Anna Karenina – hepienddel

Házunk lakói a híreket többnyire vízben vagy amellett cserélik ki, azaz a társalgótól üvegfallal elválasztott medencében: a Mayflower társasháznak saját uszodája van az épület földszintjén. Itt mindenki felbukkan a nap valamelyik szakaszában, legkorábban a románok, legkésőbben az amerikai egyetemisták, akiket napközben nemigen látunk, mert benn ülnek az előadásokon, vagy második, olykor harmadik műszakot tartanak valahol, gyereket pásztorolnak, sofőrködnek, s csak éjszaka érnek rá, hogy felfrissítsék magukat. Kivéve a Téglafejnek becézett nyurga fiút, akit olykor látni természetes fényben is, a legtöbbjüket sose sikerült szemügyre vennem nappali világításban. Mi Costasszal, a göröggel meg az argentinokkal ebéd és a délutáni tea között jövünk le rendszerint, ami nemcsak idő- és munkabeosztásunk, de érdekünk is. Costas az egyetlen, aki ki tudja deríteni az újságlepedő rejtelmes jelzéseiből, a mi kis városunkban mi fogható és melyik csatornán az Amerika-szerte sugárzott tévéműsorok közül. Costas, fejtse meg a jelzéseket, örökre beszélgetni se lehet, meg vizitelni járni a szomszédokhoz, mi a csudát csináljon az ember ilyen hideg őszi estéken.

Costas mindig segít, állandó, mosolygó szívessége lesz egyszer majdnem a végzete is, de sokkal-sokkal később, mint az a nap, amelynek művészi élményét most próbálom rögzíteni. (Hónapokkal később, hosszú távollét után, New Yorkban látom őt majd viszont a Broadwayn, szállodánk harminckettedik emeletén, ahová a pocsékba ment karácsonyomat pótolni hivatott ajándékot küldte vele utánunk az írók baráti közössége. Férjem, közelebb a halálhoz, mint az élethez, kórházban, New Yorkban influenza grasszál, bármennyire megörülök annak, hogy felbukkant átmeneti amerikai otthonomból valaki, betegápoló éberségem erősebb elsődleges reakciómnál, hogy fussak hozzá, ugorjam a nyakába, ahogy szoktam, üdvözlésképpen. „Nem vagy náthás? – kérdeztem ehelyett aggódva. – Nem szabad fertőzést vinnem a kórházba. Csak akkor csókolj meg, ha teljesen rendben vagy.” „És ugyan mivel? – ordítja Costas. – Mivel csókoljalak meg, mikor alig maradt szám? Hát nincs szemed?” Most nézem meg jobban, pedig nehéz, mert méltatlankodva még a pulóveréből is kihámozza magát: arca, ajka csupa merő seb, pucér felsőtestén nagy kötés. „Mi történt, az istenért?” – riadok meg. Costas cigarettát keres, rágyújt a fél ép szájával, és azt mondja higgadtan: „Felrobbantam.” Nemzeti ételt akart főzni a többi írónak, s valami műszaki hiba következtében felrobbant a kuktafazeka, a fövő étel szerteszét csapódott, arcába, testére – egy szál nadrágban főzött szegény –, a vacsora helyett a meghívottak fél éjszaka kenték meg borogatták.)

Mindez azonban még messze van térben is, időben is, Costas bőre még ép, a férjem is egészséges, ülünk a medence szélén, Costas térdén az újság, s közli, semmit sem ígér: baseballmérkőzés van az egyik csatornán, a többség mindig amellett szavaz, az pedig tart végkimerülésig, elmulasztjuk miatta a krimit, a westernt is, egyéb meg mára nincs. Azazhogy van, lesz majd egy hajnali adás a muzeális filmek sorozatában, hajnali fél háromkor Garbo látható az Anna Kareniná-ban, de nyilván nem lesz senki, aki ilyenkor még visszamásznék a társalgóba, ahelyett hogy kialudná magát. Mindenki látta annak idején az Anna Kareniná-t, ő is. És felfújja az arcát, fehér fürdőnadrágjában peckesen lépkedni kezd, a vak is láthatja, hogy ő most Karenin.

Úszunk, fecsegünk, később az argentin Eliza meg én elmegyünk biciklizni az uszoda tornaszeres öltözőjébe, Amerika még az elnökválasztás előtt van, latolgatjuk az esélyeket, a szaunából időnként kikiált egy láthatatlan lakó, meglepő módon a McGovern és Nixon külseje közti különbséget magyarázza, szerinte McGovern csinosabb. Elismerem, s közben töröm a fejemet. Mélyen a tudatban, limbusi távolságban élnek bizonyos szégyellős vágyak, amelyek néha olyan naivak, hogy önmagának is alig meri megfogalmazni az ember. „Ismételni – jelentkezik most bennem az egyik, tagoltan, nagyobb hangerővel, mint a szaunából kihallatszó valóságos hang –, ismételni a nagy élményeket, hogy még jobban rögzüljenek. Újra látni Garbót az Anna Kareniná-ban, és másfél órára visszamenni abba az évbe, amikor először láttam, és azt képzelni, mindenkim él, akit azóta elvesztettem, a filmszínházat, amely bemutatta, nem érte találat, hiszen nem is volt a második világháború, és a hely, ahol nézem, nem Iowa állam, valahol az Egyesült Államok legközepén, hanem Debrecen, és ha vége a filmnek, nem a tévé elől megyek majd el, hanem a hajdani Uránia moziból, és nem is hajnal van, mit keresnék én hajnalban az utcán, mit szólnának otthon a szüleim, hogy nem vagyok az ágyamban, amelyet mindig anyám vetett meg nekem, ameddig élt, azzal a bizonyos, maga díszítette, furcsa paplannal. És persze Garbo is olyan fiatal még, mint amilyennek a filmen látszik, dehogy van rajta undok fekete szemüveg, mint a magazinban láttam, és Tolsztoj fog hozzám beszélni újra, ha áttételes formában is, és az ő szájával Európa. Az embernek fogalma sincs róla, mennyire európai, ameddig el nem hagyja ezt a földrészt.”

Fél háromig hosszú az idő. Hogy agyonüssem, rengeteg levelet írok, többször főzök teát, olvasok, beténfergem a házat, csak az éjszakai ügyeletes bóbiskol a portán, valóban egy szál magam vagyok, mikor valamivel az adás kezdete előtt bekapcsolom a tévét a társalgóban. Fut a reklám. Már annyiszor láttam a kedves ideges nőt, aki csörömpölő edények között ráordít az anyósára, majd megszégyelli magát, lenyel egy pirulát, vonásai kisimulnak, s tüstént a legjobb hangulatban aprósüteménnyel kezdi kínálni az imént még legorombított idős családtagot, hogy már én magam is eljátszhatnám az Anacin tabletta reklámműsorát.

Edényzörgés, bennem meg a vágy, az a régi azt mondja: Garbo, fiatalság, szerelem, az az iszonyú, megemésztő, gyilkos, amiről a hajdani görögök és az igazi írók mindig tudták, nem nyájas élmény, biedermeier varázslat, összefonódó kezek felett szálldosó galamb burrogása, hanem megölőbb a dúvadnál, fusson előle, aki útjába akad, mert nem ígér a számára harmóniát, csak szenvedést. Várom, jöjjön a muzsik, bukkanjon fel a szerelvény mellett, lássam lengeni a lámpáját, meg a színésznő hosszú fürtjeit, s lássam Garbo szép homlokát, egy egész nagy korszakot fémjelző, jelentős arcát.

De persze várom Karenint is, és azt: csapjanak össze az indulatok, jöjjön a keserű, a mindent elrendező, az egyedül logikus a Karenina Anna életében, a halál a sínek között; láttam már mostanában annyi édeset a televízióban, hogy igénylem a megrendülés sötét izgalmát. Végre meny és anyós kibékülnek a képernyőn, hat a tabletta, indulhat a film.

Életem nem szegény művészi megrendülésekben, ez most egyike a legfigyelemreméltóbbaknak. A sors, amely néha azzal tréfál meg, hogy egy merőben váratlan pillanatban előássa az ősanyagból és teljesíti valamelyik kívánságomat, most úgy járt el, mint egy humorérzékkel megáldott sorshoz illik. A film az Anna Karenina, csak éppen nem az, amit látni szerettem volna, hanem az elődje, az ős-verzió, a még néma, amelynek egyik kockája kép, a másik meg felirat. Garbo szeme helyén fekete lyukak, a színésznő még se kezével, se lábával nem tud mit kezdeni a kamera előtt. Alakítása patetikus, túlzó, harsány, szerencsére partnerei éppoly rosszak, mint ő. Vronszkij olyan, mint egy fogász és egy katonai szabó közös reklámja, Karenin, sajnos, visszaadhatatlan szavakkal, Karenin olyan, mint Frankenstein és fia együtt, még szerencse, hogy a film alkotója maga is megiszonyodhatott tőle, mert nem hagyta sokáig életben. Egy kis idővel aztán, hogy Anna, aki egy keménypapírból készített olasz tájat ábrázolni kívánó műteremsarokban Vronszkij keblére simult (nem nagy eredménnyel, mert a filmben, sajátságos módon, a Vronszkij-féle kislány meg se születik), majd visszatér hazájába, ott amúgy is megzavart kisfia lelkinyugalmát a szobában való fel s alá rohangálásával és csapkodásával még jobban feldúlja, Karenin, ahogy az egy merőben felesleges férjhez illik, elhalálozik az Úrban. Így aztán semmi akadálya annak, hogy az özvegy, aki tüstént hadapródiskolába adja gyermekét, tisztességgel megvárja a gyászév leteltét, majd a kisfiú születésnapi ünnepségén összetalálkozva Vronszkijjal, eldobja combja közepéig érő özvegyi fátyolát és ismét a férfi keblére boruljon, ezúttal remélhetőleg nagyobb sikerrel, és nyilván örökre. A filmben se muzsik, se vonat, se halál, bánat is csak annyi, amennyit egy néző kedve romlása nélkül elvisel. The end. Csudát! The HAPPY END.

„Látta valaki a hajnali előadást?” – érdeklődik másnap az argentin az uszodában. „Ugyan – ásít Costas –, fél háromkor!” „Én – jelentkezem hősiesen. Karenin meghalt és Vronszkij elvette Annát.” – „Hülye! – mondja Costas szeretettel. – Azt szeretem benned, hogy mindig kitalálsz valamit.” – „Costas – ordítom ki a vízből –, becsületistenemre, Vronszkij elvette Annát, Karenin meghalt és a film néma volt.” Costas rátenyerel a fejemre, nagyot iszom. Tüszkölök, dühöngök. Téglafej megfordul a fekvőpadon, és azt mondja csöndesen, ő is látta a szobájában a saját televízióján a filmet, emiatt felesleges kiabálni vagy víz alá nyomni bárkit is. Ez volt az első, a legelső feldolgozás, később csináltak egy újat, ami már a regényt követte mindenben, és tragikusan végződött. Érdemes ekkora lármát csapni két verzió miatt? „Ez nem verzió – üvölti Costas –, ez világnézet!” Téglafej vállat von, tovább olvas, Costas meg kiúszik és a trambulinon ordítva elkezd szavalni valamit, egy szót sem értek az egészből.

Később lecsillapul, azt mondja: Euripidész.