A karácsony tartozékai
A szomszéd a fasorban szaporázta a léptét, száll a hangja a Wallenberg-emlékműnél, miféle titokzatos indíttatás bírta rá az ilyesmit eldöntőket, hogy a János Kórház és Budagyöngye között immár nem engedi megállni az ötvenhatos buszt, eddig csak a huszonkettest nem engedte. Hogy egész életében gyalog járjon a lazán vagy egyáltalán fel sem sepert ösvényen kezében szatyorral, karján kosár! Nem békél a méltatlankodó, hallom, sorolja a vádat, ilyenkor szoktak effajta ötletek a hatóság eszébe jutni, mikor úgyis előre dolgozik az ember, az ünnepet, ha kormos is és szegényes az idén, mindenképpen meg kell tartani, annak meg nem egyszerű összegyűjteni a kellékeit.
Ballagok a nyomában, megmarad gondolataim közt a szó: kellék. Én másképpen fordítottam a thing-et, tartozéknak, az amerikai költő, az áldott emlékű, nekünk magyaroknak olyan hallatlanul sokat segített Paul Engle-nek a versében, The Things of Christmas, az én magyarításomban a karácsony tartozékai. A szó mindenestül visszahozza elém a költőt, még külsejét is, szálas, szikár testét, ő volt a Nemzetközi Íróközösség programigazgatója, ott éltünk bűvös körében a világ minden tájáról meghívott költők, írók, mellettem az abesszin, az abesszin mellett a japán, a japán mellett az erdélyi szász, a székely, a román, ott a csehszlovák és a görög – ki tudná felsorolni, mekkora volt csodálatos együttese a közép-amerikai Iowában, a Wapsipinicon mentén, ki feledhetné el, mint szállt lobogó sörénye a csolnakon, amelyen a Mississippin szállította „népe” töredékét, nevetett és énekelt. Költő-programigazgató egy írói programban nem akármilyen élmény, ezért tér vissza most a halhatatlanságból pár éve elszállt kedves alakja, s mert valóban közel az ünnep, ezért hozza magával az imént hallott szó híres karácsonyi versét, a Tartozékokat.
A Megváltó születéséről szóló vers millió van a világon, de ez a jambikus, keresztrímes, kilenc kis részre tagolt biblikus látomás valóban egyedi. A költemény voltaképpen parányi monodráma sok szereplővel, az emberek mellett állatok, sőt tárgyak is szerepet kapnak, mindenkit elénk állít mindazzal együtt, ami együttesen alkotja majd az emberiség sorsát megváltoztató Nativitást. Ott van a szent újszülött mellett egy közkatona, alighanem Cirenius szír helytartó ezredéből, ott Heródes király, ott a fürösztővíz, a csecsemőt védő pólyaruhák, a szalma, amely szentestén eszmél rá, milyen, az örökkévalóságig érvényes funkciót kapott. És persze az állatok is, a bámuló ökör, a fürgeeszű kecske s a Mária szent terhét Betlehemig hozott, immár pihenő szamár az indokolatlanul-indokoltan váratlanul felsugárzó szokatlan világításban. Isten fia látszatra minden újszülött fejével azonos külsejű burka mögött gondolatok vihara, a gyermek valahol tudja, érzi önmaga kettősségét, amely máris egyazon egység, az vagyok, aki vagyok, de több vagyok, mint ami vagyok, rezeg a gondolatsugár s vált ereje és élessége az áramhoz hasonló megszakadó és tovaillanó surranással, van égi apám, van földi apám, és a csillagok
ígértek nekem valamit, csak nem tudom, mi az, és amíg el nem jön az ideje, hogy megtudjam, sejteni sem kívánom, de hiszen nem is szabad, szeretnék gyermek lenni, kutyával játszani, valami padlón, amelyen forgács van és lécdarabok és szögek. A boldogságos biópia beleillik az üdvtörténet jellegébe, de Paul Engle tágította a kört, mellészinkronizálta a nyugtalan Heródes királyt, akinek ugyanebben az órában kínos és nyugtalanító gondolatok zavarják a maga köré parancsolt csendet, még igazán csak az hiányzott, hogy a jósoktól kapott megalázó és kínzó jelentést vadidegen szaktekintélyek, külföldi tudósok igazolják vissza. Már látja, nem tudja elkerülni, hogy gyilkossá váljék, még szerencse, hogy megtalálja a kiirtandó gyerekek ártatlan vérére a megnyugtató magyarázatot, Róma békéje forog kockán, mit tehet arról, hogy időnként hóhérságra kényszerül egy szegény, kiszolgáltatott tetrarcha, egy király. Engle külön remeklése a legionárius, aki adószedés-ellenőrzésre érkezett ezen a napon Betlehembe, fázik a katona, fájó lábát tapogatja, s elmélkedik, de kutya élet ez, s úgy mellesleg átfut az agyán, mintha hallotta volna, hogy „valami nő megszült az éjjel itt”. A versszakon váratlan árnyék: egyszer majd áll katona az újszülött mellett, mikor azt éppen keresztre feszítik, s a
dárda, amelyre a legionárius olyan büszke, mint Róma anya védelmezőjére, behatol a szent bordák közé.
Kellék a minidrámában a király, a katona, azok az állatok is, a szamár fontosságát a művészettörténet mindig számon tartotta, de Engle színpadán a gyakran bujának csúfolt kecskebak is felfogja a nagy pillanatot, hogy közös levegőt szívhat a titokzatos kis lénnyel a jászolban, s az ökör ormótlan valóján átjár a reszketés; az ökör ismer gazdát, sőt csak gazdát ismer, de ezek nem gazdák, olyan emberek, akik körül valami sose látott fény dereng. Izgalmában hirtelen szomjúság fogja el, s mikor a trágyás sarokban szégyenkező vödörbe kóstol, életében először érzi a patakvíz édességét. Nemcsak a vödörben talált folyadék jelzi a megváltást, de a csecsemő testét érő első fürdetővíz is, megdicsőül Betlehem kútja, ahogy megdicsőül a pólyarongy, amely felismeri saját örökkévalóságát és megérzi, valahányszor a földön leesik a hó, mindig ő, a pólyaruha jelzi, megvédte a tél hidegétől a világot védő Isten gyermekét. Engle legmeghatóbb felismerése a szalma megdicsőítése, amelynek élete kurta, sarlóval, cséppel végeznek vele, aztán csűrbe kerül, amely csupa sár, jószágok fekhelye lesz, megtiport, elszennyezett, állat gyomrába is kerülhet, ha elfogyott a takarmány. Ezen az
éjjelen Engle tolla nyomán láng csap belőle, szikrázik a jászol mélyén, a Megváltó születésének méltósága mindörökké arany csodává avatja a szalmát, amely egy hajdanvaló jászolt puhára bélelt.
Engle versét iskolai műsorokban hasznosan alkalmazhatná minden nevelő, egyetlen helyszínes, igényes, sok szereplős misztérium. A Megváltó megszületik és nézi őt az is, aki nem látja, a császár, a katona, és élete első áldásait születése pillanatában szétszórja már, mert megdicsőülnek az embernek szolgáló szelíd állatok, a megalázott szalma és a kihasznált víz, a foszlott, szegény emberek gyerekére való pólyarongy.
Engle boltozatos verset írt, a Születést sziklafélkörbe szorította, a távolban a szélben meginog a király koronája és a katona lándzsája, pedig csak nagy messziről angyalok énekelnek.
Krisztus urunknak áldott születésén
…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát, arany könnyeket hullatott.
Hol a mi bűnbánatunk?
Ki süti le a szemét saját tettei következményei miatt? Mi csak vádolni tudunk, panaszkodni, elvetni a nem mimagunktól származó javaslatot, a ránk szakadt financiális lehetetlenülés keserves időszakában dehogy kapunk a paradicsombeli emlékfoszlány után: testvérek voltunk valaha valamennyien, hogyan lehetnénk egymás ellenségei? Ne keressük ki a rég elavult kelléktárból a magyar átok újra kasírozott kellékét, mert megtagadtunk egy nagy esztergomi érseket és egy nagy erdélyi fejedelmet: Pázmány, a katolikus, Bethlen, a kálvinista nem liturgián és dogmatikán vitatkoztak, amely természetesen eltért itt is, ott is, hanem azt keresték, ami igazán életbevágóan fontos, a megoldást, és a célkeresztben nem hitvita állott, hanem török és osztrák csapatok, s az ingoványon átvezetendő ország. Egyházaink rég tudják, gyakorolják is az ökumenét, az állam mért nem tanulja meg a módszereiket? A tévé képernyőjén egy-egy parlamenti közvetítés bús szilveszteri kabaréhoz hasonlít, fújjuk a Himnuszt, a Szózatot, de mondanivalóját, üzenetét nem elemezzük végig, érvelésünk éppoly szegényes, mint soványka: vállalnunk kell a göröngyös utat, míg végleg felzárkózhatunk a nagyvilág népeihez. Szállnak a frázisok, a vezető valahánya mind misszionárius és mind
elfelejti, a következő ezredévbe pár kurta év telik, és átlépünk, s ugyan miféle szándékkal és céllal? A zászlót látni, azt lengetik buzgón, de mi van a zászló mögött azon kívül, hogy legjobb önmagára eszméljen a polgár, mert így illik ez Árpád nemzetéhez? Nemes a magaslat, amely felé kapaszkodunk, segítsük útjában a hazát.
Mikor nem segítettük? Mikor nem adtunk akár a semmiből, mikor nem vállaltunk küzdelmet, nyomort? S főleg mikor nem adtunk? Ötvenhat emlékét az én nemzedékem úgy őrzi, mint Szent István palástját, mert érdemes volt meghalni érte, tiszta volt, szent, és ki meri kétségbe vonni, lemondani tudásunk végtelenségét, mikor nem húztuk le az egyetlen ingünket, ha úgy kérték, és olyanok kérték, akik részint számoltak nemzetünk karakterével, részint a hazát akarták megmenteni, nem privát rögeszméiket. Már elfelejtettük, vagy nem is tanítjuk, hogy közeledett népünkhöz Rákóczi vagy Kossuth, mekkora tisztelettel és szinte bűntudattal azok miatt a testi, anyagi szenvedések miatt, amelyeket politikájuk az egyénekre hozni fog?
De ki tiszteli ma bennünk az adóval agyonnyúzott polgárt, akivel úgy bánnak, hogy eleve nem bíznak benne, s mert van a világon tolvaj és csaló, mindannyiunk a megszégyenítő gyanakvás árnya alatt bolyongunk. Mammon, a pénz istene isteni derűvel nézi, hogy csikarják ki a félig éhen halt, beteg, vén nyugdíjas kezéből az utolsó garasát, és közben szállnak, és köddé, és nem a haza javára foszlanak, tűnnek el a milliárdok. Hogy merjünk a szent jászol elé térdelni, mikor az illetékeseknek nem jut eszükbe, ami a legenda farkasának, megkövetni bennünket, mert van miért.
Az emberek tetszése
Minden körkérdésre kívánt válasz adásakor elfog a természetes félelem, a tőlem voltaképpen idegen műfajban dolgozó kétsége, el tudom-e végezni a feladatot úgy, ahogy szeretném: szépíró vagyok, üzeneteim majdnem rejtjelesek a próza sorai közt, a körkérdés direkt fogalmazást igényel. De Isten talán megadja nekem ha nem is a Háromkirályok bölcsességét, de a csordapásztorok alázatát. Alázat nélkül ne dolgozzék az író, különben megcsalja a szemmértéke.
Szívesen elkerülném az evidenciákat, de lehetetlen: nyilván nem az én felfedezésem, hogy a hit nem egyike a keresztelő kellékeinek, nem jár együtt a szertartással. A hit Isten ajándéka, egyfajta kegyelem, aki megkapta, naponta köszönje meg, mert oszlopot nyert megroskadó háta mögé, az oroszlán fogai közt a megnyíló ég bizonyosságát, a temetéseken elhangzó biztatás lélegzetével, szíve verésével hitelesített szövegét, amelyben egyik felekezet azt ígéri a síró családtagoknak, hogy eltávozott kedvesük aznap már az egykor nyomorúságos sorsú Lázárral együtt figyeli az új dimenziók titkait, a másik belekiáltja a frissen ásott gödörbe, hogy immár nincsen szíve félelmére, hogy megnézze sírja fenekét, mert tudja Krisztus révén, mi válik a holtak porából. Igen, a hit kegyelem, s hiánya nem bűn: személyes veszteség, az érintett tragédiája, akkor is, ha az saját hit nélküli létét egyfajta filozófiának tekinti, és a tény negatívumát pozitívumként érzékeli. A hívő nem büszkélkedhetik azzal, amit Istentől kapott, és kárhozatra sem küldheti gondolatban tüstént azt, aki háta mögül hiányzik a támasz: Isten mérlege csillagok között mér, élt már közöttünk ateista, aki olyan természetességgel gyakorolta a
hívők számára isteni parancsolatok által előírt kötelességeket, mint a legigazabb keresztény, s láttunk már napi gyónó-áldozó, vagy bibliáját percenként felnyitó egyháztagot, aki vallásosságáról önmaga sem sejtette, hogy egyfajta beidegzés, megszokás, formalizmus, de mélység, kiterjedés és a nélkül a gyermeki bizalom nélkül, amely segítségével kétely és aggodalom megszűnik, s a lélek a hazatalált gyermek boldog természetességével megtalálja helyét a szentek egyességében.
Hívő-hitetlen, ilyen meg olyan, más-más felségjellel temploma tornyán vagy éppen, mert nem hisz, gyülekezeti hely nélkül: valamiben mégiscsak egyek vagyunk mi, közös nemzet-édesanyánk gyermekei: magyarok. Ami elválaszt, kisebb fajsúlyú, mint ami összeköt, kényes kérdéseink Isten tenyerében, megoldatja velünk, amikor akarja, az Égnek mennyei a munkaterve. A középkorból mindenesetre kisegített bennünket a végre véglegesnek ígérkező tolerancia: Bocskai úr, ha feltámadna, legalább akkorát csodálkoznék ökumenikus világunkon, mint Kassa hajdani katolikus püspöke a Kassai Vértanúk korában, de mert a félelmes indulatok mögött mindkét oldalon rosszul értelmezett istenhit állt, nyilván tudomásul vennék, hogy ezentúl Isten gondolkozik helyettünk, aki mégiscsak legjobban tudja, múlhatik-e testvér mivoltunk átélése dogmatikai vagy liturgiai ellentéteken, hiszen a teológia e szent leányai zsinatokon születtek. Egy bizonyos, odáig eljutottunk, hogy nem képzeljük azt: Pázmány kardinális elfeledkezett saját vallásáról, mikor Bethlen Gáborral nem azt vitatta, ugyan Erdély fejedelme miért nem éli át az ő hitével azonos módon a transsubstantiatiót, sem azt, hogy Bethlen kálvinista vallásának pajzsán sem támadt repedés, mert nem próbálta Magyarország prímását meggyőzni arról, a preaedestinatio
értelmében fogantatásunk percében eldőlt már üdvözülésünk vagy kárhozatra jutásunk. Ma már olyan világosan látjuk, mi történhetett, mi történt: egy politikai válsághelyzetben két nem egyforma gyakorlat szerint, de istenhívő férfi egymásra nézett, és egyszerre mondták ki a nehézségeken átívelő híd lehetőségének és a túlélés reményének nemzeti-hierarchikus alapszavait: édes hazánk. Ha ez a szellemi szövetségkötés nem volt abban az időben európai pillanat, akkor Árpád át se kelt a Vereckei-hágón és Szent István fel se vette a keresztséget.
Nem féltem az Egyházat a pluralizmusban, több okból nem teszem. Nem először van ilyen helyzetben, s mindenkori magatartási modellje azt mutatja, hogy természetesen nem hibahányad nélkül, olykor mártírok, hitvallók élete felajánlásával, de előbb-utóbb sikerült a legjobb korszellemnek megfelelő egyensúlyhelyzetet biztosítania, és sosem cáfolt rá az Aranyszájúra, aki megfogalmazásában mindig fulget, bármi momentán veszedelem fordulna is ellene. Hogyan félthetném a demokráciában, amikor éppen adni akar? A marxizmus nem fogalmaztatott és nem tanított hit- és erkölcstant, most az Egyházra vár, pontosabban az Egyházakra, hogy pótolják ezt a hiányt, és a tektonikus mozgások lecsendesülése után átadják az állampolgároknak az emberi együttes normatív szabályait, a Hegyi beszéd univerzális, felekezeteken kívüliek zavart, tanácstalan, boldogtalan szívének is gyógyszer felismeréseit, a Miatyánknak, ha valaki mást, többet vonakodnék elfogadni belőle, hát a mindennapi kenyeret kérő vagy a baj elhárítását óhajtó mondatait és a Tízparancsolat kívánalmainak zömét, melyek teljesítésére a vallástalan is világnézete sérülése nélkül vállalkozhatik, sőt vállalkoznia kell, ha tiszteli országa törvényes rendjét. Az állam csak
megköszönheti, ha egykor majd funkcióba kerülő polgárai már a gyerekkortól kezdve tudják, hogy ölni tilos, hogy az öregek tisztelete nem szentimentális frázis, hanem a jövő biztosítéka azok tapasztalatainak felhasználásával, akik életük folyamán hol áldozók, hol áldozatok voltak, vagy hogy nem érdemes aprópénzre vagy mocsokra váltani a szerelmet, hogy a hűség nem ábránd, és egy valóban morális bázisú társadalomban senki se tesz hazug tanúbizonyságot, nem indít látszatpereket, és a lopás köztörvényes bűntett. E normák vállalásához igazán nem kell még valamelyik felekezet tagjának se lenni, csak olyan magyarnak, aki felméri állampolgársága etikai követelményeit, és nemcsak kapni kíván az országtól, de adni is a nemzetnek.
Advent van, mindjárt itt az ünnep, hadd küldjek ajándékot: az Aquinói imáját. Nem a teljes szöveget, csak azt a részt, amelyről úgy érzem, elmondhatja az is, aki nem él hitben, talán segít oszlatni a homályt. „Csak azon iparkodjam, hogy kedves legyek előtted, ha mindjárt az emberek tetszésétől fosztatnám is meg.” Ezt a mondatot küldöm a Vigília munkatársainak és olvasóinak, aki hívő, olvassa úgy, hogy az „iparkodjam” szó után gondolja azt: Istenem, aki nem kapta meg a hit kegyelmét, pótolja annak a nevével, aki szentségét ő se vonhatja kétségbe, pótolja azzal: Magyarország. Mert mindig ott buktunk térdre, ahol nem Istent vagy az Országot figyeltük, hanem az emberek tetszését. Mindegy, mi miatt, hol gyávaságból, hol haszonlesésből, hol érdekből, de csak ez volt a fontos: az emberek tetszése. És az Istené? És a hazánké, az egyetlen platformé, amely minden pártnak közös kincse, ahol egyazon erdő fájából ácsolnak bölcsőt és koporsót?
Kirje, kirje, kisdedecske
A hajdani Római Birodalom Júdea tartományában, ahol a betlehemi hercegecske világra jött a szent jóslatok és prófétai jövendölések igénye szerint, nagy gonddal előkészítették a legnagyobb misztériumdráma földi színpadát, az üdvtörténet láthatatlan rendezője a legváratlanabb, társadalmi értékelésükben legelütőbb statisztákat tömörítette a Kisded köré, mágusokat, csordapásztorokat, angyalokat, reflektorként felettük ott szikrázott az uszályfarkú üstökös. Az ország, amelyben az örömhír: megszületett a Gyermek, felzengett, amelyben majd első botorkáló kis lépteit teszi, sem földrajzi, sem történelmi tekintetben nem akármilyen terület, a hercegecske legendák hazájában születik, s beteljesít egy régi-régi jövendölést. Emberi életének megkezdődése előtt, a világrajövetelét megelőző század csupa zűrzavar, feszültségek és belső háborúk, csapások sorozata, a talaj síkos a vértől, a társadalmi ellentétek összeütközésének szelében szinte fákat csavar ki az indulat, az ország gazdasági helyzete se biztat semmivel, az adó, amelyet a római megszállóknak fizetni kell, a gazdagokat is érzékenyen érinti, a szegényeket reménytelen nyomorba taszítja. A horizonton csak fellegek, az
utcákon betegek, nyomorékok, koldusok tántorognak, tanácstalan vagy nagyon is öntudatos lázadók surrannak a hétköznapok sikátoraiban, valódi hazafiak között haszonlesők és szemforgató tettetők, a világ színes szőttes, de tragikus színekből. Jeruzsálem templomában, mint a tartományban mindenütt, elvégzik a szent szertartásokat, de az elnyomók emblémája, a sas, ott les az épületeken, s ha valaki el próbálná felejteni, hogy a nép nem önálló közigazgatás alatt él, helyzetük reális felismerését a római birodalmi jelvényekkel, római mintára szervezett színi és gladiátori játékokkal a megalázottak fölé rendelt prokurátor és az edomita kollaboráns, Heródes király biztosítja. A megaláztatás és szenvedés nyugtalan légkörében egyetlen fogódzó van a naponta újra megnyíló szakadék peremén, a hit, amelyet a hajdani nagy királyok vallottak, látnokok és próféták jeleztek, hogy eljön egyszer valaki az Úr nevében, és megold mindent, vége lesz a rabszolgaságnak, minden gyötrelemnek, elsődleges nincstelenségnek, a szenvedők és jámborszívűek megdicsőülésének, a gonoszság az igazak lábához kushad szégyenében, mert jön, jön a Messiás, a megváltó, és hozza a politikai, gazdasági és morális győzelmet, a minden gondtól való megszabadulást.
Jóslatok, vágyak és élő hit hevítik Krisztus születése táján Júdeát, az segít a szinte tűrhetetlen valóság elviselésében, a jelszó remény és várakozás, mert egyszer minden betelik majd ezen a tájon, a teokrata államrendszer, az igazságos és kérlelhetetlen Úristen országa visszaáll, és olyan lesz, mint volt az ősök idején, felragyog régi hatalmában. Az ország merő reszkető várakozás, s az erő, amellyel az ígért Megváltó megérkezését reméli, sajátságosan kettős; egyfelől a szépséges jövő reményével mindent elviselhetővé szuggerál Júdeában, hiszen van mire várniuk, másfelől örök lázadóvá hevíti a hittel: a gonosz álom egyszer véget ér, és előttük van, akit a próféták megígértek. Mikor aztán valóban megjelenik, csak az ellentétes pólusokon állók ismernek rá, uralkodók, tudósok és a föld közelében, keserves munkában élő együgyűek. Az angyali kórusra, amely fogadja, egy másodpercre megáll forgásában a világ, és felfigyel: Hispániában zavartan megfordul kerevetén egy kedvetlen kisfiú, akiből egyszer majd egy sokat zaklatott országban kormányzó lesz Róma képviseletében, a kilikiai Tharsusban meg egy posztókereskedő gazdag házában egy kivételesen okos, akkor még Saul
névre hallgató fiúcska rezzen össze, honnan tudhatná, hogy a betlehemi hercegecske világra jött, és épp az ő ajkára bízza majd üzenetét a szeretet mindenható erejéről, sőt misszionáriust csinál belőle és egy másik, később halásszá cseperedő fiatalból, akivel együtt lesz életben, halálban, halhatatlanságban.
Csendes az éj a titokzatos csillag alatt, angyali szó jelöli ki a végső győzelemig vezető út állomásait: dicsőség odafent és idelenn béke és jóakarat. Szendereg az újszülött, anyja aggódva nézi, minden más édesanyától különbözik ő, mint különbözött boldog titkának megértése óta. Más ifjú szülő önfeledten boldog, ám a Szűz szemében csodálatos csoda tudása, számára most kezdődik az aggodalom, mi lesz az útja annak, aki csöpp talpain a csillagok porával érkezett. Az apa is komoly, mélázó, tíz dolgos ujjában eleven áram, ha a gyermekhez ér, mintha szelíd lángot érintene. Hogyan nevelje, védje ezt a felfoghatatlan ajándékot, akit megkapott – csak a csalók és dilettánsok magabiztosak, a kiválasztott mindig érzi kiválasztottságának felelősségét. Persze mindez még épp csak megkezdődik ezen az éjjelen, a megváltás misztériumdrámájának piros a kezdete, még távol a lila halál és az arany feltámadás. A csecsemő arcába szelíd lélegzetek legyeznek, ez a földkerekség legvisszhangosabb és legcsendesebb éjszakája. Pár év múlva kétezer éve, hogy megüli a keresztény világ ezt az eseményt és utána mondja az angyaloknak: dicsőség, jóakarat és béke.
Betlehemi hercegecske, az inkarnáció csodáját ünnepeljük születésed napján, amelyen testté válik az Ige, harangjaink választ zengenek a valamikori angyali kórusra, amelynek az eltelt századok alatt mindegyik szavát megcsúfoltuk valamiképpen. Hát elbékélt a háború, hát „bételt” a föld jóakarattal, és ki merjük mondani, hogy a föld kerekén megvalósult az idegen emberi méltóságát is tisztelő segíteni vágyás és türelem? A bibliai kufárok csak minőségükben változtak, heroinnal várják gyermekeinket az iskolakapuban, nem tevék viszik a fegyverszállítmányokat, hanem különleges repülőgépek, nem próféták a jövendő jelzői, de kártyavetők és horoszkópkészítők. Szekták bolyonganak saját gubancaikba akadva, és mit tettünk az éggel, amely fellegei mögött a keresztény világ teremtőjét hiszi, a fény, amely ránk zúdul fentről, már nem becéz, de ölhet, megraboltuk az anyaföldet is, amely megint csak vértől iszamós, amelyen tűnnek el a vizek és haldokolnak az erdők. Hol a felebaráti szeretet a jóakarattal, hol a békesség? A konferenciaasztaloknál kulturált politikusok kulturált vagy kevésbé kulturált módon eszmét cserélnek, megkezdenek, többnyire nem fejeznek be semmit, marad a pium desiderium, a jámbor
szándék, hogy minden jóra alakuljon, aztán valahogy sosem alakul. Hogy van nekünk bátorságunk leülni az ünnepi asztalhoz, mármint annak, akinek van ünnepi asztala, és azon étel, és a szobája is fűthető, amikor, ha nem vagyunk süketek, hallanunk kell, hogy az éhesek ennivalóért kiáltanak, az otthontalanok szállásért, a folyton megújuló háborúkban ide-oda rángatott marionettek meg azért, hogy a vezetők engedjék el már azt a zsinórt, amelyre ismételhetetlen életüket kötötte ez az atomszülő, rettenetes század. Már ég a negyedik adventi gyertyánk, kirje, kirje, kisdedecske. Hallod, hogy sír a világbéke után? Mondd, hogy lehetetlen elfogadnunk azt a rémképet, hogy nem vagyunk képesek átlépni saját árnyékunkon, hiszen csak három elvont főnév komolyan vételét kérné tőlünk a karácsony szelleme. Ne fogjunk mindent a világtörténelemre, betlehemi herceg. Te tudod, hogy mi, személyünkben és egyedeinkben vagyunk a világtörténelem.
|