Kirje, kirje, kisdedecske

A hajdani Római Birodalom Júdea tartományában, ahol a betlehemi hercegecske világra jött a szent jóslatok és prófétai jövendölések igénye szerint, nagy gonddal előkészítették a legnagyobb misztériumdráma földi színpadát, az üdvtörténet láthatatlan rendezője a legváratlanabb, társadalmi értékelésükben legelütőbb statisztákat tömörítette a Kisded köré, mágusokat, csordapásztorokat, angyalokat, reflektorként felettük ott szikrázott az uszályfarkú üstökös. Az ország, amelyben az örömhír: megszületett a Gyermek, felzengett, amelyben majd első botorkáló kis lépteit teszi, sem földrajzi, sem történelmi tekintetben nem akármilyen terület, a hercegecske legendák hazájában születik, s beteljesít egy régi-régi jövendölést. Emberi életének megkezdődése előtt, a világrajövetelét megelőző század csupa zűrzavar, feszültségek és belső háborúk, csapások sorozata, a talaj síkos a vértől, a társadalmi ellentétek összeütközésének szelében szinte fákat csavar ki az indulat, az ország gazdasági helyzete se biztat semmivel, az adó, amelyet a római megszállóknak fizetni kell, a gazdagokat is érzékenyen érinti, a szegényeket reménytelen nyomorba taszítja. A horizonton csak fellegek, az utcákon betegek, nyomorékok, koldusok tántorognak, tanácstalan vagy nagyon is öntudatos lázadók surrannak a hétköznapok sikátoraiban, valódi hazafiak között haszonlesők és szemforgató tettetők, a világ színes szőttes, de tragikus színekből. Jeruzsálem templomában, mint a tartományban mindenütt, elvégzik a szent szertartásokat, de az elnyomók emblémája, a sas, ott les az épületeken, s ha valaki el próbálná felejteni, hogy a nép nem önálló közigazgatás alatt él, helyzetük reális felismerését a római birodalmi jelvényekkel, római mintára szervezett színi és gladiátori játékokkal a megalázottak fölé rendelt prokurátor és az edomita kollaboráns, Heródes király biztosítja. A megaláztatás és szenvedés nyugtalan légkörében egyetlen fogódzó van a naponta újra megnyíló szakadék peremén, a hit, amelyet a hajdani nagy királyok vallottak, látnokok és próféták jeleztek, hogy eljön egyszer valaki az Úr nevében, és megold mindent, vége lesz a rabszolgaságnak, minden gyötrelemnek, elsődleges nincstelenségnek, a szenvedők és jámborszívűek megdicsőülésének, a gonoszság az igazak lábához kushad szégyenében, mert jön, jön a Messiás, a megváltó, és hozza a politikai, gazdasági és morális győzelmet, a minden gondtól való megszabadulást. Jóslatok, vágyak és élő hit hevítik Krisztus születése táján Júdeát, az segít a szinte tűrhetetlen valóság elviselésében, a jelszó remény és várakozás, mert egyszer minden betelik majd ezen a tájon, a teokrata államrendszer, az igazságos és kérlelhetetlen Úristen országa visszaáll, és olyan lesz, mint volt az ősök idején, felragyog régi hatalmában. Az ország merő reszkető várakozás, s az erő, amellyel az ígért Megváltó megérkezését reméli, sajátságosan kettős; egyfelől a szépséges jövő reményével mindent elviselhetővé szuggerál Júdeában, hiszen van mire várniuk, másfelől örök lázadóvá hevíti a hittel: a gonosz álom egyszer véget ér, és előttük van, akit a próféták megígértek. Mikor aztán valóban megjelenik, csak az ellentétes pólusokon állók ismernek rá, uralkodók, tudósok és a föld közelében, keserves munkában élő együgyűek. Az angyali kórusra, amely fogadja, egy másodpercre megáll forgásában a világ, és felfigyel: Hispániában zavartan megfordul kerevetén egy kedvetlen kisfiú, akiből egyszer majd egy sokat zaklatott országban kormányzó lesz Róma képviseletében, a kilikiai Tharsusban meg egy posztókereskedő gazdag házában egy kivételesen okos, akkor még Saul névre hallgató fiúcska rezzen össze, honnan tudhatná, hogy a betlehemi hercegecske világra jött, és épp az ő ajkára bízza majd üzenetét a szeretet mindenható erejéről, sőt misszionáriust csinál belőle és egy másik, később halásszá cseperedő fiatalból, akivel együtt lesz életben, halálban, halhatatlanságban.

Csendes az éj a titokzatos csillag alatt, angyali szó jelöli ki a végső győzelemig vezető út állomásait: dicsőség odafent és idelenn béke és jóakarat. Szendereg az újszülött, anyja aggódva nézi, minden más édesanyától különbözik ő, mint különbözött boldog titkának megértése óta. Más ifjú szülő önfeledten boldog, ám a Szűz szemében csodálatos csoda tudása, számára most kezdődik az aggodalom, mi lesz az útja annak, aki csöpp talpain a csillagok porával érkezett. Az apa is komoly, mélázó, tíz dolgos ujjában eleven áram, ha a gyermekhez ér, mintha szelíd lángot érintene. Hogyan nevelje, védje ezt a felfoghatatlan ajándékot, akit megkapott – csak a csalók és dilettánsok magabiztosak, a kiválasztott mindig érzi kiválasztottságának felelősségét. Persze mindez még épp csak megkezdődik ezen az éjjelen, a megváltás misztériumdrámájának piros a kezdete, még távol a lila halál és az arany feltámadás. A csecsemő arcába szelíd lélegzetek legyeznek, ez a földkerekség legvisszhangosabb és legcsendesebb éjszakája. Pár év múlva kétezer éve, hogy megüli a keresztény világ ezt az eseményt és utána mondja az angyaloknak: dicsőség, jóakarat és béke.

Betlehemi hercegecske, az inkarnáció csodáját ünnepeljük születésed napján, amelyen testté válik az Ige, harangjaink választ zengenek a valamikori angyali kórusra, amelynek az eltelt századok alatt mindegyik szavát megcsúfoltuk valamiképpen. Hát elbékélt a háború, hát „bételt” a föld jóakarattal, és ki merjük mondani, hogy a föld kerekén megvalósult az idegen emberi méltóságát is tisztelő segíteni vágyás és türelem? A bibliai kufárok csak minőségükben változtak, heroinnal várják gyermekeinket az iskolakapuban, nem tevék viszik a fegyverszállítmányokat, hanem különleges repülőgépek, nem próféták a jövendő jelzői, de kártyavetők és horoszkópkészítők. Szekták bolyonganak saját gubancaikba akadva, és mit tettünk az éggel, amely fellegei mögött a keresztény világ teremtőjét hiszi, a fény, amely ránk zúdul fentről, már nem becéz, de ölhet, megraboltuk az anyaföldet is, amely megint csak vértől iszamós, amelyen tűnnek el a vizek és haldokolnak az erdők. Hol a felebaráti szeretet a jóakarattal, hol a békesség? A konferenciaasztaloknál kulturált politikusok kulturált vagy kevésbé kulturált módon eszmét cserélnek, megkezdenek, többnyire nem fejeznek be semmit, marad a pium desiderium, a jámbor szándék, hogy minden jóra alakuljon, aztán valahogy sosem alakul. Hogy van nekünk bátorságunk leülni az ünnepi asztalhoz, mármint annak, akinek van ünnepi asztala, és azon étel, és a szobája is fűthető, amikor, ha nem vagyunk süketek, hallanunk kell, hogy az éhesek ennivalóért kiáltanak, az otthontalanok szállásért, a folyton megújuló háborúkban ide-oda rángatott marionettek meg azért, hogy a vezetők engedjék el már azt a zsinórt, amelyre ismételhetetlen életüket kötötte ez az atomszülő, rettenetes század. Már ég a negyedik adventi gyertyánk, kirje, kirje, kisdedecske. Hallod, hogy sír a világbéke után? Mondd, hogy lehetetlen elfogadnunk azt a rémképet, hogy nem vagyunk képesek átlépni saját árnyékunkon, hiszen csak három elvont főnév komolyan vételét kérné tőlünk a karácsony szelleme. Ne fogjunk mindent a világtörténelemre, betlehemi herceg. Te tudod, hogy mi, személyünkben és egyedeinkben vagyunk a világtörténelem.