Válasz egy körkérdésre

Félek is, féltek is. Több mindentől, többet, többeket.

Félek például attól, hogy sok-sok időbe telik, mire ismét rögzülhetnek azok az örök érvényű etikai kategóriák, amelyeket több nemzedék előtt úgy fedtek el, mint a sivatagi vándor elől a rejtett kutakat, az életmentő vizet, de az is aggaszt, hogy most, mikor már nem is sors, de jövődöntő fordulatához érkezett az ország, sikerül-e rangosan helytállnunk, hiszen nem a mi bűnünk, hogy nincs gyakorlatunk a demokrácia megvalósításában és olykor szédülünk és botorkálunk a történelmünk folyamán alig-alig érzékelt szabadság ritka levegőjében. Félek a bosszúkeresőktől is, mert könnyű a magánindulatokat és az irigységet közéleti ihletettségűvé stilizálni, amellett súlyos évtizedeink alatt elfelejtettünk, talán meg se tanultunk viszonyítani, új lecke számunkra a tolerancia és a valódi érték szerinti minősítés. Féltem a Dunát Nagymarosnál, az olvasót a méltatlan olvasmányoktól, a szmogos városok lakóit, féltek bizony minden fenyegetettet, féltem a rendszerváltáskor hajdani hazugságaik miatt lelepleződött szülőket a gyerekeik kérdező pillantásától, egyáltalán őt magát, a homo sapiens-t is, aki a legjobb úton van, hogy a föld és vizek beszennyezése után immár önmagát is veszélyeztesse, és egy világméretű új Csernobil robbanásával megszűnik, mint az ózon, a fókát, méghozzá saját rosszul felhasznált zsenialitása következtében, mert esetleg tévesen programozott be egy gépet és vége lesz a kozmiko-komiko-tragédiának. Félek és féltek és tudom, hogy az ördögtől leginkább, aki van, mert még egyszerre sose mondott neki kézen fogva és közösen ellen az emberiség, aztán eszembe jut, hogy valamikor megírtam, mekkora gyönyörű kockázat a romokból újjáépíteni vagy egyáltalán létrehozni egy államot, eszembe jut István, a szent és Béla, a negyedik, és akkor leteszem Isten tenyerébe a félelmemet és az aggodalmamat és megint el tudok aludni.

Személyemre vonatkozó reményem nemigen van, azon kívül, hogy a munkában érzett öröm élménye holtomig elkísérhet, viszont szívből hiszem, végre talán sikerül befejeznünk a mindmáig befejezetlen második világháborút, amelynek ál békeszakasza olyan iszonyú volt, hogy a hazai és a világtörténelmi tragédiák emlékeként ránk tapadt üledék miatt megriad tőlünk a temető. Bátor nemzedék lép a nyomunkba, fiatal szívük hihetetlen fordulatok előkészítésével büszkélkedhetnek, remélem, az ő gyerekeik már bővülő jelentéstannal és ismét helyesen értelmezett elvont főnevek használatával perlik vissza a szlengtől hajdani romlatlan anyanyelvünk szókincsét, és előbb-utóbb tudni fogják, hogy a szeretkezés nem azonos a szerelemmel, a türelem és a megbocsátás készsége nem gyávaság, az érzelmek gazdagsága nem érzelgősség, és hogy az ember, az Ember nagyon-nagyon törékeny, főleg, ha megöregszik, hát ha még el is szegényedik öregkorára. Remélem, ha még nem jöttek rá eddig, majd felismerik, el kell viselni türelemmel az ellenfél más véleményét, mert a más elvet védő csak vitapartner, nem ellenség, és a más kiút keresése emberi jog, nem országrontó ideológia, mint ahogy a kultúra se gyilkosunk, sőt. Remélem, eltűnnek irtózatos tankönyveink és nevelési rendszerünk, hogy azok, akik felelősek érte, nem foglalnak el ismét tankönyvírói vagy nevelésirányító posztot, egy piruettel felcserélve régi koreográfiájukat a most ajánlatos újjal. És a mitológiai bika, amely elrabolta tőlünk, visszahozza a krétai-mükénéi kultúrával együtt Európát, és nemzetünk úgy úszik vissza a művelt népek nagy tengerébe, ahonnan valaha elragadták, hogy soha többé nem kell pirulnia se szellemi, se fizikai teljesítményei hiánya miatt, és államférfiaink is csak egyszer halnak meg ezentúl, senki közülük nem szorul majd se rehabilitációra, se új temetésre.