Köszöntő egy halottnak

Jó reggelt, Piroska, gyerekkorom elgurult kristálygolyóinak egyike, mennék én, mint ameddig éltél, minden esztendőben így januárban névnapot ülni hozzád, forró gyerekmarkomban kicsit használt, de csodamód mindig megszerzett hóvirággal, de hát ahol te most ünnepelsz, oda engem még nem engednek be. Egyszer, az infarktus első két öntudatlanságban töltött napján ugyan már ott álltam a küszöbön, de hát nem nyílt az ajtó, pedig mielőtt elnyelt volna a sötétség, kívántam a bebocsátást. Ti ott odaát mindent tudtok, nyilván engem is észrevettél, ahogy ott ólálkodom a kilincsnél, bizonyos, hogy haragudtál, amiért olyan könnyen meg tudnék válni az élettől, de megbékültél te odafenn is hamar, tőlem mindig elfogadtál olyasmit is, ami miatt a saját gyerekeidet megbüntetted. Mellettem elgyengült benned minden negatív indulat, azt hiszem, holtodig azt az üvöltő, szerencsétlen kis tehetetlent láttad bennem, akit fiatal karodba tettek, kezdj vele valamit: az anyám, a te testvéred, gyermekágyi lázban tőlem elkülönítve vívta a maga küzdelmét, apám kétségbeesve topogott melletted, az első világháború utolsó görcseit vonaglotta, a vízzel feleresztett bolti tej hol kapható volt, hol nem, s te ott álltál a törött kulcscsontú, sebesre forrázott újszülöttel és megpróbáltad életben tartani. Az első női arc, amelyre emlékszem, a tied, míg anyám meg nem gyógyult, kívüled csak férfi hajolt felém, apám tartotta az éhes gyomromat megcsaló, kamillateával töltött üveget, végtelen türelemmel enni tanított, te meg főztél, amit találtál a fronton elesett fiait sirató, kifosztott Debrecenben és elloptál a korai haláltól. Anyám két évig volt beteg, addig te voltál nálunk az orvos, a dajka, a főszakács, az udvarmester, hát csoda, hogy úgy szerettelek, hát csoda, hogy úgy szerettél? Egyetlen rokonom voltál, akihez önszántamból eljártam, nem mondom, hogy minden mellékgondolat nélkül, de hidd el, az csak a felnőttség kezdetén világosodott meg bennem, hogy a hozzád hívó kívánkozásnak reális elemei is lehettek: bámulatos kamarád kincsei. Látod, minden tél visszahozza az első hóval nevető arcodat, kitárt karodat, a nyíló ablakot, amelyen kihajolsz, megnézni, ki csengetett odakinn, mielőtt beeresztenéd, aztán már röpülsz is le a lépcsőkön, én lélekszakadva futok feléd, meg se látom a férjedet, csalnak előre a kincseid, a liszt-, alma- és szárazkolbász-illatú paradicsom, a földi mennyország, ahol a fejemen túl ért a falba épített láda négy rekesze, amibe, ha belecsapok, mint a füst, száll a liszt, a nullás, a rétes, a rozs, a kenyérnek való, és van persze darált kukoricád is, mert mindig akad nálad lábasjószág, és van korpa, mert valahol elrejtve az orgonabokrok és a jegenyék mögött egy tágas ólban disznó is él. Ez csodadisznó, mondtad nekem, évente más alakot ölt, nálad mindig csak egyetlen esztendeig van nevelőben, aztán megjön helyette az unokaöccse vagy unokahúga, azt is magadnál tartod, míg el nem végzi nálad az iskolát, és meg nem tanul mindent, amit egy jó kis disznónak tudnia kell, mert csak aztán mehet vissza az anyukájához, művelten. Én dehogy töprengtem, az évente változó disznók tankötelezettségén, oktatás, adakozás egyaránt beleillett Piroska képletébe, aki, ha valahol baj van, fennakadás, hát jön, elintéz mindent, segít, árasztja az ajándékot, embert annyira könnyen és szívesen adni nem láttam, mint ezt a nagynénémet. Ott se szólt rám, a kamarában, ahol azonnal megkerestem az almát, az aszalt szilvát, a szőlőt, amely a hosszú rúdon rafiára bogozva lógatta fürtjeit, minden elképzelhető ott volt Piroska kamarájában, nem csak enni, de nézni-, fognivaló is, csigacsináló és tarhonyadob, varázsos és titokzatos tárgyak, gazdasági eszközök és a konyhaművészethez szükséges idegen fűszerek, mert Rickl Anzelmus debreceni kalmár dédunokája otthonos volt a déligyümölcsök és az egzotikus fűszerek között, ennyit vállalt a família apai ágából, egyebet nem. Ez a nagynéném lázadó volt, az egyetlen, aki a Régimódi történet Rickl Máriájának ellenállt, kihívóan, bátran hangoztatva, itt áll, másképp nem tehet, lehet, hogy az apja, a lányszöktető, a református elemet a mélyen katolikus családba csempésző felelőtlen valóban haramia, mint nagyanyja állítja, és azzal egy levegőt szívni is tilos, de neki apja, ő szereti, ha százszor összeverik, akkor is elszökik hozzá, hogy láthassa. Az osztrák-kék Rickl szembogár Jablonczay Kálmán és Gacsáry Emma mindegyik gyereke arcában más színárnyalatúra sötétedett, anyámnak grafitkarikás zöld szeme volt, Piroskának barnagyűrűs füstszürke, és tudott vele úgy mosolyogni, hogy az ajka nem moccant meg, ha szidták, mulatott az a füstszürke szeme, ha meg engem meglátott, mint a fény a tavon, futott át rajta a derű. Láttam ezt a szemet egy fél nappal a halála előtt, szép csillogására már rálehelt a túlvilág, ahová indulóban volt, de hát ki hitte el, hogy elhagyhat bennünket, Piroska mindig volt, mióta éltem, kikötők, flottabázisok, a szeretet atomművei hogyan pusztulhatnának el. „Aztán meg ne halj itt nekem – mondtam a fiatalság és a kettőnk közötti szokatlanul meghitt, nem is rokoni, inkább a korkülönbség ellenére baráti kötődés nyegleségével –, mit csinálunk itt nélküled. Holnap operálnak, ha tovább is izgalomban tartasz bennünket, majd elintézlek, Piroska.” Aztán te intéztél el mindnyájunkat, úgy elintéztél, hogy jobban nem is lehetett volna, fel sem ébredtél, amikor a műtőasztalon az orvosok egymásra néztek és tehetetlen részvéttel összevarrták feleslegesen megbolygatott testeden a vágást.

Volt egy alapkérdésed, ha megláttál (minden korszakomban feltetted, akár a kelengyémet készítetted a Singer varrógépen, dalolva, mint a varrólányok, akár a doktorátuson viselt ruhámat tűzted rám, akár főzni tanítottál, várd ki, míg a szalonna kienged, abban pirítsd a lebbencset, de ne sokáig, mert apád nem szereti, ha barna), mint ahogy más jó napot kíván, úgy érdeklődtél, valahányszor a látókörödbe kerültem, mit adj nekem, mit szeretnék. Egyébként holtodban is adtál, pedig akkor már nem kérdezhetted meg, igényt tartok-e rá, igazán kár, mert azt feleltem volna, ne halj meg, Piroska, inkább odaadom az egész jövendő írói életemet és maradok, aminek alapjában készültem, tanár, ne adj semmit, Piroska, csak élj. Az ő temetésén vált belőlem prózaíró, első regényem ott, Piroska ravatala mellett született. A koporsóban fekvő, a halálban merőben ismeretlen arcú nagynéném arra figyelmeztetett, senki és semmi sem az, aminek látszik, a felszín mögött másik felszín van, esetleg harmadik, menj le a legbelső rétegig. Magduska, járd körbe, amit ábrázolsz, mindenki szempontját ismerned kell, mielőtt ítélsz, és mindenki indokolását, mert mindenkinek van indokolása, csak nem kérdezzük tőle, pedig olyan bután egyszerű és olyan banális, hogy nem mernek előállni vele az emberek. Ez a temetés volt a Régimódi történet nyitánya, előjáték egy évtizedek múlva születő színdarabhoz, mert anyám nem hívta meg a Pesten élő, kiátkozott, Gacsáry Emma által ellopott nagybácsikat, a fivéreit, s a temetés kizárólag a Rickl Mária által szobatisztának minősített közegben folyt le, hazugul, álengesztelő beszédekkel, magasztalva Piroska emberi méltóságát, azé a Piroskáét, aki füstszürke szemével úgy nézett a gettóból kilopott gyerekeket unottan szemlélő hatósági közegekre, mintha finom Rózsit alakítaná A falu rosszá-ban, még egy kis debreceni tájszólást is belekevert a beszédébe, míg a fenekét riszálva jobbján-balján egy-egy gyerekkel jau napot kívánt, s közölte: „Láttya, lelkem, más mást gyűt, én gyereket.” Hányan keresték később a háború befejeztével, megköszönni, amit értük tett, hányan riadtak vissza valamikori lakhelye előtt, a háza üres ablakkeretei mögül úgy tűnt, örökre kiszellőztethetetlen bűz áradt, Piroska óvodája volt a hullaház a deportáltak elszállításáig, lakosságot cserélt annak idején egy egész városnegyed.

Igen, a kamarád, és örök kérdésed, hogy mit kérek. Azt hiszem, e percben, míg, mint egy helyzetgyakorlaton a színész, nem létező hóvirágcsokrodat morzsolgatom, hiszen névnapodat köszönteni jöttem az emléked elé, alighanem azt, hogy gyere vissza, Piroska. Térj viszsza hozzánk, te, aki úgy tudtál megbocsátani, ahogy én sose tudnék, ahogy senki más, te, aki úgy voltál irgalmas, hogy észre se vetted, az vagy, gyere vissza, elkergetett, megalázott Gacsáry Emma egyetlen gyűlöletet valóban nem ismerő gyereke, aki mint a közös nyakról letépett golyócskáit szertegurulni látott gyöngysor gondnoka, összekerested a família száműzött tagjait, s ahogy nekem almát, aszalt szilvát, regénytémát adtál, juttattál pénzt, élelmet, jó szót, társadalmi hátteret a fekete bárányoknak, akik Rickl Mária szigorú pásztorbotja elől Budapestre húzódtak vagy még messzebbre kerültek, volt a számkivetett nagybácsik gyerekei között bártáncosnő Athénban, és volt kapualji énekes, te megkerested a szerte tévelygők elhagyott feleségeit, gyerekeit. Füstszemű nagynéném, hányszor figyeltelek, ahogy jártál az emberek között, jobb kezedben kosárka ezzel-azzal, amiről azt gondoltad, az elesettnek szüksége van rá, balod előrenyúlt, kapaszkodjék bele, aki lába nem bírja már a depressziós Magyarország lehetetlen gazdasági helyzetét, s mindezek felett ott tündökölt a mosolyod, amely mindent megértett, mindent megbocsátott, s nyilvánvaló, hogy semmit nem érzett akkora bűnnek, amit a szeretet vagy a valahová tartozás illúziójának megvonásával kellene büntetni. Nem tudom, mit csinálnál most közöttünk, mesék és varázslatok úrnője, gyér eredményeinkkel, vádjainkkal, tehetetlenségünkkel, azzal az isten tudja, miért felvett kicsit ironikus hanggal, ahogy egymást megpróbáltuk zavarba hozni, sokkolni, kétségessé tenni. Kajánok lettünk, Piroska, a te mindenkinek szóló részvéted hiányzik belőlünk, neked mindig fájt, ami a szomszédodnak, a homokkertieknek, a kántorjánosi rokonoknak, Reginának, akit az öcséd elhagyott, neked mindenkinek minden baja fájt, és vetted a kis kosaradat tele az éppen spirituális vagy reális hiánycikkel, és indultál a mindig megjelenő és általad mindig fel is ismert farkas felé az erdőben. Annyira érződött rólad, ki vagy, milyen vagy, hogy csak a legeslegvégén mert megenni még ő is, a Halálfarkas, amikor már te se nagyon kívántad az ellenkezőjét, mert lelkes ifjú mozgalmi dalosok megtanítottak rá, hol lakik az Isten, az nem kisdedóvás, amit te vezetsz az óvodádban, ez a merő reakció, a te nevelésedben éltek az angyalok, és amíg fel nem jelentettek, és dolgozhattál, élt az Isten is, és a te istenednek mindenféle arca volt, annyi, ahány felekezet csak van, a katolikus óvodásaid hoztak neked szentelt barkát, a zsidók pászkát, a kálvinisták mentát a zsoltároskönyvedbe, anyák vettek körül, mikor év végi színdarabjaid bemutatóját tartottad, sorra csókoltak, Piroska, és megköszönték, hogy szereted azokat, akiket ők szeretnek. Először, legelőször, mielőtt még a Csokonai Színházban megismertem volna, én nálad láttam színdarabot, te írtad a jeleneteket, és többnyire nekem is adtál szerepet, egyszer kreppruhám volt, látod, máig emlékszem, pillangó voltam, képzelem, milyen lehettem, sose volt érzékem a ritmikus tornához. Gimnazista koromban, amikor a tornatanárnőnk rendelte súlyzógyakorlat és babzsákkal lejtett tánc állandó vizsgaszámmá vált, kiderült, valami rejtelmes gátlás miatt nem bírják meg az ujjaim se a súlyzót, se a zsákba varrt paszulyt, s miután két egymás utáni évben a vizsgán úgy homlokon találtam egyszer egy iskolaszéki tagot, egyszer egy szülőt, hogy mindkettőt mentők vitték haza, örökre felmentettek ritmikus tornából. De neked gátlás nélkül táncoltam, pedig tudtam a gyerekek titokzatos ösztönével, nem ez lesz az én világom, pillangótánc, krepp-papír szárnyon, hanem valami más, ahogy lett is. A Freskó című első regényemben, amely temetéseden fogant, ki tudja, miért, személyemben kapták megérthetetlen elégtételüket az elvetélt írói tehetségű Jablonczayak és Ágyai Szabók.

Igen, Piroska, most nagyon kellenél, talán még az országnak is jutna a kis kosaradból, olyan bölcs voltál és olyan természetesen jó, mint ahogy a víz oltja a szomjat. Látod, mi gyerekek vagyunk még a demokráciában, nem tudjuk ügyesen és esztétikusan használni a kreppszárnyakat, taníts meg gyakorlatlanságunk fölé szállni, füstszemű nagynéném, aki apámmal együtt visszapereltél a haláltól. Boldog névnapot az üdvösségben, Piroska, ha akarod, eléneklem a pillangótánc kísérő dalát, amelyet írtál. Erről jut eszembe, amit sose kérdeztem meg, míg éltél. Boldog voltál te egyáltalán? Vagy csak boldogításra telt az erődből?