Lukács evangéliuma

Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak, életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer irgalmat, mint az igazság.

A családtalan ember ünnepének megvan az anatómiája, magam alakítottam ki az elmúlt tizennégy esztendőben. Látszatra kívülem színüres szobában ünnepre terítek, öt személyre rakom a kellékeket a nyűhetetlen rumburgi vásznon. Anyám és lánytestvérem, Edit terítéke mellett porcelán rózsabimbó, borospohár csak a két férfi, apám és férjem tányérja mellé kerül egy-egy aranyozott dióval. A terítékek közt égnek a gyertyák, az adventi koszorúk, karácsony van, 1995 bizony könnyűnek nem minősíthető karácsonya, a szobában én és négy halott. E nap modellje, mióta eszemet tudom, mindig egyforma volt, annak a jeleképpen, hogy ismét beköszöntött az ünnep, a családfő felnyitotta a bibliát Lukács evangéliumánál, s eleinte az apám, aztán a férjem felolvasta az ünnepindító szövegrészt. Most én állok fel, én vagyok a családfő, én kezdem el felolvasni: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. És az első összeírás akkor történt, mikor Szíriában Cirenius…

A láthatatlan gép gombját lenyomja az emlékezet, csattan a hang, mint a lövés, „Könnyűnek nem minősíthető karácsony? – kérdezi háttérfestésnek egy icipici hang –, bezzeg életed során csupa idilli karácsonyod volt. Mindjárt az első, megérdemled, hogy megmutassam, hogy fájjon végre, hisz eddig sosem elemezted, mit érezhetett az a riadt férfi, aki téged világra imádkozott, gyermekágyi lázban, önkívületben fekvő, téged táplálni nem tudó anyád láttán, s milyen volt az ő születésed tizedik hetében immár veled a karjában átélt karácsonya. Ordítottál, mert nem volt tej, ordítottál, mert alig fűtöttek a szobában, ő meg, az apád, téged bal karjában ölelve, jobbjával a bibliát lapozta fel, és ahogy az ő apja tette, és annak az apja, és így tovább, visszafelé az időben, éhesen méltatlankodó fejed fölött nyújtotta, amit erősítésül és tej helyett abban a pillanatban adhatott neked, a megváltás ígéretét. Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”

A láthatatlan gép kezelhetetlen, nem tudom eltüntetni az első világháború végének és a húszas éveknek nyomorát, nem a betegséget, a feldarabolt ország felháborodott riadalmát; mikor a kép vált, magától vált. Most éppen azt láthatom rajta, amit Debrecenben már soha többé, a hajdani házat, ahol életünk folyt, művelődési ház épült a helyére. Akkor, 1944-ben persze még megvolt, azon a karácsonyon mi már túlestünk a megszállás iszonyatán, házunkban oroszok laktak, egyetlen helyiség maradt meg számunkra, a szüleim beágyaztak a katonák elől, ágyneműhalmaz alatt próbálok levegőt szívni, anyám teljes súlyával rajtam fekszik és szikrázik szeme zöld csillaga, mint a kölyküket védő nagyvadaké. A lakás fűtetlen, hogy volna fa, valami ünnepi kellék, hajdani szobámban ott az orosz nő, zenét hallgat gramofonról, még nem aludt el, tehát bármi történik, nem moccanhatok, lassan telik az idő a pállott tollak alatt, nagyon lassan, aztán hallom a mozgást, apám felállt, s aztán felfogom, miért, elővette a bibliát, mert karácsony estéje van és a megváltás tényén nem módosít a megszállásé. A szokottnál emeltebb hangon olvas, tudja, hogy arcomat párnák között egyengetem, hogy jobban halljam. Hallom is: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”

Kifogásoltad az idei karácsony minőségét? – szólal meg most Isten, Isten, aki a szívemben lakik. – Hát figyelj jobban. Most jön sorra az emlék, amely megtanít viszonyítani. Mikor születtél, végsőket vonaglott az első világháború, 44-ben szuszogni se tudtál, mert el kellett téged rejteni, 1950-ben, mikor mindketten elvesztettétek az állásotokat, Szobotka nagycsarnoki árukihordó és rakodó lett, te rengeteg szaladgálás után általános iskolai tanár, fényesebb volt az a háttér, amelyből a te egymással boldog otthonod kiemelkedett? Öt deka sajtod volt vacsorára, azt szeletelted, rágtátok, mert kemény volt, s néztetek egymás szemébe, két osztályidegen üldözött. Nyalogattad a sértés szúrta sebeidet, dehogy gondoltál te Krisztusra, a férjed gondolt rá, s míg az orosz őrjáratok lőtték a Vérmezőt időnként, volt ereje rád mosolyogni és fogta az Írást, mert nálad százszor jobban élte, hogy az én igém erős, és csak velem pántolható meg a sérült élet. Hallod még a hangját, ahogy felolvas, és lánykori világodat is visszahozza, mindent visszahoz, ami valaha drága volt az életedben: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…

A gép, amely nem gép, nincs is, és úgy látom, hogy nem is látom, megrántja a szintén láthatatlan szalagot. 1956 van, előttem a rommá lőtt város, barátaimmal együtt érzékelem magamat, ahogy a Vérmezőn ácsorgunk és cserélgetjük elrejtendő kéziratainkat. Latolgatjuk, kinek nem író barátjánál lesz nagyobb biztonságban, amit 48 és 56 között tilalom ellenére termeltünk, akinek van valami nélkülözhető élelmiszere, vele adja a kézirattal, megosztjuk, kinek mije van. Bámulom, milyen torz sapka van a fejemen, az egész koponyám valahogy kisebb, aztán eszembe jut, mikor az orosz katona belőtt az ablakon, ijedtemben a gyertyába hajoltam és leégett féloldalt a hajam. Soká nem tart az ünnepi találkozásunk, minden csoportosulás tilos, az íróké legkivált, most már eltagadhatatlan, hogy a vulkán, ami kitört, sose tört volna ki, így, ebben a formában, az írók segítsége nélkül, s a történelem úgy összekalapálta az azonost akaró pár embert, hogy esztelen luxuscselekedetként, de annyiszor összefutunk, ahányszor csak lehet, egy család lettünk, ezt aztán ügyesen létrehozta a Párt. Mennünk kell, iparkodik mindenki, mint hajdan az őskeresztények Néró idején, ki-ki viszi a rábízott elrejtenivalót, még beszalad vele a hűséges nem író civilhez, aki őrző dajkája lesz a betű-csecsemőknek, míg világ szeme elé nem segíti őket a történelem. Fa persze nincs, a gyertyával áramszünetre takarékoskodunk, aztán végre kezdődhetik az ünnep, tarhonyás krumplit főztem, míg figyelem, oda ne kapjon, az iskolában tanult mondatra gondolok: A keresztények vére magvetés, a mártíroké is az, akkor ötvenhat hősei se haltak meg hiába, lesz talán emberi lét Magyarországon. Kezet mosok, megállok az asztalnál, a biblia megint a férjem kezében: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, írják… de az Úr angyala… és nagy félelem vett erőt rajtuk.”

„A betlehemi pásztorok félelme nem volt akkora, mint a te rettegésed” – szólt hozzám Isten, aki a szívemben lakik. Fut a szalag, figyeljétek, ti most a földi időben 1971-et írtok, ott vagy, odamentél karácsonyozni, ahová gyerekkorod óta vágytál, New Yorkban vagy, a 47-ik utca sarkán, ott vacogsz az Edison Hotel huszonnyolcadik emeletén. Egyedül vagy, egészen egyedül, lebámulsz a karácsonyozó Manhattanre, előtted a szobor, s kicsit jobbra tőled a Time Square, szállnak az ünnepi rakéták, minden csillog, minden ujjong, minden csupa szín. Neked csilloghat a csillogás, életed legfontosabb szereplője élethalálharcát vívja a Szent Klára Kórházban, s az orvos nem biztatott semmivel, higgadt, tárgyilagos együttérzéssel közölte: semmi garancia arra, hogy megmarad. Sőt. Ezzel a sőttel élsz azóta, túl sokat, túl gyakran ütött a férjedre a történelem ahhoz, hogy egyszer a központi idegrendszere meg ne sokallja és azt ne mondja neki az infarktussal, talán kellemesebb lesz megpihenni. Állsz, nézel le az ablakban, most bezzeg van karácsonyfád, jóságos idegenek, friss amerikai barátok küldték, csomagok is vannak az asztalon, fel se bontod egyiket sem, kit érdekel más, mint ami kép kínoz, a Szent Klára Kórház egyik ágya és rajta a beteg. Olyan vagy, mint egy fekete Csipkerózsa, aki rémálomra ébred az áldott nyugalom után, minden fordított az életben, maga az élet is, s mintha temetőbe vittek volna Hófehérke meselovai a herceg palotája helyett. Megszánlak, mert most valóban nyomorult vagy, nem hagylak magadra, eszedbe juttatom anyád zöld, kölykét védő pillantását, apád suta bal karján bőgő, éhes csecsemő-magaddal, azt is, mit kell tenned karácsony estéjén még neked is, aki annyiszor elfelejtesz engem, pedig a biblia egyik legizgalmasabb és legjelentősebb szereplőjéről adták a nevedet a keresztségben. Ding-dong-bell, jingle-bell ne arra figyelj, nézz körül és gondolkozz, szenteste van, aki tenni szokta, nem teheti, mert a halállal gyürkőzik éppen, mindig elviszed útra is, fogd a kis újtestamentumot és tedd, amit nálatok ilyenkor szoktak, most te vagy a családfő, apád-anyád a sírban, férjed a kórházi ágyon, egyetlen stabilitás ingatag talpad alatt az evangélium. És felhangzik a szöveg, lenn New York ünnepel, és szállnak a halk és bizonytalan, a félelemtől megvacogó szavak: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki…”

„Több karácsonyra való emlékezést nem engedek, most megállítom az emlékezetedet – mondja Isten. – Annak a karácsonynak az órái, mikor csakugyan elvesztetted, aki a legfontosabb személy volt az életedben, maradjon az én titkom, meg a tiéd. Akkor nem kellett figyelmeztetnelek semmire, egy fenyőtüske se volt a szobádban, vacsorát se készítettél, nem volt egy üveggömböd, de álltál, tisztességesen ünnepre öltözve, kezedben az evangéliummal, és mint a kutya, aki felfogja, hogy se ház, se gazda, vinnyogva közölted a szobában levő abszolút magánnyal, hogy Történt pedig azokban a napokban, hogy Augtustus császár… A többi, ami azon az éjjelen még történt, mondom, hogy tilalom alatt áll, azt már nem engedem, hogy szembesítsék veled, hát ne fanyalogj az idei karácsonyodon, mert fűtött szobában ülsz, emberi körülmények között, van vacsorád, és annyi értelem azért van benned, hogy nem kell arra figyelmeztesselek, millió és millió ember nyomorog, és nálatok, magyaroknál százezrek vannak munka és karácsonyi meleg nélkül, éppolyan hajléktalanul, ahogy valaha a Szűz. Ha végigolvastad az üdvtörténetből, amit az ünnep rendje kijelöl, imádkozz a hazádért, hogy a Kígyó kieressze síkos öleléséből, és felejtse el a gyűlölnivalóját, mert mindaz, ami ezen a misztikus éjszakán történt, a szeretet igényével megtörtént, és nem volt benne bosszú és gyilkos indulat. Legyetek olyanok, mint a csordapásztorok, akik hitük fényével beragyogták a mezőt, és a világ boldogan énekelte az egyetlen reális irrealitás, az örök béke himnuszát. 1995 »könnyűnek nem nevezhető« karácsonya – mondtad. Megváltót küldtem hozzátok, mit kétségeskedel, minden szakadékból kihoztalak téged is, a nemzetedet is. Fogd a bibliát, és lépj az előtted lépettek nyomába. Halljam hát: És történt azokban a napokban, hogy Augustus császár… S a többit bízd rám. Augustinus szép szóra tanított benneteket, erre a szóra: kegyelem.”