Magánügy

Lukács evangéliuma

Az emlékezésnek saját mozgástere és röppályája van, s mindig kineveti pár évtizedre tervezett halandó kezemet, amellyel hárítani vagy idézni szeretném. Azt konzervál örök érvényűen, amit ő tart lényegesnek, s maga dönti el, mit mikor vetítsen vissza belőle. Az emlékezés nem komputer, nem ismeri a szoftver fogalmát, nem is tűri, hogy bármi nem maga választotta mozzanatot beletápláljanak, életem által valóban lényegesnek érzékelt momentumait viszont akkor is megőrzi, ha nem érzem kívánatosnak, s éppúgy nem ismer irgalmat, mint az igazság.

A családtalan ember ünnepének megvan az anatómiája, magam alakítottam ki az elmúlt tizennégy esztendőben. Látszatra kívülem színüres szobában ünnepre terítek, öt személyre rakom a kellékeket a nyűhetetlen rumburgi vásznon. Anyám és lánytestvérem, Edit terítéke mellett porcelán rózsabimbó, borospohár csak a két férfi, apám és férjem tányérja mellé kerül egy-egy aranyozott dióval. A terítékek közt égnek a gyertyák, az adventi koszorúk, karácsony van, 1995 bizony könnyűnek nem minősíthető karácsonya, a szobában én és négy halott. E nap modellje, mióta eszemet tudom, mindig egyforma volt, annak a jeleképpen, hogy ismét beköszöntött az ünnep, a családfő felnyitotta a bibliát Lukács evangéliumánál, s eleinte az apám, aztán a férjem felolvasta az ünnepindító szövegrészt. Most én állok fel, én vagyok a családfő, én kezdem el felolvasni: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. És az első összeírás akkor történt, mikor Szíriában Cirenius…

A láthatatlan gép gombját lenyomja az emlékezet, csattan a hang, mint a lövés, „Könnyűnek nem minősíthető karácsony? – kérdezi háttérfestésnek egy icipici hang –, bezzeg életed során csupa idilli karácsonyod volt. Mindjárt az első, megérdemled, hogy megmutassam, hogy fájjon végre, hisz eddig sosem elemezted, mit érezhetett az a riadt férfi, aki téged világra imádkozott, gyermekágyi lázban, önkívületben fekvő, téged táplálni nem tudó anyád láttán, s milyen volt az ő születésed tizedik hetében immár veled a karjában átélt karácsonya. Ordítottál, mert nem volt tej, ordítottál, mert alig fűtöttek a szobában, ő meg, az apád, téged bal karjában ölelve, jobbjával a bibliát lapozta fel, és ahogy az ő apja tette, és annak az apja, és így tovább, visszafelé az időben, éhesen méltatlankodó fejed fölött nyújtotta, amit erősítésül és tej helyett abban a pillanatban adhatott neked, a megváltás ígéretét. Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”

A láthatatlan gép kezelhetetlen, nem tudom eltüntetni az első világháború végének és a húszas éveknek nyomorát, nem a betegséget, a feldarabolt ország felháborodott riadalmát; mikor a kép vált, magától vált. Most éppen azt láthatom rajta, amit Debrecenben már soha többé, a hajdani házat, ahol életünk folyt, művelődési ház épült a helyére. Akkor, 1944-ben persze még megvolt, azon a karácsonyon mi már túlestünk a megszállás iszonyatán, házunkban oroszok laktak, egyetlen helyiség maradt meg számunkra, a szüleim beágyaztak a katonák elől, ágyneműhalmaz alatt próbálok levegőt szívni, anyám teljes súlyával rajtam fekszik és szikrázik szeme zöld csillaga, mint a kölyküket védő nagyvadaké. A lakás fűtetlen, hogy volna fa, valami ünnepi kellék, hajdani szobámban ott az orosz nő, zenét hallgat gramofonról, még nem aludt el, tehát bármi történik, nem moccanhatok, lassan telik az idő a pállott tollak alatt, nagyon lassan, aztán hallom a mozgást, apám felállt, s aztán felfogom, miért, elővette a bibliát, mert karácsony estéje van és a megváltás tényén nem módosít a megszállásé. A szokottnál emeltebb hangon olvas, tudja, hogy arcomat párnák között egyengetem, hogy jobban halljam. Hallom is: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…”

Kifogásoltad az idei karácsony minőségét? – szólal meg most Isten, Isten, aki a szívemben lakik. – Hát figyelj jobban. Most jön sorra az emlék, amely megtanít viszonyítani. Mikor születtél, végsőket vonaglott az első világháború, 44-ben szuszogni se tudtál, mert el kellett téged rejteni, 1950-ben, mikor mindketten elvesztettétek az állásotokat, Szobotka nagycsarnoki árukihordó és rakodó lett, te rengeteg szaladgálás után általános iskolai tanár, fényesebb volt az a háttér, amelyből a te egymással boldog otthonod kiemelkedett? Öt deka sajtod volt vacsorára, azt szeletelted, rágtátok, mert kemény volt, s néztetek egymás szemébe, két osztályidegen üldözött. Nyalogattad a sértés szúrta sebeidet, dehogy gondoltál te Krisztusra, a férjed gondolt rá, s míg az orosz őrjáratok lőtték a Vérmezőt időnként, volt ereje rád mosolyogni és fogta az Írást, mert nálad százszor jobban élte, hogy az én igém erős, és csak velem pántolható meg a sérült élet. Hallod még a hangját, ahogy felolvas, és lánykori világodat is visszahozza, mindent visszahoz, ami valaha drága volt az életedben: Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár…

A gép, amely nem gép, nincs is, és úgy látom, hogy nem is látom, megrántja a szintén láthatatlan szalagot. 1956 van, előttem a rommá lőtt város, barátaimmal együtt érzékelem magamat, ahogy a Vérmezőn ácsorgunk és cserélgetjük elrejtendő kéziratainkat. Latolgatjuk, kinek nem író barátjánál lesz nagyobb biztonságban, amit 48 és 56 között tilalom ellenére termeltünk, akinek van valami nélkülözhető élelmiszere, vele adja a kézirattal, megosztjuk, kinek mije van. Bámulom, milyen torz sapka van a fejemen, az egész koponyám valahogy kisebb, aztán eszembe jut, mikor az orosz katona belőtt az ablakon, ijedtemben a gyertyába hajoltam és leégett féloldalt a hajam. Soká nem tart az ünnepi találkozásunk, minden csoportosulás tilos, az íróké legkivált, most már eltagadhatatlan, hogy a vulkán, ami kitört, sose tört volna ki, így, ebben a formában, az írók segítsége nélkül, s a történelem úgy összekalapálta az azonost akaró pár embert, hogy esztelen luxuscselekedetként, de annyiszor összefutunk, ahányszor csak lehet, egy család lettünk, ezt aztán ügyesen létrehozta a Párt. Mennünk kell, iparkodik mindenki, mint hajdan az őskeresztények Néró idején, ki-ki viszi a rábízott elrejtenivalót, még beszalad vele a hűséges nem író civilhez, aki őrző dajkája lesz a betű-csecsemőknek, míg világ szeme elé nem segíti őket a történelem. Fa persze nincs, a gyertyával áramszünetre takarékoskodunk, aztán végre kezdődhetik az ünnep, tarhonyás krumplit főztem, míg figyelem, oda ne kapjon, az iskolában tanult mondatra gondolok: A keresztények vére magvetés, a mártíroké is az, akkor ötvenhat hősei se haltak meg hiába, lesz talán emberi lét Magyarországon. Kezet mosok, megállok az asztalnál, a biblia megint a férjem kezében: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, írják… de az Úr angyala… és nagy félelem vett erőt rajtuk.”

„A betlehemi pásztorok félelme nem volt akkora, mint a te rettegésed” – szólt hozzám Isten, aki a szívemben lakik. Fut a szalag, figyeljétek, ti most a földi időben 1971-et írtok, ott vagy, odamentél karácsonyozni, ahová gyerekkorod óta vágytál, New Yorkban vagy, a 47-ik utca sarkán, ott vacogsz az Edison Hotel huszonnyolcadik emeletén. Egyedül vagy, egészen egyedül, lebámulsz a karácsonyozó Manhattanre, előtted a szobor, s kicsit jobbra tőled a Time Square, szállnak az ünnepi rakéták, minden csillog, minden ujjong, minden csupa szín. Neked csilloghat a csillogás, életed legfontosabb szereplője élethalálharcát vívja a Szent Klára Kórházban, s az orvos nem biztatott semmivel, higgadt, tárgyilagos együttérzéssel közölte: semmi garancia arra, hogy megmarad. Sőt. Ezzel a sőttel élsz azóta, túl sokat, túl gyakran ütött a férjedre a történelem ahhoz, hogy egyszer a központi idegrendszere meg ne sokallja és azt ne mondja neki az infarktussal, talán kellemesebb lesz megpihenni. Állsz, nézel le az ablakban, most bezzeg van karácsonyfád, jóságos idegenek, friss amerikai barátok küldték, csomagok is vannak az asztalon, fel se bontod egyiket sem, kit érdekel más, mint ami kép kínoz, a Szent Klára Kórház egyik ágya és rajta a beteg. Olyan vagy, mint egy fekete Csipkerózsa, aki rémálomra ébred az áldott nyugalom után, minden fordított az életben, maga az élet is, s mintha temetőbe vittek volna Hófehérke meselovai a herceg palotája helyett. Megszánlak, mert most valóban nyomorult vagy, nem hagylak magadra, eszedbe juttatom anyád zöld, kölykét védő pillantását, apád suta bal karján bőgő, éhes csecsemő-magaddal, azt is, mit kell tenned karácsony estéjén még neked is, aki annyiszor elfelejtesz engem, pedig a biblia egyik legizgalmasabb és legjelentősebb szereplőjéről adták a nevedet a keresztségben. Ding-dong-bell, jingle-bell ne arra figyelj, nézz körül és gondolkozz, szenteste van, aki tenni szokta, nem teheti, mert a halállal gyürkőzik éppen, mindig elviszed útra is, fogd a kis újtestamentumot és tedd, amit nálatok ilyenkor szoktak, most te vagy a családfő, apád-anyád a sírban, férjed a kórházi ágyon, egyetlen stabilitás ingatag talpad alatt az evangélium. És felhangzik a szöveg, lenn New York ünnepel, és szállnak a halk és bizonytalan, a félelemtől megvacogó szavak: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki…”

„Több karácsonyra való emlékezést nem engedek, most megállítom az emlékezetedet – mondja Isten. – Annak a karácsonynak az órái, mikor csakugyan elvesztetted, aki a legfontosabb személy volt az életedben, maradjon az én titkom, meg a tiéd. Akkor nem kellett figyelmeztetnelek semmire, egy fenyőtüske se volt a szobádban, vacsorát se készítettél, nem volt egy üveggömböd, de álltál, tisztességesen ünnepre öltözve, kezedben az evangéliummal, és mint a kutya, aki felfogja, hogy se ház, se gazda, vinnyogva közölted a szobában levő abszolút magánnyal, hogy Történt pedig azokban a napokban, hogy Augtustus császár… A többi, ami azon az éjjelen még történt, mondom, hogy tilalom alatt áll, azt már nem engedem, hogy szembesítsék veled, hát ne fanyalogj az idei karácsonyodon, mert fűtött szobában ülsz, emberi körülmények között, van vacsorád, és annyi értelem azért van benned, hogy nem kell arra figyelmeztesselek, millió és millió ember nyomorog, és nálatok, magyaroknál százezrek vannak munka és karácsonyi meleg nélkül, éppolyan hajléktalanul, ahogy valaha a Szűz. Ha végigolvastad az üdvtörténetből, amit az ünnep rendje kijelöl, imádkozz a hazádért, hogy a Kígyó kieressze síkos öleléséből, és felejtse el a gyűlölnivalóját, mert mindaz, ami ezen a misztikus éjszakán történt, a szeretet igényével megtörtént, és nem volt benne bosszú és gyilkos indulat. Legyetek olyanok, mint a csordapásztorok, akik hitük fényével beragyogták a mezőt, és a világ boldogan énekelte az egyetlen reális irrealitás, az örök béke himnuszát. 1995 »könnyűnek nem nevezhető« karácsonya – mondtad. Megváltót küldtem hozzátok, mit kétségeskedel, minden szakadékból kihoztalak téged is, a nemzetedet is. Fogd a bibliát, és lépj az előtted lépettek nyomába. Halljam hát: És történt azokban a napokban, hogy Augustus császár… S a többit bízd rám. Augustinus szép szóra tanított benneteket, erre a szóra: kegyelem.”

Verának, Amerikába

Nem neheztelsz meg érte, ha megírom, mert te is tudod: mindenki közül, akinek ajándékot szoktam küldeni Krisztus születése ünnepén, te vagy a legnagyobb feladatot jelentő személy a baráti körben. Próbáld csak végiggondolni, milyen nehéz olyan valakit megajándékozni, aki bármit megvehet magának, amit megkíván, s ez a bármi nem teszi, egyszerűen nem is teheti szegényebbé, hiszen annyira gazdag. Az idén éppolyan szerencsém volt, mint tavaly, mikor rátaláltam arra, amit kapni fogsz, s amiről azt remélem, éppúgy hat majd Rád a Potomac folyó mentén, mint az elmúlt évi küldemény, mert azt, ami szentestén ismét közel hozza új otthonodhoz a feledhetetlen valamikorit, nem árulják odakinn se boltokban, se vásáron. Tavaly három epizódot kaptál az 1878-as szegedi nagy árvíz történetéből, azokat azzal a szöveggel köszönted meg: berámázva ott lógnak a miniatűr emlékképek tudatod csak a szülőföldre való emlékezésben megbonthatatlan falán, ott szép kerek rámában a Párizsban élő jószívű úr zöld papagája, amely a szalonba lépő vendégeket Szeged, Szeged kiáltással fogadja, és minden látogató felé odacsörgeti a perselyt a nyakában, ott az adat, a névsor a múlt század nyolcvanas éveinek amerikai keresztnévregiszteréből: részvétből, együttérzésből számtalan amerikai polgár adta szülővárosod szép nevét lányának vagy fiának. A harmadik kerek képed az általad rekonstruált portré, Anton Bierhuber frankfurti polgár képmása, aki szintén nem akart kimaradni a világméretű jótékonysági akcióból, amely a víz alá merült Szeged segítését felvállalta, s megírta a polgármesternek, kezét és nevét ajánlja egy szegedi hajadonnak, még nem házas, onnan fog nősülni, ezzel is enyhül legalább egy család helyzete, gondja; így került Gyömbér Piroska Bierhuber úr házába.

Karácsonyi szívvel fogadd azt is, amit az idén küldök, ott a Potomac mentén nem éled, csak elképzelheted az itthoni levelek olvasása közben, milyen nehéz esztendő ez az idei, s ki tudja, mivel vemhez a ránk következő. Adja Isten, hogy az 1996-ban születendők csak a csecsemők világköszöntő sírásával kerüljenek közénk, s ne nekünk szökjön értük érzett súlyos felelősségünk tudatában könny a szemünkbe. Íme az idei ajándékom, véletlenül bukkantam rá egy Móra-kötetben, az író maga is hallotta a mesét, Kunágotán, kalászszedő Mari néni mondta el néki, míg hazafelé lépegettek a búzamező mellett egy alkonyaton.

A legenda úgy tudja, a jó Isten annak idején elfelejtett búzát teremteni, s anélkül élt a világ, az emberek fakérget őröltek, összeszedték, amit az erdő, mező termése kínált, magon éltek, bogyókon, bizony, elszomorodtak a világra lenézve az arkangyalok. Jelentették az Úrnak, odalenn nincs kenyér, csak az a rettenetes, kéregből őrölt, erőt nem adó, ízetlen valami, az Úr elbúsult, adta volna már a búzát is, de hát nem volt, s hogy mégis jusson valami a lentieknek, azt parancsolta az angyaloknak, rázzák le a földre, ami az abroszán morzsa maradt. Az angyalok leemelték a nagy abroszt Isten asztaláról, lerázták a morzsákat, lett azokból valami búzaféle, de olyan bánatos külsejű, olyan semmit sem érő, hogy az emberek nem akarták elvetni se, megmunkálni se, ették tovább, amit a föld ingyen adott, Isten morzsája ott maradt bevetetlen. Aztán mégiscsak akadt egy testvérpár, két fivér, azok nézegették, morzsolgatták a vetnivalót, végül mégis rászánták magukat a munkára, mert hát a hitványnak ígérkező valami is Isten küldeménye volt, hát elvetették és megmunkálták a földet, lett termésük valamicske, jó nem volt, szép nem volt, alig hasonlított az igazi búzához, de azért megőrölték, lett belőle kinek-kinek egy zsákkal.

Épp, hogy a mérést elvégezték, aludni tértek, mozgolódni kezdett az egyik fivér, fel is kelt, a felesége riadtan tudakolta, mit akar ilyen későn odakinn, a fivér elmondta, mi űzte ki az ágyból, eszébe jutott a testvére. Annak nincs senkije – mondta a feleségének –, nekünk itt vannak a gyermekeink, mégiscsak van, aki segítsen az életben, elfeleztem a búzám, elég nekünk a fél zsák, a másik felét elviszem a testvéremnek. Az asszony nem bánta, nem sajnálta, még szép szóval is megtetézte az ajándékot: Isten vigye jóra a jó szándékot, kívánta. És ment a férje, hátán a fél zsák búzával, s ahogy halad a testvére háza felé, lát valakit súly alatt görnyedezve az ő szérűjük felé ballagni, hát a testvére jön vele szemben, s ahogy a nagy távolságból is megismerik egymást, rákiált: nincsen neki senkije, se felesége, se gyermeke, minek neki az a sok liszt, amoda a fivérééknél sok a gyerek, az éhes száj. És álltak Isten ege alatt és néztek egymásra, és egyforma két zsákban egyformán megfelezett, csúnyácska búza lisztje, bizony, a kalász, amelyből őrölték, nem volt szálas, a szem apró, nem dús, édes ízt ígérő, ám az Úr lepillantva látta a zsákokat és a fivéreket és elmosolyodott, és támasztott nagy vihart, amely szétfújta a földön a két fél zsák tartalmát, s a magok maguktól földbe kerültek, előszálasodtak, lett belőlük arany szép búzamező, büszke, gazdag aratást ígérő magok özönével, és az Úr azt mondta odafenn: Áldott legyen, amit a szeretet megszentelt.

Szegedinek születtél, az is maradsz holtig, s ahogy az évek telnek, egyre több lesz a berámázott kerek képed tudatodnak azon a ronthatatlan falmezején, ahol az emlékek élnek. Látod a fivéreket, ahogy ki-ki viszi a maga szegénységét és összetalálkoznak a holdfényben? Látod a kunágotai kalászszedő Mari nénit, aki mesél, mesél, és száll a legenda a valódi búza teremtéséről és születéséről, azaz a szeretetről, amelynek ünnepére postázni fogom ezt a soha időszerűbb Móra-éneket a mindig szent búzamezőről? Boldog ünnepet, Vera, gyújts fényt a minden feketén átívelő arany szeretetért!

A nyúl

Gyönyörű nyúlfiguránk volt otthon, kétéves gyermeknél magasabb, testesebb, délceg személy, ott állt a lomoskamrában állandóan bevetésre készen, anyám örökségeként követte a famíliát még dédanyám otthonából.

Illedelmes személy volt, ült szelíden a fenekén, mancsai közt barna kosár, amelybe szégyenemre sose került édesség, apám nem tűrt nyulat, csibét a húsvét kellékei között. Az Abigél intézetében nagyhéten már nem volt tanítás, a megelőző hat nap bűnbánati szakasznak számított, az oktatás hat napon át félórával később kezdődött reggelente, tanítás előtt házi istentiszteleteket tartottunk, úgynevezett csendes napokat, virágvasárnap az iskola imatermében felvettük az úrvacsorát, s másnappal, a rá következő hétfővel megkezdődött a kéthetes húsvéti vakáció.

Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.

Nyúlfészket sose csináltak nálunk, s mert csak apám szigora tiltotta meg, és minden unokatestvéremnél járt a mitológiai állat, ágaskodott bennem az indulat és megszületett a szándék, ha majd máshol lakom és más körülmények között, a húsvéti nyúl méltó szerephez jut az ünnepen, kiemelem megalázott helyzetéből. Már aszszony voltam, a fővárosból jártunk haza ünnepelni, mikor ráemlékeztem hajdani elhatározásomra, és megkérdeztem az ebédnél, megkaphatom-e a nyulat a lomoskamrából, jöhet-e velünk Pestre. A férjem búsan nézett, de nem tiltakozott – sose tiltakozott, ha úgy érezte, valami örömtől fosztana meg engem. Tudtam, hogy nem örül, csak nem próbálja kivédeni, a kerti törpéket is utálta.

Apám letette a kanalát, rám nézett. Zavarba hozott a tekintetével, nem volt se megértő, se haragos, inkább szomorú.

– Mit akarsz a gipszfigurával, Magdolna?

Már hazudtam, pedig a templomból jöttünk, és megígértem feloldozás előtt, hogy elkerülöm a vétket.

– Itt nem méltányolja senki. Elvinném mihozzánk.

– Egyszoba-főzőhelyiséges kastélyodba. Ott jobban érvényesül, mint Debrecenben.

Az ördög, amelynek el kellett volna hagynia, ott állt mögöttem és nevetett. Én nem nevettem. Ingerült lettem, ingerült fiatal asszony, aki régen nem szorul atyai gyámságra.

– Ott érvényesül – nyomtam meg a helyhatározót. – Itt csak szenved.

– Szenved? – kérdezte apám. – Ha ül békén és nem bántja és kergeti senki, aligha teszi. Gondolkozik önmagán, mirajtunk, és végre nem vállalja az általad nyilván eltervezett megalázást.

Bámultam apámra, és nem értettem. Anyám és a férjem bennünket figyeltek, az egész olyan volt, mint egy parányi színdarab, amelyhez szinkrontolmács kellett volna, senki sem azt mondta és nem úgy mondta, amit valójában gondolt.

– Nem tudom, mikor és hol kezdődött el ez az illetlen móka – folytatta apám –, de csak csináld, ha összefér a lelkiismereteddel, hogy bohócot alakítasz Isten legbátrabb teremtményéből.

A nyúl, a gyávaság szimbóluma, mint Isten bátor teremtménye egyszerűen abszurd állításnak hangzott. Én is letettem a kanalat, és ránéztem apámra, állta a tekintetemet, úgy ültünk ott, egymással szemközt, mint két lovag, akinek már a porondon kapálnak a paripái.

– Nyúlfészket akarok csinálni – közöltem. Egy negyedszázad óta becéztem a végre kimondott mondatot. – Nyúlfészket, mint mások.

– Mint mások – ismételte az apám, és akkor észrevettem, már nem is haragos, csak szomorú. – Mint mások, nem mint mi. Hadd alázzuk meg Isten boldogtalan kis teremtményét, aki évről évre világra jön és zsigereiben és csontvelőjében hozza a rettegést, mert a világ csupa vadász és csupa kutya és csupa átúszhatatlan folyó és menekülés sincs és nincs az a nyúlüreg, amely garantált óvóhely, mégis párosodik, mert ez a törvény, mégis évről évre újra kezdi. Csinálj nyúlfészket neki, lányom, minden oka megvan a pántlikára meg a gazdag kosárra. Egyetlen harapást nem tett egész életében békén és félelem nélkül, egyetlen rettegő fülelés nélküli éjszakája nem volt, Isten a nyulat nem békére és szórakoztatásra, hanem példának teremtette.

Nagy csend volt nálunk, túlságosan nagy. Megint csak apám törte meg.

– Ne alázd meg az ártatlanokat – mondta csöndesen. – Az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis élni kell és mégis gyönyörű. Tanuld meg az ártatlan igazak törvényét, akik mindezt tudják, rettegnek tőle, és elvállalják mégis.

Anyám ritka jó levest főzött, nem ment le a torkomon.

– Elviheted a nyulat – apám ismét felemelte a kanalát –, csak azt nem tudom, lesz-e örömöd benne. Még nem volt meg a szereposztás a te életedben sem. Isten dönt, ki lesz nyúl, ki lesz vadász.

Akkor nem vittem el a nyulat, csak amikor apám halála után hozzánk költöztettük anyámat, ott áll ma is nálam és két nagy füle között tartja a múltamat, minden valamikor elhangzott szót.

Azóta Isten döntött, nyúl lettem, színüres üregben, és hány vadász kergetett, hányféleképpen.

Sosem csináltam nyúlfészket. Soha.

Firkálnánk, de senki magát

Régi, s nem csak tanulmányokban, szóban is kifejtett indokolású vitám van Gyulai Pállal, aki komoly revízióra szorulna, éppen önmaga hitele érdekében. Ha nem cáfoljuk meg ártatlan tévedéseit vagy szándékos lakkozásait, odalesz felfedezéseinek, igazán sorsfordító útjelző megállapításainak értéke. Gyulai újraértékelése elkerülhetetlen. Hogy először hozzá fordulok a magyar írók anyagi ellehetetlenülése tárgyában, az az imént jelzett fontos megállapítások egyikének rögzítése: a Vörösmarty-monográfia kilencedik fejezetéből idézem a következőket. A Gyulai rögzítette esemény 1846-ban foglalkoztatta a közvéleményt, a következőkben olvasható Petőfi-vers egy esztendővel később készült, Gyulai helyzetelemzésére és Petőfi csillapíthatatlan felháborodására még mondhatnók, hogy a Hitel ébresztgette nemzet még legjelesebb példányaiban is csak most van ocsúdóban az irodalom és a nyelvművelés létfontosságú kérdése tekintetében, de mit csináljak írótársammal, Fodor Andrással, akinél etikusabb, szigorúbb, tisztább és tárgyilagosabb, a hidegizzás fehér szenvedélyével a problémákat soha ki nem kerülő költő nincs a szakmában. Megáll a kolléga keze a két vers felett, amelyet Fodor új könyvében talált, körme alá szúr a szándékos disszonancia. Elvarázsolt, fogékony lélekkel követi a költőt szent mestersége élményei között, az ifjúság emlékeit és az öregség tényeit egybeívelő csillagkörök szépséggel riasztó, mégis gyönyörűséges szikrahídján, s lám, a láthatatlan szelek fújásában villogó mesterségbeli tudással egyszerre avét és valét kiáltó költő hirtelen hangot vált, és így beszél az olvasóhoz 1996-ban:

Mit írt Gyulai Pál monográfiája? „1846-ban Czuczorral együtt Vörösmarty dolgozta ki a helytartótanács által a középiskolák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanulni kívánó németeknek legyen valahára egy olyan szótárjuk, amely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében, s akkor zördült össze vele először és utólszor életében.” Mikor ugyanis ő, Toldy és mások a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az Akadémia másodelnöke, szerfelett túlságosnak találta és Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját és megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat öt-hat évig, eredeti munkájuktól elvonja az alkotókat, melyekhez kedvök is több, a csekély jövedelemforrásukra is előnyösebb. Széchenyit meglepte e felszólalás, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt, de érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ilynemű megjegyzését talán szóra se méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az általa annyira becsült Széchenyitől halljon Shylock-féle célzatokat, s éppen ő, aki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett, s bár modora egy darabig hidegebb lőn Vörösmartyval szemben, de tiszteletet nagyobbat tanúsított iránta.

A biedermeier ennyit közöl az ügyről. És a marxisták? Tóth Dezső monográfiája nem kertel: „Vörösmarty több társával óvatosságból mindig az ügyvédek jegyzékébe tette nevét, mert az ügyvédi oklevél végtére kenyérkereseti alap, s a Helikon forrása bármi üdítő itallal szolgál is, csak ital.” Nem csupán önmaga, minden magyar író nyomorúságát szólaltatja meg Vörösmarty a Magyar költők című epigrammájában, amelyet kitűnősége ellenére talán azért emlegetnek olyan ritkán, mert szókimondása összeegyeztethetetlen volt a koszorús nemzeti költő fennkölt szellemével.

Ez a nyomorúság azonban már más volt, mint Csokonaié, ha nehezen is, de már meg lehetett élni az irodalomból. Ugyanakkor az értelmiségi tollal író és tudományos munkával fenntartott egzisztencia szükségképpen együtt járt a honoráriumok iránti anyagi érzékenység kialakításával, aminek nyílt hangoztatása, szóvá tétele még akkor is némi szentségtörésszámba ment. Vörösmarty az írói hivatás konzervatív értelmezőinek nem kis bosszúságára a legelső, legkövetkezetesebb harcosa lett az írói és tudományos munka anyagi elismerésének, már 1842-ben, a színházi drámajutalmak kapcsán leírta: „Itt egyszer s mindenkorra ki kell mondanom, hogy mindaddig valódi irodalmunk nem lesz, míg az irodalom el nem tartja embereit.” Ezért javasolja – írja Tóth – az írói jog két sarkalatos alapelvének azt, hogy „az írónak joga van a munkájából eredő mindennemű jövedelemhez”, s hogy „az írónak munkáján megegyezése nélkül senki sem nyerekedhetik”. Mikor a szótárkészítéssel kapcsolatban Széchenyi sokallta a tiszteletdíj költségvetését, egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy öntudatosan megindokolja a honorárium jogosságát. A Kelet Népé-ben Vörösmartynak olyan hangsúlyozottan objektív hangja egyszer válik Széchenyivel szemben szenvedélyessé, mikor a magyar szobrászt, Ferenczyt védi a gúnnyal szemben. „Ferenczy szobrai közt találjuk Kazinczyét, ki éppen oly szegény volt, mint ő, kinek éppúgy nem volt kenyere, mint neki, nincs-e hozzá egyéb szólnivaló, mint a gúny?” Nem csoda, ha Döbrentei Vörösmartyt neveletlennek, irigynek, dölyfösnek, szívtelennek nevezte, kiből hiányzik a finom gesztus, ami egyesekben megvan, hogy tudniillik le tudna mondani az akadémiai tiszteletdíjról. Hogy tudott volna? Írókollégái nagy része birtokain gazdálkodott, ő maga teljesen vagyontalan. Hát persze hogy az új értelmiségi nemzedék egzisztenciális kérdéseiben ő lesz a leghatározottabb szószóló.

Döbrentei 1835-ben csíp bele Vörösmartyba, a költő kontra a gróf pénzügyi vitája 46-ban zajlik, Vörösmarty álláspontjának győzelmével, de mit ír egy esztendővel később, 1847-ben Petőfi Sándor? Sose hittem volna, hogy hálás lehetek valaha Tóth Dezsőnek, de igaza van, voltaképpen újra kellene olvasni mindent a szakembereknek. Ha valami vers, nézet, újítás nem illett a korabeli eszmény arcképéhez, törölték az életmű kiadásakor a válogatásnál. Ez a Petőfi-vers is oly bájos diszkrécióval szerepel a kisebb költemények kötetben, hogy két szerelmes Júlia-költeménnyel pántolták, hátha az eksztatikus szerelem varázsa, „mosolyogj hát, üdvöm alkotója, ajkad, kezed, térded csókolója, életednek árnya, férjed kér” riasztó aránytévesztésének szent sutasága meg a kis Juliskám, feleségem névnapi köszöntésének zárócsodája, hogy az ősz hajak együtt megért késő kora se legyen más majd, mint az álarcos ifjúság, elfeledteti a következőket:

Csakhogy Fodor András kötete a két baljós verssel az idén jelent meg és a Szondi két apródja sörbetje, fügéje és datolyája hozzájuk képest ciánkáli. Ki fog felelni a művészek megoldatlan anyagi problémái miatt elvetélt művekért, melyik kormány alatti országgyűlés lesz arról híres, hogy működése idején pusztulni kezdett a művészi élet, amelynek megteremtésére ráment a legnagyobbak, a nemzeti klasszikusok élete? Mi történik itt, Uraim, és meddig? Mire várnak? A meggazdagodó polgár paraméterei diktálnak, vagy az ország érdekéé? Az írók a legveszedelmesebb dzsungelállatok, hatalmukat tapasztalhatták minden nagy változás előkészítése idején. Régen jaj, ha nem amiatt számoltatja el az illetékeseket a jövendő, amit az írók írtak, hanem amit az anyagi ellehetetlenülés miatt nem írtak meg.

Október

Az én naptáramban ma is az október az év kezdete.

Gyerekkorom nevelése nem ismert szilveszteri vigasságot, december utolsó napján templomba mentünk, szerényen vacsoráztunk, családi körben, nem illett boros szájjal köszönteni az új esztendőt. Január elseje is csak annyiban különbözött egyéb napoktól, hogy munkaszünet lévén ismét templomba mentünk, s anyám az ebédnek ünnepibb jelleget adott. Aggodalommal átlépni évküszöböt hívő embernek nem illett, hitetlennek nem volt érdemes, tudni való volt, bármi, ami ránk következik, akár alázattal, akár daccal fogadja az ember, mindenképpen kivédhetetlen szakasza lesz az életnek.

Tervet sem év végén készítettünk, az otthoni életrendet az iskolai és a magánoktatás kívánalmai szabályozták. Augusztus utolsó hetében szép fényes kék papírba kellett kötnöm az új tankönyveket, füzeteket, a szülők kiválasztották számomra az iskolában kötelező nyelvek mellé magánúton elsajátítandó új nyelv oktatóját, nagy bánatomra a zenetanárt is, ez utóbbitól sajnáltam az időt, amiből valóban alig valami maradt írásra. A család esetleges utazásait, a kirándulásokat a várható téli-tavaszi szünetek napjaira időzítette apám, mire mindez megtörtént, jött az iskola, feszesre igazították rajtam az Abigél-ben megmutatott egyenruhát, s már indulhattam is, tarisznyámban a ropogósra keményített, hímzés nélküli zsebkendővel meg az énekeskönyvvel elénekelni az évnyitó istentiszteleten a Jövel, szentlélek Úristen-t. Buzgón és hamisan fújtam, közben a szívem is énekelt, azt gondoltam: itt az ősz, végre kinyit a Csokonai Színház.

Októberben aztán volt még egy családi, szigorúan zárt körű Veni sancté-nk, a születésem napján, amelyen megkezdődött saját külön naptári évem, a templomban köszöntük meg együtt a velem adott, a szülőktől kapott életet. Ami más házban szilveszteri rutin volt, nálunk októberben történt, ünnepeltünk, de nemcsak rendkívüli ételekkel, hanem különleges, ritkán játszott, épp ezért nagy szórakozást jelentő játékainkkal, és persze azzal az évente ismétlődő, leginkább valami önvizsgálathoz hasonlító szertartással, amely anyám akaratából bizonyos számvetésre késztetett. Nem illett másképpen, mint tiszta lappal átlépnem életem új esztendejébe, ami az elmúlt tizenkét hónapban függőben maradt, meg kellett oldanom, ami feleslegesnek bizonyult, nem vihettem át értelmetlen tehernek.

Hol van már térben, időben családi életrendünk, hol az Abigél egyenruhája, intézete, gyerekkorom színterét, a szülői házat eltörölte a föld színéről a brutális debreceni városrendezés, s akikkel együtt terveztem, mikor és mivel próbáljuk gazdagítani a hónapokat az elkövetkező nagyvakációig, réges-rég előrementek a minden testek útján. Megtehetném, hogy ne alkalmazkodjam az elporlott ajkak utasításához, de a családi szokás csontosult bennem, az év számomra változatlanul az októberrel kezdődik, akit örömmel kell fogadni, különben érkeztekor nem néz be az ablakunkon, ami pedig nagy szégyen a famíliára, amellett kényes hónap is, megsértődik, ha összevissza hányt holmit meg felesleges papírfecniket lát a fiókban, ezt tiszteletlenségnek tekinti, legcélszerűbb hát úgy megbecsülni, ha úgy várjuk, hogy kiszórunk minden lomot, porfogót, s csak azt tartjuk meg, amit valóban érdemes.

Így tanítottak hajdan, így teszek most is, mintha volna, aki ellenőrizné. Sorra kiürítem a fiókokat, és szállnak a valamikor valakinek választ ígérő, de végképp anélkül maradt levelek, lejárt szerződések, postai küldemények feladóvevényei, telefirkált, üres borítékok a papírkosárba. A legkomolyabb figyelmet a témaforgácsok helye érdemli, ahol minden együtt van, amiről glosszát vagy tanulmányt terveztem, de a komolyabb vállalkozások embrióinak is ez a fiók az inkubátora, ennek az átnézését nem szabad elsietni, mert maradhat egy téma akár évtizedekig is eleven, de mint a zseblámpa eleme, gyakoribb eset, hogy kimerül, érdektelenné válik, s mert érzi már, úgysem valósulhat meg, mint egy dacos öngyilkos, sértetten kivégzi önmagát.

Még az is előfordul, hogy hasztalan bámulom a saját betűimet, már nem tudom, mit akartam rögzíteni; mikor jegyezni kezdtem, persze hogy volt értelmük a betűknek, de aztán megszólalt a csengő, a telefon, jött a postás, a teljes információnak csak töredéke került a papírra, s a kurta jelzés idő múltán kevés már arra, hogy útba- igazítson. Nem tudom például, mit akarhattam azzal a szóval, hogy Csamaz 644. A Csamaz olyan, mintha helynév volna, a szám talán egy telefonszám eleje, de kié vagy mié? Reménytelen időpocsékolás itt időznöm egy megfejthetetlen betűsor meg egypár számjegy előtt, eldobom a papírdarabot, holott esetleg elviszi magával valami izgalmas feladatnak a titkát. Egy borítékon ezt látom: B. Lujza. Ezt értem, ezt nem felejtettem el, mindjárt ez év elején rendkívül szerencsés anyagot találtam egy antikváriumban, s volt a Polgári Könyvtár kiadta égszínkék könyvecskében, amely Blaha Lujza számtalan fényképét és szokatlan formájú méltatását tartalmazta, valami megkapó: írók, államférfiak, művészek temperamentumuknak megfelelő ravaszsággal vagy ügyetlenséggel nyilatkoztak a művésznő színművészetünket gazdagító személyiségéről. Emlékszem, legjobban Herczeg Ferenc megoldását méltányoltam, hogy kivágta magát, micsoda esze volt. „Ó, ha én akkora író volnék, hogy szerepet írhatnék Blaha Lujzának!” Herczeg a könyv keletkezése idején, 1911-ben már megalkotta az Ocskay brigadéros-t, a Bizánc-ot, képzelem, milyen szenvedélyes vágy fűtötte, hogy éppen Blahánénak írjon valamit, de azt kereken kimondani nem lett volna jó politika, Blahánéról Porzsolt nagyon is igazat mondott az égszínkék füzetkében: olyan időszakban hozta be a fővárosba a magyar falut – már amit annak gondolt Blaháné, született Reindl Ludovika – amikor Pest jószerivel németül gondolkozott és a parasztot még sablonról sem ismerte. Ez az asszony erőt és optimizmust sugárzott, figyelmeztet Porzsolt, olyankor, amikor a nemzet rosszkedvű volt és veszteségeit számlálgatta az elbukott szabadságharc meg a rémuralom után újra emelkedőben. Én nem akarok Blahánéról írni, a cédula alighanem figyelmeztetés, adjam tovább az égszínkék könyvet, hátha a média kéri, épp az idén szeptemberben volt száznegyven éve, hogy Blaháné világra jött.

Új cédula, rajta egy kisregény címe: Patak-banya.

Ott voltam Almádiban a Fesztiválon, nem volt nehéz felmérni a lehetőségeket, azt hiszem, eldobhatom a cetlit, s ami mondanivalóm Patak Istvánnéról van, okosabb megírni esszében. A kisregény írója, Baksay Sándor nevét úgysem igen ismernék a dramaturgok, hiába adna a történet remek szereplehetőséget három férfinak és egy nőnek, az új színpadon már nem szerepekben gondolkozik a rendező. Kár ezért a történetért, kár magáért Baksayért is, van abban a pluszban valami szomorú is, ha egy tehetséges író egy nagyívű közpálya áldását-átkát is megkapja, Baksay püspök is zavartan nézett Baksay regényíró szemébe, valahányszor Móricz Zsigmond e közvetlen prózaíró elődje a Móricz tematikájába illő mondanivalóját nem szórta meg enyhítőül egy kis törött cukorral, egyházi, öntudatlan önkontrollja érzékelhetően mindig jelezte az irodalmárnak, maradjon szépen, szelíden az elviselhető határokon belül. Furcsa, mennyire sikerült puszta stilisztikával tűrhető-mélabússá csiszolnia a kisemberek világa keserves üzenetét, legkisebb mértékben erre a Patak-banyá-ban volt képes, ezért ez a legjobb műve. Persze lehet, hogy mégis foglalkozom a könyvvel, egyszerre taszít és vonz a feladat, amellett személyes hálával is tartozom a réges-régen holt alkotónak, mert kislánykoromban tőle tanultam meg, milyen legyen az a szerelem, amit ki kell rimánkodnom az élettől. A receptet egy másik Baksay-műből, a Jáhel-ből olvasta fel nekünk a szerelemre való oktatás minden szándéka nélkül Szondy tanár úr, aki csak a magyar prózaritmus és a nyelv kifejezőkészsége titkaiba akart bevezetni. Áldassék hajdani iskolám, amely megkövetelte, hogy a klasszikusok mellett a minores-t, a kisebb jelentőségű írókat is megismerjük; annyiszor elolvastam Baksay Jáhel-ét, hogy máig tudom a zárósorokat, a két szerelmes párbeszédét, amely hallatára valamikor feltámadt bennem az igény, hogy egyszer majd úgy szerethessek valakit, hogy magam is vállalni tudjam a lány utolsó feleletét. Nem kellett hozzá színházismeret, hogy gyerekként is észrevegyem, ez a kisregény sír a megjelenítés után.

– Iszol velem egy pohárból?

– Iszom.

– Vizet is?

– Vizet is.

– Tejet is?

– Tejet is.

– Mézet is?

Szondy tanár úr, aki felolvasta, jól tudta, hol kell megérintenie érzékeny gyerekszíveinket egy rózsaszállal. A zárómondat, Jáhel válasza előtt, tartott egy gondolatnyi hatásszünetet, úgy feleltette a kérdésre a regénybeli lányt:

– Mérget is.

A cédula marad. A címét megváltoztatom. Úgyis egy templomkulcs körül forog a cselekmény, legyen a címe A kulcs. Ha nem kell senkinek, ott lesz a hagyatékban. Luxus, de így írtam annak idején A pillanat-ot is.

Ezek nem cédulák, anyaggyűjtő füzetek, az egyikben a most munkában levő regényem vázlatfejezetei, a másikban meg egy majdani színdarab csontváza. Cédula már csak egy akad, ahogy rápillantok, galacsinná gyűröm, aztán tartom még, mielőtt eldobnám, a tenyeremben, az emlék éles, mint a kés, fáj, amit visszahoz a feljegyzett cím: Az asszonyok tragédiája. Nem feminista röpiratot terveztem, hanem Sulyok Máriának darabot, vagy, ha úgy tetszik, Madách életéről tévésorozatot, azzal a reménnyel, Sulyok majd eljátssza Majthényi Annát, Madách Imre élete minden szereplőjének, de magának a költőnek is moderátorát, a nagy műsorvezetőt, aki képes ugyan, de rosszul tud szeretni, boldogtalanná válik hát ő maga is és körötte mindenki, meny, gyermek, szerető, unoka, csak úgy gyűrűznek házában a legfantasztikusabb családi tragédiák. Micsoda lehetőség színésznőnek Majtényi Anna szerepe, s ha valóban sorozattá alakulhat egyszer a Madách-film, micsoda táncot jár benne a felvilágosodás a reformkorral, a reformkor a szabadságharc, a szabadságharc a rémuralom, a rémuralom a kiegyezés és a kiegyezés a századvég, illetőleg századeleje idejével, hiszen másképpen bele se szabad fogni, ha nem mutathatjuk meg, mi történt Magyarországon Madách születése előtt, és nem zárjuk a tévéjátékot az Ádám-Madách és Éva-Fráter Erzsébet házaspár kilencvenéves korában a Lipótmezőn meghalt nimfomán gyermeke történetével, aki olyan nagypénteke volt Majthényi Annának, hogy utána tekintve még ő, a bigottan vallásos sem remélhetett már nagyszombati feltámadást. Milyen büszkén futottam az összegyűjtött anyaggal a beteg Sulyokhoz, s hogy elhervadt a kedvem, amikor megjegyzés nélkül hallgatott végig, bölcs szemében csepp lenézés volt, ahogy az ember egy értetlen hőzöngőt hallgat, akit voltaképpen kedvel. Nem szólt, akkor már nemigen beszélt, a vállával válaszolt. Teste minden porcikájával ki tudott fejezni valamit, megránduló izma közölte, túl fárasztó alakítás volna most azt színlelnie, hogy ő még az életben valamikor megjelenítheti Majthényi Annát, ő már csak egyetlen fellépésre vár, s közli, nincs lámpaláza, mert úgy érzi, nem hagy maga után se reális, se etikai kifizetetlen számlákat, amellett voltaképpen kíváncsi erre az utolsó szereplésére abban a merőben új helyszínben, ahol nyilván egy kissé hiányozni fog a színpad. Megértettem a választ, azt hebegtem, elfelejtkeztem egy terminusról, nekem sajnos már indulnom kell, a Majthényi Annát majd később megbeszéljük. „Jó!” – mondta Sulyok, és munkára kényszerítette kedvemért izmait a szája körül, rám mosolygott, nem akart se büntetni, se megbántani. Ha futok, a Kútvölgyi Kórházból hazaérek öt perc alatt. Akkor nem telt el négy perc, és beestem az ajtón, bevágtam a fiókba a cédulát, amiből most csináltam galacsint.

Anyám, ha élne, most azt mondaná, az embereket nem a magunk, hanem az ő stílusuk szerint kell meggyászolni, mert különben megharagszik az amúgy is sértődékeny október. Csak a galacsin repült, a számtalan jegyzet Majthényi Annához marad a fiókban. Sulyoktól tanultam, olyan nincs, hogy az előadás elmaradjon.

Itt az új szezon, meghozta a hónap a születésem napját. A templomban ugyanis eszembe jutott, mint a hajdani Veni sancte-kor: kinyitnak a színházak. Nem istentelen gondolat, a színművészet templomi játékokból született.

Válasz egy körkérdésre

Félek is, féltek is. Több mindentől, többet, többeket.

Félek például attól, hogy sok-sok időbe telik, mire ismét rögzülhetnek azok az örök érvényű etikai kategóriák, amelyeket több nemzedék előtt úgy fedtek el, mint a sivatagi vándor elől a rejtett kutakat, az életmentő vizet, de az is aggaszt, hogy most, mikor már nem is sors, de jövődöntő fordulatához érkezett az ország, sikerül-e rangosan helytállnunk, hiszen nem a mi bűnünk, hogy nincs gyakorlatunk a demokrácia megvalósításában és olykor szédülünk és botorkálunk a történelmünk folyamán alig-alig érzékelt szabadság ritka levegőjében. Félek a bosszúkeresőktől is, mert könnyű a magánindulatokat és az irigységet közéleti ihletettségűvé stilizálni, amellett súlyos évtizedeink alatt elfelejtettünk, talán meg se tanultunk viszonyítani, új lecke számunkra a tolerancia és a valódi érték szerinti minősítés. Féltem a Dunát Nagymarosnál, az olvasót a méltatlan olvasmányoktól, a szmogos városok lakóit, féltek bizony minden fenyegetettet, féltem a rendszerváltáskor hajdani hazugságaik miatt lelepleződött szülőket a gyerekeik kérdező pillantásától, egyáltalán őt magát, a homo sapiens-t is, aki a legjobb úton van, hogy a föld és vizek beszennyezése után immár önmagát is veszélyeztesse, és egy világméretű új Csernobil robbanásával megszűnik, mint az ózon, a fókát, méghozzá saját rosszul felhasznált zsenialitása következtében, mert esetleg tévesen programozott be egy gépet és vége lesz a kozmiko-komiko-tragédiának. Félek és féltek és tudom, hogy az ördögtől leginkább, aki van, mert még egyszerre sose mondott neki kézen fogva és közösen ellen az emberiség, aztán eszembe jut, hogy valamikor megírtam, mekkora gyönyörű kockázat a romokból újjáépíteni vagy egyáltalán létrehozni egy államot, eszembe jut István, a szent és Béla, a negyedik, és akkor leteszem Isten tenyerébe a félelmemet és az aggodalmamat és megint el tudok aludni.

Személyemre vonatkozó reményem nemigen van, azon kívül, hogy a munkában érzett öröm élménye holtomig elkísérhet, viszont szívből hiszem, végre talán sikerül befejeznünk a mindmáig befejezetlen második világháborút, amelynek ál békeszakasza olyan iszonyú volt, hogy a hazai és a világtörténelmi tragédiák emlékeként ránk tapadt üledék miatt megriad tőlünk a temető. Bátor nemzedék lép a nyomunkba, fiatal szívük hihetetlen fordulatok előkészítésével büszkélkedhetnek, remélem, az ő gyerekeik már bővülő jelentéstannal és ismét helyesen értelmezett elvont főnevek használatával perlik vissza a szlengtől hajdani romlatlan anyanyelvünk szókincsét, és előbb-utóbb tudni fogják, hogy a szeretkezés nem azonos a szerelemmel, a türelem és a megbocsátás készsége nem gyávaság, az érzelmek gazdagsága nem érzelgősség, és hogy az ember, az Ember nagyon-nagyon törékeny, főleg, ha megöregszik, hát ha még el is szegényedik öregkorára. Remélem, ha még nem jöttek rá eddig, majd felismerik, el kell viselni türelemmel az ellenfél más véleményét, mert a más elvet védő csak vitapartner, nem ellenség, és a más kiút keresése emberi jog, nem országrontó ideológia, mint ahogy a kultúra se gyilkosunk, sőt. Remélem, eltűnnek irtózatos tankönyveink és nevelési rendszerünk, hogy azok, akik felelősek érte, nem foglalnak el ismét tankönyvírói vagy nevelésirányító posztot, egy piruettel felcserélve régi koreográfiájukat a most ajánlatos újjal. És a mitológiai bika, amely elrabolta tőlünk, visszahozza a krétai-mükénéi kultúrával együtt Európát, és nemzetünk úgy úszik vissza a művelt népek nagy tengerébe, ahonnan valaha elragadták, hogy soha többé nem kell pirulnia se szellemi, se fizikai teljesítményei hiánya miatt, és államférfiaink is csak egyszer halnak meg ezentúl, senki közülük nem szorul majd se rehabilitációra, se új temetésre.

Köszöntő egy halottnak

Jó reggelt, Piroska, gyerekkorom elgurult kristálygolyóinak egyike, mennék én, mint ameddig éltél, minden esztendőben így januárban névnapot ülni hozzád, forró gyerekmarkomban kicsit használt, de csodamód mindig megszerzett hóvirággal, de hát ahol te most ünnepelsz, oda engem még nem engednek be. Egyszer, az infarktus első két öntudatlanságban töltött napján ugyan már ott álltam a küszöbön, de hát nem nyílt az ajtó, pedig mielőtt elnyelt volna a sötétség, kívántam a bebocsátást. Ti ott odaát mindent tudtok, nyilván engem is észrevettél, ahogy ott ólálkodom a kilincsnél, bizonyos, hogy haragudtál, amiért olyan könnyen meg tudnék válni az élettől, de megbékültél te odafenn is hamar, tőlem mindig elfogadtál olyasmit is, ami miatt a saját gyerekeidet megbüntetted. Mellettem elgyengült benned minden negatív indulat, azt hiszem, holtodig azt az üvöltő, szerencsétlen kis tehetetlent láttad bennem, akit fiatal karodba tettek, kezdj vele valamit: az anyám, a te testvéred, gyermekágyi lázban tőlem elkülönítve vívta a maga küzdelmét, apám kétségbeesve topogott melletted, az első világháború utolsó görcseit vonaglotta, a vízzel feleresztett bolti tej hol kapható volt, hol nem, s te ott álltál a törött kulcscsontú, sebesre forrázott újszülöttel és megpróbáltad életben tartani. Az első női arc, amelyre emlékszem, a tied, míg anyám meg nem gyógyult, kívüled csak férfi hajolt felém, apám tartotta az éhes gyomromat megcsaló, kamillateával töltött üveget, végtelen türelemmel enni tanított, te meg főztél, amit találtál a fronton elesett fiait sirató, kifosztott Debrecenben és elloptál a korai haláltól. Anyám két évig volt beteg, addig te voltál nálunk az orvos, a dajka, a főszakács, az udvarmester, hát csoda, hogy úgy szerettelek, hát csoda, hogy úgy szerettél? Egyetlen rokonom voltál, akihez önszántamból eljártam, nem mondom, hogy minden mellékgondolat nélkül, de hidd el, az csak a felnőttség kezdetén világosodott meg bennem, hogy a hozzád hívó kívánkozásnak reális elemei is lehettek: bámulatos kamarád kincsei. Látod, minden tél visszahozza az első hóval nevető arcodat, kitárt karodat, a nyíló ablakot, amelyen kihajolsz, megnézni, ki csengetett odakinn, mielőtt beeresztenéd, aztán már röpülsz is le a lépcsőkön, én lélekszakadva futok feléd, meg se látom a férjedet, csalnak előre a kincseid, a liszt-, alma- és szárazkolbász-illatú paradicsom, a földi mennyország, ahol a fejemen túl ért a falba épített láda négy rekesze, amibe, ha belecsapok, mint a füst, száll a liszt, a nullás, a rétes, a rozs, a kenyérnek való, és van persze darált kukoricád is, mert mindig akad nálad lábasjószág, és van korpa, mert valahol elrejtve az orgonabokrok és a jegenyék mögött egy tágas ólban disznó is él. Ez csodadisznó, mondtad nekem, évente más alakot ölt, nálad mindig csak egyetlen esztendeig van nevelőben, aztán megjön helyette az unokaöccse vagy unokahúga, azt is magadnál tartod, míg el nem végzi nálad az iskolát, és meg nem tanul mindent, amit egy jó kis disznónak tudnia kell, mert csak aztán mehet vissza az anyukájához, művelten. Én dehogy töprengtem, az évente változó disznók tankötelezettségén, oktatás, adakozás egyaránt beleillett Piroska képletébe, aki, ha valahol baj van, fennakadás, hát jön, elintéz mindent, segít, árasztja az ajándékot, embert annyira könnyen és szívesen adni nem láttam, mint ezt a nagynénémet. Ott se szólt rám, a kamarában, ahol azonnal megkerestem az almát, az aszalt szilvát, a szőlőt, amely a hosszú rúdon rafiára bogozva lógatta fürtjeit, minden elképzelhető ott volt Piroska kamarájában, nem csak enni, de nézni-, fognivaló is, csigacsináló és tarhonyadob, varázsos és titokzatos tárgyak, gazdasági eszközök és a konyhaművészethez szükséges idegen fűszerek, mert Rickl Anzelmus debreceni kalmár dédunokája otthonos volt a déligyümölcsök és az egzotikus fűszerek között, ennyit vállalt a família apai ágából, egyebet nem. Ez a nagynéném lázadó volt, az egyetlen, aki a Régimódi történet Rickl Máriájának ellenállt, kihívóan, bátran hangoztatva, itt áll, másképp nem tehet, lehet, hogy az apja, a lányszöktető, a református elemet a mélyen katolikus családba csempésző felelőtlen valóban haramia, mint nagyanyja állítja, és azzal egy levegőt szívni is tilos, de neki apja, ő szereti, ha százszor összeverik, akkor is elszökik hozzá, hogy láthassa. Az osztrák-kék Rickl szembogár Jablonczay Kálmán és Gacsáry Emma mindegyik gyereke arcában más színárnyalatúra sötétedett, anyámnak grafitkarikás zöld szeme volt, Piroskának barnagyűrűs füstszürke, és tudott vele úgy mosolyogni, hogy az ajka nem moccant meg, ha szidták, mulatott az a füstszürke szeme, ha meg engem meglátott, mint a fény a tavon, futott át rajta a derű. Láttam ezt a szemet egy fél nappal a halála előtt, szép csillogására már rálehelt a túlvilág, ahová indulóban volt, de hát ki hitte el, hogy elhagyhat bennünket, Piroska mindig volt, mióta éltem, kikötők, flottabázisok, a szeretet atomművei hogyan pusztulhatnának el. „Aztán meg ne halj itt nekem – mondtam a fiatalság és a kettőnk közötti szokatlanul meghitt, nem is rokoni, inkább a korkülönbség ellenére baráti kötődés nyegleségével –, mit csinálunk itt nélküled. Holnap operálnak, ha tovább is izgalomban tartasz bennünket, majd elintézlek, Piroska.” Aztán te intéztél el mindnyájunkat, úgy elintéztél, hogy jobban nem is lehetett volna, fel sem ébredtél, amikor a műtőasztalon az orvosok egymásra néztek és tehetetlen részvéttel összevarrták feleslegesen megbolygatott testeden a vágást.

Volt egy alapkérdésed, ha megláttál (minden korszakomban feltetted, akár a kelengyémet készítetted a Singer varrógépen, dalolva, mint a varrólányok, akár a doktorátuson viselt ruhámat tűzted rám, akár főzni tanítottál, várd ki, míg a szalonna kienged, abban pirítsd a lebbencset, de ne sokáig, mert apád nem szereti, ha barna), mint ahogy más jó napot kíván, úgy érdeklődtél, valahányszor a látókörödbe kerültem, mit adj nekem, mit szeretnék. Egyébként holtodban is adtál, pedig akkor már nem kérdezhetted meg, igényt tartok-e rá, igazán kár, mert azt feleltem volna, ne halj meg, Piroska, inkább odaadom az egész jövendő írói életemet és maradok, aminek alapjában készültem, tanár, ne adj semmit, Piroska, csak élj. Az ő temetésén vált belőlem prózaíró, első regényem ott, Piroska ravatala mellett született. A koporsóban fekvő, a halálban merőben ismeretlen arcú nagynéném arra figyelmeztetett, senki és semmi sem az, aminek látszik, a felszín mögött másik felszín van, esetleg harmadik, menj le a legbelső rétegig. Magduska, járd körbe, amit ábrázolsz, mindenki szempontját ismerned kell, mielőtt ítélsz, és mindenki indokolását, mert mindenkinek van indokolása, csak nem kérdezzük tőle, pedig olyan bután egyszerű és olyan banális, hogy nem mernek előállni vele az emberek. Ez a temetés volt a Régimódi történet nyitánya, előjáték egy évtizedek múlva születő színdarabhoz, mert anyám nem hívta meg a Pesten élő, kiátkozott, Gacsáry Emma által ellopott nagybácsikat, a fivéreit, s a temetés kizárólag a Rickl Mária által szobatisztának minősített közegben folyt le, hazugul, álengesztelő beszédekkel, magasztalva Piroska emberi méltóságát, azé a Piroskáét, aki füstszürke szemével úgy nézett a gettóból kilopott gyerekeket unottan szemlélő hatósági közegekre, mintha finom Rózsit alakítaná A falu rosszá-ban, még egy kis debreceni tájszólást is belekevert a beszédébe, míg a fenekét riszálva jobbján-balján egy-egy gyerekkel jau napot kívánt, s közölte: „Láttya, lelkem, más mást gyűt, én gyereket.” Hányan keresték később a háború befejeztével, megköszönni, amit értük tett, hányan riadtak vissza valamikori lakhelye előtt, a háza üres ablakkeretei mögül úgy tűnt, örökre kiszellőztethetetlen bűz áradt, Piroska óvodája volt a hullaház a deportáltak elszállításáig, lakosságot cserélt annak idején egy egész városnegyed.

Igen, a kamarád, és örök kérdésed, hogy mit kérek. Azt hiszem, e percben, míg, mint egy helyzetgyakorlaton a színész, nem létező hóvirágcsokrodat morzsolgatom, hiszen névnapodat köszönteni jöttem az emléked elé, alighanem azt, hogy gyere vissza, Piroska. Térj viszsza hozzánk, te, aki úgy tudtál megbocsátani, ahogy én sose tudnék, ahogy senki más, te, aki úgy voltál irgalmas, hogy észre se vetted, az vagy, gyere vissza, elkergetett, megalázott Gacsáry Emma egyetlen gyűlöletet valóban nem ismerő gyereke, aki mint a közös nyakról letépett golyócskáit szertegurulni látott gyöngysor gondnoka, összekerested a família száműzött tagjait, s ahogy nekem almát, aszalt szilvát, regénytémát adtál, juttattál pénzt, élelmet, jó szót, társadalmi hátteret a fekete bárányoknak, akik Rickl Mária szigorú pásztorbotja elől Budapestre húzódtak vagy még messzebbre kerültek, volt a számkivetett nagybácsik gyerekei között bártáncosnő Athénban, és volt kapualji énekes, te megkerested a szerte tévelygők elhagyott feleségeit, gyerekeit. Füstszemű nagynéném, hányszor figyeltelek, ahogy jártál az emberek között, jobb kezedben kosárka ezzel-azzal, amiről azt gondoltad, az elesettnek szüksége van rá, balod előrenyúlt, kapaszkodjék bele, aki lába nem bírja már a depressziós Magyarország lehetetlen gazdasági helyzetét, s mindezek felett ott tündökölt a mosolyod, amely mindent megértett, mindent megbocsátott, s nyilvánvaló, hogy semmit nem érzett akkora bűnnek, amit a szeretet vagy a valahová tartozás illúziójának megvonásával kellene büntetni. Nem tudom, mit csinálnál most közöttünk, mesék és varázslatok úrnője, gyér eredményeinkkel, vádjainkkal, tehetetlenségünkkel, azzal az isten tudja, miért felvett kicsit ironikus hanggal, ahogy egymást megpróbáltuk zavarba hozni, sokkolni, kétségessé tenni. Kajánok lettünk, Piroska, a te mindenkinek szóló részvéted hiányzik belőlünk, neked mindig fájt, ami a szomszédodnak, a homokkertieknek, a kántorjánosi rokonoknak, Reginának, akit az öcséd elhagyott, neked mindenkinek minden baja fájt, és vetted a kis kosaradat tele az éppen spirituális vagy reális hiánycikkel, és indultál a mindig megjelenő és általad mindig fel is ismert farkas felé az erdőben. Annyira érződött rólad, ki vagy, milyen vagy, hogy csak a legeslegvégén mert megenni még ő is, a Halálfarkas, amikor már te se nagyon kívántad az ellenkezőjét, mert lelkes ifjú mozgalmi dalosok megtanítottak rá, hol lakik az Isten, az nem kisdedóvás, amit te vezetsz az óvodádban, ez a merő reakció, a te nevelésedben éltek az angyalok, és amíg fel nem jelentettek, és dolgozhattál, élt az Isten is, és a te istenednek mindenféle arca volt, annyi, ahány felekezet csak van, a katolikus óvodásaid hoztak neked szentelt barkát, a zsidók pászkát, a kálvinisták mentát a zsoltároskönyvedbe, anyák vettek körül, mikor év végi színdarabjaid bemutatóját tartottad, sorra csókoltak, Piroska, és megköszönték, hogy szereted azokat, akiket ők szeretnek. Először, legelőször, mielőtt még a Csokonai Színházban megismertem volna, én nálad láttam színdarabot, te írtad a jeleneteket, és többnyire nekem is adtál szerepet, egyszer kreppruhám volt, látod, máig emlékszem, pillangó voltam, képzelem, milyen lehettem, sose volt érzékem a ritmikus tornához. Gimnazista koromban, amikor a tornatanárnőnk rendelte súlyzógyakorlat és babzsákkal lejtett tánc állandó vizsgaszámmá vált, kiderült, valami rejtelmes gátlás miatt nem bírják meg az ujjaim se a súlyzót, se a zsákba varrt paszulyt, s miután két egymás utáni évben a vizsgán úgy homlokon találtam egyszer egy iskolaszéki tagot, egyszer egy szülőt, hogy mindkettőt mentők vitték haza, örökre felmentettek ritmikus tornából. De neked gátlás nélkül táncoltam, pedig tudtam a gyerekek titokzatos ösztönével, nem ez lesz az én világom, pillangótánc, krepp-papír szárnyon, hanem valami más, ahogy lett is. A Freskó című első regényemben, amely temetéseden fogant, ki tudja, miért, személyemben kapták megérthetetlen elégtételüket az elvetélt írói tehetségű Jablonczayak és Ágyai Szabók.

Igen, Piroska, most nagyon kellenél, talán még az országnak is jutna a kis kosaradból, olyan bölcs voltál és olyan természetesen jó, mint ahogy a víz oltja a szomjat. Látod, mi gyerekek vagyunk még a demokráciában, nem tudjuk ügyesen és esztétikusan használni a kreppszárnyakat, taníts meg gyakorlatlanságunk fölé szállni, füstszemű nagynéném, aki apámmal együtt visszapereltél a haláltól. Boldog névnapot az üdvösségben, Piroska, ha akarod, eléneklem a pillangótánc kísérő dalát, amelyet írtál. Erről jut eszembe, amit sose kérdeztem meg, míg éltél. Boldog voltál te egyáltalán? Vagy csak boldogításra telt az erődből?

Esti egyenleg

A nap elalvás előtti percei a Legfőbb Létezőnek járnak, mióta eszmélni tudok. Hogy felnőttem, mielőtt még megkeresném szavammal azt, aki az álmot rám bocsátja, végigelemzem a napomat is, zárást csinálok, elvégzem a lélek bevétel-kiadását, és ha kalmár őseimtől örökölt szigorúságom nem érzi azt, hogy az egyenleg rendben van és az esetleges adósság saldiert, nem tudok elaludni. Gyerekkoromban másképp volt, bár a szülők tanította ima többnyire akkor sem elégített ki, sűrűn megesett, hogy tanúk nélkül, immár egyedül maradva a szobámban hozzátettem a saját külön üzenetemet a szent szöveghez, mert biztosan éreztem, az, akihez szólok, a végtelen ég minden más nesze közül is kiszűri magának az én hangomat. Egyébként az is előfordult, hogy úgy éreztem, nem kívánok beszélni vele, ilyenkor érthetetlen szöveget motyogtam, félig alvóvá hamisított hangommal becsaptam a szülőket, elhitettem velük, már erőt vett rajtam az éjjel hatalma, és nincsenek értelmes mondataim – szabotázs volt, egyszerűen elloptam Istentől, ami neki járt, mert haragudtam rá valami miatt, és megpróbáltam vele éreztetni, ne várjon tőlem se kérést, se hálaadást, mert nem vagyok beszédes kedvemben valami friss kudarc miatt aznap este. Képzelem Isten mosolyát a vége nincs végtelenben, amellyel tudomásul vette, hogy Debrecenben Ágyai Szabóéknál nem óhajt színe elé járulni a szabálytalan kis szörnyeteg, és abban a hitben lélegzik a rózsás paplan alatt, most megmutatja neki, hogy ő sem akárki, ha nem kapott meg valamit, nem is ad, még annyit sem ad, hogy ámen. Várj csak, várj, gondolhatta magában ilyenkor az Úr, eljön majd az idő, mikor mindent odaadnál, ha okkal kérhetnél az imádban, hogy vigyázzak a szüleidre, mert nem lesznek szüleid, és feleslegesen ostromolnál, hogy adjam meg a lehetőségét annak, hogy reggelre kelve megcsókolhasd a testvéredet, mert nem lesz már testvéred, senkid se lesz, fogsz te még igen sajátságos helyzetekben igen sajátságos kérdésekkel ostromolni, csak várj! Hogy haragudnék rád, mikor én tudom, amit te nem, mikor milyen szál fordul le az orsóról, amelyre életedet tekertem, s ahogy látlak ma nekem ellentmondani, látlak előre úgy is, amint a világi hatalomnak ellentmondasz, Hitlernek és Sztálinnak, és az emberiség árulóinak. Értelek én téged, érteni foglak akkor is, amikor te már régen abbahagytad a kísérletezést, hogy önmagadat megértsd. Lázadj csak és szabotálj, csepp szörnyeteg, sűrű alföldi véredben Káin és Lucifer egy-egy csepp vérével, nagyon-nagyon sokat imádkozol te még, és fülelsz az éjszakába, hátha kiszűrhetnéd a hangomat, amely felel, és fogok is válaszolni mindig, de nem hanggal, mert nem bírná emberi dobhártyád, ott lesz a válaszom abban, ahogy az életed alakul, s ha megharagudtam rád, éppúgy tudni fogod, mint amikor feléd villantom az üdvösség alig bírható fényességét.

Tegnap házassági évfordulóm volt, ezt nehezen viselem, hát hosszabb volt az elalvás előtti számvetés is, hosszabb, dúltabb, keserűbb. Kimentem a temetőbe, megállapítottam, megint ellopták a fémbetétes virágtartó után rendszeresített befőttesüvegeket, s eltűnődtem rajta, miért kell egy amúgy sem Angolpark jellegű helyre úgy belépnie az embernek, hogy tüstént ingerült lesz, s abszurd és nem a terep rendeltetésének megfelelő gondolatai támadnak. Például az jut eszébe, hogy aki halottól befőttesüveget lop, az egész életében ne jusson más táplálékhoz, csak holt ember sírjánál nőtt cseresznyefa terméséből főtt kompóthoz, de az is csak temetőből lopott üvegből legyen fogyasztható. Rút, disszonáns, kínos gondolatai folytatódnak, és személyesből közéleti jellegűvé torzulnak, ha akarja, ha nem, szembekerül a ténnyel: a halál napjainkban dupla katasztrófa. Hát nem elég a veszteség ténye, amitől a család térdre bukik, a sohasem felismerése, a válás, ott a megfizethetetlen temetés réme, hisz ha valakinek nincs olyan udvarias családtagja, hogy minden előzmény nélkül elhunyjon, az orvos, a patika, a kórház költségei még a katasztrófa bekövetkezése előtt rokkantra terhelik. Honnan teremti elő az összeget, akinek nincs? Halott nem maradhat temetetlenül, hát nem elég a csapás, ami a hátramaradottakat érte; ugyan ki óhajt előbb halálos beteg lenni, majd költséges előzmények után és még költségesebb következményeket előidézve meghalni?

Szabjanak luxusárat azoknak, akik gúlát akarnak építtetni vagy hétvégi házat a sír mellé, ahol kényelmesen gyászolhatnak, étkezni is lehet, fizettessék meg az orchideabaldachint meg a balzsamozást, de ne tegyék már keserves viccé sem az egészségügyet, sem a halált! A végső tiszteletadás lebonyolításába belerokkannak a fiatalok, mi öregek meg szégyellhetjük magunkat, ha majd minket temetnek el. Az én nemzedékem már verset írhatna a születésünktől folyton kísérő nyugtató szövegekről, vannak kulcsszavaink: nadrágszíj, momentán, elkerülhetetlen, átmeneti, majd. A majd a kedvencem, ez volt az indoklás mindenre a húszas években. Trianon után, a depresszió idején, ezzel magyarázták a világ fegyverkezését, emiatt nem tudom, milyen a fiatalság, mert kitört a második világháború, s ezzel csillapítottak, minden nagyszerű lesz majd, ha befejezem az újjáépítést, ami miatt Pestre jöttem Debrecenből.

Vannak érinthetetlen tabuk, ilyen a gyász. Ne tegyék a halált, a temetési költségeket a majd lesz még jobban kategóriájába, mert csak az időhatározók türelmesek. A gyászoló nem.

Anna Karenina – hepienddel

Házunk lakói a híreket többnyire vízben vagy amellett cserélik ki, azaz a társalgótól üvegfallal elválasztott medencében: a Mayflower társasháznak saját uszodája van az épület földszintjén. Itt mindenki felbukkan a nap valamelyik szakaszában, legkorábban a románok, legkésőbben az amerikai egyetemisták, akiket napközben nemigen látunk, mert benn ülnek az előadásokon, vagy második, olykor harmadik műszakot tartanak valahol, gyereket pásztorolnak, sofőrködnek, s csak éjszaka érnek rá, hogy felfrissítsék magukat. Kivéve a Téglafejnek becézett nyurga fiút, akit olykor látni természetes fényben is, a legtöbbjüket sose sikerült szemügyre vennem nappali világításban. Mi Costasszal, a göröggel meg az argentinokkal ebéd és a délutáni tea között jövünk le rendszerint, ami nemcsak idő- és munkabeosztásunk, de érdekünk is. Costas az egyetlen, aki ki tudja deríteni az újságlepedő rejtelmes jelzéseiből, a mi kis városunkban mi fogható és melyik csatornán az Amerika-szerte sugárzott tévéműsorok közül. Costas, fejtse meg a jelzéseket, örökre beszélgetni se lehet, meg vizitelni járni a szomszédokhoz, mi a csudát csináljon az ember ilyen hideg őszi estéken.

Costas mindig segít, állandó, mosolygó szívessége lesz egyszer majdnem a végzete is, de sokkal-sokkal később, mint az a nap, amelynek művészi élményét most próbálom rögzíteni. (Hónapokkal később, hosszú távollét után, New Yorkban látom őt majd viszont a Broadwayn, szállodánk harminckettedik emeletén, ahová a pocsékba ment karácsonyomat pótolni hivatott ajándékot küldte vele utánunk az írók baráti közössége. Férjem, közelebb a halálhoz, mint az élethez, kórházban, New Yorkban influenza grasszál, bármennyire megörülök annak, hogy felbukkant átmeneti amerikai otthonomból valaki, betegápoló éberségem erősebb elsődleges reakciómnál, hogy fussak hozzá, ugorjam a nyakába, ahogy szoktam, üdvözlésképpen. „Nem vagy náthás? – kérdeztem ehelyett aggódva. – Nem szabad fertőzést vinnem a kórházba. Csak akkor csókolj meg, ha teljesen rendben vagy.” „És ugyan mivel? – ordítja Costas. – Mivel csókoljalak meg, mikor alig maradt szám? Hát nincs szemed?” Most nézem meg jobban, pedig nehéz, mert méltatlankodva még a pulóveréből is kihámozza magát: arca, ajka csupa merő seb, pucér felsőtestén nagy kötés. „Mi történt, az istenért?” – riadok meg. Costas cigarettát keres, rágyújt a fél ép szájával, és azt mondja higgadtan: „Felrobbantam.” Nemzeti ételt akart főzni a többi írónak, s valami műszaki hiba következtében felrobbant a kuktafazeka, a fövő étel szerteszét csapódott, arcába, testére – egy szál nadrágban főzött szegény –, a vacsora helyett a meghívottak fél éjszaka kenték meg borogatták.)

Mindez azonban még messze van térben is, időben is, Costas bőre még ép, a férjem is egészséges, ülünk a medence szélén, Costas térdén az újság, s közli, semmit sem ígér: baseballmérkőzés van az egyik csatornán, a többség mindig amellett szavaz, az pedig tart végkimerülésig, elmulasztjuk miatta a krimit, a westernt is, egyéb meg mára nincs. Azazhogy van, lesz majd egy hajnali adás a muzeális filmek sorozatában, hajnali fél háromkor Garbo látható az Anna Kareniná-ban, de nyilván nem lesz senki, aki ilyenkor még visszamásznék a társalgóba, ahelyett hogy kialudná magát. Mindenki látta annak idején az Anna Kareniná-t, ő is. És felfújja az arcát, fehér fürdőnadrágjában peckesen lépkedni kezd, a vak is láthatja, hogy ő most Karenin.

Úszunk, fecsegünk, később az argentin Eliza meg én elmegyünk biciklizni az uszoda tornaszeres öltözőjébe, Amerika még az elnökválasztás előtt van, latolgatjuk az esélyeket, a szaunából időnként kikiált egy láthatatlan lakó, meglepő módon a McGovern és Nixon külseje közti különbséget magyarázza, szerinte McGovern csinosabb. Elismerem, s közben töröm a fejemet. Mélyen a tudatban, limbusi távolságban élnek bizonyos szégyellős vágyak, amelyek néha olyan naivak, hogy önmagának is alig meri megfogalmazni az ember. „Ismételni – jelentkezik most bennem az egyik, tagoltan, nagyobb hangerővel, mint a szaunából kihallatszó valóságos hang –, ismételni a nagy élményeket, hogy még jobban rögzüljenek. Újra látni Garbót az Anna Kareniná-ban, és másfél órára visszamenni abba az évbe, amikor először láttam, és azt képzelni, mindenkim él, akit azóta elvesztettem, a filmszínházat, amely bemutatta, nem érte találat, hiszen nem is volt a második világháború, és a hely, ahol nézem, nem Iowa állam, valahol az Egyesült Államok legközepén, hanem Debrecen, és ha vége a filmnek, nem a tévé elől megyek majd el, hanem a hajdani Uránia moziból, és nem is hajnal van, mit keresnék én hajnalban az utcán, mit szólnának otthon a szüleim, hogy nem vagyok az ágyamban, amelyet mindig anyám vetett meg nekem, ameddig élt, azzal a bizonyos, maga díszítette, furcsa paplannal. És persze Garbo is olyan fiatal még, mint amilyennek a filmen látszik, dehogy van rajta undok fekete szemüveg, mint a magazinban láttam, és Tolsztoj fog hozzám beszélni újra, ha áttételes formában is, és az ő szájával Európa. Az embernek fogalma sincs róla, mennyire európai, ameddig el nem hagyja ezt a földrészt.”

Fél háromig hosszú az idő. Hogy agyonüssem, rengeteg levelet írok, többször főzök teát, olvasok, beténfergem a házat, csak az éjszakai ügyeletes bóbiskol a portán, valóban egy szál magam vagyok, mikor valamivel az adás kezdete előtt bekapcsolom a tévét a társalgóban. Fut a reklám. Már annyiszor láttam a kedves ideges nőt, aki csörömpölő edények között ráordít az anyósára, majd megszégyelli magát, lenyel egy pirulát, vonásai kisimulnak, s tüstént a legjobb hangulatban aprósüteménnyel kezdi kínálni az imént még legorombított idős családtagot, hogy már én magam is eljátszhatnám az Anacin tabletta reklámműsorát.

Edényzörgés, bennem meg a vágy, az a régi azt mondja: Garbo, fiatalság, szerelem, az az iszonyú, megemésztő, gyilkos, amiről a hajdani görögök és az igazi írók mindig tudták, nem nyájas élmény, biedermeier varázslat, összefonódó kezek felett szálldosó galamb burrogása, hanem megölőbb a dúvadnál, fusson előle, aki útjába akad, mert nem ígér a számára harmóniát, csak szenvedést. Várom, jöjjön a muzsik, bukkanjon fel a szerelvény mellett, lássam lengeni a lámpáját, meg a színésznő hosszú fürtjeit, s lássam Garbo szép homlokát, egy egész nagy korszakot fémjelző, jelentős arcát.

De persze várom Karenint is, és azt: csapjanak össze az indulatok, jöjjön a keserű, a mindent elrendező, az egyedül logikus a Karenina Anna életében, a halál a sínek között; láttam már mostanában annyi édeset a televízióban, hogy igénylem a megrendülés sötét izgalmát. Végre meny és anyós kibékülnek a képernyőn, hat a tabletta, indulhat a film.

Életem nem szegény művészi megrendülésekben, ez most egyike a legfigyelemreméltóbbaknak. A sors, amely néha azzal tréfál meg, hogy egy merőben váratlan pillanatban előássa az ősanyagból és teljesíti valamelyik kívánságomat, most úgy járt el, mint egy humorérzékkel megáldott sorshoz illik. A film az Anna Karenina, csak éppen nem az, amit látni szerettem volna, hanem az elődje, az ős-verzió, a még néma, amelynek egyik kockája kép, a másik meg felirat. Garbo szeme helyén fekete lyukak, a színésznő még se kezével, se lábával nem tud mit kezdeni a kamera előtt. Alakítása patetikus, túlzó, harsány, szerencsére partnerei éppoly rosszak, mint ő. Vronszkij olyan, mint egy fogász és egy katonai szabó közös reklámja, Karenin, sajnos, visszaadhatatlan szavakkal, Karenin olyan, mint Frankenstein és fia együtt, még szerencse, hogy a film alkotója maga is megiszonyodhatott tőle, mert nem hagyta sokáig életben. Egy kis idővel aztán, hogy Anna, aki egy keménypapírból készített olasz tájat ábrázolni kívánó műteremsarokban Vronszkij keblére simult (nem nagy eredménnyel, mert a filmben, sajátságos módon, a Vronszkij-féle kislány meg se születik), majd visszatér hazájába, ott amúgy is megzavart kisfia lelkinyugalmát a szobában való fel s alá rohangálásával és csapkodásával még jobban feldúlja, Karenin, ahogy az egy merőben felesleges férjhez illik, elhalálozik az Úrban. Így aztán semmi akadálya annak, hogy az özvegy, aki tüstént hadapródiskolába adja gyermekét, tisztességgel megvárja a gyászév leteltét, majd a kisfiú születésnapi ünnepségén összetalálkozva Vronszkijjal, eldobja combja közepéig érő özvegyi fátyolát és ismét a férfi keblére boruljon, ezúttal remélhetőleg nagyobb sikerrel, és nyilván örökre. A filmben se muzsik, se vonat, se halál, bánat is csak annyi, amennyit egy néző kedve romlása nélkül elvisel. The end. Csudát! The HAPPY END.

„Látta valaki a hajnali előadást?” – érdeklődik másnap az argentin az uszodában. „Ugyan – ásít Costas –, fél háromkor!” „Én – jelentkezem hősiesen. Karenin meghalt és Vronszkij elvette Annát.” – „Hülye! – mondja Costas szeretettel. – Azt szeretem benned, hogy mindig kitalálsz valamit.” – „Costas – ordítom ki a vízből –, becsületistenemre, Vronszkij elvette Annát, Karenin meghalt és a film néma volt.” Costas rátenyerel a fejemre, nagyot iszom. Tüszkölök, dühöngök. Téglafej megfordul a fekvőpadon, és azt mondja csöndesen, ő is látta a szobájában a saját televízióján a filmet, emiatt felesleges kiabálni vagy víz alá nyomni bárkit is. Ez volt az első, a legelső feldolgozás, később csináltak egy újat, ami már a regényt követte mindenben, és tragikusan végződött. Érdemes ekkora lármát csapni két verzió miatt? „Ez nem verzió – üvölti Costas –, ez világnézet!” Téglafej vállat von, tovább olvas, Costas meg kiúszik és a trambulinon ordítva elkezd szavalni valamit, egy szót sem értek az egészből.

Később lecsillapul, azt mondja: Euripidész.

Violaszín. A cívis város köszöntése

Polgár nem bőkezű az érzései nyilvánításával. Gyerekként ránevelték, az arca nem arra való, hogy belseje útikalauza legyen, Polgár szigorú iskolába járt annak idején, ahol az esetleg igazságtalanul rárótt büntetést illedelmesen meg kellett köszönni, a javító szándék viszszaigazolásaként. Bizony felnőve nemegyszer érzett hálát magában az intézmény iránt, amely hozzájárult jellegzetes magatartása kialakításához, s így fegyelemmel állta a lét hullámverését, mikor az üldözések idején eltalálták, nem adta meg a kulturális élet kis sakáljainak vagy rangos dúvadjainak az elégtételt, hogy mikor vére csordul, könnye is csorduljon. Ám Polgár Debrecenben született, ahol csak a hajdani híres vásárokon tűrték meg a spektákulumot, a látványos jeleneteket, Polgár a születéssel együtt megkapta a várostól azt a sokak által ridegségnek gyanított fegyelmezett merevséget, amivel a debreceni a nem idegenek szemének szánt érzéseit fékezi. A cívis világnak szigorúbb a protokollja és lazíthatatlanabb az etikettje, mint a Napkirály udvaráé, tartást és méltóságot tanulni hozzánk járhattak volna Uraimék Debrecen egyik-másik fénykora idején.

Debrecen fénykora.

Fénykorai.

Miért éppen ettől a várostól várták, várják, követelik annyiszor a nem itteniek, hogy mindig a legjobb formáját fussa, magasztos történelmi talapzaton minden lakosával együtt sugározza a legnagyobbak töretlen szenvedélyét, Mélius hitét, a hajdani nagy professzorok európai egyetemekről hazalopott tudásanyagát villogtassa, magisztrátusa makulátlan tisztessége mindig csorbítatlanul rímeljen a város kalmárjainak országokat behálózó finánc-zsenialitására? Ha botlottunk olykor, botlott más város is, a történelmi utat sose mi írtuk elő saját magunknak, Debrecen várostörténetének csak részleteit befolyásolhatta, a nagypolitika akkor se volt a kezében, mikor Isten kifürkészhetetlen akaratából időnként fővárossá magasult.

Mennyi döntési lehetősége van a labdának? Mert Debrecen, a nem értéktelen labda töröktől osztrákig, osztráktól magyarig, magyartól tatárig, játékostól játékosig szállt, tatár dobta erdélyi fejedelemnek, erdélyi fejedelem német-római császárnak, német-római császár szultánnak, szultán svéd királynak, svéd király a Katolikus Ligának – az utazók kinevették, azt mondták róla, Európa legnagyobb bamba faluja, a királyok mind megcsodálták, mert szinte sehol nem láttak intézményekben vagy polgári házakban olyan korszerű és örök könyvtárakat, mint a Kollégiumban vagy egy-egy főbíró magán-bibliotékájában. Ha folyton dobták, elkerülhetetlen, hogy olykor le ne essék és el ne guruljon önmaga dicsköréből. Most, eszmélésünk szépséges évében sajátságos élménysorozatát éli: mellékgondolat, fanyalgás és pántlikalengetés nélkül végre felvállalja önmagát. Civis sum Debreceniensis, akkora büszkeséggel idézheti a hajdani oklevelek szövegét a várost egészében felvállaló, magát cívisnek tudó polgár, ahogyan valamikor Pál apostol hivatkozott védelmet és rangot, biztonságot és törvényességet biztosító római polgári jogára.

Cívisek városa.

Cívis.

Cívis mivolta tudatában él, öl, ölel itt az ember. A mi paramétereink között egyik akció sem egyszerű, itt erősen kellett állni a homokon, hogy el ne fújjon mindenestül a pusztai szél, itt gyorsabban villan a kés, hamarabb emelkedik a balta, nem azért, mert a hajdani vadvizek, amelyek a várost körülvették, üldözött szabadságharcosoknak és haramiáknak egyaránt búvóhelyet biztosítottak – a hajdúsági betyár egyébként, a népdalok és legendák paraszt Pinpernelje, ismert irgalmat és volt arányérzéke. Ölni mi a tatároktól, a kunoktól, vallon és spanyol zsoldosoktól tanultunk, utóbbiaktól főleg szakszerűséget, a tatár nem sokat szórakozott az áldozataival, nem volt ideje, de a vallon zsoldos, akit ránk küldött a saját királyunk, ráérősebb volt. Ha dohányzacskót látok, amely sodrott inon fityeg a néprajzi múzeumban, elfordulok, eszembe jutnak a Hajdaniak, akik nem tudták megfizetni a hadisarcot a körbefogott Debrecenben, hát ügyesen felmetszették körbe a tisztségviselők bokáit, kipreparálták a lábinaikat, arra felakasztva csak megcsordítja eldugott aranyát a fösvény cívis, aki nem érti, hogy a király zsoldosait valakinek tartania kell. De csak a vér csordult meg, csak az indulat, csak szenvedélyeink és rossz tulajdonságaink mélyültek el, és az emlék, amely azonnal átment védekezésbe, mihelyt valakinek csak rebbent is a keze Debrecen irányába. Állandó fénykor? Hogy lehetett volna. Isten adja, hogy most, öntudatra eszmélésünknek ebben az új szakaszában ne villámlani babonásan, de szelíden és biztonságosan derengeni kezdjen felettünk a debreceni égbolt.

Én édes megmagyarázhatatlan, rettenetes és elbűvölő városom, gondolja Polgár a megnyitó ünnepségen, mennyire szeretlek. Aztán este megnézi magát a televízióban az ünnepi asztal mellett, megállapítja, hogy olyan az arca, mint Agamemnón halotti maszkja, barátságtalan, üres és fekete. Ezt őrzi meg örökké a felvétel, a rettenetes iparkodást, hogy mindazt, amit átél és gondol, fel ne robbantsa az érzés ereje, s megtartsa a debreceni illemet éppen ezzel a mozdulatlan merevséggel. Csak nem fog Polgár sírva fakadni öt kamera előtt, külföldi delegációk előtt, azért mert fuldoklik a Szent Ágoston megfogalmazta osztatlan időben, melyben életének minden szakasza egyszerre jelentkezik a születéstől a várható halálig, minden együtt van, s mindezt csak attól, hogy fiatal, erős karok behozzák a város zászlaját, és az ünneplő gyülekezet feláll Debrecen zászlója előtt. Fegyelem, fegyelem – mondja magának Polgár –, maradjon az a fekete arc, ketten úgyis tudják az igazságot: a város és ő maga. Ha meghal – ezen már nevet magában csak ezt se szabad mutatnia, mert nem illik, ez a nevetés is ott van Agamemnón halotti maszkja mögött –, remélem, lesz valakinek esze, és lila patyolatot dob az urnára. Ha senki más, de Balogh István és Kiss Tamás tudni fogják, Debrecen az eljegyzett hajadonok derekára violaszín kötényt parancsolt, messziről legyen látható, hogy elszerethetetlen, hogy elszakíthatatlan, hogy eljegyezték. Komolyan, valakinek talán csak eszébe jut, hogy ne fehér legyen a patyolat.