A nyúl

Gyönyörű nyúlfiguránk volt otthon, kétéves gyermeknél magasabb, testesebb, délceg személy, ott állt a lomoskamrában állandóan bevetésre készen, anyám örökségeként követte a famíliát még dédanyám otthonából.

Illedelmes személy volt, ült szelíden a fenekén, mancsai közt barna kosár, amelybe szégyenemre sose került édesség, apám nem tűrt nyulat, csibét a húsvét kellékei között. Az Abigél intézetében nagyhéten már nem volt tanítás, a megelőző hat nap bűnbánati szakasznak számított, az oktatás hat napon át félórával később kezdődött reggelente, tanítás előtt házi istentiszteleteket tartottunk, úgynevezett csendes napokat, virágvasárnap az iskola imatermében felvettük az úrvacsorát, s másnappal, a rá következő hétfővel megkezdődött a kéthetes húsvéti vakáció.

Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.

Nyúlfészket sose csináltak nálunk, s mert csak apám szigora tiltotta meg, és minden unokatestvéremnél járt a mitológiai állat, ágaskodott bennem az indulat és megszületett a szándék, ha majd máshol lakom és más körülmények között, a húsvéti nyúl méltó szerephez jut az ünnepen, kiemelem megalázott helyzetéből. Már aszszony voltam, a fővárosból jártunk haza ünnepelni, mikor ráemlékeztem hajdani elhatározásomra, és megkérdeztem az ebédnél, megkaphatom-e a nyulat a lomoskamrából, jöhet-e velünk Pestre. A férjem búsan nézett, de nem tiltakozott – sose tiltakozott, ha úgy érezte, valami örömtől fosztana meg engem. Tudtam, hogy nem örül, csak nem próbálja kivédeni, a kerti törpéket is utálta.

Apám letette a kanalát, rám nézett. Zavarba hozott a tekintetével, nem volt se megértő, se haragos, inkább szomorú.

– Mit akarsz a gipszfigurával, Magdolna?

Már hazudtam, pedig a templomból jöttünk, és megígértem feloldozás előtt, hogy elkerülöm a vétket.

– Itt nem méltányolja senki. Elvinném mihozzánk.

– Egyszoba-főzőhelyiséges kastélyodba. Ott jobban érvényesül, mint Debrecenben.

Az ördög, amelynek el kellett volna hagynia, ott állt mögöttem és nevetett. Én nem nevettem. Ingerült lettem, ingerült fiatal asszony, aki régen nem szorul atyai gyámságra.

– Ott érvényesül – nyomtam meg a helyhatározót. – Itt csak szenved.

– Szenved? – kérdezte apám. – Ha ül békén és nem bántja és kergeti senki, aligha teszi. Gondolkozik önmagán, mirajtunk, és végre nem vállalja az általad nyilván eltervezett megalázást.

Bámultam apámra, és nem értettem. Anyám és a férjem bennünket figyeltek, az egész olyan volt, mint egy parányi színdarab, amelyhez szinkrontolmács kellett volna, senki sem azt mondta és nem úgy mondta, amit valójában gondolt.

– Nem tudom, mikor és hol kezdődött el ez az illetlen móka – folytatta apám –, de csak csináld, ha összefér a lelkiismereteddel, hogy bohócot alakítasz Isten legbátrabb teremtményéből.

A nyúl, a gyávaság szimbóluma, mint Isten bátor teremtménye egyszerűen abszurd állításnak hangzott. Én is letettem a kanalat, és ránéztem apámra, állta a tekintetemet, úgy ültünk ott, egymással szemközt, mint két lovag, akinek már a porondon kapálnak a paripái.

– Nyúlfészket akarok csinálni – közöltem. Egy negyedszázad óta becéztem a végre kimondott mondatot. – Nyúlfészket, mint mások.

– Mint mások – ismételte az apám, és akkor észrevettem, már nem is haragos, csak szomorú. – Mint mások, nem mint mi. Hadd alázzuk meg Isten boldogtalan kis teremtményét, aki évről évre világra jön és zsigereiben és csontvelőjében hozza a rettegést, mert a világ csupa vadász és csupa kutya és csupa átúszhatatlan folyó és menekülés sincs és nincs az a nyúlüreg, amely garantált óvóhely, mégis párosodik, mert ez a törvény, mégis évről évre újra kezdi. Csinálj nyúlfészket neki, lányom, minden oka megvan a pántlikára meg a gazdag kosárra. Egyetlen harapást nem tett egész életében békén és félelem nélkül, egyetlen rettegő fülelés nélküli éjszakája nem volt, Isten a nyulat nem békére és szórakoztatásra, hanem példának teremtette.

Nagy csend volt nálunk, túlságosan nagy. Megint csak apám törte meg.

– Ne alázd meg az ártatlanokat – mondta csöndesen. – Az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis élni kell és mégis gyönyörű. Tanuld meg az ártatlan igazak törvényét, akik mindezt tudják, rettegnek tőle, és elvállalják mégis.

Anyám ritka jó levest főzött, nem ment le a torkomon.

– Elviheted a nyulat – apám ismét felemelte a kanalát –, csak azt nem tudom, lesz-e örömöd benne. Még nem volt meg a szereposztás a te életedben sem. Isten dönt, ki lesz nyúl, ki lesz vadász.

Akkor nem vittem el a nyulat, csak amikor apám halála után hozzánk költöztettük anyámat, ott áll ma is nálam és két nagy füle között tartja a múltamat, minden valamikor elhangzott szót.

Azóta Isten döntött, nyúl lettem, színüres üregben, és hány vadász kergetett, hányféleképpen.

Sosem csináltam nyúlfészket. Soha.