Violaszín. A cívis város köszöntése

Polgár nem bőkezű az érzései nyilvánításával. Gyerekként ránevelték, az arca nem arra való, hogy belseje útikalauza legyen, Polgár szigorú iskolába járt annak idején, ahol az esetleg igazságtalanul rárótt büntetést illedelmesen meg kellett köszönni, a javító szándék viszszaigazolásaként. Bizony felnőve nemegyszer érzett hálát magában az intézmény iránt, amely hozzájárult jellegzetes magatartása kialakításához, s így fegyelemmel állta a lét hullámverését, mikor az üldözések idején eltalálták, nem adta meg a kulturális élet kis sakáljainak vagy rangos dúvadjainak az elégtételt, hogy mikor vére csordul, könnye is csorduljon. Ám Polgár Debrecenben született, ahol csak a hajdani híres vásárokon tűrték meg a spektákulumot, a látványos jeleneteket, Polgár a születéssel együtt megkapta a várostól azt a sokak által ridegségnek gyanított fegyelmezett merevséget, amivel a debreceni a nem idegenek szemének szánt érzéseit fékezi. A cívis világnak szigorúbb a protokollja és lazíthatatlanabb az etikettje, mint a Napkirály udvaráé, tartást és méltóságot tanulni hozzánk járhattak volna Uraimék Debrecen egyik-másik fénykora idején.

 

Debrecen fénykora.

Fénykorai.

Miért éppen ettől a várostól várták, várják, követelik annyiszor a nem itteniek, hogy mindig a legjobb formáját fussa, magasztos történelmi talapzaton minden lakosával együtt sugározza a legnagyobbak töretlen szenvedélyét, Mélius hitét, a hajdani nagy professzorok európai egyetemekről hazalopott tudásanyagát villogtassa, magisztrátusa makulátlan tisztessége mindig csorbítatlanul rímeljen a város kalmárjainak országokat behálózó finánc-zsenialitására? Ha botlottunk olykor, botlott más város is, a történelmi utat sose mi írtuk elő saját magunknak, Debrecen várostörténetének csak részleteit befolyásolhatta, a nagypolitika akkor se volt a kezében, mikor Isten kifürkészhetetlen akaratából időnként fővárossá magasult.

Mennyi döntési lehetősége van a labdának? Mert Debrecen, a nem értéktelen labda töröktől osztrákig, osztráktól magyarig, magyartól tatárig, játékostól játékosig szállt, tatár dobta erdélyi fejedelemnek, erdélyi fejedelem német-római császárnak, német-római császár szultánnak, szultán svéd királynak, svéd király a Katolikus Ligának – az utazók kinevették, azt mondták róla, Európa legnagyobb bamba faluja, a királyok mind megcsodálták, mert szinte sehol nem láttak intézményekben vagy polgári házakban olyan korszerű és örök könyvtárakat, mint a Kollégiumban vagy egy-egy főbíró magán-bibliotékájában. Ha folyton dobták, elkerülhetetlen, hogy olykor le ne essék és el ne guruljon önmaga dicsköréből. Most, eszmélésünk szépséges évében sajátságos élménysorozatát éli: mellékgondolat, fanyalgás és pántlikalengetés nélkül végre felvállalja önmagát. Civis sum Debreceniensis, akkora büszkeséggel idézheti a hajdani oklevelek szövegét a várost egészében felvállaló, magát cívisnek tudó polgár, ahogyan valamikor Pál apostol hivatkozott védelmet és rangot, biztonságot és törvényességet biztosító római polgári jogára.

 

Cívisek városa.

Cívis.

Cívis mivolta tudatában él, öl, ölel itt az ember. A mi paramétereink között egyik akció sem egyszerű, itt erősen kellett állni a homokon, hogy el ne fújjon mindenestül a pusztai szél, itt gyorsabban villan a kés, hamarabb emelkedik a balta, nem azért, mert a hajdani vadvizek, amelyek a várost körülvették, üldözött szabadságharcosoknak és haramiáknak egyaránt búvóhelyet biztosítottak – a hajdúsági betyár egyébként, a népdalok és legendák paraszt Pinpernelje, ismert irgalmat és volt arányérzéke. Ölni mi a tatároktól, a kunoktól, vallon és spanyol zsoldosoktól tanultunk, utóbbiaktól főleg szakszerűséget, a tatár nem sokat szórakozott az áldozataival, nem volt ideje, de a vallon zsoldos, akit ránk küldött a saját királyunk, ráérősebb volt. Ha dohányzacskót látok, amely sodrott inon fityeg a néprajzi múzeumban, elfordulok, eszembe jutnak a Hajdaniak, akik nem tudták megfizetni a hadisarcot a körbefogott Debrecenben, hát ügyesen felmetszették körbe a tisztségviselők bokáit, kipreparálták a lábinaikat, arra felakasztva csak megcsordítja eldugott aranyát a fösvény cívis, aki nem érti, hogy a király zsoldosait valakinek tartania kell. De csak a vér csordult meg, csak az indulat, csak szenvedélyeink és rossz tulajdonságaink mélyültek el, és az emlék, amely azonnal átment védekezésbe, mihelyt valakinek csak rebbent is a keze Debrecen irányába. Állandó fénykor? Hogy lehetett volna. Isten adja, hogy most, öntudatra eszmélésünknek ebben az új szakaszában ne villámlani babonásan, de szelíden és biztonságosan derengeni kezdjen felettünk a debreceni égbolt.

 

Én édes megmagyarázhatatlan, rettenetes és elbűvölő városom, gondolja Polgár a megnyitó ünnepségen, mennyire szeretlek. Aztán este megnézi magát a televízióban az ünnepi asztal mellett, megállapítja, hogy olyan az arca, mint Agamemnón halotti maszkja, barátságtalan, üres és fekete. Ezt őrzi meg örökké a felvétel, a rettenetes iparkodást, hogy mindazt, amit átél és gondol, fel ne robbantsa az érzés ereje, s megtartsa a debreceni illemet éppen ezzel a mozdulatlan merevséggel. Csak nem fog Polgár sírva fakadni öt kamera előtt, külföldi delegációk előtt, azért mert fuldoklik a Szent Ágoston megfogalmazta osztatlan időben, melyben életének minden szakasza egyszerre jelentkezik a születéstől a várható halálig, minden együtt van, s mindezt csak attól, hogy fiatal, erős karok behozzák a város zászlaját, és az ünneplő gyülekezet feláll Debrecen zászlója előtt. Fegyelem, fegyelem – mondja magának Polgár –, maradjon az a fekete arc, ketten úgyis tudják az igazságot: a város és ő maga. Ha meghal – ezen már nevet magában csak ezt se szabad mutatnia, mert nem illik, ez a nevetés is ott van Agamemnón halotti maszkja mögött –, remélem, lesz valakinek esze, és lila patyolatot dob az urnára. Ha senki más, de Balogh István és Kiss Tamás tudni fogják, Debrecen az eljegyzett hajadonok derekára violaszín kötényt parancsolt, messziről legyen látható, hogy elszerethetetlen, hogy elszakíthatatlan, hogy eljegyezték. Komolyan, valakinek talán csak eszébe jut, hogy ne fehér legyen a patyolat.