Verának, Amerikába

Nem neheztelsz meg érte, ha megírom, mert te is tudod: mindenki közül, akinek ajándékot szoktam küldeni Krisztus születése ünnepén, te vagy a legnagyobb feladatot jelentő személy a baráti körben. Próbáld csak végiggondolni, milyen nehéz olyan valakit megajándékozni, aki bármit megvehet magának, amit megkíván, s ez a bármi nem teszi, egyszerűen nem is teheti szegényebbé, hiszen annyira gazdag. Az idén éppolyan szerencsém volt, mint tavaly, mikor rátaláltam arra, amit kapni fogsz, s amiről azt remélem, éppúgy hat majd Rád a Potomac folyó mentén, mint az elmúlt évi küldemény, mert azt, ami szentestén ismét közel hozza új otthonodhoz a feledhetetlen valamikorit, nem árulják odakinn se boltokban, se vásáron. Tavaly három epizódot kaptál az 1878-as szegedi nagy árvíz történetéből, azokat azzal a szöveggel köszönted meg: berámázva ott lógnak a miniatűr emlékképek tudatod csak a szülőföldre való emlékezésben megbonthatatlan falán, ott szép kerek rámában a Párizsban élő jószívű úr zöld papagája, amely a szalonba lépő vendégeket Szeged, Szeged kiáltással fogadja, és minden látogató felé odacsörgeti a perselyt a nyakában, ott az adat, a névsor a múlt század nyolcvanas éveinek amerikai keresztnévregiszteréből: részvétből, együttérzésből számtalan amerikai polgár adta szülővárosod szép nevét lányának vagy fiának. A harmadik kerek képed az általad rekonstruált portré, Anton Bierhuber frankfurti polgár képmása, aki szintén nem akart kimaradni a világméretű jótékonysági akcióból, amely a víz alá merült Szeged segítését felvállalta, s megírta a polgármesternek, kezét és nevét ajánlja egy szegedi hajadonnak, még nem házas, onnan fog nősülni, ezzel is enyhül legalább egy család helyzete, gondja; így került Gyömbér Piroska Bierhuber úr házába.

Karácsonyi szívvel fogadd azt is, amit az idén küldök, ott a Potomac mentén nem éled, csak elképzelheted az itthoni levelek olvasása közben, milyen nehéz esztendő ez az idei, s ki tudja, mivel vemhez a ránk következő. Adja Isten, hogy az 1996-ban születendők csak a csecsemők világköszöntő sírásával kerüljenek közénk, s ne nekünk szökjön értük érzett súlyos felelősségünk tudatában könny a szemünkbe. Íme az idei ajándékom, véletlenül bukkantam rá egy Móra-kötetben, az író maga is hallotta a mesét, Kunágotán, kalászszedő Mari néni mondta el néki, míg hazafelé lépegettek a búzamező mellett egy alkonyaton.

A legenda úgy tudja, a jó Isten annak idején elfelejtett búzát teremteni, s anélkül élt a világ, az emberek fakérget őröltek, összeszedték, amit az erdő, mező termése kínált, magon éltek, bogyókon, bizony, elszomorodtak a világra lenézve az arkangyalok. Jelentették az Úrnak, odalenn nincs kenyér, csak az a rettenetes, kéregből őrölt, erőt nem adó, ízetlen valami, az Úr elbúsult, adta volna már a búzát is, de hát nem volt, s hogy mégis jusson valami a lentieknek, azt parancsolta az angyaloknak, rázzák le a földre, ami az abroszán morzsa maradt. Az angyalok leemelték a nagy abroszt Isten asztaláról, lerázták a morzsákat, lett azokból valami búzaféle, de olyan bánatos külsejű, olyan semmit sem érő, hogy az emberek nem akarták elvetni se, megmunkálni se, ették tovább, amit a föld ingyen adott, Isten morzsája ott maradt bevetetlen. Aztán mégiscsak akadt egy testvérpár, két fivér, azok nézegették, morzsolgatták a vetnivalót, végül mégis rászánták magukat a munkára, mert hát a hitványnak ígérkező valami is Isten küldeménye volt, hát elvetették és megmunkálták a földet, lett termésük valamicske, jó nem volt, szép nem volt, alig hasonlított az igazi búzához, de azért megőrölték, lett belőle kinek-kinek egy zsákkal.

Épp, hogy a mérést elvégezték, aludni tértek, mozgolódni kezdett az egyik fivér, fel is kelt, a felesége riadtan tudakolta, mit akar ilyen későn odakinn, a fivér elmondta, mi űzte ki az ágyból, eszébe jutott a testvére. Annak nincs senkije – mondta a feleségének –, nekünk itt vannak a gyermekeink, mégiscsak van, aki segítsen az életben, elfeleztem a búzám, elég nekünk a fél zsák, a másik felét elviszem a testvéremnek. Az asszony nem bánta, nem sajnálta, még szép szóval is megtetézte az ajándékot: Isten vigye jóra a jó szándékot, kívánta. És ment a férje, hátán a fél zsák búzával, s ahogy halad a testvére háza felé, lát valakit súly alatt görnyedezve az ő szérűjük felé ballagni, hát a testvére jön vele szemben, s ahogy a nagy távolságból is megismerik egymást, rákiált: nincsen neki senkije, se felesége, se gyermeke, minek neki az a sok liszt, amoda a fivérééknél sok a gyerek, az éhes száj. És álltak Isten ege alatt és néztek egymásra, és egyforma két zsákban egyformán megfelezett, csúnyácska búza lisztje, bizony, a kalász, amelyből őrölték, nem volt szálas, a szem apró, nem dús, édes ízt ígérő, ám az Úr lepillantva látta a zsákokat és a fivéreket és elmosolyodott, és támasztott nagy vihart, amely szétfújta a földön a két fél zsák tartalmát, s a magok maguktól földbe kerültek, előszálasodtak, lett belőlük arany szép búzamező, büszke, gazdag aratást ígérő magok özönével, és az Úr azt mondta odafenn: Áldott legyen, amit a szeretet megszentelt.

Szegedinek születtél, az is maradsz holtig, s ahogy az évek telnek, egyre több lesz a berámázott kerek képed tudatodnak azon a ronthatatlan falmezején, ahol az emlékek élnek. Látod a fivéreket, ahogy ki-ki viszi a maga szegénységét és összetalálkoznak a holdfényben? Látod a kunágotai kalászszedő Mari nénit, aki mesél, mesél, és száll a legenda a valódi búza teremtéséről és születéséről, azaz a szeretetről, amelynek ünnepére postázni fogom ezt a soha időszerűbb Móra-éneket a mindig szent búzamezőről? Boldog ünnepet, Vera, gyújts fényt a minden feketén átívelő arany szeretetért!