A karácsony tartozékai

A szomszéd a fasorban szaporázta a léptét, száll a hangja a Wallenberg-emlékműnél, miféle titokzatos indíttatás bírta rá az ilyesmit eldöntőket, hogy a János Kórház és Budagyöngye között immár nem engedi megállni az ötvenhatos buszt, eddig csak a huszonkettest nem engedte. Hogy egész életében gyalog járjon a lazán vagy egyáltalán fel sem sepert ösvényen kezében szatyorral, karján kosár! Nem békél a méltatlankodó, hallom, sorolja a vádat, ilyenkor szoktak effajta ötletek a hatóság eszébe jutni, mikor úgyis előre dolgozik az ember, az ünnepet, ha kormos is és szegényes az idén, mindenképpen meg kell tartani, annak meg nem egyszerű összegyűjteni a kellékeit.

Ballagok a nyomában, megmarad gondolataim közt a szó: kellék. Én másképpen fordítottam a thing-et, tartozéknak, az amerikai költő, az áldott emlékű, nekünk magyaroknak olyan hallatlanul sokat segített Paul Engle-nek a versében, The Things of Christmas, az én magyarításomban a karácsony tartozékai. A szó mindenestül visszahozza elém a költőt, még külsejét is, szálas, szikár testét, ő volt a Nemzetközi Íróközösség programigazgatója, ott éltünk bűvös körében a világ minden tájáról meghívott költők, írók, mellettem az abesszin, az abesszin mellett a japán, a japán mellett az erdélyi szász, a székely, a román, ott a csehszlovák és a görög – ki tudná felsorolni, mekkora volt csodálatos együttese a közép-amerikai Iowában, a Wapsipinicon mentén, ki feledhetné el, mint szállt lobogó sörénye a csolnakon, amelyen a Mississippin szállította „népe” töredékét, nevetett és énekelt. Költő-programigazgató egy írói programban nem akármilyen élmény, ezért tér vissza most a halhatatlanságból pár éve elszállt kedves alakja, s mert valóban közel az ünnep, ezért hozza magával az imént hallott szó híres karácsonyi versét, a Tartozékokat.

A Megváltó születéséről szóló vers millió van a világon, de ez a jambikus, keresztrímes, kilenc kis részre tagolt biblikus látomás valóban egyedi. A költemény voltaképpen parányi monodráma sok szereplővel, az emberek mellett állatok, sőt tárgyak is szerepet kapnak, mindenkit elénk állít mindazzal együtt, ami együttesen alkotja majd az emberiség sorsát megváltoztató Nativitást. Ott van a szent újszülött mellett egy közkatona, alighanem Cirenius szír helytartó ezredéből, ott Heródes király, ott a fürösztővíz, a csecsemőt védő pólyaruhák, a szalma, amely szentestén eszmél rá, milyen, az örökkévalóságig érvényes funkciót kapott. És persze az állatok is, a bámuló ökör, a fürgeeszű kecske s a Mária szent terhét Betlehemig hozott, immár pihenő szamár az indokolatlanul-indokoltan váratlanul felsugárzó szokatlan világításban. Isten fia látszatra minden újszülött fejével azonos külsejű burka mögött gondolatok vihara, a gyermek valahol tudja, érzi önmaga kettősségét, amely máris egyazon egység, az vagyok, aki vagyok, de több vagyok, mint ami vagyok, rezeg a gondolatsugár s vált ereje és élessége az áramhoz hasonló megszakadó és tovaillanó surranással, van égi apám, van földi apám, és a csillagok ígértek nekem valamit, csak nem tudom, mi az, és amíg el nem jön az ideje, hogy megtudjam, sejteni sem kívánom, de hiszen nem is szabad, szeretnék gyermek lenni, kutyával játszani, valami padlón, amelyen forgács van és lécdarabok és szögek. A boldogságos biópia beleillik az üdvtörténet jellegébe, de Paul Engle tágította a kört, mellészinkronizálta a nyugtalan Heródes királyt, akinek ugyanebben az órában kínos és nyugtalanító gondolatok zavarják a maga köré parancsolt csendet, még igazán csak az hiányzott, hogy a jósoktól kapott megalázó és kínzó jelentést vadidegen szaktekintélyek, külföldi tudósok igazolják vissza. Már látja, nem tudja elkerülni, hogy gyilkossá váljék, még szerencse, hogy megtalálja a kiirtandó gyerekek ártatlan vérére a megnyugtató magyarázatot, Róma békéje forog kockán, mit tehet arról, hogy időnként hóhérságra kényszerül egy szegény, kiszolgáltatott tetrarcha, egy király. Engle külön remeklése a legionárius, aki adószedés-ellenőrzésre érkezett ezen a napon Betlehembe, fázik a katona, fájó lábát tapogatja, s elmélkedik, de kutya élet ez, s úgy mellesleg átfut az agyán, mintha hallotta volna, hogy „valami nő megszült az éjjel itt”. A versszakon váratlan árnyék: egyszer majd áll katona az újszülött mellett, mikor azt éppen keresztre feszítik, s a dárda, amelyre a legionárius olyan büszke, mint Róma anya védelmezőjére, behatol a szent bordák közé.

Kellék a minidrámában a király, a katona, azok az állatok is, a szamár fontosságát a művészettörténet mindig számon tartotta, de Engle színpadán a gyakran bujának csúfolt kecskebak is felfogja a nagy pillanatot, hogy közös levegőt szívhat a titokzatos kis lénnyel a jászolban, s az ökör ormótlan valóján átjár a reszketés; az ökör ismer gazdát, sőt csak gazdát ismer, de ezek nem gazdák, olyan emberek, akik körül valami sose látott fény dereng. Izgalmában hirtelen szomjúság fogja el, s mikor a trágyás sarokban szégyenkező vödörbe kóstol, életében először érzi a patakvíz édességét. Nemcsak a vödörben talált folyadék jelzi a megváltást, de a csecsemő testét érő első fürdetővíz is, megdicsőül Betlehem kútja, ahogy megdicsőül a pólyarongy, amely felismeri saját örökkévalóságát és megérzi, valahányszor a földön leesik a hó, mindig ő, a pólyaruha jelzi, megvédte a tél hidegétől a világot védő Isten gyermekét. Engle legmeghatóbb felismerése a szalma megdicsőítése, amelynek élete kurta, sarlóval, cséppel végeznek vele, aztán csűrbe kerül, amely csupa sár, jószágok fekhelye lesz, megtiport, elszennyezett, állat gyomrába is kerülhet, ha elfogyott a takarmány. Ezen az éjjelen Engle tolla nyomán láng csap belőle, szikrázik a jászol mélyén, a Megváltó születésének méltósága mindörökké arany csodává avatja a szalmát, amely egy hajdanvaló jászolt puhára bélelt.

Engle versét iskolai műsorokban hasznosan alkalmazhatná minden nevelő, egyetlen helyszínes, igényes, sok szereplős misztérium. A Megváltó megszületik és nézi őt az is, aki nem látja, a császár, a katona, és élete első áldásait születése pillanatában szétszórja már, mert megdicsőülnek az embernek szolgáló szelíd állatok, a megalázott szalma és a kihasznált víz, a foszlott, szegény emberek gyerekére való pólyarongy.

Engle boltozatos verset írt, a Születést sziklafélkörbe szorította, a távolban a szélben meginog a király koronája és a katona lándzsája, pedig csak nagy messziről angyalok énekelnek.