Firkálnánk, de senki magát

Régi, s nem csak tanulmányokban, szóban is kifejtett indokolású vitám van Gyulai Pállal, aki komoly revízióra szorulna, éppen önmaga hitele érdekében. Ha nem cáfoljuk meg ártatlan tévedéseit vagy szándékos lakkozásait, odalesz felfedezéseinek, igazán sorsfordító útjelző megállapításainak értéke. Gyulai újraértékelése elkerülhetetlen. Hogy először hozzá fordulok a magyar írók anyagi ellehetetlenülése tárgyában, az az imént jelzett fontos megállapítások egyikének rögzítése: a Vörösmarty-monográfia kilencedik fejezetéből idézem a következőket. A Gyulai rögzítette esemény 1846-ban foglalkoztatta a közvéleményt, a következőkben olvasható Petőfi-vers egy esztendővel később készült, Gyulai helyzetelemzésére és Petőfi csillapíthatatlan felháborodására még mondhatnók, hogy a Hitel ébresztgette nemzet még legjelesebb példányaiban is csak most van ocsúdóban az irodalom és a nyelvművelés létfontosságú kérdése tekintetében, de mit csináljak írótársammal, Fodor Andrással, akinél etikusabb, szigorúbb, tisztább és tárgyilagosabb, a hidegizzás fehér szenvedélyével a problémákat soha ki nem kerülő költő nincs a szakmában. Megáll a kolléga keze a két vers felett, amelyet Fodor új könyvében talált, körme alá szúr a szándékos disszonancia. Elvarázsolt, fogékony lélekkel követi a költőt szent mestersége élményei között, az ifjúság emlékeit és az öregség tényeit egybeívelő csillagkörök szépséggel riasztó, mégis gyönyörűséges szikrahídján, s lám, a láthatatlan szelek fújásában villogó mesterségbeli tudással egyszerre avét és valét kiáltó költő hirtelen hangot vált, és így beszél az olvasóhoz 1996-ban:

Mit írt Gyulai Pál monográfiája? „1846-ban Czuczorral együtt Vörösmarty dolgozta ki a helytartótanács által a középiskolák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanulni kívánó németeknek legyen valahára egy olyan szótárjuk, amely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében, s akkor zördült össze vele először és utólszor életében.” Mikor ugyanis ő, Toldy és mások a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az Akadémia másodelnöke, szerfelett túlságosnak találta és Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját és megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat öt-hat évig, eredeti munkájuktól elvonja az alkotókat, melyekhez kedvök is több, a csekély jövedelemforrásukra is előnyösebb. Széchenyit meglepte e felszólalás, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt, de érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ilynemű megjegyzését talán szóra se méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az általa annyira becsült Széchenyitől halljon Shylock-féle célzatokat, s éppen ő, aki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett, s bár modora egy darabig hidegebb lőn Vörösmartyval szemben, de tiszteletet nagyobbat tanúsított iránta.

A biedermeier ennyit közöl az ügyről. És a marxisták? Tóth Dezső monográfiája nem kertel: „Vörösmarty több társával óvatosságból mindig az ügyvédek jegyzékébe tette nevét, mert az ügyvédi oklevél végtére kenyérkereseti alap, s a Helikon forrása bármi üdítő itallal szolgál is, csak ital.” Nem csupán önmaga, minden magyar író nyomorúságát szólaltatja meg Vörösmarty a Magyar költők című epigrammájában, amelyet kitűnősége ellenére talán azért emlegetnek olyan ritkán, mert szókimondása összeegyeztethetetlen volt a koszorús nemzeti költő fennkölt szellemével.

Ez a nyomorúság azonban már más volt, mint Csokonaié, ha nehezen is, de már meg lehetett élni az irodalomból. Ugyanakkor az értelmiségi tollal író és tudományos munkával fenntartott egzisztencia szükségképpen együtt járt a honoráriumok iránti anyagi érzékenység kialakításával, aminek nyílt hangoztatása, szóvá tétele még akkor is némi szentségtörésszámba ment. Vörösmarty az írói hivatás konzervatív értelmezőinek nem kis bosszúságára a legelső, legkövetkezetesebb harcosa lett az írói és tudományos munka anyagi elismerésének, már 1842-ben, a színházi drámajutalmak kapcsán leírta: „Itt egyszer s mindenkorra ki kell mondanom, hogy mindaddig valódi irodalmunk nem lesz, míg az irodalom el nem tartja embereit.” Ezért javasolja – írja Tóth – az írói jog két sarkalatos alapelvének azt, hogy „az írónak joga van a munkájából eredő mindennemű jövedelemhez”, s hogy „az írónak munkáján megegyezése nélkül senki sem nyerekedhetik”. Mikor a szótárkészítéssel kapcsolatban Széchenyi sokallta a tiszteletdíj költségvetését, egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy öntudatosan megindokolja a honorárium jogosságát. A Kelet Népé-ben Vörösmartynak olyan hangsúlyozottan objektív hangja egyszer válik Széchenyivel szemben szenvedélyessé, mikor a magyar szobrászt, Ferenczyt védi a gúnnyal szemben. „Ferenczy szobrai közt találjuk Kazinczyét, ki éppen oly szegény volt, mint ő, kinek éppúgy nem volt kenyere, mint neki, nincs-e hozzá egyéb szólnivaló, mint a gúny?” Nem csoda, ha Döbrentei Vörösmartyt neveletlennek, irigynek, dölyfösnek, szívtelennek nevezte, kiből hiányzik a finom gesztus, ami egyesekben megvan, hogy tudniillik le tudna mondani az akadémiai tiszteletdíjról. Hogy tudott volna? Írókollégái nagy része birtokain gazdálkodott, ő maga teljesen vagyontalan. Hát persze hogy az új értelmiségi nemzedék egzisztenciális kérdéseiben ő lesz a leghatározottabb szószóló.

Döbrentei 1835-ben csíp bele Vörösmartyba, a költő kontra a gróf pénzügyi vitája 46-ban zajlik, Vörösmarty álláspontjának győzelmével, de mit ír egy esztendővel később, 1847-ben Petőfi Sándor? Sose hittem volna, hogy hálás lehetek valaha Tóth Dezsőnek, de igaza van, voltaképpen újra kellene olvasni mindent a szakembereknek. Ha valami vers, nézet, újítás nem illett a korabeli eszmény arcképéhez, törölték az életmű kiadásakor a válogatásnál. Ez a Petőfi-vers is oly bájos diszkrécióval szerepel a kisebb költemények kötetben, hogy két szerelmes Júlia-költeménnyel pántolták, hátha az eksztatikus szerelem varázsa, „mosolyogj hát, üdvöm alkotója, ajkad, kezed, térded csókolója, életednek árnya, férjed kér” riasztó aránytévesztésének szent sutasága meg a kis Juliskám, feleségem névnapi köszöntésének zárócsodája, hogy az ősz hajak együtt megért késő kora se legyen más majd, mint az álarcos ifjúság, elfeledteti a következőket:

Csakhogy Fodor András kötete a két baljós verssel az idén jelent meg és a Szondi két apródja sörbetje, fügéje és datolyája hozzájuk képest ciánkáli. Ki fog felelni a művészek megoldatlan anyagi problémái miatt elvetélt művekért, melyik kormány alatti országgyűlés lesz arról híres, hogy működése idején pusztulni kezdett a művészi élet, amelynek megteremtésére ráment a legnagyobbak, a nemzeti klasszikusok élete? Mi történik itt, Uraim, és meddig? Mire várnak? A meggazdagodó polgár paraméterei diktálnak, vagy az ország érdekéé? Az írók a legveszedelmesebb dzsungelállatok, hatalmukat tapasztalhatták minden nagy változás előkészítése idején. Régen jaj, ha nem amiatt számoltatja el az illetékeseket a jövendő, amit az írók írtak, hanem amit az anyagi ellehetetlenülés miatt nem írtak meg.