Esti egyenleg

A nap elalvás előtti percei a Legfőbb Létezőnek járnak, mióta eszmélni tudok. Hogy felnőttem, mielőtt még megkeresném szavammal azt, aki az álmot rám bocsátja, végigelemzem a napomat is, zárást csinálok, elvégzem a lélek bevétel-kiadását, és ha kalmár őseimtől örökölt szigorúságom nem érzi azt, hogy az egyenleg rendben van és az esetleges adósság saldiert, nem tudok elaludni. Gyerekkoromban másképp volt, bár a szülők tanította ima többnyire akkor sem elégített ki, sűrűn megesett, hogy tanúk nélkül, immár egyedül maradva a szobámban hozzátettem a saját külön üzenetemet a szent szöveghez, mert biztosan éreztem, az, akihez szólok, a végtelen ég minden más nesze közül is kiszűri magának az én hangomat. Egyébként az is előfordult, hogy úgy éreztem, nem kívánok beszélni vele, ilyenkor érthetetlen szöveget motyogtam, félig alvóvá hamisított hangommal becsaptam a szülőket, elhitettem velük, már erőt vett rajtam az éjjel hatalma, és nincsenek értelmes mondataim – szabotázs volt, egyszerűen elloptam Istentől, ami neki járt, mert haragudtam rá valami miatt, és megpróbáltam vele éreztetni, ne várjon tőlem se kérést, se hálaadást, mert nem vagyok beszédes kedvemben valami friss kudarc miatt aznap este. Képzelem Isten mosolyát a vége nincs végtelenben, amellyel tudomásul vette, hogy Debrecenben Ágyai Szabóéknál nem óhajt színe elé járulni a szabálytalan kis szörnyeteg, és abban a hitben lélegzik a rózsás paplan alatt, most megmutatja neki, hogy ő sem akárki, ha nem kapott meg valamit, nem is ad, még annyit sem ad, hogy ámen. Várj csak, várj, gondolhatta magában ilyenkor az Úr, eljön majd az idő, mikor mindent odaadnál, ha okkal kérhetnél az imádban, hogy vigyázzak a szüleidre, mert nem lesznek szüleid, és feleslegesen ostromolnál, hogy adjam meg a lehetőségét annak, hogy reggelre kelve megcsókolhasd a testvéredet, mert nem lesz már testvéred, senkid se lesz, fogsz te még igen sajátságos helyzetekben igen sajátságos kérdésekkel ostromolni, csak várj! Hogy haragudnék rád, mikor én tudom, amit te nem, mikor milyen szál fordul le az orsóról, amelyre életedet tekertem, s ahogy látlak ma nekem ellentmondani, látlak előre úgy is, amint a világi hatalomnak ellentmondasz, Hitlernek és Sztálinnak, és az emberiség árulóinak. Értelek én téged, érteni foglak akkor is, amikor te már régen abbahagytad a kísérletezést, hogy önmagadat megértsd. Lázadj csak és szabotálj, csepp szörnyeteg, sűrű alföldi véredben Káin és Lucifer egy-egy csepp vérével, nagyon-nagyon sokat imádkozol te még, és fülelsz az éjszakába, hátha kiszűrhetnéd a hangomat, amely felel, és fogok is válaszolni mindig, de nem hanggal, mert nem bírná emberi dobhártyád, ott lesz a válaszom abban, ahogy az életed alakul, s ha megharagudtam rád, éppúgy tudni fogod, mint amikor feléd villantom az üdvösség alig bírható fényességét.

Tegnap házassági évfordulóm volt, ezt nehezen viselem, hát hosszabb volt az elalvás előtti számvetés is, hosszabb, dúltabb, keserűbb. Kimentem a temetőbe, megállapítottam, megint ellopták a fémbetétes virágtartó után rendszeresített befőttesüvegeket, s eltűnődtem rajta, miért kell egy amúgy sem Angolpark jellegű helyre úgy belépnie az embernek, hogy tüstént ingerült lesz, s abszurd és nem a terep rendeltetésének megfelelő gondolatai támadnak. Például az jut eszébe, hogy aki halottól befőttesüveget lop, az egész életében ne jusson más táplálékhoz, csak holt ember sírjánál nőtt cseresznyefa terméséből főtt kompóthoz, de az is csak temetőből lopott üvegből legyen fogyasztható. Rút, disszonáns, kínos gondolatai folytatódnak, és személyesből közéleti jellegűvé torzulnak, ha akarja, ha nem, szembekerül a ténnyel: a halál napjainkban dupla katasztrófa. Hát nem elég a veszteség ténye, amitől a család térdre bukik, a sohasem felismerése, a válás, ott a megfizethetetlen temetés réme, hisz ha valakinek nincs olyan udvarias családtagja, hogy minden előzmény nélkül elhunyjon, az orvos, a patika, a kórház költségei még a katasztrófa bekövetkezése előtt rokkantra terhelik. Honnan teremti elő az összeget, akinek nincs? Halott nem maradhat temetetlenül, hát nem elég a csapás, ami a hátramaradottakat érte; ugyan ki óhajt előbb halálos beteg lenni, majd költséges előzmények után és még költségesebb következményeket előidézve meghalni?

Szabjanak luxusárat azoknak, akik gúlát akarnak építtetni vagy hétvégi házat a sír mellé, ahol kényelmesen gyászolhatnak, étkezni is lehet, fizettessék meg az orchideabaldachint meg a balzsamozást, de ne tegyék már keserves viccé sem az egészségügyet, sem a halált! A végső tiszteletadás lebonyolításába belerokkannak a fiatalok, mi öregek meg szégyellhetjük magunkat, ha majd minket temetnek el. Az én nemzedékem már verset írhatna a születésünktől folyton kísérő nyugtató szövegekről, vannak kulcsszavaink: nadrágszíj, momentán, elkerülhetetlen, átmeneti, majd. A majd a kedvencem, ez volt az indoklás mindenre a húszas években. Trianon után, a depresszió idején, ezzel magyarázták a világ fegyverkezését, emiatt nem tudom, milyen a fiatalság, mert kitört a második világháború, s ezzel csillapítottak, minden nagyszerű lesz majd, ha befejezem az újjáépítést, ami miatt Pestre jöttem Debrecenből.

Vannak érinthetetlen tabuk, ilyen a gyász. Ne tegyék a halált, a temetési költségeket a majd lesz még jobban kategóriájába, mert csak az időhatározók türelmesek. A gyászoló nem.