Október

Az én naptáramban ma is az október az év kezdete.

Gyerekkorom nevelése nem ismert szilveszteri vigasságot, december utolsó napján templomba mentünk, szerényen vacsoráztunk, családi körben, nem illett boros szájjal köszönteni az új esztendőt. Január elseje is csak annyiban különbözött egyéb napoktól, hogy munkaszünet lévén ismét templomba mentünk, s anyám az ebédnek ünnepibb jelleget adott. Aggodalommal átlépni évküszöböt hívő embernek nem illett, hitetlennek nem volt érdemes, tudni való volt, bármi, ami ránk következik, akár alázattal, akár daccal fogadja az ember, mindenképpen kivédhetetlen szakasza lesz az életnek.

Tervet sem év végén készítettünk, az otthoni életrendet az iskolai és a magánoktatás kívánalmai szabályozták. Augusztus utolsó hetében szép fényes kék papírba kellett kötnöm az új tankönyveket, füzeteket, a szülők kiválasztották számomra az iskolában kötelező nyelvek mellé magánúton elsajátítandó új nyelv oktatóját, nagy bánatomra a zenetanárt is, ez utóbbitól sajnáltam az időt, amiből valóban alig valami maradt írásra. A család esetleges utazásait, a kirándulásokat a várható téli-tavaszi szünetek napjaira időzítette apám, mire mindez megtörtént, jött az iskola, feszesre igazították rajtam az Abigél-ben megmutatott egyenruhát, s már indulhattam is, tarisznyámban a ropogósra keményített, hímzés nélküli zsebkendővel meg az énekeskönyvvel elénekelni az évnyitó istentiszteleten a Jövel, szentlélek Úristen-t. Buzgón és hamisan fújtam, közben a szívem is énekelt, azt gondoltam: itt az ősz, végre kinyit a Csokonai Színház.

Októberben aztán volt még egy családi, szigorúan zárt körű Veni sancté-nk, a születésem napján, amelyen megkezdődött saját külön naptári évem, a templomban köszöntük meg együtt a velem adott, a szülőktől kapott életet. Ami más házban szilveszteri rutin volt, nálunk októberben történt, ünnepeltünk, de nemcsak rendkívüli ételekkel, hanem különleges, ritkán játszott, épp ezért nagy szórakozást jelentő játékainkkal, és persze azzal az évente ismétlődő, leginkább valami önvizsgálathoz hasonlító szertartással, amely anyám akaratából bizonyos számvetésre késztetett. Nem illett másképpen, mint tiszta lappal átlépnem életem új esztendejébe, ami az elmúlt tizenkét hónapban függőben maradt, meg kellett oldanom, ami feleslegesnek bizonyult, nem vihettem át értelmetlen tehernek.

Hol van már térben, időben családi életrendünk, hol az Abigél egyenruhája, intézete, gyerekkorom színterét, a szülői házat eltörölte a föld színéről a brutális debreceni városrendezés, s akikkel együtt terveztem, mikor és mivel próbáljuk gazdagítani a hónapokat az elkövetkező nagyvakációig, réges-rég előrementek a minden testek útján. Megtehetném, hogy ne alkalmazkodjam az elporlott ajkak utasításához, de a családi szokás csontosult bennem, az év számomra változatlanul az októberrel kezdődik, akit örömmel kell fogadni, különben érkeztekor nem néz be az ablakunkon, ami pedig nagy szégyen a famíliára, amellett kényes hónap is, megsértődik, ha összevissza hányt holmit meg felesleges papírfecniket lát a fiókban, ezt tiszteletlenségnek tekinti, legcélszerűbb hát úgy megbecsülni, ha úgy várjuk, hogy kiszórunk minden lomot, porfogót, s csak azt tartjuk meg, amit valóban érdemes.

Így tanítottak hajdan, így teszek most is, mintha volna, aki ellenőrizné. Sorra kiürítem a fiókokat, és szállnak a valamikor valakinek választ ígérő, de végképp anélkül maradt levelek, lejárt szerződések, postai küldemények feladóvevényei, telefirkált, üres borítékok a papírkosárba. A legkomolyabb figyelmet a témaforgácsok helye érdemli, ahol minden együtt van, amiről glosszát vagy tanulmányt terveztem, de a komolyabb vállalkozások embrióinak is ez a fiók az inkubátora, ennek az átnézését nem szabad elsietni, mert maradhat egy téma akár évtizedekig is eleven, de mint a zseblámpa eleme, gyakoribb eset, hogy kimerül, érdektelenné válik, s mert érzi már, úgysem valósulhat meg, mint egy dacos öngyilkos, sértetten kivégzi önmagát.

Még az is előfordul, hogy hasztalan bámulom a saját betűimet, már nem tudom, mit akartam rögzíteni; mikor jegyezni kezdtem, persze hogy volt értelmük a betűknek, de aztán megszólalt a csengő, a telefon, jött a postás, a teljes információnak csak töredéke került a papírra, s a kurta jelzés idő múltán kevés már arra, hogy útba- igazítson. Nem tudom például, mit akarhattam azzal a szóval, hogy Csamaz 644. A Csamaz olyan, mintha helynév volna, a szám talán egy telefonszám eleje, de kié vagy mié? Reménytelen időpocsékolás itt időznöm egy megfejthetetlen betűsor meg egypár számjegy előtt, eldobom a papírdarabot, holott esetleg elviszi magával valami izgalmas feladatnak a titkát. Egy borítékon ezt látom: B. Lujza. Ezt értem, ezt nem felejtettem el, mindjárt ez év elején rendkívül szerencsés anyagot találtam egy antikváriumban, s volt a Polgári Könyvtár kiadta égszínkék könyvecskében, amely Blaha Lujza számtalan fényképét és szokatlan formájú méltatását tartalmazta, valami megkapó: írók, államférfiak, művészek temperamentumuknak megfelelő ravaszsággal vagy ügyetlenséggel nyilatkoztak a művésznő színművészetünket gazdagító személyiségéről. Emlékszem, legjobban Herczeg Ferenc megoldását méltányoltam, hogy kivágta magát, micsoda esze volt. „Ó, ha én akkora író volnék, hogy szerepet írhatnék Blaha Lujzának!” Herczeg a könyv keletkezése idején, 1911-ben már megalkotta az Ocskay brigadéros-t, a Bizánc-ot, képzelem, milyen szenvedélyes vágy fűtötte, hogy éppen Blahánénak írjon valamit, de azt kereken kimondani nem lett volna jó politika, Blahánéról Porzsolt nagyon is igazat mondott az égszínkék füzetkében: olyan időszakban hozta be a fővárosba a magyar falut – már amit annak gondolt Blaháné, született Reindl Ludovika – amikor Pest jószerivel németül gondolkozott és a parasztot még sablonról sem ismerte. Ez az asszony erőt és optimizmust sugárzott, figyelmeztet Porzsolt, olyankor, amikor a nemzet rosszkedvű volt és veszteségeit számlálgatta az elbukott szabadságharc meg a rémuralom után újra emelkedőben. Én nem akarok Blahánéról írni, a cédula alighanem figyelmeztetés, adjam tovább az égszínkék könyvet, hátha a média kéri, épp az idén szeptemberben volt száznegyven éve, hogy Blaháné világra jött.

Új cédula, rajta egy kisregény címe: Patak-banya.

Ott voltam Almádiban a Fesztiválon, nem volt nehéz felmérni a lehetőségeket, azt hiszem, eldobhatom a cetlit, s ami mondanivalóm Patak Istvánnéról van, okosabb megírni esszében. A kisregény írója, Baksay Sándor nevét úgysem igen ismernék a dramaturgok, hiába adna a történet remek szereplehetőséget három férfinak és egy nőnek, az új színpadon már nem szerepekben gondolkozik a rendező. Kár ezért a történetért, kár magáért Baksayért is, van abban a pluszban valami szomorú is, ha egy tehetséges író egy nagyívű közpálya áldását-átkát is megkapja, Baksay püspök is zavartan nézett Baksay regényíró szemébe, valahányszor Móricz Zsigmond e közvetlen prózaíró elődje a Móricz tematikájába illő mondanivalóját nem szórta meg enyhítőül egy kis törött cukorral, egyházi, öntudatlan önkontrollja érzékelhetően mindig jelezte az irodalmárnak, maradjon szépen, szelíden az elviselhető határokon belül. Furcsa, mennyire sikerült puszta stilisztikával tűrhető-mélabússá csiszolnia a kisemberek világa keserves üzenetét, legkisebb mértékben erre a Patak-banyá-ban volt képes, ezért ez a legjobb műve. Persze lehet, hogy mégis foglalkozom a könyvvel, egyszerre taszít és vonz a feladat, amellett személyes hálával is tartozom a réges-régen holt alkotónak, mert kislánykoromban tőle tanultam meg, milyen legyen az a szerelem, amit ki kell rimánkodnom az élettől. A receptet egy másik Baksay-műből, a Jáhel-ből olvasta fel nekünk a szerelemre való oktatás minden szándéka nélkül Szondy tanár úr, aki csak a magyar prózaritmus és a nyelv kifejezőkészsége titkaiba akart bevezetni. Áldassék hajdani iskolám, amely megkövetelte, hogy a klasszikusok mellett a minores-t, a kisebb jelentőségű írókat is megismerjük; annyiszor elolvastam Baksay Jáhel-ét, hogy máig tudom a zárósorokat, a két szerelmes párbeszédét, amely hallatára valamikor feltámadt bennem az igény, hogy egyszer majd úgy szerethessek valakit, hogy magam is vállalni tudjam a lány utolsó feleletét. Nem kellett hozzá színházismeret, hogy gyerekként is észrevegyem, ez a kisregény sír a megjelenítés után.

– Iszol velem egy pohárból?

– Iszom.

– Vizet is?

– Vizet is.

– Tejet is?

– Tejet is.

– Mézet is?

Szondy tanár úr, aki felolvasta, jól tudta, hol kell megérintenie érzékeny gyerekszíveinket egy rózsaszállal. A zárómondat, Jáhel válasza előtt, tartott egy gondolatnyi hatásszünetet, úgy feleltette a kérdésre a regénybeli lányt:

– Mérget is.

A cédula marad. A címét megváltoztatom. Úgyis egy templomkulcs körül forog a cselekmény, legyen a címe A kulcs. Ha nem kell senkinek, ott lesz a hagyatékban. Luxus, de így írtam annak idején A pillanat-ot is.

Ezek nem cédulák, anyaggyűjtő füzetek, az egyikben a most munkában levő regényem vázlatfejezetei, a másikban meg egy majdani színdarab csontváza. Cédula már csak egy akad, ahogy rápillantok, galacsinná gyűröm, aztán tartom még, mielőtt eldobnám, a tenyeremben, az emlék éles, mint a kés, fáj, amit visszahoz a feljegyzett cím: Az asszonyok tragédiája. Nem feminista röpiratot terveztem, hanem Sulyok Máriának darabot, vagy, ha úgy tetszik, Madách életéről tévésorozatot, azzal a reménnyel, Sulyok majd eljátssza Majthényi Annát, Madách Imre élete minden szereplőjének, de magának a költőnek is moderátorát, a nagy műsorvezetőt, aki képes ugyan, de rosszul tud szeretni, boldogtalanná válik hát ő maga is és körötte mindenki, meny, gyermek, szerető, unoka, csak úgy gyűrűznek házában a legfantasztikusabb családi tragédiák. Micsoda lehetőség színésznőnek Majtényi Anna szerepe, s ha valóban sorozattá alakulhat egyszer a Madách-film, micsoda táncot jár benne a felvilágosodás a reformkorral, a reformkor a szabadságharc, a szabadságharc a rémuralom, a rémuralom a kiegyezés és a kiegyezés a századvég, illetőleg századeleje idejével, hiszen másképpen bele se szabad fogni, ha nem mutathatjuk meg, mi történt Magyarországon Madách születése előtt, és nem zárjuk a tévéjátékot az Ádám-Madách és Éva-Fráter Erzsébet házaspár kilencvenéves korában a Lipótmezőn meghalt nimfomán gyermeke történetével, aki olyan nagypénteke volt Majthényi Annának, hogy utána tekintve még ő, a bigottan vallásos sem remélhetett már nagyszombati feltámadást. Milyen büszkén futottam az összegyűjtött anyaggal a beteg Sulyokhoz, s hogy elhervadt a kedvem, amikor megjegyzés nélkül hallgatott végig, bölcs szemében csepp lenézés volt, ahogy az ember egy értetlen hőzöngőt hallgat, akit voltaképpen kedvel. Nem szólt, akkor már nemigen beszélt, a vállával válaszolt. Teste minden porcikájával ki tudott fejezni valamit, megránduló izma közölte, túl fárasztó alakítás volna most azt színlelnie, hogy ő még az életben valamikor megjelenítheti Majthényi Annát, ő már csak egyetlen fellépésre vár, s közli, nincs lámpaláza, mert úgy érzi, nem hagy maga után se reális, se etikai kifizetetlen számlákat, amellett voltaképpen kíváncsi erre az utolsó szereplésére abban a merőben új helyszínben, ahol nyilván egy kissé hiányozni fog a színpad. Megértettem a választ, azt hebegtem, elfelejtkeztem egy terminusról, nekem sajnos már indulnom kell, a Majthényi Annát majd később megbeszéljük. „Jó!” – mondta Sulyok, és munkára kényszerítette kedvemért izmait a szája körül, rám mosolygott, nem akart se büntetni, se megbántani. Ha futok, a Kútvölgyi Kórházból hazaérek öt perc alatt. Akkor nem telt el négy perc, és beestem az ajtón, bevágtam a fiókba a cédulát, amiből most csináltam galacsint.

Anyám, ha élne, most azt mondaná, az embereket nem a magunk, hanem az ő stílusuk szerint kell meggyászolni, mert különben megharagszik az amúgy is sértődékeny október. Csak a galacsin repült, a számtalan jegyzet Majthényi Annához marad a fiókban. Sulyoktól tanultam, olyan nincs, hogy az előadás elmaradjon.

Itt az új szezon, meghozta a hónap a születésem napját. A templomban ugyanis eszembe jutott, mint a hajdani Veni sancte-kor: kinyitnak a színházak. Nem istentelen gondolat, a színművészet templomi játékokból született.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]