Krisztus urunknak áldott születésén

…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát, arany könnyeket hullatott.

Hol a mi bűnbánatunk?

Ki süti le a szemét saját tettei következményei miatt? Mi csak vádolni tudunk, panaszkodni, elvetni a nem mimagunktól származó javaslatot, a ránk szakadt financiális lehetetlenülés keserves időszakában dehogy kapunk a paradicsombeli emlékfoszlány után: testvérek voltunk valaha valamennyien, hogyan lehetnénk egymás ellenségei? Ne keressük ki a rég elavult kelléktárból a magyar átok újra kasírozott kellékét, mert megtagadtunk egy nagy esztergomi érseket és egy nagy erdélyi fejedelmet: Pázmány, a katolikus, Bethlen, a kálvinista nem liturgián és dogmatikán vitatkoztak, amely természetesen eltért itt is, ott is, hanem azt keresték, ami igazán életbevágóan fontos, a megoldást, és a célkeresztben nem hitvita állott, hanem török és osztrák csapatok, s az ingoványon átvezetendő ország. Egyházaink rég tudják, gyakorolják is az ökumenét, az állam mért nem tanulja meg a módszereiket? A tévé képernyőjén egy-egy parlamenti közvetítés bús szilveszteri kabaréhoz hasonlít, fújjuk a Himnuszt, a Szózatot, de mondanivalóját, üzenetét nem elemezzük végig, érvelésünk éppoly szegényes, mint soványka: vállalnunk kell a göröngyös utat, míg végleg felzárkózhatunk a nagyvilág népeihez. Szállnak a frázisok, a vezető valahánya mind misszionárius és mind elfelejti, a következő ezredévbe pár kurta év telik, és átlépünk, s ugyan miféle szándékkal és céllal? A zászlót látni, azt lengetik buzgón, de mi van a zászló mögött azon kívül, hogy legjobb önmagára eszméljen a polgár, mert így illik ez Árpád nemzetéhez? Nemes a magaslat, amely felé kapaszkodunk, segítsük útjában a hazát.

Mikor nem segítettük? Mikor nem adtunk akár a semmiből, mikor nem vállaltunk küzdelmet, nyomort? S főleg mikor nem adtunk? Ötvenhat emlékét az én nemzedékem úgy őrzi, mint Szent István palástját, mert érdemes volt meghalni érte, tiszta volt, szent, és ki meri kétségbe vonni, lemondani tudásunk végtelenségét, mikor nem húztuk le az egyetlen ingünket, ha úgy kérték, és olyanok kérték, akik részint számoltak nemzetünk karakterével, részint a hazát akarták megmenteni, nem privát rögeszméiket. Már elfelejtettük, vagy nem is tanítjuk, hogy közeledett népünkhöz Rákóczi vagy Kossuth, mekkora tisztelettel és szinte bűntudattal azok miatt a testi, anyagi szenvedések miatt, amelyeket politikájuk az egyénekre hozni fog?

De ki tiszteli ma bennünk az adóval agyonnyúzott polgárt, akivel úgy bánnak, hogy eleve nem bíznak benne, s mert van a világon tolvaj és csaló, mindannyiunk a megszégyenítő gyanakvás árnya alatt bolyongunk. Mammon, a pénz istene isteni derűvel nézi, hogy csikarják ki a félig éhen halt, beteg, vén nyugdíjas kezéből az utolsó garasát, és közben szállnak, és köddé, és nem a haza javára foszlanak, tűnnek el a milliárdok. Hogy merjünk a szent jászol elé térdelni, mikor az illetékeseknek nem jut eszükbe, ami a legenda farkasának, megkövetni bennünket, mert van miért.