tudott kivédeni. Iszonyodva közeledik a vérhez és a lőporfüsthöz, kezdetben még csak imádkozik, ahogy a hadi események alakulnak és egyre súlyosabbá válik az első világháborúban a frontok és a front mögöttiek élete, megpróbál fényjelzéseket adni, hírt arról, mi történik. Rettegve érzi azt, aminek tanúja, akkor is el kell kiáltania, ha száz év múlva élő költőutódjának csak annyit üzenhet: nem volt működésének több eredménye, mint amikor a nyájban egy juh nyugtalankodni kezd, felbéget, de elnyomják, és eltűnik alkonyatkor a porfellegben.

Külön mutatót szerkeszthetnők háborús verseihez, akár térképet, milyen mellék- és főútvonalakon próbálja becsempészni az igazságot, megkísérli stilizált gyermekdal-mondóka, népballada formájában is, vannak kriptogrammái, aztán egyszer csak abbahagyja a kamuflált jelzéseket, megnevezi verse keletkezési dátumát, és kimondja, 1916-ban nincs harangszó, karácsonyi gyertya, a fenyő megfizethetetlen, forintba kerül egy-egy ág, nincs dió, aranypapír, nincs apa, aki megrázza a csengőt, nincs szén, fa, mosoly sincsen, csak gyász van, könny, gond és halál. Egy évvel később még a kék égtől is számon kéri, miért nem jelzi színével a kiontott vért, a nap miért nem változik feketévé, így illenék fekete fellegek közé, hisz a madárnak is hallgatnia, az erdőnek sikoltania, a hegynek jajveszékelnie kellene, és a halottaknak joguk volna maguk mellé hívni bennünket.

Kezdetben azt reméli, míg részvétének és emberszeretetének hangot ad, elviselhetőbbé teszi a voltaképpen elviselhetetlent, hosszú utat tesz meg, mire belátja, az iszonyat felett villódzó, a háborús szenvedések ellenére olykor mégis érzékelhető tiszta szépség már nem menedék se neki, se másnak. Emlék című 1917-ben kiadott kötetében, amelyben száz év múlva, 2017-ben élő utódjának üzen, verse végére hangot is vált. A szépséget egy jövő nemzedékre hagyó testamentumából egyszer csak kibukik az igazság, hiába volt mezítlábas léptei alatt üde pázsit valamikor, látszott kastély a völgyben, szólt benne éji zene, elfújja lassan a szél mindazt, amiben örömét lelte, a hétköznapi kis csodákat, maga az élet elkopott, mint a festék, vízként árad az elmúlás. Az emberek halált vesznek egymástól, kín, baj mindenfelé, elsorvadt álom és remény, nincs más világosság itt, csak a halál:

A száraz észben más mentség nincsen, csak a halál. Nincs vígasz, csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.

Nem veszélytelen lírai vállalkozás az első világháború idején nevén nevezni a kollektív iszonyatot. Számtalan módon próbálkozik, elrejti a mondanivaló élét a hajszálvékony rajzba, amelyet egy fiatal lány homlokán felfedezett ráncról húzott, amit mosdóvíz le nem mos, fátyol el nem fed, orkán el nem seper, s amelynek egyszerű vonala mögött egy halott vőlegény tekint felénk, akit már várnia sem lehet az özvegy menyasszonynak. A Citera című versben előttünk birkózik önmagával, tépné ki magából az iszonyú igazság felismerését, lázad a lantos, viszolyog attól, hogy megszólaltassa citeráját és kiverje rajta a valóság énekét. Kínálgatna a régi, ismert kincstár kellékeivel, beszél a hulló hó szépségéről, a csilingelő szánkóról, a költemény elemzője érzi, kapkod, egyszerre kímélné az olvasót és saját magát: egyikük se hurcolja a „csúnya terhet”, neki nem siralom a mestersége, a bánat úgy lóg rajta, mint a rosszul szabott ruha, nem a halál tanújának teremtődött, elég, ha jóra, szépre buzdítja az embereket, ha inti őket, hogy hólabdával górálják egymást, verés helyett egymást simogassák. Szinte hallani csalódott foga vacogását, mikor felfogja, az ábrázolás felelősségének nem vállalása nemcsak kivihetetlen, becstelenség is. A jóság-program kevés, a szépséggel való bűvölés is, nem menekülhet attól, ami van, az esztétika örömeinek élvezéséhez nincs partnere sem a kozmoszban, sem közvetlen környezetében. Saját verse vall a lantos ellen: (Oly szépek a tavasz felhői) hiába próbálja ábrázolni, milyen boldogítóan szép a reggel, ha közben kis árvák énekkel forognak, bénák kántálnak a porban, ha az erdő halott, ha a mennybolt alárogyott, mind nyomorultak vagyunk, a virágarcú húszéves fiúk halálakor liliomok között kaszált a halál. Stilisztikája egyébként az elpusztult húszévesekről szóló versében elcsúszik a tejhabon, nem elszomorítja, megüti az olvasót a hófehér, tejszagú mennyország, ahol felhőn könyököl az elpusztult ifjú nemzedék és együtt ünnepel az angyalokkal. Valahányszor felismeréseit mitigálja, azonnal elgörbül verse zenei vonalvezetése is, optikája rémülten kancsi lesz, sorai zengését csak akkor kapja vissza, ha reszketve, kelletlenül, ám aláereszkedik a rettegett, de ábrázolandó pokolba.

Az Emlék című kötetben mélytudatában kétszer tér vissza a mesterhez, Arany Jánoshoz, egyszer a Dunakorzó című versben, másodszor a Lányoknak való nótá-ban. Arany Lányok-lányok lakodalom kezdetű versének Szép Ernő-s változatában az egymást karoló szüzek piros naplementét néznek zöld erdőben, folyóparton figyelik a habokat, hajukba pusztai szél fúj (Dúl király lányai!), még csak a metrikában is ott az ősi nyolcas. A lányok csapata a vers végére kört alkot, a fejek összehajlanak, a balladás költemény nem indokol semmit, de minden olvasó tudja, miért peregnek a könnyek. A csöndes sírásról lesz még szó a kötetben, akkor népballada formájában próbál utalni arra, aminek nyers kimondásától még mindig menekülne, csak már képtelen. A könnycseppek dinamikája megváltozik, a lefele csordogáló kis patakok elvándorolnak az emberi arcokról, gyöngyszínű tóvá tömörülnek, a tavon barna hattyú képében a múlhatatlan bánat, a sóhajok sóhajokkal egyesülnek, az összetört szívek piros dombbá változnak, köröttük elesett fiatal testekből délceg fasor. Szegény citerás, meg kell látnia, amit nem akar, el kell kiáltania azt, aminek látványa szíven üti, ott tántorognak előtte az utcákon világtalan katonáink. A vakok ábrázolásához még mindig angyal szeretne lenni, hogy legyezhesse a világtalanokat szárnyával, szórakoztassa arany hegedűvel, becéző szavakkal, szívesen lenne kísérőjük, vezetőjük. Ezt a verset tulajdonképpen be sem tudja fejezni, Brueghel-látomása és a becéző hegedűs figurája, miközben titokzatos hajnal és üdvösség felé tereli szomorú csapatát, nem szervesülnek, ugyan hogy lenne „merő álom”, amit él, s mitől lehetne rózsahajnala annak, aki nem lát. A tejszagú mennyország és a békítő üdv felé botorkáló ifjú halottak és megvakult katonák szomorúan fals citerazenéje mellett szerencsére találunk két kriptogrammát is, mindkettő páros rímű, kurta sorpárokból álló versformájú életkép, hadszíntéren játszódó mini színdarab, két-két szereplővel. Az egyik vers az ő Két gránátosának variációja, a másik a maga módján váratlan fricska a korabeli háborús cenzúrának. A versszínpad vonzó, majdnem kedélyes előfüggönye mögött ott a takart valóság.

Szép Ernő gránátosai Vándorlegények fedőnév alatt adnak hírt a baka nyomorúságáról, ketten vergődnek katonák természetesen nem a versben jelzett ládával, hanem hadifelszereléssel, nyilván tábori kötözőhelyet keresnének, vagy elszakadtak a köteléküktől. Egyikükben van még annyi erő, hogy bátorítani tudja társát, aki legszívesebben földre rogyna, nem bírja már. Míg vánszorognak, beszélgetnek: minden páratlan sor a panaszé és a reménytelenségé, minden páros a vigaszé. Sír az egyik katona, fáj a lába, a válla, nem megy tovább, ő le akar ülni, éhes, szomjas, pihenni vágyik, társa csendesíti, nem szabad megállnia, a jajgatásnak nincs értelme, nem fontos most az étel sem, ne engedje el magát, nem szabad. A panaszkodóból kitör a keserűség, fogalma sincs, merre járnak, megint csak felhangzik a biztatás, ne a rémségét érezze ennek az útnak, amelynek a végén pihenés várja őket. A siránkozó pontosabb időmeghatározást kér, mint amit eddig kapott, bizonytalan jelzések helyett konkrétumot, meddig még az erőltetett menet. A vigasztaló megint csak felel, azt állítja, már észlelhető valami falu, látszik kútágas és torony is a horizonton. A társa nem nyugszik meg, mert mi lesz, ha be sem fogadják őket, a vigasztaló ékesszólása egy árnyalattal gyengül, nyilvánvaló, hogy fogalma sincs, merre járnak, nem arra válaszol hát, amire kellene, azt közli, már jönnek fel a csillagok és olyan közel, ami messzinek látszik, hogy odáig az esti fényben is el lehet jutni. Az ég végképp beborul, a csüggedt katonát rázza a hideg és a félelem, amit kérdez: „Mondd meg nékem, minek élek”, megint olyan kérdés a bajtárs fülének, amire nem adható felelet, másról beszél hát, a szénáról, ami megoldja az éjszakát, amibe ágyként belebújnak, ha célhoz érnek. A panaszkodó sebesült gondolatai egyszer csak megtorpannak, és menekülni kezdenek az időben visszafelé. A változott irány a lélek távozási készségére utal, a katona váratlanul az édesanyjáról kezd beszélni, aki volt, aki most nincs, erre megint csak nem lehet válaszolni, visszatér a régi biztatás a szénáról, majd nagyot pihennek benne. A következő sornál új aggodalom támad a sebesültben, még ha igaza is volna a társának, mi lesz velük tovább és mire kelnek fel virradóra? A bajtárs ezt a kérdést is kivédi, nyugodtan teheti, hiszen tudja, a másik számára a reggelnek már nem lesz jelentősége, megígérheti hát, nem maradnak ott, kurta pihenés után mindjárt indulnak is tovább. Az imént az édesanyáig visszabillent gondolat most az ég felé száll, a katona nem mondja ki, de a kimondatlan mögött ott a meghasonlás, a burkolt vád, hogy nem ezt várta Istentől, amire jutott. Vigasztaló társának nincs könnyű dolga, annál kevésbé, mert saját legjobb meggyőződése ellenére tartja a másikban a lelket, mikor azt szuggerálja: „ég módjára szép” vidékre mennek el majd ők ketten, tudja, hogy egyikük se megy sehova, az élet befejeződött, itt maradnak front és front között. A panaszkodó utolsó szavaival figyelmezteti társát, ő már nem vállal semmit, érzi, meg fog állni a szíve, mindennek vége, a csöndes vers lezárása elárulja, a vigaszt nyújtó kezdettől tudta, nem érnek el ők sehová, ott maradnak az úton, és ahová mégis eljutnak, az a katonák utolsó otthona, az valóban az ég. Iszonyú árnyéka van az utolsó négy szónak, amely maga a kimondatlan vád minden miatt: „Majd ott mindent elmesélünk”. Ugyan mit lehet mindarról, amit átéltek és amibe belehaltak Istennek elmondani?

Második rejtjeles hadijelentésében szintén két szereplőt találunk, az egyik néma, annak szól a vers biztatása, a másik, a szintén a lövészárokban a napok iszonyatát megosztó barát, a Bajtárs. Ennek a szövegét vállalja magára Szép Ernő, mikor a vers megkezdése előtt a meg nem írt sorokban és a továbbiakban mindig hallgató szereplő elpanaszolja, mi bántja. A válasz, amit kap, álnaiv, negédes, mintha egy békétlenkedő, igényes gyereknek azt mondaná a józan felnőtt, ugyan mi a bajod, mi kellene még, toronyóra lánccal? A páros rímű öt versszakból álló költeménynek négy strófája tizenkét soros, a záróversszak tér el csak ettől, az ünnepélyes befejező kép méltósága megnyújtja egy kevéssel a sorszámot, tovább zeng a vers. A kétszereplős és háttért feltételeztető költemény ebben a formájában sajátságos monológgá alakul, amelyet egy immár elnémult, abbahagyott panaszáradat előzött meg, a költő zseniális stilisztikai megoldást talált arra, hogy közvetítse, amit a hadicenzúra lehetetlenné tenne, a galíciai fronton küzdő sereg szenvedését. Kódrendszere elmés és egyszerű. Az olvasónak csak az a feladata, hogy az első két versszak kérdő mondatait tagadó mondatoknak olvassa; bazsarózsa nem nyílhat, mert körös-körül hó van, eső és sár, minden van, aminek nemlétét az elhallgatott panaszkodó felsorolta, de amiről az első világháború sajtóetikája nem szeretett beszélni. Megvan minden negatívum, viszont minden pozitívum, ami után az, aki a versben immár hallgat, vágyakozik, az hiányzik, az időbeli síkok mindenütt máshol helyezkednek el, mint az optimista tartalom logikája megengedné, a jelenben meglévőnek állított, vagy eljövendő képek egyaránt irreálisak. A pillanat „mi kéne, ha vóná-ja”-nak egyetlen eleme sincs meg, de valaha legalább részleteiben, kevésbé gazdagon megvolt, sőt meg is lehet, az ábrázolás játékosan negédes dupla bukfencet rögzített, mert a jelen egyszerre azonos a múlttal és a remélt jövendővel, amelyben legalább a természetes halál kegyelmét megkaphatja a katona.

Legnagyobb háború ihlette remeklése a

Háborús reflexióinak mintegy összefoglalásakor még egyszer visszatér a két kriptogramm a vers ábrázolta Galíciához, ismét nem akármilyen módszerrel, egy gyermek láthatatlanul, de annál hallhatóbban az ősi közismert dalt énekli a kiskacsáról, aki fekete tóban fürdik és anyjához készül. Mellette egy tárgyilagos, minden érzelemtől már-már taszítóan mentes térképész és kárbecslő felméri, mit talál a kiskacsa, ha megérkezik Lengyelországba. Rokon madarat aligha, mert a kémény kiégett, elpusztultak a gólyák, a fecske eltűnt, a kémény alatti tűzhely csak hamu, a lakosok otthonaiban lövöldözhettek, mert a párnából kinn a toll, a hidak megsérültek, leomlottak, nincs egy ép szekér, s az ágyútalpak alatt ráncosra karcolódott a lengyel föld, a harangokat beöntötték, a növényzet is pusztulóban, mert a golyók szíven lőtték a gallyakat, a mezőt nem vetette be senki, nem magra, holttestre veti magát a varjú. A hold halott tájat figyel, maga sem látszik elevennek, halott szája mosolyog úgy, mint a lengyel tájak felett úszó holdvilág. Amit ábrázol, annyira lesújtó, hogy felékesíthetetlen, ennek a vádat meg se nevező, csak némán ábrázoló könyörtelen vádiratnak az a stilisztikája, hogy nincs. Csak egy árva énekel vékony hangon, csak a megborzadt kozmosz hold-arca torzul el, mivé változott az ismételhetetlen élet, és a pusztulást és pusztítást egyaránt elviselni kényszerített világ.

A háború igazi vége

No persze, a háború.

Vajon meddig fog tartani, míg a én generációm kidolgozza magából az élményét? Szombathelyen, a moziban, a kitűnő jugoszláv film előadásán pár gyerek nagyokat rikkantott izgalmában, mikor a koncentrációs tábor őrtornyának reflektorfénye végigsepert a foglyok során, az egészen öregek meg elbóbiskoltak, olyan is volt, aki morogva elment szünet előtt, s a Moképet szidta, „nézzék, akik akarják…” A gyerekek csiviteltek, nevetgéltek szünetben, azok számára játék volt, amit láttak, fel se fogták, érdeklődésük tárgyilagos volt, és csak a filmnek szólt. Ám a korunkbeliek végigülték az előadást, nem szóltak, csak előrekönyököltek a majdnem üres nézőtér valamelyik üres székére, s felettük a kertmozi viharígérő, alacsony egével szomjasan szívták egyik cigarettát a másik után. A mi generációnk minden háborúsfilm-élménye kettős, egyszerre objektív és szubjektív.

Nem lehet értelmes fejjel, a kora ifjúság legfogékonyabb éveiben úgy átélni egy világháborút, hogy ne maradjon utána generációs sérülés.

Soha ilyen ellentétet tartalom és kötés között! Zöldsávos, szürke vászonba burkolták a könyvet, tetején három együgyű virág. Szirmai felől szerelmes olvasmány is lehetne, de persze nem az; mire befejezem, úgy érzem, mintha jól összevertek volna, vagy átestem volna valami súlyos betegségen. Engem a valóság sohasem visel meg annyira, mint az ábrázolása.

Tizenöt novellát tartalmaz a háromszáztizenöt lapos könyv, a tizenöt író közül néhányan már megkapták a választ az élők nagy kérdésére.

Többször kellene elolvasnom a kötetet, hogy a kiváló novellákat rangsorolni tudjam, így attól félek, teljesen személyes és nem irodalmi oka van, hogy Jerzy Zawieyski írása foglalkoztat a legjobban: A háború igazi vége. Uramisten, hát hiszen én is így hiszem, hogy a háború nem végződik be a békekötés ünnepi és történelmi pillanatában – nem ilyen egyszerű ez. Régen rájöttem, hogy a háború tovább él, mint önmaga, még a békében is ott él egy darabig, a holtak közel vannak, s az élők emlékezete nehezen gyógyul. Mindenki életének egy teljesen szubjektív pillanatában külön és önmagának kell, hogy befejezze a háborút. Nem egyszerre történik ez mindenkivel, és nem is egyforma könnyűséggel. A háború kitöréséig magam is gyerek voltam, évei alatt kellett átértékelnem a belém nevelt fogalmakat, tudomásul vennem, hogy a kaput bármikor rám törhetik, nincs zár, amely igazán csukható, födél, amelyen – legalábbis a mi földszintes házaink között – nem üt át a bomba. Egész életem más menetet kapott a háború következtében, még alig-alig megkezdődött, békés, vidéki és polgári pályám megszakadt; mások szenvedéseihez mérten szégyenletesen jelentéktelen ostromélményeim elegendők voltak ahhoz, hogy éveken át sikoltozva riadjak fel álmomból, s magamról tudom, hány évbe telt, míg 1945 után számomra is bevégződött a háború, és túljutottam azon a krízisen, hogy ha magam nem is öltem, de tömeggyilkosok és tömeggyilkosságok kortársa voltam. Az iszony nehezebben múlik el, mint objektív okai.

Zawieyskinek már az életrajza is meghatott.

Harmincéves korában jelentkezett első regényével, s kizárólag vallásos problémák érdekelték. Misztikus volt, természetfölötti kérdések izgatták, 1956-ban aztán, nem is olyan fiatalon, 54 éves korában kiadott egy novelláskötetet, amelyben már nyoma sem volt semmiféle szimbolizmusnak, absztrakciónak vagy misztikának, s az emberek egymással való kapcsolata, a valóságos élettel vívott küzdelem került a középpontba. Ettől a változástól persze még rossz író is lehetne, olyan, aki valami vagy valaki kedvéért kibújt a bőréből, s olyan írói attitűdbe kényszerítette magát, amely nem illik rá, mint egy túl bő vagy túl szűk ruha. Csakhogy nem: kiváló tehetség. Rendkívül szeretném ismerni régi műveit – ugyan miket írt ez misztikus-vallásos korában, ezzel az atmoszférateremtő erővel. Nyilván félelmes dolgokat. És mi mindent tud ez az emberekről, uramisten, és milyen egyszerűen fejezi ki magát, pontosan úgy, ahogy én elképzelem a jó prózaírót, olyan stílus nélküli stílussal, olyan borzasztóan egyszerűen, mintha valami szigorú professzor addig gyötörte volna, míg rá nem szokott, hogy lehetőleg mellőzze a hasonlatokat, s ha csak teheti, ne gyengítse eredetileg is kifejező igéit határozóval, főneveit meg jelzővel. Külseje, érdekes módon, hasonlít a Kakukkéhoz, pedig teljesen más írói alkat, mint Tersánszky.

Kelletlenül vállalom, hogy leírjam valami tartalmát, mert effajta kísérlet csak makogás, sértés az íróra. Tanár koromban összeszorítottam az ujjaimat idegességemben, hogy végig bírjam hallgatni a jeles tanulók sima és nagyképű fecsegését vagy a gyengék kétségbeesett mondatszörnyeit irodalomórai felelés közben. (Nem volna szabad visszakérdezni a versek tartalmát vagy akár a regényekét, meghal az irodalmi mű alsó fokú elemzés közben. De akkor mit csináljunk? Hogy minősítsünk? Rémes és megoldhatatlan!) Zawieyski novellájában sem az a lényeg, ami elmondható belőle – nem, mintha nem volna izgalmas története –, hanem ami az olvasóban az olvasottak nyomán ébred.

A cselekmény hőse egy mérnök, aki – családja véleménye szerint – némán és hibbant aggyal kerül haza hadifogságból. Felesége egyformán retteg a vele töltött éjszakáktól s azoktól a nappaloktól, melyeken idegenek számára is érzékelhetően nyilvánul meg férje őrültsége: a férfi ilyenkor különös táncba kezd, forog, ugrál, kering, aztán összeesik. Az asszony nem tudja, hogy férje voltaképpen se nem néma, se nem bolond, csak mivel senkinek sincs türelme megvárni, míg botló nyelvével végigdadog egy mondatot, inkább hallgat. Ha bárki a családjából igazán komolyan venné, és megpróbálna segíteni neki, el tudná motyogni nyomorult történetét, de kinek volna erre ideje, türelme? Józia, a házvezetőnő örül, hogy gazdája magatehetetlen, s elvetélt anyai ösztöneit kiélheti az ápolásban, felesége meg réges-rég mást szeret, holtnak is hitte őt, s váratlan visszatérte csak megzavarta az életét: most már hogy menjen hozzá barátjához? Pedig érdemes volna végighallgatnia, mi történt a férjével.

A mérnök túl akarta élni a háborút, túl akarta élni mindenáron, mert visszavágyott a munkájához és a feleségéhez. A hadifogságban is igyekezett megőrizni erejét, kedélyét, koncerteket, színielőadásokat rendezett fogolytársainak. A háború már vége felé járt, mikor új német parancsnok került a táborukba. Kurt Winter, akit a keleti frontról vezényeltek oda, s aki tudta, számukra a háború elveszett, hát kétségbeesését és félelmét állandó ivással, orgiákkal próbálta csillapítani. A mérnök tudott németül, franciául, ez lett a végzete. Winter bevonta őt mulatozásaiba, ő volt a tolmács, ha a Gestapo-tisztek francia nőket hozattak át maguknak a szomszédos női táborból. Nem volt jó ivó, hát táncolni kényszerítették, hogy szórakoztassa a németeket, tánca saját kétségbeesett találmánya volt, valami irtózatos pantomim. Winter maga is csiszolt a „koreográfiáján”, utóbb már meztelenül táncoltatta őt, s hogy szaporábban járja, ostorral ütötte a lábát. Egy éjszaka, mikor már nem bírt táncolni tovább, Winter a fejét ütötte meg ostora gombjával, s addig verte meztelen foglyát, míg össze nem rogyott, akkor kidobta a második emeleti ablakon. Mikor aztán a szövetséges csapatok felszabadították a fogolytábort, a mérnököt halálos betegen találták meg, s azonnal gyógyításához fogtak.

Kórházról kórházra vándorolt, ahol a jóakaratú ápolónők, orvosok mindig megértették a makogását, állandó némasága csak otthon kezdődött, mikor hazatérése után észrevette, hogy feleségét halálra idegesíti, ha torz hangján megszólal. Időszaki táncait még mindig Kurt Winter irányította, a régen halott Kurt Winter. A háború – látszólag – bevégződött, de csak látszólag, mert nem intéződött el semmi: a mérnök élete megoldatlan maradt, a feleségéé is, az asszony szeretője hasonlóképpen passzivitásra kényszerült. És persze Kurt Winter is élt még valahol, akinek nem volna szabad meglennie, nem igazság, hogy az emlékezet és az idegrendszer megőrizte, nem igazság, hogy hathat, sugalmazhat és parancsolhat, mint egykor.

Mi történjék? Nincs itt megoldás, csak ha a német tiszt igazán elpusztul, s azt másképpen nem lehet megölni, csak a mérnökkel magával együtt, hiszen fikció, halott, csak emlékekben él, csak egy torz betegség megnyilvánulásaiban. Minek megvárni, míg az asszony elválik tőle, összeházasodik szeretőjével, s őt Józiával vidékre küldi – minek válóperre, költözködésre kényszeríteni valakit, akit úgy szeretünk? Annyit kapott tőle, olyan jó asszony; ami történt, nem az ő hibája, nem is a szeretőjéé – Kurt Winter itt a felelős, annak kell lakolnia. A mérnök még egyszer végiglépdel az épülő Varsón, megbámulja a munkásokat, akik felrakják a falakat az elpusztult utak mentén, nézi szomjasan, irigyen az épeket, akik dolgozhatnak (építészmérnök!), s egy pillanatig sem őrizve haragot vagy vádat szívében a hűtlen asszony iránt, tökéletesen megértve annak testi-lelki reakcióit, öngyilkos lesz. A háborút be kell fejezni valamiképpen, és semmi sem drága ár, ha Kurt Winter – aki már réges-régen csak az ő beteg idegrendszerében, nyomorult testében él – nem lesz többé.

Halála nem lep meg senkit, felesége viselkedése annál inkább. Mert persze a háború az asszony számára is most ér véget: most lesz definitíven özvegy, aminek akkor kellett volna lennie, amikor a többi asszony azzá vált. Most végre, utólag, megért valamit, amit előbb kellett volna megértenie; észrevehetően öregedni kezd, barátjával szakít, koszorút fűz a karjára, gyászruhát ölt – a háború végre befejeződött, a holtaknak gyász jár. A szerető is kimozdulhat végre passzivitásából, megházasodik – az ő külön háborúja is véget ér.

Mikor – a novella legvégén – átlépdel feleségével az őszi parkon, döbbenten látja hajdani kedvesét Józia társaságában, épp a temetőből lépeget hazafelé a nedves avaron át, mély gyászt visel, és arcáról tovatűnt az ifjúság. Özvegy, mint mások. A háborúnak vége van.

Mit van ezen magyaráznom vagy hozzáfűznöm akármit is? Olyan reménytelen vállalkozás volna, hiszen minden, amit írok, a dolog természetéből kifolyólag már az én kifejezési formám és nem az íróé, akit annyira nagyra becsülök. Hogy írjam meg azt a keserves gyönyörűséget, amit minden sora jelent, ötleteit, esze járása félelmes szuggesztivitását? Számomra az a novella legfelejthetetlenebb része, amikor Józia kárálva, önfeledten becézgeti a mérnököt, s a férfit, aki ilyen élményekkel terhes, és aki egyszerre önmaga és Kurt Winter, folyton így szólítja: „Pici babám! Picuri!” Gyerekkoromban éltem át hasonlót, imádtam a forró fürdővizet, a kopasztót, mert fájt, s amikor beleraktak, libabőrös lett a testem, és annyira melegem volt, hogy vacogtam és fáztam.

Randevú valakivel

Disraeli Sybil-je óta rettegek az államférfiak irodalmi ambíciójától. Maurice Schumann Párizsból nemrég megkapott könyvétől is tartottam, eldugtam a könyvbölcső fenekére, minél később jusson a kezembe. Mikor már nem halaszthattam tovább, hogy nekilássak, úgy kezdtem el olvasni, mint akinek a fogát húzzák. Azt hittem, ennyivel megúszom, egy foghúzás kellemetlenségének érzésével. Nem sejtettem, hogy a Randevú valakivel – ez Schumann regényének a címe – megnyúz, összemetél, s mikor az utolsó lapjára érek, ismerve immár minden rejtelmes részletét írója irtózatos látomásának, szépen elölről kezdem az egészet, s lúdbőrösen kívánkozom rá, hogy megismételjem az élményt, hadd fájjon, hadd fájhasson újra.

*

Aki ezeket a sorokat olvassa, méltán hiheti, valami szokatlan szenvedélyű és hangszerelésű szerelmi történet a Randevú valakivel, egy férfi meg egy nő számvetése egymással. Pedig ez a könyv az internálótáborok világáról, a fasizmus bűneiről írt regények egyik legmegrázóbbja, igazolója annak, mennyire az író tehetségén, pszichológiai érzékén, meseszövő-képességén, szerkesztési invencióján múlik, hogy ennyi évvel a tömeggyilkosságok után még mindig újat mondva lehessen ábrázolni a század szégyenét. Hőse, aki Schumann írásában a randevúra indul, a gázkamrák mellett szolgálatot teljesítő SS-katona, s a valaki, aki a címben jelzett találkán várja, a Charlottenbergbe érkezett utolsó transzport egyik halottja, az első olyan áldozat, akit a hős nemcsak nézett, de látott is – észrevett.

Addig a napig arc nélküli tömegek vonultak el a katona előtt a halálba, gondolkozás, bűntudat, lelkifurdalás nélkül vette tudomásul pusztulásukat, ám Rosen doktorra (hol van még az öregember halála percétől az a pillanat, mikor megtudjuk nevét, nemzetiségét, lakáscímét!) kivételesen odafigyel. Levelet kapott az anyjától, felzaklatták hazulról jött hírek, s először, mióta a kivégzéseket végrehajtja, massza helyett egy embert lát, olyat, aki méghozzá tudja, fürdés ürügyével hová vezetik, embert, aki annyit mond, nem is neki, csak úgy maga elé: „Mint egy szegény kutyát…”, aztán eltűnik a gázkamrában, meghal, és örökségül hagyja az SS-katonára élete lezáró mondatát és végső perceit. A pillanat, amelyben az arc és egyéniség nélküli tömegből kiválik egy ember, egy egyén, akinek ő lett a gyilkosa, elég súlyos ahhoz, hogy megbontsa a katona háborús élményektől amúgy is agyonterhelt lelki egyensúlyát: a gyilkos, aki most érti meg, hogy az, rémületére, majd később torz örömére lassan azonosulni kezd, végül bűntudata és érzései egyre növekvő zűrzavarában végképp egynek érzi magát áldozatával. Mikor a név nélkül, csak egy csoport tagjaként a megsemmisítőtáborba érkezett öregember nyomába ered, hogy kiderítse, kit ölt meg hát, voltaképpen már önmagát is keresi, s egyben önmaga másik, kivetített lényét, a kivégzőt, aki rajta is végrehajtja azt, amit ő is végrehajtott az öregen. A katonát az anvers-i randevún a valamennyi áldozatát egyszerre képviselő Rosen doktor emlékképén kívül a pusztulás is várja; kitérhetne előle, ám nem teszi, elébe megy, várja, kívánja, kiköveteli, hogy Júlia, a regény torló igazságát képviselő, különös művészi erővel megrajzolt tébolyodott figurája megölje.

*

A könyv nem is egészen 13 ívnyi terjedelme szokatlan ökonómiát mutat, Schumann úgy szerkeszt, mint a komponisták. Nincs egy olyan látszólag jelentéktelen motívuma, amelynek tíz vagy százötven lappal később meg ne jelennék az ellenpontja, a magyarázata, a kezdetben még szimbolikusnak érzékelt szerkesztési elemek is szilárd realitással tartják a könyv művészi mondanivalójának fájdalmas boltozatát. Mindez, ami a hős tudatában megvolt valamikor, a hősnek önmaga áldozatává való áthasonulása átmeneti idején szétpereg, ám a teljes gondolati tartalom lapokkal vagy ívekkel később ismét összeáll, az olvasó újra megtalál mindent, csak máshol, másképpen és másféle viszonylatban, mint eredetileg.

A haláltáborban időnként muzsikáltak, ez a zene a történet legvégén mint egy kíntornás nyekergése hangzik fel újra s lesz kísérőzenéje és előkészítője a hős halálának. Rosen doktor utolsó szavaiban egy nyomorult kutyához hasonlítja pusztulásba űzött önmagát és társait, s mikor Anvers-ben, az orvos végre megtalált lakásában a katona a szobába lép, egy üres kutyakosárral találja szemben magát: Rosen hiába bízta rá özvegy élete magányának enyhítőjét a házmesternére, az végzett a kutyával. Az Őrült felirattal járkáló deportáltak egyetlen ellenpont-figurába tömörülnek, őket mint Júliát találja meg újra az olvasó. Júlia külön szólama tragikusan kezdődik, tragikussá mélyül, és félelmessé szélesül.

A könyv minden elérzékenyedés nélküli, szikár, senki bűnöst vagy közömböst nem kímélő, megrázó alkotás. Írója külön erénye, hogy kitűnő szerkesztése biztos fonalán újabb és újabb mélységekbe tudja vezetni a Randevú valakivel hősének önkéntes kísérőjét, az olvasót, holtak, voltak, régmúlt, félmúlt és jelen fényében-homályában, ahol a némák is beszélnek, és amelyben egy, az utókor számára majdnem hihetetlennek tűnő infernónak mindig csak egyetlen pontjára-szeletkéjére hull a konstrukció fénycsóvája. Az utolsó lapokon aztán felzeng a teljes orkeszter és minden részletében fényben áll a nagy festmény, hogy minden nyomukba lépő nemzedéket örökre elriasszon, Lót-emlékeinktől. Nem az irodalmon fog múlni, ha utódaink nem tanulnak rajtunk és tőlünk: az írók nagy része elmondta, mi történt. Schumann is.

A Pósa-szindróma: a fordított alakváltozás anatómiája

Ha nem is aranypatájú őz formájában, de minden saját alkotóképességére felfigyelt nő-férfi életében megjelenik a civil világba tartozás lehetőségének kísértése: a polgári foglalkozás nem veszélyezteti a szülők nyugalmát, nem hervaszt el szép reményeket, talán valóban jót akar neki, aki arra biztatja, ne vállalja az örvényes művészéletet. Maga a bölcs realitású népmese is arra figyelmeztet, a csodák erdejében maga választotta állatnyomból ihat a szomjas, ő dönti el, mit választ poharának, a tigris hagyta kis bemélyedést s a korttyal együtt a lehetőséget: valóságos vagy szellemi csatákkal, támadásokat kivédve-osztva él a jövőben, vagy a derék kutya nyomához hajlik, s őrzi holtig a valóságos vagy képletes házat tisztességgel. Pósa Lajos hat évvel lépett túl a krisztusi koron, amikor határoz, le teljesen nem mossa Apolló ujjainak érintését a homlokáról, de addig dörzsöli, míg polgári szemnek örömet és elégedett nyugalmat nyújtanak a színek. Amikor elvállalja a munkássága eredményeképpen országos hírűvé emelkedett Én Újságom gyermeklap szerkesztését, leteszi keresztnevét és átalakul bácsivá, mint bácsi rögzül mindenki számára holtáig, önszántából idő előtt megöregítve magát, s becsületére mondjuk, a bácsiság minden feltételét teljesítette. Hogy valamikor volt Lajos is, élete nagy megrendülései pillanatában olykor-olykor visszajelzi az olvasónak, persze megfelelő tartózkodással, hiszen nem lovagolhat egyszerre két paripán, a századvég még nem a rodeók időszaka. De személyes tragédiái kíméletlen perceiben átúszik szobája zárt falai közt a megnyíratlan Pegazus, soká persze nem marad, hisz megsértette, amikor illedelmesre stuccolta a szárnyát. A jelenség egyébként ma már nem több kuriózumnál, Pósa egyik mivolta se foglalkoztat a szakembereken kívül senkit, Lajos éppúgy halott, mint a bácsi, csak a pedagógiatörténészek tudják, hogy valamikor elképzelhetetlen volt jó polgári ház az ő hetente megjelenő gyermeklapja nélkül s az 1889 és 1913 között már élő, 1914-ben aztán a frontra kerülő egykori gyerekek, sőt azok apái, olykor nagyapái a tőle tanult indokolással tartották természetes kötelességüknek, hogy a haza elkérheti akár az életünket is.

*

A jó képességű, az átlagos paraszti vagy munkássorsnál joggal többre igényt tartható gyermeknek szabvány életrajza van, a szocialista realista regényekben a helyi pártszervezet, a kommunizmustól mentes maradt társadalmi képletben a falu tanítója vagy papja figyel fel rá, s győzi meg a szülőket, engedjék ki saját létformájuk keretei közül, hadd tanulhasson. Pósa gulyás apjával, fiáért mindenre képes anyjával a legideálisabb, s kezdetben minden probléma nélküli káder. A középiskolát Rimaszombaton és Sárospatakon végzi, bölcsész már Budapesten lesz, hogy se szüleit, se hajdani hátterét, a Gömör megyei Radnótot és a tájon szelíden hullámzó Balog folyócskát, élete hajdani egyszerű színpadát éppúgy nem felejti el, mint Ady a sajátját, arra egész életműve tanú. Ő még meg is szerzi a nyugatosok körében már feleslegesnek érzett tanári diplomát, sőt oktat egy tanéven át; van érzéke a pedagógiához, a gyerekek világát ismeri, ezt eredményei igazolják. Példátlanul szerencsés időszakban telt az a hatvannégy év, ami neki jutott, 1850-ben, mikor világra jön, még nem értheti, milyen tragédia érte hazáját, apja nem volt különleges okból üldözött személy, s mikor ő maga meghal, még csak tizenegy nap telt el a szarajevói merénylet óta, az első világháború viharának csak előszele érintette.

Hogy az oktatás helyett a vidéki újságírók hányatott sorsú pályaindulását választotta, kortünet, s a hely, ahol a pályakezdő előtanulmányait végezte, kivételesen szerencsés: a nagy Tisza menti város és vidéke írónemzedékek indító méhkasa volt, szentesi lakos korában meg a szinte obligát anyagi nehézségeken kívül azt jelzik versei, voltaképpen élvezi az életet és jól érzi magát. Felnevelő iskolája persze Szeged, ahol nemcsak a helyi lap munkatársa, de pár évig színházi titkár is, ezek a Viharsarok közelében eltelt esztendők a tájékozódás, a kísértés és a döntés előkészítésének évei. Még nincs negyven, amikor egyetlen határozott mozdulattal elnyírja a létét az újságírók, színházi emberek bizonytalan sorsához kötő tarka pántlikáját és pályamódosítást hajt végre, megszervezi a hamar országos kedveltségű számtalan olvasónak örömet és okulást vivő gyermeklapot.

*

Vissza elhagyott működési területére nemhogy kirándulnia, gondolnia sem illett, lapja hitele ment volna rá, ha nem végzi hibátlanul, amit magára vállalt. Nem tudja megfutni pályaívét, csak mint példás állampolgár, derék adófizető, jó hazafi, istenfélő ember, szerető fia szüleinek, csak ilyen feltételek mellett nevelheti a magyar gyerekeket. Szerencsére semmi okunk elmarasztalni amiatt, amit több nemzedéknek adott, a Bácsi nem játszott hamis lapokkal, szemében a kis olvasók – mutatják a szerkesztői üzenetek – valóban egyformák, nem hozzájuk hajolt, de melléjük ült, s nem érdekelte, ki-ki milyen hitágazat szerint tiszteli az Istent. Amit viszont megkövetelt, a haza lángoló szeretetét, az öntudatos magyarságot, azzal a kiegészítéssel igazoljuk vissza, bár adott volna bölcsességéből a korabeli kormánynak és a felelős minisztereknek. A Bácsi ugyanis mindig megdicsérte a horvát vagy osztrák gyermeket, ha az levélben közölte vele, mihozzánk akar tartozni szívével-lelkével, de senkitől se követelte, váljék magyarrá, ha ez nem személyes, illetve nem a szülők kívánsága. Azt is észre kell vennünk, hogy Gömör megye nemcsak tájszépségekre emlékeztetve bukkant fel tudatában, hanem szociális problémáival együtt. Úri kisfiúk, kislányok, a legjobb középosztály lapja volt az Én Újságom, tehetősöké, a Bácsi minden számban érzékeltette, elítéli a gőgös gyereket: ne hencegjen, mert reggeli teáját, tojását a szülők keresménye biztosítja, e tény éppúgy nem jogosít senkit dölyfösségre, mint a bársonydolmány. Mikor az Én Újságom virágzik, folyik a kivándorlás, készülődik a világ a háborúra, a millennium nagy lobogással megvilágítja a dicső történelmi múltat, a Bácsi lapja a hivatalos szervekkel együtt úgy ünnepel, hogy ugyanakkor figyelmezteti a gazdagokat, adjanak abból, amijük van, Isten és ember törvénye így kívánja. Hogy az adakozásban talált megoldást, átmeneti enyhítést a gondokra, az rója meg érte a Bácsit, aki nem napjaink állampolgára és nem éli át, hogyan bízzák a nullpontra kerülteket valami alapítvány, derék szponzorok irgalmára a jóságos szívek. Pósa ember volt, nem kormány, nem állíthatta meg a kivándorlókat, nem hirdethetett dunai konföderációt. A gyerekvilág lelkesen várta hetente megjelenő lapját, joggal, okkal tehette. A Bácsi sokat adott, s ha valakit becsapott, hát hajdani önmagát, de meddő bizonyos határon túl firtatni magyarázatot adni nem tudó halottak titkát.

*

Egy országos jelentőségű gyermeklap szerkesztőjének megvan a társadalmi és kultúrpolitikai modellje, a Bácsi újságja – irónia nélkül írjuk – fogalom volt. A lap hasábjain a legjobb kortárs írók jelentkeztek, Benedek Elek, Krúdy, Sebők, Móra, Gárdonyi, a korabeli jelen gyerekek által is könnyen felfogható eseményei is helyet kapnak a mesék, ismeretterjesztő kis cikkek közt régi történelmünk nagyjai életrajzának ismertetése mellett. A hang persze a lap indulása pillanatától modulált, a Bácsi soha többé nem lehetett se mácsó, se ultra, se liberális, még csak felelőtlen sem, azt a bizonyos legelső kötetet, amelynek megismerése miatt elkezdtünk komolyabban foglalkozni vele, nyilván legszívesebben elfelejtette volna, csak hát a könyve megtörtént, a közhelyek királya, maga Gyulai is tudomásul vette, persze mint szellemi kinövést, de Pósának megbocsátotta „az ifjúság veszedelmes bohóságait”. Számunkra, akik Freudot, Jungot, Heideggert idézünk akkor is, ha nem vesszük észre, elképesztő és kísérteties élmény látni a szemünk előtt lefolyó skizofrén jelenséget, amint egy és ugyanaz az ember, Dr. Pósa és Mr. Kócsag vitéz (Írói álnevei egyike) hol szelíd mosollyal úgy énekelnek, mintha egy cseppet hülyék volnának, vagy olvasójuk volna gyengeelméjű, hol meg leveszik a bűbájos-kedélyesre stilizált Halloween-álarcot, amely alól egy szatír vigyorog, aki nem hisz Istenben, a világ létjogosultságában, voltaképpen semmiben az eszmék közül, amelyek hirdetéséből később élni fog. Miután a morbid-biblikus harcban a gügyögő Kócsag vitéz győz és Dr. Pósa visszavonult a porondról epekeserű igazságával, cinizmusával, szeretőivel, összemarkolt filozófiájával együtt, a riasztó dupla arcból nem marad más, csak egy munkás életű öregúr biztató, szemérmes mosolya, akit sűrűn összetévesztettek a maga módján igen boldogtalan nagytiszteletű úrral, Szabolcska Mihállyal, s akiről nemcsak Nedeczky Gézáné őnagysága, kegyes pártfogója nem hitte volna el, hogy jól hallja, mikor Pósa felvihog a harmatos rózsalevelek közt, miközben, mint írta, megcsókolni szeretné jóságos kezét. A golyó, amit fiatalon patrontáskájában hordott, indulásakor valódi lövedék volt, egy ambiciózus és koldus ifjú katonáé, aki egyetlen reális ellenséget ismert még akkor, a nyomort, azt akarta leteríteni bármi áron. Ez a golyó csak a Bácsi modellé nemesített életében vált játék pisztoly kellékévé.

*

Az igazság majdnem abszurd, de tagadhatatlan: a Bácsi a legváratlanabb epigonokat hagyta ránk örökségül, tőle tanult Emőd Tamás, Szép Ernő, Nadányi és Heltai Jenő.

Emőd Mézeskalács-a, Jóskájának árokparti éneke szinte hangról hangra követi a mester egy szelíd lírai látomását, még csak verse metrikája is jelzi, ki volt a témaindító a kis cseléd és a bujdosó katona történeténél, Szép Ernő meg az idegesítő, a gyermekkor kellékeit rögzítő idétlen Pósa-leltárt nemesíti meg. A felsorolás a Bácsinál nemcsak egyhangú, de unalmas és nyomasztó, a módszerében sőt tárgyi anyagában hasonló módon az ártatlanság jegyeit rögzítő felsorolást Szép Ernőnél egy nagy mester szedi rímbe és foglalja mennyei abszurditás aranykeretébe. Saját kortársa, Komjáthy egy percre se habozik, vállalja-e életveszélyes képességét, a Bácsi viszont adottsága haszonhozó valutáját számítgatja legelső kötetében. Míg Komjáthy szétkürtöli, ő az álmok fejedelme, s mint ilyen, tiszteletet érdemel, Varha Gyula nem menekül a bizonytalan porondról (milyen kár lett volna, ha megteszi, bár lírája ma már alig használható, mégiscsak ő írta meg az Álmodó Királyfi-t, s rögzíti a négy versszakos remekelésben a költő figurájának Góg és Magóg fia előtti látomását), Pósa ellenben mérlegel, latolgat, hogyan legyen tovább. Később sűrűn emlegetik együtt a nála több mint tíz évvel fiatalabb Szabolcskával, holott csak felületes elemző rokoníthatja őket. Szabolcskánál sosem lehetett volna szó lírai tudathasadásról, Szabolcska pap, annak született, azzá fejlődött, az maradt, ez dicsősége és költőként tragédiája, csaknem mindig prédikál, halhatatlan antológiaverset viszont csak egyszer tudott írni, mikor megalkotta a Falu végén kurta kocsma testvérversét, örök nemzeti portrénkat, a Grand Café-t. Attól, hogy mindketten emlegetik az otthon szegényes vidéki bűbáját, még nem tejtestvérek, a Bácsi kettősségével mindvégig egyedi jelenség. A nagy nemzedék, amelyet Szeged majd felrepít, Móra, Tömörkény, Gárdonyi, Juhász Gyula a Bácsi Lajos léte korában még nem működik, a nyugatosok is akkortájt születnek, mikor Pósa betölti a harmincat, jön sorra Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, s mire a szegedi műhelyben Sík Sándor kezdi kalapálni a huszadik század nagy lírája üllőjén az induló tehetségeket, s útjára engedi Attilát és Radnótit, a Bácsinak rég díszsírhelye van. Tény, hogy fogvacogva, kétségbeesetten, saját tehetségüket százszor elátkozva mindenki vállalta, amivel Isten megáldotta, megátkozta, a Bácsinak a szívéig kellett döfni, imádott anyját sírba tenni, hogy megszólaljon a néhai Lajos hangján, amit a kín s valami mágikus, mitológiai zöngés, a záró sorok ismétlődésével váratlan magasba emel. Azt hiszi, bánatos dalt énekel, pedig vérrögöt szakít torkából a bitang szenvedés, s ha az arc, amelyet sose láttunk, a radnóti gulyásné örökre megmerevedett arca nem is kerülhet a nagy magyar számon tartott női zsánerképek közé, nem felejtjük el a rokka elszakadt, béna szála zenéjét:

*

A Bácsival nem játszott senki nemtelen játékot, mint a hajdúsági Gólemmel, Oláh Gáborral, vagy Szabolcskával, senki sem akarta elhitetni vele, amit a debreceni Bokréta kör tagjaival, hogy nagyobbak Adynál, s ők képviselik a nemzet valódi lelkét, más alkotók, a nyugatosok verskezelése viszont torz, nemzetietlen, magyartalan. A Bácsit békén hagyták, a Bácsi szerepe fontos volt, hibapont nélkül játszotta el. Ha abban a bizonyos első kötetben leginkább a világhírű musical, a Hair hőseihez hasonlít és Lajossága legbizarrabb, de legmulatságosabb jegyeit mutatja fel, mint lapszerkesztő makulátlanul tisztességes. Wekerle korában élt, vállalta a programot, nem vadmagyar, csak öntudatos magyar, a köröttünk élőket élni hagyja, antiszemita nem is lehetett volna, a korszellem tiltotta, a Monarchia párbajképesnek minősítette a zsidó katonatisztet. A szerkesztő szereti és – jóval megelőzve a pedagógiai felismerést – tiszteli a gyermeket, tanítja nemcsak közhasznú ismeretekre, de jómodorra, illemre is, az ő nevelte fiúk természetes szenvedéllyel indultak megvédeni a hazát, a kislányok háziasszonynak, édesanyának készülnek, ad lapjában fejtörőt, mesét, kis színdarabot, üzeneteiben állatszeretetre nevel, növényvédelemre int, Kossuth, Petőfi, a szabadságharc hőseinek képei állandó háttérjelzései, s mikor már csonka koldusok a hajdani honvédek utolsó vonulatának még élő tagjai, kis olvasóit főhajtásra kényszeríti a dicső csaták oly kevéssé megbecsült, kísértetként az urak és dámák közt felbukkanó figurái előtt. A Bácsi Dankó Pista hegedűjére írt, népies dalszövegeit, lírai munkásságát Lajos korában se nagyon elemezték, de mint lapszerkesztő nélkülözhetetlen lett, főleg napjainkban érezzük ezt, mikor gyerekeink a part menti bennszülöttek nyelvét törik, vagy egyáltalán nem beszélnek, ugráltatják a számítógép figuráit és valóban nívós gyereklapok is megbuknak, mert olvasóik inkább nézik a tévét. Persze mit kezdenének az Én Újságom-mal, abban csak a múlt aktív, de áll a fejlődés és az idő, a Bácsi szerkesztői munkája idején még voltak sztereotip képelemek, illusztrációk: huszár, baba, téli tájon táplálékra váró őzikék, öregasszonyok rőzseszedés közben, kies tájon nyuszikák táncolnak, cicák hegedülnek, a magyar katona peckesen lovagol, Marika pántlikázza a barikát. Ha abban az első kötetben, amelynek megismerése után az elemző úgy döntött, hogy foglalkozik a Pósa-szindrómával, a kötet anatómiailag kitapintható disszonanciája már szembetűnő: Pósa Lajos kezdetben még együtt dalol az alakulóban lévő leendő Bácsival, és a szokatlan duett sajátságos eredményt mutat, ott van az együgyűség és a cinizmus párosítása, a féktelen pénzvágy és a vásári mézesbáb egyazon asztalon. Az 1878-ban megjelent kötet anamnézise: pénzt vagy életet, ha életet, akkor hamar, ha pénzt, míg ifjú még. Meglesz élet is, pénz is, más kérdés, milyen élet az, de amivel a pénzt később viszonozza, tisztességes anyag. Az atomkor tehet róla, hogy a korában őszinte, most stílusjátéknak érzékelt naiv elemek miatt szegény alkotó legfőbb írását posztmodern groteszknek vagy paródiának érzékeljük.

*

Már írtuk, amikor születik, éppúgy nem tudja, milyen példátlanul szerencsés a puszta ténytől, hogy az a szabadságharc után és a rémuralom általa még fel nem fogható tombolása idejére esik, mint ahogy azt sem sejti, mit nyer azzal, hogy pontosan tizenegy nappal azelőtt, hogy a szarajevói merénylet mészárszékre küldi időközben katonakorú, hajdani olvasóit, elviszi a halál, s megrendült családok állnak a koporsójánál. Élete hatvannégy éve alatt a sebzett és halálra sértődött nemzet kibékül a királlyal, a szétbombázott Pestből világbíró, szépséges nagyváros lett, a régen várt polgárosodás látszatra megvalósult, felépült még a magyar Ring is. Amit a pedagógia asztalára letett, az e békülékeny és toleráns kor mértékével ítélve is tiszteletre méltó, a Bácsi olvasó nemzedéket nevelt, és nem felelhet arról, hogy üzenetei és közleményei zefírjét elfújta az atomkori szél. Mi történt volna vele, életével, esetleges karrierjével, ha nem metszi el önszántából a művészvilághoz kapcsolódó szálat, nehéz megjósolni, mert 1878-ban megjelent verseskötete enigmatikus mosolya nem válaszol. Mintha azt mondaná a tizenkilencedik század második felében meglepően villoni attitűddel: szíveskedjenek választani, két asztalom van, az egyiket a gyermekeknek terítettem, a másik a felnőtteké, s az olvasó beleborzong a felismerésbe, hogy Lajos nem azonos a Bácsival, a Bácsi nem azonos Lajossal, s mikor Lajos igazán Lajos, ha annak is marad, elképzelhető, hogy viszi valamire, talán annyira, amennyire epigonjai vitték. Ha a Simplicius verset elolvastuk, aligha lehetnek kétségeink, még művelt olvasónak, akár kezdő irodalomtörténésznek is megfelel. Felismeri, mik az új lírai irányzat ismertetőjegyei. Reviczky komoly iskolát nyitott: ha a perdita észlelése Lajos életéből legalábbis az eddig hozzáférhető anyag ismeretében kimaradt, a 78-as kötet beköszöntője jelzi, tisztában van azzal, a világfájdalom egy lírikusnak akkor is kötelező, ha egészséges és jókedvű kedélye elutasítaná. A korábbi divatos jelszavak „fáradt, beteg, szenvedő, hazátlan”, ha valakinek „hideg közönyben kell élnie, vásári zajban”, ki csodálná, ha „szíve hervadt, kopár”. Jelzi, tudja ő, mivel kellene a közönség elé lépnie, még azt is, amit később epigonjai állandóan megtesznek, hogy hajlandó volna látványosan szenvedni is, csak szíveskedjék a szerkesztő úr valami előleget utaltatni. Lakását is leírja, majdnem büszke, neki nem hónapos szobája, hónapos ágya van, ötödmagával él, négyen három ágyon együtt alusznak, az ötödikük pamlagon, tartoznak a lakbérrel is. Amit ír, csak félig manír, a szöveg másik fele már igaz, hogy a szegénységéről és poétikai elképzeléseiről úgy hőzöng, mint egy korabeli huligán, inkább mosolyogtató, mint bosszantó. Ami az olvasót meghökkenti, az a pénzhez való viszonya. Témajelzés és anyagi helyzetecsetelés után kettős döbbenet következik, egy vers, amely mindannak az ellentéte, amelyet majd Bácsiként hirdetni fog, s Lajos takart arcán meglebbenti a maszkot.

A Bácsi életét szentelte annak, hogy erősítse az Istenbe vetett bizalmat, elviselhetővé tegye a valamikori halál gondolatát és letörölje az árva könnyét a biztatással, lesz valamikor viszontlátás. S a gyilkosság tényének egy kijelentő mondattal való elfogadása? Erre nincs is kommentár, az elemző keze megáll az írógép felett. De megáll a karácsonyi versnél is, mert ezt olvassa:

Radnóton hívő emberek imádkoztak, a Bambino fegyveres képe alighanem ott is fals volna, hát még kötetben: Jézus karddal, puskával a szeretet ünnepén. Alig ocsúdunk fel, a Bácsi önmagától megriadva visszavonul, és Lajos lép elénk, méghozzá legjobb formájában: paródiát ír, játékos előfizetési felhívást, ügyes jambusokkal, ezt jelentősége és súlya miatt egészében lemásoljuk, s előttünk a ritka pillanatok egyike: egy lépés nyomának rögzítése azon az úton, amelyet nem folytatott. Kicsit bőbeszédű, de milyen hibátlan költemény ez, milyen szellemes, megnyerő. Hová lett egy élet folyamán e kétarcú ember harmadik arca, amely nem a Bácsié és nem Lajosé, vagy ha egy eszményi Lajosé, akkor az idő előtt elpusztult tragikus figurák közé tartozik, és kár, nagy kár érte őt is, mást is.

Mint egy ütés következik Nedeczky Olgához írt verse. Mikor megszületik, ez írás után a költő még nincs húszéves, itt kezdődik meg Kafka visszapergetett, újból való emberesítése, a megváltás a svábbogárságból, itt lesz a fiatal férfiból isten tudja, miféle előnyökért bácsika.

A késő olvasó először ideges lesz, aztán elkezd fészkelődni, a továbbiakban elkerülhetetlen az ocsmány asszociáció, ami ellen pirulva védekezik: a költő nem ízléstelen, csak számunkra már elfogadhatatlanul fejezi ki magát.

Itt a forduló, ebben a versben az az életveszélyes, amelyre a korabeli közönség még nem figyelt fel, de az alkotó már diagnosztizált: pénz kell, anyagi biztonság, ennek ára van, nem próbál önmaga ösztöne ellen védekezni, megteszi, amit elhatározott, jól megnyírja, igavonóvá, így száll a Pegazus csorba szárnnyal el az életveszélyes terepről egyértelműbb mezőkre.

Hogy mi lehetett volna belőle, ha meri vállalni, amit nem mert, azt a Simplicius mutatja meg legjobban, a vers olyan zsánerkép, amit valóban megirigyelhetnek az igazán író-írók is.

*

Az a bizonyos induló kötet, amelyben állandó problémaként visszatér Mammon, pénzt kér mindenáron, pénzt, akárhogy, akármi ellenében, pénzt, csak pénzt. Nem szeretnők elhinni, hogy a Pegazust azért nyírta meg, hogy lírikusból azért lett lapszerkesztő, s pénz miatt ölte meg magában a legjobbat, mint egy szabályos öngyilkos, aki egyetlen kivezető út reményében kioltja az életét. De hogy értelmezzük saját vallomását a feltámadt gyanú nélkül?

Az olvasó zavart megint, a hedonista program, az indokolás még ha póz is, kínos indokolás: a világ szép, okosan kell benne élni, van színház, nők, hitel, ráér a temető. Amit a hit tanít, mese, az a baj, hogy „nem kell a dal, nem kél a dal”, nem veszik meg a könyveinket. Az elemző emlékezik: mivel felelt e században az ötvenes évek rémuralmára a hallgatásra ítélt nemzedék a kommunizmus zsdanovi korszakában, és Tompa száraz ágon hallgatagon ülő kortársai sem azért nem daloltak, mert nincs honorárium, vagy féltek a kötéltől, csak a trauma volt nehezen kidolgozható a szervezetből. Lajost nem fenyegette senki, viszont a feltámadó bizonytalanság kétségei között elvéti saját ritmusát, egyik verse a másikra cáfol, hol arról kiabál, alázzuk meg magunkat, akkor minden sikerül, hol az ellenkezőjére biztat, aki hajbókol a nagyságos uraknak, annak vége. Melyik állítás igaz? Egyik sem. Mindegyik. Húszéves és bolond. Most hagyta ott az egyetemet, még csak alakul az emberi formába visszatérő művész – a svábbogár, még messzi utat tesz a metamorfózisig, próbálkozik. Már önmaga epigonja, megírja a fiatal Heltai eljövendő hangvételével a Szentestől való búcsúzást, az olvasó fejét csóválja, szomorú, nevet és töpreng, ugyan ki volt Manó, Zseni, Regina, Malvin. S ki volt ő, Pósa, valójában ez az álarcosbáli koldus arszlán, a radnóti gulyás fia, aki úgy énekelt a szerelemről, mint egy magyarrá lényegült Heine. A vad poéta tud valami véglegest, valódit, valami nagyot, Pósa sorokba bűvölte a test és lélek önmaga felé való emelkedésének tündérvarázsát, aki már volt valaha szerelmes, ráismer az örökre tovatűnt érzelemre.

*

Ki ölt meg kit? Ő, saját magát, s ne ássunk nagyon mélyre, mert még meglepőbb lesz a lelet: Lajos ugyanis csakugyan tudott verset írni. Nem mint Ady, úgy senki se tudott, de ismerte, tudta a mesterség szabályait, indulásakor még az a kegyelmi állapot is elérte olykor, amiből igazi líra születik. Aztán tudott mást, ami szintén kegyelem, s valamit, ami akkor örök érvényűnek látszott, kelendő volt, egy nyugodt, kiegyensúlyozott világ biztonságos középosztályának gyermekeit színvonalasan, bár már a mi fülünknek elviselhetetlen hangon szórakoztatni. Döntenie kellett, vad lesz-e vagy vadász, döntött. Ha valakit megütött, hát saját magát, ha valaki megrövidült, az is önmaga volt. Amit elvett, más területen visszaadta, mint mondtuk, a kérdés mindenképpen akadémikus, mert kívülünk senkit sem érdekel. Csak az elemzőt izgatja a nonszensz játék, Kafka átváltozásának fordítottja, mikor valaki bogár-magát visszavarázsolja elviselhető emberré, akinek a világon semmi nyugtalanító megnyilvánulása nincs. Az antiakció akciója közben felnevel három nemzedéket, mindenki tőle tanulja első hazafias versét és imáját, mert könnyű megjegyezni a sorait, és a szöveg kellemes.

Kitől kérjünk irgalmat neki? Már azt se hisszük el, hogy bármiben is hitt, vére kiomló harmatával ki irgalmazzon melyik önmagának? Ifjú arcán szakáll, öreg arcán bugyuta gyerekesség, Adyék kortársa, írói rangjához képest a lenézett Szabolcska Goethe, és mégis valaki, Jókai Mór barátja, mindenképpen VIP, pereg az örök időben az édesanyja rokkája és abból a múltból, amelynek csak hallomásból volt részese, szemünkbe néz Kossuth Lajos. Nem érdemes tovább bontogatni a sírját, a titkot elvitte magával.

Mint az angol költő írta a macskákról, sok nevük van, köztük egy titkos is, amelyet csak maga a macska ismer, azt soha nem ejtheti ki senki.

Ő volt Pósa bácsi, aki csak tudta, de nem mondta ki a titkos nevét.

Vale

Egy írótársam halálára

Én írok róla nekrológot, hiszen más nemigen tudta róla, hogy író volt. Elvetélt ambícióiról hallgatott, kéziratait nem mutogatta, mikor fiatal volt, megjelent néhány novellája abban a vidéki városban, ahol élt, eltette – emlékül – az újságlapokat, Benedek Elek levelével együtt, amely meséskönyvét megdicsérte, azt a meséskönyvet, amely persze sose került kiadásra, mert mikor ő fiatal volt, nagyon messze volt még egy vidéken élő vidékinek Budapest, rejtelmesek, áttekinthetetlenek a kiadóvállalatokhoz vivő utak. Segítségre lett volna szüksége, hogy elindulhasson igazi útján, de nem segített neki soha senki.

Csak úgy nekiindulni a fővárosnak, megpróbálkozni a maga erejéből, ugyan hogy is mert volna az árva gyerek, akinek akaratát hároméves korától kezdve módszeres, szívós munkával porlasztotta a család, amely szülei helyett felnevelte, a „Kémeryek” családja, melynek relációit, történetét az ő emlékezéseiből ismertem meg. Ellopott gyermekkora jóvátételeképpen, elsősorban neki írtam meg a Disznótor-t, hogy feltámaszthassam benne kislány-alakját Veronka figurájában, s új életre keltsem számára a lapokon azokat az embereket is, akiket én már nem ismertem, a házat, ahol élt, amelyet, mire én megszülettem, már lebontottak, ahol picikorában a Sántával ijesztgették, s minden este magára hagyták, magasra rögzítve előle a csengőhúzót a falon, hogy ne tudjon megzavarni senkit, ha magányában, csodálatos képzelőtehetségével mindenféle rémalakkal népesítve be a sötét szobát, segítséget akarna hívni a megrángatott csengővel. Ott tanították meg, szívós nevelőmunkával, hogy nem lehetnek, hát ne is legyenek vágyai, ott járatta a nagyanyja, aki nem tűrte, hogy bármi is kihasználatlanul maradjon a házában, osztálytársak derűjére zöld vadászruhában iskolába, abban a jelmezben, amelyet egy iskolai ünnepélyre csináltak neki jó, tartós anyagból, amelyet kár lett volna eldobni, hát el kellett hordania, amíg csak tartott. Felnőttkorában sose törődött azzal, mit visel, s hogy amit visel, mint áll rajta, a vadászjelmez egy életre leszoktatta arról, hogy tükörbe nézzen. Mikor, öregkorában, gyermekének megvolt a lehetősége rá, hogy kárpótolja örömtelen éveiért, riadtan kellett átélnie, nem kívánkozik semmi olyanra, ami boltban, pénzért megvehető, új ruhák, tárgyak inkább zavarba hozzák. „Diogenész vagyok, elég nekem egy hordó” – mondogatta. Tulajdonképpen, igazán, holtáig is csak annak tudott örülni, ami árvagyerek-korában megörvendeztette: a kertnek, a napfénynek, macskáknak, madaraknak, fák rezgő lombjának, egy szem olcsó cukornak és a könyveknek.

Író volt, olyan tündökletes, kreatív fantáziával, amilyen keveseknek jutott. Ha valaki mellé áll, picikorában megtört önbizalmát erősíti, másképpen alakul az élete, mint ahogy alakult. Így igazi műveit meg sem írta, egy regény maradt utána csupán, egy kötet mese kéziratban, pár novella, kis színdarabok. Amit nem írt meg, azt elmesélte. Gyermeke évekig hitte azt, hogy a meséskönyveket csak az illusztrációk miatt árusítják a könyvesboltokban, mert a mesék otthon, a szülői házban születnek, úgy, hogy az anya odaül a gyereke mellé, és minden könyv nélkül, csak úgy, a fejéből mond-mond csodálatosnál csodálatosabb történeteket. „Kitaláltam valamit!”, ébredt néha ragyogó szemmel, s már mondta is, vígan kortyolva kávéját, s szavai nyomán tüstént megtelt a szobája képzelete különös lényeivel, mondatai szinte tapintható figurákat formáltak.

Úgy tudott magyarul, ahogy senki azok közül, akiket én ismerek. Szókincse szokatlanul bő volt, ízes, tájszavakban gazdag, iskolás korában – ezt gyakran és büszkén emlegette – minden osztálytársánál jobban tudta és értette a magyar nyelvtant. Gyakran kérte meg tanár gyermekét, tegyen fel neki nyelvtani kérdéseket, elemeztessen vele bonyolult mondatokat, félórákat eljátszott ezzel még nyolcvanéves korában is, halálos biztonsággal oldva meg a legkomplikáltabb nyelvtani problémákat. Mert kiskorában megszokta, hogy a hosszú, félelmes estéken magát kell önmagának elaltatnia, rászokott arra, hogy saját magának is meséljen, haláláig azon aludt el, hogy verseket mondott magában, hosszú balladákat, eposzrészleteket, vagy bonyolult, többkötetes regényének tartalmát. Összetörni egyetlenegyszer láttam nem könnyű életében, mikor a szemorvos megállapította: hályog kezd képződni a szemén, akkor sírt is. A könyveket siratta, az olvasás és a világ élményét, amelyet annyira szeretett figyelni, mikor már gyenge volt a járásra, lakása folyosójának üvegfala mögül, ahol kint tartottak számára egy széket. (Puszta lénye, állandó érdeklődése, a mások gondjában-bajában való részvétel folytonos igénye különös módon úgy összetartotta egy háromemeletes villaház életét, hogy temetésén tanácstalan lakók sírtak a koporsója mellett, és senki se vette el az üvegfal mögül örökre elárvult székét.) Családja ekkor egy másik szemorvoshoz vitte el, s megkérte a doktort, mondja azt neki, hogy az első orvos tévedett, csak az öregkor szokott kopása az, amit romló szemével érzékel. Elhitte, boldog volt, s a hályog, mintha megszégyellte volna magát ennyi olvasási vágy, ennyi forró érdeklődés előtt, lassan fejlődött, s nem parancsolta ki kezéből a könyvet haláláig.

Ha megszólalt, minden pillantást magára vonzott. Pestre költözve, itt élve se felejtette el szülőföldje tájszólását, szép, kifejező szavait: idegenek hallgatták elbűvölten. Ha – épebb korában, mikor még kijárt a házból – vásárolni ment, a pénztáros, a kiszolgáló, ismeretlen vásárlók a boltban szinte felujjongtak két mondata után, kérlelték, ne menjen ki az üzletből, maradjon ott, beszélgessen velük. Megnyilvánulásai lépten-nyomon elárulták benne a művészt, olyan világban élt, amelyben minden mozgott, érzett, gondolkozott, nem volt számára se távolság, sem élettelen tárgy. Ha nem adott elég kávét, megpirongatta a kávéfőzőjét, ha különösen szépen csillogott, megsimogatta az ablakát. Mikor a nyáron, hosszú nyaralásból visszatérve, gyermeke nagybetegen, kórházban találta, így közölte, mi történt vele, senkiéhez sem hasonlító, mindent képekben érzékeltető kifejezési módján: „Én már zuhantam az űrben, de egy szirten fennakadt a szoknyám. Nem tudom, meddig tart meg. Gyönge az anyag.”

Még néhány hónapig tartotta. Bátrabb haldokló nem volt nála, türelmesebb beteg sem. Veronkát – ugyan ki tudja közülünk, akik regényeket írunk, miért éppen ezzel vagy azzal a tulajdonsággal gazdagítjuk egy figuránkat – köhögősnek ábrázoltam, azt írtam róla egy helyütt: „Ha elköhintette magát, kiszaladt, bevette magát a fürdőszobába, ott köhögött, még a lámpát se gyújtotta fel, ott fulladozott magában a sötétben.” Hányszor hallottam fuldokolva köhögni, lámpát se gyújtott, azt remélte, ha a fény el nem árulja, talán nem is tudja meg senki, hogy köhög, hányszor rohantam be hozzá éjjel, kopogó szívvel, magam is majdnem rosszul léve az aggodalomtól, s ültem mellé, hogy ne legyen egyedül, kettesben a betegséggel, mint Veronka volt, s gyújtottam meg lámpáját, mintha a fénytől várnék segítséget. Csodálkozva nézett rám, nem sejtette, hogy iszonyú mesterségemre gondolok ilyenkor, amelyben olyan gyakran előfordul, hogy az író, szándéka ellenére, megír egy darabka jövendőt.

„Félrebeszél – mondták, akik az ágyánál álltak, mikor két nappal a halála előtt a kórházba szállításhoz öltöztették –, neveket suttog. Félrebeszél.” Valóban szólt, nagyon halkan azt mondta: „Gyuri”, aztán ezt susogta: „Petőfi, Arany János”. Nem tudtam megszólalni, megmondani a mentőknek, hogy magánál van teljesen, csak éppen búcsúzik, elköszön a szobájától és a kerttől, mert érzi, hogy nem tér vissza ide többé. Gyurinak nevezte kedves olvasólámpáját, s az ablaka alatti két gyönyörű platánnak költőkedvencei nevét adta, az egyik platánfát Aranynak hívta, a másikat Petőfinek.

Temetésének részleteire nem emlékszem azon túl, mennyire nem illett végtelen egyszerűségéhez a gyász pompája, s hogy az irgalmatlan, mínusz tizenöt fokos januárban madársereg kísérte a koporsóját, amely aztán sírja körül megült az ágakon. Erre akkor, gyógyszerektől bódultan is felfigyeltem, hiszen annyira szerette a madarakat.

Nevét nem ismerik, kritika sose dicsérte, életműve nincs, mert nem lehetett, csak én tudom, hogy egy írótársam ment el mellőlem, akinek tündökletes fantáziájában a csillagok is úgy beszéltek, mint az emberek.

Az édesanyám volt.

Úgy hívták, hogy Lili

Milyen volt barnasága

én ne tudnám? Eleget lestem a járókelők közt, ha az egyetemi oktatás órarendje szabadon hagyott egy kurta időszakaszt arra, hogy a harmincas évek Debrecenének belvárosában csatangoljak, hátha sikerül meglátnom a színésznőt, aki akkor még nem festette máglyavörösre óriási haját, hagyta, fegyelmezetlen, fekete fürtjeit tépje, cibálja a pusztai szél. Ám Neményi Lili éppoly ritkán volt látható, mint amilyen kevésszer engedett lyukasórát számunkra az akkori egyetemi képzés, így aztán jókora időt kellett várnom, míg végre találkozhattam vele, akkor is sajátságos helyszínen, a Széchenyi utca végén, az őszi nagyvásáron. Hűvös nap volt, csípett, a színésznő zöld ruháját debreceni kendő takarta, az a bizonyos hajdúsági örök fekete, ami mindig arra használható, amire éppen szükségeltetik, lehet előrehúzni, megkötni bogra az ember derekán, fejet-kontyot elborítani vele, lekuporodni rá, lefedni asztalt vagy ágyat, sőt kerülhet bele kétségbeesetten rikoltozó pólyás, akit mint egy cső kukoricát, belecsavartak nagy gondosan, ha a tanyavilágból valaki orvosra, kórházra szorult, a bánatos-haragos kis arc körül mint egy keleti fejedelem fejdíszének csüngői lebegtek a kendő rojtjai.

Mikor észrevettem, ezt az örökké élő divatdarabot viselte a színésznő, kicsit másképpen, mint ahogy az előírás megszabta volna, hátraeresztette a hosszabb részét, s ahogy a szél alá-alá fújt, meg-megemelkedett rajta, mint egy köpenyeg. Kosár is volt Neményi Lilinél, alig nagyobb, mint a kislányok karikosara, el nem tudtam képzelni, mit akarhat venni, a soron, ahol ácsorgott, s ahol én mögéje kerültem, gyerekek bámészkodtak és nem volt semmi felnőttet csábító vásárolnivaló, csak árpacukor meg mézesbáb és a klasszikus iskolásbolondító tárgyak, bugylibicska, similabda, törökméz. Nem vett semmit, csak ment sátortól sátorig, nem keltett figyelmet, akik körötte voltak, nem látszottak színházlátogatóknak. Eleinte én se vettem észre, ki bolyong a vásáros nép között, de aztán felsírt egy csecsemő, és egyszerre álltunk meg és néztünk a hang irányába. Én otthon voltam, a szülőföldemen, engem nem kellett tanítani a hajdúsági etikettre, tudtam magamtól, nehogy megszólítsam a szótlan fiatal anyát, mert a mi illemszabályaink szerint nekem idegennek semmi közöm az ő gyereke sírásához, ám a színésznő nem volt debreceni, csak művész, tehát minden élőlény bánatára érzékeny, így megsértette az illemet, odalépett az ismeretlenhez, megemelte egy cseppet az asszony fekete nagykendőjét, amely ezúttal pólyaként szerepelt, és megkérdezte, mi lehet a feneketlen bánat kútforrása. Neményi szeme szokatlanul nagy volt, játék közben szöveg se kellett neki, mindent el tudott mondani ezzel a beszédes szempárral, akkor csak a pilláit rezgette meg a váratlanul arcába fúvó, számára akkor merőben érthetetlen szenvedély, az anya tiltakozása érintés és érdeklődés ellen. Később, sokkal később, mikor már barátok voltunk, én említettem meg neki ezt az epizódot, hogy utólag legalább megértessem vele, mi történt akkor a debreceni nagyvásáron, amelyen nyilván senki se vonta kétségbe jóindulatát, csak a komor fiatal nő, akinek az akkori szegénység idején a saját nyomorúságán kívül nemigen volt semmije, kínja, baja szuverén birtoklásához az ősi pusztai törvények értelmében ragaszkodott. Neményi emlékezett rá, hogy meglepődött a visszautasításon, arra is, hogy nem próbálkozott tovább, rámosolygott a fiatal nőre és továbbsodródott a vásári nép között. „Nem tudtam én köztetek eligazodni – mondta. – Nálatok semmit se lehetett kiszámítani.”

Igen, valamire rátapintott, alkati tartózkodásunkra, sündisznóállásunk maradék szögleteire, akkor, e beszélgetés alatt derült ki az is, hogy amint a nagyvásáron nem számolt a pusztai nép reakcióival, úgy nem gondolta végig, hol és milyen előzmények után aratott diadalt és lett a város fiatal szíveinek kedvence. Neményi számára természetes volt a siker, gyerek fut úgy valami korhadt bürün a szakadék felett és kapkod pillangó után, ahogy ő kilépett Debrecen az idén éppen százhuszonöt éve épített színháza színpadára: jól játszott, természetes, hogy taps fogadja, végtére felkészült, lelkét-testét beledobta a játékba, miért ne nyilvánulna a lelkesedés a nézőtéren. Ha tudja ő vagy zseniális férje mindazt, amit én Neményinek ezen a csendes és ráérős délutánon elmeséltem, talán megrezzenőbb kézzel írják alá a várossal a szerződést és tárgyalnak illetékes hatóságokkal. Ám sem Horváth Árpád, a debreceni színházi élet egyik fontos korszakjelzője, a Basahalma köré Európát varázsló rendező, sem a valóban csak az igazán nagyok mértékével minősíthető Neményi nem sejtette, hová vezette őket a szakma szeretete és pályáik kiszámíthatatlan törvénye. „Nem tudtam, milyenek vagytok – mondta Neményi inkább a teáscsészéjének, mint nekem, babonás szemét lesütötte, mint aki emlékezni is riadt. – Honnan tudtam volna?”

Valóban, honnan tudta volna? Debrecen színházi életét hősi és bágyadt, bánatos és diadalmas szezonszakaszok jellemezték, ha némileg több pénzzel és jobb társulattal rendelkezett az igazgató, még jól is zárhatta az esztendőt, de történhetett az ellenkezője is, s akkor összeborult minden, kereshetett más színházi vezetőséget, uraimék meg a városi kulturális ügyosztályon törhették a fejüket, ki legyen az új vakmerő, aki kezébe leteszik a cívisszínház sorsát. Mert, ha volt valaha színház, amely a cívisek, a városi polgári elszántságból született, az bizony a Csokonai nevét viselő épület volt: a százhuszonöt évvel ezelőtt megvalósult egykori elvi döntés: „álljon nyelvünk fejlesztésére, hazafias érzéseink növelésére, a város kulturális színvonalának emelésére kőszínház” a cívisek műve, a szponzorok, akik kiegészítették a város felajánlotta, nem elegendő összeget, mind Debrecen polgárai voltak, ki vásznas, ki malmos, ki patikus, ki tanító, ki patrícius kalmár, esténként otthon muzsikáló, gyermekeit külföldön neveltető, majd juniorfőnökként a debreceni pult mellé állító kereskedő.

Amit a század harmincas évei második felében a színház élére került művészpárnak a városról tudniok kellett volna, azt nem mondta meg nekik senki, nem beszéltek várostörténésszel, és eszükbe sem jutott utánanézni, ugyan vajon a debreceni közönség miért aktivizálható nehezebben más városok lakóinál, tudomásul vették, mint valami lokális adottságot. Neményi Lili sose hallotta azt a nevet: Méliusz, csak nézett rám, mikor végre felfogta, miféle talajon állt élete pár tündöklő – keserves évének munkaterülete. Mikor férje átvette a színházat, azt hitték, annyi lesz a feladatuk, hogy a közönség ízlését európaibbra csiszolják: kiváló társulattal és felújított műszaki berendezéssel, megszépített nézőtérrel kívánatosabbá tegyék az épület látogatását, senki nem beszélt nekik a város hajdani ősi törvényeiről, sem arról, milyen előzmények emlékét kell lebírniok, ha meg akarják nyerni a várost maguknak.

Debrecen a harmincas évek második felében még pregnánsan kálvinista központnak számított, a magyar protestantizmus fellegvára volt, amelynek utcáin valaha az áldott emlékű Méliusz lépkedett, a püspök, aki révén a város egésze elfogadta a reformált vallás hittételeit. Méliusz mindenfajta színi produkcióhoz hasonlatos cselekvést átokkal tiltott ki a törvényhatóság területéről, és eszközei nem voltak szelídek, Debrecen, a mini-Genf lekushadt a szigorú rendelkezés alatt, s nagyjából abban az időszakban, amikor egy Shakespeare nevű illető elkezdi munkásságát, a város még a hangicsáló undok kobozt vagy a nyenyerét sem tűri meg, nemhogy Isten képmására teremtett ember mórikálja magát, orrából pántlikát húzzon ki vagy hányja a cigánykereket, a nyirettyű boldogtalan tulajdonosa meg úgy hegedüljön, hogy hitvány muzsikája után zeneeszközét a hátán verik szét, ha rajtakapják, hogy zenével fertőzteti a kommunitást. Nem, a protestáns város nem tűrt semmit, ami megvetésre méltó komolytalan játszadozással veszélyeztetné a lakók mennybéli üdvösségét, s míg a világon szerte karneválmenetek vonulnak, moralitásokat, misztériumjátékokat, sőt valódi színdarabokat is játszanak, a magyar Genf egyházi törvényei szerint mindezt ördögi kísértésnek minősíti, mely kerülendő, még a templomi éneket is csak módjával kell az Úr dicsőítésére fordítani, mert a többszólamúság is lehet a bűn eszköze, majd két évszázadig várni kell, míg nagytiszteletű Maróthy György úr előkerül külföldi egyetemi tanulmányai végeztével és sikerül meggyőznie az egyházat immár a felvilágosodás századfordulója után, hogy Isten nagyságát nem csorbítja a tiszteletére zengett többszólamú éneklés.

Ebben a városban hogyan lehetett volna természetes élmény a színművészet? Itt nem voltak előzmények, még diákszínjátszási előzmények sem, mint a római katolikus területeken, ahol legalább a szent történeteket szabad volt eljátszani. Debrecen színházi élményhez Csokonai koráig egyáltalán nem jutott, még 1798-ban is csak az erdélyi Wesselényi Miklós jóvoltából, aki megosztotta saját, akkor már működő kolozsvári színtársulatát és juttatott belőle a Hajdúságnak. Neményi Lili és Horváth Árpád abba a városba érkeznek nagy terveikkel és valóban európai igényeikkel, ahol a színészet fájának nem volt gyökere, még a huszadik században is csak szórványos liánok lengtek a lassan eszmélni kezdő közösség szellemi dzsungelében. Hogy sejtené Horváth Árpád, hogy nemcsak anyagi természetű problémákkal kell viaskodnia, hanem egy olyan közönséggel, amelynek részint nincs színházlátogató rutinja, részint ízlését is elrontották a kétségbeesett vállalkozók, akik, ha nem akartak elvérezni a produkcióikkal és idő előtt becsukni a színházat, kellett, hogy alkalmazkodjanak ahhoz az igényhez, amelynek se módja, se lehetősége nem volt arra, hogy pallérozódjék, hogy komoly, súlyos mondanivalóhoz edződjék a füle. Debrecen nevetni szeretett vagy lelkesedni, olcsó pátoszt kívánt, vagy szép mesét, olyan darabot, ami egy kis időre elfelejteti elsődleges gondjait. Száma sincs igazgatónak hajója fenekellett meg a város közönyén, amiről a Hajdúság szíve még csak nem is tehetett, olyan területen, ahol a mimus eleve csaló, haramia, temetőárkába szánja a törvény, sőt bűbájosságért még hóhér kezére is adhatja, félve lépjen direktor is, színész is, mert hosszú időbe telik az, míg Debrecen címerállata, a főnix valóban égbe törhetett, illetőleg mire a város vezetői hajlandóak észrevenni, hogy a város címerállata felfelé iparkodik és ilyenkor nem lövöldözni kell rá, mint a vízimadárra a kilenclyukú híd környékén, hanem fészket készíteni számára, ahol fiait felneveli. Aki Debrecenben dudás akart lenni, annak valóban állt is a pokol.

Hát ebbe a városba jött a művész házaspár, ennek a városnak színpadán nyitotta rá varázsos szemét a színésznő egy az elébe adott probléma megoldását nemigen igénylő közönségre, itt ért el dübörgő sikert és itt nyerte meg magának az értetleneknél is nehezebben meggyőzhető legigényesebb réteget, az ifjúságot. Az egyetem minden karáról ott ültek a fiatalok esténként Horváth Árpád színházában és nézték az akkor létesített forgószínpadon a meghökkentő stílusú új rendezést, a nagy világot idáig repítő, különös darabokat, egy szeletnyi, a pusztára költözött Európát. „Tudom, hogy sikerem volt” – mondta Neményi Lili. Persze hogy tudta, hiszen falkában követték a fiatalok, s ameddig bírták anyagi erejükkel segíteni és kiegészíteni a város hozzájárulását, zsúfolt házak előtt játszott a színház. Olyasmit nem mondtak el neki, hogy még az én egyetemista éveim alatt is tilos volt táncos teát rendeznünk az akkor Tisza Istvánról, most Kossuthról elnevezett egyetem épületében, a rektor szerint erkölcs, illem és tudomány ellen lett volna bármi táncos mulatság, mind a négy egyetemi kar tiltakozott a kérés teljesítése ellen. Debrecen, mentalitásában, az ország leg New England-ian puritánabb területeihez tartozott akkor is, mikor a püspök korábban még indokolható szigorúsága mögött réges-rég más, praktikus érdekek és célkitűzések rejtőztek. „De hát miért tiltották a színjátékot nálatok olyan sokáig – kérdezte a színésznő, aki minden felekezet vallását tartotta és mindegyikben felismerte az egyetlenegy Istent, a mindenben azonost –, hát hiszen a játék is, a játékos is Istent dicséri… Isten nélkül semmi sincs, még egy szál virág sem. Ezt nem tudta az a nagyon szigorú?” Hallgattam, nem felelhettem neki Méliusz püspök nevében. Most más az egyház, most minden más, már akkor is más volt, mikor ők Horváth Árpáddal odakerültek. Mint a bodeni tó lovasa, csak utólag rezzenhetett össze a gondolatra, miféle előzmények és beidegzések után aratta osztatlan, szépséges győzelmét.

Mikor ez a beszélgetés folyt közöttünk, rég pesti lakosok voltunk mindketten. A vásári találkozás után egyébként évekig nem kerültem hozzá testközelbe, váratlan helyen találkoztunk össze, az én hivatali szobámban, az akkor vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak hívott művelődésügy államtitkári előszobájában, ahol éppen bejelentettem. Bemutatkoztam neki, utánabámultam, mikor belépett Simon Lászlóhoz, még jobban, mikor kijött tőle, mert akkor sírt. Ez volt az az óra, amikor megtudta, hogy az Operaházhoz került, s annyira megörült, hogy elsírta magát. Barátságunk lassan megszilárdult, mindketten jelentettünk a másiknak valamit, én neki legizgalmasabb, legzajosabb sikerű szezonjait, ő nekem a nagy színpadi személyiséget, akitől legalább annyit tanultam későbbi pályám gazdagítására, mintha végighallgattam volna a színiakadémia elméleti előadásait. Tudta, hogy fiatal lányként elbűvölt, s folyton azt faggatta, miért, mivel; Istenem, mert a legritkább művészi kategóriába tartozott, időtlen volt és mindig időszerű, minden stílus ösztönös ismerője, koron felüli, olyan egyszerű és eszköztelen a legnagyobb jelenetekben, mint az élet vagy a halál, ártatlan és életveszélyes, ahogy éppen akarta s valami olyan dinamikus erőt sugárzott, ha úgy hozta a szerepe, hogy szinte elfeledtette a nézővel a partnereit. Szegény Szucsongok A mosoly országá-ban, milyen kellemesen daloltak fegyelmezett szívükről a darab első felvonásában, s mikor a végén Lisaként otthagyta őket, a nézőtér a fejét kapkodta, mit szerethetett a bágyadt nagyköveteken akármikor is ez a tünemény. De tudott olyan is lenni, olyan rebbenő, félénk, mint egy madár, abszolút színésznő volt, ami azt jelentette, hogy a tárgyak is átváltoztak, ha ő viselte. Mikor Mimiként láttam, éreztem, reszket a hidegtől cipője buta kis szalagja is, a keze hideg, talán nyirkos, és vacognak a hajszálai, mikor meg éppen átadta magát a csak halálba békélő szerelemnek, érdekes módon meghalt díszlet, színpad, mi is, közönség, egy kicsit. Láttam Butterflynak is, s volt szerencsés alkalmam, hogy látogassam a Metropolitant meg a Scalat, nyilván volt hangabb hang az övénél, de soha olyan színészi alakítás, mint az ő Pillangója. Miért rajongtunk érte? – ezt kérdezte folyton. Látta volna magát, nem kérdezi.

Mikor megváltoztatta a hajszínét, kicsit megváltozott, mintha önmagát ezentúl egy oktávval mélyebben énekelné el a világnak, csak a sötétet szelídítette világosabbá arca körül. Az öregség is félt tőle, békén hagyta – ellenállhatatlan volt. Talán a halál is azért nem merte megközelíteni olyan sokáig, mert sanzont énekelt neki, és sanzont csak egészen nagy színésznőnek szabad dalolnia, mert a műfaj életveszélyes, a sanzon a ballada húga, benne az élet, a halál, minden. Egyetlen kendő segítségével rendezte sanzonestjeit, letette, felvette, letette, felvette, s a könnyű kelmével lengett vele, utána a közönség szíve, érzésvilága is. Mikor a rádió közölte, meghalt, nagyon csendes lettem, és azt akartam mondani magamban, úgy hívták, hogy Lili, ahogy Mimiként a Bohémélet-ben ő maga énekelte az ismert mondatot, de megakadt a gondolatom. Úgy hívták, amit éppen játszott, úgy hívták, ahogy akarta. Ott, ahol már nincsenek indulatok, az Andromedán túl, nyilván meggyőzte Méliusz püspököt is arról, hogy nem lehet olyan Isten felettünk, aki szentséges szívének nem öröm a valódi művészet, ami nem is született volna se igényként, se kivitelében, ha nem az ég küldi bele a csillagok üzenetét.

Sztélé

Szerettelek én téged, Ágnes?

De nehezet kérdezek magamtól, még jó, hogy mint annyi mindenre, erre a kérdésre is ott a válasz a verseskötetedben: a szeretet bonyolult. Ha azt nyomozná valaki, barátnők voltunk-e, habozás nélkül ráfelelném: nem. Profi írók voltunk mind a ketten, bármit, ami a szakmában a férfiaktól megkülönböztetett volna bennünket, úgy hajítottuk el, mint a labdát, amelyet tévesen irányítottak, emlékeink redőzetében kedves, szelíd, unalmas, madárkákról, holdsugaras patakpartról, gyermekmosolyokról daloló, önmaguk alkotni is tudó képességétől szédülten bolyongó távoli elődök kísértetcsapata zörgette kecses és bizonytalan csontjait. Ismertünk mi olyan kapcsolatot: barátnő, neked Panna volt a társad, nekem Agancsos, a nélkülözhetetlen, ezerszer áldott civilek. De mi csak barátok lehettünk, Ágnes, a mi boltjainkban nem magunk verte csipke fehérlett a kirakatban, nem forgalmaztunk mi semmi női dolgot, boltjaink cégérén sem fecskék szálltak ibolyás rét felett, a te cégéreden valami iszonyú madár guggolt felbírhatatlan köveken, az enyémen meg Trója égett és Aeneas menekült. Amit irántad éreztem, az visszhangosabb volt annál a tektonikus mozgásokat kísérő zengésnél, amire egy női barátság képes, tartalmasabb volt, súlyosabb, tömörebb, tulajdonképpen a felelősségtudat színezte vállalását jelentette valaminek, amit mindketten mindennél fontosabbnak tartottunk. Része voltál az életemnek, az maradsz a jövőben is, ha csak szerettelek volna, mint a barátnők szoktak, előbb-utóbb szép, szomorú emlékké nemesednél, de a veterán emlékezőtechnikája nem azonos a polgárokéval. Mi együtt katonáskodtunk, nem csak barátom, bajtársam voltál abban a tárgyilagos cinizmussal halálra ítélt csapatban, ahová tartoztunk, szőke sörényedet ott fújta a szél az annyiszor reménytelennek tűnő, de soha fel nem adott küzdelemben, ami a magyar irodalom tisztességéért folyt. Hogy lehetett volna barátnő két gascogne-i legény?

Legutolsó találkozásainkig megtartottuk a szertartást, mint a névjegycserélő államférfiak, egymás sorait idéztük köszönésül. Jó fülünk volt mindkettőnknek, költő-fülünk, ismertük egymás műveit, sose tévesztettük el az idézeteket. A boldogságos vállra hullva a sok kövér pünkösdi rózsa – közöltem veled, te visszaigazoltad, mert már dobtad is felém saját versemből a hattyút, akinek vízbe gördült a koronája. Ha bosszantani akartalak, azt mondtam, kisujj, kisujj, ha húsevő növény lehetne…, dühösen jött rá a felelet, azonnal hagyjam abba, mert gyűlölöd az exhibiciót, ez magánügy, mondjam a közügyet, az általánost, annál is inkább, mert szemtelenül hazudtam a Sohasem-ben, hogyhogy nem akartam a szerelmet, mikor úgy beleőrültem Szobotkába, hogy elfelejtettem miatta választ adni a ionicus a minore-ügyben. Nem fogtál ki rajtam, tudtam, amit kérdeztél, mondtam, idéztem is – micsoda ifjúság volt az az irtózatos és gyönyörű időszak, ritka diadalaink perceiben összekapaszkodva ölelgettük egymást, miközben gladiátori iskolánknak híre járt, divat és rang volt hozzánk bekerülni, pedig nem viseltünk se plasztront, se sisakot. Vívni tanulni hozzánk jártak a fiatalok, sziszegtek, mikor felfogták, nem léphetnek porondra, míg úgy nem ismerik saját izomzatukat és a kar technikáját, ahogy az igazi nagy elődök. Csúszkáltunk a magunk és Magyarország történelme vérével bekevert porondon, Ágnes, és te voltál a vívó, akiről mindjárt mindannyian tudtuk, hogy egyszer beletartozik majd a nemzeti irodalomtörténetbe, talán a világéba is. Ha céloztam rá, nemzeti klasszikus leszel, dühöngtél, azt hiszem, az örökkévalóság vizei se mosták ki belőled az indulatot, indignálódva kérdezted, akkor szerintem kicsoda Babits. „Egy nálad öregebb klasszikus” – feleltem, azt hittem dühödben megszúrsz a pecsenye-nyárssal, míg konyhádban a vacsorára vártunk, hátad mögött a te Emerenced, Bors néni hollóárnyával. Hogy szerettelek-e? Kérdezd meg a Don mellől visszatérteket, akik együtt éltek át mindent, milyen a katonák kapcsolódása. Van-e a világnak szorosabb köteléke, mint egy csapatban vívni Sztálin, Rákosi, és hosszú ideig még Kádár ellen? Erősebb kapocs, hogy mi átéltük Hitlert is, mielőtt személyes iszonyatunk elborított?

*

Ahogy írtam, sűrűn idéztünk egymástól. Mennyire szerettem azt az epikus versedet, amelyben – akkor számomra legelőször – felbukkan wagneri Leitmotivod, a ló dobrokolása, mert megjelenik a majdnem misztikába hajló, Aeneas alvilági élményei közé illő antiidill részletben egy Szultán nevű pej csikó. Nemcsak a húsevő növényekkel tudtalak felbosszantani, azzal is, hogy odasóhajtottam neked: „a fiatalság olyan gyönge rajta, mint gyönge száron ritka rózsa-fajta”. „A végét légy szíves, Magdolna – szóltál rám minden alkalommal egyformán –, ne szemtelenkedj. A magánügyem magánügyem. A végét idézd, mert az mindnyájunkra vonatkozik és az már így közügy.” Egyébként igaza volt minden szavával, megtarthattuk a Csodálkozol-lal kezdődő versszak zárósorait nemzedékünk általa megfogalmazott sírfeliratának.

*

Most én is kiemelek három érmét közös múltunk földjéből, Castel-Jaloux, valóban kár volna meg nem fényesíteni, mert előbb-utóbb elmegyek én is, és elmegy minden tanú, aki még azt tudta rólad, amit csak a csapattagok, és nincs olyan irodalomtörténész, aki valaha tudná következtetni azt a civil idegrezgésedet, amit mi élő közeledben regisztrálhattunk. Ott állsz majd a tankönyvekben, mint katona, oroszlánsörényed fölött a triumfátor koszorúja, hogy megtetted, azt esetleg kielemezheti a soraidból, mégsem tudja rekonstruálni a módot, ahogy egy mozdulattal megbénítottad magad körül a tolakodó világot és bezártad magad a magány falai közé. A lét dupla, kettőbe vált diófalait egyetlen bonthatatlan zárkává szorítottad magad köré, és csak a gascogne-iak látták a mozdulatot. Gőgösebb voltál, mint a királyok, járt neked a ritka boldogság perceiben vagy a kín agóniájában az uralkodók gyötrelemre, gyönyörre rángó izommal felelő arcát eltakaró udvari patyolat.

Három érmét ígértem, az első, amelyet kiemelek a múlt televényéből, egy márványasztal kerek lapja, rajta csésze, félig üresen, mögötte meg a lány. A lány nagyon fiatal, ott ül a Centrál kávéházban egyedül, a kávéházon kívül is egymaga bandukol az ismeretlen, háború feldúlta Pesten: vidéki, ebben a városban se rokona, sem ismerőse. Az élet, amelybe fogott, szintén új még, egy felekezeti gimnáziumból került a frissen újjáalakult minisztérium művészeti osztályára, valahol büszke is, mert meggyőződése, az ő nemzedéke hivatott arra, hogy felépítse a valódi demokratikus Magyarországot. Hozott magával vidékről vagy egy fél kiló verset, azokat nézi nyugtalanul. Sokat remél a várt találkozótól: egy fiatal házaspár invitálta a kávéházba, a költeményektől kérdezi, meggyőzik-e azokat, akik ide hívták, hogy volt értelme az ismerkedésnek. A házaspár egyik tagját, a férfit ismeri a minisztériumból, annak máris híre van, bírálata fémjelez, a feleséget nem látta még, a vidéki lány lámpalázas. Tudja, ezek a fiatalok valami újat akarnak és szerveznek az irodalmi életben, amely most újra kezdődik, s együttlétük nem társadalmi aktus lesz, de valamifajta sorozás, ha úgy döntenek róla, hogy megütötte a mértéket. Aztán megnyílik az üvegajtó, beárad rajta a délutáni nap, belépnek, akikre várt, elsőnek persze a feleség. Olyan, mint egy fiatal oroszlán – gondolja a vidéki lány –, szőke sörénye van és a szeme zöldessárga, a költőnő nemcsak szép, de pórusai mögül szellem és tehetség világít, az arcán nincs mosoly, inkább komoly az a szép arc, figyel, mérlegel, szigorú és tárgyilagos az első mondat, amelyet a vidéki lány hall: „Szóval te vagy.” A nagyvadak fürkésző tekintete bejárja az asztalnál ülő arcát: szervusz, mondja Nemes Nagy Ágnes Szabó Magdának, szervusz, felel neki a várakozó, a férjnek meg úgy köszön: jó napot, Balázs, sok hónap eltelik, míg összetegeződnek, a vidéki lány még nagyon vidéki. Ez az érem szinte tüzel a délutáni nap fényében, kora ősz van, de nyári meleg, minden izzik, az oroszlánsörény, a szemek, az üvegajtó, az asztal sárgás márványköre, a fellobbanó, azonnali rokonszenv. A vidéki utólag teszi helyére magában a pillanatok emlékképeit, utólag ért meg mindent, mikor felfogja, mit jelentett élete alakulásában ez a találkozás, s mint szabta meg további lépteit az azonos műveltség, világfelfogás, életérzés és esztétikai igényesség. Már nem volt egyedül, már tartozott valahová, a Centrál később törzshelye lesz a gascogne-iaknak, az ifjú oroszlán és a fekete fiú köré feláll a gárda, amely nem akármilyen politikai körülmények között hadakozik. A találkozás perce, anélkül hogy bármelyikük is tudta volna, a nyelv szinte minden elvont főnevét ígéri, minden gyönyörűt és minden rútat, igazságot és árulást, becsületet és becstelenséget, igényt, mértéket, halálveszélyt, megdicsőülést és megaláztatást. Legenda alakul köréjük, nem barátaik, ellenségeik formálják, nem lehet letagadni: a gascogne-iak másképpen vívnak, mint mások a páston, abban a körben valóban ismerni kell a kard titkait és meghátrálni sem szokás, kétfelé sem lehet játszani. Nagy tisztesség bekerülni a gascogne-i vívók közé, a tény már minősít, aki hozzájuk áll, attól nemcsak a szakma abszolút ismeretét követelik meg, de a helytállást is a legkényesebb asszók idején – egykor majd egyetemen tanítják vívó módszerét valamennyinek. Ha akkor ott, a Centrál sárgás márványasztalánál elibük áll és rájuk kiált a jövendő, az ifjú oroszlán borzadva emelné a kezét, és felsírna, mint Mózes teszi abban a de Vigny-versben, amelyet egyszer majd ő fog lefordítani, s amelyben sorsát és feladatát riadtan hárítaná Isten kiválasztottja, mert keserves és nehéz annak, akit az Úr magának közvetítőül választott. Ki látta akkor még az eljövendő Ehnaton-maszkot, vagy a nagy köveket, a kemény köveket, vagy a nem irgalmazó madarat, aki súlya nélkül összeomlik a gyönge test? A lovak közül még csak Ábris ismerős és a Szultán nevű pej csikó, tüzel a nap a Centrálban, mindenki reménykedik és mosolyog, holott mossa már a titokzatos szódás a nagy muraközi ló oldalát, amelyet egyszer diadalszekérbe fognak neki az almával kínált angyalok.

A második érme is kerek, mint a Centrál márványasztala, de hófehér, nagy brómtabletta rezeg ügyetlen tenyeremben, ahogy felé tartom. Civil beszélgetéseink legcivilebbjét tördeljük, kínban mindketten, Castel-Jaloux félig a pamlagon, rőt karikából úszik rám sárga tekintete. Követ vagyok egy szituációban, bizonytalan ujjaim közt a baráti szeretet suta ollója, ismerem e halálos játék főszereplőit, iszony nekem Anankét imitálni. Most is beleborzongok az emlékbe, mert a kapitány egyszerűen nem akar szóba állni velem, mert amit érez és átél, szemmel láthatólag megoszthatatlan gyötrelme, s nem vállalja sem baráti tanácsomat, sem rokonszenvemet, amit velem üzentek, arra egyszerűen legyint. Az egyetlen, amit elfogad, egy pohár víz és hogy nyissak ki neki egy orvosságos tubust, (kérte? Utasított.) a brómot kivehettem neki. Tudtam, hogy szenved, de hasztalan kísérleteztem bármivel, mindent elhárított, a kín, amely szinte megmérgezte, könny nélküli, tárgyilagos és vállalt szenvedés volt, csak az övé, s ha még másé is, az enyém semmiképpen. Úgy élte élete magánkatasztrófáját, hogy ha közvetítettem volna kettőnk találkozását akkor, azon a napon, úgy kellett volna kamerába beszélnem, mint az igazán stílusos kommentátoroknak, akik tudják, a valódi katasztrófákat felesleges cifrázni: Budapest elesett, a háborút elvesztettük, az oroszok visszatértek november negyedikén. Lefojtott indulatának csak a szikráit érzem, de pörkölődik a bőröm, érzem, tulajdonképpen engem is bűnösnek tart pusztán amiatt, hogy mertem vállalkozni a követségre, menjek előle, nem kellek én sem, ez nem irodalom, ez az ő magánügye, és nem óhajt közvetítőt valamihez, ami már nincs is. Álltam, magam is megalázottan, mint egy fullajtár, de éreztem, ez nem sértődés vagy sértődöttség ideje, én mellékszereplő vagyok a tragédiában, nem az én érzésem a fontos. Nem akartam én idejönni hozzá, csak a bilaterális kötöttség a főszereplőkhöz mégis kötelezővé tette, hogy vállaljak valamit, amiről eleve tudtam, nem fog sikerülni, csak az én kezem kerül az olló szárai közé, s még ha nem is ömlik vér, fájni fog minden ujjam. A nagy üldözöttség masszív fellege épp elvonulóban volt felőlünk, kezdtünk már szabadabban lélegezni, de a morális terror enyhülése nem jelentette azt, hogy ha bármelyikünk is térdre bukik a maga porondján, ne induljon mentőosztag, Gascogne akkorra már valahogy Camelottá nemesedett, el kellett jönnöm hozzá akkor is, ha számolnom kellett azzal, nem szimplán udvariatlan, de durva lesz keserűségében, esetleg be se enged, mikor csengetek, ahogy a nehéz időkben minden hivatalos kísértésnek ellenállt, nem várhattam mást magánkataklizmája, földrengése idején. Indultam, hogy megyek, már nem voltak sem érveim, se szavaim, nem marasztalt, sőt már arra se futotta senki erejéből, hogy annyit mondjon a másiknak: szervusz. Már majdnem bezáródott mögöttem az ajtó, mikor a hátam megérezte, hogy visszafogja, akkor hátranéztem. Oroszlánszeme a legvégső pillanatra megszelídült, egyetlen ujjával megbökte a vállamat, és azt mondta, akkor már váratlan szelíden: „Ne haragudj, Magdolna!” Haragudni, amikor valami úgy összeomlott, hogy még a szilánkok, a por is majdnem halálos sebet ejt? Mint reménye vesztett parlamenter kocogtam haza a Vérmezőn, soha ilyen hosszú nem volt a lakásaink közt vezető ötpercnyi út. Ez az érme csupa seb és karcolás, pedig csak egy brómpirula a tenyeremen.

Most aztán egyedül lesz, gondoltam, míg elmaradtak mögöttem élete kulisszái, a cukrászda, a kovácsműhely hajdani háza, egészen egyedül. És akkor mellettem és mögöttem és felettem elmosolyodott Gábor angyal, és azt mondta nekem, dehogy marad egyedül, és feldobrokoltak kedves lovai, mindenkori őrei és segítsége, és bár nem volt éppen szezonjuk, felizzottak örök érvénnyel a bodza foszforos tenyerei. „Ehnaton hosszú nyakú felesége nem értette meg a nap himnuszát – mondta Gábor, az angyal –, ne törődj ezzel már, Magdolna. Elfelejtetted, hogy egyszer azt írta, aki verset tud írni, igazi nagy verset, az egy személyben Kőműves Kelemen és Kőműves Kelemenné? Hagyd Déva várát, a tiedet más erők rontják össze, csak várd ki szépen, Magdolna.”

*

Az utolsó érme alakú, kerek feketeség már olyan, mint a bakacsin, és kivételesen dupla is, mert két telefonkagyló, egyik az ő kezében, a másik az enyémben, ő hívott fel, elolvasta a Pillanat-ot. A halál már érzékelhetően közel volt az ágyához, ő is tudta, tudtam én is, de azért felhívott, mert ezt is megkívánta Gascogne-Camelot törvénye, a visszaigazolást. „Hát akkor ezt megcsináltad, Magdolna – hallom a koromsötétben, én az ágyam tetején, ő az ágyában –, akkor ez kész.” Olyan a hangja, mintha álmos volna, fátyol zizeg a membránon. „Majd megtárgyaljuk bővebben” – hallom, és nyelek egyet, és tudom, hogy soha többé nem tárgyalunk meg semmit, és ezt ő ugyanúgy tudja, ahogy én. „Képzeld, nevettem a Pastorale-on.” Szorítom a kagylót, hogy fáj a kezemnek, megpróbálom faggatni, miért éppen a Pastorale-t érezte olyannak, hogy nevetnie kellett, de akkor megláttam Gábort, az angyalt, aki most már az én szobámban állt, és a hangját is hallottam, azt mondta, hiú bolond vagyok, ez nem az irodalmi elemzés és dicséret órája, hanem a megdicsőülés kezdetéé, hagyjam az indulót pihenni. „Majd akkor egyszer, Magdolna” – hallatszik a kagylóból. Ki tudtam mondani: „Hát persze.” Szeretnék jó éjszakát kívánni neki, mert viszonylag késő van, de nem merek, tudom, hogy még így is, a halál sátorában milyen érzékeny az a csodálatos szófejtő füle, és esetleg áttételesen érzékel, és hallja, amit Hamlet: „Jó éjt, királyfi”. Aztán a másik oldal elhallgat, ketten maradtunk, én és az üresen zúgó kagyló. Valaha egyetlen tányér voltunk a politika iszonyú tengerén, és míg mesebeli szörnyekkel vívtunk az irodalom tisztasága érdekében, tettünk is valamit – ő bizonyosan. Vele akkora darab törik le a tányérból, hogy belerendültünk valamennyien. Csak néztem, néztem a sötétben, az angyal régen elhagyott, az angyal csak neki járt, de a lovak maradtak. Ott dobrokolt emlékeim és visszafoghatatlan könnyeim körül a pányvát nem ismerő, örökké élő, szent ifjúság.

*

Most elolvastam, amit írtam, és még világosabban értem, mit akartál mondani azzal, hogy a szeretet bonyolult. Ha így tudtam beszélni rólad, alighanem jobban szerettelek, mint magam hittem volna. Ne csodálkozz majd, ha triumfátori szekeredet egy muraközi meg a Pegazus röpíti s a fejed fölött tartott koszorú Gábriel kezében van, azon se lepődj meg, ha az angyalok hivatalos nyelvén nem az előírt szöveget mondja, így kell tennie, mert csak abban a formában igaz, amit a füledbe súg, ha változtat rajta egy cseppet. Nélküled most már nem volna teljes a magyar és azt hiszem, a világirodalom sem. Memento te immortalem esse! Aludd ki, ami fájt, Castel-Jaloux.

Mi az, öreg, elmentél?

Hiába tetted, nem gilt az ügy, nem kértél engedélyt a kapitánytól, elismerem, hogy nem kérhettél, lévén a kapitány már odaát, egyébként is tudni való volt, hogy valamelyikünk előbb-utóbb csak követi, mert arkangyal ide, arkangyal oda, szokatlan lehet neki a csütörtöki társaság nélkül. Lehet, ő küldte el érted a lovat, mert neki is ló volt a totemállata, mint neked, az megszagolt és rád lehelt azon a délutánon, és már indultál is. Nagy illetlenség volt, már ami bennünket illet, most már valóban furcsán érezzük magunkat, ha összehoznak a tennivalók, némi gyanakvással figyeljük egymást mi, Újhold-maradékok, ki lesz a következő a fordított díszmenetben, s még inkább az nyugtalanít, ki lesz a legutolsó, aki a bezárt kriptán megfordítja a címert és eltöri a kardot, amellyel egy tucat fiatal annak idején kivédte Rákosit és a kísértéseket. Ki lesz az utolsó, Iván? Mert ti aztán elintéztétek, ment minden mindenestül, a lélek az égbe, a test a földbe, akkora hézagot hagytatok ünnepeinkben és hétköznapjainkban, hogy fiatalon se tudnók átívelni. Hogy nem érdemes a követési sorrendet nyomozni, mert a forgatókönyv kész? Ettől még lehetek kíváncsi.

Milyen volt mándyságod? – taglalják az Okosok. Ez nagy szám lehet számodra odafenn, míg hallod és olvasod a lenti visszhangot arra a muzsikára, amelyet csak te tudtál énekelni – mintha valaha is képletbe sűríthető lettél volna, tanítható „módszeres egység”, mindig tudtad, beléd izzad a boldogtalan oktató, aki téged meg akar értetni valakivel, aki azonnal magától meg nem ért. Rögzíthetetlen voltál mindig, Öreg, mint a pára, amellett, ha nem fordítva közelednek hozzád, mármint a halálod és nem a születésed irányából, Oszkár hallja, de nem mondja, marad a kérdés, mint egy árva madzag, amelyet kinn felejtettek egy porolón. Szegény epigonjaid mit kísérleteznek majd, s milyen hiába, senki se tudja utánad csinálni a magas C-t, s a Pegazus sem hajlandó a Újhold kedvéért állandó álcázásra, neked még megtette, hogy kedvedért szürkére fesse magát, gebét alakított, legalább ezt az egyedül megfoghatót tudja majd közölni rólad az iskolában a boldogtalan nevelő, hogy megteremtetted Csutakot a szürke ló legendájával. Hogy téged az ügyben az érdekelt, hogy a sintér, bármilyen és bármikor élő és változatos eszközökkel manipuláló sintér hoppon maradjon, úgyse fogja megérteni, s ugyan megtanítja-e, megsejti-e az igazságot, hogy Csutak és ló egyetlen személy, te magad, akit rendkívüli tehetségeden kívül csak a mitológia védelmezett, mástól, mint az istenektől és Castalia kristályvizétől aligha várhattál segítséget, amire ha végképp meg akarom zavarni az esztétákat, tulajdonképpen nem is tartottál igényt. Van a megvetésnek olyan foka, mikor az áldozat megvalósítja Kafka reális irrealitását, s átalakul a természetrajzból ismert rovarrá, amely ha felfogja, nincs esélye a győzelemre, az ellenfél lebírhatatlan és nemtelenül aljas, nem is vállalja a tusát, szárnyait, lábait ízlésesen elrendezi, hátára fekszik, lezárja a szemét és többet a végítélet harsonájának zengéséig meg nem mozdul, ülhet felette tort a piruló nyertes, mert hát minek örüljön a gyilkos, mikor nemhogy harcra, rezzenésre se méltatták, koldus győzelem az ilyen, voltaképpen nem is diadal.

Tudtam, hogy menni készülsz, azóta tudtam, hogy nem vállaltad már a játékot, évtizedes játékunkat, az atalázást. Álltunk az Akadémián, Arany bútorai között, aznap először láttuk egymást, tehát köszönés helyett atalázni kellett volna, de nem a szokott szóval kezdted, azt mondtad, szervusz, én meg rád bámultam. Neked azt kellett volna kérdezned tőlem: – Tormay Cecile, ugyebár? –, és nekem ráfelelnem, amit a játékszabály rendelt: – Nem, Atala. – Az én Atalámra annak kellett volna következnie, hogy te visszakérdezel: – Mitala? –, én meg újra azt mondom: – Atala –, s a játék zárul, te zárod, megcsóválod a fejedet, és majdnem komoran azt mondod: – Ki hitte volna. – Többet már nem találkoztam veled, itt hagytál a szervusszal, ami egyikünket se jogosít fel semmire, de nem is ment meg semmitől; egyszer könyvet írok még rólatok, halottakról, ki adta nektek a jogot, hogy darabonként semmisítsetek meg, ki-ki magával visz belőlem a sírjába egy darabot. Mi ez az irgalmatlan hadgyakorlat az élők ellen, akik éppúgy nem tehetnek arról, hogy szerencsétlenségükre itt maradtak, mint Babits elátkozott füve, aki átka-áldása azonos az újra való születéssel. De te nem vagy fű, hogy nősz újra, Mándy? Attól, hogy nemzeti klasszikus lettél, tőlem soha többé nem kérdezi senki, én vagyok-e ugyebár, Tormay Cecile. Fonetikusan ejtetted a keresztnevet, ez a játékhoz tartozott, azt mondtad, kiejtve az utolsó vokálist, és nem francia c-vel: – Cecile.

Most aztán egyedül nézhetem a közös fotót, amiről olyan gyakran beszéltünk, mikor felismertük: mindkettőnk alkotásainak kulcsszava a család, ha egészen másról van szó, akkor is. A fotó egyik oldalán az én világom, a másikon a tied, az enyémen arany villogásban fut gyerekmagam a szirteket átívelő pallón, az egyik oldalon apja, a másikon anyja áll, kitárt karral, körötte boldogító napsütésben lepkék, s Trója közepén ott áll a Nagytemplom Debrecenben, a te fotódat, ami a filmszelet másik lapja, hibásan hívták elő, csupa feketeség meg árnyék, vagy megcsúszott a keze annak, aki babrált a képpel, vagy csak félig végezte el a munkát, aztán öngyilkos lett az ódivatú fotóműhely fixálómedencéjében. Annyi mindenesetre látszik, hogy köd gomolyog, anyád-apád egyazon pillanatban előre- és hátralép, persze csak kontúrjaiban, párafigurák, lengenek is, bár lecövekelte őket a halott fotós, ha minősíteni kellene a felvételt, a zsűri azt mondaná, olyan, mint a bágyadt csap csepegése. Hogy mitől lett a te oldaladon a ki se vehető kép szemcsés, szintén titok, de lehet, hogy tudták, a tiéd lesz, és eleve reszelősre csinálták a részedet. Jaj, Öreg, hogy kerültek ezek a révünkön mégis össze, az én esténként engem rózsás paplannal takargató, Iliász-t mesélő apám tündér feleségével meg a te csak az állandó helyváltoztatásban rögzíthető háttérfiguráid, a csupán az instabilitásban stabil füst-pára-szülők.

Vittük a láthatatlan púpot, te a magad témateremtő poklát, én a magam témateremtő mennyországát, az elvesztett Mi kis városunk-at keresve, te a magad mikrovilága születéseddel azonnal bekövetkezett atomrobbanása kellékei közt zavartan szedegetted össze a bizonytalanság díszletébe illő hajdani tárgyakat, széklábat, csorba korsót, szakadt fél makkalsót, egy létrát, aki gyalogol, nekem elindítja az életemet annak idején Al Jolson a hangosfilmmel, neked lezárja ugyanazt, s tágra nyitja a nosztalgia kapuját, mert amikor még néma volt az a vászon…

Akkor mi volt, Iván? Akkor se volt semmi. És nekem se nyílt ki semmi Al Jolsonnal és a Sonny Boyjal. Csak hitted és hittem. Aztán lett mindkettőnknek és mindkettőnkből az, aki, és az, ami. Az egyetemi órán, amelyen bennünket tanítottak, és a kedves fiatal oktató, mindünk barátja, elővezetett bennünket, zavartan néztünk egymásra, aztán a hallgatókra. Nem a nyilvánosság miatt voltunk zavarban, ahhoz már túl sokszor álltunk kamera előtt, csak akkor ott ültek velünk szemben az utódok, akik éppolyan érdeklődő közönnyel szemléltek bennünket, mint mi annak idején Basch Lóránt teáin az akkori aggokat, latolgattuk, meddig élhetnek még, és részvéttel csóváltuk a fejünket: milyen süketek szegények, milyen részvétre méltó a hanyatlás, azt nemcsak nem szabad, de nem is illik megvárni.

A kapitány se várta meg, te is elvitted a magad csomagját úgy, hogy hiányodba szisszent bele Magyarország, nem a riadt részvétbe: már nem vagy az, aki, szép, furcsa tollazatod megkopott. Úgy mentél át a nagy hídon, amilyen voltál, kis batyukban az összeszedett, atombomba felrobbantotta főváros és nagyvilág, a másik meg egy bágyadt visszaintés madaraknak, kutyáknak, lovaknak. Még az embereknek is. Olyan tehetséges voltál, mint a csillag az égen, olyan természetes ragyogás vette körül kozmikus mivoltodat, amit nem tud kikezdeni idő, te győzted le a halált, nem fordítva, lebonthatnak itt mindent, ha te akarod, örökre áll Budapest. Keresd meg odaát Gaskell asszonyt, és mondd meg neki, ha egyáltalán valakihez hasonlítottál, akkor hozzá, ő tudott a semmiből univerzumot konstruálni a Cranford-ban. Most már nem érdemes hazudnod, hogy mert kimaradtál az iskolából, nem is vagy igazán művelt. Vigyázz, lassan lehámlik minden védőréteged, ez a halhatatlanság előnye-hátránya, szabad és védtelen vagy az öröklétben. Te nem voltál művelt? Olvasott? Legalább most ne tagadd le. Azért nincs szégyenedre.

Mondtam az imént: csak epigonjaid lehetnek, te soha többé nem lehetsz, egyedi voltál, mint a magány, a lázadás, a megalázottság és a művész halhatatlansága, amelyek csak látszatra kollektív bérlők. Te voltál Mándy.

Adalék az Ottlikiászhoz: Ludány

Egyszer majd összegyűjti és egybeszerkeszti valaki azokat a nagy epikai elemeket, amelyek Ottlik életéről már nyilvánosság elé kerültek, s egy tragikumra-komikumra egyaránt érzékeny fülű modern Homérosz létrehozza az Ottlikiászt, amelyen mindaddig nevetni lehet, amíg az ember azt nem érzi, hogy a fellobbanó indulattól fulladnia kell. Ottlik születésétől fogva hősköltemény-figura volt, életrajzát zömükben kaján istenek írták, személyének csodája, hogy ellenszélben is meg tudta csúfolni a Végzet vastörvényét, s már akkor sikerült legendakört alakítania maga körül, mikor a marxizmus kezdettől látáshibás optikájában még a legreálisabb tényeket és adatokat is szemérmetlenül cáfolták.

Szabályos módszerrel persze nem lehet, soha nem is lehetett őt megközelíteni, tudta ezt az egykori gödöllői lakáshivatali tisztviselőtől kezdve félmúltunk minden funkcionáriusa. A gödöllői epizódnak nem voltam tanúja, arról csak hallottam, sokáig és sokszor volt téma Ottlik kitörése akkori lakóhelye színterén valami lakásügyben, melynek kapcsán egy ingerült válaszai mérséklését kívánó tisztviselőt azzal a váddal kényszerített némaságra, hogy mindazok után, amit elraboltak tőle, most már láthatólag az idegességére is igényt tart az állam, holott neki az a kenyérkereső munkaeszköze, az idegesség. A lakásügyet két pillanat alatt elintézték, csak kint legyen a hivatalból. Mondom, ezt csak hallottam, de Ludány neve körünkben először történt kiejtésekor ott voltam, a ténynek írásbeli rögzítése is van, mihelyt halálom után publikussá válik Szobotka lírai hagyatéka – napjaink verses naplószerű megörökítését az írói pályáját ugyancsak költőként kezdett Szobotka végezte, aki gyerekkorában és később, fiatal évei Karácsony Sándor fémjelezte korszakában számtalan verset írt, sőt még akkor is költeménybe parancsolta a prózájából kilúgozott személyes indulatokat, mikor már engem megismert. Ottlik és Szobotka egyébként versek révén ismerkedtek meg, Cs. Szabó közvetítésével, hármuk között esett először szó arról, esetleg antológiát lehetne szerkeszteni az angol barokk költészet lefordítandó termékeiből, Szobotka hozzá is fogott, több vers elkészült a remélt antológiából, aztán abbamaradt, utóbb derült ki, az anyag már más költő szerződés lekötötte munkája. Nem akármilyen olvasmány Szobotka majd egyszer előkerülő verses naplója, benne nemcsak közös múltunk, de a kor a mi életünk körét érintő szinte minden figurája szerepel.

A véletlen úgy hozta, hogy azonos mentalitású, egyformán víz alá nyomott, elvileg halálra ítélt, jog nélküli polgárrá alázott baráti írónemzedék pár tagja földrajzi tekintetben is közel élt egymáshoz, nemcsak eszmevilágában. Ottlik, aki gyakran cserélt lakást, leghosszabb ideig egy utcában lakott velünk, ha a Krisztina-templom felől tájoljuk be az Attila utcát, ő az alagúttól számítva balra, mi jobbra éltünk, szemben a Déli vasúttal. Lakásunk ablakából Lengyel Balázsék otthonára lehetett látni, tőlük viszont a Városmajor utcai Basch Lóránt-féle ház volt egy kődobásnyira, ott Mészölyék éltek. 56-ban mindenesetre valamennyien ott álltunk együtt a lövedékek zajában a Kékgolyó utca sarkán, és egyikünk se tudta, ránk személy szerint mit hoz a jövő, hogy az országra akkor és később, ha a helyzet tisztul, végképp nem sejtettük. De a vihart egyformán érzékeltük, egyformán értékeltük is, nagyjából egyformán éltük át, az órák nem voltak unalmasak, Ágnesék otthonába belőttek, náluk hiányzott a fal, Szobotka merő véletlenből menekült meg a haláltól, a forradalom kitörése délutánján – akkor az Eötvös Egyetemen dolgozott – a Bem-szoborhoz vonult a diákjaival, a mellette lépkedő dékánt golyó találta, meg is halt szegény. Nekem a fejem bőréig leégett a hajam, mikor a gépfegyvertűz elérte az ablakpárkányunkat, a konyhában főztem, gyertya mellett, ijedtemben a lángba hajoltam. Ám akkor és ott a Kékgolyó utca sarkán csak a forradalom kegyelmi állapotát értékeltük, a nagyszerűségét, bármilyen tüzes is volt a lehelete, a remélt szabadság lélegzett vele, a végre valódi felszabadulás. Ami aztán november 4-én következett, mindünk sorsát immár harmadszorra döntötte el.

Az a nemzedék, amelynek a tagjai voltunk, először a második világháború végén határozott úgy, hogy megpróbálja az országból végre valódi demokráciát formálni igyekvő célkitűzéseket a maga művészi eszközeivel is segíteni. Második döntésünk az én visszavett és helyettem a párt célkitűzésének megfelelő írónak adott Baumgarten-díjam napjára esett, a gesztus, amellyel Révai miniszter foganatosítani kezdte a szovjet földről importált művészeti káté tézisét, olyan volt, mint a gong: kezdődik az előadás; kinek-kinek el kellett határoznia, hogyan dolgozza fel magára nézve azt, ami történt. A baráti kör válasza egyértelmű volt, ha nincs szabadság, mert az ügy persze messze túlmutatott az én személyemen, akkor ne legyen irodalom se. Elhallgattunk a nyilvánosság számára, fiókjainkban ott lappangott ki-ki publikálástól visszatartott lírai vagy prózai alkotása, a párt meg átvette a művészeti élet irányítását, soha annyi épülő hidat, traktort, foghíjas veteránt, lelkes országépítőt, önkéntes határőrt, jóságos szovjet katonát nem termelt még irodalmi időszak. Harmadjára 56-ban, a forradalom leverése után került sor ismét csak közös állásfoglalásra, amikor érzékelni kezdtük, a vértanúk nem haltak meg hiába, ritkul, vagy legalábbis ritkulni kezd a terror alatt szinte tapinthatatlanul sűrű levegő, a baráti kör úgy érezte, ha tisztességes paraméterek között mozoghat, elindul újra, ahogy elindult valamikor 45-ben. 1959-ben szinte azonos időpontban jelent meg Ottlik Iskola a határon-ja és az én első regényem, a Freskó.

1945 és 48 között kezdetben tele voltunk jogos reménnyel, 48 után elkezdtünk gyanakodni. Hogy nem ok nélkül, az nyilvánvaló, egyre érzékelhetőbben rányomta a bélyegét hétköznapjainkra és bevont ünnepeinkre a terror. 56-ig se lehetett aggodalom nélkül járni éjszaka az utcákon, bár ebben az időszakban inkább a hajnalok voltak kockázatosak, a váratlan látogatók virradat előtt szerettek érkezni, 56 után hosszú időbe került, míg valahogy megszilárdult a rend és legalább illúziója volt a biztonságosabb járás-kelésnek. Ha este találkoztunk, nemegyszer előfordult, hogy együtt maradtunk éjszakára, vagy legalábbis megvártuk a fényt. A gyakorlat valahogy úgy alakította, hogy mi Szobotkával legtöbbet Ottlikéknál bukkantunk fel, nekünk egyetlen szobából állt az otthonunk, Ottlikék lakása legáttekinthetetlenebb periódusuk idején is mindig úgy hatott, mintha nagyobb volna önmagánál, ez Ottlikné, Gyöngyi számos csodáinak egyike volt. Gyöngyi igazán megérdemelné, hogy az írófeleségek panteonjában különleges fülkéje legyen. Feledhetetlen alakját minden kávéillat visszasodorja az emlékezetembe, ő főzte a világ legillatosabb feketéjét öt szem babból, és ő tudta egyedül elkészíteni a csodálatos pötifurt, azt a süteményt, amelyet csak a dzsentrivilág lányai ismertek, s melynek családi változatait ősanyáink haldoklásuk idején lányaik fülébe súgva árulták el. Gyöngyi pár deka lisztből és valami titokzatos egyébből ezeregyéjszakai finomságot teremtett. Gyöngyi kávéja, pötifurja, a szobában lengő enyhe vaníliaillat, amely a keserű mandula leheletével keveredett, egyszerre idézte akkori számunkra a halált és a keservében is kívánt életet, mint ahogy minden rántott hús előkészítésének sercegése Ágnes szép fiatal arcát sodorja vissza felém az időben, náluk vagyunk, aki írónak számít a fiatalok közül, mind ott van Balázsék konyhájában, Ágnes szőke sörénye lobog, senki se tudja, hogyan tudott Balázs húst szerezni, de van, Ágnes pecsenyét süt, kikapdossuk a kezéből.

Együttléteinkhez a titkos felolvasások és a játékok úgy hozzátartoztak, mint a levegő. Ahogy mondtam, mi Ottlikékhoz jártunk a legtöbbet, ahogy átléptük a küszöbüket, ki-ki felvette a magunk adományozta titkos nevét. Ottlik ugyan állandóan tagadta, hogy bárkit is megmentett volna a II. világháborúban, de emberszabadítási akciói sorozata annyira köztudomású volt, hogy csak legyintettünk. Nevet is olyat kapott, ami számtalan megmentett, elrejtett barátjára utalt, ő volt Pimpernelly Nelly, a Vörös Pimpernel közeli rokona. Gyöngyi, aki olyan volt, mint egy szecessziós festmény figurája, klimti szépség, a dzsentriasszony prototípusa, lett a játékban Csinom Palkó, Szobotka, a tartózkodó modora és visszafogott magatartása miatt Lordnak csúfolt hajdani angol szakos egyetemi hallgató Göre Gábor, én meg Szent Lajos hídja. (Híd a világhírű regény hídja miatt, amely az én életemben Debrecent kötötte össze Budapesttel.)

Játékaink változatosak voltak, az együttlétek forgatókönyve mindig azonos, kávéztunk, olykor bor is volt, pötifur mindig. Ludány estéjén valami nyugtalanság rezgett a biedermeier bútorok között, ahogy Szobotka naplója megőrizte, az után a játékos este után következett, amelyen én bemutattam a Sztálin bajusza című költeményemet és ismertettem a munkaversenyben győztes szocialista kisnyúl kitüntetésének napját a Parlamentben. Előzőleg csupa harmonikus és végig nevetéssel kísért magánkultúrműsoraink és politikai beszámolóink voltak, Gyöngyi nemcsak pötifurt tudott csinálni, de az Isten őrizte azt a kül- vagy belpolitikai szituációt vagy személyiséget, akit a mi hivatalos rádiókommentátorunk, Csinom ismertetett.

November volt, apám-anyám hónapja, korai tél. Aznap Csinom Palkó lett volna soros, hogy szórakoztasson, de Gyöngyi azzal nyitott ajtót, elnézést kér, nincs a helyzet magaslatán, vagy ne játsszunk, vagy valaki vegye át tőle a külügyi kommentárt. Nem néztünk egymásra Szobotkával, de mindketten tudtuk, történhetett valami náluk, vagy köztük. Ha akarják, megmondják, de hallgattak. Csinom nyúzott volt, Ottlik szinte harapott. Voltunk olyan jóban, hogy Szobotka meg is kérdezte, nem volna-e helyes, ha elhalasztanók a mai találkozást, ne menjünk haza?

– Nem mentek sehova – mondta Ottlik. A szeme olyan volt, mint a lázas betegé. – Ma forradalmi törvényszéket alakítunk, és halálra ítéljük Ludányt.

A konstrukciós perek, a tömeges gyilkosságok, maga a forradalom tenger áldozatával még olyan közel voltak, hogy megborzadtunk az ötletétől, ritkán élt át egy generáció ennyi kivégzést, mint amennyinek mi tanúi voltunk. Azonnal tiltakoztam, Szobotka ingerülten legyintett.

– Na – nógatott Ottlik – Göre lesz a bíró, Csinom képviseli a vádat, Szent Lajos elítél és kivégeztet.

– Köszönöm – mondtam. – Milyen udvarias. Miért kellene Magát kivégezni? (Haláláig nem tegeződtünk, több barátunkkal is jóval később változtattunk a magázáson.)

– Mert tehetségtelen vagyok, életemben egy jó sort le nem írtam, nem is fogok. Amellett a neuraszténiám elviselhetetlen. Én tulajdonképpen gyilkos vagyok.

– Most ismét kételkedünk magunkban – mondta Csinom Palkó szárazon. – Ne menjetek haza, majd elmúlik. Játsszunk hajtogatóst, akkor legalább nevetünk.

A hajtogatós olyan játék volt, amely verset eredményezett, valaki papíron elindított egy sort, akinek a behajtott cédulát továbbadta, a sornak csak az utolsó szavát ismerhette, azt kellett folytatnia, arra keresett rímet, az egybeolvasott értelmetlenség aztán sajátságos eredményt hozott, Ottlik nem vállalta.

– Én nem hajtogatok, én nem akarok gondolkodni, csináljatok törvényszéket, ítéljetek el, úgyse érek én semmit, és akkor végre csend lesz és béke.

A mikrovilággal van baj – gondoltam –, valami történt a házasok közt. Nem néztem Szobotkára, nyilván ugyanígy észrevette. De bármi volt, értelmetlen, hogy Cipi ilyen élesen reagáljon rá, mint a törvényszéki játék, azt csak tudja, hogy Gyöngyi szereti, hogy mennyire szereti, azt nyilván csak Bim méri fel, Gyöngyi barátnője, aki míg Csinom élt, hűségesen végigkísérte minden úton. De persze tudta az egész baráti kör, hogy döntően soha, semmi miatt nem fog változni kettejük egymáshoz való viszonya, legfeljebb Csinom klimti arcán lesz egy árnyalattal sűrűbb az árnyék. Végre leültünk, Ottlik csendesedett, mikor megint megszólalt, már majdnem a megszokott volt a hangja.

– Nekem két lényem van – mondta –, elég volna egy. Önmagam ikre vagyok, de minek nekem iker. Legjobb volna, ha mégis felállna az a törvényszék.

– Nem hagyja abba? – kérdezte Göre Csinomtól. Csinom osztotta a pötifurhoz a tányért. Fegyelmezett volt, látszott rajta, erejébe kerül.

– Ki kell várni. Tegnap megint jelentkezett Ludány, ilyenkor egy darabig azt üldözi.

A név számomra azért volt abszurd, mert nekem volt Debrecenben ilyen nevű ismerősöm, azazhogy nem nekem, a Régimódi történet Gizellájának. Én csak hallottam arról, hogy kalábert és pókert Gizella mindig valami Ludánnyal játszott, mikor végre sikerült férjhez mennie az én anyám első férjéhez. Hogy kerül az Ottlik életébe ez a sosem említett valaki? Vagy kitalálta? Csak nem alkotott Pimpernelly Nelly egy új mitológiai figurát?

– Legalább Ludányt végezzétek ki – kérte Pimpernelly, de ezt már Gyöngyinek mondta, félreérthetetlenül neki –, akkor Csinom férjhez mehet újra, és talán azt kapja, amit megérdemel.

Csinom felállt, és kiment a konyhába. Göre is felállt, ritkán láttam Szobotkát ilyen indulatosnak.

– Hagyd abba, légy szíves! Legalább velünk ne akard elhitetni, hogy ha bármi van, örömből szervezed az életedbe a nehézségeket, és fél lábon táncolsz amiatt, ha nem tudod megkímélni Gyöngyit mit tudom én mitől. Neked nem Ludánnyal, vagy kivel van bajod, hanem azzal, ami itt folyik. Nem játszunk kivégzősdit, elmegyünk haza.

Csinom akkor lépett vissza a szobába, kezében a pötifur, a vanília illata most nem illett a hangulathoz.

– Nem mennek sehova – mondta Csinom. – Hagyják Cipit szublimálni, ez az egyetlen módszer arra, hogy Ludányt távozásra bírjuk. Bár felőlem maradhat, én megszoktam, ismerem Ludányt.

Szép szeme mélyén ott volt a ki nem mondott mondatok sora, mit szokott, szokhatott meg. Szegény Birkás Bandi akkor még bőven élt, ő mondta egyszer még a Központi Antikváriumban, rettenetes és gyönyörű ifjúságunk egyik színterén, hogy nem lehet senkinek se könnyű egy fürdőszobába járni a Himalájával.

A híres kávé párolgott, Csinom betöltötte, ez kicsit lazított a feszültségen, jobb kedvünk lett. Ottlik egyszer csak elnevette magát, ritkán nevetett, valami kettős volt a nevetésében, a száján egy csecsemő és egy aggastyán mosolya, egyazon izommozdulattal, egyazon időben. Megint visszatért Ludányra.

– Azt nem értitek, hogy én Ludány vagyok, de nem használhatom mentségül azt, hogy most ez a szörnyeteg élet is Ludány.

Csinom ránézett, szinte hallható volt a gondolata: Nekem csinálhatsz, amit akarsz, együtt leszünk holtomig. Minek ezt örökké visszaigazoltatni?

– Ha minden Ludány – mondta hidegen Göre –, akkor te, mint Ludány, csak a tünete vagy, és mint ilyen, ártatlan, mert politikailag nem vagy Ludány és magánilag a Ludányság Csinomra tartozik.

– Felőlem a mennyezeten sétálhat vagy ordítozhatik, engem nem zavar – fordult felé Gyöngyi –, csak Cipi dúlt miatta, pedig nincs oka. Szent Lajos, Ti írók vagytok, miért nem segítetek neki, szublimáljátok azt a nyomorult Ludányt, akkor csend lesz. Majd Göre meg Szent Lajos összeszedi magát és megírja az ikredet, és attól Ludány elgyengül, te meg erős leszel. Csináljátok már!

– Bánomisén – mondta Ottlik. – Mibe akarjátok szublimálni, ódába?

Göre döntött, nem én.

– Hát ha Ludány Ludány, akkor nem ódába való, hanem limerickbe. Azt te tudod a legjobban. Öld meg te Ludányt egy limerickkel.

– Sose javasoljatok neki semmit – mondta Csinom –, akkor csak azért se csinálja. Próbáljátok neki megtiltani.

– Én őrült vagyok, nem hülye – mondta Ottlik –, ne sértegess.

A limericket végül is ketten csináltuk meg Szobotkával. Az enyém nem sikerült, a limerickhez szárazabb humor kellett, mint az enyém, a Szobotkáét fogadtuk el, akkor már mindenki tudott nevetni, pedig a limerick voltaképpen gonosz kis vers, ha nagyon jól sikerül, van valami báj a komiszságában. Az alkotást én mutattam be.

– Vers Ottlik Ludányról – mondtam szavaló hangon –, írta Göre és Szent Lajos, utóbbi csak megpróbálta, de belebukott. Beküldve a Népszabadság első számú gyilkosának. Cím: Irodalmi rovat.

– Hear, hear! – mondta Ottlik. Én felolvastam:

– Mije van? – kiáltotta a felharsanó nevetésben Csinom –, csikkszemű kutyája?

Szobotka szelíden mosolygott.

– Variáció egy, variáció kettő, ismerteti Szent Lajos.

– Ez a Göre zseni – mondta Csinom. Ludány válaszolt neki:

– Azért nem viszi semmire. Pedig én Ludány vagyok, csak nem akarjátok elfogadni, ha szublimáljátok, akkor is Ludány. És a csikkszemű kutyát is kérem, mind a két variációt.

– Adjátok neki, mind a két variációt – javasolta Csinom. – Gyere, Szent Lajos, nézzük meg a pogácsát.

A konyhában nem kérdeztem én semmit. Ha Ludány, legyen az, megírta az Iskolá-t, tehetsége viharában napok és holdak kavarognak és zeng az ég. Hát nem mindegy? A konyhát betöltötte a friss pogácsa lehelete, Gyöngyi óvatosan rakta porcelántálcára, némán kapkodta ki a tepsiből. Hirtelen rájöttem, hogy talán mégsem egészen mindegy. Én csak a barátja vagyok Ludánynak, nem a felesége.

A csekei monológ

Most kezdődhetett meg.

Csalódást okozott, hogy nem vállaltam személyesen, az lett volna igazi csemege. Utána a kávéházban az utó-zomotoron megállapították volna, jó ízlésű ember nem vállalkozik ilyenre, aki egyszer ledöfött valakit, csak a bécsi operában áll oda a tetemhez elsiratni. Ismerem őket, bár ne ismerném olyan jól. Elborzaszt, mennyire nem szeretem az írókat, mert nélkülük nincs irodalom, és irodalom nélkül nincs se haza, se ország.

Helmeczi érzelmes lesz, nyilván reszkető kézzel lapoz majd és játszik a hangjával. Ha azt mondhatom el a gyászbeszédben, amit legnagyobb megbecsülésük jeléül úgy kínáltak fel, mint egy szál Borgiarózsát, kimondatlan véleményük mérgével átitatva, hadd szívjam be az illatát, s akkor esetleg mindjárt kettőt temethetnek, Júliát Niklán, Romeót Csekén, szóval ha elmondhatom a teljes igazságot a részletekkel együtt, talán még vállalom is. Hozzám már olyan közel az elmúlás, mintha a halál itt ülne velem szemben, és nézné Cseke világvárosi forgalmát ebben a se nem nyár már, se nem ősz még napsütésben. Neki is mindegy már, a szerencsétlennek, de ezt legalább megértené, a Kotzebue-ügyet, mindünk magatartásának magyarázatát a későbbiekben, a látogatása után. Amit most hallhat, ha hallja, túl irodalmi, elvont, mint minden, ami a momentán célon kívül a jövőnek, az utókornak is készült. Egyébként új műfajt alkottam: epitáfium és apológia. Epilógia. Apotáfium. Áfium.

Milyen szerencsétlen hivatás, költőnek lenni! Levantin mesterség, országgal-világgal ismertetni Lollink barna szemöldökét, melankóliánkat, esetleg a lány sorsát, akit megejtettünk, vagy öngyilkossági terveinket, ez utóbbitól még világhírű is lehet az ember, ha külföldi. Iszonyodom az exhibicionizmus minden fajtájától, s attól is, aki a testi-lelki vetkőződést el nem kerüli. Én sose láttam nőt egészen meztelenül, nem is törekedtem erre, mint az a másik, az a pirulást nem ismerő, aki a lány ölét nyaldosó habokról sem átallt írni. Hogy lenéztem mindig a jellegzetes kollégiumi durvaságot, a cőtus trágár fintorait. Violaszín pecsét, tudom én, mire célzott, fújta az egész város gyerekkoromban a nászdalt a violaszín kötényről meg az aranyhalról. Obszcén fantázia. Gyereknek lenni abban a…

Nem erre akarok gondolni. Nem tudom, mire akarok gondolni. Tudom, mire akarok gondolni. Arra, amire nem akarok.

Vajon hol tart, melyik soromnál? Természettől fogva teátrális, ezt sose szerettem, ő annál inkább. Ha illenék, rózsából füzért tenne a fejére, cipruságat lengetne, s dalolgatna: gyász, gyász, gyász. Helmeczi ilyen, a bánattól fulladozni fog, nem érti, minél merevebb és fagyosabb, mint szónok, annál forróbb lesz a közönsége. Az én szövegemet olvassa, nem lehet oka lámpalázra. Egyszer egy télen megcsókoltattak velem Debrecenben egy templomkilincset, ott maradt az ajkam bőre a vason a fagyban. Diáktréfa. Mint a kitömött nyúl a kontraszkriba asztalán. Csokonai úr ötletei.

Megint ítélek.

Ha majd az én temetésem lesz, kilesek a szemfedél alól a fél szememmel és megállapítom, rosszul rendezték, nem esztétikus, a szónok pedig gyenge. A fél szememmel lesek ki, kettővel lehetetlen, mert nincs, csak egyetlen szemem. Neked persze kettő volt, akkora óriási két barna szemed, mint a dió. Ha megírhatnám rólunk az igazságot, és azzal kellene a pódiumra lépnem, azt hiszed, vonakodnám? Mikor megjelent a bírálat, ne hidd, hogy komolyan sajnáltak vagy szörnyülködtek, titokban mindenki el volt ragadtatva, te nem tudod, hogy az író, ha másról van szó, nem saját magáról, milyen kaján olvasó. Boldogok voltak, hogy egy tisztességes őrült hetekig dolgozott egy tanulmányon, hogy előbbre vigye az irodalom ügyét, annyit fogtak fel az egészből, hogy végre beléd mart valaki, s az én recenzióm óta egy bálvánnyal kevesebb. Ha sziréndal helyett most fricskát kapott az orrára, hát vége az országos hozsannázásnak. Pénze van, birtoka van, szép családja van, közönsége van, hát mije legyen még? Általános hitele is? Legalább üssék meg. Az írók egy percig se hitték, hogy akkora tehetség vagy, amilyen, azt csak én tudtam, aki támadtalak – hiszen ezért támadtalak meg. Fiatal voltam, hát szigorúan beszéltem, talán irgalom nélkül. Csakhogy az irodalom nem lelencház, nem ispotály.

Persze nem is lőtér.

Senki se vádol. Mit magyarázkodom?

Azt hiszem, kevés prózaibb környezet van, mint Cseke, meg ezek a bútorok itt, az utca, amelyen a szeptemberi, szűrt fényben ökrös szekerek ballagnak, soha ilyen korán nem törtünk még Csekén kukoricát. Tömény realitás ez: szekér, tengeri, ökrök. Irreális csak én magam vagyok, reggel óta a legképtelenebb képzetek tolulnak elém. Látlak például itt és most, holott februárban haltál meg, és az ország másik, legtávolabbi zugában, és ha véletlenül arra járok akkor, eszembe se jut belépni a házadba, hogy utoljára még lássalak, hát akkor mit keres itt a tudatomban most ez a kép. Látlak halottan, a ravatalon, körötted sírnak, magyar ruhában fekszel, ezt csak gondolom, mert ez illik hozzád is, ehhez az órához is, és nincs szemfedeled, hanem szalámival vagy letakarva, lábadtól a félig nyílt szemedig szalámival. Abszurd ez a látomás, gusztustalan és dekomponált, kétszáz év múlva egy újra felfedezett Schiller valamelyik rossz ízlésű epigonja talál majd ki ilyet a színpadon, egy szalámis halottat, a fején babérkoszorú.

Babér.

Mikor találkoztunk, azt gondoltam, ha nem volna a konyhátokon a csülkös bableveshez hozzávaló, te megfőzetnéd az étel kedvéért a babérkoszorúdat.

Ó, Krisztus, Krisztusom.

Ha még megvolna, s eljutna hozzá a hír, sírna az Öreg. Hát ettől megkímélte a sors. Öt éve halott, azaz Isten tudja, mennyivel előbb az volt már, a kettő nem esik mindig egy időre, a valóság és a tényleges halál. Kikopott ő már az életből hamarább, akár keshedt frakkja, arcára, mint az enyves légyfogóra, rátapadt a kétségbeesett mosolygás. Ha el nem viszi a kolera, elvitték volna Kisfaludyék, mindenki elpusztul, aki fél a fiataloktól. A fiatalokkal vagy együtt tud élni az irodalmár, elfogadja és megérti őket, vagy okosabb, ha végez velük, mint Goethe azzal a mértéket és formát nem ismerő Kleisttel; akkor bölcsebb, ha eliminál. Aki megijed tőlük, esetleg utánozni próbálja őket, annak vége, aki kegyes akar hozzájuk lenni, annak is, mert azt felfalják, kegyet nem fogadnak el, csak egyenlőségjelet. Az öreg megijedt és megalázkodott, ebben elvérzett. Olyan agya volt, tele annyi tudással, mint az alexandriai nagykönyvtár, de nem volt jó emberismerő. Az a félig tisztelgő, félig patronáló meghajlás, míg ifjú ellenfelét kézfogással köszöntötte, fájdalmas volt és restellnivaló. Jobban becsülték volna, ha szemükbe mondja, semmiben sem ért velük egyet, és ki nem állhatja őket. Akkor ellenség lett volna, de tekintély, s majdnem bizonyos, hogy befogadják. Furcsák a fiatalok. Az Öreg elegáns volt velük, udvarias. Tévedett.

Vannak helyrehozhatatlan tévedések.

Te, mikor meghallottam, hogy nem vagy többé, felnevettem. A hírhozó jól megnézett, ritkán szoktam én nevetni. De olyan gyöngyöző, kemény, hetyke kis hangon szólt hozzám, olyan pattogó, jól tagolt, friss és hangzatos fonetikai egységekben, hogy úgy hatott, mint a száncsengő. Csak nevetni lehetett azon, hogy eltűntél előlem, egy negyedszázada várok tőled normális választ, olyat, amivel tudok mit kezdeni, ami nem az a zagyva kardlapozás, amit az ellenkritikáidban meg a tanulmányaidban produkáltál. Én hivatásos esztéta vagyok, te zseni, túl tételen, elméleten, elveken, mit ártottad magad a halandók mesterségébe, én se mentem el Niklára tavaszi szántáskor. Nem vitatkozni akartam én veled, hanem segíteni neked is, az irodalomnak is, az irodalom kibírta, te nem, de attól még felelhettél volna józanul és én is megmondhattam volna nyilvánosság előtt vagy ha akartad volna, írásban, hogy ekkora támadás már rangadó, és én tiszteletből és serkentésből kisebbítettelek. Ez a válasz, amit most februárban küldtél, a halálhíred, világos volt, pátoszmentes, érthető, el is tehetem emlékül. Most nem szidtál, nem akartál felaprítani, nem tiltakoztál, nem oktattál ki, nem hadakoztál, nem írtál nagy tanulmányokat, hanem lezártad az ügyet, lefeküdtél, elnémultál, és én a némaságoddal nem tudok mit elkezdeni. Övön aluli ütés volt, Dániel, halálra nincs más válasz, csak másik halál. Igazán csak az vigasztal, hogy jottányit sem érdekel, hogy most már én következem. Egyébként télen kellett volna csinálnod, úgy lett volna stílusos, télen láttalak először és utoljára.

Két napig várattál bennünket, topogtunk, áztunk a hídnál, lestük prémes kalapodat, kurta lábadat, tömzsi testedet a kéknél is kékebb nadrágban. Azt hiszem, azzal kezdődött az ingerültségem, hogy mikor végre megtaláltunk, nem ott, nem akkor, nem olyan körülmények között, mint elterveztük, azt éreztem, bár ne leltünk volna rád. Mást vártunk valamennyien, egy férfit, akit antik istenek lengenek körül és maga a nemes középszer, a derű, a kiegyensúlyozottság, egy árkádiai pásztor, köntöse ráncai közt tilinkó. Te meg csak faltál, és mikor el akartunk vinni Virághoz, mert őt mindenkinek illik meglátogatnia, csak rázogattad a lábadat, hogy bántja a pesti kövezet, és Biharival akartál találkozni mindenképpen – hát miféle ember az, akinek a cigányzene a szenvedélye? Engem ki lehet űzni vele a világból. Taszított az ízlésed, a modorod, egész este csak bosszantottál, azt állítottad, az a silány Kotzebue nagy író, és belekötöttél mindenkibe. Szegény Miskát majd szél érte, mert nem csókoltad vissza, mikor üdvözölt, megsértetted Szemerét is, mert elmondta nekünk, hogy este a szállodában elaludtál a folyóiratukon. És nem átallottál beleharapni az Öregbe is, aki pedig hogy verte neked a dobot, mikor a színre léptél, azzal vádoltad, irtja a dunántúli szavakat, mintha bizony a debrecenieket gyűjtené, keres a tájszavak helyett nemes hangzású újakat, még mindig természetesebb foglalkozás, mint ha valakinek állandóan az evésen jár az esze, perecet és kolbászt követel és kritizál mindent, ami más, jó ízlésű embernek kedves. Mi csak bámultunk. Hát honnan áradt belőled annyi csoda sor és gondolat, mikor olyan primitív vagy, hogy alig találtunk témát az asztalnál? A színházban meg lehetett tébolyodni melletted, neked a színjáték se tetszett, ott is csak Biharit reklamáltad, Biharit és Kotzebue-t, fenntartom a véleményemet ma is. Kotzebue bűnrossz író, senki, kontár, irodalmi iparos. Szemere méltán védte Schillert, az legalább alkotó, bár igazán jó darabot ő se tud írni, ahhoz csak a franciák értenek. Akkor, ha teheted, a bicskádat is belém vágtad volna, mert nem kellett neked sem a német, sem a francia drámaírói iskola, csak Kotzebue. És hogy olvastál fel verset! Bár ne kértünk volna. Hogy ejtetted ki azt a szót: harmónia! Még volt merszed az én szavalásomat kritizálni, csak nem képzeled, hogy Szemere nem mondta vissza másnap, azt állítottad a lírámról, hogy homályos és lágytüzű. Az én költészetem! Hát a tied milyen? Hisz nem ismertél se mértéket, sem arányt, álltál egy kupolában, ott ágáltál össze nem tartozó fogalmakból mondatokat, s mi nézhettük kinyaklott fejjel, kancsin, hogy szállnak azok a dagályos szavak. Ha tudom, milyen vagy, dehogy viszek neked verseket megmutatni, mit értettél belőlük, semmit, az is kínos volt, hogy nem akartál a kollégákkal összejönni, Pali majd elsírta magát, mikor kiderült, hogy téged voltaképpen nem is érdekel az irodalom, te csak írni szeretsz, de se vitatkozni róla, se elemezni nem.

El akarod adni az ökröket – közölted, amikor kiléptünk a német színházból. Abgangnak remek volt, el is némultunk mind. Akkor megszöktél, megkerested bálványodat, Biharit, azzal mulattál egész éjjel. Megbotránkozott az egész írói kör, Miska nem is akart többé látni, helyetted is szégyelltük magunkat. Nekünk az életünk volt az, amit nem vállaltál, amit untál, hát hogy lett volna egy közös gondolatunk ekkora közöny és ilyen felületes műveltség láttán. Nem szerettelek. Persze hogy nem szerettelek. NEM SZERETTELEK! Mit szerettem volna rajtad, önmagad cáfolatát? Csak megzavartál minket. Vártunk egy látomást, egy csudát a Dunántúlról, a Parnasszus fiát, ehelyett azt mondtad a folyóiratunkra: fityfene.

Persze, igazad volt. Nem a folyóirat értékében, hanem általában. Aki akkora költő, mint te vagy, az érezheti az irodalomelméletet fűrészpornak, és unhatja a vitákat is. Az azzal engeszteli a maga szakmája adta halálos veszedelmet ráhozó iszonyatot Scylla és Charybdis között, amivel akarja, tudja, amivel lehet. Az én mértékem más, nem Bihari, nem Kotzebue, és más a Scyllám és Charybdisem is, de ismerem a szakma ránk hozta veszedelmet. Nekem nem fűrészpor az irodalom elmélete. Ha egyáltalán volt valami élethez hasonló létem, hát akkor ez volt az életem.

Körülbelül most rehabilitálnak, halhatatlan halott, akinek porteste fölött zeng az engesztelő ének, az én énekem, most ért Helmeczi az Akadémián az utolsó részhez. Míg Téged égbe visz, az én pozíciómat is megerősíti, milyen jellemes irodalmár lehetek én, hogy ilyen nyíltan kimondom, ártottam neked, tévedtem, s azzal, hogy elnémítottalak, ártottam az országnak is. Így, szemre, mindenki azt hiszi, megint csak én győztem, hiszen magam tettem kritikusi tollamat ravatalod elé. Csak én tudom, meg te, aki örökkévaló lettél és halhatatlan a magyar lírában, hogy kezdettől fogva tied volt a hatalom és dicsőség, akkor is, amikor más nem látta meg, mikor földi szemeddel te se vetted észre. Most már ott vagy az örökkévalók között, szép sávos abrosszal asztalt terítettél, kolbásszal kínálod a többi üdvözültet, és most már tudod, hogy csak a te életed volt igazán élet, mert két szemed volt, számtalan dajnát megöleltél, jókedvedben átugrottad az asztalt, szép voltál, férfias, erős, szerettek, volt családod, és furcsa módon, holott utáltál minden elméletet, éppúgy az irodalomba pusztultál bele te is, ahogy én fogok.

Körülbelül most lett vége. Most felállnak, és némán rád gondol mindenki. Rád és rám. Két percig. Iszonyú hosszú idő.

A harmónia szót görögösen kell ejteni, Dániel. Így: hármonijja.

Te! Szinte felfoghatatlan, mennyire nem számít annak, akinek halála lesz az irodalom, hogy az illető szerette-e valamikor, vagy nem szerette Kotzebue-t.