Segíts, hogy méltósággal viseljük

A szent, aki valamikor azzá magasztosul, születésekor csaknem mindig olyan, mint akinek nem adatott meg a kiválasztottság kegyelme, de élete egy kiszámíthatatlan időben bekövetkező napján hirtelen elkezd sugározni, mert betelik számára az idő: felismeri, megfogalmazza és megvalósítja kora uralkodó eszméjét, azaz kiszűri a világra annyira jellemző diszharmóniából ezt az egyetlen szál vékonyka melódiát, amely eleinte csak az ő fülével követhető, de amibe kapaszkodva bárki átívelhet azontúl élete örvényein. Igen, a szent kezdetben csaknem olyan, mint akármelyikünk, aztán mihelyt ráismer elhivatottságára, egyazon pillanatban veszti el régi, és találja meg új önmagát. A gyermek Ágoston numida-latin hazája koordinátái között ugyanúgy éli a gonddal nevelt gyermekek életét, mint iskolatársai, s a babonás emlékű, időközben újjáépített Karthágó közelében a helyi mesevilág hőseit alakítja gondolatában, trójai háborút játszik, Dido és Aeneas búra forduló idillje foglalkoztatja; első megnyilvánulásai környezetének kisugárzásában akkori jelenének árny- és fényjelzései. Később már semmiféle külső hatásra vagy jelzésre nem lesz szüksége, mert önmagában jelképpé válik, ő lesz az egyházatyák közt az Irgalom és az Idő doktora.

Hát Géza fejedelem fiának életét miféle paraméterek szabályozták, mik lehettek az ő indulásának árny- és fényjáték-jelzései, s ha játszott, ő ugyan mit játszhatott el? Világbíró Attilát; Bizáncban a külföldieknek adható legnagyobb kitüntetést elnyert öregapját, Lehel vezért, ahogy menetel, és aki közeledtére sikoltva szegeznek be kaput, ablakot; vagy az adóbeszolgáltatók érkezését, amikor apja elé öntik a kincseket, ő meg valami falikárpit mögül lesi, milyen szorongva iparkodnak végezni megbízásukkal a követek, s hogy inalnak a lovaikhoz, hogy minél hamarabb áttérhessenek a gyepűn. Játszhatott mágikus vadászatot is, a kis íja elől menekülő őz számára a mesék szarvasa volt, játszhatta, hogy ő is sámán, aki azért még hallható volt tilalmas dalaival, csak ki kellett lesni, hová húzódtak dobjaikkal, varázscsengőikkel az ősi hit közvetítői az ő keménykezű apja elől. De játszhatott ezen a Karthágónál igazán csak alig kevésbé legendás talajon római centuriót, aki Tiberius felderítő katonája, játszhatott gétát, szarmata vezért, avar fejedelmet, lehetett akár Kis Pipin, amint fáradt lovát a Tiszánál itatja, hisz tanulta már Nagy Károlyt a sok minden között, amire San Severino grófja oktatta, s ugyancsak felmérte és megjegyezte Charlemagne sziluettjét. Vajk-István születése idején elképzelhetetlenül tarka és számtalan emlékszilánk villogott a múlt végtelen folyama fövenyes fenekén, s persze az elhagyott és a lábát éppen megszilárdítani akaró Új összeütközéseinek szikraesőjében még vadak, elsődlegesek az indulatok. Hol még időben-térben valamikori famíliája ezüstalázatú Margitja, a rózsák szakadt köntösű úrnője, Erzsébet, akár saját Imre fia vagy a lovagok lovagja, Szent László?

Ami van, az a sajátságos jelen, amely egyelőre még nehezen formálódik, de már ígéri a jövendőt, Vajk-István szellemi dajkáit két réteg adhatta, az anyaszentegyház és a nemzeti múltat apáról fiúra hagyományozó veteránok, s ha San Severino grófja, a nevelője, az édes Jézus sebeire utal, a hajdani nagy sereg sokat próbált katonája szemkápráztató diadalokról és iszonyatos hadiélményekről beszél, gyászmagyarkák orra-füle csonkját mutatja, s ha Isten szolgája Jeruzsálem irgalmatlanságát rögzíti a friss gyermektudatban, a kivénhedt magyar a bajor Henrik vérszomjáról beszél, s más síkon ugyan és más harmonikus-diszharmonikus felhangok háttérzenéje mellett fáj a fiúnak mindkét szenvedés. Vajk-István megkönnyezi a Lech-mezei csatát, meg a szenteket, mártírokat, hitvallókat megpróbáltatásaik idején, de megrendül, ha hallja, hogy Arles-ban magyar hadifoglyok keltek el a nemzetközi rabszolgapiacon, és Regensburgban az ellenség olyan felületesen temette maguk megásta sírjaikba a foglyul ejtetteket, hogy nemigen pazarolt rájuk nyilat, még életükben rájuk hányta a földet. Két melódia felesel egymással a gyermek gondolatai között, a gregorián, amely úgy dicséri a Teremtőt, hogy nemcsak elfogadja, de természetes állapotnak érzi a szenvedést, s a hősi énekek diadal- vagy gyászrögzítő pentatonja, siratjuk Krisztus sebeit, de azért nagy dicsőség, hogy álltunk valamikor a nagy tengerek partján, megvertük Berengár királyt, lovaink a Monte Cassino tetejéről bámulták Itáliát, és északtól délig, és szinte mindenhol, ahová szem ellátott, rettegtek tőlünk a soktornyú városok, és adta adóját Bizánc, és a frank föld, és Provence, és Vestfália, Brémától Szicíliáig nem volt, aki ne ismerte volna a nevünket. Amíg a fejedelem fia gyermek, természetes, hogy a zsákmányszerző hadjáratok, a hajdani vérben gázoló híres sereg vonulása hősi kalandsorozattá nemesedik tapasztalatlan szívében, a felperzselt városok felett kanyargó füst ügyes hadicsínyt igazol vissza, hogyne hinné egy már két hazát veszített nép végre ebben a véglegesnek ígérkező új földrajzi egységben született gyermeke, hogy logikus múltunk minden mozzanata, hogy jogunk volt kicsit megpihenni, jobban élni, meggazdagodni, tekintélyt szerezni a világ népei közt.

Mit érezhetett, amikor már elég érett volt arra, hogy San Severino grófja kimondja a varázsmondatot, apja úgy döntött, vezesse ki a legendák ködéből, s erősödő markával húzza meg a határvonalat realitás és irrealitás között. Mikor értette meg, mert hiszen hamar megértette, hogy nem cifra kardot, ékességet, templomi kincset kellett volna szerezniük odakintről, hanem olyan fogalmakat, amelyeket a nevelője így tanít: elvont főnevek, s amelyek apja és a nevelő előadásában olyan elképesztően egyszerűvé és olyan hallatlanul nehezen megvalósíthatóvá lényegülnek. Nem kincs kellett volna, de tapasztalat, nem villogó drágakő, hanem villogó tartalmú betűegységek: nemcsak a nemzeten belüli, a nemzetek közti érintkezést is szabályozó jog, kiforgathatatlan, kivédhetetlen törvény, alkotmány, államszerkezet, a döntés tekintélye és az önként vállalt magán- és közéleti kötelmek. A mérleg, amely okos feje rendszerezését szabályozta, sokáig nem lehetett nyugalmi állapotban: Vajk-István keresztény-magyar volt, s a második szó a mi hazánkban majdnem szintén vallás. A végleges helyfoglalást alighanem valami soha előre ki nem számítható mozzanat döntötte el, a sok lecke között egy voltaképpen szándéktalanul, inkább a teljesség kedvéért közölt adat, amikor San Severino grófja, a nevelő nemcsak a kötelező anyagot ismertette, hanem elkalandozott a bizarr mondák irányába, és nyilván percig se gondolva, milyen sokkélmény érheti azt, aki őseiről ez a sajátos pogány legenda szól, elmondta a gyermeknek a frank szágát, Hongre óriás meséjét.

Hogy hol volt-van, hol nem volt-nincs, élt egy vagy akár ma is él egy, a frankok és más európai népek képzeletében létező emberevő óriás, aki legszívesebben csecsemőkkel táplálkozik, óriási száján folyton vér csorog, sok singnyi a körme, a kapófogai; ismeretlen számára a kímélet, de hiszen se nem ember, se nem állat, irtózatos csodalény, kitől is a háromlényű Isten szabadítsa a jó lelkeket, Hongre, az iszonyat, harctéri, rothadó tetemek és az alirunák nászából született, neve hallatára jobban bereteszelnek ajtót-ablakot Európában. Hongre óriás, még kimondani se jó a nevét, pedig a Hungarus szóból ferdítette a frank száj a szágájában, borzasztó, miféle kép maradhatott rólunk, mondhatta a nevelő, hogy ilyen arcot rajzolt nekünk a harag, a kifosztottság, a fenyegetettség, a félelem. Hongre alakjára Vajk-Istvánnak, Géza fejedelem fiának a lelkében csak egy válasz felelhetett: elfelejteni és elfelejtetni, a torzított Hungarus névnek visszaadni nemes csengését, vagy ha még nincs, hát megszerezni, de eltüntetni emléke leheletét is annak a szörnyetegnek, akitől retteg és iszonyodik a világ, és létrehozni az Európába nemhogy beleillő, de tőle elválaszthatatlan, a közös kincset együtt gyarapító, a közös morált együtt emelő, immár örök polgárjogot kivívott, engesztelésül a múltakért, ezt a földrészt egész történelme alatt saját vérével védelmező Hungáriát. És mert a háromlényű, de egylényegű Isten érzékenyebb az irgalomra, mint az örök büntetésre, kellett lennie az ifjú Vajk-István életében egyetlen pillanatnak, amelyről maga is azonnal tudta, nem lehet más, csak látomás: más szemének érzékelhetetlenül, de számára jól láthatóan meghasadt felette a boltozat, és feltárult az ég, látott óriási templomokat, és nagy világi épületeket, és sok monostort, és kanyargó, ápolt szőlővesszőt, meg búzamezőket, és látott egy ősz, éltes, gond megviselte férfit, aki király lehetett, mert korona volt a fején, mögötte a szentek dicsfénysugárzása, és kettős keresztet tartott a látomás, és előrelépő lába alatt valami iszonyat hevert, de holtan, igen, holtabb már nem is lehetett az ördögarcú valami, aminek nem tudta a nevét, és aztán összezárultak a falak, és István úr, magyarok még nem megkoronázott, de már a nagy napot váró jövendő királya csak azt tudta, az ég valami rendkívüli élménnyel tisztelte meg, s fogalma sincs róla, hogy a halott Hongrét látta, s az éltes és törődött férfi ő maga lesz valamikor, és nevének ünnepén, merthogy felekezeteken felüli, minden magyar, de minden európai számára is számon tartandó király, nálunk és nekünk a legnagyobb, érte szólnak a harangok tornyokban és szívekben.

Urunk, Szent István, fejezd be, amit kezdtél, te igazítottad rá a lábunkat Európa országútjára, s ami történt, pozitív és jó, emiatt magasztal téged ez a gondjai közül minden viszontagság viharában hozzád fohászkodó nemzet. Urunk, ha megkezded velünk az európai utat, te légy a vezetőnk, és fejezd be a művedet az örök szilárdulás pillanatában. Te mindent tudsz, azt is, hogy valahányszor elfordultunk Európától, nem a mi szándékunk volt, léptek velünk, szent király, mint a bábokkal, a második világháború után sem mi zártuk magunkra önszántunkból a határokat, egyszerűen becsuktak bennünket, és rácson át néztünk a szabad nemzetek felé. Urunk, ne hagyd soha többé feltámadni Hongre emlékét, romolhatatlan jobbod erejét meg ne vond tőlünk, mert soha ekkora szükség nem volt az erejére, hogy a legendák ködéből megint kitaláljunk a realitás biztonságába. Nem könnyű nekünk, István úr, segíts, hogy méltósággal viseljük, amit felelősségben és lemondásban ránk boltozott az újjáalakulás.

Urunk, Szent István király, a múlt, a jelen, jövő ismerője. Ugye, nem felejted el, hogy nemcsak hogy nem mi zártuk be a határokat Európa felé, de elsők voltunk, mikor fel kellett nyitni a sövényt és nem csak magunknak nyitottunk vissza rést az életbe. Minden felekezet királya, magyari Szent István, segítsd hazádat, Magyarországot!